udvardy frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1990-2006
 

találatszám: 18 találat lapozás: 1-18

Névmutató: Fejér Kálmán

1996. június 11.

Hatodszor rendezték meg Szatmárnémetiben a Hajnal akar lenni népdaléneklési versenyt. A selejtezőkből 27-en jutottak az elődöntőbe és 16-án a jún. 9-i döntőbe. A Romániai Magyar Dalosszövetség elnöke, Guttman Mihály kolozsvári karmester által vezetett zsűri ítélte meg a díjakat. A találkozó zenei rendezését ezúttal is a neve szatmári zenetanár és népdalgyűjtő, Fejér Kálmán biztosította. /Romániai Magyar Szó (Bukarest), jún. 11./

1997. december 13.

Máramarosszigeten dec. 13-án magyar házat avattak. A helyi Hollósy Simon Művelődési Egylet elnöke, Zahoránszky Ibolya mondott beszédet többek között a székház avatásán, továbbá Fejér Kálmán zenetanár, a Romániai Magyar Dalosszövetség partiumi elnöke. Zahoránszky Ibolya beszámolt az egylet ötéves tevékenységéről. Először a Hollósy Simon Vegyeskar alakult meg, majd erre épült az egylet, amely ma több csoporttal /természetápoló, turista, tánccsoport, irodalmi kör/ működik. Az Illyés Közalapítvány segítsége tette lehetővé a székház megépítését. Tisztújítást tartottak, az elnök továbbra is Zahoránszky Ibolya, a két alelnök: Váradi Ilona zenetanár és Gyenge Piroska. /Romániai Magyar Szó (Bukarest), dec. 16./

2000. február 12.

Benkő András zenetörténészt a Zeneakadémián hallgatói élő lexikonnak tekintették. Benkő András zenetanári tevékenysége mellett végzi zenetörténeti kutatómunkáját. Összeállította Seprődi János és Lakatos István zenei könyvészetének jegyzékét. Egyéni kötetei: A Bolyaiak zeneelmélete, Zenei kislexikon, Bartók Béla romániai hangversenyei, A református egyházi ének története, Zoltán Aladár-monográfia, gyűjteményes kötetekből a Romániai Bartók-interjúk és az ő gondozásában jelent meg Seprődi János válogatott zenei írásai és népzenei gyűjtése. 1977-89 között a Zenetudományi Írások szerkesztője. A Romániai Irodalmi Lexikon és a Londonban megjelenő Grove-lexikon munkatársa. Lakatos István 1973-ban ment nyugdíjba, akkortól Benkő András egyedül végezte a négy évfolyamon a zenetörténet magyar nyelvű tanítását. - Benkő András fő kutatási területe az erdélyi magyar zene, kéziratanyag feltárása-ismertetése, intézmények története és monográfiák készítése. A Zenetudományi Írások szerkesztését azért vállalta el, mert ez volt az egyetlen lehetőség, amelyben főiskolai szinten az utánpótlást biztosítani lehetett, főleg, amikor a zenetudományi szak is létrejött. A már befutott generáció - Lakatos István, Jagamas János, Szenik Ilona, Angi István - állandóan közölt írásokat, s ez ösztönzőleg hatott a fiatal, kezdő zenekutatókra /Fancsali János, Vermesy Péter, Dávid István, Farkas Sándor, Fejér Kálmán, Valádi Enikő, László Bakk Anikó, Balla Kemenes Csilla, Szalay Zoltán, Benkő Judit/. - Nagyon hosszú ideje szünetel a magyar felsőfokú zeneoktatás, ez nyomot hagy elemi és középfokú zenei oktatásban, fájdalmasan érzékelteti hatását az anyanyelvi zeneoktatásban. Benkő Andrást 1985-ben nyugdíjazták a Gh. Dima Zeneakadémián. A Református Teológia vallástanári fakultásán még 8 évet tanított: egyházi éneket, az egyházi énektanítás módszertanát, egyházi zenetörténetet, egyházi zenekultúrát. Ennek egy részét bedolgozta a jövőre megjelenő Az európai egyházi zene története című könyvébe.- Dolgozik még a Márkos Albert-monográfián és befejezte a Lakatos István-monográfiáját. /Kulcsár Gabriella: Szürke hétköznapokban, ünnepi pillanat. Beszélgetés dr. Benkő András zenetörténésszel. = Szabadság (Kolozsvár), febr. 12./

2000. március 6.

Az anyaországban is sokan ismerik Fejér Kálmán zenetanárt és karvezetőt. Népdalgyűjtőként már letette névjegyét. Most Szolfézs példatár, népi dallamok zeneiskolák részére /Erdélyi Tankönyvtanács kiadása/ című munkájával jelentkezett, melyet a Romániai Magyar Pedagógusok Szövetsége jelentetett meg, a magyar Oktatási Minisztérium támogatásával. /Fejér Kálmán dallamtára. = Romániai Magyar Szó (Bukarest), márc. 6./

2000. március 23.

Fejér Kálmán tanár Szolfézs példatár. Népi dallamok zeneiskolák részére című tankönyvét idén kiadta az Erdélyi Tankönyvtanács. A kiváló tankönyv terjedelmes dallamtárral, módszertani javaslatokkal, forrásjegyzékkel a lelkiismeretes, önfeláldozó munkát dokumentálja. A könyv ugyanis a zenei megismerés forrásához, a népdalhoz vezet vissza. /(kereskényi): Fejér Kálmán tankönyvéről. = Szatmári Friss Újság (Szatmárnémeti), márc. 23./

2002. október 3.

Szept. 29-én Szatmárnémetiben lezajlott Hajnal akar lenni népdaléneklési verseny megyei szakasza. Fejér Kálmán zenetanár, az énekverseny zenei szakvezetője, hetek óta gyakorolt az Szatmár megyei versenyzőkkel. /Cs. Cs.: Lezajlott a XII. Hajnal akar lenni népdaléneklési verseny megyei szakasza. = Szatmári Friss Újság (Szatmárnémeti), okt. 3./

2003. december 19.

Szatmárnémetiben a helyi RMDSZ köszöntötte a magyarság érdekében nyugdíjasokat. Ott volt többek között dr.Bura László közíró, nyelvész, főiskolai tanár, dr. Nagy Béla gyermekorvos, dr.Lutz János szívgyógyász, dr.Ábrám Lídia orvos, Soós Angéla, Diószeghi Iván, Bessenyei István színművészek, Csillag Tibor jogász, Fejér Kálmán zenetanár, népzenekutató, Cziprisz Imre, Bor Béla, Fazekas Loránd és más ismert tanárok, Klein Élu kirakatrendező, Tasi József mérnök (a Láncos templom presbitere), Leiher Géza főkertész és sokan mások. Ilyés Gyula, Szatmárnémeti alpolgármestere, az RMDSZ megyei elnöke üdvözölte a megjelenteket. /Közösségünkért tevő nyugdíjasok köszöntése. = Romániai Magyar Szó (Bukarest), dec. 19./

2004. december 8.

Nov. 20-án tartotta Kolozsváron közgyűlését megalakulásának 83., újraalakulásának 10. évfordulója alkalmából a Romániai Magyar Dalosszövetség (RMD). Erdély minden részéről több mint 70 karvezető és kóruselnök érkezett. Tóth Guttmann Emese elnök asszony beszámolója összefoglalta az elmúlt tíz év tapasztalatait eredményeit. Az RMD célkitűzéseiben legyen ott a szórványmagyarság felkarolása és az éneklő Erdély megteremtése, hangzott el. Jakabffy Tamás beszélt a gregorián zene oktatásáról. Sógor Magda az egyházzenei tagozat tevékenységéről szóló beszámolóban részletesen ecsetelte az új énekeskönyv bevezetésének fontosságát. A népzenei tagozat Fejér Kálmán vezetésével minden évben megszervezi Szatmárnémetiben a Hajnal akar lenni népdalvetélkedőt. Következett a 2004-es díjak ünnepélyes átadása. A Jagamas János-díjat a 70. életévét betöltött dr. Almási István vette át a népzenekutatásban elért munkásságáért. Seprődi János-díjat kapott Gáspár Attila a Szilágyságban végzett pedagógiai közművelődési tevékenységéért, Márkos Albert-díjat Vizsnyai Csaba a kamarakórus-muzsika terén végzett munkájáért. Zsizsmann Rezső-díjat kapott Kállai Miklós Tünde kántor, karnagyi és zenepedagógiai munkájáért. Rónai Antal-díjat kapott a szatmárnémeti Cacu Mircea, az általa vezetett fúvószenekar élén végzett munkájáért, aki alaposan ismeri a román és magyar zenekultúrát. A Romániai Magyar Dalosszövetség különdíját adták át Guttmann Mihály karnagynak, aki 1994-ben újra indította a kórusszövetséget. Ez alkalommal minden tagkórus átvette az RMD emléklapját és a Szivárvány havasán című kórustárat. /Murár Mária: Jubilált a Romániai Magyar Dalosszövetség. = Népújság (Marosvásárhely), dec. 8./

2006. április 21.

Negyedik alkalommal adja át Varga Attila, az Identitas Alapítvány /Szatmárnémeti/ elnöke az Identitas díjat, amelyet azok a személyek kapják meg, akik a legtöbbet tettek a helyi magyar közösség kulturális fejlődéséért. Ebben az évben Fejér Kálmán kapja meg a díjat. Fejér Kálmán nemcsak az utóbbi 16 évben kifejtett munkásságáért, hanem az azt megelőző években folyamatosan és önzetlenül folytatott tevékenységéért kapja a kitüntetést. Csirák Csaba, a megye kulturális életének másik kiemelkedő személyisége kifejtette: Fejér Kálmán a kolozsvári Gheorghe Dima Zeneművészeti Főiskolán zenepedagógia szakon szerzett oklevelet. A szatmárnémeti zeneiskola tanára volt, már nyugdíjas. Több mint egy évtizeden át kamarakórust vezetett. Népzenét gyűjtött Szatmár megye falvaiban, zenepedagógiai szakmunkákat írt, több népdalfeldolgozása is megjelent. Szatmárnémetiben 1973–1983 között az Iparosotthonban működő táncház a romániai táncház mozgalom egyik legjobban működő intézményesített változata volt. 1991-től a Hajnal akar lenni népdaléneklési verseny szakirányítója. A Romániai Magyar Dalosszövetség alelnökeként, majd területi népzenei irányítóként számos szakmai továbbképzőt, kórusfesztivált, fúvószenekari karmester tanfolyamot szervezett, vezetett. /B. I.: Fejér Kálmán kitüntetése. = Szatmári Magyar Hírlap (Szatmárnémeti), ápr. 21./

2006. május 29.

Május 27-én Szatmárnémetiben Paula Mare, a megyei tanács alelnöke átnyújtotta a testület által adományozott ez évi okleveleket és díjakat. A magyar díjazottak Czintos József színművész, Fejér Kálmán népzenekutató, valamint dr. Bauer Béla gyermekgyógyász. /A Szatmár Megyei Tanács kitüntetettjei. = Szatmári Magyar Hírlap (Szatmárnémeti), máj. 29./

2008. január 28.

„Egy-két találkozót leszámítva, minden alkalommal itt voltam Szatmárnémetiben, ezért joggal mondhatom, hogy ilyen rangos vetélkedő, mint a mostani, még nem volt” – mondta Birinyi József zsűrielnök, budapesti néprajzkutató, a népművészet mestere a Szamos-parti városban 17. alkalommal megrendezett Hajnal akar lenni Kárpát-medencei népdaléneklési verseny hét végi döntőjén. Nyisztor Ilona tucatnyi csángó népdalénekessel jelent meg a versenyen – akiknek fele a legjobbak közt végzett. A vetélkedő színvonalát jelzi az is, hogy a kapott pontok alapján mind az első, mind pedig a második helyen ketten végeztek. Komáromtól Pusztináig, Hódmezővásárhelytől Tiszaszőlősig sokan neveztek be. A verseny főszervezője, Csirák Csaba, a szatmári Szent-Györgyi Albert Társaság társelnöke meglepetést tartogatott. A találkozó végén Fejér Kálmán zenetanár vezetésével a helyi katolikus és református kórusok – több heti közös próba után – együttesen elénekelték Kodály Székelyfonójának teljes dalrepertoárját. /Sike Lajos: Hajnal akart lenni… = Új Magyar Szó (Bukarest), jan. 28./

2009. június 6.

Június 5-én adták át a szatmárnémeti Identitas Alapítvány idei díját, mellyel hagyományosan azokat tüntetik ki, akik sokat tettek a szatmári magyar kultúráért, illetve a nemzeti öntudat megőrzéséért, fejlesztéséért. Az elismerést dr. Fátyol Rudolf hegedűművész, a szatmárnémeti filharmónia igazgatója, a debreceni konzervatórium professzora kapta. Varga Attila, az alapítvány elnöke köszöntőbeszédében kifejtette: a kitüntetéssel a nemzetközi hírű művész sokéves munkáját ismerik el. Neki köszönhető az, hogy a szatmárnémeti filharmónia nemzetközi hírnévre tett szert. Az ünnepelt kifejtette: számára a legfontosabb a szatmárnémeti, illetve a Szatmár megyei közönség, akikkel nap mint nap találkozik. Fátyol büszke arra, hogy 1990 óta, amikor a szatmárnémeti filharmónia igazgatójává nevezték ki, sikerült felépítenie egy társulatot. Végezetül a Fátyol Rudolf vezette Rudolf-vonósnégyes lépett fel. Az Identitas Alapítvány első év díjazottja Bura László nyelvtudós, nyelvművelő volt, utána egyszerre kapott kitüntetést Muzsnay Árpád és Csirák Csaba, nemzeti kultúránkat ápoló hagyományos rendezvényeik elismeréseképpen. A harmadik évben Fejér Kálmán zenepedagógust tüntették ki, majd Elekes Emma színművésznő következett. Tavaly Thoroczkay Sándor helytörténésznek ítélték oda az elismerést a Szatmári magyarság történelmének feltárására irányuló kutatásaiért. /Babos Krisztina: Identitas-díj Fátyolnak. = Szatmári Magyar Hírlap (Szatmárnémeti), jún. 6./

2009. november 8.

Októberben tizenkilencedik alkalommal tartották meg Szatmárnémetiben a Hajnal akar lenni (HAL) népdaléneklési versenyt. Október 24-én, a versenyen bemutatták a Hajnal akar lenni /Otthonom, Szatmár megye 31. kötete, Szatmárnémeti/ című népdalos kötetet, Fejér Kálmán zenetanár és dr. Olsvai Imre népzenekutató válogatásában. Az első olyan kötet, amely Szatmár alatt a történelmi Szatmárt érti, nem a Trianonban átszabott megyét. Százötvennyolc népdal található a kötetben a magyar népzene legrégibb rétegétől az új stílusú dalokig, szatmári magyar népdalok. Fejér Kálmán lassan húsz esztendeje elkötelezte magát a Hajnal akar lenni népdaléneklési verseny szakmai irányításának, Szatmár megye egyik legismertebb szaktekintélye ebben a műfajban. Táncházmuzsikusként, gyűjtőként, kiadványok szerzőjeként, énekesek felkészítőjeként egyaránt ismert. Dr. Olsvai Imre népzenekutató, a Magyar Tudományos Akadémia Zenetudományi Intézetének ny. főmunkatársa szakmai szempontok szerint ellenőrizte a kötetbe került darabokat. /Csirák Csaba: Új szatmári népdalos könyv. = Vasárnap (Kolozsvár), nov. 8./

2010. december 1.

Egyesület a magyar kutlúráért
Szatmár megye – Megalakult a Bartók Béla Hagyományőrző Kulturális Egyesület, melynek célja többek között a hagyományok ápolása és népszerűsítése.
Nemrégiben alakult meg Szatmárnémetiben a Bartók Béla Hagyományőrző Kulturális Egyesület, melynek célja többek között a hagyományok ápolása, népszerűsítése. Az egyesület elindítói/alapítói és egyben szervezői: Bertók Béla (hegedűtanár), Fejér Kálmán (zenetanár), valamint M. Tamás Tibor (népzenész). „Úgy döntöttünk, hogy mivel elég sok szakember van közöttünk, hiszen zenetanárok, színművészek között táncmesterünk is van, hogy többféle kurzust szeretnénk indítani minden korosztály számára” — magyarázta Bartók Béla. Emellett a nyugdíjasokat is be akarják vonni a különböző tevékenységekbe, de klubok kialakításának tervei is körvonalazódnak. Az egyesület tervei szerint kézműves tevékenységeket — gyöngyfűzés, fazekasság stb. —, valamint különböző kurzusokat — népdal– és néptánc, citera, népzenei hegedű tanítás, táncházak, énekkar, furulya csoportok és más tevékenységek — szerveznének. Reméljük lesz igény társas táncra is, tette hozzá Bertók, aki elmondta, hogy a közös foglalkozások szervezése mellett egészségügyi tornát és masszázs lehetőséget is szeretnének kínálni az érdeklődők számára. Bertók hozzátette, amennyiben az egyesület foglalkozásai sikeresek lesznek, tavasztól a további igényeknek megfelelően bővítik a tevékenységek kínálatát.
Fontos kérdés volt a hely, ahol tevékenykedhet az egyesület. A szatmárnémeti Láncos–templom közössége felajánlotta erre a célra a pirostéglás épület néven ismert ingatlan néhány termét, az egyesület ingyen kapja meg a termeket, mindössze a költségeket kell állniuk (áram, fűtés, víz). Az egyesület támogatást kér az RMDSZ–től, valamint felvették a kapcsolatot az Alkotók Házával is. December 7–én, kedden 17 órai kezdettel a pirostéglás épület dísztermében tartják meg a Bartók Béla Hagyományőrző Kulturális Egyesület hivatalos alakuló gyűlését, amit bemutatkozó előadás követ. erdon.ro

2010. december 8.

Magyar hagyományok háza
Bartók Béla Hagyományőrző Művelődési Egyesület néven jött létre új kulturális szerveződés Szatmáron.
„Hosszú éveken át tanítottam a zeneiskolában, tavaly az egyház visszakapta, és eljöttünk onnan, fájlaltam az elválást. Aztán láttam, hogy hónapokon át ott áll az épület üresen. Mondtam Korda Zoltánnak, a Láncos-templom lelkipásztorának: ha nem tudnák eldönteni, mit kezdjenek vele, lenne egy ötletem: legyen a szatmári magyar hagyományápolás háza” – részletezte lapunknak a legfrissebb szatmári művelődési kezdeményezés hátterét Bertók Béla helyi zenetanár.
Miután az ötlet nemcsak Korda Zoltán lelkipásztornak, hanem a gyülekezet presbitériumának is tetszett, tegnap létre is jött a szervezet, Bartók Béla Hagyományőrző Művelődési Egyesület néven, amely a volt zeneiskolát élettel hivatott megtölteni.
Az új kulturális szervezet tegnapi alakuló ülésén a város értelmiségének képviselői jelentek meg: Fejér Kálmán zenetanár és népzenekutató, Enyedi István néprajzos, Szarvas Károly néptáncoktató, valamint Tamás Tibor zenész. Az összejövetelen több elhatározás is született a város kulturális életének fellendítésére vonatkozóan, a névadó nagy magyar zeneszerző szellemiségében.
A megbeszéléseknek megfelelően még ezekben a hetekben beindul a néptáncoktatás, népdaléneklés, népi hangszerek tanfolyama, ezt követi aztán a táncház, az énekkar is. Külön tanítják majd a népi hímzést és a faragást. A tervezett programok támogatásaképpen a református egyház, az ingatlan tulajdonosa, nem kér bérleti díjat az egyesülettől.
Sike Lajos, Új Magyar Szó (Bukarest)

2011. szeptember 24.

Aki a közéletben szolgál, többet kell teljesítenie
Tóth-Páll Miklós színművész, az Ady Endre Társaság elnöke nyugdíjas éveit kulturális és hagyományápoló rendezvények szervezésével tölti. Véleménye szerint a magyarságot a kultúra tartja össze. Az alábbiakban őt kérdeztük.
– Mi késztette az Ady Endre Társaság létrehozására?
– Az Ady Endre Társaság létrehozására nem csak én éreztem késztetést, hanem még néhány olyan személy (gondolok itt Méhes Katira és István Istvánra), akik hiányát érezték egy kulturális célokat és hagyományőrzést szolgáló civil szervezetnek. Akkor sok szatmári csatlakozott hozzánk, azt remélve, hogy majd lehetőségük lesz könyveik kiadására, egyéb terveik megvalósítására, de amikor nem jött minden magától, nem jött azonnal a siker, mert azért dolgozni is kellett, lemorzsolódtak. A másik dolog, ami a színészeket ösztönözte, hogy előadásokat vigyünk ki falvakra. Ez ment egy ideig, de amikor a színház is elkezdte a falujárást, mi más tevékenységekre helyeztük a hangsúlyt. Kezdetben három könyvet adtunk ki, mindhárom első kiadás volt: Végh Balázs Béla gyűjtötte össze Dsida Jenő a Cimborában megjelent, de kötetben nem szereplő gyerekverseit. Mi adtuk ki Czira Árpádnak Menekvés a szibériai fogságból és Simpf József Mária költészetét.
– Mi az oka annak, hogy az Ady Endre Társaságot nem sodorták el az ideig-óráig létező kordivatok?
– Mindig ragaszkodtunk ahhoz, hogy maradjunk távol a politikától. Olyan dolgokat akartunk összehozni, ami nem színházi tevékenység, olyan előadásokat rendeztünk, ahol a költő volt a fontos, nem a forma (világítás, zene stb.). Tehát nem színházi eszközöket használtunk, hanem a szövegen volt a hangsúly. Népszerűsítettük a szatmári népdalokat, lépést tartva az újonnan megjelent népdalválogatásokkal. A Szárazfa–együttessel több műsort állítottunk össze, amellyel jártuk a falvakat, később egy kötetben is kiadtuk. A műsorokat Méhes Kati és Fejér Kálmán állította össze. Mi csak örülni tudunk annak, hogy a Szárazfa–együttesből kinőtt Bartók Béla Egyesület tovább viszi ezt a tevékenységet és szélesebb körben gyakorolja.
– Miért épp Ady Endre Társaság?
– Sokat gondolkodtunk, hogy mi legyen a társaság neve. Ady Endre és Gellért Sándor neve merült fel. Nekem szívügyem Gellért Sándor, a többség Ady mellett döntött, mert ő volt az, aki hidat próbált építeni a történelmi egyházak között. Ady költészetének a nagy része erről szól, ezt az elvet akartuk mi is a gyakorlatba vinni. Most utólag nem bántuk meg, hogy Ady mellett döntöttünk.
Lesz jövő
– Van jövője egy ilyen kulturális társaságnak?
– Ma valahogy mindenki az értékvesztésről beszél. Valóban értékválság van, megváltozott az emberek ízlésvilága, amihez nagyban hozzájárul a televízió (a valóságműsorok, a sorozatok). Nem mondom, hogy ezeket el kell ítélni, de lehetőleg ne kerüljünk rabságukba, mert ezek kábítószerként hatnak. Mi azért ragaszkodunk nemzeti hagyományainkhoz, mert azok fejezték ki és fejezik ki ma is a magyar lelkületet. Az Ady Endre Társaság ha összegezi eddigi tevékenységét, megállapíthatjuk, hogy mindig ezen az úton haladt, mindig ezt tartottuk elsőrendű feladatunknak.
Sikeres rendezvények
– Lesz utánpótlás?
– Most ötéves a társaság. Beszélhetünk eredményekről, de nagyon sok a megvalósításra váró feladat is. Mivel nekem már több van hátra, mint előre, arra is kell gondoljak, hogy kinek adom át a stafétát. Sajnos ezt nem lehet színészre bízni — nem azért, mert nem képes rá, hanem azért, mert ehhez idő kell. Ha pályázatot nyerünk, napokat kell eltölteni a formaságok rendezésével. Ezt a feladatot vagy egy nyugdíjas végzi, vagy valaki, akinek olyan munkahelye van, amely mellett tud erre is időt szakítani.
Én sikernek tartom azt, hogy politikamentesen két olyan sikeres rendezvénnyel indultunk, amelyek tömegrendezvényekké nőtték ki magukat. Ilyen a Családi Hétvége, amit mindig a Gyermeknap előtti szombaton tartunk, és a Magyar Kultúra Hete. Az tartják, hogy az ünnepeket, akár a csillagképeket, Istentől kapjuk. Üzenetet hordozunk, csak ezt nem árt, ha meghalljuk. Sokadmagammal igyekeztünk megtalálni a Magyar Kultúra Napjának igazi üzenetét. Imádság a nemzetért – ez a Himnusz, a nemzeti imádságunk és a magyar kultúra napja. Január 27. – Ady Endre halálának napja, emlékeztetni a magyarságot Ady üzenetére. Balladai hősökké kell válnunk (akár Budai Ilona, Halálra táncoltatott lány), felvállalva sorsunkat, bukásainkat, bűneinket. Csak akkor van számunkra és a nemzet számára megújulás.
Nagyobb közönség
– Hogyan sikerült elérni, hogy az előadásokról ne fogyjon el a közönség?
– Kezdetben templomokban és gyülekezeti termekben tartottuk meg rendezvényeinket. Eljutottunk oda, hogy Egy utca, négy templom címmel rendeztünk előadássorozatot a Németiben, ahol mind a négy történelmi egyház (református, római katolikus, magyar görög katolikus és evangélikus–lutheránus) templomaiba szerveztünk előadást és műsort. Én mindig hittem és hiszem ma is, hogy a kultúra és az ökuménia köti össze a magyart. Mindig olyan előadásokat szerveztünk, amihez kevés pénzre volt szükség, de azok színvonalasak voltak, szóltak valamiről.
Mivel minden egyházközösségnek megvan a maga törzsközössége, észrevettük, hogy mindig ugyanazokból a személyekből áll a közösségünk. Egy nyugdíjas rendezvénysorozattá váltak a műsoraink, kezdtük érezni, hogy mi is bezárjuk magunkat. Meg kellett találjuk a módját, hogy nyitni tudjunk a fiatalok felé. Ekkor kezdtük meg használatba venni művelődési intézményeinket (színház, filharmónia). Ezeket az épületeket a régi szatmáriak építették, egy művelődési társaságnak ezeket kötelessége kihasználni. A közönség bővült, bejöttek a fiatalok, kapcsolatot teremtettünk a Kölcsey Ferenc Főgimnáziummal, melynek diákjai aktívan részt vettek a műsorainkban. Luby Margitról, aki négy évig tanult, tíz évig tanított Szatmárnémetiben, már közösen emlékeztünk meg. Móricz Zsigmond azt írta Luby Margitról, hogy egy asszony, aki bebizonyította, hogy létezett egy magyar viselkedés, egy etika, amelyik erősebb volt a spanyolnál. Ezt az etikát sajnos a civilizáció szétszaggatta, feloldotta. Most is egy ilyen értékvesztés van, csak most egy másik értéket veszítünk el. Sokkal fontosabb az, hogy hogyan éltünk, mint az, hogy hogyan szenvedtünk. A magyar nép történelme, a szenvedések történelme. Rágondolni is nehéz arra, hogy hány csatát nyertünk és hányat vesztettünk. Érthetetlen, hogy miért, de többet dicsekszünk a vesztes csatáinkkal, mint a mindennapi életünkkel. Az, hogy minek örültünk, miben hittünk, hogyan étkeztünk, hogyan öltözködtünk ugyanolyan része az életünknek, mint a győztes vagy a vesztes nagy események.
– Mennyi esély van arra, hogy az egyre erősödő és támogatott szubkultúra ne szorítsa teljesen háttérbe a klasszikus kultúrát?
– Én nem hiszem, hogy a klasszikus kultúra megmenthető. A hagyományőrzés fogalma is sokrétű. A hagyományőrzés lényege az, hogy a szokások újraszülik önmagukat. A hagyományokat esetleg ápolni lehet, úgy, hogy egészségesen éljen, hogy ő vigyázzon önmagára. Véleményem szerint a hagyományok megmaradnak, de más formában fognak jelentkezni. Azt mondják a legszebb hungarikum a magyar nyelv, mert gondolkodásra kényszerít. Állandóan visszavisz a múltba. A zenénk se hasonlít igazán más népek zenéjére. Hogy ez a zene a jövőben hogyan fog beépülni egy másfajta hangszerelésbe, azt még nem tudhatjuk, de az alapja meg kell maradjon.
Akik tettek valamit
– Hogyan viszonyulnak a fiatalok az Ady Endre Társaság rendezvényeihez?
– Amikor A magyar huszár dicsőséges múltját játszottuk a kölcseys gyerekekkel, nagyon élvezték. Csetri Elek, amikor 2008–ban előadást tartott az egyik rendezvényünkön, szóba került a huszárság is. Sokat beszéltünk arról, hogy lényegében kikre is kellene emlékezni? Ő azt mondta: azokra, akik tettek valamit a magyar nemzetért. Ekkor jutott eszembe Teleki Sándor neve. Nem lenne Magyar rapszódia, ha Teleki Kolozsváron nem mutatja be Liszt Ferencnek Pócsi Laci cigányprímást. Amikor Liszt meghallotta a magyar muzsikát, azt mondta: ez már igen. Az első és a tizennegyedik rapszódiát a máramarosszigeti cigányzenész muzsikája ihlette. Vagy: Petőfi megírta volna szerelmes verseit, ha Teleki nem adja oda a Koltói kastélyt? Ha csak ezt a két dolgot vesszük figyelembe, amit Teleki Sándor adott nem csak a magyar nemzetnek, hanem a világnak, akkor már kellene legyen Teleki–szobor. Telekinek a fél Európa barátja volt. Baráti alapon tartotta a kapcsolatot az akkori befolyásos személyekkel. Hol van most egy olyan politikus, akinek annyi barátja van.
Egy másik felfedezettünk Katona Mihály (1764-1822), aki Szatmárnémetiben született és a Felvidéken halt meg. Mit köszönhet neki a világ? Tőle tudtuk meg, hogy a Föld nem függőlegesen forog, hanem dőlési szöge van, a földrészek együvé tartoztak, és elsőként írt az üvegházhatásról. Hogy még nem lett világhírű, az annak köszönheti, hogy csak magyar nyelven volt hajlandó írni.
Az elismerés kötelez
– Ön megkapta az egyik legrangosabb kitüntetést, a Bánffy Miklós-díjat. Büszke erre az elismerésre?
– Biztosan számít egy ilyen elismerés. Én nem vagyok az a típus, aki azonnal elragadtatja magát. Amióta átvettem a díjat, folyton azon vívódom, megtettem-e mindent azért, hogy kiérdemeljem? Mélyebb gondolkodásra késztet, és még többet akarok tenni, hogy valóban méltó legyek hozzá.
– Sokakban felmerül a kérdés, hogy ön, mint marosvásárhelyi születésű, hogyan lett ilyen nagy lokálpatrióta a szatmári térségben?
– Ebben a korban az ember már szereti dramatizálni a múltját. Ez egy apai örökség. Édesapám Budapesten született, onnan Aradra került, ott járt iskolába. Miután Észak-Erdélyt 1940-ben visszacsatolták Magyarországhoz, Marosvásárhelyre költözött. Ezentúl mindig marosvásárhelyinek vallotta magát. 1966-ban, Ceausescu utasítására volt egy átfésülés. Aki nem Románia területén született, annak megengedték, hogy elhagyja az országot. Akkor apám a román úszó válogatott edzője volt. Magához hivatott engem és a húgomat, és megkérdezte, hogy át akarunk-e telepedni? Mindketten nemet mondtunk, ekkor apám azt mondta: én se akarok áttelepedni, hiszen itt a hazám, de megkérdeztem a véleményeteket. Abban az időben még volt egy családi mintakép. Ha ez nincs meg a családban, a család is talajvesztetté válik. Nyilván, hogy azok az erők, amik most hatnak, jobban rombolnak. erdon.ro

2011. november 21.

Előkelő helyen a kultúra- és közösségfejlesztésben
Fennállásának 90. évfordulóját ünnepelte a dalosszövetség
Létesítésének 90. évfordulóját ünnepelte szombaton Kolozsváron a Romániai Magyar Dalosszövetség. Az ünnepi esemény a Kolozsvári Református Kollégium dísztermében délelőtt megtartott közgyűléssel kezdődött. Dáné Tibor Kálmán, az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület (EMKE) elnöke beszédében a szövetség közösség-megtartó erejét emelte ki. A dalosszövetség sikerekben gazdag tevékenységét összegző beszámolókat díjátadás követte. Díszoklevelet nyújtottak át Guttman Mihály tiszteletbeli elnöknek, aki idén nyáron töltötte be 85. életévét. Laudációjában Kállay-Miklós Tünde dalosszövetségi alelnök a díjazott kitartását, a zene iránti alázatát emelte ki. A több mint száz résztvevő felállva, hosszú tapssal köszöntötte a neves szakembert. Az esemény délután a Kolozsvári Magyar Operában tartott kórushangversennyel zárult. A hét kórust hallgatva meggyőződhettünk Bárdos Lajos művének alapgondolatáról: Istené az áldás, emberé a munka.
A Kolozsvári Református Kollégiumban megtartott közgyűlésen Kovács Tibor iskolalelkész a 90. zsoltárból idézve köszöntötte a jelenlevőket: „aki szívből énekel, kétszeresen imádkozik”. Guttman Mihály, a dalosszövetség tiszteletbeli elnöke köszönetet mondott a kollégium vezetőségének, hogy rendelkezésükre bocsátotta a dísztermet, majd egyperces néma csendet javasolt az elhunyt karnagyok és kórustagok emlékére.
Közösségteremtő dalosszövetség
Dáné Tibor Kálmán beszédében kifejtette: az EMKE által 1994-ben újralétesített szövetség az egyik legaktívabb társszervezetnek minősül. – A dalosszövetség és az EMKE élete összefonódott. Rendezvényeinket közösen készítjük elő, hetente találkozunk, megbeszéléseket tartunk. A dalosszövetség által kifejtett, óriási jelentőségű munka előkelő helyet foglal el az erdélyi magyarság kultúra- és közösségfejlesztésében – fejtette ki az EMKE elnöke. Mint mondta, egy kórus nem csak a karnagynak köszönhetően szólhat jól, hanem azért is, mert a lelkek összecsengése közösséget hoz létre. – Sokat köszönhetünk a dalosszövetségnek,
Tóth-Guttmann Emese, a dalosszövetség elnöke beszédében említést tett a szövetség létesítésének körülményeiről, illetve az azóta eltelt legfontosabb eseményekről.
– A zene sorsa az iskolákban dől el. Mindannyian ismerjük a zene művelésének nevelő hatását. Sajnos, iskoláinkban egyre inkább ellehetetlenedik a kórusmozgalom, és a közfelfogás sem nyitott a helyzet megváltoztatására – mondta az elnök. Kifejtette továbbá, hogy a dalosszövetség kórusainak mindössze 54 százaléka juttatta el évi beszámolóját a vezetőséghez, majd a rendelkezésére álló adatok alapján ismertette a tagkórusoknak a versenyeken, kórustalálkozókon, vendégszerepléseken, népdaléneklési megmérettetéseken, illetve a különböző táborok keretében kifejtett tevékenységét és az elért eredményeket.
Jövőbeli tervek és eredmények
A 2012-es évre vonatkozó terveket illetően Tóth-Guttmann Emese hangsúlyozta: szándékukban áll összegyűjteni a dalosszövetség dokumentumait, és továbbra is megszervezik a már hagyományos énekversenyeket, kórustalálkozókat.
Fejér Kálmán partiumi régiófelelős a Szatmárnémetiben idén 20. alkalommal megtartott, Hajnal akar lenni című népdaléneklési versenyről számolt be, amelyen 35 kórus jelent meg. Mint mondta, sikerült megjelentetni a mindmáig előadott népdalok gyűjteményét is. Hozzátette: bízik abban, hogy a versenyt 2012-ben is megrendezhetik. Arra buzdította a karnagyokat, zenetanárokat: küldjenek minél több, jól felkészült versenyzőt.
Sógor Magda az egyházközségek kórusainak működéséről számolt be. Utalt a Babeş–Bolyai Tudományegyetem (BBTE) Református Tanárképző Kara által márciusban szervezett egyházzenei konferenciára, amelyen 75-en vettek részt. Dicsérettel illette a Farkas utcai református templomban évről évre megtartott nyári hangversenysorozatot. Említést tett az új énekeskönyvnek az egyházközségekbe való bevezetéséről és a kántorképzés szükségességéről.
Jakabffy Tamás a gregorián szakosztály tevékenységének bemutatásakor a Schola Gregoriana Monostorinensis énekkar sikerekben és megvalósításokban gazdag tevékenységét ecsetelte. Megtudtuk: a Schola az egyetlen gregorián énekkar, amely liturgikus éneklésre szakosodott. A kórus többször szerepelt sikeresen Kolozsvár római katolikus templomaiban, nyáron több magyarországi városban lépett fel. A 2011-es év egyik újdonsága volt, hogy a kórus minden hónap második hétfőjén Kolozsváron ökumenikus vesperákat tartott más kórusokkal közösen, tavasszal pedig Kolozsváron is bemutatták Liszt: Via Crucis című alkotását.
Díjátadás a közgyűlésen
A beszámolókat a díjátadások ünnepi mozzanata követte. A díjazottakat és méltatókat Fórika Éva, a dalosszövetség alelnöke konferálta.
Márkos Albert hegedűművész zeneszerző édesapjáról elnevezett díjakat adott át. Poszthumusz ítélték oda az elismerést Benkő Enikőnek (1962–2009), a sepsiszentgyörgyi unitárius egyházközség dalárdája egykori karnagyának.
A laudáló Gazdag Géza az elhunyt sokrétű tevékenységét, példamutató emberségét emelte ki. A plakettet és díszoklevelet az elhunyt lánya, Benkő Emőke vette át.
Úgyszintén Márkos Albert-díjban részesült Nagy Lajos hegedűtanár Szatmárnémetiből. Fejér Kálmán laudációjából megtudtuk: közel félévszázados ismeretség és barátság fűzi a sikeres hangszertanárhoz. Seprődi János-díjat kapott Demeter József szászrégeni lelkipásztor. A laudáló Böjthe Lídia a református lelkipásztor által több évtizeden át kifejtett kóruspártoló tevékenységéről értekezett.
Jagamas János-díjban részesült a Fall Ilona színművész által laudált Dénes Ildikó, aki több éven át a bánsági Újszentesen volt tanító, és ez idő alatt népdalvetélkedőket szervezett. A díjat Jagamas János özvegye, Anna asszony nyújtotta át. Zsizsmann Rezső-díjban részesült Adorjáni Katalin, a kolozsvári Alsóvárosi Református Egyházközség Bethlen Gábor Földész Dalkörének karnagya. Péter Éva alelnök méltatásából kirajzolódott a karnagy gazdag tevékenysége: bár nem járt zeneiskolába, mindig zeneközelben élt. Református lelkészfeleségként megtanult kántorizálni, ifjúsági kórust alapított férje egykori szolgálati helyén, Marosvásárhelyen, hat gyermeke pedig a kolozsvári zenelíceum kiváló tanulója volt. Jelenleg a BBTE Református Tanárképző Karának hallgatója, de szervezett szakmai napot kántoroknak, összeállított kottagyűjteményt is. 2003-tól férjét, Adorjáni László református lelkipásztort az Agnus Rádió működésében is támogatja. – Sok feladat vár még Adorjáni Katalinra. Ezt tudja ő is, ezért mindig előre néz, és vállalja a kihívásokat – összegzett Péter Éva.
Objektív okok miatt nem lehetett jelen a dalosszövetség ünnepi gyűlésén a két Rónai Antal-díjas és méltatóik. Az újtusnádi fúvószenekar vezetőjének, Bitzó Jánosnak és a csíkszentsimoni fúvószenekar vezetőjének, Sándor Árpádnak a laudációját Miklós Ferenc olvasta fel. Ezt követően Haáz Sándor, a szentegyházi gyermekfilharmónia vezetője beszámolt együttese sikeres közelmúltbeli vendégszerepléséről az Európai Parlamentben. Egyúttal bejelentette: a szentegyházi gyermekfilharmónia 2012 májusában ünnepli létesítésének 30. évfordulóját, amelyre szeretettel meghívta a jelenlévőket.
Meglepetés-díj Guttman Mihálynak
A közgyűlés utolsó, meglepetésként ható eseményeként külön díszoklevelet nyújtottak át a dalosszövetség tiszteletbeli elnökének, Guttman Mihálynak, aki idén töltötte be 85. életévét. Kállay-Miklós Tünde alelnök laudációja kezdetén leszögezte: Misi bácsiról nem lehet a laudáció hivatalos és száraz hangján beszélni. Példákkal illusztrálta Guttman Mihály fáradhatatlan fiatalosságát, humorát, a zene iránti alázatát, illetve a rá jellemző kitartást. A díszoklevél átvételét követően a díjazott hangsúlyozta: élete egyik legnagyobb kitüntetése volt, amikor Tordaszentlászló első díszpolgárává nevezték ki. Zárszóként a László Attila karnagy által vezetett sepsiszentgyörgyi Cantus Firmus Vegyeskar egy Kodály-mű eléneklésével köszöntötte fel mindannyiunk szeretett Misi bácsiját.
Kórushangverseny a magyar operában
A dalosszövetség ünnepi közgyűlése délután a Kolozsvári Magyar Operában tartott kórushangversennyel folytatódott. Összesen hét énekkar lépett fel: a sepsiszentgyörgyi Cantus Firmus Vegyeskar (karnagy: László Attila), a marosvásárhelyi Psalmus Kórus (karnagy: Kovács András), a Kolozsvári Magyar Pedagógusok Kamarakórusa (karnagy: Bedő Ágnes), a szatmárnémeti Székesegyház Énekkara (karnagy: Varga Péter), a marosvásárhelyi Nagy István Ifjúsági Kamarakórus (karnagy: Kovács András) és a Kolozsvári Református Kollégium vegyeskara (karnagy: Székely Árpád igazgató). Az Apáczai Csere János Elméleti Líceum kórusa (karnagy: Szabadi Ildikó) a Református Kollégium kórusával közösen két művet adott elő. Műsorukon (főleg) erdélyi és anyaországi magyar szerzők művei szerepeltek
NAGY-HINTÓS DIANA
Szabadság (Kolozsvár)

2012. április 24.

Dr. Bura László nyelvész, irodalomtörténész 80 éves
Dr. Bura László ma ünnepli 80. születésnapját, ennek apropóján pedagógusi, nyelvészi, irodalomtörténészi, iskolaszervezői munkásságáról kérdeztük. Ez alkalommal kívánunk boldog születésnapot, valamint erőt és egészséget további munkájához.
— Ha visszapörgeti élete filmkockáit, bizonyára megszámlálhatatlan sok esemény sorakozik fel. Melyek azok, amelyekre örömmel, és melyek azok, amelyekre nem szívesen emlékszik vissza?
— Nem rövid idő az, amelynek eseményeit most mérlegre kell tennem, így természetesen emlékeim között egyaránt sorakoznak örömmel és nem szívesen felidézettek. Mindenkor örömmel emlékezhetem az iskolai intézmények működésének megszervezésében végzett munkámra, vagyis a magyar tannyelvű középiskolai oktatás 1990 utáni alakításában kifejtett tevékenységemre. Újjászerveztem és négy évig igazgattam a Kölcsey Ferenc Elméleti Líceumot. Azzal, hogy 1991–ben a líceum épületébe befogadtam a megalakulására készülő (akkori nevükön) római katolikus és református szemináriumi líceumot, lehetővé tettem elindulásukat. Elvállaltam a (későbbi nevén) Hám János Líceum igazgatását is, ennek 1995–ben saját épületet szereztem, szerkezetét pedig a hároméves egészségügyi asszisztensképzővel kiegészítve iskolaközponttá alakítottam. 1997 decemberében véglegesen nyugdíjba mentem. Két év múlva azonban újabb szervezési feladatot kaptam, a Babeş–Bolyai Tudományegyetem Pszichológia és Neveléstudományok Kara létrehozta a Tanítóképző Főiskolát. Besoroltak a Szatmárnémetibe kihelyezett Tanítóképző-Angol Nyelv Főiskolai tagozat előadói közé, az egyetem szenátusa pedig kinevezett a tagozat (helyi) tanulmányi igazgatójává.
Mindhárom intézmény eredményesen működött, ezt, vagyis az eredményes szervező, oktató és nevelő tevékenységet a jó munkaközösségek hatékony közreműködése segítette. A munkatársak barátságos magatartásának, őszinte segíteni akarásának emlékét megőriztem, gyakran felidézem. Nem szívesen emlékezem az idő eltékozlására. Persze az egykori egyetemi évek folyamán nem mi, hallgatók kótyavetyéltük el a drága időt, hanem a társadalmi rendszer kényszerített rá. Mint minden szakon, a nyelv- és irodalomtudományi karon is (az első két tanévben) heti négy óra marxizmus (a Szovjetunió Kommunista „bolsevik” Pártjának története), négy óra pedagógia (Makarenko-elmélete a munkára való nevelésről), négy–négy román, illetőleg orosz óra (anyaga: Sztálin a nyelvről), az irodalomórákon: a lenini két kultúra és kivetítése (esetünkben a magyar irodalomra). Azt hiszem, hogy a hatvanas, majd a hetvenes évek egyetemi hallgatóinak tananyaga már „javult”, a ma élők számára egyszerűen elképzelhetetlen és hihetetlen világban éltünk. És elfecséreltük a soha vissza nem térő drága időt.
Egy életpálya gyümölcsei
— Pályafutása több szálon futott: pedagógus, nyelvész, irodalomtörténész, néprajzkutató, helytörténet és egyháztörténet kutató és író, létrehozott több iskolát. Melyik eredményére a legbüszkébb, mi az amit szeretett volna, de nem sikerült megvalósítani?
— A Bolyai tudományegyetem filológiai karán végzettek többségét pedagógus pályára helyezték, magyar-, román-, orosztanárok lettek. Az én évfolyamomból többeknek sikerült kiadókhoz, illetőleg a médiában elhelyezkedniük. Engem a IV. tanévem megkezdésekor kineveztek a nyelvészeti tanszékre, gyakornoki beosztásban, államvizsga után ugyanott maradtam, előléptem főgyakornokká. A tanszék tudományos munkájába, a nyelvjáráskutatásba már hallgatóként bekapcsolódtam, így konkrét elméleti feladatokat is kaptam. A nyelvészeti tanszék a Román Tudományos Akadémia (akkor még szereplő) kutatási tervébe, a Moldvai Csángó Nyelvatlasz anyaga összegyűjtésének és szerkesztésének tervén dolgozott. (Csak 1991–ben jelenhetett meg.) A csángó kutatásban részt vevő román és magyar kutatókkal (nyelvészek, néprajzosok, zenekutatók stb.) én is a helyszínen ismerkedtem ezzel az archaikus nyelvjárással, a nyelvjárást beszélőkkel. Az egyetemen gyűjtő és kutató munkát végző, illetőleg majd előadó nyelvészt akartak belőlem faragni. A pályafutásom irányát azonban megváltoztatta a hatalom. Tizenöt hónapig politikai fogolyként az állam vendége voltam. Az egyetemre nyilván nem térhettem vissza, elhelyeztek a közoktatásban. Így lettem tanár 1956 őszétől Mezőpetriben, négy év után Szatmárnémetiben, általános, majd középiskolában. Az oktatási rendszer az akkor még nem kötelező hét osztályos általános iskolától a 90–es évek második feléig (ameddig tanítottam) ugyancsak változatos volt. Tartalmában is és módszereiben is többször, esetenként lényegesen is változott. Rideg formalizmus uralta. Magyartanárként (vidéken) kiegészítésül tanítottam románt, aztán rajzot, mezőgazdasági ismereteket (!). Szatmárnémetiben két évig román katedrán dolgoztam, egy tanévben a (román) pedagógiai líceumban (9-10. osztályban) latint tanítottam. Az 1971–ben alakult Magyar Líceumban is egy ideig a fél katedrám latin óra volt. Az egyetem nyelvészeti tanszéke tovább ösztönözte és támogatta a nyelvészeti kutató munkámat. Ennek nyomán írtam meg több tanulmányt, amelyekkel külföldi pályázatokon is részt vettem, sőt pályadíjakat nyertem. Úgy emlékszem, 1958–ban (a rajoni román főtanfelügyelő támogatásával) a magyar tagozatok diákjainak bevonásával megszerveztem a Nagykároly környéki falvak közmondásanyagának összegyűjtését, s természetesen feldolgozását. Szatmárnémetiben a tanügyi véglegesítő és a fokozati vizsga kényszerített a szakmódszertannal való fokozottabb foglalkozásra, később ebből (esetenként nevelési tárgyú kérdésekről is) a Tanügyi Újság, alkalmilag a Szatmári Hírlap számára írt cikkek is születtek. A nyelvtudományhoz való vonzódásom (és egyetemi professzoraim ösztönzése) kapcsán felvételiztem a BBTE Filológia Karán a doktori fokozat megszerzésére. A nyelvészeti tanszéken, szakszókincs kutatásából írt disszertációm megvédésével 1972–ben szereztem meg a tudományos címet. Természetesen nyelvész pályafutásom is a korszak lehetőségeinek korlátozó feltételei között alakulhatott. Több tanulmányt írhattam és jelentethettem meg a romániai akadémiai folyóiratban, a Nyelv- és Irodalomtudományi Közleményekben. Az alkalmazott nyelvészet, a nyelvművelés ígérkezett gyümölcsöztethető ágazatnak. Elég hosszú időszakban sikerült is rendszeres nyelvművelő rovatot írnom a temesvári Szabad Szóban, majd a Szatmári Hírlapban és a bukaresti Ifjúmunkásban. Egy másik alkalmilag művelhető szakterület volt a szakszókincs kutatás, konkrétan népi kismesterségek szókincsének összegyűjtése, elemzése. Ez persze párosult a terület néprajzi vonatkozásaival is, konkrétan így születtek és gyűjteményes kötetekben így jelentek meg egy-egy kismesterség néprajzi leírásai is. A népdalgyűjtést 1971–ben a Népi Alkotások Háza kezdeményezésére végeztük, az akkor megjelent kötet (Zöld erdőben fenyő zöldje) anyagát a megye 12 falujában gyűjtött anyagból válogattuk, a dallamokat Brejan–Albert György zenetanár jegyezte le, a szövegeket én gondoztam. E gyűjtés folyamán megállapítottam, hogy Szatmár megyében még él a népballada műfaja. Akkor határoztam el, hogy a gyorsan pusztuló műfaj feltérképezése, létező darabjainak megmentése sürgős feladat, ezért hozzákezdtünk ennek felkutatásához, rögzítéséhez (magnetofonnal), s lejegyzéséhez. Az 1978–ban megjelent kötet (Szatmári népballadák) anyagát 43 helységben gyűjtöttük. A szaktudomány értékeli, sikerültnek tartja a munkát. A néprajzkutató minősítésem még egy két (társszerzőkkel készített) szellemi néprajzi munkára, valamint néhány tanulmányra, kisebb cikkekre alapozódik. Lényegében a szükséglet, a helyzet megkívánta időszakosan végzett tevékenységet fed. Ugyanez vonatkozik az irodalomtörténész minősítésre is. A magyarul és/vagy románul írt irodalmi, irodalomtörténeti vonatkozású írásom — cikkem, esetenként tanulmányom megírását többnyire valamilyen konkrét alkalom, hivatalos megemlékezés igényelte. Előfordult persze olyan eset is, amikor egyik-másik térségünkbeli, avagy a térséggel kapcsolatba került író-költő életének vagy valamelyik alkotásának kapcsán Szatmárhoz kapcsolódó vonatkozásáról is írtam (a Korunkban, az Erdélyi Múzeumban, gyűjteményes kötetekben). Lehet, hogy ide lehetne vagy kellene kapcsolnom a lexikonok helyi munkatársaként végzett szerkesztői tevékenységemet. A hat kötetben megjelent Romániai Magyar Irodalmi Lexikonnak szatmári (Szatmár megyei) anyagából mintegy ötven szócikket (esetenként tanulmányt) én írtam. Hasonló munkatársa voltam a Budapesten megjelenő Magyar Katolikus Lexikonnak, a 2001–2011 között megjelenő VI-XV. kötetébe 59 szócikket írtam. Valószínűleg ide kellene sorolnom a Csanálosról és Erdődről írt falumonográfiámat is. Úgy ítélem, mindkettővel elégedett lehetek. A kérdésben helytörténetként megnevezett terület gyakorlatilag sokirányú kutató és publikációs tevékenységre vonatkozhat. Elsősorban művelődéstörténetként közelíteném meg, ugyanis több könyvem és jónéhány tanulmányom sorolhatnám be ennek egyik ágazatába, az iskolatörténetbe. 1972–től foglalkoztam — Jakó Zsigmond professzor útmutatásával — művelődéstörténetünknek sürgető feladatával, középiskoláink történetének és társadalmi szerepének az addig ismert kerettörténetüket meghaladó bemutatásával. A Szatmárnémeti református kollégium és diákjai (1610–1852) című munkát 1983–ban adtam át a Kriterion Könyvkiadónak. A munka hamarosan abban a megtiszteltetésben részesült, hogy művelődéstörténetünk harminc tiltott kiadványa közé sorolták. Még 1989 előtt rátaláltam a Pázmány Péter alapította jezsuita gimnázium, valamint az ún. püspöki líceum gazdag levéltári anyagára is. Ennek feldolgozására, kiadására nyilvánvalóan nem is gondolhattam. Oktatási intézményeink történetének kutatása 1990 után új intézménnyel bővült, a Szatmárnémeti Római Katolikus Polgári Iskolai Tanítónőképző Intézettel. Mind a püspöki líceum (a középiskolát követő kétéves oktatási intézmény), mind a polgári iskolai tanítónőképző (ma tanítóképző főiskolának kellene nevezni) bölcsészeti és természettudományok tagozata (később kézimunka–mesternői, és testnevelési szakkal is bővült) Szatmárnémeti oktatástörténeti képét addig nem ismert távlatokban mutatta be. A helytörténet — oktatástörténet — intézménytörténet kereteibe sorolható maradandó eredmények közé sorolhatom a Szatmári diákok 1610–1852 című (Szeged, 1994) kötetet, amely tartalmazza a korabeli középiskoláinkban tanult diákok névsorát, adatait, a Könyvek és könyvtárak Szatmáron és Németiben a XVII. századtól a XIX. század közepéig című (Csíkszereda, 2004) kötetet. Igazán helytörténetnek a Szatmárnémeti kialakulása és fejlődése épületei és műemlékei tükrében (Identitas, Szatmárnémeti, 2002) című munkát említem, amely azonban (rajtam kívül) népes munkatársi csoport — Bara Csaba, Bara István, Erdei Líviusz, Kiss Imola, Muhi Sándor, Tóth Géza — közreműködésével készült, minőségileg nagyon szép munka (Póti István kiadásában). A hiánypótláson kívül a könyv a művelődés munkatársai szükséges és lehetséges együttműködésének tanúsítója. Az egyháztörténetet kutató és író minősítést nyilvánvalóan 1992 után kaphattam, miután megjelent az Romániai Magyar Szó kis zsebkönyve, az Erdélyi Egyházaink Évszázadai. A zsebkönyv Szatmár Római Katolikus Püspökség című fejezetét én írtam. Egyszerű történet: Ft. Reizer Pál szatmári püspök megkért: két héten belül le kell adnia a pontosan húsz oldal terjedelműre megszabott kéziratot a püspöksége történetéről. Papjai közül akik megírhatnák visszautasítják, nem talál olyant, aki megírhatná. Kérése: mentsem meg. El kellett vállalnom. Következett a rohammunka: szempontok meghatározása, vázlat, források keresése, megszövegezés. S amint az történni szokott, folytatása következett. Ugyanő megkért: írjak egy rövid életrajzot Scheffler Jánosról, az 1952-ben börtönben meghalt szatmári püspökről, ugyanis el akarja indítani a boldoggá avatási eljárását, de ehhez szükséges emlékének, életrajzának felidézése. A mű megírásának feltételei most jobbak voltak: a kiadóval megegyeztek, 60 nap múlva átadja a nyomdakész kéziratot. Nem részletezem, hogy milyen írói munkakörülmény — iskolai és igazgatói munka mellett — forrásmunkák nélkül dolgozni. A munka — törvényszerűen apró–cseprő hibákkal, no meg téves adattal is — elkészült. És később újabb kéréseket, feladatokat hozott magával. Scheffler János egész életpályáját, személyiségét megismerve aztán úgy láttam, hogy érdemes őt a 21. századi – akármilyen felekezetű – ember elé idézni, hiszen világszemlélete, életmódja, munkastílusa bármelyik számára hasznosítható tanulságokat sugall. Ezért adtam a könyvnek a fő címül: Köztünk élet… A tavaly, hivatalos boldoggá avatására elkészült a Boldog Scheffler János.
— Sok nyelvészeti munkája van, amelyek közül néhányban már–már feledésbe merülő helyneveket tett maradandóvá, de az irodalomtörténeti és egyháztörténeti munkáiban is sok olyan téma van feldolgozva, ami könnyen a múlté lehetett volna. Az egyre jobban globalizálódó világban, amikor az anyanyelv kezd háttérbe szorulni, nem félő, hogy ezek a tudományos munkák a könyvtárak polcain rekednek?
— A különféle tudományos vagy művelődési szakterületekre vonatkozó munkáimban kétféle értéket kereshetek: adatokat, ismeretanyagot, esetenként valamilyen elméleti vagy módszertani kérdés fejtegetését. A 21. század világában minden nyomtatott munka kétféle módon élhet: könyvtárak polcain és/vagy digitalizáltan a világhálón. Több könyvemről tudom, hogy megtalálható a világhálón, a Kárpát-medence helynévanyagának digitalizált formában elhelyezése a világhálón folyamatban van (az én kétkötetes munkámé is). Vannak és lesznek, akik megkeresik és szívesen forgatják kezükben a papírra nyomtatott könyveket, de mind többen vannak, akik a számítógép adta lehetőséget, a világhálón való elérhetőséget választják.
Befejezésre váró feladatok
— Melyek azok a dolgok, kérdések, amelyek önt nyolcvan évesen is foglalkoztatják, mi az, amin most dolgozik, és milyen tervei vannak?
— Merészségnek tartanám, ha nyolcvan évesen, főként a tarsolyomban levő betegségekkel terveket szőnék. Szeretném teljesíteni azt, amit feladatul kapok, erőm és lehetőségeim mértékében igyekszem befejezni néhány be nem fejezett, félig kész (nyelvészeti művelődéstörténeti) téma kidolgozását.
Azt hiszem, meg kellene oldanom a Státus Kiadó által kiadott két könyvem bemutatóját is. A decemberben megjelent tanulmánykötet (Pillanatképek jövőbelátáshoz) célja ugyanis térségünket érintő múltbeli és jelenkori problémákat tárgyaló, de külföldön megjelent tanulmány elérhetőségének előmozdítása volt. A múlt héten megjelent Sakkfigurák pedig egy koncepciós kirakatper megtervezését, forgatókönyvét, kivitelezését mutatja be. Tanulságai — a konkrét szereplőktől elvonatkoztatva is — egy korszak ártatlan áldozataira emlékeztethetnek.
Elek György
Kiegészítés: Bura László könyvei /1990-től/
Bura László: Hűségesen, fáradhatatlanul : Scheffler János szatmári megyés püspök életútja. (Szatmárnémeti, 1992);
Bura László: Krisztussal élve a világ felé fordulva. A Páli Szent Vincéről nevezett Szatmári irgalmas Nővérek 1842–1992. Satu Mare, 1992.
Bura László: A Szatmári Református kollégium és diákjai 1610 – 1852. Kolozsvár, 1994.
Bura László: Szatmári diákok 1610–1852. Szeged, 1994.
Bura László: Hám János öröksége. Szatmárnémeti. 1999.
Bura László: Iskolavárosunk Szatmárnémeti. Csíkszereda, 1999.
Bura László: Éltetőnk, mindennapi anyanyelvünk : nyelvművelő írások. Csíkszereda, 2002.
Bura László: A második évszázad. A szatmári róm. kat. egyházmegye kislexikona. 1904–2004. Státus Kiadó, Csíkszereda, 2003.
Bura László: Szatmári helynevek I. (Budapest, 2003);
Bura László: Könyvek és könyvtárak Szatmáron és Németiben a XVII. századtól a XIX. század közepéig. Státus Könyvkiadó, Csíkszereda, 2004.
Bura László: Tövisháti helynevek. (Budapest, 2004).
Bura László: A szatmári Szent János-plébánia temploma 1906–2006. Verbum, Kolozsvár, 2006.
Hám János szatmári püspök 1827–1857. Szerk. Bura László, Ilyés Csaba. Kiadja a Szatmári Római Katolikus Püspökség. Szatmárnémeti, 2007.
Bura László: Vizsgáljuk meg ezek okát! Szatmári művelődés- és egyháztörténeti tanulmányok. Státus Kiadó, Csíkszereda, 2007.
Meszlényi Gyula szatmári püspök 1887–1905. Szerk. Bura László. Kiadja a Szatmári Római Katolikus Püspökség. Szatmárnémeti, 2008.
Bura László: Erdőd nyolc évszázada. Idea Stúdió, Szatmárnémeti, 2010.
Bura László – Fejér Kálmán: Felsütött már az Esthajnali csillag, Szatmár vidéki népdalok. Szatmárnémeti, Identitás, 2011
Bura László: Pillanatképek jövőbelátáshoz. Művelődés- és egyháztörténeti tanulmányok. Státus Kiadó, Csíkszereda, 2011.
Bura László: Sakkfigurák – A Scheffler János- Bogdánffy Szilárd koncepciós kirakatper. Státus Kiadó, Csíkszereda, 2011.
Bura László: Boldog Scheffler János. Szatmárnémeti, 2011. Szatmári Friss Újság (Szatmárnémeti)



lapozás: 1-18




(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2020
Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék