udvardy frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1990-2006
 

találatszám: 15 találat lapozás: 1-15

Névmutató: Fedinec Csilla

2001. május 14.

Május 19-20-án hatodszor rendezik meg Szatmárnémetiben a Jakabffy Napokat. A mostani rendezvény fő címe: Kis nemzetek és nemzetiségek a harmadik évezred Európájában. A meghívott előadók között van Kósáné Kovács Magda /MSZP/ országgyűlési képviselő, Pomogáts Béla, a Magyar Írószövetség elnöke, Szabó Tibor, a Határon Túli Magyarok Hivatalának elnöke, Eckstein Kovács Péter szenátor, Komlós Attila, az Anyanyelvi Konferencia elnöke, Lőrincz Csaba, a magyar külügyminisztérium helyettes államtitkára, Fedinec Csilla ukrajnai tudományos kutató, Issekutz Sarolta örmény kisebbségi kutató, Varga Attila parlamenti képviselő, Kelemen László burgenlandi közgazdász, Halmos Sándor, a debreceni zsidó hitközség vezetője és mások. Muzsnay Árpád, az EMKE alelnöke, a rendezvény szervezésének irányítója jelezte, hogy most lesz a Kárpát-medencei magyar közművelődési ernyőszervezetek első közös programegyeztetése. ük. Három nagy személyiség születésnapjának egybeesése (Jakabffy, Dsida Jenő, Páskándi Géza) alkalmat ad arra, hogy még színesebb legyen a program és minden vendég tehessen egy szál virágot Szatmárnémeti nagy fiainak emlékhelyéhez. Dsida Jenő szobránál már csütörtökön tisztelegnek a Kölcsey Líceum diákjai. /Hatodszor is Jakabffy Napok! = Romániai Magyar Szó (Bukarest), máj. 14./

2001. május 21.

Máj. 19-20-án hatodszor rendezték meg a Jakabffy Napokat Szatmárnémetiben, ez jórészt Muzsnay Árpádnak, az EMKE alelnökének köszönhető. Sajnos Szatmárnémeti értelmiségi köre távol marad az eseményről. Varga Attila parlamenti képviselő emlékeztetett a Jakabffy-hagyatékra: "olyan szellemi örökséget hagyott ránk, melyből erőt, tartást lehet meríteni a jelen küzdelmeihez, kisebbségi sorsunkat vállaló politikai cselekvéshez, magabiztosságot a mindennapi élethez." Eddig közel 50 előadó vett részt az Európa-szerte ismert kisebbségpolitikus emlékére rendezett eddigi tanácskozásokon, köztük Pomogáts Béla, Pozsgay Imre, Szabó Tibor, Tabajdi Csaba, Törzsök Erika Budapestről, Duray Miklós Pozsonyból, Csubela Ferenc Szabadkáról, Gortvay Erzsébet és Brezovics László Ungvárról, Oplatka András Zürichből, Bárdi Nándor Solymárról, aztán Markó Béla, Frunda György és mellettük a mostani rendezvény előadói - Kósáné Kovács Magda /MSZP/, Balázs Sándor, Balogh András, Törzsök Erika /SZDSZ/, Székely István, Komlós Attila, Pomogáts Béla, Grúber Károly, Lőrincz Csaba /Fidesz/, Eckstein Kovács Péter, Gönc László, Fedinec Csilla, Kelemen László, Jakab Sándor, Issekutz Sarolta, Halmos Sándor, akik azt elemezték, mi lesz a helye és szerepe a kisebbségeknek az integráció során. Szó volt továbbá a nemzeti irodalom regionális és világirodalmi helyéről; az egyház és vallás szerepéről és Magyarország nemzetpolitikájának értékeléséről az euroatlanti integráció perspektívájából; a szlovéniai, a burgenlandi, horvátországi és kárpátaljai magyarok helyzetéről, jövőképéről, végül pedig a cigányság sorsáról. /Jakabffy Elemér szellemi hagyatékából erőt, tartást lehet meríteni a jelen küzdelmeihez. = Szatmári Friss Újság (Szatmárnémeti), máj. 21./ Máj. 20-án Lugoson folytatódott a Szatmárnémetiben megkezdődött rendezvény. Először Jakabffy Elemér emléktábláját koszorúzták meg a résztvevők. Ezután a közíró életművét értékelő konferenciát tartottak. Pomogáts Béla, a Magyar Írószövetség elnöke a jogtudós tevékenységét példaszerűnek nevezte. "Jakabffy - mondta Pomogáts - tudományosan és szakmailag felkészült, erkölcsileg rendkívül következetes közép-európai politikus volt." Dr. Issekutz Sarolta, a budapesti Erdélyi Örmény Gyökerek Kulturális Egyesület elnöke ismertette az örmény származású Jakabffy család történetét. Bakk Miklós politológus a jogtudós által 1940-ben megalkotott kisebbségi törvénytervezet kapcsán a kérdés megoldásának közép-európai modelljeit elemezte. /Bartók mellett említendő. Jakabffy Elemér kisebbségi politikusra emlékeztek. /Bartók mellett említendő. Jakabffy Elemér kisebbségi politikusra emlékeztek. = Krónika (Kolozsvár), máj. 22./ Megtartották a Szatmárnémeti Kölcsey Kör kezdeményezésére az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület, a Határon Túli Magyarok Hivatala, az Illyés Közalapítvány, a Magyar Nyelv és Kultúra Nemzetközi Társasága - Anyanyelvi Konferencia - és Lugos város RMDSZ szervezetének közös rendezvényét, a VI. Jakabffy Napokat. Pomogáts Béla, a Magyar Írószövetség elnöke emlékezett Jakabffy Elemérre, aki 20 éven át Lugoson jelentette meg a Magyar Kisebbség című nemzetpolitikai szemlét 1922 és 1942 között, havonta kétszer. Igazi kisebbségtudomány volt ez a folyóirat, ugyanakkor művelődéstörténet és szociológia, több tudomány határán álló tudományág. Szellemi örökség, mely ma is időszerű. Szekernyés János temesvári újságíró, bánsági helytörténész Jakabffy Elemér kiadott könyveinek és a Magyar Kisebbség 20 év alatti 480 példányának a jelentőségét méltatta. A Magyar Kisebbség román, német és francia mellékleteit eljuttatták a román kormányhoz, valamint a nemzetközi szervezetekhez, hogy tudomást szerezzen a világ a romániai kisebbségek áldatlan helyzetéről. Másik jelentős műve a Bánsági magyarság 20 éve Romániában, mely 1939-ben Budapesten jelent meg, majd ennek folytatása A bánsági magyarság helyzete a bécsi döntés óta, melyet Szekernyés közzétesz sorozatban a temesvári Heti Új Szó hasábjain. Bakk Miklós lugosi politológus a politikusra helyezte a hangsúlyt. Az Európai Nemzetkisebbségek Kongresszusain (1925-1937) minden évben részt vettek az erdélyi magyar delegátusok, legtöbbször Balogh Arthur és Jakabffy Elemér. /Lugos üzen a Kárpát-medencének. VI. Jakabffy Napok. = Nyugati Jelen (Arad), máj. 23./

2002. december 5.

Január folyamán Vízumköteles irodalom? címmel virtuális konferenciának ad helyet a kárpátaljai UngParty című internetes honlap, melyen erdélyi, délvidéki, kárpátaljai, nyugati és anyaországi írók, nyelvészek, irodalomtörténészek vesznek részt. A vitaindító írását a kolozsvári Korunk folyóirat főszerkesztője, Kántor Lajos jegyzi majd. Balla D. Károly ungvári költő, a Szalon házigazdája és webmestere, szerint a határon túli magyar irodalmakat illetően még a szakmai körök is csak néhány nevet és műcímet ismernek, sztereotípiákban gondolkodnak. Emellett léteznek bizonyos elvárások a határon túli magyar íróval szemben. A szakmai körök és a közönség egyik része ugyanis - írja Balla D. az UngParty virtuálé által kiadott sajtóközleményben - leginkább a nemzeti érzülettel áthatott szolgálatos irodalom eredményeit látja szívesen, elvárja a történelmi és társadalmi igazságtalanságok új és újabb felemlítését és a megpróbáltatások ellenére vállalt kitartás hősi pózát. Másik része örömszövegeket vár, és a befogadás feltételéül az éppen aktuális kánonba való maradéktalan beilleszkedést szabja. Mindkét elvárás, mint valami kötelező vízum, a magyarországi irodalomba történő beléptetés elengedhetetlen feltételeként működik. A virtuális konferencia arra keresi a választ, melyek az integrálódás belső és külső feltételei. A novemberben elindított projektbe erdélyi, vajdasági, kanadai, magyarországi, lengyelországi, kárpátaljai előadók kapcsolódtak be: Kántor Lajos (Erdély); Fekete J. József (Vajdaság); Kaslik Péter, Simándi Ágnes (Kanada), Zsille Gábor (Lengyelország); Elek Tibor, Kovács Imre Attila, Szénási Miklós, Szúnyogh Szabolcs (Magyarország); Beregszászi Anikó, Cséka György, Csernicskó István, Fedinec Csilla, Lengyel Tamás, Málnóczi Márk (Kárpátalja). Nyilvános vita is indul, amelynek során lehetőség nyílik szakmai hozzászólásokra és olvasói észrevételekre. /Gergely Edit: Vízumköteles irodalom? Virtuális fórum a határon túli magyar irodalomról. = Krónika (Kolozsvár), dec. 5./

2003. április 19.

A Pro Minoritate Alapítvány könyvalakú időszakos kiadványának nemrég megjelent száma külön fejezetet szentel a csángósorsnak (Egy Moldvában titokban magyarul tanító levele; Hatos Pál: Szempontok a csángókutatás kulturális kontextusainak értelmezéséhez; Seres Attila: "Csángómentés" Moldvában a XIX-XX. század fordulóján; Boross Balázs: "Majd egyszer lészen, de nem most"). Egy másik fejezet a Kárpát-medencei népszámlálásokba nyújt bepillantást (Bálint-Pataki József: A határon túli magyarság népesedési helyzete; Fedinec Csilla: Népszámlálás Ukrajnában - Hányan vagyunk magyarok?; Gyurgyik László: A szlovákiai magyarság településszerkezetének változásai az 1990-es években; Sebők László: A délvidéki magyarság az újabb népszámlálások tükrében). Más témák: félévnyi koszovói tartózkodás EBESZ-missziós küldetésben (Ablonczy Bálint beszélgetése Bíró Anna-Mária kisebbségkutatóval); A kisebbségek oktatásához való jogának védelme a nemzetközi jogban (Böszörményi Jenő); Román történelem a reformáció jegyében (Miskolczy Ambrus). A lapszám szemle fejezete Illés Géza (Szatmár, Erdély, Európa), Kántor Zoltán (Az önkormányzat reménye) és Nagy Levente (Balcanistica hungarica rediviva) kritikáinak nyújt teret. /Pro Minoritate/2002/tél. = Szabadság (Kolozsvár), ápr. 19./

2003. július 18.

2001-ben Ukrajnában 156,6 ezren vallották magukat magyarnak, közülük 151 500 fő Kárpátalján él. Ukrajnai magyar irodalomról valójában csak az 1950-es évek elejétől beszélhetünk, amikor Balla László és Kovács Vilmos első könyvei megjelentek. Balla László (1927) regényíróként vált ismertté Ukrajnában, művei orosz, ukrán, német, azerbajdzsán, csuvas, komi és oszét nyelven is megjelentek. Kovács Vilmos (1927-1977) verseit, regényeit, novelláit erő, szenvedély, igazságkereső bátorság, a népiesség és az egyetemesség-igény jellemzi. Az Ukrán Nemzeti Írószövetségnek Balla László, Szalai Borbála (1926), Füzesi Magda (1952) és Balla D. Károly (1957) személyében négy magyar tagja van. Balla László, Balla D. Károly, Dupka György (1952), Horváth Sándor (1957), Kőszeghy Elemér (1960), Füzesi Magda, Vári Fábián László (1951), Nagy Zoltán Mihály (1949), Fodor Géza (1950) a Magyar Írószövetség tagja. Tagja volt a Magyar Írószövetségnek Sütő Kálmán (1910-1996), Kecskés Béla (1941-1996) és Skrobinec Jurij (1927-2001) is. Balla D. Károly és Vári Fábián László József Attila-díjas, Füzesi Magda Táncsics-díjas alkotó, Nagy Zoltán Mihály regény kategóriában a Sátán fattya című regényével 2000-ben Magyarországon elnyerte Az év könyve díjat. Az említetteken kívül szólni kell Penckófer János (1959) író, lapszerkesztő, Tárczy Andor (1954) író, lapszerkesztő, Zselicki József (1949) költő, Gortvay Erzsébet (1935) és Keresztyén Balázs (1949) irodalomtörténész, Fedinec Csilla (1968) pedagógiai és Zubánics László (1971) helytörténeti szakíró munkásságáról. Fogynak a kárpátaljai magyarság szellemi frontját alkotó értelmiség sorai, sokan az anyaországba költöznek. (Megjelent 2003-ban, a Veress Zoltán - Stockholm - és Dávid Gyula - Kolozsvár - szerkesztette, A szétszórtság arénája című kötetben.) /Füzesi Magda Magyar irodalom Ukrajnában. = Hargita Népe (Csíkszereda), júl. 18./

2007. február 24.

Mi sem áll távolabb tőlem, mint az, hogy beleszóljak két, különben általam minden feltétel nélkül tisztelt írótársam polémiájába – írta a megrágalmazott Pomogáts Béla. Fejtő Ferenc ugyanis Válasz Bodor Pál barátomnak című írásában (február 20.) „erős szavakkal minősíti annak az Illyés Közalapítványnak (és mellette az Új Kézfogás Alapítványnak) a tevékenységét, amelynek négy esztendeje kuratóriumi elnöke vagyok. ” Fejtő azt írta, információt kapott „a magyar közalapítványok financiális visszaéléseiről, különösen az Illyés és az Új Kézfogás közalapítványt illetően.” Pomogáts leszögezte: „Az Illyés Közalapítvány utóbbi négy esztendejének gazdálkodását a napokban vizsgálta át egy független ellenőrző intézmény, és néhány apróbb (technikai jellegű) szabálytalanságtól eltekintve semmi szóvá tenni valót nem talált. ” Pomogáts mentegetni próbálta Bodor Pált, arra viszont nem tért ki, hogy Fejtő szerint nincs helye a magyarságkutatásnak. /Pomogáts Béla: Fejtő Ferenc bátyámnak. – Olvasói levelek. = Népszabadság, 2007. február 24./ A Teleki László Intézet Közép-Európai Tanulmányok Központjának volt munkatársai /Ablonczy Balázs, Bárdi Nándor, Stefano Bottoni, Czoch Gábor, Erdősi Péter, Fedinec Csilla, Gyurgyík László, Kántor Zoltán, Kovács Éva, Lagzi Gábor, Papp Z. Attila és Sebők László/ közös levelükben szintén visszautasították Fejtő Ferenc írását, aki Szálasi Ferenc működésével állította párhuzamba a Teleki László Intézet húszéves történetét. „A vádak képtelenségéről bárki meggyőződhet a 2006 végén megszüntetett intézetünk honlapján található információk, az ott feltüntetett kiadványaink alapján, amely 2007. február 20-án még elérhető volt a www.telekiintezet.hu címen”. „Annak sugalmazása, hogy a Teleki László Intézetben (és annak jogelődjében, az Országos Széchényi Könyvtár Magyarságkutató Csoportjában) bármiféle kirekesztő szellemiség jegyében folytak volna kutatások, nemcsak valótlan állítás, hanem tudatos negligálása egy kutatói közösség becsületének. E közösség tagjai eltérő világnézetük ellenére példásan tudtak együtt dolgozni – egészen addig, amíg szakmai indokok nélkül és megalázó körülmények között szélnek nem eresztették őket. Fejtő Ferenc tudományos tevékenységünket ért vádjait és szakmai becsületünket sértő állításait a lehető leghatározottabban visszautasítjuk, és elvárjuk, hogy ezeket nyilvánosan vonja vissza. ” /A tények védelmében – Olvasói levelek. = Népszabadság, 2007. február 24. Előzmény: Bodor Pál (Diurnus): A baloldal nemzeti balfogásai. = Népszabadság, febr. 15./; Fejtő Ferenc: Válasz Bodor Pál barátomnak. = Népszabadság, febr. 20./

2008. október 29.

Négy, kisebbségtörténettel és kisebbségkutatással foglalkozó könyvet mutatnak be november 5-én Sepsiszentgyörgyön. Bárdi Nándor, Fedinec Csilla és Szarka László Kisebbségi magyar közösségek a 20. században, Máthé János Magyarhermány kronológiája (1944–1964), Gidó Attila Úton. Erdélyi zsidó társadalom- és nemzetépítési kísérletek (1918–1940) és Stefano Bottoni történész Sztálin a székelyeknél. A Magyar Autonóm Tartomány története (1952–1960) című köteteivel ismerkedhet a közönség a szerzők jelenlétében. A könyveket Bárdi Nándor történész és Boér Hunor könyvtáros méltatja. /Sztálin a székelyeknél – könyvbemutatók sora. = Krónika (Kolozsvár), okt. 29./

2008. november 11.

A Magyar Tudományos Akadémia Kolozsvári Akadémiai Bizottsága, a Kriza János Néprajzi Társaság és a Jakabffy Elemér Alapítvány által rendezett könyvbemutatón a következő hat kötetet mutatták be a november 7-én Kolozsváron, a Kriza János Néprajzi Társaság székházában. Berekméri István András Minden poklokon keresztül című önéletírását Vajda András néprajzkutató rendezte sajtó alá a Mentor Kiadó Emberek és kontextusok sorozatában. A kötet első részében a forrásközlés, a másodikban pedig az értelmezés kapott szerepet. Az Így beszélték Farkasok patakán. Tankó Fülöp Gyugyu történetei /Mentor Kiadó, Marosvásárhely/ című könyv nagy része monda vagy igaz történet, ezeket a gyimesfelsőloki Tankó Fülöp Gyugyu mondta el. A Bárdi Nándor, Fedinec Csilla és Szarka László által szerkesztett Kisebbségi magyar közösségek a 20. században című kötet tankönyvként is használható. Bárdi Nándor a kötettel kapcsolatban elhangzott kritikákra reagálva megígérte, hogy a jövőre megjelenő angol kiadás megpróbálja ezeket a hiányosságokat orvosolni. Máthé János Magyarhermány kronológiája (1944–1964) című könyvét László Márton adta közre a csíkszeredai Pro-Print Könyvkiadónál. Bárdi Nándor ebben a könyvben a megfigyelés mechanizmusát tartja fontosnak, szerinte Romániában ez az első filológiailag végigvitt dosszié-feldolgozás, amely azt vizsgálja meg, hogy a titkosszolgálat hogyan dolgozik. Gidó Attila Úton. Erdélyi zsidó társadalom és nemzetépítési kísérletek (1918-1940) című kötetét Eckstein-Kovács Péter értékelte. Stefano Bottoni Sztálin a székelyeknél. A Magyar Autonóm Tartomány története (1952–1960) című könyve azt mutatja be, hogy egy államépítés hogyan alakította át az internacionalista kommunista elitet. /Ferencz Zsolt: Hat kötet bemutatója a Krizánál. = Szabadság (Kolozsvár), nov. 11./

2008. november 13.

Az utóbbi időben több szerző foglalkozott a különböző magyar kisebbségek történetével és az 1918-at követő kilencven évben a többségi országban betöltött szerepükkel. A Bárdi Nándor, Fedinec Csilla és Szarka László által szerkesztett Kisebbségi magyar közösségek a 20. században /Gondolat Kiadó, Magyar Tudományos Akadémia Kisebbségkutató Intézete, Budapest/ című kötetet múlt héten mutatták be Kolozsváron. Ez az első olyan munka, amely együtt tárgyalja a hét határon túli magyar kisebbségi közösség történetét, összehasonlítja azokat, illetve egy magyarországi és egy közép-európai viszonyrendszerben helyezi el. A kötet célja a jelenlegi kutatások minél színvonalasabb összefoglalása. A könyv forrásokat, kislexikon magyarázatokat, kronológiát és irodalomjegyzéket is hoz – mondta el Bárdi Nándor, a kötet egyik szerkesztője. A 29 szerzőből 18 határon túlról származik, tehát nem jogos az a kritika, hogy ez a könyv miért Budapesten készült. Budapesten van egy olyan intézet, amelynek a kisebbségkutatás fő profilja. Problémaként merült föl az, hogy a kötet túlságosan a nemzetállamok történetén keresztül látja a kisebbségek történetét. Ezek a nemzetépítések voltak azok, amelyek meghatározták a közösségek létrejöttét és fejlődését. Ténykérdés, hogy a határon túli magyar kisebbségi közösségek kulturális öröksége alapvetően az 1918 előtti Magyarország történeti örökségén alapul. A ’90-es években a határon túli magyar közösségek egyik kulcsproblémája, hogy a nagyvárosi közegben jelentősen csökken a közösségek pozíciója és a magyar kulturális, közösségi élet egyre inkább kisvárosokba szorul, megnő a falusi életvilágok szerepe. A másik változás, hogy az adott országon belüli középosztályosodásban, a magyarok alulreprezentálnak tűnnek. Fontos probléma a migráció kérdése. Magyarország nem tudja megtartani a jól képzett migráns munkaerőt. Társadalmi probléma a magyarul beszélő romák integrációjának problémája. Kelet-Szlovákiában, Kárpátalján és a Maros és Kovászna megyében a magyar oktatási intézményrendszernek ez a legnagyobb kihívása. Bárdi Nándor szűkebb kutatási területe a két világháború közötti romániai magyar kisebbség története, a kötetben emellett az 1989 utáni romániai magyar kisebbségekkel, illetve a budapesti kormányzatok különböző korszakokban lejátszódó magyarságpolitikájával is foglalkozott. László Mártonnal vizsgálta a kollektivizálás és a mezőgazdaság átalakulását, Fedinec Csillával és Papp Z. Attilával pedig a ’89 utáni tudományos élet, irodalom és kultúra változását. 2009-re várható a könyv angol nyelvű változata. Az Európai Unióban a kollektív jogok felvetése az iszlám fundamentalista törekvéseket juttatja a politikusok eszébe. A kettős állampolgárság kérdése pedig az oszétiai beavatkozás után egyértelműen biztonságpolitikai, destabilizációs félelmeket vet fel. Az EU-nak nincs kisebbségpolitikája, ezen a területen lehet valamit kezdeni. Ha valaki kérne egy listát arról, hogy a kisebbségeket Romániában vagy Szlovákiában milyen nyelvi diszkrimináció érinti, nem tudnánk előállni vele, a román vagy szlovák jogszabályokat ilyen szempontból nem dolgozták fel. A másik kulcsterület az önkormányzati mező. Ma a romániai magyarság jelentős része magyar vezetésű önkormányzatok hatókörében él. Milyen ezeknek a hatékonysága és problémamegoldó képessége? -Bárdi Nándor felhívta a figyelmet a romániai magyar kutatók, Gagyi József, Hermann Gusztáv, Horváth István, Kiss Tamás, Oláh Sándor, Papp. Z. Attila, Pozsony Ferenc, Péter László, Tánczos Vilmos, Veres Valér és mások kutatásaira. /Ferencz Zsolt: Kisebbségi magyar közösségek a 20. században. Interjú Bárdi Nándor történésszel, a Teleki László Intézet munkatársával. = Szabadság (Kolozsvár), nov. 13./

2009. augusztus 22.

Bajnai Gordon miniszterelnök szerint Magyarország lelki válságban van, hangsúlyozta a Kisebbségekért Díj külhoni magyarságért tagozata kitüntetéseinek budapesti átadóján. A lelki válságban „mindennél nagyobb szükség van a biztonságra, és a biztonsághoz a közösségformáló erőre, az identitásra, a hovatartozás erős érzetére”. A kormányfő szerint útját kell állni a rasszizmusnak, az antiszemitizmusnak, a kisebbségek ellen irányuló támadásoknak szerte a térségben. A kormányfő hangsúlyozta, a magyar államnak kötelessége a külhonban élő magyar kisebbségek támogatása, és ha szükséges, érdekeik védelme is. Elismerést kapott Bernjak Elizabeta szlovéniai egyetemi docens, Burian László, a szlovákiai Ebed plébánosa, Fedinec Csilla kárpátaljai történész, kisebbségkutató, Goldschmied József, az Égtájak Iroda programigazgatója, Simon Gábor, a Kolozsvári Magyar Opera nyugdíjba vonuló igazgatója, a dévai Geszthy Ferenc Társaság, az újvidéki Híd irodalmi, művészeti és társadalomtudományi folyóirat, a Kolozsvári Magyar Egyetemi Intézet és a bécsi Szent István Egylet. Megosztott díjban részesült a 20 éves fennállását ünneplő két ukrajnai magyar szervezet, a Lembergi Magyarok Kulturális Szövetsége és a Magyarok Kijevi Egyesülete. Az ünnepségen részt vett Markó Béla, a Romániai Magyar Demokrata Szövetség elnöke is. /Bajnai: Magyarország lelki válságban van. = Népújság (Marosvásárhely), aug. 22./

2011. október 5.

Négy új kötet a magyar történelemről angol nyelven
(MTI) A magyar és kelet-európai történelem problémáit bemutató négy új angol nyelvű kötet jelent meg a világ legnagyobb szakmai kiadója, az Atlantic Research and Publications gondozásában.
A köteteket kedden mutatták be a Magyar Tudományos Akadémián.
Romsics Ignác történész, akadémikus, a könyvsorozat főszerkesztője az előzményeket ismertetve elmondta, hogy az Atlantic Studies on Society in Change című sorozatot Király Béla, az 1956-os nemzetőrség Egyesült Államokban letelepedett parancsnoka indította 1977-ben azzal a céllal, hogy a magyar és a kelet-európai történelem különböző problémáiról szakszerű, angol nyelvű, és lehetőleg magyar történészek által írt tájékoztatásban részesüljön a világ szakmai közvéleménye. Ennek érdekében megszervezte, hogy a sorozat köteteit a Columbia University Press könyveivel együtt forgalmazzák, s így a világ minden nagy könyvtárába eljussanak.
A rendszerváltásig több mint 50 kötete jelent meg a sorozatnak. 1990-ben Király Béla hazatelepült Magyarországra, és innen folytatta a sorozat kiadását, továbbra is a Columbiával együttműködve. Napjainkig több mint 140 kötet látott napvilágot. Mivel élete utolsó éveiben gyakrabban betegeskedett, 2008 elején Király Béla és az igazgatótanács akkori elnöke, Vizi E. Szilveszter, az MTA elnöke Romsics Ignácot kérte fel a sorozat főszerkesztői teendőinek ellátására. 2009 elején, Vizi E. Szilveszter lemondása után Király Béla javaslatára a sorozat gazdasági hátterét biztosító alapítvány (Atlantic Research and Publications, Inc.) igazgatótanácsának elnökévé is Romsics Ignácot választották meg. A sorozat utolsó köteteinek a kiadását így már Romsics Ignác irányította, és az ő főszerkesztősége alatt jelent meg az utóbbi négy testes könyv is.
"A négy munka közül kettő Erdély történetével, illetve a román-magyar kapcsolatokkal foglalkozik. A Kovács Kiss Gyöngy által szerkesztett tanulmánykötet az önálló erdélyi fejedelemség korába, vagyis a 16-17. századba kalauzolja az olvasót. A szerzők túlnyomó többsége olyan erdélyi magyar történész, aki nem az esemény-, hanem a modern értelemben felfogott művelődéstörténettel foglalkozik. Így aztán a fejedelmi udvarok ruházkodási és étkezési szokásairól éppúgy olvashatnak az érdeklődők, mint a példásnak tekinthető vallásbékéről, a boszorkányperekről vagy éppen a kolozsvári polgárok mindennapjairól.
L. Balogh Béni, a másik kötet szerzője a román-magyar viszony 1940 és 1944 közötti alakulását vette górcső alá, beleértve a második bécsi döntést is. Mivel a magyar közgyűjtemények releváns dokumentumai mellett az újonnan megnyitott bukaresti levéltárak anyagait is feltárta, munkája több szempontból reveláció. "Meggyőzően és román források alapján bizonyította például, hogy a német-olasz döntőbíráskodást valójában Románia kérte" – magyarázta Romsics Ignác.
Ismertetése szerint a Szarka László által szerkesztett harmadik kötet a szlovák-magyar interetnikus kapcsolatok történetét mutatja be az 1600-as évektől lényegében napjainkig. Szerzői zömmel szlovákiai magyar történészek.
"A negyedik, amelyet valószínűleg a legtöbben vesznek kézbe, egy enciklopédia a határon kívüli magyar kisebbségi csoportok 1920 utáni történetéről. A demográfiai trendek alakulásáról, társadalmi tagozódásukról, iskoláikról és irodalmukról, fontosabb vezetőikről és mindarról, ami egy alapos kézikönyvtől elvárható. A sokszerzős munkát az MTA Kisebbségkutató Intézetének három munkatársa: Bárdi Nándor, Fedinec Csilla és Szarka László szerkesztette. Az ilyen típusú tudományos munkák közvetlen politikai haszonnal természetesen nem járnak. Hosszú távon azonban jelentősen alakíthatják a rólunk kialakult külföldi képet. A sorozat folytatása ezért kultúrdiplomáciai szempontból is több mint kívánatos" – összegezte Romsics Ignác akadémikus.
Népújság (Marosvásárhely)

2016. január 13.

Az erdélyi magyarság megkapta kábító csokját
Erősítheti a határon túli magyarok el-, azaz Magyarországra vándorlását a családi otthonteremtési kedvezmény (csok), amelyet külhoniak is igényelhetnek. Az erdélyi ifjúságkutatások szerint a magyar fiatalok körében két erős trend figyelhető meg: a kivándorlási és a gyerekvállalási kedv növekedése.
„Mibe fog ez nekünk, erdélyi magyaroknak kerülni?" – fogalmazta meg aggodalmát Horváth István szociológus az akár tízmillió forintos vissza nem térítendő támogatást biztosító családok otthonteremtési kedvezményével kapcsolatban (csok) a Facebookon. A kolozsvári Nemzeti Kisebbségkutató Intézet vezetője azt vetette fel, hogy a magyarországi szociálpolitikai intézkedés nem idéz-e elő újabb kivándorlást a magyarlakta területeken.
A kormány a feltételek ismertetésekor a külhoni magyarok ügyére külön kitért. Tuzson Bence, a Miniszterelnöki Kabinetiroda államtitkára a köztévének adott interjújában hangsúlyozta, hogy
a határon túli magyarok is igénybe vehetik a támogatást, ha Magyarországra költöznek. Az intézkedés elviekben a külhoni fiatalok jelentős körét érintheti.
A határon túli magyar politikusok és a kisebbségi közösségekkel foglalkozó kutatók okkal félnek attól, hogy felgyorsul a magyarság fogyása a szomszédos országokban. A népszámlálási adatok egyébként is azt mutatják, hogy az utóbbi húsz évben jelentős volt a lélekszámcsökkenés:
Romániában 1992 és 2011 között a 25 százalékot is elérte. Vajdasági szociológusok 2012-ben még azt is kiszámolták, hogy Szerbiában naponta 11 magyarral van kevesebb. Ennek az elvándorlás a fő oka, de szerepet játszik az elöregedés, a csökkenő születésszám is.
A Népszabadság által megkeresett szakemberek szerint egyelőre
még Magyarországon is nehéz megbecsülni a csok hatását, nemhogy a határon túl. Ám azt többen is biztosra veszik, hogy lesz elszívó ereje.
Ráadásul tovább erősítheti azt a tendenciát, ami a kettős állampolgárság 2011-es bevezetése óta megmutatkozik a statisztikákban.
A KSH Népességtudományi Kutatóintézet által kiadott 2015-ös Demográfiai portré szerint az utóbbi években ismét növekedett abból a négy szomszédos országból – Romániából, Ukrajnából, Vajdaságból, Szlovákiából – a bevándorlás, ahol nagyobb magyar közösség él. A tanulmány szerint nem zárható ki, hogy az egyszerűsített honosítás bevezetése váltotta ki ezt a hatást: azaz az állampolgárság megszerzése után már csak egy lépés az anyaországi lakcímkártya beszerzése.
A nemzetpolitikáért felelős miniszteri biztos, Wetzel Tamás arról tájékoztatta lapunkat, hogy eddig 740 ezren tették le az állampolgári esküt, a kérelmek 97 százaléka pedig a Kárpát-medencéből érkezett, döntően Romániából, Szerbiából és Ukrajnából. Közülük 80 ezren rendelkeznek hivatalosan magyarországi lakcímmel: 50 ezren már eleve itt laktak, 2011 óta pedig 30 ezren jelentkeztek be magyarországi lakcímre. Egy 2014-es adat a trend erősödésére utal: két éve 17 ezer külföldi születésű, de magyar állampolgárságú bevándorló jelent meg a statisztikákban. (Igaz, ebben benne vannak a külföldre vándorolt magyarországiak gyerekei is, nem mindenki határon túli magyar.)
A trendforduló azért is figyelemre méltó, mert
a külhoniak körében az utóbbi időben már nem volt olyan vonzó Magyarország, mint az 1980–1990-es évek fordulóján vagy a 2000-es években.
Míg a rendszerváltást megelőző évek alatt, majd egy ideig azt követően is az erdélyiek nagy számban menekültek a Ceausescu-diktatúra, majd a magyarellenes atrocitások elől, később a konjunktúra szívta fel a külhoni munkaerő egy részét: a Moszkva teret megtöltötték a határon túli feketemunkások. Ám Szlovákia, majd Románia uniós csatlakozása után számukra is megnyíltak Nyugat-Európa kapui, ráadásul a gazdasági válság miatt a magyarországi bérek már nem voltak vonzók. Viszont ha lassan, de már nálunk is megindult az átlagbér növekedése,
ráadásul a csok és a lakásépítések áfájának csökkentése miatt beinduló építőiparnak ismét szüksége lesz a munkaerőre.
Mindez újra munkaerőt szívhat el például a székely megyékből, melyek az átlagbér és vásárlóerő tekintetében a román statisztikai hivatal szerint az ottani lista végén kullognak. Összehasonlításképp: míg 2015 harmadik negyedévében Budapesten 204 ezer volt az átlagos nettó fizetés (az országos átlag pedig 160 ezer), Kovásznában lejről átszámolva 91 ezer, Hargitában 84 ezer forint.
Ha a statisztikák mögé nézünk, árnyaltabb a kép. A 2013-ban bemutatott erdélyi ifjúságkutatás szerint a 18–35 éves romániai magyarok körében nőttön-nő a kivándorlási kedv is,
ám egyre kevesebben jönnének Magyarországra.
Messze nem biztos tehát, hogy az anyaországi lakcímkártya egyenlő a letelepedéssel. Sokan egy magyar jogosítványért jelentkeznek be, mások egy műtét miatt. Fedinec Csilla kisebbségkutató szerint az idősebb ukrajnai „kettős állampolgárok” stratégiája, hogy a magyar nyugdíjjogosultság megszerzése érdekében bejelentkeznek Magyarországon, de továbbra is Kárpátalján élnek.
A magyar útlevél sok vajdasági és kárpátaljai számára csak eszköz ahhoz, hogy az unióban vállalhassanak munkát.
Ugyanakkor az erdélyi ifjúságkutatás szerint nőtt a gyerekvállalási kedv, sőt a három vagy több gyereket kívánók aránya 17-ről 21 százalékra emelkedett. Körükben is vonzó lehet a csok. Azt Horváth István is elismerte lapunknak válaszolva, hogy tömeges elvándorlást nem fog előidézni, de elvezethet a „gyöngyhalászathoz”. Azaz növelheti a fiatal diplomások kivándorlási kedvét, gyengítve ezzel a határon túli elöregedő közösségeket.
M. László Ferenc. Népszabadság

2017. május 4.

A nemzet mint tudományos közösség : húszéves a Magyar Tudományos Akadémia Magyar Tudományosság Külföldön Elnöki Bizottsága, 1996-2016 / [szerk. Fedinec Csilla] Kiadja: az Erdélyi Múzeum-Egyesület, - Budapest MTA M. Tudományosság Külf. Elnöki Bizottsága, 2016
[Részlet két recenzióból]
Recenzió  A magyar tudományművelés külhoni vetületei
 „Amikor megláttam íróasztalomon az MTA Magyar Tudományosság Külföldön Elnöki Bizottsága évtizedeit bemutató köteteket, még nem sejtettem, hogy napokig le sem tudom letenni azokat a kezemből. A klasszikus tervezésű borítókon szépia színűre konvertált fotográfia, mely üres oszlopcsarnokot ábrázol, fölötte a kötetek címe magyarul, illetve angolul, valamint egy idő-paraméter: Húszéves a Magyar Tudományos Akadémia Magyar Tudományosság Külföldön Elnöki Bizottsága. 1996–2016. Az itt olvasható tanulmányok a rendszerváltás utáni kisebbségtörténet olyan aspektusait foglalják egybe, melyeket ezidáig nem olvashattunk ilyen artikulációban, ilyen relevanciában. A letisztult, a ma oly divatos figyelemfelkeltő design-elemeket nélkülöző puha borítólap mögötti harmadik oldalon olvasható tartalomjegyzék azonban annyira meglepett, hogy percek szükségeltettek ahhoz, hogy az ott tükröződő két évtizednyi eseménysor emlékeit közvetlen tapasztalataimból és közvetett ismereteimből újra „hadirendbe” állítsam, és izgatottan fogjak neki az olvasásnak, figyelvén közben, hogy ez az információgazdag volumen miképpen egészíti ki, alkalmanként cáfolja meg eddigi tudásomat az MTA rendszereiről … A közel kétszáz lapnyi szöveg olvasása közben hamar rádöbbenhetünk arra, hogy olyan tudománytörténeti munkát tartunk a kezünkben, amelyeknek ritkán születik párja a Kárpátok koszorújába ékelt magyar kultúrvilágban. Talán a több mint másfél évtizede megjelent, a Scientia Kiadó által gondozott tudománytörténeti összefoglalókat említhetjük hasonló funkciójú (de, a vállalkozás jellegéből kifolyólag: volumenesebb) publikációkként. A Fedinec Csilla szerkesztésében megjelent magyar és angol nyelvű munka felidézi az olvasóban egy korábbi, szintén általa gondozott kötetet, amelyik a magyarországi tudományos világ és a külhoni magyar kisebbségi kutatóműhelyek közti kapcsolatot illusztrálta azzal, hogy egy volumenbe válogatta a Domus-ösztöndíjasok magyarságkutatás szempontjából releváns tanulmányait. Ezt a mostani kötetet értékelhetjük úgy is, mint a (politikai) határokon átívelő magyar tudományos együttműködés dokumentálásának újabb felvonását …” /Péter Árpád: /Korunk (Kolozsvár),
Öllös László: Fedinec Csilla (szerk.): Húszéves a Magyar Tudományos Akadémia Magyar Tudományosság Külföldön Elnöki Bizottsága 1996–2016.  „Fontos tanulmánykötetet jelentetett meg a Magyar Tudományos Akadémia Magyar Tudományosság Külföldön Elnöki Bizottsága megalakulásának huszadik évfordulóján. A kötet címe a Bizottság tudománypolitikájának legfontosabb célját fogalmazza meg: a magyar nemzet tudományos közösséggé forrasztását, még ha több országban élnek is egyes részei. A Magyar Tudományos Akadémia kohéziós szerepet kíván játszani ebben a folyamatban összekapcsolva az egyes magyar kisebbségek körében kialakult egyetemi, egyesületi, gyűjteményi kereteket egymással és a magyarországi tudományosság intézményeivel … a kötet megmutatja, hogy a magyar tudományos intézményrendszer fejlődése eljutott arra a szintre, hogy kereteket kínáljon a kárpát-medencei magyarok múltjának és jelenbeli életének kutatói igényességgel történő vizsgálatához. a legfontosabb társadalmi folyamatok ismertek, mint ahogy a múlt kulcsfontosságú fordulópontjai is. a kirajzolódó kép azonban nem rózsás. Az egyik alapkérdés mindannak a megvizsgálása, ami még nem ismert az egyes magyar kisebbségek életében. A másik annak átgondolása, hogy a huszonegyedik század milyen lehetőségeket kínál közösségeik megtartására, sőt fejlesztésére. A korszak egyik nagy, ha nem a legnagyobb kihívása a jövővel kapcsolatos szisztematikus gondolkodás. A magyar kisebbségek fogyása szavak nélkül is felteszi a kérdést a magyar és ezen belül is a kisebbségben élők tudományos életének, hogy milyen jövőt kínál? A tudományosság legnagyobb kihívása a jövő „kitalálása”. annak magas szintű kigondolása, hogy a korszak adottságai és lehetőségei között mi újat tud kínálni. és amit kínál, az vajon elegendő-e az adott korprobléma megoldásához? …” /Fórum Társadalomtudományi Szemle /Somorja/, 2017. 1.sz./

2017. július 31.

AZ ANYANYELV FÖLÉRTÉKELŐDÉSE
A PEREMRÉGIÓK MAGYAR IDENTITÁSÁBAN1
Péntek János
az MTA külső tagja, professor emeritus, Babeș–Bolyai Tudományegyetem Bölcsészettudományi Kar, Kolozsvár
pentekjku(kukac)gmail.com
Az elmúlt negyedszázadban empirikusan is érzékelhető gyors változás és irányváltás következett be a Kárpát-medencei társadalmi és nyelvi folyamatokban. Különösen feltűnő volt ez a hirtelen változás rögtön 1990 után az anyaországon kívüli régiókban, ahol jelentős számú magyar közösség él. A tízévente egymást követő népszámlálások (1992, 2002, 2011–12) eredményei aztán valósággal sokkolták a közvéleményt, és provokálták a kutatókat. Ebben a helyzetben különösen fontosnak bizonyult, hogy azok a kutatók is, akik az egyes régiókban élnek, és ennél fogva a terep és a téma jó ismerői, csatlakozhattak a magyarországiakhoz, számukra is megadatott a kutatás szabadsága. Szinte valamennyi társadalomtudomány érdekeltnek bizonyult: a demográfia, a társadalomföldrajz, a regionális kutatások, a szociológia és a szociolingvisztika. Az identitás és a nyelv kérdéskörében különösen fontosak voltak a szociológusoknak az 1990-es években végzett, az egész nagyrégióra kiterjedő kutatásai (Gereben Ferenc és munkatársai, Csepeli György és munkatársai), valamint az élőnyelvi, kétnyelvűségi kutatások (Kontra Miklós irányításával). Ilyen jellegű kutatások különböző szinteken azóta is folynak. A nyelvészetiek a külső régiókban az MTA által kezdeményezett és támogatott kutatóállomásokban, azok hálózatában intézményesültek. Ezek egyik résztvevőjeként a továbbiakban a címben megjelölt kérdésre vonatkozó megállapításaimat is elsősorban e kutatások eredményei alapján teszem, némi részrehajlással az erdélyi helyzet iránt. A részrehajlás egyik oka, hogy ebben a nagyrégióban a helyzetek, a folyamatok, a jelenségek mind előfordulnak, a másik, hogy ezek vizsgálatában közvetlenül vagy közvetve, tanítványaim révén magam is részt vettem.
Egyetlen példa arra, milyen kihívást és provokációt jelentettek szakmailag a népszámlások. A 2002. évi romániai népszámlálás a magyarok közel 12%-os, 200 ezres fogyását regisztrálta 1992-höz viszonyítva. A demográfia és a szociológia ennek két okát látta: a születések alacsony számát és az elvándorlást (akkor elsősorban a Magyarországra való áttelepedést). A nyelvi folyamatokra irányuló saját vizsgálataink alapján nem volt kétséges, hogy asszimilációs háttere is van az apadásnak, az asszimilációban pedig jelen van a nyelvi asszimiláció, a nyelvvesztés, a nyelvcsere is. Ezt bizonyította aztán be részletes elemzéssel – az asszimilációs veszteség arányait is jelezve – Szilágyi N. Sándor (2005).
A nyelv szimbolikus többletértékei és a nyelvpolitikai ideológiák
Noha napjainkban sok társadalomtudós azt is kétségbe vonja, hogy lényeges kapcsolat volna az anyanyelv és az identitás között (lásd Kontra 2006), az pedig egyenesen közhelynek számít, hogy a nyugati típusú, államnemzeti identitásnak csak az állampolgárság a meghatározója (legutóbb Romsics, 2013 szerint), magam azon a véleményen vagyok, hogy történetileg változó, kultúránként változatos formában és módon az identitásban valahol mindig ott a nyelv. A kelet-európai identitásokban, általában is a kisebbségek identitásában szimbolikus többletértéke van az anyanyelv varázsának, a látszólag tisztán vallási identitásokban (pl. a muszlimban) a titkokat őrző és közvetítő szakrális nyelv misztériumának. Azoknak a nyelveknek pedig, amelyeknek a státusa államnyelvi, hivatalos nyelvi, az állam által rájuk is átruházott hatalmi helyzetük van. Nyilván sem a szimbolikus többletérték, sem a fölérendelt státus nem inherens eleme egyik nyelvnek sem, hanem a nyelv és a nyelvi közösség történelmi kapcsolatában alakult ki, az államnyelv fölérendeltsége pedig az adott nyelvi csoport hatalmi fölényéből ered.2 Épp emiatt maga a szaktudomány ilyenekkel, mint varázs, misztérium, hatalom, nem tud mihez kezdeni, ezek a társadalomnyelvészet, társadalomlélektan körébe tartoznak.
Az államnemzeti identitásban formailag valóban az állampolgárság a meghatározó, ám a nemzetállamok által kiemelt státusú államnyelv, hivatalos nyelv maga is eszköze a hatalom gyakorlásának, és már eleve alárendeltté tesz minden más, az illető ország területén beszélt nyelvet.3 Az államok pedig kétféle nyelvpolitikai ideológia szerint kezelik az illető ország területén beszélt nyelvek viszonyát: dominánsan a nacionalista, asszimilációs ideológia szerint, kivételesen a pluralizmus, az egyenjogúság szellemében.
Az alárendeltség következményei
Ennek a státusbeli alárendeltségnek, az ezzel összefüggő korlátozásnak, hátrányos megkülönböztetésnek is következménye az anyanyelv fölértékelése a határon túli magyar nemzeti közösségekben. A beszélők államnélküli helyzetüket, veszélyeztetettségüket érzik, a szétszórtságot, felekezeti megosztottságot. Ilyen körülmények között a magyar nyelvben élik meg közösségüket, összetartozásukat, viszonyulásuk tulajdonképpen menekülés a nyelvbe. Ez szüli az olyan szimbolikus-mitikus, már-már szakrális kinyilatkoztatásokat, hogy „A mi hazánk a magyar nyelv.” Az anyanyelv szent céllá válik, miközben a napi döntések (nyelvválasztás, iskolaválasztás) nincsenek mindig összhangban ezzel a kivételes belső értékeléssel.
Szintén a nyelvi alárendeltség, a veszélyeztetettség miatt válik védekezővé, önigazolóvá, esetleg rejtőzködővé ez az identitás, ellenhatásaként annak, hogy vannak offenzív identitások, és hogy a fóbiák is részei a kelet-európai identitásoknak.4 Az egyik jelentős szociológiai kutatás következtetése is az volt, hogy a magyar közösségekben „az anyanyelv […] erős identifikáló szerepe […] védekező, […] identitásvédő…”. (Gereben, 2011, 255.)
A szociológiai és szociolingvisztikai kutatások eredményei egyaránt azt igazolják, hogy a peremrégiókban az anyanyelv fölértékelődik a magyarok, a magyar közösségek önmeghatározásában. Kárpátaljai nyelvészkollégánk, Csernicskó István, felvidéki szerzőtársával, Szabómihály Gizellával közös tanulmányában állapítja meg, hogy nagyfokú korreláció van a magyar nemzetiség és a magyar nyelv bevallása és vállalása (használata) között, a nyelvközösséghez tartozás központi helyet foglal el a közösség etnikai tudatában (Csernicskó ‒ Szabómihály, 2010, 167.). Gereben Ferenc szociológus az általa vezetett, kiterjedt kutatás következtetéseként írja: „…zárt kérdésünk alapján [17 tényező közül] a magyarsághoz tartozás legfontosabb »kellékének« – Kárpát-medencei konszenzus alapján – a magyar nyelvet tekinthetjük…” (Gereben, 2011, 253.). Ebben a konszenzusban jelentős az – és ez jelenti a fölértékelést –, hogy a fontosság mértéke jóval nagyobb a külső magyar régiókban, mint az anyaországban (Gereben, 2011, 250.). Kolozsvári szociológus kollégánk, Veres Valér grafikusan is ábrázolta az arra a kérdésre adott válaszok megoszlását, hogy „Mi határozza meg leginkább az Ön nemzeti hovatartozását?”. Ez az ábra szintén mutatja a régiók többletét az anyanyelv és kultúra vonatkozásában az anyaországhoz viszonyítva (1. ábra).
Túlságosan kategorikusnak tűnik, mégis el kell fogadnunk Kárpát-medencei vonatkozásban is Lanstyák Istvánnak a szlovákiai magyarokkal kapcsolatos megállapítását: „…a szlovákiai magyarok nemzeti azonosságtudatának a nyelv – a magyar nyelv – nem járulékos, hanem központi eleme. […] azok a szlovákiai magyarok, akik feladják nyelvüket, egyben megszűnnek magyarok lenni. Ezért érdemes a helyzetünket meghatározó tényezők közül azokat kiemelni, amelyek hatással vannak vagy lehetnek a nyelvmegtartásra vagy éppen a nyelvcserére.” (Lanstyák, 2002, 12‒13., kiemelés tőlem, P. J.) Ezt a megállapítást akár súlyosbíthatnánk is azzal, hogy azok közül, akik feladják nyelvüket és asszimilálódnak, némelyek új identitásukban neofitáknak bizonyulnak. De vannak kivételek is. Elsősorban vallási közösségekről tudunk Erdélyben, olyan vallási közösségekről, amelyek a nyelvcsere után is magyarnak vallják magukat, és ezt az is erősíti, hogy a templomban, liturgikus használatban számukra a magyar nyelv szakralizálódott: nem beszélik, de hitéletükben ragaszkodnak hozzá (Borbándról, Óradnáról, Verespatakról, a Déva környéki református falvakból ismerjük ezt a helyzetet). És van egy másik adat is, amely azt jelzi, hogy a Kárpát-medencében és a régiókban is többen vallják magukat magyar anyanyelvűnek, mint magyarnak. 2001‒2002-ben a Kárpát-medencében 300 ezres volt ez a többlet (11,7 millió magyar és 12 millió magyar anyanyelvű; Kocsis et. al., 2006, 30.), 2011-ben Romániában 32 291 (1 227 623 magyar és 1 259 914 magyar anyanyelvű; a román Országos Statisztikai Hivatal adatsorai szerint). Romániában egyébként a magyar az egyetlen olyan nemzetiség, amelynek több az anyanyelvű beszélője, mint ahánynak magyar az etnikai identitása. Ez nyilván nem lemondás, hanem vállalás az előző évszázadokban magyar nyelvűvé vált svábok, örmények, romák, zsidók stb. részéről.
Az identitások szerveződése, átörökítése, átmenetisége, töredezettsége
Kétségtelen, hogy az embereknek és a közösségeknek sokféle identitásuk van. Az identitások sokféleségére való hivatkozás azzal a veszéllyel jár, hogy ezen az alapon relativizálhatók, és akár szembe is állíthatók egymással. Lényegtelennek véljük a közöttük lévő különbségeket, minden kötődést identitásnak tekintünk, és arra sem gondolunk, hogy az olyan alapidentitások, mint az etnikai vagy a nemzeti, részidentitások és kötődések köteléke.
Világosan érzékelhető az identitások függőleges szerveződése egy vertikális kontinuum mentén, az ilyeneké, mint az egyéni identitás → lokális identitás → regionális identitás (székely, palóc stb.) → erdélyi, felvidéki, muravidéki stb. magyar identitás → magyar (etnikai, nemzeti) identitás → közép-európai identitás → európai identitás. Az egyéni és a közösségi identitást a nyelv köti össze, az anyanyelvnek az etnikai, nemzeti szintig van (különleges) jelentősége. Az egyéni, valamint a lokális és regionális identitásnak is van nyelvváltozatbeli megfelelője: a vernakuláris, a helyi nyelvjárás, a nyelvjárási régió. Ez is identitást fejez ki, erősíti a közösségen belüli szolidaritást. Előfordul, hogy kívülről (vagy akár belülről is) manipulatív szándékkal szembeállítják őket (például székelyt a magyarral, erdélyi magyart a magyarországi magyarral), pedig nyilvánvaló, hogy ezek nem alternatívái egymásnak, hanem egymásba épülők, kontinuumot alkotva egymást erősítik.
Mind az egyéni, mind a közösségi identitásban rendszerint több részidentitás, identitáselem, kötődés kapcsolódik össze: az identitások vízszintesen, egy horizontális kontinuum mentén is szerveződnek. Ez már arra az identitásra is érvényes, amelybe az ember családjában, közösségében beleszületik. Ezek mind „független változók”, adottak az ember számára. Egymással szolidáris értékek kapcsolatáról van szó, történelmileg kialakult, valamennyire megszilárdult, emiatt megszokott, kongruens kapcsolódásokról. Gereben Ferenc – mint láttuk – saját szociológiai vizsgálatában tizenhét ilyen tényezőről beszél, a lista azonban nyitott abban a tekintetben, hogy ki mivel, mi mindennel kapcsolja össze saját és közössége egyéniségét, karakterét. Ennek a nyitott listának is vannak alapelemei, például az erdélyi magyar identitásban ilyenek kapcsolódnak össze kongruens módon: magyar nyelv + református/katolikus/unitárius vallás + történelmi hagyomány + magyarságtudat + erdélyiség… stb.
A peremrégiókban, de általában a mai mobilitás körülményei között, a hagyományos, stabil közösségek és az értékrendek felbomlásával sokszor és egyre gyakrabban kérdésessé válik a nyelv és az identitás áthagyományozása, átörökítése. „És mi lesz, ha románnak szület?” – kérdezte jó negyven évvel ezelőtt a maga sajátos nyelvén egy kolozsvári magyar család ötéves gyermeke, miközben testvére születésére vártak. Részéről ez akkor puszta kíváncsiság volt abban az időben, amikor a születés még jóval nagyobb titok volt, mint manapság. Ő már tudta a napköziből, hogy vannak fiúk és lányok, és hogy vannak magyarok és románok, ő maga is már beszélt románul, így joggal tehette föl saját töprengő kérdését. Ez a kérdés aztán egyre inkább relevánssá vált a demográfusok, szociológusok számára, mivel a nyelvileg, etnikailag vegyes házasságok száma egyre szaporodik. A párválasztás korábbi endogám szabályai jelentős mértékben fellazultak. Az is, amely a felekezetileg (vagy etnikailag) vegyes családokban azt írta elő, hogy a lány az anya identitását örökölje, a fiú az apáét. Az pedig – mint látni fogjuk – csak a naiv vélekedésben maradt meg, hogy az anyanyelv gondozója, átörökítője elsősorban az anya. Ez akár identitáskrízisnek is tekinthető a peremrégiókban, különösen a szórványokban, lakótelepi környezetben. Jó esetben már a nyelvtanulás kezdetétől szimultán kétnyelvűvé válhat a gyermek, kettős lehet az identitása. A környezet és az irányított asszimiláció viszont annyira erős, hogy rendszerint ezek korai egyensúlya a felnőtté válás időszakában egyre inkább a többségéhez igazodik. Szilágyi N. Sándor már hivatkozott, az asszimilációval foglalkozó tanulmányában az 1992-es és 2002-es népszámlálási adatok alapján azt állapíthatta meg, hogy „… a magyar nők vegyes házasságaiban […] a gyermekeknek csak 18‒23%-a lett magyar”, a magyar férfiak vegyes házasságaiban pedig ez az érték 35‒40% (Szilágyi N., 2005, 56–57.). Az átörökített identitás és nyelv ebben az esetben tehát kevésbé az anyáé, inkább az apáé, de arányaiban mindenképpen a többséghez tartozó házastársé.
A vegyes családok növekvő száma jelzi, hogy a felfokozott társadalmi mobilitásban a nyelvben és az identitásban is egyre inkább számolni kell az átmenetiséggel, a Kárpát-medencében inkább az átmenetiséggel, mint a kettősséggel. Az identitástényezők megszokott kapcsolódása, köteléke meglazul, megbomlik, szokatlanná, diszgruenssé válik. Ez jól tükröződik a romániai népszámlálásoknak a felekezetiség és az etnikai identitás szokatlan kapcsolódásaira utaló adataiban (1. táblázat).
Magyar román
Református 93,78% 3,29% (19 802)
Unitárius 93,67% 1,80% (1044)
Ortodox 1,65% (26 009) 93,67%
1. táblázat.• A felekezeti hovatartozás és az etnikai identitás „szokatlan” kapcsolatai Romániában (Forrás: Országos Statisztikai Hivatal, 2011, URL1: 14., ill. 16. táblázat)
A mozgásra, az identitáscserére, a három síkon végbemenő asszimilációra utalnak, nagyságrendjüket is jelzik a romániai népszámlások további adatai. (1) nyelvi asszimilációra a román anyanyelvű magyarok (elsősorban, mint jeleztük, vallási közösségekben): 1992-ben 32 949, 2011-ben: 34 203, (2) etnikai asszimilációra a román reformátusok, unitáriusok (mintegy 21 ezren) és a vegyes házasságokban románként bejegyzett gyermekekben jelentkező többlet, (3) felekezeti asszimiláció következménye az ortodox magyar kategória (26 009 a legutóbbi népszámláláskor). Jellemzőnek és viszonylag stabilnak tűnik az átmenetiségnek a 30 ezer körüli népessége. Ezek után az sem meglepő, hogy az 1992–2002 között az asszimilációs fogyást Szilágyi N. Sándor 32 ezerre becsülte, és ez a teljes akkori, tíz évre visszamenő demográfiai apadás (193 152) 16%-a volt (Szilágyi N., 2005, 85.).
Szabadság és méltóság az identitás megválasztásában és megvallásában
A szaktudományok szenvtelen stílusában gyakran jelenik meg az a megállapítás, hogy az identitás helyzetfüggő, érdekfüggő. Ez az eufemizáló szenvtelenség arra a súlyos tényre utal, hogy miközben az identitás megválasztását és megvallását alapvető emberi jognak gondoljuk, a közelmúlt legnagyobb szörnyűsége éppen az volt, hogy milliókat stigmatizáltak, üldöztek, semmisítettek meg vallási, etnikai, nyelvi identitásaik miatt. A szörnyűségek után sem tűnt el a stigmatizálás, a megfélemlítés, és mindenütt sérül az identitáshoz kapcsolódó jog, ahol félelemből kell valakinek elhallgatnia, elrejtenie vagy akár védenie identitását. Az identitás ilyen értelemben szabadságfüggő, méltóságfüggő. Márpedig a peremrégiók magyarsága, személyek és csoportok gyakran kerülnek olyan helyzetbe, hogy félniük kell identitásuk miatt.
A tiltás, a korlátozás, a stigmatizálás elsődlegesen a nyelvre irányul, az irányított asszimiláció, az asszimilációs nyomás elsődleges célpontja az anyanyelv. Nyilván amiatt, mert az asszimiláció irányítói is tudják, hogy a nyelv kulcsfontosságú az identitásban, és azt is, hogy ezen a ponton a leginkább sebezhető: a kétnyelvűség révén, amely létfontosságú a beszélőnek, aki azonban a számára előnyös és fontos, anyanyelvdomináns hozzáadó kétnyelvűség helyett gyakran a felcserélő kétnyelvűségbe kényszerül. Lemond anyanyelvéről. Tulajdonképpen ebben jelölhető meg az integráció és az asszimiláció nyelvi határa: elég megtanulni és tudni az államnyelvet, vagy le is kell mondani az anyanyelvről?
A tiltás, a korlátozás, a diszkrimináció nyelvjogi kérdés, a stigmatizálás az előítéletekhez, sztereotípiákhoz tartozik. A magyar nyelv stigmatizálási skálája nagyon széles, stilárisan is változatos. Néha az önstigmatizálás is tetten érhető. Már a magyar nyelv nehéz voltára való hivatkozás is hamis sztereotípia, aztán következnek a kevésbé durvák, mint a madárnyelv, majd a nagyon durvák, nagyon bántóak: utálatos nyelv, hányingert keltő zagyvaság, az ördög nyelve… Gazdag gyűjteménye található mindezeknek Tánczos Vilmosnál, már legutóbbi könyvének címe is erre utal: Madárnyelven (Tánczos, 2011).
A stigmatizálás Tánczos által idézett példái a magyar nyelv moldvai változatára vonatkoznak. A moldvai magyarok (csángók) nyelvcseréje, asszimilációja mintegy 150 évvel ezelőtt, a román nemzetállam megalakulásától vált intenzívvé, azóta is tart, szemünk előtt ma is zajlik, és úgy tűnik, a végkifejletéhez közeledik. Viszonylag pontosan lehet látni a mechanizmusát, a benne szerepet játszó tényezőket, ezért érdemes közelebbről is szemügyre venni. A történeti források szerint a 13. századtól a 18. század második feléig alapidentitásuknak két erős eleme volt: az, hogy magyarok (magyar nyelvűek, etnikumúak) és katolikusok voltak (ortodox környezetben), etnonimaként a kettő szinonimája volt egymásnak (a környezet román nyelvében is: ungur, catolic). A 18. század második felében az akkor oda nagy számban érkező, menekülő székelyek az ott talált magyar csoportot, nyelvük egyik furcsaságára való utalással a kigúnyoló, stigmatizáló csángó névvel illette (Péntek, 2014). Ez a gúnynév kiterjedt aztán az egész moldvai magyar csoportra, a székelyekre, és végigkísérte további történelmüket. Nyelvjárásukat magyar és román részről is stigmatizálták, hogy aztán ők maguk is kétségbe vonják nyelvük „igaz” magyarságát. Nyelvük háttérbe szorítása azzal erősödött föl, hogy az állami oktatás román nyelven indult el, és folyik ma is, és hogy a liturgikus használatban a római katolikus egyház is feláldozta hívei anyanyelvét az államnyelv javára, noha ez a nyelv számukra mély hitükben a szakralitás misztériumának is őrzője (Szilágyi N., 2006). Soha nem adatott meg nekik önazonosságuk szabad megvallása, emiatt a magyar és a román között hányódva leginkább a katolikust nyilváníthatták ki (ebben implicite a magyar is benne volt), illetve amikor egy igazán kívülálló személy, a finn Yrjö Wichmann nyelvüket kutatta a 19. század elején, ő azt jegyezte le Szabófalván, hogy azok is magyarnak tartják magukat, akik már nem beszélnek magyarul. A 20. században már valósággal üldözöttekké váltak, állandó volt a fenyegetettségük. Közben a magyar kutatók, erdélyi és magyarországi értelmiségiek nyelvhasználatában etnonimává és lingvonimává vált a csángó megnevezés, és úgy tűnt, hogy ez a kettő, a katolikus és a csángó lehet a csoport identitásának jelölője.5 „Újabban a teljesen székely eredetű falvakban és az északi csángók körében is kialakult a csángó tudat, ugyanis Erdélyben és Magyarországon egységesen csángónak nevezték a teljes moldvai katolikus lakosságot.” Ennek a feltételezett csángó etnicitásnak is alapfeltétele „a tényleges és viszonylag jó nyelvtudás.” (Tánczos, 2011, 260., 264., kiemelés tőlem, P. J.) A gúnynévként keletkezett csángó név és a csángó tudat, identitás jó szándékú, kívülről való kreálása, kissé romantikus fölerősítése átmenetinek tűnik. A katolikus identitás és a csángóként megjelölt identitás különbözőképpen, de átmenetileg azt az alapvető tényt fedi el, hogy egy magyar római katolikus népcsoport magyar → román nyelvcseréje és asszimilációja ment és megy végbe.
A folyamatos félelem, megfélemlítés, befolyásolás azt is lehetetlenné tette, hogy a hivatalos népszámlások megközelítőleg is reálisak legyenek az ő vonatkozásukban. Vallásukat bizonyára minden esetben vállalták, a magyart sem nyelvként, sem etnikumként. Az a legutóbbi kísérlet pedig a 2011-es romániai népszámlás alkalmával, hogy szerepeljen a csángó is vállalható etnikai identitásként az etnikumok listáján, mint előrelátható volt, olyan eredménnyel járt, amely groteszk tükörképe magának a népszámlásnak, és a moldvai magyarok helyzetének is.6 Az Országos Statisztikai Hivatal közöl egy olyan táblázatot (URL1: 14. táblázat), amely az egyes etnikumok és a felekezetek kapcsolatának számadatait tartalmazza. Ezen az szerepel, hogy összesen 1536 személy vallotta magát csángónak, felekezeti megoszlásukban közülük 1054 római katolikus, 216 ortodox, 141 muzulmán, 125 pedig egyéb. Az 1536-os nagyságrend – ahhoz viszonyítva, hogy nyelvileg még mindig 40–50 ezer moldvai katolikusnak van valamilyen kötődése a magyar nyelvhez – tükrözi a megfélemlítettséget, de azt is, hogy bizonytalan körükben a csángó identitás elfogadottsága. A csángóhoz szokatlanul kapcsolódó ortodox felekezetiség – még ebben a kis számban is – kétségessé teszi azt, hogy a római katolikus egyház a magyar nyelvről való lemondással hosszú távon ellensúlyozhatná az ortodox egyház nyomását. A 141 muzulmán csángó pedig szinte hihetetlennek tűnik, bár ebből akár arra is következtethetünk, hogy csángó identitásukat legszabadabban a Konstancához közeli, muzulmán és „multikulturális” környezetben élő Oituz telepes falu lakói vállalhatták (ők két hullámban, a két világháborút követően kerültek ide Lujzikalagorból). Ennek alapján az ő körükben feltételezhető a katolikus–muzulmán vegyes házasság, az ilyen jellegű kettős identitás.
Nyelv és identitás: a szakmai megközelítés sokféleségéről
A társadalomtudományok művelőit mélyen megosztják a helyzetek, az érdekek és az ideológiák. Bizonyára magunk sem vagyunk mentesek ettől, befolyásol bennünket saját identitásunk, közösségekhez, közösségünkhöz, nyelvekhez való viszonyulásunk. Az bizonyára elfogultságoktól függetlenül állítható, hogy általánosan érvényes identitásmodell nincs, az viszont etikailag is kifogásolható, ha úgy látjuk, láttatjuk nagy közösségek identitását, hogy az (főként a sajátunkhoz viszonyítva) kevésbé fejlett, kevésbé korszerű. Vannak, akik úgy gondolják, hogy nincs is közösségi identitás, én pedig – és ezzel bizonyára nem vagyok egyedül – úgy gondolom, hogy az egyéni identitásnak nincs értelme a közösségi nélkül. Ami pedig a nyelv szerepét illeti: azt előadásaink szövegében fejtettük ki, cáfolataként is annak a véleménynek, amely azt kétségbe vonja. Mindebben a magyar tudomány ünnepére való tekintettel is indokoltnak érezzük felhívni a figyelmet a scientia mellett a conscientiára, a kettő viszonyára, a tények, a tudás és a tudomány, valamint lelkiismeret és felelősség elvárható egyensúlyára.
IRODALOM
Csernicskó István ‒ Szabómihály Gizella (2010): Hátrányból előnyt: a magyar nyelvpolitika és nyelvtervezés kihívásairól. In: Bitskey Botond (szerk.): Határon túli magyarság a 21. században. Konferencia-sorozat a Sándor-palotában 2006‒2008. Bp. Köztársasági Elnöki Hivatal, 167‒198. • WEBCÍM
Gereben Ferenc (2011): Az anyanyelv szerepe a határon túli magyarság azonosságtudatában. In: Híres-László Kornélia et al. (szerk.): Nyelvi mítoszok, ideológiák, nyelvpolitika és nyelvi emberi jogok Közép-Európában elméletben és gyakorlatban. (A 16. Élőnyelvi Konferencia előadásai.) Budapest–Beregszász: Tinta Könyvkiadó ‒ II. Rákóczi Ferenc Kárpátaljai Magyar Főiskola Hodinka Antal Intézete, 245‒256. • WEBCÍM
Kocsis Károly – Bottlik Zsolt – Tátrai Patrik (2006): Etnikai térfolyamatok a Kárpát-medence határainkon túli régióiban (1989–2002). Budapest: MTA Földrajztudományi Kutatóintézet
Kontra Miklós (2006): Nyelvi emberi jogi polémiák. In: Benő Attila – Szilágyi N. Sándor (szerk.): Nyelvi közösségek – nyelvi jogok. (A Szabó T. Attila Nyelvi Intézet Kiadványai 3.) Kolozsvár: Anyanyelvápolók Erdélyi Szövetsége, 9–29. • WEBCÍM
Kontra Miklós – Szilágyi N. Sándor (2002): A kisebbségeknek van anyanyelvük, de a többségnek nincs? In: Kontra Miklós – Hattyár Helga (szerk.): Magyarok és nyelvtörvények. Budapest: Teleki László Alapítvány, 3–10. • WEBCÍM
Lanstyák István (2002): A magyar nyelv jelene és jövője Szlovákiában. In: Lanstyák István ‒ Szabómihály Gizella: Magyar nyelvtervezés Szlovákiában. Tanulmányok és dokumentumok. Pozsony: Kalligram, 12‒18.
Péntek János (2014): A moldvai magyarokról és a csángó elnevezésről. Magyar Nyelv. 110, 4, 437– 447. • WEBCÍM
Romsics Ignác (2013): A nemzetek típusai és kialakulásuk szakaszai. In: Kántor Lajos (szerk.): Párbeszéd nemzetről, nemzetiségről. Kolozsvár: Korunk–Komp-Press Kiadó, 11–14.
Szilágyi N. Sándor (2005): Asszimilációs folyamatok a romániai magyarság körében. In: Péntek János ‒ Benő Attila (szerk.): Nyelvi jogi környezet és nyelvhasználat. (A Szabó T. Attila Nyelvi Intézet kiadványai 2) Kolozsvár: Anyanyelvápolók Erdélyi Szövetsége, 24‒94.
Szilágyi N. Sándor (2006): Nyelvi jogok, egyházi nyelvhasználat. A magyar nyelvű mise kérdése Moldvában. In: Diószegi László (szerk.): Veszélyeztetett örökség, veszélyeztetett kultúrák. A moldvai csángók. Budapest: Teleki László Alapítvány, 107–114. • WEBCÍM
Tánczos Vilmos (2011): Madárnyelven. A moldvai csángók nyelvéről. Kolozsvár: Erdélyi Múzeum-Egyesület
Veres Valér (2008): A Kárpát-medencei magyarok nemzeti és állampolgári identitásának fő sajátosságai. In: Fedinec Csilla (szerk.): Értékek, dimenziók a magyarságkutatásban. Budapest: MTA Magyar Tudományosság Külföldön Elnöki Bizottság, 35–60. •WEBCÍM
LÁBJEGYZETEK
1 A Magyar Tudomány Ünnepének 2016. évi ünnepélyes megnyitóján az Akadémia dísztermében, november 3-án elhangzott előadás utólag megírt szövege. <
2 Ennek ellenére például a többségi, kisebbségi jelző a nyelv mellett – manipulatív szándékkal – gyakran úgy jelenik meg, mintha ilyen inherens értékről volna szó. <
3 Olyan értelemben is szembekerül a többi nyelvvel, hogy például a román közoktatás terminológiájában az anyanyelv csak a kisebbségekre vonatkozik, anyanyelvük csak nekik van, nekik „csak” anyanyelvük van (Kontra – Szilágyi, 2002). <
4 Az identitással szembeni közömbösség gyakorlatilag ismeretlen a peremrégiókban, szemben Magyarországgal, ahol ez a 2001-es népszámláskor abban nyilvánult meg, hogy a lakosság 5,6%-a, 570 ezren nem tartották fontosnak, hogy nemzetiségükről nyilatkozzanak (Kocsis et al., 2006, 22–23.). <
5 Miközben románok számára ez arra volt jó, hogy ezen az alapon is kétségbe vonják a moldvai magyarok magyar voltát, magyar eredetét. <
6 Tánczos Vilmos közvetlen résztvevőként írja le ennek részleteit: Tánczos, 2011, 253–284. <
Magyar Tudomány

2017. szeptember 15.

Közös román–magyar–görög–bolgár tiltakozás (Ukrán oktatási törvény)
A román, a magyar, a görög és a bolgár külügyminiszter közös levélben fordult az Európa Tanács (ET) főtitkárához, illetve az Európai Biztonsági és Együttműködési Szervezet (EBESZ) kisebbségügyi főbiztosához az új ukrán oktatási törvény ügyében – közölte a bukaresti külügyminisztérium tegnap.
Teodor Melescanu, Szijjártó Péter, Nikosz Kociasz és Ekaterina Zaharieva csalódottságának és aggodalmának adott hangot az ukrán parlament által szeptember ötödikén elfogadott, a kisebbségek anyanyelvű oktatását korlátozó jogszabály miatt. Thorbjorn Jagland ET-főtitkárnak és Lamberto Zannier kisebbségügyi főbiztosnak címzett, Pavlo Klimkin ukrán külügyminiszternek is megküldött levelükben jelezték, hogy kiemelt jelentőséget tulajdonítanak a kisebbségi jogok érvényesítésének, és felkérték az ukrán hatóságokat, hogy az együttműködés szellemében keressenek megoldást, tegyenek meg mindent a vonatkozó nemzetközi szabványok betartása érdekében. A négy külügyminiszter szerint az ET-nek és az EBESZ-nek minden rendelkezésére álló eszközét latba kell vetnie annak érdekében, hogy az ukrán oktatási törvénybe beépített korlátozások ne akadályozzák a nemzeti kisebbségek megfelelő védelmét. A bukaresti külügyminisztérium felidézte: a kétoldalú kapcsolatokban következetesen jelezte Kijevnek, hogy fontosak számára az Ukrajnában élő románok jogai. Ebben a vonatkozásban a román fél alapvető kérdésnek tartja, hogy a román kisebbség anyanyelvű oktatási jogai vala-mennyi oktatási szinten érvényesüljenek. Románia partnereivel együtt kész támogatni az ukrán törvényhozási, intézményi és gazdasági reformokat – zárul a bukaresti külügyi közlemény. Ellenzik a kijevi magyarok A Magyarok Kijevi Egyesülete írásos beadvánnyal fordult Petro Porosenko ukrán elnökhöz, a múlt héten elfogadott új oktatási törvény megvétózását kérve tőle – tájékoztatta az MTI-t Petneházy Gyula, az egyesület elnöke. Tóth Mihály, az Ukrán Nemzeti Tudományos Akadémia Koreckij Állam- és Jogtudományi Intézetének tudományos főmunkatársa tegnap rámutatott: a Kijevben élő magyarok az eddigi oktatási rendszerben tanultak, Kárpátalján magyar nyelvű oktatásban részesültek az általános és a középiskolában, s mindez nem jelentetett akadályt számukra abban, hogy elsajátítsák az ukrán nyelvet, valamint képesek voltak felsőoktatási intézményben diplomát szerezni. A kijevi magyaroknak nem okozott gondot az érvényesülés az ukrán társadalomban – hangsúlyozta a szakértő. Kiemelte: a jövőben az jelentene előrelépést a magyar kisebbség számára Ukrajnában, ha az ukránnyelv-tanítást az igényeikhez igazítanák, továbbá az, ha továbbra is lehetőséget biztosítanának számukra arra, hogy anyanyelvükön felvételizzenek felsőoktatási intézményekbe. Az ukrán fővárosban mintegy 400 magyar nemzetiségű ukrán állampolgár él, a Magyarok Kijevi egyesületének pedig 150 tagja van. Veszélyben a nemzeti kisebbségek A szeptember 5-én Kijevben elfogadott ukrán oktatási törvény ellentmond Ukrajna saját alkotmányának és számos törvényének, szembemegy a nemzetközi normákkal és egyezményekkel, veszélyezteti a nemzeti és nyelvi kisebbségek puszta létezését – jelentette ki Gál Kinga, a Fidesz–KDNP európai parlamenti képviselője Strasbourgban az Európai Parlament Kisebbségi Munkacsoportjának tegnapi ülésén. A képviselő elmondta, az anyanyelvhasználat az identitás és kultúra megőrzésének legalapvetőbb feltétele. Ennek korlátozása az érintett közösségek mindennapi létét lehetetleníti el. Minden eszközt fel kell használni annak érdekében, hogy a törvénytervezet ne léphessen életbe, „hiszen a szerzett jogok elvétele visszafordíthatatlan károkkal jár a kisebbségi közösségek számára” – fogalmazott. A munkacsoport társelnökei Petro Porosenko ukrán elnöknek küldött nyílt levélben fejezték ki tiltakozásukat. Létkérdés a nyelvhasználat Az ukrán parlament által már elfogadott oktatási törvény célja az anyanyelvű oktatási rendszer felszámolása és az államnyelvű rendszer bevezetése – mondta a Magyar Tudományos Akadémia Kisebbségkutató Intézetének tudományos főmunkatársa az M1 aktuális csatornán tegnap. Fedinec Csilla arról beszélt, hogy Ukrajnában az elmúlt 26 évben sikertelenek voltak a kisebbségek körében az államnyelv elsajátítására tett kísérletek. Hiába tették kötelezővé például a főiskolai és az egyetemi felvételihez az ukrán nyelvű emelt szintű érettségit, ezt sokan meg sem próbálják a magyar iskolát végzettek közül, mert nagyon nehéz. A szakértő szólt arról is, hogy Ukrajnában mintegy 3,8 millió diák tanul 17 ezer oktatási intézményben. Ezeknek 90 százalékában ukránul tanítanak, több mint kilenc százalékban oroszul és kevesebb mint egy százalékban egyéb kisebbségi nyelven folyik az oktatás. Az ehhez az egy százalékhoz tartozó embereknek azonban, így a magyaroknak is, létkérdés a nyelvhasználat – tette hozzá. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)



lapozás: 1-15




(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2020
Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék