udvardy frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1990-2006
 

találatszám: 2 találat lapozás: 1-2

Névmutató: Farkas Roland

2009. október 23.

2009 őszén az Égtájak Iroda második alkalommal rendezi meg a Biennále – A külhoni magyarok kulturális fesztiválját Budapesten. Volt a jól bevált „határon túli magyar” kifejezés, ami hosszú ideje – főleg egy immár 20. életévét betöltött kisvárdai színházi fesztivál „epitheton ornans”-aként – beépült a köztudatba, jobb híján ekként jelölve az erdélyi, a partiumi, délvidéki, felvidéki és kárpátaljai, sőt esetenként a kanadai és New-York-i magyar művészeti intézményeket is. A „határainkon túli”, kimondatlanul ugyan, de leginkább a Trianon után elcsatolt területeken élő magyarságot jelölte. Ugyanezen oknál fogva nem nevezhetjük a hasonló eseményeket „Kárpát-medenceinek”, még akkor sem, ha nem külön „anyaországi”, illetve „erdélyi”, „felvidéki” „burgenlandi” stb., hanem valóban Kárpát-medencei magyarságban és annak kulturális egységében gondolkodunk. Ezen ellentmondások feloldására találták ki az illetékesek a „külhoni magyar” kifejezést. Azonban ezzel is legalább annyi a gond, mint a „határon túli”-val. Olyan kül-belhoni művészek is jelentkeztek, mint például Kakuts Ágnes, aki bár Erdélyből Magyarországra települt, most mégis a kolozsvári társulat tagjaként jelentkezik. Azután az 1792-ben alakult, legrégebbi magyar színház – a kolozsvári –, ugyancsak „belhoninak” érezheti magát a magyar kultúra berkeiben, földrajzi helyzetétől és a jelenlegi országhatároktól függetlenül. A Biennále széles körben öleli fel a világ magyarságának kulturális produktumait. Az egész rendezvénysorozat kitalálója, éltetője és hajtómotorja, Goldschmied József, az Égtájak Programiroda igazgatója. Az eseménysorozat központja a Fészek Klub. A megnyitó gálaestre „feltámadt egy legenda”, azaz még élő tagjaiból újra összeállt az 1956 után Németországban, világhírű magyar, menekült zenészekből alakult zenekar, amely a nyolcvanas években Erdélyből emigrált tagokkal bővült, majd a kilencvenes évek elején oszlott fel. A feltámadt „Philharmonia Hungarica” ez alkalommal Vásáry Tamás vezénylete alatt játszik. De bemutatót tartanak a zselizi vegyeskar, a nagybecskereki kamarakórus, a Kolozsvári Állami Magyar Színház, a komáromi Jókai Színház, a szabadkai magyar társulat, valamint a sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színház is, amely rendhagyó módon Budapesten tartotta meg Molière Mizantrópjának premierjét. A kortárs képzőművészetet a Szlovéniában élő Göntér Endre festő, az angliai Cambridge-ben született Márk Bollobás fotóművész, a Prágában élő Farkas Roland és Boráros Henrik, a torontói Kántor István, a Kassán alkotó Bartusz György, a pozsonyi Rónai Péter, a bukaresti Estefán Arnold – és sokan mások, sokfelől – képviselik. Ezek a találkozók késztethetnek arra, hogy ne határon innenben, illetve határon túlban gondolkodjunk, hanem összmagyarságban. /Medgyessy Éva: Magyarnak lenni mit jelent? Gondolatok a „Külhoni magyarok kulturális fesztiválja” kapcsán. = Szabadság (Kolozsvár), okt. 23./

2010. december 11.

Provokáció a sepsiszentgyörgyi Magmában
Amint értesülhettünk, Sepsiszentgyörgyön a Magma — Kortárs Művészeti Kiállító Térben 2010. december elsején a Tamási Áron Színház művészei, Fekete Mária és Mátray László megnyitották a Felkarolandó Felejthető Felejtendő című kiállítást.
Lássuk, mit állított ki a budapesti Intermédia Tanszéken végzett öt fiatal művész: Farkas Roland, Antal Balázs, Radics Márk, Mécs Miklós és Horváth Tibor. A kiállítóteret megközelítve a bejárat jobb és bal oldalán képernyőkön a Budapest—Sepsiszentgyörgy közötti utazásuk dokumentumfelvételét nézheti a járókelő. A termekben a magyar nemzeti szimbólumok: magyar zászló, magyar címer, piros-fehér-zöld kokárda, turulmadár, magyar Szent Korona stb. látható. Különböző kontextusban. Ahogyan a csütörtöki Háromszékben Mózes László újságíró fogalmaz: ,,kritikus, ironikus, cinikus, esetenként gagszerű" alkotásokat szemlélhet a befogadó. Vagy az elutasító. Mondhatjuk, eddig nincs is semmi baj. A huszadik század folyamán kialakult az a nézet, hogy a művész szabad. Harcoltunk a művész szabad megnyilvánulási lehetőségéért minden eszközzel. 1989 előtt, a totalitarizmus idején olyan cenzúra működött Romániában, amelynek következtében szűk korlátok közé szorítva közölhetett a költő, állíthatott ki a festő, mintázhatott a szobrász, és voltak egyenesen tiltott műfajok is. A magyar nemzeti szimbólumokat pedig börtönbüntetés, meghurcoltatás terhe mellett vállalhatta a székelyföldi magyar ember. Viszont 2010-re olyan szintű ,,szabadsággá" torzult a művész önkifejezési lehetőségeinek gazdag palettája, hogy a — jelen esetben anyaországi — kiállítók szabad alkotásainak sorozata egyenesen sérti Székelyföld magyarságának nemzeti érzelmeit. Kismagyar és nagymagyar jeleink lejáratásaként. Karikatúra szintre. Az ,,alkotások" persze megadott, követhető, követendő mintára készültek. A nemzetközileg fél évszázada gyakorolt nemzeti szimbólumokat karikírozó s ezáltal érzelmeket felborzoló trendek szerint.
A baj számomra a szervező (mert kurátor nem akadt erre a kiállításra) Magma — Kortárs Közeg és Nemzeti Művészeti Alapítvány (sic!) által összehívott szakmai beszélgetésen (Artist Talk) kezdődött. Itt ugyanis végighallgattuk Kispál Attila felkérésére a kiállítók vetített képes bemutatkozását, amit kérdések követtek. Például, hogy milyen okból változtatták meg az eredeti Piros, Fehér, Zöld kiállításcímet Felkarolandó Felejthető Felejtendő címre (M. A. kérdése). Homályos és érthetetlen válasz érkezett. Ezt követően feltevődött, hogy van-e kapcsolat a jelen kiállítás anyaga és a hetvenes években működő PFZ (Piros-Fehér-Zöld) csoportosulás művei között. Mert a hasonlóság igen nagy, azzal a kitéttel, hogy a PFZ csoportosuláshoz — Pinczehelyi és társai — képest a most kiállított Felkarolandó Felejthető Felejtendő-munkák apró lúdfingok. (Ü. G. felvetései) Vagy ahogyan az egyik szervező fogalmazott: pipepurcok. A válasz erre a kérdésre is kitérő volt. Semmitmondó szóbeszéd. Majd, mert kiderült, hogy a meghívottak nem értik a sepsiszentgyörgyi kisebbségi-többségi helyzetet, újabb kérdések következtek. Milyen fogadtatásra számítanak a székelység részéről, amely nemzetrész 1990-ig nem használhatta a nemzeti szimbólumait? Számít-e a befogadó közeg a kiállítók szempontjai szerint a művek létrehozásában, azok bemutatásában? Mit üzennek ezzel a kiállított anyaggal a székelységnek? (Ü. G. kérdései) Azt a választ kaptuk, hogy nem érdekli őket a befogadó, és nem üzennek semmit.
Ennél a pontnál kezdett skizofrén helyzet kialakulni, ugyanis a kiállítók szócsöve önmagát ismételgetve és ellenmondásba keveredve hozta tudtunkra, hogy a kiállítás anyaga mégis egy bizonyos ,,párt" (pártok? — nem volt világos) ellenében készült. Tehát mégis van megcélzott közönség, esetleges befogadó réteg. Célirányos az üzenet. Megkérdezve, hogy Budapesten ki volt-e állítva az anyag, ha már ottani az a fránya ,,párt", kiderült, hogy nem ott provokálnak, ahol a címzett van. Tehát Sepsiszentgyörgyről üzen a csoport ama budapesti ,,pártnak" ezzel a kiállítással. Egyenes beszéd. Két pont között a legrövidebb a költségesebb út. Mert hát azért a költségek sem elhanyagolható szempont, főleg válságban.
Summa summarum, a provokációt végső soron akkor élhetjük meg érdemben, ha higgadtan szemléljük a kiállított anyagot — mondom ezt az első felháborodásom után —, ugyanis ez az egyetlen módja az elvárt, kiprovokált cél elkerülésének, meghiúsításának.
ÜTŐ GUSZTÁV képzőművész. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)



lapozás: 1-2




(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2020
Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék