udvardy frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1990-2006
 

találatszám: 9 találat lapozás: 1-9

Névmutató: Farkas Mihály

2005. november 10.

Magyarország idegen fegyverekkel hatalomra segített pártállami kormánya sok mindent ígért, míg végül a demokratikus szocializmust a nyílt megtorlással váltotta fel. Kádárék bosszúhadjáratot viseltek a nemzet ellen. Ezek a perek is koncepciós perek voltak, Kádáréknak a gyerek is ellenség volt, ha ellene fegyvert fogott. Kádár János november 21-én – Haynauhoz foghatóan – úgy fogalmazott, hogy ,,Most semmiféle demokráciáról nem lehet beszélni; most kemények leszünk!” Később a Szovjetunió felajánlotta csapatai kivonását, Kádár János ezt visszautasította. A szovjet hadsereg mellett a nemzetellenes karhatalom lett a Kádár-kormány legfőbb támasza. A Magyar Forradalmi Honvéd Karhatalom 1. ezrede a fővárosban november 8-án alakult meg, ÁVH-s tisztek alkották az állomány kétharmadát. November 21-re már 18 század szerveződött; 8 kizárólag volt belügyesből; vattakabátjukról csak pufajkásoknak nevezték őket. November 11-e után őket vetették be az ellenállók helyi csoportjai ellen. A honvéd karhatalom létrehozása november 30-ra fejeződött be. Budapesten 5500, vidéken 5000 főt számlált (75 százalékuk korábban is hivatásos katona, 5 százalék rendőr volt, míg 20 százalék a civilek soraiból jött). A karhatalmisták és a szovjet hadsereg együttes fellépése iszonyatosnak bizonyult: ők lőttek a tüntetők közé 1956 végén, illetve még 1957 elején is; Budapesten, Salgótarjánban, Miskolcon, Veszprémben, Zalaegerszegen, Kecskeméten és Pásztón. Az ÁVH feloszlatását hiába hagyta jóvá Kádár kormánya, decemberre a politikai rendőrség 80 százaléka az egykori ÁVH állományából került ki. November első napjaitól nem csak a Szovjetunióba történő deportálások voltak folyamatosak, de az őrizetbe vételek és letartóztatások is. 13-án az újpesti munkástanács és forradalmi bizottság tagjait, 33 személyt tartóztattak le, fogtak perbe, amelyben 10 halálos ítéletet mondtak ki. Decembertől jöttek a nagy letartóztatások, letartóztatták Gimes Miklóst, Bali Sándort, Rácz Sándort, a hódmezővásárhelyi sztrájkok szervezőit, Vaskó Andrást és Máté Istvánt. December 11-én törvényerejű rendelet jelent meg a halálos ítélettel járó statáriumról; másnap visszahozták az internálás intézményét és bevezették a gyülekezési tilalmat. December közepétől a kormány akasztatott is, mégpedig csupa kisembert. Miskolcon és Budapesten fegyverrejtegetés címén végezték ki Soltész Józsefet, illetve Minczér Józsefet. Ekkor ítélték el a Békés megyei Gyulavári községben szervezett megmozdulás résztvevőit: tizenkét személyt börtönbüntetésre, két személyt, egy fiatal lányt és egy katonatisztet halálra, az ítéletet 1957 februárjában hajtották végre. 1957. áprilisban 16, illetve 12 évi börtönbüntetésre ítélték az ÁVH vezetőit, Farkas Mihályt és Farkas Vladimírt, akkor, amikor egy munkás büntetése fegyverrejtegetés miatt halál volt. Fegyverrejtegetés címén többségükben munkásokat ítéltek el; áprilisban Kardos Lászlót, májusban Bibó Istvánt és Tildy Zoltánt tartóztatták le. A május 6-án kezdődő perben Eörsi István írót 8 évre, Angyal Istvánt halálra ítélték. Ebben a hónapban ítélték el a Rádió ostromában részt vevőket; júniusban a miskolci forradalmárokat. Egerben a Katonai Tanács 14 tagját ítélték el. Augusztusban az edelényi munkástanács tagjainak ügyét tárgyalták, és hét inácsi parasztembert végeztek ki, a nemzeti bizottság vezetőit. A forradalmi eseményekben való részvételük miatt a tiszti igazolóbizottság májusi jelentését követően 21 tisztet végeztek ki. 1957 januárjában újabb letartóztatások voltak (Háy Gyula, Zelk Zoltán, Lengyel Balázs, Tardos Tibor, Novobáczky Sándor, Lőcsei Pál, Gyurkó László); a Magyar Írók Szövetségét, a Magyar Újságírók Országos Szövetségét, a művészeti szövetségeket pedig betiltották. Röpcédula, illegális sajtótermék, fegyver rejtegetése elég volt a halálos ítélethez. (Február elején emiatt végezték ki a Batonai testvéreket.) Január 19-én végezték ki Dudás Józsefet s Szabó Jánost. Február 18-án a Fővárosi Bíróságon kezdték meg a megtorlás egyik hírhedt perét. Gyilkosság és illegális sajtótermék megjelentetése volt a vád Tóth Ilona orvostanhallgató és társai, a Péterffy Sándor utcai kórházban berendezkedett ellenállók (Gáli József, Gyöngyösi Miklós, Gönczi Ferenc, Bagó Gyula, Lukács József, Kéri Sándor, Kovács Ferenc, Mátéffy Csaba János, Obersovszky Gyula és Pribelszki István) ügyében. A halálos ítéletet Tóth Ilonán, Gönczi Ferencen, Kovács Ferencen, Gyöngyösi Miklóson június végén hajtották végre. Gáli 15 évet, Obersovszky életfogytiglant kapott. (Azóta több szakértő is megerősítette, nem bizonyított, hogy Tóth Ilona orvostanhallgatónő meggyilkolt volna egy sebesült ávóst.) Kádár szerint legalább 400–500 ellenforradalmár-gyanús személyt kell összeszedni, Földes László még többet: néhány ezret szeretett volna lefogva látni. A statisztikák szerint január és február közepe között 559 személyt internáltak, február 16.–március 16. között 2652 személyt. Miskolcon Mikulás Gábor és társai tárgyalása volt – az ítélet rendkívül súlyos, öt személyen végrehajtották a halálos ítéletet, a többiek életfogytiglanit, 5, 15, 10, 7, 3, illetve 1 év börtönbüntetést kaptak, 400-an kerültek börtönbe és 10 000-től vették vissza a rendfokozatot. Tizennyolc író – többségében a népi írók – levélben fordult Kállai Gyulához a letartóztatott írók: Varga Domokos, Molnár Zoltán, Fekete Gyula, Tóbiás Áron, Déry Tibor, Háy Gyula és Zelk Zoltán érdekében, ennek ellenére az íróperekben évekre szóló börtönbüntetéseket szabtak ki. Kivégezték Prezsmayer Ágostont, aki Maléter összekötője volt a Kilián laktanyában. A kommunista pártok november 12–19-i moszkvai tanácskozása idején ítélték el Déryéket, letartóztatták Ádám Györgyöt és Kosáry Domokost, utóbbit a katonai bíróság 1958. június 18-án 4 évi börtönre ítélte. November–decemberben kivégezték a Széna téri és a Corvin-közi felkelők vezetőinek egy részét: Ekrem Kemalt, Bán Róbertet, Iván Kovács Lászlót, Pálinkás őrnagyot, aki kiszabadította Mindszentyt. Ítélet született Földes Gábor és 12 társa ügyében (Földes színész-rendező, Gulyás Lajos lelkész, Tihanyi Árpád tanító győri ávéhásokat mentettek meg!); súlyos börtönbüntetéssel zárult a Központi Munkástanács vezetőinek pere, és tisztázatlan körülmények között december 21-én a Gyorskocsi utcai vizsgálati fogságban meghalt Losonczy Géza. 1958. január 18-án megtörtént a vádemelés Nagy Imre és társai ellen. Röviddel előtte végezték ki Brusznyay Árpád tanárt, aki a veszprémi Nemzeti Bizottságnak volt az elnöke. A hatalom továbbra sem válogatott. Február elején halálra ítélték majd kivégezték Renner Pétert. A Nagy Imréék perében hozott júniusi ítéletig halálra ítélték a Csepeli Nemzetőrség parancsnokát és társait, két tisztet, egy honvédet, egy mérnököt, egy bányászt és egy csapost: a nagytétényi Nemzeti Bizottság és Nemzetőrség vezetőit, egy csepeli munkás két gyilkosát, Balogh Lászlót és társait; az óbudai katonai ellenállás három tisztjét; április 24-én kivégezték a Nagy Imre-per vádlottját, Szilágyi Józsefet. Emellett számtalan súlyos ítélet született Sándor András, Lőcsei Pál, az esztergomi Nemzeti Tanács és munkástanácsok tagjai, a Honvéd Kórház vezetői, Kéri József, Győr-Sopron megye főügyészének ügyében. (…)(részlet) /Lipcsey Ildikó: Ötvenhat után: Megtorló szervezetek, koncepciós perek. = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), nov. 10./

2006. október 11.

A tűrőképesség határát súrolta a hírhedt „négyesfogat” – Rákosi Mátyás, Gerő Ernő, Farkas Mihály és Révai József – törvénytipró gazdaságpolitikája. 1953-ban Rákosinak le kellett mondania miniszterelnöki tisztségéről, helyette a szovjet vezetés Nagy Imrét jelölte ki. Megalakult a Nagy Imre-kormány, a miniszterelnök parlamenti programbeszédében új gazdaság- és népbarát politikát hirdetett meg. A pártapparátusra és a hírhedt Államvédelmi Hatóságra (ÁVH) támaszkodó Rákosi rögtön elkezdte az aknamunkát. Közben Moszkvában is megfordult a széljárás, Rákosi szabad kezet kapott „az antimarxista” Nagy Imre félreállítására. A forradalom előzményei között volt az 1949-ben kivégzett kommunisták, Rajk László, Pálffy György, Szőnyi Tibor és Szalai András, az úgynevezett Rajk-ügy elítéltjeinek, 1956. október 6-án történt újratemetése, amelyen az eseményen résztvevő mintegy húszezer ember ÁVH-ellenes jelszavakat skandált. Budapesten a Műszaki Egyetemen október 22-én tartott gyűlésükön fogalmazták meg azt a 16 pontot, amely a forradalom elfogadott programja lett. A cikk felvázolta a forradalom főbb eseményeit, a forradalom leverését, a megtorlást. 1958. június 16-án kivégezték Nagy Imrét, Maléter Pált és Gimesi Miklós újságírót, több társukat pedig börtönbüntetésre ítélték. Történt mindez annak ellenére, hogy Kádár János kezdetben ígéretet tett: senkit sem fognak bebörtönözni a forradalomban játszott szerepéért. A magyar forradalom mély hatást gyakorolt a romániai magyar, de nem csak a magyar közvéleményre. Október 24-én, Mátyás király szülőházában, Kolozsváron tartottak gyűlést a képzőművészetis hallgatók. A Szekuritáté már másnap megkezdte a letartóztatásokat. A temesvári egyetemi hallgatók 1956. október 30-i gyűlésükön, többek között, a szovjet csapatok Romániából való kivonását, a beszolgáltatások enyhítését, a munkások béremelését, és az egyetemi autonómia szavatolását követelték. Válaszként a Szekuritáté tömeges letartóztatásokat hajtott végre. Sepsiszentgyörgyön a Székely Mikó Kollégium néhány diákja kezdeményezésére létrejött a Székely Ifjak Társasága (SZIT). A SZIT tagjait letartóztatták, a kolozsvári katonai törvényszék pedig súlyos börtönévekre ítélte őket. Az 1956. november 4-én Brassóban létrehozott Erdélyi Magyar Ifjak Szövetsége (EMISZ) volt a legnagyobb valamennyi erdélyi szervezkedés közül. Egy év múlva tömeges letartóztatásokkal, és hetvenhét EMISZ-es fiatal bebörtönzésével válaszolt a hatalom. Letartóztatták az érmihályfalvi Sass-féle csoportot, a mezőfelei Kacsó Tiborékat. A Partiumhoz kötődik a Szabadságra Vágyó Ifjak Szervezete, a SZVISZ, amelynek több tagját súlyos börtönévekre ítélték. Letartóztatták az ún. Dobai-csoportot is. A Szoboszlay Aladár katolikus plébános köré tömörülő csoport a kommunista rendszer megdöntését célozva a többpártrendszer bevezetésének szükségességét és tervezetét vázolta fel. A Szoboszlay-perben ötvenhat elítéltnek közel 1300 évnyi börtönbüntetést, tizenegy halálos ítéletet osztottak ki, tíz kivégzést végrehajtottak. /Papp Annamária: Magyarország, Erdély – 1956. = Szabadság (Kolozsvár), okt. 11./

2009. március 28.

A kommunista rendszerben a párt mindenható „szakembere” még a megnyitás előtt kötelezően megnézte minden kiállítás anyagát, kiparancsolta a műtárgyak közül mindazokat, amelyek ellen ideológiai kifogása támadt. Vagy a premier előtt egyszerűen letiltotta a színházi előadást, emlékeztetett Ujj János. Mostanság az egykori szigorú cenzorok egyike a modern tárlatoknak egyik leglelkesebb támogatója! Folyik a szerecsenmosdatás. Az itteninél nagyobb mértékben történik ez az anyaországban. A régi rendszer kiváltságosait, haszonélvezőit jól megfizetett tollnokok, az egykori elvtársaik igyekeznek tisztára mosni. Kezdődött 1990-ben, amikor Farkas Mihálynak, az ötvenes évek magyar kommunista „négyesfogata” egyik tagjának fia, az ÁVH-s alezredes Vlagyimir megírta a Nincs mentség c. könyvét. A cím ellenére ő talált mentséget a törvényszegésekre, apja és önmaga tetteire. Néhány hónapja a magyar közszolgálati televízió levetítette azt a dokumentumfilmet, amelyet az 1956-os miniszterelnök, Hegedűs András Ausztráliába kivándorolt unokája készített az akkor még élő nagyapjáról Budapesten. Az 56-os forradalom értékelésénél az 1956-ban a diktatúra ellen lázadókat, a Nagy Imre kormány tagjait felelőtlen személyeknek nevezte. A legocsmányabb szerecsenmosdatást Moldova György követte el Kádár Jánosról írt könyvével. A magyar történelem vérengző hóhérát (ő több embert ítéltetett el, mint ahány náci vezért a második világháború után Németországban!) a 20. század legnagyobb magyar politikusának nevezni, ez több mint alávalóság. És a Moldova György nevével fémjelzett könyv hány, a kádári gulyáskommunizmus után nosztalgiázó személyt téveszt meg. Minap este Aczél Györgyről, az MSZMP egykori mindenható ideológusáról vetített portréfilmet a Duna Televízió. (Ő volt Révai József politikájának a folytatója, a magyar Zsdanov.) Családtagjai, ismerősei, barátai szólaltak meg. Szinte valamennyien dicsérően! A megszólított írók, művészek, filmrendezők valamennyien Aczél György lekötelezettjei voltak. Mindnyájan az ő jóvoltából jutottak közlési, fellépési, rendezési lehetőséghez, kaptak útlevelet külföldre. Az elutasítottakat, hallgatásra ítélteket, az országhatárok mögé zártakat, az állásukból elbocsátottakat, a visszaminősítetteket szándékosan (?) nem kérdezte a film alkotója. Romániában a szerecsenmosdatás nem ilyen mértékű. A központi párt- és államvezetésben, sőt minden megyei pártbizottságban akadtak, akik felelősek voltak a gazdasági romlásért. /Ujj János: Szerecsenmosdatás. = Nyugati Jelen (Arad), márc. 28./

2013. június 15.

Marosvásárhelyen az összes vegyes tannyelvű tanintézet diszkriminál!"
Nemcsak a Liviu Rebreanu Általános Iskolában, hanem a megyeszékhelyen az összes vegyes tannyelvű oktatási intézményben diszkriminálják a magyar anyanyelvű diákokat – nyilatkozta tegnapi sajtótájékoztatóján Szigeti Enikő, a Civil Elkötelezettség Mozgalom (CEMO) ügyvezető igazgatója, azt követően, hogy a Liviu Rebreanu iskolát a napokban 600 lejjel bírságolta meg az Országos Diszkriminációellenes Tanács.
Amint arról tegnapi lapszámunkban beszámoltunk, 600 lejes pénzbírsággal sújtotta az Országos Diszkriminációellenes Tanács a marosvásárhelyi kövesdombi Liviu Rebreanu Általános Iskolát, amiért a román és magyar tagozattal működő tanintézményben a korábbi felszólítás ellenére sem pótolták a hiányzó magyar feliratokat. Horváth Kovács Ádám, a szülői akciócsoport tagja elmondta, a Diszkriminációellenes Tanács tavaly már figyelmeztetésben részesítette a tanintézetet a kétnyelvű feliratok hiánya miatt, ami valójában felszólítás volt, hogy megegyezéssel rendezzék a konfliktust, viszont ez a mai napig nem történt meg. – Az igazgatócsere után négy magyar feliratot ugyan kihelyeztek, viszont az intézményben lévő közel száz felirathoz képest ez szinte egyenlő a nullával – jegyezte meg Horváth Kovács Ádám.
– A tanács döntése egy apró előrelépés ebben a folyamatban, valójában a megerősítése annak, hogy a követelésünk jogos. A CEMO által végzett felmérések eredményei arra utalnak, hogy a megyeszékhelyen nem egy, hanem az összes vegyes tannyelvű iskolában – az óvodáktól a középiskolákig – diszkrimináció éri a magyar anyanyelvű tanulókat. Feltérképeztük, hogy a középiskolák 90 százalékában román anyanyelvű tanárok oktatják a szaktantárgyakat, román tankönyvekből. Sokan arra hivatkoznak, hogy ezáltal a tanulók jobban elsajátítják a szakmát, a szakmában használt sajátos kifejezéseket, viszont ez nem így van. A vidékről érkezett diákok nem értik a román nyelven elhangzottakat, az eredmény pedig az lesz, hogy hiányos felkészültséggel távoznak majd az iskolából – tette szóvá a tapasztaltakat Szigeti Enikő, aki elmondta, idén várhatóan újabb jelentés készül arra vonatkozóan, hogy az ország miként alkalmazza a nyelvi jogok chartájában foglaltakat, ezért a CEMO eljuttatja a hiányosságokkal kapcsolatos észrevételeit az illetékes szervekhez.
Válaszra sem méltatják a szülőket
A sajtótájékoztatón a Liviu Rebreanu iskolába járó magyar gyerekek szüleinek a képviseletében Győrfi Attila és Farkas Mihály voltak jelen. Győrfi Attila elmondta, közel négy hónapja kéthetente szerveznek villámcsődületeket az iskola előtt, viszont eredménytelenül. – A 600 lejes pénzbírság nem boldogít, mert sajnos nem látjuk, hogy ennek hatására megoldódna a probléma. Levélben fordultunk Illés Ildikó főtanfelügyelő- helyetteshez, de több mint harminc nap elteltével sem kaptunk választ. Két alkalommal is találkoztunk vele, kértük, hogy kezdeményezzen találkozót az iskola igazgatónőjével, és közvetítsen a két fél között, mert az igazgatónő nem hajlandó szóba állni velünk, de semmi sem történt. Fontosnak tartjuk, hogy a gyerekeink érezzék, hogy semmivel sem kevesebbek, mint a tanintézetbe járó román anyanyelvű társaik – magyarázta az évek óta tartó küzdelem hátterében álló indíttatást a szülő, aki azt is szóvá tette, hogy a Liviu Rebreanu iskola vezetőtanácsának az összetételében is figyelmen kívül hagyták a törvényes előírásokat. – Az iskola vezetőtanácsa törvénytelenül működik, egyáltalán nincsen benne magyar szülő, sem magyar pedagógus, aki a gyerekeink érdekeit képviselje, csupán a magyar anyanyelvű aligazgató tagja a vezetőtanácsnak – nehezményezte Győrfi Attila. Farkas Mihály azt rótta fel a tanfelügyelőségnek és a tanintézet vezetőségének, hogy a szülők beadványait még válaszra sem méltatják, az iskola előtt szervezett villámcsődületekkor a vezetőség részéről senki sem kérdezte meg őket, mit is szeretnének. Horváth Kovács Ádám szerint a gond az, hogy senki nem vállal semmiért felelősséget, sem a magyarokat képviselő főtanfelügyelő- helyettes, sem a magyar aligazgatók nem vállalják fel a kétnyelvűség megvalósításához szükséges lépéseket. – Illés Ildikó azt állítja, nem tehet semmit, nem kérheti a tanintézet vezetőségétől, hogy kihelyezze a kétnyelvű táblákat –tette hozzá. Szigeti Enikő azt is elmondta, hogy a CEMO feljelentette a megyei tanfelügyelőséget az Országos Diszkriminációellenes Tanácsnál, amiért nem lépnek annak érdekében, hogy megszüntessék a tanács által diszkriminatívnak ítélt állapotokat, azaz nem szólítják fel az iskola vezetőségét, hogy kihelyezzék a kétnyelvű feliratokat.
Szó sincs törvénytelenségről
A sajtótájékoztatón szóba került a kétnyelvű érdemoklevelek körül kialakult vita is, hiszen mint ismeretes, Marius Pascan demokrata-liberális szenátor a főtanfelügyelő lemondását követeli amiatt, hogy egyes tanintézetekben kétnyelvű okleveleket akartak kiosztani a végzős diákoknak. Pascan szerint a tanfelügyelőség ezáltal megszegi az országos tanügyi törvényt, mely előírja, hogy hivatalos okiratokat kizárólag román nyelven lehet kibocsátani. Lapunk érdeklődésére Szigeti Enikő, a CEMO ügyvezető igazgatója kijelentette, a 2011. évi 5565-ös számú tanügyminiszteri rendelet tartalmazza azon, az oktatásban használt hivatalos dokumentumok listáját, amelyeket egy nyelven, kizárólag az állam nyelvén lehet kibocsátani, viszont az érdemoklevél nem szerepel ezek között, tehát szó sincs törvénytelenségről.
Menyhárt Borbála
Népújság (Marosvásárhely)

2013. június 16.

Egynyelvű „multikulturalitás”
Óvodától középiskoláig több mint nyolcvan marosvásárhelyi tanintézményt, valamint a megyei tanfelügyelőséget készül feljelenteni az Országos Diszkriminációellenes Tanácsnál (CNCD) a helyi Civil Elkötelezettség Mozgalom (CEMO).
A jogvédelmi szervezet vezetői azok után döntöttek e drasztikus lépés mellett, miután valamennyi feltérképezett óvodában és iskolában megállapították, hogy az intézményvezetők a városháza és a tanfelügyelőség hallgatólagos belegyezésével semmibe veszik vagy csak részlegesen tartják be a Románia által is ratifikált nyelvi chartát, illetve a közigazgatási törvényt. A CEMO vezetői, Horváth-Kovács Ádám és Szigeti Enikő elmondták, hogy a egynyelvűségükkel a város szinte valamennyi tanintézménye diszkriminálja a magyar gyermekeket.
A múlt héten a Liviu Rebreanut általános iskolát bírságolta 600 lejjel az Országos Diszkriminációellenes Tanács, mivel annak igazgatója következetesen megtagadta a kétnyelvű feliratok kihelyezését. Két évvel ezelőtt a kövesdombi iskola figyelmeztetésben részesült, azonban vezetője azok után sem volt hajlandó jobb belátásra térni, miután a magyar gyerekek szülei saját pénzükön elkészítették a termek kétnyelvű feliratait.
„Azt is felajánlottuk, hogy mi felszereljük a több mint száz táblácskát, de az igazgatónő hallani sem akar ilyesmiről, de még csak szóba sem áll velünk. De nehogy azt higgyék, hogy a magyar főtanfelügyelő-helyettes válaszra méltatta a beadványunkat” – méltatlankodott az egyik tanuló apja, Győrfi Attila. „Azzal, hogy meg sem hallgatnak, teljesen egyértelművé teszik, hogy még a CNCD büntetése után eszük ágában sincs betartani a törvényt és a kétnyelvűsíteni az iskola folyosóit” – tette hozzá egy másik szülő, Farkas Mihály.
A CEMO-sok szerint a Liviu Rebreanu iskola diszkrimináló példája az összes marosvásárhelyi kétnyelvű tanintézményre érvényes. „Úgy látszik nálunk, az oktatás terén a sokat hangoztatott multikulturalitás az egynyelvűségben merül ki” – állapította meg Szigeti Enikő. Ezért nem csak az óvodák és iskolák vezetői okolhatók, hanem a városháza is, amelynek már tizenkét évvel ezelőtt, a közigazgatási törvény életbelépése után kötelessége lett volna kicserélni az épülethomlokzati táblákat. Hiába erősített rá a törvényre egy tanácsi határozattal a helyi önkormányzat is, Dorin Florea polgármester mindmáig nem hajtotta végre a képviselő-testület döntését. Hibás a prefektus is, mert kettős mércét alkalmaz. A megyében még egyetlen polgármestert sem figyelmeztetett azért, mert a helyi iskolaépületekre nem kerültek fel a kétnyelvű táblák, de amikor a marosludasi és dicsőszentmártoni művelődési otthonokra a magyar feliratot a román mellé helyezték, azonnal utasította az illetékeseket, hogy a törvény szerint a kisebbségi nyelvnek az államnyelv alatt a helye.
A CEMO jogsegély-szolgálatát irányító Szigeti Enikő szomorúnak tartja, hogy a vásárhelyi színmagyar iskolákban is akadnak olyan vezetők, akik akadályozzák az anyanyelv használatát.
„Nevetséges, hogy a Magyarországra kivándorolt diákoknak a Bolyaiban csak román nyelvű igazolást hajlandók kibocsátani. Ugyanitt hallottam, hogy a magyar nyelvű oklevél kibocsátása nem törvényes. Az oktatási törvény pontosan leszögezi, hogy mi számít hivatalos okmánynak és mi az, amit két- vagy akár több nyelven is ki lehet adni” – fejtette ki a CEMO programvezetője, aki azt javasolja minden iskolaigazgatónak, hogy mielőtt diszkrimináló döntést hozna, olvasson bele a törvényekbe. Szerinte a diszkrimináció elleni testület döntése ugyan nem boldogítja a jogsérelmek jelzőit, viszont egy kis, de fontos lépésnek tartja a helyzet tudatosításában. Mint mondta, a CNCD határozatát ugyan meg lehet támadni, de az eddigi jogprecedens azt mutatja, hogy nyelvi kérdésekben a romániai bíróságok figyelembe veszik az európai chartát és a hazai törvényeket. Szucher Ervin
székelyhon.ro

2013. október 11.

A Studium Alapítvány sikeres nyitóünnepsége
Béres András professzor az idei kitüntetett A Budapest Bár fergetes koncertet adott
A marosvásárhelyi Kultúrpalotában tartott Studium jótékonysági és díjátadó esttel vette kezdetét a VIII. Egészségügyi Menedzserképző Konferencia, amely három napon át különbő szakosztályokban (fogorvosi, gyógyszerészeti, egészségügyi szolgáltatások és egészségügyi infrastruktúra, rezidens orvosok) járja körül a helyi, magyarországi és külföldi példák bemutatásával a romániai egészségügy időszerű problémáit, s keresi ezekre a megoldási lehetőségeket.
A nyitórendezvényen dr. Béres Andrásnak, a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem professzor emeritusának dr. Vass Levente, a szervező Studium Alapítvány alelnöke adta át a Miskolczy Dezső- emlékérmet és díjat.
Az alapítvány immár évek óta a marosvásárhelyi állami magyar felsőoktatás fejlesztésében jelentős szerepet vállaló személyeknek adományozza ezt a díjat. Az idei kitüntetett tevékenységét dr. Balási András, a Művészeti Egyetem rektorhelyettese, az Alapítvány kurátora méltatta.
Béres professzor a romániai magyar felsőoktatás és az előadóművészet terén kifejtett tevékenységéért; a gyakornokságtól a doktorátusvezető professzorságig vezető töretlen egyetemi karrieréért, oktatáspolitikai, sikeres színházigazgatói, alapítványi és intézményépítő tevékenységéért; az önálló magyar tagozat, majd az önálló magyar művészeti kar létrehozása és megtartása érdekében végzett több évtizedes munkájával érdemelte ki az elismerést – hangzott el a rektorhelyettes laudációjában. Rektorként egy öregedő, betegeskedő intézményből a szó legszebb értelmében virágzó egyetemet varázsolt. Köszönjük, hogy a mai napig sem engedte el kicsi intézményünk törékeny kezét – tette hozzá Balási professzor.
– Én alapvetően a művészeti oktatás terén dolgoztam, és ezen a téren értem el olyan eredményeket, amelyek láthatók. Az a tény, hogy egy híres orvosprofesszor nevét viselő emléklappal tüntettek ki, számomra azt jelenti, hogy mindaz, amit a művészeti oktatás építésének a terén teszünk, annak hatása van az egyetemi élet, az erdélyi magyar kulturális élet más területeire is. Különleges élmény, hogy egy ilyen teremben, ilyen közönség előtt vehettem át a díjat – mondott köszönetet dr. Béres András az elismerésért.
A díjátadást megelőzően a Kultúrpalotát megtöltő közönség egy összefoglalót hallgathatott meg az állami magyar felsőoktatás támogatását, az európai szintű szakmai képzést felvállaló Studium Alapítvány igen gazdag, a felsőoktatás szinte minden területét átfogó tevékenységéről, aminek nyomán elnyerték a Nemzeti Jelentőségű Intézmény címet, s a Magyar termék nagydíjat is.
Amint azt Szabadi Nóra, az est házigazdája bejelentette, a jótékonysági esten 30.500 lej gyűlt össze a Bolyai Farkas Elméleti Líceum és a Marosvásárhelyi Református Kollégium didaktikai eszközeinek felújítására.
Az est fénypontja az egyre népszerűbbé váló Budapest Bár zenekar fellépése volt, akik valódi örömzenét játszottak minden korosztály számára. Műsorukban cigányzenei kísérettel ismert slágerek, táncdalok, kuplék, szimfonikus zeneművek hangzottak el, s a Farkas Róbert vezette zenekar (Farkas Mihály és Richárd, Ökrös Károly, Kisvári Ferenc) négy kiváló énekese, Németh Juci, Frenk, Keleti András és Szűcs Krisztián is fellépett. A koncertet a közönség a megérdemelt vastapssal jutalmazta.
Bodolai Gyöngyi
Népújság (Marosvásárhely)

2013. október 23.

Az 1956-os forradalom 16 pontja
Az 1956-os forradalom 16 pontja az a követeléslista, amelynek első változatát a Szegeden megalakult Magyar Egyetemisták és Főiskolások Szövetsége (MEFESZ) fogalmazta meg 1956. október 20-án, majd a Budapesti Műszaki Egyetemen az ország egyetemeinek küldötteiből alakult diákgyűlés résztvevői öntötték végleges formába október 22-én.
A budapesti egyetemisták és főiskolások október 23-i tüntetésének első állomása a belvárosi Petőfi-szobor volt. Itt olvasták fel a 16 pontot, miután Sinkovits Imre elszavalta a Nemzeti Dalt.
Király Béla, Budapest 1956-os katonai főparancsnoka, történész a Mindentudás Egyetemén tartott előadásában a forradalom voltaképpeni programjának nevezte a 16 pontot, amely, mint mondta, „utótűzként terjedt el az országban”. Lényeges pont, mondta a történész, hogy a 16 pont nem követelte a kommunista párt betiltását és a szocializmus eltörlését, de követelte a titkos szavazással végrehajtandó általános választásokat, ami azt jelenti, hogy már ekkor lehetségesnek tartották a szocializmus eltörlését.
A 16 pont a következő volt (több szövegváltozat is elterjedt):
1. Vonják ki a szovjet csapatokat! (Ezt kiáltozták hozzá: „Ruszkik haza!”)
2. Új, alulról kiinduló választások legyenek az MDP-ben (Magyar Dolgozók Pártja)! Válasszanak új KV-t (Központi Vezetőséget), hívják össze a pártkongresszust!
3. Nagy Imre alakítson kormányt, a sztálinista-rákosista bűnösöket váltsák le!
4. Nyilvános tárgyalást Farkas Mihály és társai ügyében! Vonják felelősségre Rákosit!
5. Általános, egyenlő, titkos választásokat, több pártot, új nemzetgyűlést, sztrájkjogot!
6. Vizsgálják fölül a magyar–szovjet, illetve a magyar–jugoszláv kapcsolatokat a kölcsönös be nem avatkozás jegyében!
7. Szakemberek bevonásával szervezzék át a gazdasági életet, a hazai adottságok és a nép létérdekei alapján!
8. Hozzák nyilvánosságra a külkereskedelmi szerződéseket (a magyar közvélemény nem tud semmiről), a jóvátétel tényleges adatait, adjanak tájékoztatást a magyar uránról! (az 1947. április 10-eipárizsi békében foglalt jóvátétel tízszeresét rabolták el!)
9. Vegyék teljes revízió alá az ipari normákat, vizsgálják ki a bérköveteléseket, állapítsák meg a munkás létminimumot!
10. Fektessék új alapokra a beszolgáltatás rendszerét, az egyénileg vállalkozók kapjanak a TSZCS-kkel egyenrangú támogatást!
11. Független bíróság vizsgálja felül az összes politikai gazdasági pert, bocsássák szabadon az ártatlanul elítélteket, szállítsák haza a SZU-ba (Szovjetunió) hurcolt foglyokat!
12. Teljes vélemény- és szólásszabadságot, szabad rádiót, MEFESZ újságot! Ismerhesse meg mindenki saját káderadatát!
13. Távolítsák el a Sztálin-szobrot! Helyére 1848–49-es emlékmű kerüljön!
14. Új, nemzeti jellegű címert! A katonáknak új, a magyar hagyományoknak megfelelő egyenruhát! Március 15. legyen nemzeti ünnep, október 6. nemzeti gyászünnep és tanítási szünet!
15. Szolidaritást a lengyel néppel!
16. Október 27-én üljön össze egy országos diákkonferencia, ahol megvitatják a követeléseket!
(Forrás: wikipedia)
Nyugati Jelen (Arad)

2013. november 16.

Tárgyalópartnerek kerestetnek
A székelyek nagy menetelése után egyre gyakrabban vetődik fel, hogy az erdélyi magyar társadalom, az őt képviselő politikusok nagyot mulasztottak az elmúlt években, évtizedekben, amikor nem próbáltak román partnereket találni az autonómiaküzdelemben, nem igyekeztek a többségi nemzet itt élő tagjait meggyőzni arról, hogy nekik is helyük van egy autonóm székelyföldi régióban, sőt, akár javukra is válhat az önrendelkezés. Most végre elindult a nyitás, ma egy konferencián román és magyar szakemberek, politikusok járják körül a témát. Antal Árpádot, Sepsiszentgyörgy polgármesterét, az RMDSZ egyik meghatározó politikusát arról kérdeztük, milyen lehetőségeket lát, hogy kimozduljon a holtpontról az autonómiával kapcsolatos magyar–román párbeszéd. Antal Árpád: – Izgalmas lenne egy tájékoztató kampányt indítani, egy-egy szórólapot készíteni külön a moldvaiaknak, a havasalföldieknek és az erdélyi románoknak arról, hogy kik a székelyek, mit akarnak, mi az autonómia. Mindenik estben megkeresni a történelmi kapcsolódási pontokat, hisz voltak bőséggel, és azokon keresztül elmagyarázni szándékainkat. Tapasztalatom, hogy ilyen érvekkel lehet rájuk hatni. Ezen a szórólapon fel lehetne tüntetni olyan honlapcímeket, melyeken elérhetnek bizonyos anyagokat, például Valentin Stan tájékoztató videóit. Ha minden tizedik ember megnézné, s megváltoztatná véleményét, az már eredmény lenne. Én ebben látok lehetőséget, de nagyon sok pénzbe kerül, önkormányzati forrásokból nem finanszírozható, így pályáznunk kell. Ha sikerül forrásokat megnyernünk e célra, áttörési pont lehetne. – Milyen ajánlatokat tudnának megfogalmazni az itt élő románok számára? – Egyik fő problémájuk, hogy nincsenek képviselőik a székelyföldi önkormányzatok vezetőségében. Én úgy gondolom, hogy egy adott helyzetben lehetne tárgyalni akár a megyei alelnöki vagy alpolgármesteri tisztségekről, azt mondani, hogy rendben, ha ti úgy érzitek biztonságban magatokat Székelyföldön, és ha mi ezt nektek megígérjük, partnereink tudnátok lenni abban, hogy legyen székelyföldi autonómia, akkor ebben nem látnék különösebb kivetnivalót – de mi is elvárnánk ugyanezt Kolozsváron, Nagyváradon, Aradon, ahol hasonló a magyarok aránya. Ennek mindenképpen feltétele az autonómia, hisz jelen pillanatban a román nemzetállamon belül nekünk az önkormányzat jelenti a védőbástyát. Ezért nem adtuk ki a kezünkből, nem hagytunk ezekből a pozíciókból, mert minden egyéb – a dekoncentrált intézményektől, a katonaságon, rendőrségen, csendőrségen, titkosszolgálatokon keresztül – mégiscsak az ő kezükben van. Tehát lehetne beszélni az etnikai arányosság elvéről minden intézményben, de csak csomagban. Ha ők elfogadják, hogy a csendőrségen belül legyen arányosság, én is el tudom fogadni, hogy a polgármesteri hivatalom belül is legyen. Itt van egy pálya, csak hát erről valakivel tárgyalni kellene. Sajnos, egyelőre nincs, kivel. A másik a kulturális autonómia kérdése. Sepsiszentgyörgyön vagy Székelyföldön az itt élő románoknak szükségük van kulturális autonómiára, és ezt mi nagyrészt már most biztosítjuk számukra. Például Sepsiszentgyörgyön nem fogunk olyan igazgatót választani a román színház élére, akivel a románok nem értenek egyet. Megvan a többségünk, elméletileg bárkit odatehetnénk színházigazgatónak vagy akár a román iskolák élére, de nem tesszük. Kulturális autonómiájuk van, négy román tanácstagjuk közül ha legalább hárman egyetértenek, akkor mi, a többiek megszavazzuk. Ez most így működik, de akár írásban is lehetne szabályozni. Pénzek elosztásánál a megyei tanácsnál ugyanez a helyzet – a román tanácstagok dönthetnek az egyházi, kulturális támogatások arányosan leosztott részéről –, én ezt nem tartom feltétlenül helyesnek, mert a versenynek nem erről kellene szólnia, de akár ezt is el tudnám fogadni. Nem látok ebben problémát – nyilván szeretném, ha Nagyváradon, Kolozsváron is ugyanígy járnának el. Tulajdonképpen mindebben partnerek vagyunk, erről kellene szólniuk a tárgyalásoknak. – Van-e szükség akár pozitív diszkriminációra, hogy érezzék, nem fenyegeti őket veszély, az autonómia nem elüldözésüket, ellehetetlenítésüket célozza? – Úgy érzem, sokkal több empátia van bennünk az itt élő románok iránt, mint mondjuk bennük a szórványban élő magyarok iránt. El tudom fogadni a pozitív diszkrimináció elvét, de az a helyzet, hogy az egész államszerkezetnek olyan a felépítése, hogy legyünk őszinték: miben nyilvánuljon ez meg? Megvádoltak azzal, hogy nincs román igazgató a polgármesteri hivatalban, de ez nem azért van így, mert mi nem akarunk románt alkalmazni, hanem azért, mert egy itt élő román ember, ha közigazgatásban akar dolgozni, akkor nem az alulfizetett és sok munkával járó önkormányzatot választja, hanem a prefektúrát, esetleg valamelyik dekoncentrált vagy militarizált intézményt, ahol feleannyi munkáért kétszer vagy háromszor annyi pénzt kap. Romániában nincs egy Sepsiszentgyörgy méretű város, amelynek két színháza lenne. Ha racionálisan nézzük, tulajdonképpen nem lenne indokolt a román színház fenntartása, de ez is egy gesztus a román közösség irányába: igen, áldozunk arra, hogy érezhessék, vannak fontos intézményeik. – A másik igen súlyos kérdés, hogy nincsenek olyan képviselői a székelyföldi románságnak, akikkel tárgyalni lehetne. Van itt bármilyen áttörési lehetőség? Hogyan lehet eljutni az egyszerű emberekhez, ha véleményformálóik, politikusaik elutasítanak minden párbeszédet? – Voltak ilyen próbálkozások korábban, a Közösségért Alapítvány például, de ezek megrekedtek. Az itt élő románokat, de főként képviselőiket folyamatosan az aggasztja, hogy teret veszítenek. Elmennek a már itt született fiatalok, nagyon erős Brassó, Bukarest vonzása, s hacsak valaki nem rendőr, csendőr akar lenni, inkább ott keresi a boldogulást. Zavarja őket minden magyar utcanév, szobor, kulturális intézmény, mert ezt térvesztésként élik meg. Azoknak, akik a rendszer – titkosszolgálatok, egyház, kormány, államelnöki hivatal – támogatását élvezik, érdekük, hogy mi, magyarok egyetlen millimétert se lépjünk előre. Nem látom, hogy az ilyen Codrin Munteanu-, Mircea Duşa- vagy az ortodox püspök-féle emberekkel miként lehetne megegyezni. Az egyszerű embereknél más a helyzet, választásokon például vannak, akik már átszavaznak. Autonómia kérdésében, persze, ők sem partnereink. Volt egy felmérésünk, amelyből világosan kiderült: a szentgyörgyi magyarok mind székelyföldi régióban gondolkodnak, a románok Brassó központú régiót szeretnének. Az etnikai többség jelentené számukra a biztonságot. Nem érzem, hogy átütő sikereket lehetne elérni a helyi politikusokkal való egyezkedésekben. Sőt, úgy érzem, sokszor könnyebb Bukarestben egyeztetni a minket érintő kérdésekben, mint a helyiekkel. Ugyanakkor mégsem tartom a dolgot kilátástalannak, igaz, nincsenek csodák, nincs egy olyan képlet, amely alkalmazható és minden megoldódik. Nekünk kell megtalálnunk valamilyen formában az utat, amellyel elérhetjük a célt.
Farkas Mihály
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

2014. november 20.

Határőrző emlékjelek
Még a csillagászatban is ritka jelenség a bolygók együttállása, nemhogy az emberi társadalmak és országok mindennapjaiban. Mégis megtörténik, hogy a múlt  keresése közben a jelennel együttállásba kerül az ember. Felmenőink, apáink-nagyapáink emlékeinek nyomába eredve is ez történt. Kényszermegálló az úzi vámnál
Ez év szeptember végén és október elején olyan bolygóháromszög volt az égen, amelynek az asztrológusok szerint áldást, szerencsét és sikert kellett volna jeleznie. A háromszög három csúcsán a Kos Uránusz, az Oroszlán Jupiter és a Nyilas Mars volt. Mindhárom tűzjegy. S a tűz a lendületet, a tetterőt, a lelkesedést és a bátorságot jelképezi – szólt az ajánlat. Az asztrológia szerint ez a háromszög a legjobb bolygóállás. Augusztus 26-a, az Úz-völgyi emlékezés után, hitelt adva a jóslásnak, útra keltünk.
Nem könnyű még a legmesszebb menő jóakarattal és józan ésszel sem elemezni az eddig eltelt közel száz esztendő többnyire tragikusnak mondható eseményeit abban a földrajzi környezetben, határ menti övezetben, ahol felmenőink a parancsra hallgatva harcoltak, és sokan életüket vesztették. Ez a hely a minálunk eredő Veresvíz és az Úz összeömlése feletti övezet, amelynek harci eseményeiről-történéseiről eddig kiskönyvtárnyi irodalom született. Kell szólni hát erről a helyről két okból, egyrészt, mert ebben az évben mind a két világháború eseményeire emlékezünk kerek évfordulók kapcsán, másrészt pedig azért, mert lám, ma is kételyekkel és kontrasztokkal tűzdelt események írják tovább a Kistölgyesi-szoros, Úz-mező történetét.
Úz-völgyi szorosnak is nevezik az Úz-patak szűkületét, ahol ez év augusztusában nem kis meglepetés ért sokunkat. Az Úz-patak völgyének déli részét nagyon találóan Kőkertnek nevezik, s így a szoros is viseli a Kőkert-szoros nevet, vagy ahogyan még most is emlegetik a szoros mindkét oldalán lakók: Úzvölgyi-vám vagy Úzi vám. Úgy tartják a maiak, s ezt látjuk a térképeken is, hogy itt határpont volt, itt vágta át az utat az ezeréves magyar határ, amely a Veresvíz-patak mentén ereszkedett alá az Úz-patakába való beömléséig, majd annak bal partján a Magyaros tetőre emelkedett. A folyó, amely bővizű hegyi patak, Csíkbánkfalva határában ered, s Moldva területén Dormánynál, Dărmăneşti alatt ömlik a Tatrosba. Felsőbb völgyszakaszán a legutóbbi évszázadban számtalan fűrésztelep működött, kis falu is volt itt, neve Úzvölgy-telep. A fűrésztelepeknek-gyáraknak s a falunak is már csak emléke él. Most csak egyetlenegy család lakik itt, de – akárcsak a többi keleti határhelyen: Ojtozi-szoros, Gyimesbükk – a Baska-havas északkeleti végénél régi várhely nyomairól tudósítottak.
Augusztus 26-án az emlékezésre vonulók, s így magunk is – e sorok írójának édesapja is ide kiparancsolt székely határőr volt – szemtanúi lehettünk, hogy égett, mert meggyújtották – éppen az egykori országhatárnál – az út jobb oldalán álló kis épület tetőzete, romjai pedig már a közeli árokban hevertek. Ez volt a vám épülete! – jegyezte meg útitársunk az Úz-völgy-barát szentivánlaborfalvi Kányádi Mihály. Valóban, a világhálón és más adatok szerint is a kis épület „Grenzen-zoll” vagy a „Zollamt” nevet viseli, ami határvámot, vámhivatalt jelent. Kik, miért, milyen céllal tüntették el az épületet, és miért éppen augusztus 26-án? – merült fel mindnyájunkban a kérdés. A békés emlékezésre vonulók százainak akartak ezzel ünnepi „meglepetést” nyújtani? Mi azonban ünnep után visszatértünk, megpróbáltunk tiszta vizet önteni a pohárba. – Nem az a kis ház volt a határvám, én úgy tudom, hogy azt a fakitermelő vállalat építette, látni lehetett rajta, hogy újabb építmény – tájékoztatott Costel Pădureanu nyugdíjas dormányfalvi lakos, aki szeretettel fogadott. A helybeli volt kőolajfinomító egykori vezetője, a vidék jó ismerője, a gelencei kitermelés irányítója, felesége, Jutka asszony, sepsiszentgyörgyi. A szóban forgó kis ház közelében azonban van egy beton házalap, az lehetett az egykori vámhivatal – fűzte hozzá vendégfogadónk. Útitársunk, a gelencei Kelemen Dénes jeles faragóművész, jó Úz-völgy-ismerő, a hallottak nyomán mintha napirendre tért volna az augusztusban történt égetés felett. Megmutatta a hely közvetlen szomszédságában az egykori Úz-völgyi, vasból épült határhíd és a keskeny vágányú egykori iparvasút betonpilléreinek maradványait, régi fényképfelvételén láthattuk az egykor ott közlekedő keskeny nyomtávú mozdonyt is.
– Itt volt tehát a határvám – mutatta egy másik fényképen a két vámsorompót is. Itt, az út jobb oldalán, ez a Magyarós-tető felé húzódó hegygerinc lába, itt emelkedett magasba a két ország határvonala. Ide raktam egy kőhalmot, ez már magyar föld volt. Ide akarok egy szerény keresztet állítani jövő augusztusra az itt őrködők s az 1916-ban és a második világégésben elesettek emlékére. Bízom abban, hogy nem fogják bántani, mert a román ember tiszteli a keresztet! Itt csak a vám volt, a magyar határőrkatonák s a honvédek fent, a völgyben lévő laktanyából jártak le ide őrségbe szolgálatot teljesíteni.
Számunkra azért volt fontos a határpont ismerete, mert 1968-ban ennek közvetlen közelében jelölte ki a megyehatárt megállapító bizottság a két szomszédos új megye, Hargita és Bákó határvonalát. Igen ám, de azt a rendszerváltás utáni években, amint azt Csíkszentmárton község polgármesterétől, Gergely Andrástól is megtudtuk, a bákói megyevezetés önkényes módon „felnyomta” mintegy három kilométerrel nyugatabbra, s a Rácz-patak beömlésének övezetébe költöztette a határtáblát. Mi több alkalommal visszavittük az eredeti helyére, de mindhiába. Így történhetett, hogy jelenleg az Úz-völgyi hősi temető, a régi kápolna is Bákó megye területére került. Mi azonban itthon érezzük magunkat, ezen a helyen itthon vagyunk.
Meglepetés és munka az emlékhelyen
A határvámnál lobogó tűznek még mindig kételyeket támasztó érzéseivel léptünk az Úz-völgyi emlékhely és emléktemető területére. Meglepetésünkre téglából épített kerítést emeltek a bejárati székely kapu keleti oldalára, s látogatásunk idején éppen annak folytatásán dolgoztak, a terméskőből emelt oszlopok közé mutatós vízszintes farudakat illesztgettek. A csíkszentmártoni építőcsapatot az önkormányzat alpolgármestere, László Antal irányította, aki maga is építész ember. – Pályázati pénzből épül ez a kerítés – mondta. Ez a legelő, ahol a temető van, s a temető mögötti hegyoldal erdőségei a mi közbirtokosságunk tulajdona, amely egy darab területet sem kapott vissza soha a szomszéd megyétől.
– Dr. Szőcs Dániel, Dani bácsi, az emlékhely rendszerváltás utáni felújításának kezdeményezője kért meg, hogy jöjjünk fel ide – mondta Kelemen Dénes –, mert a pályázatot megnyerő csoport két emlékkopját, melyeknek elhelyezkedése nem egyezett az emlékhely területrendezési elképzeléseivel, kivett a helyéről, és azokat vissza kellene állítani eredeti helyükre. Az egyiket én faragtam a volt sepsiszentgyörgyi 11-es és 12-es székely határőr zászlóalj hősi halottainak emlékére az Úz-völgyi betörés 60. évfordulója alkalmával, a másik a Farkas Mihály emlékkopjája, amelyet lánya, Farkas Piroska állíttatott. Barta Misi bácsival, az egykori Úz-völgyi harcossal visszahelyeztük mind a kettőt eredeti helyére. Volt még három emlékkopja, amelyet augusztus 26-án, a szervezők utasítására a temetőkerítés belső fele mellé állítottak fel. Mi azokat is kivettük, s az Úz-völgyi emlékmű nyugati felén álló kopjasorba, méltó helyre elhelyeztük.
Ezek közül két emlékkopját a sepsiszentgyörgyi Forró testvérek, Forró Ferenc és Forró László tartalékos hadnagyok gyermekei és unokái állítottak és Balázs Antallal faragtattak – tesszük hozzá mi, a harmadikot pedig az Úz völgyében elhalt édesapja, Ilkei Ferenc emlékére fia, a Sepsiszentgyörgyön élő vitéz Ilkei Albert saját kezével készítette.   A helyzet ilyetén alakulásáról dr. Szőcs Dánielhez fordultunk érdeklődni, akit néhai Sylvester Lajos, a hely hű krónikása, az Úz-völgyi szellemiség ápolójaként emlegetett, hiszen húsz éve már Úz-völgy törzsparancsnoka, s az itteni ünnepségek ceremóniamestere.
– A szóban forgó pályázatot a nálunk működő Erdély Kutatócsoport Egyesület nyerte el a magyarországi Honvédelmi Minisztériumtól, amiért minden elismerésem – mondta. – Én azt hiányolom, hogy a pályázat készíttetői miért nem vontak be minket is, vagy legalább meg kellett volna bennünket is kérdezniük. A központi emlékművet is mi állíttattuk, létrehozásában minket nagyon sok Úz-völgy-barát támogatott. A kopjaköltöztetésekkel önhatalmúlag cselekedtek, amelyet mi, a második világháború háromszéki résztvevői és azok maradékai, unokái megrökönyödéssel vettünk tudomásul. Hol volt 1994-ben, a kezdetekkor ez a kutatócsoport? Véleményünkkel finoman figyelmeztetném Illésfalvi Péter hadtörténeti szakíró barátomat is. A kutatócsoportot és Gergely András csíkszentmártoni polgármestert is arra kérjük, hogy folytassa munkáját, az újabb keresztállításokat is, de a már elhelyezett második világháborús kegyeleti emlékkopjákat ne bolygassák, hagyják eredeti helyükön.
Kisgyörgy Zoltán
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)



lapozás: 1-9




(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2020
Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék