udvardy frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1990-2006
 

találatszám: 20 találat lapozás: 1-20

Névmutató: Fekete József

2001. május 11.

Érmindszent hivatalos neve: Ady Endre. Azt a nádfedeles házat, amelyben a költő született, eddig háromszor újították fel: 1954-ben, 1977-ben és tavaly ősszel. A legnagyobb szabású felújítási munkálatot tavaly végezték. Ugyancsak tavaly felújították a költő édesapjának, Ady Lőrincnek a falu temetőjében lévő síremlékét is. A ház teljes berendezését elvitték Szatmárnémetire, restaurálni, a munkát ebben a hónapban fejezik be. Havonta két-háromszázan jönnek el Ady szülőfalujába. A szülőház előtt áll a költő mellszobra, Fekete József nagyváradi szobrászművész munkája, a ház külső falán található Színi Sebők Zoltán által készített dombormű. /Nagyjavítás az Ady Endre-emlékmúzeumban. = Szatmári Friss Újság (Szatmárnémeti), máj. 11./

2003. március 1.

Dukrét Géza, az Erdélyi Kárpát Egyesület Bihar megyei elnöke és a Partiumi és Bánsági Műemlékvédő és Emlékhely Bizottság /PBMEB/ vezetője visszatekintett a kezdetre. Gyergyószárhegyen 1991. máj. 11-én az Erdélyi Kárpát Egyesület /EKE/ centenáriumán alakították újra az EKÉ-t. Nagyváradon 1991. máj. 23-án tartották meg az EKE helyi alapító gyűlését. Az EKE mellett 1993-ban jött létre a Partiumi és Bánsági Műemlékvédő és Emlékhely Bizottság. Ez ökumenikus szervezetet, amelynek célja a helytörténeti kutatás, műemlékvédelem, néprajzi kutatás és honismereti nevelés volt. Az EMKE, például, Nagyváradon most is csak papíron van, az Erdélyi Múzeum- Egyesület is két éve működik a városban, a Kriza János Néprajzi Társaságnak csak egy-két tagja volt itt, a Kelemen Lajos Műemlékvédő Társaságnak nem is volt nagyváradi fiókja, csak Szatmáron, meg Aradon. A PBMEB tagja csak az lehet, aki kutató munkát végez. A PBMEB-nek évente három nagy rendezvénye van. Általában márciusban van az egy napos Partiumi Honismereti Találkozó Nagyváradon. Második rendezvényük mindig a Varadinum keretében történik. A harmadik a három napos honismereti konferencia. A konferenciákon elhangzó előadásokat közzéteszik. A rövidek a Partium lapban jelennek meg, a hosszabbak gyűjteményes kötetekben. Dukrét Géza 1994-ben alapította a Partium újságot, azóta évente 2-3 szám jelenik meg. A másik az 1997-ben elindított Partiumi Füzetek sorozat, eddig húsz kötet jelent meg, köztük három gyűjteményes /az első a partiumi temetőkről szóló, a másik az 1848-as forradalomról, a harmadik a Turul madaras emlékműveket bemutató/. A PBMEB alelnöke a szatmári Barra István, titkára pedig Gyarmati Gábor: minden megyében vannak területi elnökök: Biharban Péter Zoltán, Aradon Ujj János, Temesváron Pálkovács István, a Szilágyságban Major Miklós, Szatmárban Kiss Kálmán volt, Fazekas Lóránt fogja átvenni. A helytörténeti kutatással kevés szakember foglalkozik. Érmihályfalva, Ottomány, Albis, Nagyszalonta, Rév, Szalacs, Székelyhíd, Csatár községben azt a keveset, ami van, megbecsülik. Idén az egy napos Partiumi Honismereti Találkozó márc. 22-én lesz, második, a díjkiosztó a Varadinum keretében, május 17-én. Az idei téma a XX. század emlékezete, öröksége. Tervezik, hogy márc. 15-én Érmihályfalván felavatják Kuthy Lajos emléktábláját, továbbá emléktáblát terveznek Bocskai Istvánné Hagymási Katalinnak Mezőtelegden, és Fekete József szobrászművész tiszteletére Nagyváradon, a temesváraiak pedig Buziáson Deák Ferenc pihenőjét akarják visszaállítani. /Balla Tünde: Sok még a fehér folt. Aki megismerte a helytörténeti kutatás ízét, az soha nem hagyja abba. = Romániai Magyar Szó (Bukarest), febr. 27., folyt. márc. 1./

2008. augusztus 13.

A veszprémi Magyarság és Nemzettudat Alapítvány kuratóriuma a gyergyóditrói önkormányzatot kérte fel, hogy adjon helyet az augusztus 6-ától kezdődő Kárpát-medencei Ifjúsági Tábornak. „Fontosnak tartjuk, hogy a szakemberektől tanulható képzőművészeti fogások mellett a táborba érkező fiatalok a Kárpát-medencével is megismerkedjenek” – mondta el sajtótájékoztatóján Fenyvesi Ferenc, az alapítvány kurátora és a tábor főszervezője, aki szerint a térség megismerését segíti az is, hogy a Budapestről, Vajdaságból, Felvidékről és Erdélyből érkező 14–21 éves fiataloknak feladatul tűzték ki a saját régiójuk bemutatását. A tizenhét résztvevő Nagy Gábor budapesti festőművész, egyetemi tanár és Nádas Alexandra képzőművész irányításával alkothat a ditrói táborban, augusztus 17-én pedig zárótárlaton mutatják be munkáikat. „A tehetséggondozás az értékmegőrzés fontos része” – magyarázta Nagy Gábor festőművész. A tehetséggondozást is felvállaló Magyarság és Nemzettudat Alapítvány 2005-ben a nagyváradi származású Fekete József és felesége, Hajnalka kezdeményezésére jött létre Veszprémben. /Jánossy Alíz: Tehetséggondozás mint értékmegőrzés. = Krónika (Kolozsvár), aug. 13./

2010. augusztus 19.

Háromszék kettős ünnepe
Szent István kézdiszentléleki szobra
Túl azon, hogy a magyarság felekezetre való tekintet nélkül a kereszténység ünnepét üli, az ünnepi szentbeszédek és prédikációk kötelezően szólnak a magyar államalapítóról, Szent István királyról, akinek koronája alá az egykori történelmi Magyarország e sarkocskája is tartozott, még mindig kettős Háromszék ünnepe, mert az itt székelő két katolikus főesperesség az erdélyi főegyházmegye része, ennek pedig alapítója is a szent király volt.
A hétvége három napján a megye legkülönbözőbb tájain, egyszerre öt helyen gyúlnak meg az emlékezés gyertyalángjai az oltárokon, százak és ezrek zarándokolnak a Szentföldön az Isten szabad ege alatt felépített perkői kápolnához, Kovásznán, Mikóújfaluban, Sepsiszentkirályban és Árkoson úgyszintén ünneplik az államalapító, kereszténységet hozó király napját.
Műemlék templomokban, kápolnákban István királyról zeng a hálaének, mert ezek egyházai, filiái Szent Istvánt választották védőszentjüknek. Az ő nevéhez kapcsolódik az államalakulás folyamata, aki 1000-től királyként uralkodott, és kötelező vallássá tette a kereszténységet, nyugati papokat hozott az országba, és az államszervezet kialakításával egyidejűleg megalkotta az egyházi hierarchiát is. I. István (ur. 997—1038) a nyugati kereszténységet juttatta diadalra mifelénk is, ami a fejlődés magasabb szintjét jelentő társadalmi berendezkedés megszilárdítását szolgálta. István király éppen egyházszervező tevékenységére való tekintettel lett a katolikus egyház szentje. A kereszténység szele késve érkezett el a mi vidékünkre. Bizonyára az a szájhagyomány is igaz, hogy amikor Pannóniában már rég templomokban dicsérte a nép az Urat, Bálványos várában és Felső-Háromszéken még mindig kőből faragott bálványok, füstölgő „oltárok” előtt imádkoztak őseink. Történelmi bizonyítékok nélkül is szentül hiszi népünk, hogy „élete vége felé küldte ide a mi távoli vidékünkre Szent István azokat az olasz — talián — kőműveseket, akik felépítették az első keresztény kápolnákat, és akiknek emlékét őrzi Olasztelek falu neve, az ott ma is élő olasz eredetű családok”.
A Perkő-hegyen Szent István napjára tervezték a búcsús szentmisét (személygépkocsival is fel lehet jutni). 11 órakor indul a keresztalja a kézdiszentléleki központi Szent István-szobortól. A perkői szabadtéri oltárnál 12 órakor kezdődik a búcsús szentmise, szentbeszédet mond t. Drócsa László kézdikővári plébános, főcelebráns t. Bereczi István gelencei plébános. A szabadtéri színpadon az ünnep méltóságához illő műsorszámok lesznek. Nincs is méltóbb hely erre az ünnepi búcsúra, mint a perkői kápolna környéke, amelynek feltárt freskós oltárképén a magyar kereszténység legnagyobbjai — Szent István, Szent László, Szent Imre és Szent Gellért — néznek a búcsús népre. A Perkő mögött ez alkalommal bárki meglátogathatja Kiskászonban a Búcsújárók emlékházát, széles e táj egyetlen ilyen jellegű szakrális témájú gyűjteményét. Itt őrzik azt a búcsújáró nyujtódi lobogót, amely Szent László egyik csodáját örökíti meg, egyedi Szent István-ábrázolások, többek között az, amelyen felajánlja a koronát Máriának. Kézdiszentléleknek ez a legnagyobb ünnepe, így a búcsút követő két nap tartják a faluünnepet.
Szép szavakkal szedi egy csokorba a perkői búcsúk néprajzi vonatkozásait Pozsony Ferenc néprajzkutató: A Perkőhöz fűződő egyházi ünnepség Háromszék leghíresebb búcsúja... Legtöbbször vidékünk katolikus falvaiból ezen a napon ide elzarándokolnak... Az utat gyalog tették meg, s a falvakból elinduló csoportok élén templomi zászlósok és keresztvivők haladtak. Hiedelmek szerint nem volt szabad visszatérni. Az otthon maradottaknak búcsúfiát vásároltak: szentképet, olvasót, mézeskalácsokat. Megízlelték a kiskászoni oldalban levő forrás vizét, melynek kivételes erőt tulajdonítottak. Úgy tartották, hogy a kápolna feldíszítésére állított nyírfaágak kivételes erővel rendelkeznek. Otthon bedugtak belőle egy darabot az eresz alá villámlás vagy erős idő ellen, vagy a „megvert” gyermek párnája alá helyezték. A betegek, mielőtt eltávoztak a búcsújáró helyről, hajszálukból egy-egy kis darabkát elrejtettek a fű között, abban a reményben, hogy betegségüket is ott hagyták.
Mikóújfaluban a legrégebbi időkre nyúlnak vissza az István-napi hagyományos templombúcsúk. Az utóbbi időkben a búcsúhoz igazodik a falunap is. Ebben az évben itt is kettős ünnepet ülnek a hívek, mert lelkészük, t. Simó Gábor plébános ekkor tartja ezüstmiséjét. A búcsús szentmise augusztus 20-án délután 5 órakor veszi kezdetét. A plébános meghívta kortársait, a lövétei, parajdi, kézdialmási, vágási és feketehalmi lelkészeket. A főegyházmegye érsekének személyre szóló körlevelét a rangidős t. Hajdú János egyházkerületi főesperes olvassa fel és adja át. A szentbeszédre t. Szilágyi Lőrincet, a gyergyószentmiklósi örmény templom esperes-lelkészét kérte fel Simó atya. Ez a templom, amelynek Szent István a védőszentje, Mikóújfalu második temploma. A keresztény királyt ábrázoló oltárképe 1875-ből való. A XVII. században alakuló hitközösség első kápolnája a Gerebencz falurészen volt, emlékét a Csonkatemplom helynév őrzi. Valószínű, innen került a mai templom tornyába az a kicsi régi harang, amelyen az 1750-es évszám olvasható. A búcsú után, szombaton kezdődnek a sportpályán Mikóújfalu községi napjai.
Kovászna fürdőváros római katolikus templomának is Szent István a védőszentje. Szobra ott áll a főoltáron Szent Margit és Árpád-házi Szent Erzsébet társaságában. Az első világháború idején épült templom előtere valóságos emlékhely. Itt áll Márton Áron vértanú püspök egész alakos szobra (Varga Gábor alkotása). Szent István napján a helybeli Szent Gellért-lovagrend és a hívek a perkői búcsún vesznek részt — tudtuk meg t. Kovács Gábor plébánostól. Szent Istvánra a vasárnapi szentmisén emlékeznek: 10 órától az idősek miséjét kezdik, 12 órától kezdődik a búcsús szentmise. A szentbeszédet t. Takács Dezső, a sepsiszentgyörgyi Szent Gellért-plébánia lelkésze, a Szent Gellért-lovagrend lelki atyája mondja.
Sepsiszentkirály Háromszék egyetlen olyan települése, amelynek neve Szent Istvánhoz kapcsolódik. Egykori ősi temploma a hegyen trónoló mai unitárius templom, amelynek éppen most fejezték be régészeti feltárását. Ebben az évben itt is kettős ünnepet ülnek. A kis római katolikus kápolna védőszentje Szent István, és az ő ünnepén kerül sor a nagy király mellszobrának leleplezésére. A szobrot a Szentkirály Szövetség adományozta, és a központi fekvésű, védett református templomkertben fogják megszentelni-megáldani. A szobrot t. Csáki Károly marosszentkirályi lelkész, a Szentkirály Szövetség alapító tagja adja át. A református templomban szombaton 10 órától ökumenikus istentisztelet lesz, ahol t. Bustya János helybeli református lelkipásztor hirdeti az igét. Ez alkalommal szentelik-avatják Szentkirály címeres zászlóját is, amelyet Tamás Sándor, a megyei tanács elnöke ad át, a címert lapunk munkatársa, Szekeres Attila heraldikus tervezte. A búcsús szentmisére — miként azt t. Kacsóh Sándor illyefalvi lelkész, a szentkirály filia lelkésze közölte — vasárnap 11.30-kor kerül sor a sepsiszentkirályi kis kápolnában. A kápolnát 1992-ben egy lakóházból alakította át a kis létszámú katolikus közösség, mellé haranglábat is állított. Az ott látható Szent István-szobrot szintén a Szentkirály Szövetség adományozta a csíkszentkirályi találkozó alkalmával 2006-ban. Ugyancsak itt látható egy helybeli naiv művész Szent István-olajfestménye.
Árkos katolikus közössége rohamosan fejlődött, lélekszáma növekedett. Kápolnáját a buzgó katolikus báró Szentkereszty család, a mindenkori patrónus építette 1824—25-ben Szent István tiszteletére, akinek képe a kápolnában látható. Az árkosi filia a sepsikőröspataki anyaegyházhoz tartozik. T. Fekete József, a mater plébánosa tájékoztatott, hogy a búcsút vasárnap 16 órakor tartják, amikor a Szent Istvánra emlékező szentbeszédet t. Hajdú János főesperes mondja el. A mise után Isten szabad ege alatt megterítik az asztalt. Ebben az évben tatarozták a báró Szentkereszty család temetkezési kápolnáját — mondta a plébános. Határozat született, hogy itt is havonta egy alkalommal szentmisét tartanak az árkosi hívek és az érdeklődők számára. A kápolna védőszentje, miként azt egyik harangja is bizonyítja, sárkányölő Szent György.
Kisgyörgy Zoltán. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

2011. augusztus 22.

Emlékkereszt Árkoson
Isten szabad ege alatt tartották tegnap délutánba nyúlva a katolikus kápolna búcsúját, amelyet a mindenkori patrónus báró Szentkereszti-család építtetett 1824–25-ben az akkor lélekszámában egyre növekedő filiának.
Ad hoc egyházas-nemzeti töltetű énekeket mutatott be a sepsikőröspataki máter férfiainak egy csoportja, s az ünnepi szentmise előtt a jelen levő papság felszentelte az új búcsús szabadtéri emlékkeresztet, amelyet Komán Béla faragómester ajándékozott a filiának. A poszteritás kedvéért a faragó megörökítette a kereszten t. Fekete József fungens pélbános és id. Duka Antal gondnok nevét is. Színes, nagyméretű festményen szemlélhették a hívek, miként Szent István felajánlja a magyar Szent Koronát a Szűzanyának, Magyarország védőasszonyának. Az ünnepi szentbeszédet t. Gábos Zoltán málnásfürdői plébános mondta, a mise főcelebránsa nt. Szabó Lajos sepsiszentgyörgyi kanonok-plébános volt. Nem maradt el a közös búcsús kínálmáció sem
Kisgyörgy Zoltán. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

2012. augusztus 18.

Szent István tisztelete Háromszéken
Szent István király és az államalapítás kerül az érdeklődés előterébe megyénkben a hét végén és az ünnep napján, hétfőn. Szentmisék, templombúcsúk és körmenetek, szentbeszédek és protestáns szószéki szolgálatok elevenítik fel az ünnep üzenetét, amit közel fél évszázadon át sem minálunk, sem az anyaországban nem lehetett nyilvánosan és szabadon megélni. István király napja egybefonódik az államalapítással, amit az alkotmányban szentesítettek.
Az erdélyi magyarnak két ország alkotmánya történetét és két alaptörvényt kell tiszteletben tartania. Az egyik a román alkotmány, azé az országé, ahol élünk, a másik a magyar, melynek kialakulását az államalapításig vezetik vissza. Különösképpen kötődik a magyar alkotmányhoz az az erdélyi magyar, aki ennek értelmében és előírásai alapján újabban magáénak mondhatja a magyar állampolgárságot. A hét végének három napján a megye különböző tájain egyszerre öt helyen gyúlnak meg az emlékidézés gyertyalángjai az oltárokon, százak és ezrek emlékeznek a Szentföldön, a Kézdiszentlélek feletti hegytetőn, Isten szabad ege alatt a Perkőhegy oltáránál, Kovásznán, Mikóújfaluban, Sepsiszentkirályban és Árkoson. Műemlék templomokban, kápolnákban István királyról zeng a hálaének, ezek egyházai-filiái Szent Istvánt választották védőszentjüknek.
Búcsú a Perkőn
Augusztus 20. tiszteletére megújult-megszépült a szent hegy, a Perkő, Jézus Krisztus szenvedésének emlékezetére stációsorral gazdagodott. Mondhatnánk Felső-Háromszék oltárának is a búcsújárók találkozóhelyét. A középkorinak tartott, négykaréjos Szent István-kápolna falfestményén megjelenített alakok közül Szent Istvánt, Szent Lászlót, Szent Imre herceget és Szent Gellért püspököt ismerték fel a szakemberek. Szent László alakja érdekes módon közelebb állt a székelységhez, és a személyéhez kapcsolódó mondakört megörökítő háromszéki freskókon kívül, miként az erdővidéki Bibarcfalva régi templomának falán, arcmását külön ikonban is megörökítették. A perkői búcsút augusztus 20-án, hétfőn 12 órakor tartják – tájékoztatott Csibi József kézdiszentléleki plébános. A búcsús körmenet fél tizenegykor indul a kézdiszentléleki Szent István-szobortól. Az ünnepi szentmise főcelebránsa ft. Vargha Béla főesperes-plébános lesz, a szentbeszédet Erik testvér, csíksomlyói ferences barát fogja elmondani. A háromszéki magyarságnak ez az egyik legnagyobb ünnepe. Mise után mindig valóságos népünnepély bontakozik ki, bárki megvásárolhatja szeretteinek a búcsúfiát, s meglátogathatja a közeli Kiskászonban a Búcsújárók emlékházát, széles e táj egyetlen ilyen jellegű szakrális témájú gyűjteményét is. Itt őrzik a búcsújáró nyujtódi lobogót, amely Szent László egyik csodáját örökíti meg, itt látható néhány egyedi Szent István-ábrázolás, többek között, amelyen felajánlja a koronát Máriának. Kézdiszentlélek önkormányzata és katolikus egyháza újra falunapra és a perkői búcsúra hívja szeretteit és ismerőseit – olvassuk a meghívóban –, hogy innen indulva együtt imádkozzunk a Mindenhatóhoz: erősítsen meg minket hitünkben, gyökereinkben, mert ezek nélkül gyengék és esendők vagyunk, de az Istent imádó és az őseit tisztelő közösségként a hegyek mozdíthatók meg. Ima a fürdővárosban Orbaiszék 1922-ben Szent Istvánra felszentelt templomában Kovásznán szintén kigyúlnak a gyertyák az ünnepibe öltöztetett oltárokon. A Szent király szobra is a főoltáron, Szent Margit és Árpád-házi Szent Erzsébet társaságában. A templom előtere valóságos emlékhely, itt láthatjuk Márton Áron vértanú püspök egész alakos szobrát. Mert a hívek hétfőn a perkői búcsúra készülnek, vasárnap emlékeznek szentmisével Szent Istvánra: 10 órától az időseké, 12 órától kezdetét veszi a búcsús szentmise. A szentbeszéd elmondására ft. Hajdú János sepsi-barcasági főesperest kérte fel ft. Kovács Gábor helybeli plébános.
Névadójára emlékezik Sepsiszentkirály
Háromszék egyetlen települése, melynek neve Szent Istvánhoz kapcsolódik. Egykori ősi temploma a hegyen álló mai unitárius templom volt, amelynek nemrég fejezték be restaurálás előtti régészeti feltárását. Mondhatnánk, hogy ebben az évben itt is kettős ünnepet ülnek: amellett, hogy a kis római katolikus kápolna templombúcsú helyszíne, a kis lélekszámú unitárius közösség harangavató ünnepségre készül. Szombaton 11 órakor a település bejáratánál fogadják ft. Bálint Benczédi Ferencet, a Magyar Unitárius Egyház püspökét. Ezt követően az unitárius műemlék templomban a település három lelkészének részvételével ökumenikus istentiszteletet tartanak, amelyen részt vesz az ünnepségre érkező halászteleki küldöttség, Sepsiszentkirály magyarországi testvértelepülésének képviselete. Az unitárius templom a falu legrégebbi temploma, amely Szent István idejében egy itt már álló plébániatemplomra épült rá – derítették ki az ásatások. A XV. században gótikus arculatot kapott. Sekrestyeajtaját és szentségtartó fülkéjét is feltárták. Az éppen 170 évvel ezelőtt, 1842-ben öntött kis harangját megviselte az idő, és megrepedt. Sepsiszentgyörgyön készült a Kiss harangöntő dinasztia műhelyében, ahol Gábor Áron első ágyúcsövei is, ezért mint műkincs értékű harangot megőrizték, s helyette mást öntettek.
A Szent István-napi ünnepség alkalmával elhelyezik az emlékezés koszorúit a református templom előterében álló Szent István-szobornál. Az ünnepi szentmise 12.30 órakor kezdődik a római katolikus Szent István-kápolnában. Sepsiszentkirály az illyefalvi katolikus anyaegyház filiája, ahonnan zarándokcsoport érkezik a szentmisére. A szentbeszédet Kacsóh Sándor illyefalvi plébános mondja, aki mint ezüstmisés pap ez alkalommal tartja papi szolgálatának negyedszázados évfordulóját.
Kettős ünnep Mikóújfaluban
Az Oltfej e zömében katolikus falujában a legrégebbi időkre nyúlik vissza az István-napi hagyományos templombúcsú, ősidők óta ez a nép legnagyobb ünnepe. A rendszerváltozás után, amióta népünnepélyeket is szerveznek, a búcsúhoz igazodik a falunap is. Ebben az évben amellett, hogy Újfalu templomának titulusa Szent István, itt is kettős ünnepet ülnek a hívek. A templombúcsú mellett az „újfalusi kalákát” ünneplik, mert újólag bebizonyította a faluközösség, hogy összefogással sokra mehet. Jeles kőfaragó vállalkozók irányításával mutatós kőkerítést építettek a római katolikus plébánia és templomkert bejáratához. A kerítés erre a célra kialakított mélyedésében helyezték el a kultúrotthon udvarán álló millenniumi emlékművet. Szinte minden helybeli kőfaragó részt vállalt a munkában. 120 négyzetméter új követ adományoztak a kőfaragók, és kalákában építették meg a kerítést. Ezzel sikerült feltámasztani újra Mikóújfaluban a közösséget megtartó-összeványoló székely kalákát. Ettől kettős a hétfői ünnep Mikóújfaluban. A Szent István-napi templombúcsút augusztus 20-án tartják – amit ez alkalommal megelőz a mikóújfalusi falunap. A búcsús szentmise 17 órakor kezdődik. A kerület papságának jelenlétében mondja el szentbeszédét a szomszédos Sepsibükszád plébánosa, Bakó Ferenc. A templom, amelynek Szent István a védőszentje, Mikóújfalu második temploma. A keresztény királyt ábrázoló oltárképe 1875-ből való. A XVII. században alakuló hitközség első kápolnája Gerebencz falurészen volt, emlékét a Csonka templom helynév őrzi. Valószínű, innen került a mai templom tornyába az a kicsi régi harang, amelyen az 1750-es évszám olvasható, s amely egyik legbeszédesebb bizonyítéka, hogy az Oltfejben, ellentétben a szakirodalomban itt-ott megjelenő adatokkal, már a XVIII. század derekán javában folyt az üveggyártás, ugyanis harangot már csak egy olyan hitközség öntet, amelynek van temploma és valamennyi anyagi ereje is.
A Szentkereszty család öröksége
Árkos katolikus közössége rohamosan fejlődött, lélekszámában növekedett. Kápolnáját a buzgó katolikus báró Szentkereszty család, a mindenkori patrónus építtette 1824–25-ben Szent István tiszteletére, akinek képe a kápolnában látható. Az árkosi filia a sepsikőröspataki anyaegyházhoz tartozik, ennek irányításával tartanak búcsús szentmisét minden évben. T. Fekete József, a mater plébánosa tájékoztatott: az ez évi búcsú augusztus 26-án, vasárnap 16 órakor lesz. Az ünnepi szentbeszéd elmondására Nagy László Örs szentivánlaborfalvi katolikus lelkészt kérte fel.
*
A megye más katolikus templomaiban is, melyeknek nem Szent István a titulusa, alkalmat keresnek a lelkészek, hogy szentmisén emlékezzenek az államalapítóra, Szent István alakjára. Protestáns templomaink többségében a vasárnap délelőtti istentiszteleten emlékeznek a lelkészek augusztus 20. ünnepére, közvetítik annak messziről érkező, de egyre időszerűbb üzenetét.
Kisgyörgy Zoltán
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

2013. március 16.

Húszéves a Pallas-Akadémia könyvkiadó
Beszélgetés Tőzsér Józseffel és Kozma Máriával
Köszöntjük a húszéves Pallas Akadémia könyvkiadót. Tőzsér Józseffel és Kozma Máriával, az alapítókkal és vezetőkkel a kiadó művészeti kiadványairól beszélgetünk.
– Erdélyország az elvándorlás, a gazdasági nehézségek ellenére még mindig hatalmas alkotó potenciál. Ráadásul folyamatosan megújul. A világon mindenhol, minden évezredben, minden században éltek olyan emberek, akik minden körülmények között művészettel foglalkoztak, hát itt is élnek, méghozzá szép számmal.
A Kriterion Könyvkiadó kiadványai színvonalat jelentenek, az országban 1945 óta először Veres Péter Erdélyi Művészetével jelenik meg magyar nyelvű művészeti lap. Mik voltak az előzmények, mik voltak a pótolandó hiányok, mire vállalkozott a Pallas-Akadémia Könyvkiadó, amikor a Műterem-sorozatot kitalálta, elindította?
Kozma Mária: – 1990 elején Erdély egyik jelentős egyházi személyiségének panaszoltuk: Jaj, mi lesz velünk, Erdélyből kitelepedett, elment a magyar értelmiség színe-java. Mosolyogva (hittel) válaszolt: a színe lehet, hogy elment, de a java maradt. Persze, lehet ezzel vitázni, most is, de valahogy jobb érzés, derűlátóbb, ha ezt hisszük.
Kiadói szerkesztőként – és nem utolsósorban gyakorló háziasszonyként – egy régi, népi mondást is idézhetnék: szegény asszony vízzel főz. Sokat gondolkoztam e mondáson, mert nem vitattam a népi bölcsességet. Sejtésem szerint igen mély értelem – lehetséges értelmezés – húzódik meg mögötte: víz van – hát hogyne lenne! – s akkor a szegénység mögött is gazdagság rejtőzhet, csak észre kell venni. Elsőnek a vizet tesszük fel főni, s belevalót, ezt-azt, módunk szerint gyűjtögetünk, észrevesszük és megbecsüljük, amink van, a természet még ma is készséggel adakozik. De nem folytatom, mert nem akarom ellaposítani a gondolatot, hiszen éppen az a csodálatos az ilyen ősi szólásmondásokban, hogy önmagukban többet fejeznek ki, mint a róluk szóló magyarázatok tízei. És remélem, e hasonlattal nem sértettem meg sem a háziasszonyokat, sem szerzőinket, sőt támogatóinkat sem, mindazokat, akik „a vizet” s a belevalót hozzák, adják.
Hiszem tehát, hogy az ember bámulatos túlélő képessége, erkölcsi felelősségérzete, elhivatottsága (ez nem mindig esik egybe a tehetséggel, mert sokkal több annál) olyan többletet hoz létre, amely megküzd a nehézségekkel. És hogy „férfiasabb” bölcsességekkel támogassam ezt az elvet: egy vesztett csata még nem vesztett háború. Ezek a túlélési csaták azért is nehezek, mert nem ellenségekkel vívunk – igaz nem is mindig a barátainkkal, bár az is megesik –, és ma konkurenciának, pályázati lehetőségeknek nevezik.
Mindez természetesen nem vonatkozik az alkotómunkára. A karrierépítési tevékenység „technikáit”, a „hajlik, amerre a szél fúj”-féle festést, szobrászkodást, írást nem sorolom ide. Az egyéni alkotási „láz” legigazibb megfogalmazását Csíkszentmihályi Mihálynál találtam meg (a Flow-ra gondolok): „A festőművészt figyelve munkája során nagy hatást tett rám, mennyire elmerül abban, ami a vászonon formát ölt. Szinte a transz állapotába kerül, miközben azzal küzd, hogy látomását valóra váltsa...” És – teszem hozzá – közben biztosan nem érdekli az elvándorlás, a gazdasági nehézségek és hasonlók. Sőt: az alkotás folyamatának átélésében nem a „siker”-nek, hanem csakis a sikerüljön!-nek van jelentősége. A „sikerült, amit megálmodtam” lesz aztán előzménye a sikernek.
Tőzsér József: – Ha a kiadónk szempontjából a művészeket bemutató könyveink kapcsán sikerről és előzményről beszélünk, akkor kezdetben a ’80-as évekbeli Kriterion Könyvkiadó kortárs művészeket bemutató kismonográfia-sorozata volt a példakép. Megszületett tehát a Műterem-sorozat, amelyben 37 kötet jelent meg. Önmagában egy-egy kötet nem túl vastag, inkább csak katalógusként, mondhatni, jelzésszerűen beszél az adott képzőművészi életpályáról, de sorozatként annál fontosabb, mert egységében képet ad a kortárs erdélyi képzőművészet jellegzetes törekvéseiről, ezek anyagba formálásáról, irányairól, stílusváltásairól, alakjairól. Ide persze, nem illettek a klasszikusaink, mint Nagy Imre, Márton Ferenc, Nagy István, Köllő Miklós, Kós Károly, akiknek lezárult életművéről már nem tízoldalas műelemzést, hanem monográfiát illik írni. E két sorozat mellett aztán elindult a harmadik is, az Élet-Jelek című (eddig 5 kötete jelent meg), amelyben olyan képzőművészek szerepelnek, akiknek életműve még nem zárult le, de jól meghatározhatóan kiteljesedett. Gyorsan hozzáteszem, hogy ez nem jelent valamilyen minőségi megkülönböztetést a két sorozat között. A Műterem-sorozatban szereplők mindegyike lehetne az Élet-Jelek főhőse is.
– Amit „magyar művészetnek’” nevezünk, soha nem volt egységes, külön tárgyalandó, sokszor magukban is nehezen megközelíthető szigetekből épül fel. Hogyan, milyen – helyi és összmagyar – szempontok szerint alakulnak a kiadói tervek?
K.M.: – Gyakran megfeledkezünk arról, hogy a művelődési intézmények (könyvkiadó, kiállítási galériák, műtárgy- és könyvkereskedelem, könyvtár, színház stb.) legfőbb feladata nem az alkotás, hanem a közvetítés. Másrészt igaz, hogy a modern, igényes közvetítés egyáltalán nem zárja ki, sőt egyenesen feltétellé, kívánatossá teszi a közvetítést segítő alkotómunkát: a könyv nyomdai kivitelezése, reklámozása, egy kiállítás környezete stb. De, ismétlem, elsőrendű feladata a közvetítés alkotó és befogadó között. Ez a munka hasonló elhivatottságot követel, mint maga az alkotás, de bizonyosfajta szerénységet, sőt névtelenséget is jelent. Statisztikai felmérések igazolják, hogy az emberek többsége – kivéve persze a kevés vájt fülűt – ritkán jegyzi meg a kiadó nevét, még kedvenc könyvének kapcsán sem. Talán sok más – legfőképp anyagi – vonzat mellett ezért is szoktak áldozatos munkát emlegetni a könyvkiadással kapcsolatban.
– Mindemellett nagyon nagy célt tűzött maga elé a kiadó: szellemi térképet adni Európának erről a részéről, amelyet több tudomány szakirodalma „etnográfiai csoda”-ként emleget?
K. M.: – Cél és áldozatos munka szorosan összefonódik, fölerősíti egymást. Ilyenkor jó a könyv, sikeres a könyvbemutató, a kiállítás... illetve hát ott van útvonala a szerzőnek azon a bizonyos szellemi térképen. Van azonban úgy, hogy hiába a cél és hiába az áldozat, el kell fogadni a „csatavesztést”: ismert a szerző, jó a könyv, de valamiért nem sikerül elindítani az úton.
T.J.: – Gyergyóalfalviként persze a szülőfalum jut eszembe: valóban „etnográfiai csoda” a gyergyóalfalvi képzőművészek kirajzása. 17 profi képzőművészről tudunk (a jó amatőrökkel ez a szám 20-23-ra emelkedik) és erre a számra, földrajzi határra tulajdonképpen nincs is ésszerű magyarázat.
– A monográfia-írásnak megvannak a maga több évszázados szabályai, a filozófiák, az elemzésmodellek a sajátosság feltárásáról beszélnek – ha egymás mellé tesszük a sorozat köteteit, határozott arcél áll össze. Történt már valamilyen önértékelés?
T.J.: – A sorozatok, elemző, összefoglaló jellegű munkák mindig kiemelt helyet foglalnak el egy kiadó arcélének megrajzolásában. Hogy példát mondjak! Fontos sorozatunk a maga több mint félszáz könyvcímével – ezek közül sok két- vagy háromkötetes – az erdélyi tudományosság (történelem, művelődés-, irodalom-, neveléstörténet, nyelvészet, filozófia, esszé) múltjának és jelenének egy-egy szeletét tárja elénk. A sorozat címe is beszélő: Bibliotheca Transsylvanica. És egy érdekesség az Erdély hegyei-sorozatunkról, amire kiadás, szerkesztés közben döbbentünk rá, de az olvasók is felfigyeltek arra, hogy a turisztikai terep leírása telis-tele van ősi hegy-, völgy-, patak-, erdő-, dűlő- és határnevekkel, ami kiindulópontja lehet nyelvészeti tanulmányoknak, alapul szolgálhat további gyűjtéseknek.
K.M.: – A monográfia-szerzők tolla és képzelete írás közben nem kószálhat szabadon. Fegyelemre szoktatja, határok közé szorítja mind a „tárgya”, mind pedig a felhasznált adatok, tények elemzése. Nem írhat lexikoncímszót, szakmai beszámolót, de életregényt sem. Olykor még az is megesik, hogy nem is írhat meg mindent, amire kutatásai közben rábukkant. És mégis: mindezeknek mind benne kell lennie a műben, mert csak így lesz hiteles, olvasmányos és „életszagú”. Nagyon nehéz műfaj. Híres-neves, kiváló művész-személyiségekről írni már önmagában embert próbáló feladat, csak erős empátiával, mélyreható tudással és szakmai alázattal lehet nekifogni.
– Könyvkiadáshoz nincs pénz, ugyanakkor mindenre lehet szerezni, óriási összegek folynak el badarságokra, tévéhíradók közlik, hogy hatalmas összegek tűnnek el. Ez a három az első premissza, amelyből kiindulhatunk – és mindegyik első. Hogy aztán rögtön semlegesítik egymást, külön történet. Ilyen körülmények között, amikor szerkesztőségek, kiadók szűnnek meg, hogyan lehet fenntartani a reprodukciók miatt különösen költséges sorozatot?
T.J. – Nagyon nehezen. A kiadói munka jó részét a pénzszerzés teszi ki: pályázunk, pályázunk és pályázunk, apránként próbáljuk előteremteni egy-egy kötet nyomdaköltségét. Ami a művészkönyvek esetében nem kis összeg. De azt kell mondanom, hogy bizonyára nem a pénz kevesebb, csak az a hajlandóság csökkent, ami azt a kultúrára szánná. De ha jól megkeressük, találunk forrásokat, még ha azok száma mind kevesebb is, és hozzáférhetőségük is nehézkesebbé vált.
– Min dolgoznak most? Mik a kiadó idei tervei?
T.J.: – Készül a gyergyóalfalvi művészek hosszú sorát megnyitó Ambrus Imre életét és munkásságát bemutató monográfia az Élet-Jelek sorozatban. A kötet szerzője Wagner István, akinek hasonló sors jutott, mint Ambrus Imrének, mindketten elhagyták Erdélyt, Magyarországon keresve boldogulást, szakmai kiteljesedést. Ugyanakkor készül a Fekete József szobrászművészt bemutató monográfia Gazda József tollából, Nagy Miklós Kund tollából Puskás Sándor szobrászművészt bemutató monográfia. A Műterem-sorozatban Nagy Miklós Kund szerkesztésében Sajgó Ilona grafikus, Csutak Levente szerkesztésében Simó Enikő festőművész, Szücs György szerkesztésében pedig Biró Gábor festőművész és Józsa István szerkesztésében Suba László szobrászművész életét és munkásságát bemutató kötetek készülnek.
Idén áprilisban lesz 20 éves a kiadó. Az eseményt már a Magyar Kultúra Napja alkalmából szervezett rendezvénysorozaton megünnepeltük több helyen. S hogy más is részesüljön örömünkben, könyvadományokat nyújtottunk át több városi és községi könyvtárnak. Tehát születésnapunkon mi ajándékoztunk, s folytatjuk az ajándékozást.
JÓZSA ISTVÁN
Szabadság (Kolozsvár),

2013. április 18.

Ferences kolostor épül Árkoson
A város közeli település etnikai összetételében kevesebb, ám a lakosság felekezeti megoszlásában – hisszük, nem hisszük – jelentős változásokhoz vezetett az elmúlt 150 esztendő. Kétségeinket nem az elmúlt idők statisztikai adatainak megbízhatósága váltotta ki, mint inkább az, hogy a népszámlálásokkor számba vettek egy része – különösen az elmúlt több mint fél évszázad alatt – nem tulajdonított fontosságot felekezeti hovatartozása bevallásának. Túl azon, hogy egyházi rendelkezések is szabályozzák ezeket a kérdéseket, statisztikák bizonyítják: egyre nagyobb azoknak a száma, akik a vallásszabadság nyújtotta védfal mögött olykor anyagi vagy inkább ideológiai meggondolás miatt megtévesztően nyilatkoznak, ami egyre inkább a nemzeti kisebbségeket is tömörítő történelmi egyházak szempontjából bír jelentőséggel. Az említett időszak alatt Árkos községbe költözöttek számlájára írható az, hogy a 2011-es népszámláláskor 432 személy vallotta magát római katolikusnak, holott 155 évvel ezelőtt, 1869-ben csak 60 katolikus élt a zömében protestánsok lakta településen! A kisközösség számára a helybeli báró Szentkereszti család építtetett kápolnát 1824–25-ben, amelynek férőhelye már rég nem elegendő a számában hétszeresére növekedett gyülekezetnek, amely jelenleg a sepsikőröspataki katolikus anyaegyház filiája.
Nyolc esztendővel ezelőtt kismamaotthont létesítettek itt, amely az Irgalmasság Anyja névre hallgat, s azt ferences nővérek működtetik. Az otthon épülete nem a rend tulajdona, bért fizetnek használatáért. Tekintettel arra, hogy az otthon közvetlen közelében álló katolikus kápolna tágas telke az anyaegyház tulajdona, lehetőség nyílt arra, hogy ott 49 évre terjedő bérleti szerződés alapján, az érsekség engedélyével kolostort építsenek a ferences nővérközösség számára. A sepsiszentgyörgyi kivitelező cég már megkezdte a munkálatokat, „kinőttek a földből” a kolostor falai. Az épületet csíkszeredai székhelyű cég tervezte, s amint az a kifüggesztett táblán is olvasható: még ebben az évben tető alá kerül. Az alapkőletételen az érsekséget Tamás József segédpüspök, a szászsebesi székhelyű Erdélyi Ferences Rend papi vezetői, az anyaegyházat Fekete József plébános, a polgári községet pedig annak vezetője, Máthé Árpád polgármester képviselte – nyilatkozta id. Duka Antal gondnok. Ez alkalommal a nővérek kápolnájában Gyümölcsoltó Boldogasszonykor, a védőszent napján ünnepi szentmisét celebráltak. Mint megtudtuk, a szerzetesi közösség kozármislenyi (Magyarország) anyaháza 1996-ban egy svájci jótevő támogatásával épült fel. Ott 2004-ben nyitották meg a Dorottya Otthont, ahol világi dolgozókkal együtt gondozzák és ápolják az időseket. Árkoson 2005 óta végeznek szolgálatot a kismamaotthonban. Erre a feladatra P. Böjte Csaba ferences atya hívta meg e közösséget, amely a magzati élet védelmén túl arra hivatott, hogy a bajba került anyák (elsősorban leányanyák), majd később születendő gyermekük számára is biztonságos otthont teremtsen. Az igazi otthon létrehozása a Kovács Zita elnök vezette sepsiszentgyörgyi Pro Vita Hominis Társaság érdeme, amelynek alap célkitűzése az emberi élet védelme a fogantatás pillanatától a halálig, és nemet mond az abortuszra, az eutanáziára.
Kisgyörgy Zoltán
Háromszék (Sepsiszentgyörgy).

2014. január 16.

Az asszimiláció ellen küzd a Bukaresti Magyar Élet
Új, magyar nyelvű kiadvány jelent meg: a Bukaresti Magyar Élet novemberben mutatta be első számát a Brassó Lapok havi mellékleteként. Az egyelőre második lapszámánál tartó, négyoldalas, nyomtatott kiadvány születésének körülményeiről, céljairól, túlélési esélyeiről kérdeztük Bencze Mihály szerkesztőt.
Hogyan született meg az ötlet, hogy saját nyomtatott kiadványt jelentessenek meg a bukaresti magyar közösség számára?
A bukaresti magyar oktatás kétszáz éves múltra tekint vissza. A Barátok katolikus temploma, majd a református és evangélikus templomok köré tömörült erdélyi magyarok ebben a városban egy csodálatos magyar világot építettek. Iskolák, újságok sokasága, könyvkiadás, színház, cégek, gazdasági és kulturális élet fémjelzi az ide került magyarok munkásságát. Ha a két világháború nem teszi tönkre ezen intézményeket, akkor Budapest után minden téren Bukarest lenne a második legnagyobb magyar város.
Kikből áll az a közösség, amelyhez a lap szól?
A bukaresti magyar lakosság széles skálát ölel fel az 5-6 generációs "ősmagyaroktól" a jobb munkalehetőségért ide telepedett magyarokig. Az utolsó népszámláláskor háromezren vallották magukat magyarnak, noha harmincezer magyar él itt. A jövő tehát nem rózsás, évtizedeken belül az asszimiláció hullámai eltörlik az anyanyelvünket. Ezért a legfontosabb az anyanyelv oktatása, védelme és ápolása. Ezt az itt működő Ady Endre Elméleti Líceum, a Petőfi Ház, valamint a római katolikus, a református és az evangélikus egyházak vállalják fel. Ennek az öt intézetnek a kulturális, tudományos egyesítését vállalta fel a három hónapja beindult Bukaresti Magyar Élet újság, melynek szerkesztői Forró László és jómagam.
Milyen időközönként jelenik meg a Bukaresti Magyar Élet?
Egyelőre havonta egyszer jelenik meg, a Brassói Lapok mellékleteként. A mindennapi kulturális és tudományos élet mellett közli a bukaresti magyarok történelmét, neves magyar személyiségek életrajzát, akik Bukaresten keresztül ráhatással voltak az ország kulturális, gazdasági fejlődésére. Mindenkitől szívesen várunk írásokat, visszaemlékezéseket, történelmi fényképeket és dokumentumokat a következő címre: bukaresti.magyar.elet@gmail.com
Végeztek valamiféle piackutatást? Mekkora olvasóközönségről beszélhetünk?
Nagyszabású piackutatást nem végeztünk, de felmértük a lehetőségeket. A nyomtatott változatra idáig 125-235 olvasó volt kíváncsi, de az elektronikus változatot biztos többen fogják olvasni.
Ezek szerint lesz online felülete is.
Igen, az elektronikus változat az Ady Endre Líceum honlapján lesz elérhető, ami most készül.
Hol lehet majd megvásárolni a lapot?
A történelmi magyar egyházaknál, az Ady Endre Líceumban, valamint a Petőfi házban.
Lévén, hogy – legalábbis egyelőre - havilap lesz, a hangsúly nyilván nem az aktualitásokra tevődik majd. Mi lesz a lap erőssége, vonzereje?
A kultúra, a történelem, a fontos események mindig helyet kapnak a lapban. Az erdélyi magyarság bukaresti kötődéseinek a feltárása, a román-magyar kapcsolatok megközelítése mindkét irányból, és hadd ne soroljam, mert a levéltári adatok feldolgozása során még sok rejtély fog előbukkanni. A lap erőssége az maga a létezése, egy olyan városban, ahol a magyarok már lemondtak az önálló sajtóról.
Manapság nagyon merész vállalkozás lapot, főleg nyomtatott lapot indítani tájainkon. Ezt nyilván Önök is tudják. Mennyire bízhatunk a lap tartós fennmaradásában, megvan erre az anyagi fedezet?
Pitagorasz azt mondta: a kezdet az egész fele. Még nincs anyagi fedezetük, de remélem, hogy vannak még mecénások, és lesz pályázati lehetőségünk is.
A Bukaresti Magyar Élet hivatalos bemutatkozása 2014. január 20-án 18 órától lesz a bukaresti Petőfi Sándor Művelődési Házban (Bukarest, Zalomit u. 6.). A lapot Ambrus Attila, a Brassói Lapok főszerkesztője mutatja majd be, jelen lesznek a szerkesztők: dr. Bencze Mihály és Forró László.
Valóságos kortörténeti csemegével indít a Bukaresti Magyar Élet első két lapszáma: Zajzoni Rab István, a Barcaság kiemelkedő, 19. századik csángó-magyar költőjének 1851-ben írt, bukaresti útinaplójából közöl részleteket. Érdekességeket közöl Fekete József szobrászművész, a bukaresti Repülősök Emlékműve megalkotójáról, valamint a török költők magyar kultúra iránti rokonszenvéről, annak megverselt bizonyítékairól, és részleteket tudhatunk meg a Herăstrău parkban található két, magyar kötődésű szoborról is. Egy egész oldalt – a harmadikat – szánnak a szerkesztők az egyetlen magyar tannyelvű bukaresti iskola, az Ady Líceum tanárai és diáksága számára, az utolsó oldal pedig a rövid, közérdekű tudósítások, hírek felülete: itt található a Bukaresti Rádió, illetve a Román Televízió magyar adásának programja, valamint a magyar istentiszteletek, misék helyszínei és időpontjai is. A második, decemberi számban a Hungaromagyarázatok nevet viselő, Erdélyben már széles körben népszerű jelenségről és annak értelmi szerzőiről is olvashatnak a bukaresti magyarok.
T. Koós Imola
maszol.ro,

2014. március 7.

Magyar szobrászat Erdélyben
Nem az aggodalmas nemzetiségi önmeghatározási kényszer okán szerepel címünkben a „magyar”: a történelmi hűség kötelez a kiemelésre, miszerint egész középkori művészetünk névtelen szoborfaragói magyar mesterek voltak, sőt a 13–16. századi kolozsvári, nagyváradi, gyulafehérvári és csíki kőfaragó műhelyek talán magyarországi építkezéseknek is dolgoztak; s noha a Kolozsvári testvérek, Márton és György európai érvényű (ám majdnem nyomtalanul elpusztult) életműve után, az 1373-as Szent György-lovasszobor térplasztikai forradalmát követően majd négyszáz évig nem találkozunk más, hasonlóan jeles magyar művésznévvel (jeles művekkel azonban igen), a barokkban jeleskedő Hoffmayer Simon, Nachtigall János és Schuchbauer Antal német neve mögött a 18. századi magyar plasztika képviselői rejtőzködnek; a folytonosság pedig a 19. századi s az egész egyetemes magyar szobrászatra jellemző visszaesést követően (Csűrös Antal s a reformkortól megélénkülő építkezések épületplasztikai szükségleteit kiszolgáló mesteremberek tevékenységében, mégis, nyilvánvalóan) megszakí(tha)tatlan az első világháborúig. Attól kezdve napjainkig az erdélyi magyar szobrászat felívelése páratlan jelenség az azonos sorsú közép-európai régióban.
Ezenközben virágzik egy német jellegű, szász középkori, majd újkori szobrászat, egészen a második világháború után a romániai művészeti főiskolákon végzett, de a hetvenes évektől kivándorolt nemzedékig (olyan kiváló alkotószemélyiségekkel, mint például Ingo Glass és Peter Jacobi). S ugyancsak a 20. században, az előző századok névtelen, népi-naiv templomépítő faragómestereinek az utódai „az erdélyi román szobrászat” tanulmánycímre sarkalló (de tudomásunk szerint ugyancsak meg nem írt, meg nem rajzolt) vonulattal gazdagítják az egyetemes román és persze az „egyetemes erdélyi” plasztikát. (Csupán jelzésként említenénk a ma már klasszikusoknak számító, alapító személyiségek közül Romul Ladea, Ion Vlasiu és Cornel Medrea nevét.)
A téma („magyar szobrászat Erdélyben”) azonban ennél is összetettebb, ha arra gondolunk: hány erdélyi születésű tehetség kereste boldogulását az 1920 utáni nyolcvan év alatt Magyarországon (például Borsos Miklós, Dabóczy Mihály, Megyeri Barna), Bukarestben (például Fekete József, Balogh Péter és mások) vagy messzebb külföldön (például Borbereki Kovács Zoltán, Étienne Hajdú István, Kemény Zoltán, bukaresti évei után Román Viktor és mások); mert akkor ezek az életművek miként kapcsolódnak az erdélyi szobrászat fejlődési-állapotbeli mozzanataihoz, kell-e kapcsolódniuk s miért, illetve: az egész huszadik századi regionális esemény- és stílustörténet mennyiben érdekes az egyetemes s ezen belül az összmagyar szobrászat képe, alapvető értékei, tendenciái szempontjából.
Végül: a „semmitmondó”, kincstárinak tűnő címadás és kérdésfelvetés már csak azon egyszerű oknál fogva is indokolt, mert az erdélyi magyar szobrászat – Romániában található. S könyvnek tervezett tanulmányom jelenlegi, inkább csak tematizáló, vázlatjellegű változatában megállapításaim és kijelentő mondataim is elsősorban kérdéseknek tekinthetők, még ha a kérdőjelekkel igyekszem is takarékoskodni. Ebben a változatban mindenképpen a 20. századi s kiemelten az utolsó fél évszázad, tehát a kortárs erdélyi szobrászat jelenségeit, problematikáját szeretném érinteni. Az előzmények, a művészettörténeti háttér azonban oly gyönyörű, hogy sajnálom kikapcsolni a reflektort, mielőtt esetleg velem tartó olvasóim figyelmét néhány pillanatra erre ne irányítanám.
Az erdélyi művészettörténet legkiválóbb kutatói, az alapművek szerzői – Balogh Jolán, Kelemen Lajos, Entz Géza, László Gyula, Keöpeczi Sebestyén József, Bíró József, B. Nagy Margit, Dávid László, Kovács András stb. – elsősorban az építészeti örökség emlékanyagát és stílustörténeti mozzanatait vették számba, tárták fel, rendszerezték és elemezték. A szobrászat, a festészet s az iparművészet többnyire csupán az alapkutatásokkal elválaszthatatlanul összefüggő témaként szerepel műveikben; illetve a gazdag egyházi festészet (freskók, szárnyas oltárok, festett mennyezetek stb.) nagyobb hangsúllyal, különösen Kelemen Lajos és László Gyula esetében. Nem azért, mert nem szándékoztak volna például a szobrászat történetével is foglalkozni, hanem mert az épített hagyaték kutatása, a leletmentés- és feldolgozás (esetleg helyreállítás) mindig sürgős volt, s ha ennyi nagy tekintélyű szakember is alig tudta az évszázadokon át örökké tragikus történelmi események romjaiból kimenteni a művészettörténeti rekonstrukcióhoz szükséges elemeket, akkor a plasztikai tevékenység majd évezredes történetének a kutatására is egy-két „egész embernek” kellett volna, kellene életét áldoznia. (Ez egyébként nem „erdélyi elmaradottság és adósság”, hiszen magyarországi viszonylatban is csak egy-egy korszaknak, műcsoportnak, vonulatnak vagy személyiségnek volt/van ilyen érdeklődésű kutatója, s például éppen a 20. század szobrászati képe sem állt össze egyetlen antológiává.)
Magam is csupán elindultam az eddigi erdélyi szakirodalom szobrászati vonatkozásainak az összesítése felé, de egy-egy idézet fénye máig meghatározza tájékozódásunkat:
Entz Géza: „A középkori művészetben a szobrászat és festészet különösen vidéki műemlékeknél, nem tekintve a szárnyas oltárokat, szinte kizárólag az építészettel kapcsolatban jelenik meg. Kiváltképpen a plasztika veszíti el önállóságát, és alig emelkedik túl az építészeti díszítés keretein.”1
Balogh Jolán: a Kolozsvári testvérek, „Márton és György […] művészete a jövő fejlődés irányát jelző, úttörő jelenség. Azok a problémák, melyekkel ők foglalkoztak: az álló alak, az ágaskodó lovas és a lépő lovas szobrászi megfogalmazása a renaissance legfőbb problémái lesznek a következő századokban.” „Az emlékek hosszú során figyelhettük meg […] a renaissance formák meghonosodását […] és e folyamatban a helyi mesterek formafelfogásának mind erősebb megnyilvánulását. Mennyi logika és mennyi ízlés mutatkozik mindkét irányú átformálásban! Mennyire érzékenyek voltak a helyi mesterek a múlt hagyományai iránt, és ugyanakkor mily nagy fogékonyságot tanúsítottak az új stílussal szemben.”2
B. Nagy Margit: „Ha Kolozsvár város levéltárának áttekintése után a barokk mesterkörről az eddigieknél valamivel többet is tudtunk mondani, nem tagadhatjuk, hogy mestereink tevékenységével kapcsolatosan még sok kérdőjel meredezik a kutató előtt. […] Azonban világosan kitűnik, hogy a XVIII. század folyamán Kolozsváron valóban jelentős mestergárda alakult ki, mely a század vége felé haladva mindinkább kiterjesztette hatáskörét a távolabbi vidékekre is.”3
Bíró József: „Erdély klasszicista kori szobrászata az előző korszakokhoz képest hanyatlást mutat; a barokk kor nagy mestereihez fogható művészt nem ismerünk. Alig egynehány szobrász nevét hozta felszínre a kutatás, ki Erdélyben született, s itt is dolgozott, de műveik értéke sem emelkedik az átlag fölé; a jelentősebb feladatokat jórészt külföldi mesterek kapják.”4 (A Kolozsváron 1883-ban megnyílt első csoportos erdélyi képzőművészeti kiállítás anyagában egyetlen szobrászati mű sem szerepelt.)
A romanika, a gótika, a reneszánsz és a barokk ismeretlen (de a fennmaradt emlékek tanúsága szerint a korabeli építészettel egyenrangú műveket létrehozó) szobrászai sorának névtelenségét oldja fel a 19. és 20. század fordulóján Köllő Miklós (Gyergyócsomafalva, 1861 – Budapest, 1900), aki alig lép be a 20. századba, máris távozik, Istók János (Bácsfalu, 1873 – Budapest, 1972), akinek egyetlen szobrát sem állították fel idehaza, és Kolozsvári Szeszák Ferenc (Kolozsvár, 1881 – Arad, 1919), tünékeny, rövid élete alatt reánk hagyva a nagyszalontaiArany Jánost a Csonkatorony falán.
Már-már úgy tűnik, hogy az 1867-es kiegyezés s a magyar állami újjászületés nyomán sarjadt szellemi-közművelődési önrendelkezés hulláma Erdélyben is kiegyenlíti a nemzeti összetartozás plasztikai kifejezése terén évszázadok alatt felhalmozódott adósságokat: Kolozsváron 1902-ben felavatják az egész magyar nyelvterület legszebb Mátyás király-szobrát, s ugyancsak Fadrusz János Wesselényi-emlékművét meg Tuhutum-oszlopát Zilahon, Köllő Miklós segesvári szobrával (ma Kiskunfélegyházán) megszületik az első hiteles Petőfi, marosvásárhelyi Kossuthjával és Margó Ede 1907-ben Nagyváradon felállított Szacsvay-emlékművével pedig talán itt is elkezdődne az egész Kárpát-medencét behálózó szabadságharc-emlékművek kultusza. A trianoni békeszerződés azonban túl magas küszöböt állított e folyamatok útjába ahhoz, hogy az erdélyi társadalom érvényesíteni tudta volna igényeit a történelmi és kulturális identitását erősítő emlékhelyek kialakítására, s hogy az erdélyi városok is a „szobrok városaivá” válhattak volna, mint a magyarországiak, éppen az első világháborút követő évektől kezdve.
És mégis, néhány „nagy kezdeményező”, Gallasz Nándor (Temesvár, 1893 – Temesvár, 1949), Szervátiusz Jenő (Kolozsvár, 1903 – Budapest, 1983), majd Fekete József (Vajdahunyad, 1903 – Nagyvárad, 1979), Izsák Márton (Galócás, 1913), Kós András (Sztána, 1914), valamint néhány lelkes, szorgalmas kismester, például Sarkadi Sándor (Dobra, 1887 – Szatmárnémeti, 1959), Szabó Vera (Kiskunfélegyháza, 1890 – Kolozsvár, 1966), Vágó Gábor (Belényes, 1894 – Szeged ?), Csapó Sándor (Szabadka, 1913 – Szatmárnémeti, 1979) és mások két világháború közötti, áthidaló-közvetítő tevékenysége nyomán 1945 után megtörténik „a nagy robbanás”, egy olyanplasztikai kultúra kibontakozása, amelyben az évszázadokon át halmozódó mesterség-, anyag- és formatapasztalat, a háziipar és a népi tárgykultúra szűk lehetőségeibe fojtott alkotó lelemény és önkifejező kényszer igazolódott s találta meg végső értelmét.
E „robbanás” jelentőségét, méreteit és minőségi mutatóit egyelőre (jelen tanulmány keretében) pusztán egy névsor tényszerű közreadásával idézném fel; akik valamennyire jártasak az elmúlt ötven év művészeti-kiállítási életében, csupán egy név olvastán is fel tudják idézni a hozzá kapcsolódó művészi élményeiket; a kevésbé tájékozottak számára pedig talán éppen a „mennyiségi mutató” kelthet érdeklődést a téma iránt. A fentebb említett „nagy kezdeményezőket”, akiknek a munkássága természetszerűen átnyúlik a második világháború utáni időszakba (sőt ekkor kulminál), nem vettem fel ebbe a felsorolásba, de az életkori, nemzedéki időrendet következetesen érvényesítem:
Orgonás András (Urgendotte-Michigan, USA, 1909 – Temesvár, 1990)
Kósa Huba Ferenc (Losonc, 1910 – Kolozsvár, 1983)
Benczédi Sándor (Tarcsafalva, 1912 – Kolozsvár, 1997)
Csorvássy István (Szászrégen, 1912 – Marosvásárhely, 1986)
Szobotka András (Temesvár, 1916 – Temesvár ?)
Balaskó Nándor (Érszalacs, 1918 – Tauberbischofsheim, 1996)
Márkos András (Kolozsvár, 1919 – Kolozsvár, 1972)
Vetró Artúr (Temesvár, 1919 – Kolozsvár, 1992)
Balogh Péter (Micske, 1920 – Bukarest, 1994)
Timár Margit (Livezény, 1923 – Brassó, 1995)
Löwith Egon (Kolozsvár, 1923)
Szederjesi András (Nagymedesér, 1926)
Orbán Áron (Boldogfalva, 1927 – Székelyudvarhely, 1978)
Puskás Sándor (Kolozsvár, 1928)
Nagy Géza György (Sajószentandrás, 1928)
Kulcsár Béla (Marosvásárhely, 1929 – Marosvásárhely, 1976)
Székely József (Erdőszentgyörgy, 1929)
Gyerkó Mária (Rákos, 1930)
Szervátiusz Tibor (Kolozsvár, 1930)
Kondrák Károly (Újszentanna, 1930)
Tirnován Ari-Vid (Segesvár, 1933)
Németh Antal (Sepsibükszád, 1933)
Lőrincz Lehel (Türe, 1933)
Hunyadi László (Dombó, 1933)
Tőrös Gábor (Torda, 1934)
Bálint Károly (Lőrincfalva, 1934)
Korondi Jenő (Marosvásárhely, 1935)
Farkas József (Nagysármás, 1936)
Péterfy László (Nyárádselye, 1936)
Orlowski-Balogh Edit (Topánfalva, 1936)
Demeter Vilmos (Mezőzáh, 1936)
Venczel Árpád (Korond, 1937)
Román Viktor (Homoródszentmárton, 1937 – Saron-sur-Aube, 1995)
Szakáts Béla (Székelyudvarhely, 1938)
Jecza Péter (Sepsiszentgyörgy, 1939)
Kotsis Nagy Margit (Csíkszereda, 1939)
Gyenge Imre (Középajta, 1939 – Nagyszeben, 1986)
Gergely István (Csíkkozmás, 1939)
Kovács Ernő (Marosvásárhely, 1940)
Fekete Jozefina (Gyulafehérvár, 1941)
Suba László (Makfalva, 1941)
Dienes Attila (Marosvásárhely, 1942)
Kádár Károly (Tancs, 1943)
Váró Márton (Székelyudvarhely, 1943)
Lugosi László (Zilah, 1944)
Ferencz Ernő Lajos (Csíkszereda, 1944)
Krupiczer Antal (Kapnikbánya, 1944)
Kiss Levente (Gyergyóalfalu, 1944)
Baróthy Ádám (Marosvásárhely, 1945)
Zagyva László (Bayerisch Eisenstein, 1945)
Petrovits István (Kökös, 1945)
Domokos Lehel (Avasfelsőfalu, 1945)
Tornay Endre András (Zetelaka, 1946)
Burján Emil (Gyergyószentmiklós, 1947)
Balázs János (Nagybánya, 1947)
Várvédő István (Nagybánya, 1947)
Benczédi Ilona (Korond, 1948)
Kocsis Előd (Abafája, 1948)
Vetró András (Temesvár, 1948)
György Albert (Lövéte, 1949)
Bocskai Vince (Szováta, 1949)
Bodó Levente (Lövéte, 1949)
Rozsnyay Béla (Marosvásárhely, 1949)
Adorjáni Zoltán (Szászrégen, 1949)
Adorjáni Endre (Kolozsvár, 1950)
Dóczy András (Csíkszereda, 1951)
Robotos Júlia (Bukarest, 1951)
Vincefi Sándor (Bukarest, 1952)
Horváth Ödön (Marosvásárhely, 1953)
Miholcsa József (Marosvásárhely, 1953)
Egyed Judit (Nagyvárad, 1954)
Gyarmathy János (Nyárádszereda, 1955)
Székely János Jenő (Kolozsvár, 1956)
Ercsei Ferenc (Szászrégen, 1956)
Nagy Ödön (Marosercse, 1957)
Kovács Géza (Marosvásárhely, 1958)
Lakatos Pál (Kispeleske, 1960)
Vargha Mihály (Kézdivásárhely, 1961)
Kocsis Rudolf (Köröskisjenő, 1963)
Sánta Csaba (Szováta, 1964)
Kolozsi Tibor (Gyergyóditró, 1965)
A leltárak üdvös voltáról. Mindenképpen fontosak számunkra a leltárak, mert állandóan veszteségeink, hiányaink vannak, és nem minden veszteséglista tételei, értékei fejezhetők ki valutában. Azt például természetesnek tartjuk, hogy a művészeti múzeumok, a múzeumok képtári részlegei, a köz- és magángyűjtemények fenntartása és működtetése elképzelhetetlen leltárkönyvek és a műtárgyakról készült „személyi lapok”: a kartonok nélkül. Értékőrzőbb pénznemekkel megáldott országokban a szakmailag felbecsült érték megjelölése sem hiányzik ezekből a kimutatásokból.
Nekünk a köztéri (bel- és kültéri) plasztikai művekről azonban nincs leltárunk, vagy csak esetenként tartják nyilván értéküket. Tehát a legsürgősebben számba kell vennünk, hogy a már említett, 1914 előtti térszobrainkon kívül vannak-e és hol állnak még a helyükön, esetleg más helyszínen művészi értékű emlékművek ebből az időszakból. Ha csak áthelyezték őket (urbanisztikai rendezés, útépítés vagy a többségi nemzeti ideológia érvényesítése okából), azt is nyilván kell tartanunk és figyelemmel kísérnünk további sorsukat. Zala György aradi Szabadság-emlékműve már „szabadlábon” várakozik újbóli felavatására; Gyergyócsomafalva pedig már megtisztelte szülöttjét, Köllő Miklóst a hajdani Kossuth-szobor másával, amelyet Sánta Csaba öntött bronzba a megőrződött makett felnagyításával. Ezeknél a példáknál sokkal jellemzőbb sajnos az itt következő három megrázó idézet az első világháború előtti köztéri emlékművek sorsáról. Kölcsey Ferenc szobrát 1897-ben leplezték le Nagykárolyban. „A kispiac mellett, a Károlyi-kert kapuja előtt terült el a nagyvásártér, mindjárt a kastélykert után. A gyönyörű parkhoz kapcsolódott az a kis kert, amelyben a szobrot felállították. A költő fedetlen fővel ül egy karosszékben. […] A talapzaton egy táblán a Himnusz egy versszaka volt bevésve. Kölcsey Ferenc nagykárolyi szobrát Kallós Ede mintázta meg, ércbe Párizsban öntötték. […] A harmincas években (1936?) a »Vasile Lucaciu« líceum félrevezetett diákjai egyik éjjel (a rendőrség »éber« felügyelete mellett) lefejezték, majd a megcsonkított szobrot a városháza pincéjébe vitték le. Az 1940-es bécsi döntés után a Regátba távozó városi adminisztráció, jogtalanul, a város tulajdonát képező szobor maradványait magával vitte, és valahol beolvasztották.”6 „A Kőkereszt városunk egyik legrégibb műemlék értékű keresztje. A róla elnevezett téren áll. […] 1760–1790 között állították fel. […] Az 1959-es év egyik éjszakáján kegyetlen kezek talapzatáról eltávolították és ismeretlen helyre hurcolták a régi keresztet. Nyoma veszett. […] 1992 tavaszán a Római Katolikus Plébánia kérésére Tamás István székelyudvarhelyi neves kőfaragó mester díjmentesen faragta ki terméskőből a Kőkereszt ma is látható változatát.”7 „1923-ban eltávolították Kossuth, Bem és II. Rákóczi Ferenc szobrát, a Petőfi-oszlopon lévő domborművet, majd 1923-ban felállították az Ismeretlen Katona, 1924-ben a latinitás (Lupa capitolina), 1930-ban Avram Iancu szobrát…”8
A rendszerváltás óta megjelent, egyébként nagyon hasznos útikalauzok, kalendáriumok, „séták” szövegeiből valósággal ki kell mazsoláznunk a köztéri emlékművek előfordulását, adatait (ha egyáltalán helyet kapnak bennük), de egyik általam ismert kiadványban sem szerepelnek külön fejezetként.
Mielőtt az általunk óhajtott és elkezdett térszobrászati kataszter elkészülne, azt máris leszögezhetjük: a 19. század közepétől az első világháborúig terjedő időszak történelmi, irodalmi, kulturális és vallási jellegű emlékművei elsősorban nem a térplasztika ágazati-szakmai-művészeti problémáinak a kivetülései és megoldásai, tehát nem a szobrászat néz szembe bennük önmagával, hanem a társadalom tart tükröt lelkiismerete elé. (Ez a jelenség, persze később, 1990 után, amikor erre újra lehetőség nyílik – megismétlődik, de ezt a „tiszteletadást” már „saját kezűleg” celebrálhatja; a feladatot elvégző erdélyi szobrász kezét pedig már nem kötik ideológiai vagy politikai feltételek, s képzeletét a 20. századi európai szobrászat tapasztalatai vezérlik.) Tehát „olyan művészeti ág termése, teljesítménye feltáratlan, amelynek alkotásai a nagy nyilvánossághoz szólnak, s amely művészeti ág alapvető jellemzője – léte, tartalma, kifejezése és hatótere révén – a közösségi jelleg s ugyanígy a viszonylagos állandóság”.9
Amikor átlépjük a bűvös 1920-as „határt”, ez a közösségi ösztönzés is megbénul, meg kell bénulnia, hiszen még a világháborúban elesett halottjainknak sem állíthatunk jelet, akik éppen az új államhatalmat beiktató szövetségesek ellen harcoltak. Templomok belső vagy külső falán, cintermeiben, temetőkertjeiben elhelyezett emléktáblákkal s főleg falun róják le kegyeletüket az élők, a megcsonkult családok a helység hősi halottjai iránt.
Pedig éppen ez az esemény s majd a második világháború eleven emléke az, ami újabb s minden eddiginél erősebb közösségi igényt támaszt köztéri emlékhelyek kialakítására, s ennek a két fellobbanásnak az energiája ragadja magával a magyarországi szobrászatot egy általános stiláris megújulás távlatai felé (persze nem elsősorban a világháborús emlékművek vonatkozásában), hiszen már korábban is, de főleg a centenáriumi (1848–49, Petőfi), millecentenáriumi (honfoglalás) és millenniumi (államalapítás, Szent István, kereszténység felvétele) események aktualitását meghaladó plasztikai jelek egész sora emelkedett ki a földből azokban az években, amelyek – akármi lesz a szobrászat mint művészeti ág sorsa az elkövetkezendőkben – a magyarság számára mindig meggyőzőbben fogják az együvétartozást, a világ számára pedig a magyar nemzeti karakter megérzését szolgálni, mint a változó szemléletű történelemkönyvek, a szépségversenyek vagy a szakácsművészeti bemutatók.
A kontraszt érzékeltetése végett azt mondhatnánk, hogy reánk, az erdélyi magyar társadalomra meg éppenséggel a jeltelenség lesz a jellemző az utókor számára, ha csak a trianoni békeszerződés utáni két évtizedet tekintenénk mérvadónak.
De a sommázás még így sem indokolt, ha a két világháború közötti időszak (ismétlem: egyelőre még szerző előtt is homályban lappangó) szerény terméséből csupán például a korszak egyetemes magyar szobrászatát tekintve is az újító, iskolát teremtő személyiségek közé tartozó Szervátiusz Jenő csíkmenasági világháborús emlékművét (kő, 1939) vagy Gallasz Nándor domborművét emeljük ki, amely a hajdani temesvári Munkásotthon homlokzatát díszíti (kő, 1925), és a volt Iparkamara számára faragott Négy évszak allegorikus figuráit.10
Félek ugyan a riasztó eredménytől, de akárcsak az 1920 előtt avatott köztéri szobrok esetében, a két világháború közötti korszak termésének a teljes felmérése is olyan feladat, amely nem tűr halasztást.
Hiszen az nemcsak művészettörténeti, hanem legalább olyan mértékben társadalomlélektani és nemzetiségtörténeti (nemzetrésztörténeti) jelenség és adalék, hogy míg a Trianont követő bénultság egyik pillanatról a másikra radikálisan elvágta a Kárpát-medenceszerte megindult szoborállítási folyamatot, addig az 1940–1944 közötti „visszaállítás”, illetve a közterek művészi elfoglalásának új hulláma továbbgyűrűzött a háborút közvetlenül követő években is, egészen addig, amíg a Magyar Népi Szövetség politikai befolyása védelmet nyújtott a zsenge és rövid életű erdélyi demokrácia keretei között kibontakozó nemzetiségi közművelődés számára. Ez a helyzet gyakorlatilag 1944–1960 között kedvezett az emlékművek születésének, s ekkor is, újra, elsősorban a közigazgatási, közhangulati tényezőktől viszonylag távolibb, függetlenebb vidéki, községi és főleg homogén etnikai környezetben.
Tulajdonképpen még a háború alatt, 1943–44-ben készíti el Bandi Dezső a helybéli ácsokkal közösen, farönkökből és faszobrokból komponált abásfalvi és ravai háborús emlékműveket.11Ugyancsak 1943-ból való a Marosvásárhelyről elszármazott Dabóczy Mihály trachitból faragott Kőrösi Csoma Sándora a várkertben. 1947-ben pedig a „kisszobrász” Benczédi Sándor még monumentalistaként lép az erdélyi művészet színpadára a mezőteremi Benkő-síremlékkel és az ugyancsak világháborús emlékhely gyanánt szolgáló, de máig érvényes tartalmi és formai üzenetet hordozó, korondi Falu-emlékkővel.
Az ötvenes évek „legnagyobb” szobrászati eseményei a Budai Nagy Antal parasztfelkelése emlékművének avatása 1957-ben Bábolna hegyén, amelynek domborművű kompozícióját Kós András faragta kőbe, valamint Izsák Márton – Csorvássy István közös Bolyai-szobra. (Pontosabban: Bolyai János és Bolyai Farkas szobra, Marosvásárhely, 1956–57). Ady Endre születése nyolcvanadik évfordulójának köszönhetően (amelyet még hivatalos, országos megemlékezések kísértek, „törvényesítettek”) Nagyváradon (Vetró Artúr, 1960) és Zilahon is (Balaskó Nándor, 1957) mellszobrot állítanak az emlékét őrző múzeum, illetve hajdani iskolája elé. 1958-ban Kulcsár Béla kitűnő Dózsa György-feje kerül a sepsiszentgyörgyi textilművek kultúrháza előtti parkba; ez annál fontosabb mozzanata témánknak, mert éppen Kulcsár tekinthető az 1944 utáni erdélyi magyar monumentális köztéri szobrászat első meghatározó személyiségének, egy olyan térplasztikai nyelv kezdeményezőjének, amely rövid és tragikus pályájának minden állomásával – 1961: Ajtay Éva síremléke (márvány, életnagyság); 1967: Ijásznő (bronz, 350 cm); 1974: a színház tér térkompozíció (bronz, 170 x 500 x 67 cm); 1975: Szárhegyi Madonna (travertin, 150 x 265 x 100 cm) meg a Pillangó (ugyancsak a gyer-gyószárhegyi szoborparkban, márvány, 40 x 35 x 45 cm) és 1976-ban, halála évében: az agyagfalvi székely nemzetgyűlés és az 1848-as felkelés emlékműve, amelyet végül Hunyadi László és Kiss Levente átfogalmazásában állítanak fel 1990-ben – közelebb vitt a kilencvenes évek feladataihoz. Kulcsár úttörő szerepéhez csupán Tőrös Gábor hetvenes évekbeli műveinek a modernsége mérhető, különösen a nagybányai közigazgatási palota belső terét díszítő kompozíciója (bronz, 1975), az 1978-ban készült, sportcsarnokbeli Tornászlány és a csíkszeredai Jégpalota előtti térben álló, inox acéllemezből hegesztett Jégkorongozók. (E tanulmány írása közben kaptam kézhez legújabb, fantasztikus munkájának, az Axis Mundi című bronz „pillérszobrának” a fotóját, amely a nagybányai villamossági Vállalat belső terét díszíti. Magassága 350 cm.)
Még ha lassanként modorossá válik is állandó elhárító gesztusom, újra le kell írnom: e vázlat keretében csak az elvégzendő elemzések kulcskérdéseit s az egész tematika kiinduló pontjait jelezhetem. Kihagyva tehát a közbenső műveket és jelenségeket, egy újabb (de ugyancsak megszakadt) vonulatra hívnám fel a figyelmet: a Szervátiuszok munkásságára. Szervátiusz Tibor az 1967-es évben készült szamosúj-vári szökőkúttal (réz) és a kolozsvári Magyar Színház előcsarnokában elhelyezett Móricz Zsigmond-mellszoborral éppen csak elkezdi az 1972-től Magyarországon folytatott, rendkívül termékeny belső és külső téralakító szobrászi pályáját; viszont az ő segítsége nélkül nem születhetett volna meg Szervátiusz Jenő két irodalmi tárgyú „menhír”-oszlopa: Tamási Áron síremléke, a „fekete kő” Farkaslakán (trachit, 1971–72) és a Jókai-emlékmű, a „fehér kő” Pápán (1978).
Puskás, illetve már jó ideje Kolozsvári Puskás Sándor (érdekes, ma már Szervátiusz Tibor is nevébe vonta a „kolozsvári” megjelölést) indulását ugyancsak megkülönböztetett monumentális és dekoratív érzékről tanúskodó térplasztikák avatták emlékezetessé („fűszobrai”, az Erdélyben először általa művelt domborított-hegesztett lemezplasztikák, például a kolozsvári Telefonpalota 1971-es külső faliplasztikája, Delly Ferenc 1967-es síremlékének gyönyörű nőalakja, a csíkzsögödi Nagy Imre-emlékház udvarán 1969-ben elhelyezett Ijásznő és Szejkevizes lány stb.), a keményedő diktatúra éveiben azonban ez a vonulat is megszakadt.
Végül a rendszerváltozás előtti időszak – visszatekintve ma már ugyancsak vívmányként tekinthető két megvalósítását említenénk: Márkos Andrásnak a költő születésének 150. évfordulója alkalmából, utolsó éjszakájának színhelyén, Székely-keresztúron felállított, egész alakos, másfélszeres életnagyságú Petőfijét (bronz, 1973) és Jecza Péter kompozíciós elemei révén monumentális térszobrászati rangú Bartók-mellszobrát -- (bronz, 1973).
A hetvenes években a „rácsokon” átcsúszott, fennebb említett művek meg a román tengerparti üdülőzóna kiépítése során magyar szobrászoknak juttatott megrendelések (Balogh Péter, Román Viktor, Vetró Artúr, Puskás és mások), valamint az igényesen kivitelezett politikai emlékművek ritkuló példáitól eltekintve (például Izsák Márton – Csorvássy István Katonaszobra Marosvásárhelyen 1964-ből vagy Balogh Péter A román katona emlékműve 1975-ből Sepsiszentgyörgyön) a rendszerváltozásig jelentős mű már nem születik. Ezenközben viszont két alapvető változás hangolja át a köztéri szobrászat funkcióját és stílusát: egyrészt az erdélyi városok urbanisztikai képének az erőszakos elidegenítése, másrészt, ezzel ellentétes, tehát pozitív folyamatként a korszerű szobrászi nyelv, a modern európai szobrászat trendjeit követő plasztikai kultúra kialakulása az egyre népesebb magyar szobrásznemzedékek kezén. Ennek a kitűnő (és például a Magyarországra áttelepedett vagy idegenbe emigrált művészeink megbecsültségében is lemérhető) plasztikai kultúrának azonban a hetvenes és nyolcvanas évtizedben hiányzanak a kulturális „beágyazódáshoz”, tehát a megvalósuláshoz szükséges politikai és anyagi feltételei. Ezért is távoztak Erdélyből (Romániából) olyan fontos személyiségek, mint például Szervátiusz Tibor, Román Viktor (sajnos ő most már örökre), Tornay Endre András, Adorjáni Endre, Vincefi Sándor, Benczédi Ilona, Dienes Attila, Tirnován Ari-Vid, György Albert, Domokos Lehel, Lugosi László, Székely János Jenő, Lakatos Pál, Zagyva László, Váró Márton, Ferencz Ernő Lajos és mások.
A köztéri szobrászat alkotásai, mint említettük, már eleve a történelmi és művelődési önazonosság tudatának a feltöltekezési alkalmaiként szolgáltak/szolgálnak minden időkben. S nemcsak nálunk, hanem az egész világon. Ezért igyekezett a nacionalista román impérium a kezdetek kezdetétől, tehát 1920-tól eltüntetni, kicserélni a mi tudatunkat erősítő műveket – a saját nemzeti tudatát formáló emlékjelekkel. 1989 után először nyílik lehetőség a hét évtizeden át halmozódó veszteségek, hiányok pótlására, méghozzá immár nem az anyaországból importált művészekkel és művekkel (sőt inkább a tendencia megfordulásának lehetünk tanúi, elég ha csupán Bocskai Vince Gyulán látható, nagy hatású Apor Vilmos-alakjára gondolunk), s az önkormányzati elv meg a civil társadalom szerveződési mozgalma szinte teljes szabadságot biztosít téma, rendeltetés és stílus dolgában.
Most azonban, mintegy a rendszerváltás áraként – a szegénység szab gátat az öntörvényű monumentalitás és a térszobrászati funkciók érvényesülésének; az elmúlt évtized feszített ütemű emlékezetfelfrissítő akciói révén (pozitív értelemben) gomba mód szaporodó emléktáblákban, plakettekben, portré- és mellszobrokban, tehát ebben a gazdag „köztéri kisszobrászatban” valóban csak a legsürgősebb közösségi feladat: a történelmi-művelődéstörténeti-erkölcsi igazságtétel ölthetett testet. Az életünket és művészetünket megsarcoló 20. századnak csak az utolsó 5–6 esztendejében (s legtöbb esetben a magyar államtól vagy civil szervezetektől származó alapítványi és millenniumi pályázati pénzek segítségével) valósulhattak meg az egész alakos nagyszobrászat olyan, az emlékező főhajtás gesztusán túlmutató, valóban urbanisztikai jelentőségű s a kortárs erdélyi magyar plasztika sajátos erényeit sugalló emlékei, mint például Vargha Mihály berecki Gábor Áronja (1992), Hunyadi László Orbán Balázsa (Székely-udvarhely, 1994), Bocskai Vince Bernády Györgye (Marosvásárhely, 1994) és Mikó Imréje, valamint Gergely István Lorántffy Zsuzsannája Nagyváradon (1998).
Külön fejezet: hogyan váltak az emléktáblák plakettjei, a portrék, mellszobrok, valamint a belső és külső téri nagyszobrok révén, mégis, a „szobrok városaivá” az erdélyi városok és kisebb települések az utolsó évtizedben.
Külön fejezet: miként válhat egy-egy szobrászi pálya meghatározó elemévé egy-egy város és/vagy egy egész tájegység plasztikai feladatainak, szükségleteinek a felvállalása úgy, mint például Vetró András esetében Kézdivásárhely és Kézdiszék. (Több tucat különböző méretű és műfajú munkája közül csak jelzésként emeljük ki: Széchenyi István, 1991; Turóczi Mózes, 1993; Bálint Gábor, Szentkatolna, 1994; Ábrahám Árpád és Jókai Mór, Torja, 1994; Bem József, 2000 stb.)
Külön fejezet: az erdélyi magyar kiállítási, tehát kisszobrászat stílusvonulatok szerinti elemzése.
S még más részletkérdések mellett és után arra is választ kellene adni: vajon a kortárs szobrászat védőgyűrűjében könnyebb-e megélni, továbbélni az erdélyi magyar történelem, kultúra és valóság terheit, feladatait és távlatait?
Jegyzetek
1. A középkori székely művészet kérdései. Erdélyi Múzeum 1943/2. füzet. 323.
2. Az erdélyi renaissance. I. Erdélyi Tudományos Intézet. Kolozsvár, 1943. 25. és 106.
3. Reneszánsz és barokk Erdélyben. Kriterion Könyvkiadó, Buk., 1970. 252.
4. Erdély művészete. Singer és Wolfner Irodalmi Intézet Rt. kiadása. Bp. (1944) 150.
5. Reményeim szerint csak azok maradtak ki a névsorból, akik a művészeti életbe még be sem léptek, vagy az elmúlt 7–8 évben végzettek, akiknek a műveivel még nem találkozhattam.
6. dr. Németi János: A hajdani Kölcsey-szoborról. Nagykároly és Vidéke Évkönyv. 1998. 66.
7. Péter Attila: Keresztek Székelyudvarhelyen. Haáz Rezső Kulturális Egyesület. Székelyudvarhely, 1994. 22–24.
8. Fodor Sándor (S.) – Balás Árpád: Marosvásárhelyi útikalauz. Impress Kiadó. Marosvásárhely, 1996. 10.
9. Wehner Tibor: Köztéri szobraink. Gondolat Kiadó. Bp., 1986. 7.
10. Gallasz Nándor neve egyetlen magyar művészeti lexikonban sem szerepel.
11. Ennek ellenére Bandi Dezsőt nem soroltam a szobrászok közé, hiszen az ő művészi és közművelődési tevékenysége, szerepe sokkal szélesebb körű.
Banner Zoltán (Korunk)
nagybanya.ro,

2014. június 30.


A bukaresti magyarok nyomában
Hézagpótló munka jelent meg románul a bukaresti magyarok történelmi útjáról a kezdetektől napjainkig Bucureştiul maghiar (A magyar Bukarest) címmel. Első kiadása 2011-ben, a második javított és bővített kiadása 2013-ban látott napvilágot. Szerzője, Hencz Hilda könyvtárosként kezdett foglalkozni évekkel ezelőtt a bukaresti magyar élettel. Hosszas, kitartó kutatásainak betetőzése ez a kötet, amellyel nagyanyja, Márkus Julianna emlékének adózik.
Korábbi kutatásainak összegzését a szerző olyan kötetekben tette le az asztalra, mint a Magyarok román világban című kétnyelvű (2009), majd a román nyelvű Bucureştiul maghiar című munka (2011), illetve a Bukaresti magyar időszaki kiadványok 1860–2010 című leíró sajtóbibliográfia (2011).
A Bucureştiul maghiar 2013-ban megjelent második, javított és bővített kiadása új köntösben látott napvilágot, borítóján Szathmáry Papp Károly fényképével. A kötet új alcímet is kapott: A bukaresti magyarok nyomában a kezdetektől napjainkig. A szerző terjedelmes bevezetőben tájékoztat a második kiadás megírásáról, tartalmi gazdagodásáról. Az átdolgozás folyamán figyelembe vette az első kiadáshoz fűzött megjegyzéseket, észrevételeket, kiegészítéseket, javaslatokat, így a könyvnek mintegy harmadát új adalékok alkotják. A könyv négy fejezetre tagolódik: az első a kezdetektől az első világháborúig terjedő időszakot, a második a két világháború közöttit, a harmadik a kommunista időszakot, a negyedik pedig az 1989 decembere utáni közel két és fél évtizedet taglalja. E korszakolás szerint mutatja be a szerző a bukaresti magyarok jogállapotában bekövetkezett változás következményeit: míg az első világháborúig idegen állampolgárokként tartották számon őket, az első világháború óta már román állampolgárok nemzeti kisebbségi sorsban. A kommunista pártállam keretében a hatalom árnyékában hol kedvezőbb, hol jogfosztott volt a helyzetük, az 1989 decembere utáni korszak kedvezőtlen kihatásai dacára a számbelileg és intézményeiben is apadó bukaresti magyarságnak volt elég ereje és akarata a túlélésre.
A könyv első fejezetének alapgondolata az a felismerés, hogy közösségi intézmények nélkül egyetlen közösség, így a szórványban élő magyarság sem őrizheti meg nemzetiségét, nyelvét, vallását. Ezeknek az intézményeknek a létrehozására és tevékenységére irányul a szerző figyelme. Adatok, tények sokaságára alapozva ismerteti a római katolikus és a protestáns felekezetek egyházépítő munkáját, templomok és iskolák létrehozását, társadalmi és művelődési egyesületek megalakítását és működtetését. Mindezt kiegészíti azoknak az értelmiségieknek a bemutatásával, akiknek eme intézmények megalakítása és irányítása a nevükhöz fűződik.
A szellemi élet gyarapodásaként mutatja be a bukaresti első magyar hírlapok, a képes kalendáriumok, az egyesületi értesítők, évkönyvek megjelenését. A szerző nagy érdeme, hogy felkutatott és közzétesz figyelmet érdemlő eseményeket, újabb adatokat, téves dátumokat pontosít, hiányos tényközléseket egészít ki. Forrásmunkákra hivatkozva megerősíti például, hogy Fekete József szobrászművész az alkotója a fővárosi Repülősök emlékművének. Tisztázza például a magyar műépítészek és építészmérnökök szerepét, akik középületek, szállodák, magánházak tervezése és kivitelezése révén járultak hozzá Bukarest városképének kialakításához. A magyar értelmiségiek szakok szerinti csoportosítása révén lehetővé teszi annak áttekintését, hogy a Bukarestbe került magyar orvosok, gyógyszerészek, mérnökök, festőművészek, ügyvédek, zenészek, közgazdászok, munkások milyen munkahelyeken dolgoztak; így tudjuk meg például azt, hogy milyen tisztségeket töltöttek be magyar gazdasági és pénzügyi szakemberek román és osztrák-magyar érdekeltségű vállalatok vezetőségében. Forrásmunkák révén mutatja be, hogy milyen anyagi és szellemi értékekkel gazdagították a magyar szakemberek saját közösségüket, miként járultak hozzá Bukarest fejlődéséhez, milyen ágazatokban és szolgáltatásokban helyezkedtek el a nagy számban idetelepült magyarok.
A szerző részletesen ír a református és főleg a katolikus egyház, valamint a felekezeti oktatás helyzetéről, hitéleti tevékenységéről. Beszámol a 20. század eleji önálló magyar egyházépítésről, a Bálinth János lelkészről szóló titkosszolgálati jelentésekről, a Cuza utcai katolikus templom és iskola létrejöttéről, részleteket ismertet Raymund Netzhammer püspök emlékiratából. Nem hallgatja el azokat a korabeli, idegen állampolgárokra és intézményekre vonatkozó hivatalos rendelkezéseket, amelyek meghatározták a már a 19. század közepén jelentkező magyarellenes előírásokat, intézkedéseket, és a korabeli román sajtó magyarok elleni rendszeres uszításait is ecseteli.
Mint ismeretes, gyökeresen megváltozott a bukaresti magyarság helyzete az első világháború után. Könyvében Hencz Hilda arra keres választ, hogy miként élte meg a bukaresti magyarság ezt a változást, miként hatott ki sorsa alakulására a nacionalista országvezetés szaporodó és szigorodó jogfosztó intézkedéssorozata. A szerző taglalja azokat a nagy erőfeszítéseket, amelyekkel a bukaresti magyarságnak sikerült életre keltenie a túléléshez szükséges közösségi intézményeit. Kimutatja, hogy a jogfosztó törvények dacára a túlélésre berendezkedett szórvány meg tudott maradni életképes közösségnek egyházában és társadalmi, művelődési egyesületeiben; elvesztette ugyan önálló katolikus egyházát, katolikus iskoláit, de megerősödött református egyháza, megőrizte magyar iskoláját, létrejöttek az anyanyelvet és kultúrát ápoló egyesületei. Mindezekre nagy szükség volt ahhoz, hogy ellensúlyozni lehessen az állandóan leselkedő asszimiláció veszélyét.
Újabb nagy megrázkódtatás volt a második bécsi döntés nyomán előállt helyzet. Ez tömeges visszatelepedéseket váltott ki, vagyonok elprédálását okozta, egyéni tragédiákhoz vezetett, szétzilált egy kialakult közösséget, intézményei betiltását, épületei zárolását vonta maga után. Alig maradt helyben magyar értelmiségi. Az itt maradottak helyzetét súlyosbította a felkorbácsolt magyargyűlölet, sokan még otthonukban is félve szólaltak meg magyarul. A háború nagy anyagi veszteségeket is okozott, közösségi épületek pusztultak el. Az 1944. augusztus 23-i fordulat a jobb élet reményét villantotta fel a sokat próbált bukaresti magyarok körében. Életük egyik biztató eseménye volt, hogy a lebontásra ítélt, de a háború kitörése miatt épen maradt református templomot újra birtokukba vehették, a megmaradt iskolaépületben pedig ősszel megkezdődhetett a tanítás Az új politikai-társadalmi körülmények között megalakult a Magyar Népi Szövetség helyi szervezete, beindult a román rádió magyar adása, megjelent az országos magyar napilap, megkezdődött a tevékenység a Zalomit utcai magyar házban. Mindezt egy újabb korszak nyitányaként taglalja könyvében Hencz Hilda.
Ezt az új korszakot a könyv harmadik fejezete tárja elénk A kommunizmus korszaka címmel. Ebben az időszakban az új hatalom felszámolta a hagyományos magyar közösségi intézményeket, fokozatosan elsorvasztotta az egyházak életét, céljai szolgálatába állította az iskolát, a közművelődést. Új magyar intézményeket hozott létre – lapszerkesztőségeket, könyvkiadói részlegeket, minisztériumi nemzetiségi igazgatóságokat, bővítette a rádió magyar szerkesztőségét. Ezek a későbbi évek folyamán újabbakkal bővültek (Kriterion Könyvkiadó, a Román Televízió magyar adása, A Hét c. hetilap stb.). Ezek működéséhez jelentős számú értelmiségit helyeztek Bukarestbe. Soha olyan sok magyar értelmiségi nem dolgozott a fővárosban, mint azokban az években. Számos erdélyi magyar író, költő, szerkesztő élt és alkotott itt, de szép számú képzőművész, zenész, sportoló is. Egyetemi oktatók tanítottak a felsőoktatásban, szakemberek munkálkodtak a tudományos kutató intézetekben, jelen voltak minisztériumokban, a felső pártszervekben. Szakmunkások, mérnökök, technikusok százai dolgoztak ipari vállalatokban, építkezéseken, szolgáltatásokban. Figyelmet érdemlő megállapítás, hogy bár számbelileg megnőtt a szórvány, társadalmi szerkezete pedig minőségileg javult az értelmiségi réteg gyarapodásával, mégsem alakulhatott ki közösségi élet, mert a hatalom nem engedélyezte magyar társadalmi, művelődési, szakmai egyesületek megalapítását. Csak az egyházak keretében zajlott erősen korlátozott közösségi élet és a Petőfi Művelődési Házban időnként élénkülő művelődési tevékenység. A lapok, a rádió, a tévé, a könyvkiadók szerkesztőségeinek bemutatásával, a társadalmi, felsőoktatási, tudományos, művészeti intézményekben dolgozó szakemberek számbavételével a szerző képet ad arról az értékmegőrző és -teremtő szellemi munkáról, amely ebben az időszakban Bukarestben kibontakozott.
Könyvének utolsó fejezete a bukaresti magyarság 1989 decembere utáni időszakát taglalja. Elemzésének sommás következtetése, hogy elkezdődött a szórvány gyorsuló leépülésének folyamata, amely végül is felszámolódásához vezet. Az okok között említi a magyarok számának nagymértékű csökkenését a hazatelepedések okán, az államilag támogatott intézmények megszűnését, a vállalatok csődjét, az építkezések leállását, a kutatóintézetek elsorvadását. A megfogyatkozott szórványnak sikerült ugyan újrateremtenie bizonyos közösségi intézményeket, megerősítenie egyházai életét, száma gyarapodott az RMDSZ parlamentben és államigazgatási intézményekben dolgozóival, ami viszont az elemző szerint nem ellensúlyozza a felgyorsult asszimilációt. A szerző érvelései, minősítései között óhatatlanul felbukkannak vitathatók, szubjektív fogantatásúak, személyiségek megítélésében, a helyi és országos problémák tárgyalásában aránytalanságok is tapasztalhatók, ez viszont semmit nem von le a kötet értékéből.
Hencz Hilda könyve gazdagon dokumentált, szakmai igényességgel összeállított, fényképekkel bőven illusztrált munka, amely terjedelmes bibliográfiát és névjegyzéket is tartalmaz. Recenzesei dr. Lucian Boia egyetemi tanár, dr. Mihai Chioveanu egyetemi docens. A kötet alapgondolata az anyanyelvben és nemzeti kultúrában való megmaradásért folytatott küzdelem a román állam magyarellenes törvényhozása és a folytonosan leselkedő asszimiláció ellenében. Legyen szabad válaszolnom az utolsó fejezet kérdőjeles alcímére: lesz-e még holnap? Igen, lesz magyar holnap Bukarestben. A történelem fondorlatai kiszámíthatatlanok.
Bántó István
* Hilda Hencz: Bucureştiul maghiar. Pe urmele a maghiarilor din Bucureşti de la începuturi până în prezent (A magyar Bukarest. A bukaresti magyarok nyomában a kezdetektől napjainkig – sz. m. ), Pro Universitaria Kiadó, Bukarest, 2013. Művelődés (Kolozsvár)

2014. július 7.

Árkoson köszöntötték Böjte Csabát (Negyedszázad az egyház és az árvák szolgálatában)
Sokan elfértek a felújítás alatt levő árkosi, Szent István oltalma alatt álló kis kápolnában pénteken este, ahol jubileumi szentmisére és keresztelőre gyűltek össze a ferences nővérek segítségével. Fekete József plébános és Böjte Csaba ferences szerzetes közösen mutatta be a szentmisét, melyen részt vettek a sepsiszentgyörgyi életvédők, a falu lakossága és az Irgalmasság Anyja Kismamaotthon lakói. A férfikórus énekkel köszöntötte a ferences atyát. Böjte Csaba ezüstmiséje homíliájában a maradandó és a bűnös örömöket hasonlította össze. Az Istennek kedves örömei közé tartozik a mindannyiunknak felkínált jó cselekedetek öröme, a létezés öröme, a bölcsesség öröme, a tudás öröme, az alkotás öröme. Szokásához híven több példát említett a Dévai Alapítvány gyermekeinek életéből. Kiemelte, hogy a mennyek országában jobban örvendenek egy bűnös megtérésének, mint más kilencvenkilencnek. Sajnos, a gonosz léleknek is megvannak a maga örömei, „bolondgombái”, ilyen a fogyasztás öröme, a birtoklás vágya, a kapzsiság, a hatalomvágy. Vajon milyen örömre nyitom meg a szívemet? – tette fel a kérdést a jelenlevőknek, majd az életadás örömére utalva megkeresztelte a kismamaotthon két kis lakóját, Annamáriát és Amanda-Máriát.
A szentmise végén dr. Kovács Zita gyermekgyógyász, a Pro Vita Hominis Társaság vezetője köszöntötte az ünnepeltet (képünk), akinek segítségével sokéves imáik meghallgatásra találtak: a ferences nővérek átvették és szeretettel működtetik a lányanyaotthont, sok veszélynek kitett élet került oltalom alá az évek során. Az Assisi Szent Ferenc Betegápoló Nővéreinek közösségéhez tartozó Franceska elöljáró nővér megköszönte, hogy hazahívta őket Csaba testvér Magyarországról, és le tudtak telepedni Árkoson, ahol készül a kolostor. Pacifika nővér régi magyar áldással, egy kismama Szent Ferenc imájával, az ott született kisgyermekek egy-egy fehér szál szegfűvel köszöntötték az ezüstmisés szerzetest. Ezt követően a bükki füvesember, Szabó Gyuri bácsi gyógynövényeinkről beszélt. Családjában ő a huszonegyedik nemzedék, amely a gyógynövényekkel foglalkozik, elmondása szerint Magyarországon naponta 600–700 kg gyógynövényt vásárolnak fel, mindez több száz egyszerű embernek jelent megélhetést, ő és a csíkkarcfalvi Macalik Ernő azt a tudást hordozza, amelyet elismertek magyar örökségként. A Csíki Anyák Egyesületének tagjai mosható pelenkát hoztak a kismamaotthonnak, de azt is elmesélték, hogy kreativitásuk és lelkesedésük nyomán elindult egy mozgalom, mely az életet szolgálja.
Józsa Zsuzsanna, Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

2014. augusztus 20.

Szent István árkosi áldása
A nagy király áldása most mutatta meg erejét ebben a községben. Kettős itt a csoda, mert a lepergett huszonöt esztendő alatt háromszázhetvenre növekedett – ebben a zömében protestáns faluban – az egyházfenntartó római katolikusok száma.
S mert szűkössé lett a kápolnájuk, amit a báró Szentkereszti család építtetett 1824–25-ben majdnem önerejéből, sok jóakaratú hívő ember és a helybeli kalákások segítségével tágasabbra bővítették. Így most már templomként fogadja a vasárnap, augusztus 24-én délután 4 órára Szent István-napi búcsúra idesereglőket. – Régi álma a kápolnabővítés az árkosi katolikusoknak – mondta Duka Antal, a filia gondnoka –, már édesapámék is készítettek erre egy tervet a régi rendszer idején, de akkor nem jöttek össze az anyagiak. Élő egyház vagyunk: több a születés, mint a temetés. Gyűjtést szerveztünk a faluban, nem akadt olyan család, amely erre az alkalomra ne áldozott volna pénzt. Fekete József plébánosunkkal megjártuk a gyulafehérvári érsekséget, ahonnan 10 ezer lej kamatmentes kölcsönt kaptunk, mert a sepsikőröspataki anyaegyházhoz tartozunk, de kaptunk pénzsegélyt a katolikus testvéregyházaktól is. A gyűjtésből összejött összegből fizettük ki a rajzot és az engedélyt. A munkálatokat hozzáértő szakemberek végzik, és hihetetlen, de közmunkában! – folytatta a gondnok. György János székely ezermester az édesapjával kalákázott, Váncsa Árpád az asztalos-, Váncsa Kálmán pedig a kőművesmunkát végezte, a tetőzetet Váncsa Mátyásék ácsolták, s az új falat id. Rétyi Ödön kőművescsoportja vakolta le költségmentesen. Anyagilag támogatott Göncz Pál és családja, a Váncsa Lajos vezette helybeli Vadas erdő-közbirtokosság vezetősége 11 köbméter fenyőfát adományozott, Kató György traktorista pedig meszet, és bármikor, bárhonnan vállalta az anyagszállítást, a kőröspataki fűrészüzem 100 négyzetméter padlódeszkával segített. Nem említem név szerint a mindennapi kalákásokat, mert olyan napom is volt, hogy tizenöten jöttek segíteni. Persze, a kínálmációt nem akarom elfelejteni, mert György Ignác katolikus kertészmérnök és családja szilvapálinkát adományozott erre a célra. A tetőzet befejezésekor vaddisznóhúsból tokányolást szerveztünk: én vagyok a vadász, feleségem a szakács! A jó Istennek adnak hálát az árkosi templombővítők. Újraépítették a harangtornyocskát, György János villanyra szerelte a két harangot, és megígérte, hogy a munkálatok koronájaként öntet még egyet, mert – mint elhangzott –„ a kápolnában valamikor három kisharang szólt!”
Kisgyörgy Zoltán, Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

2015. április 4.

Sors és jelkép
Fejezetek az erdélyi magyar képzőművészet történetéből 1920–1990
A magyarországi kulturális élet nagy összművészeti eseménye, a Budapesti Tavaszi Fesztivál egyik kiemelkedő rendezvényeként április 24-én a Magyar Nemzeti Galériában megnyílik az erdélyi magyar képzőművészetnek szentelt Sors és jelkép elnevezésű kiállítás. A tárlat páratlan a maga nemében. Erdély művészete ekkora figyelemnek még sosem örvendhetett, minden eddiginél nagyobb merítésű, átfogóbb, sajátos szempontú válogatást visznek közönség elé. A kiállítás több mint félszáz magyarországi, romániai, németországi köz- és magángyűjtemény kollekcióiból kölcsönzött munkákat. Minderről a tárlat kurátorával, Szücs György művészettörténésszel, a budapesti Szépművészeti Múzeum Magyar Nemzeti Galéria tudományos főigazgató- helyettesével beszélgettünk.
– Célegyenesben a kiállítás szervezése, előkészítése. Időben eléggé nagy és bonyolult korszakot fog át, több szempontból sem lehetett könnyű összehozni ezt a gazdag anyagot.
– Nem, de éppen mert ilyen nagy korszakot áttekintő kiállítás még nem volt, fel kellett vállalnunk a kihívást. Az I. világháború és az 1989-1990-es fordulat közötti időszakot legalább két markáns korszakra lehet tagolni: az egyik a két világháború közötti periódus, amelynek az elején egy más állam kereteibe került magyar közösségnek kellett számot vetnie azzal, hogyan tovább. A második nagy korszak talán kevésbé 945-höz kötődik, inkább a 40-es évek végéhez, a szocialista korszak eljöveteléhez. Számolnunk kell azzal is, hogy az észak-erdélyi karéj pár évig Magyarországhoz tartozott, tehát volt egy rövid reintegráció, amikor ismét új gondolkodási mód alakulhatott ki. Kicsit tágnak tűnik ez a történelmi és művészeti szempontból is összetett, ellentmondásokban bővelkedő intervallum, más elképzeléseket is átgondoltunk, de végül úgy döntöttünk, hogy ezt a nagyon széles merítést csináljuk meg, hiszen a későbbiekben kisebb-nagyobb kiállítások fogják majd ezt kiegészíteni. Számos galériával vagyunk kapcsolatban, és megbeszéltük, hogy az április 24-én nyíló kiállítás nyitva tartása alatt szatellitkiállításokat rendeznek, a weblapon egymásra tudunk hivatkozni, és a hálózat egy kicsit gazdagítja ezt az egyébként is nagy kiállítást.
– Egy ilyen aránylag nagy korszakot egyszerűbb úgy átfogni, hogy elsősorban a művészi csoportosulásokra összpontosítanak a rendezők? Milyen fő elv érvényesült a tárlat koncepciójának a kidolgozásában?
– Gondoltunk arra, hogy centrumok hálózatával próbáljuk ezt az időszakot leírni. Beszélhetünk Nagybánya megújulásáról egyfelől, aztán arról, hogy Nagyváradtól Kolozsvár veszi át a stafétát a 20-as években a Korunk folyóirat és más hasonló dolgok miatt, miközben Nagyváradon is folytatódik egy nagyon komoly művészeti élet. Marosvásárhely az ’50-es évek után válik meghatározóvá, nem utolsósorban a művészeti líceumból kiáramló, illetve odatelepedő művészek, Nagy Pál, Balázs Imre, Zsigmond Attila és számos jeles társuk révén. Kolozsváron grafikai iskoláról szoktunk beszélni Banner Zoltán nyomán, és valóban, a ’60–70-es években az ottani képzőművészeti főiskola hatásaként is robbanásszerűen tör fel Cseh Gusztáv, Árkossy István és a többiek csapata. Így is össze lehetett volna rakni az anyagot, de mégis azt gondoltuk, hogy az erdélyi magyar művészet fogalmát úgy szerencsésebb letapogatni, ha olyan tematikus egységeket állítunk össze, amelyeken belül a kérdésfelvetés a tematikus tartalmakra vonatkozik. Ilyen például a tájfestészet és a tájban munkálkodó ember. Ez kissé sztereotip módon társul az erdélyi művészethez. Próbáljuk végigkövetni a Nagybányáról kiinduló, illetve az azzal párhuzamos szálakat, mint amilyen Nagy István művészete, és folytatjuk Szolnay Sándorral, a marosvásárhelyiekkel, egészen a ’80-as évekig. Igyekszünk felmutatni, hogy a táj mint gondolat, mint kifejezési lehetőség, mint hordozó hogyan változik az évtizedek során. Akárcsak egy életművön belül is milyen változások lehetnek. Pittner Olivér például a 30-as évek legelején, amikor Dél-Amerikából hazaköltöznek, konstruktív, kristályszerű alakzatokat fest, viszont Marosvásárhelyen már organikus, furcsa, szürreális hatású gyökereket. Tehát egy-egy mikrokörnyezetet is érdemes megvilágítani. A marosvásárhelyi vizsgálódások irányai ekképpen felsokasodnak. Az absztrakt irányába elnyúló sajátos mikrokörnyezetet ismerünk például Albert Lászlónál, Nagy Pálnál, szóval ilyen értelemben ott más a közeg. Ezeket végiggondolva, egyazon kiállítási térben látható az a mozgás, ami a tájfestészetet mint problematikát hordozza. Hasonló módon nézzük meg a húszas évek avantgárdját, a húszas-harmincas évek klasszicista törekvéseit, Szolnay Sándort, Jándi Dávidot Nagybányán, Fekete József szobrászt, akivel kicsit az art deco irányába megyünk el. Lesz szociális piktúra, ahol a társadalomkritika is megjelenik, mondjuk Leon Alexnél, szóba jöhet Gy. Szabó Béla Liber Miserorum metszetkönyve, tehát az ábrázolásból korábban kiszorult harmadik világ, vagy a "negyedik rend" művészete, ahogy Dési Huber István fogalmazott, de ugyanakkor belép az utópia is, hiszen Mattis Teutsch János, akit avantgárdistaként ismerünk már a 10-es években, és egyrészt Bukaresthez, másrészt Németországhoz, harmadrészt a Kassák körhöz is kapcsolódott, ekkor már nagy konstruktív freskótervekkel, utópikus megnyilvánulásokkal jelentkezik.
– Többnyire lezárt életművek kerültek szóba. Ma élő alkotók művei lesznek-e a kiállításon?
– Természetesen. Az volt az elv, amit különben nem túlzottan szigorúan tartottunk be, hogy lehetőség szerint legyen néhány olyan 90 utáni mű, akár áttelepedett, akár otthon maradt alkotóktól, amely éppen a kilencvenes váltásra reflektál. Az áttelepedett művészeknél is az otthon készült alkotásokra koncentráltunk, hogy abban a kultúrkörben, az ottani kiállítási szisztémában, szellemi közegben született alkotások beszélgessenek egymással. És ahogy közeledünk a kilencvenes év határáig, sokan képviselik a '84 körülre nagyjából eljött MAMŰ Társaságot. Krizbai Alex, Nagy Árpád Pika, Elekes Károly és társaik több Vásárhelyt készült munkája lesz látható a kiállításon. Sajnálatos módon a '91-ben meghalt Baász Imrének azok a dokumentumai már nem kerülnek be, amelyek a Szent Anna-tavi performance fesztivál indításánál vagy a 90-91 körüli szervezéseiben születtek. Viszont a Kalevala időszakában készültek és a későbbi megújító grafikák, a rácsos, hálós szimbolizmus művei szerepelnek.
– Az előkészítő munka egy egész nagy csapatot vett igénybe?
– A koncepció kidolgozásában erős kontrollokkal próbáltuk megvalósítani az elképzelésünket. Ebben az Erdélyben működő, az ottani művészetet nagyon jól értő művészettörténészeket is megkérdeztem, különböző generációkat. Például Murádin Jenőt, Vécsi Nagy Zoltánt vagy Székely Sebestyént. Mindenik egy kicsit másképpen látja a művészettörténetet. Itt kolléganőm, Boros Judit volt az, akivel megbeszéltem és teszteltük a tárlat kidolgozását. A végső döntés az enyém maradt, de mindenképpen szerettem volna, hogy azok a vélemények legalább elhangozzanak, amelyekkel Budapestről nézve esetleg nem számolok. Nem mondom, hogy ez egy konszenzusos kiállítás. Szerintem vitára késztető, akár a beválogatott, illetve kimaradt művészek szempontjából, akár koncepciójában, akár belső arányok, megközelítés tekintetében. De talán ez is lenne a feladata, hiszen az előbb említett új kiállításokat serkentheti, és új szempontrendszereket is érvényesíthet.
– A nagyközönséget elsősorban a kiállítás érdekli, de természetesen mint minden ilyen jelentős rendezvénynél, lesz kísérőanyag is. Egy nagy, átfogó katalógus is készül. Az sem kis munka.
– Dokumentáljuk a kiállítást. De valójában a katalógus lesz maradandó. Nem a tárlat leképezése egy az egyben. Bár a kiállítás szerkezetét a műtárgylista előtt föl fogjuk tüntetni, hogy kiderüljön, milyen struktúrában mutattuk be az alfabetikus sorrendben közreadott anyagot, ez inkább egy problémafelvető, tanulmányi katalógus. Azt kértem a szerzőktől, hogy egy-egy problémát, korszakot modellszerűen villantsanak fel, és a jelenségeket próbálják reflektíven nézni. Az idősebb nemzedékből például Gazda József és Banner Zoltán személyes emlékeket is be tudott keverni a szövegébe, ami már forrásértékű. Olyanokat például, hogy egy-egy kovásznai tárlat vagy egy-egy marosvásárhelyi lapszám milyen kompromisszumok árán jöhetett létre. A katalógusba így személyes fotók is be tudnak kerülni. Ettől talán életszerűbbé válik, közelebb hozza a mai nézőhöz ezt a több szakaszra oszló korszakot.
– Végül egy személyesebb jellegű kérdés. Hetek óta ezzel kelsz, ezzel fekszel, annak idején a Nemzeti Galériában rendezett nagybányai kiállítás hozott számodra sok szakmai elismerést. Ettől is ilyesmit remélsz? Bár azt is említetted, vitát is szülhet a rendezvény.
– Nagybánya egy más kérdés volt. Csorba Géza akkori főigazgató-helyettessel társrendezőként csináltuk azt a kiállítást, de mivel a kutatásokat én tovább folytattam, és számtalan kiállítás, kiadvány, megnyitószöveg, cikk született ebben a témában, az valahogy rajtam ragadt, és indulásként nagyot lendített rajtam. Ez a kiállítás talán szerencsés időben egy olyan összegzés lehet, ahol én már semmiféle szakmai vagy más elismerésre nem számítok. Ettől én nem változom, viszont az biztos, hogy maga a Nagybánya-kutatás mindig egy erdélyi kutatással is együtt járt. Most lehetőség nyílik arra, hogy egy nagyobb összefüggésrendszerbe helyezzem a nagybányai megújulási szakaszokat, illetve folyamatokat, és olyan rendszerbe tudom fogni a párhuzamos, egyéni élményeimet, művészekkel való barátságot, kiállítások megnyitását, műteremláto-gatásokat, ami által az erdélyi kultúra, illetve művészettörténet folyamatos átélése, kutatása a magam számára is történeti összefüggésbe kerülhet. Leírva, végiggondolva én magam is tágabb és mélyebb rálátást kapok erre a nagyon hosszú XX. századi korszakra.
– Túl az érzelmeken, vannak olyan vélemények, hogy az erdélyi művészetet némiképp a provinciával azonosítják. A kiállítás, illetve a kiadvány ezt mennyiben tükrözi vagy cáfolja?
– Nyilván a nézőpont budapesti. Mint mondtam, a kiállításba és a katalógusba bevontam az erdélyi művészettörténészeket is, de a munkatársainkkal próbáltunk egy olyan kiállítást összerakni, amivel azt szeretném bizonyítani, hogy minden évtizedben, minden korszakban, minden generációban volt néhány olyan művész, aki minimum a magyarországi kiemelkedő művészekkel párhuzamosan azonos minőséget hozott létre, és alkalmanként akár európai nívón is tudott szerepelni. Ilyenformán a megszokott átlagművészetet nem akartam bemutatni. Nem akartam, mert félrevezető lenne kiállítani az ’50-es évekbeli, szocreálnak nevezett propagandaművészetet, vagy a későbbiekben modernizmussal egy kicsit felfejlesztett, szintén szocialista realista nézőpontot, hanem azt próbáltuk elérni, hogy a budapesti vagy a külföldi látogató meghökkenve úgy érezze, itt most egy nagyon összeállt, nagyon magas és erős művészet alakult ki. Természetesen számos olyan műtárgy lesz, amely az építéssel, a szociális munkával kapcsolatos, vagy egy-egy tartományi tárlaton üdvözölt tematikájú mű, de mai szemmel sem bántó kompromisszum. Nagy Albertnél például, aki az erdélyi művészetben sokakra hatott, az építés soha nem kimondott szocreál, nála a munkásábrázolásnak mindig részben ironikus, részben drámai megjelenése van, ahogy Derkovits Gyulánál is elmondható ez. Vagy van például Ferenczi Noéminek egy Rőzsehordója, amit ugyancsak kiraktunk, hiszen ő a ’20-as években dolgozott, élt Erdélyben. Ziffer Sándorral állított ki. Ferenczi Noémi munkaábrázolása se az a fajta propaganda vagy kultuszművészet, amit nem szeretünk. Summázva azt gondolom, hogy reményeink szerint ez mind a budapesti, mind a nemzetközi tájékozatlanabb közönséget meghökkentő, érdekes, minden szekcióban valamiféle élményt, izgalmat nyújtó tárlat lesz. Nem névsorolvasás, és nem egy olyan mechanikus tárlat, hogy összeírjuk a 300 legjelentősebbnek tartott művészt és évtizedenként mindenkitől kirakunk egy művet. Bizonyára egy olyan kiállítást is meg lehetne nézni, de úgy éreztük, hogy ez akkor semmiről nem szólna. Így viszont, hogy egy szerkezetet, egy olvasatot, fejezeteket adunk ennek a ’70 évnek, talán a nézők fejezetenként egy-egy dologra, problematikára jobban koncentrálni tudnak, és a későbbiekben talán más erdélyi művészeket is látva, igazítani, illeszteni tudják ennek a képzeletbeli utazásnak az egyes állomásaihoz.
– A budapesti idegenforgalmi csúcs idején is nyitva lesz a kiállítás?
– Április 24-től augusztus végéig tart nyitva, pont a nagy turistaszezonban. Talán Erdélyből is sokan, esetleg éppen csoportosan is megtekinthetik. Már az elején felmerült az is, hogy milyen jó lenne ezt a kiállítást vagy valamelyik változatát Erdélyben is valamilyen módon bemutatni, de helyproblémákba ütköztünk, mert ez több mint 400 művet tartalmazó kiállítás, még akkor is, ha Cseh Gusztáv Hatvan főember című alkotása hatvan kisgrafikát jelent, vagy Nagy Imrének néhány portrésorozata akár egy húszas tétel lenne. Ekkora kiállítási tér Erdélyben sajnos nincs. Viszont a redukció is véges, hiszen ha az anyagot felére, harmadára csökkentjük, akkor már nem erről a kiállításról beszélünk. Egyébként az erdélyi anyagot sem látta senki így egybegyűjtve, az önmagában is érdekes lehetne még Erdélyben is. De legalább ennyire izgalmas lehetne a Magyarországról összegyűjtött, vagy csak a Nemzeti Galériában megtalálható jó művek gyűjteménye is. Mindezekre mi nyitottak vagyunk. Lelkesedésben nincs hiány, eddig bármelyik városban voltunk Erdélyben, Kolozsváron, Marosvásárhelyen, Sepsiszentgyörgyön, mindenhol azt mondták a szervezésbe bekapcsolódók, hogy mennyire jó lenne ezt itt is bemutatni!
– Ezt magunk is megerősíthetjük. Legyen nagy siker a kiállítás!
– Mi is ugyanezt szeretnők.
N.M.K.
Népújság (Marosvásárhely)

2015. november 12.

Ferences betegápoló nővérek Árkoson
Hivatásuk kegyelméért, szerzetesi közösségük fennállásának 25. évfordulójáért, erdélyi alapításuk 10. évfordulójáért és kolostoruk felépüléséért adtak hálát Istennek ünnepi szentmisén októberben az Assisi Szent Ferenc Betegápoló Nővérek Árkoson. Ugyanakkor megáldották a kolostort és felszentelték a kápolnát. Az ünnepi szentmise főcelebránsa és szónoka dr. Jakubinyi György érsek volt, aki Tamás József püspökkel, Böjte Csaba ferences atyával, a Dévai Szent Ferenc Alapítvány elnökével, több szerzetes pappal és a kerület papságával együtt mutatta be a szentmisét. Megszentelt életek
Ferenc pápa meghirdette a megszentelt élet évét, amely 2014. november 30-án, advent első vasárnapján vette kezdetét, és 2016. február 2-án, gyertyaszentelő Boldogasszony ünnepével ér véget. Ezért a világegyház és a Gyulafehérvári Főegyházmegye is kiemelt figyelmet fordít a szerzetesrendekre. A kilencedik évfolyamot megért Csíksomlyó Üzenete című kiadvány idei húsvéti számában – amelyet a Csíksomlyói Ferences Rendház adott ki – részletesen megismerhetjük az Erdélyben működő, különböző karizmákkal rendelkező, Isten és ember szolgálatára elkötelezett szerzeteseket. Közöttük vannak Assisi Szent Ferenc Betegápoló Nővérei.
Központi anyaházuk Magyarországon Kozármislenyben (Pécs mellett) található, ezt 1996-ban svájci jótevő támogatásával építették fel; a Dorothea Otthont 2004-ben nyitották meg, ahol időseket gondoznak. A nővérek több éven át a pécsi kórházakban ápolónőként teljesítettek szolgálatot. Az érsekség honlapján olvashatjuk róluk: „Szerzetesi közösségünket, Assisi Szent Ferenc Betegápoló Nővéreit Bali Katalin M. Kapisztrána nővér alapította P. Hegedűs Kolos OFM segítségével 1990-ben Magyarországon. Hivatalosan főtisztelendő Mayer Mihály, a pécsi egyházmegye akkori megyéspüspöke hagyta jóvá 1993-ban. Életformánk alapja a II. János Pál pápa által jóváhagyott Szent Ferenc Reguláris Harmadik Rendje testvéreinek és nővéreinek regulája és élete, amely hivatásunkat röviden így foglalja össze: A testvérek és nővérek életformája ez: kövessék a mi Urunk Jézus Krisztus szent evangéliumát, és éljenek engedelmességben, szegénységben és tisztaságban! Lelkiségünket Szent Ferenc életéből és szelleméből merítjük. Ő arra szólítja fel követőit, hogy szerzetesi életükben az alázatos és szegénnyé lett Jézus Krisztus példáját követve egész szívvel szolgálják embertársaikat.” Mivel a nővérek közül többen is erdélyiek, régi vágyuk volt, hogy hivatásuk által saját népüket is szolgálják. Ezért örvendtek, amikor Böjte Csaba OFM (Ordo Fratrum Minorum – Kisebb Testvérek Rendje) hazahívta őket Erdélybe, és dr. Jakubinyi György érsek áldását adta, hogy Árkoson segítsék a kismamaotthon lakóit.
Irgalmasság Anyja Kismamaotthon
Az árkosi Irgalmasság Anyja Kismamaotthont a Pro Vita Hominis Életvédő Társaság hozta létre dr. Kovács Zita gyermekorvos vezetésével a lányanyák, a nehéz helyzetben levő vagy otthonról kitagadott nők megsegítésére, majd 2005-ben a Dévai Szent Ferenc Alapítvány vette át annak működtetését. Francesca nővér, a helyi közösség vezetője, Regina nővér, Pacifika nővér és Terzícia nővér a szerzetesi életet megélve, az imádságból merítve erőt nagy odaadással, szeretettel, odafigyeléssel gondozzák immár tíz éve az otthon lakóit. Az évek során közel nyolcvan anya kopogtatott be a kismamaotthon ajtaján várandósan, szülés előtt vagy szülés után a kórházból kijőve, csecsemőjével. Olyan is volt, aki három vagy öt gyermekkel érkezett. A nővérek befogadták, együtt laktak, főztek velük, gondoskodtak róluk, tanítgatták a gyermeknevelésre és hitre, az élet mindennapi dolgaira. A kis kertben pedig igyekeztek megtermelni a konyhára kerülő zöldségeket. Ottlétük után mindenkinek megoldották a sorsát, elrendeződött az életük.
Ferences kolostor épül Árkoson – adta hírül lapunk 2013. április 18-i számában a falu szülötte, Kisgyörgy Zoltán főmunkatársunk, aki beszámolt arról is, hogy az elmúlt 150 esztendő alatt megváltozott a település felekezeti összetétele. A Szentkereszti család által építtetett, a Szent István oltalma alá helyezett katolikus kápolna már nem elégítette ki a hétszeresére nőtt közösség igényeit, így a tavaly augusztusban templommá növekedett. Két év alatt felépült a kolostor, és eljön az a pillanat is, amikor a nővérek oda költözhetnek, ezzel megnövekszik a kismamaotthon befogadóképessége.
A kolostorkápolna titulusa
A sepsikőröspataki egyházközséghez tartozó Árkos filia lelkipásztoraként Fekete József plébános köszöntötte az egybegyűlteket október 17-én, a kolostor felszentelésének napján. Jakubinyi György érsek beszédet tartott, megszentelte a vizet, könyörgést mondott az új rendház megáldására. A kolostorkápolna titulusa: Assisi Szent Ferenc stigmatizációja. Magyarázta, hogyan kapta meg Szent Ferenc a stigmákat és milyen szerepe van a katolikus hitéletben. A stigma görög eredetű szó, jelt jelent. Eredetileg amikor a rómaiak elfogták a szökött rabszolgát, hogy ne legyen kedve többet megszökni, a gazdája nevének kezdőbetűit beleégették a bőrébe. Ezt nevezték stigmának, jelnek. Utána a katolikus keresztény misztikában az Úr Jézus öt szent sebét (a kezén, a lábán és az oldalsebét) nevezték stigmának. Előfordult az a szentek életében, hogy rendkívüli misztikus jelenségként, úgy átélték az Úr Jézus szenvedéseit, annyira együtt éreztek vele, hogy testükön megjelent az öt szent seb. Ezeket nevezzük stigmatizált szenteknek.
Stigmatizált szentek
Ki volt az első stigmatizált az egyháztörténelemben? – tette fel a kérdést Jakubinyi György. Az első, aki az Úr Jézus sebeit megkapta, Assisi Szent Ferenc volt. Amikor már olyan nagy lett a ferences rend, hogy tömegek léptek be, és már nem tudtak úgy cselekedni, mint az alapító szent atya, próbáltak lazítani. Ez nagyon bántotta Szent Ferencet, s amikor a nagygyűlésen, az úgynevezett káptalanon kezdték jelenteni, hogy jó volna itt-ott enyhíteni, mert képtelenek olyan szigorúan élni, miként ő kívánja, a maga egyszerűségében Szent Ferenc azt mondta: „ezen nem lehet változtatni, én magától Krisztustól kaptam ezt a szabályzatot, s aki akarja, az kövesse, úgy, mint én, Isten kegyelméből”. De látván, hogy így nem megy, lemondott a rend vezetéséről, félrevonult Toscánában az Alverna hegyre. Ott 1224-ben, halála előtt két évvel a Szent Kereszt felmagasztalásának ünnepén, szeptember 14-én átélte az Úr Jézus szenvedését. Két hónap múlva gyóntatója parancsára megírta, mi is történt tulajdonképpen: megjelent egy szeráf, vagyis egy angyal, aki nem más volt, mint az Úr Jézus, a keresztrefeszített. Öt szent sebéből vérzett, és attól a perctől kezdve Szent Ferenc is érezte, hogy testén megjelenik az öt szent sebhely. Barátja, Gogoli bíboros, aki többször láthatta az ő sebhelyeit, meg volt győződve, hogy ez természetfölötti eredetű, az Úr Jézus kitüntetése, ezért miután pápává választották, szentté avatta.
Szent Ferenc óta 326 stigmatizáltat tart számon az anyaszentegyház, jelenleg kb. 16 stigmatizált él. A leghíresebb napjainkban Szent Pio atya, kapucinus szerzetes pap volt.
Köszönöm az életet
Böjte Csaba testvér hálát mondott a nővéreknek egy kisfiú történetén keresztül, aki az életét annak köszönheti, hogy a nővérek Árkoson befogadták:
– Én igazából köszönetet hoztam a gyerekektől a nővérek felé. Székelyhídon is van egy házunk, sok gyerekkel. Nemrég ott miséztem: ünnep volt, szép volt minden. A mise végén odajött egy 4–5 éves kisfiú, szépen felöltözve, ügyesen, nyakkendővel, egy nagy csokor virágot hozott nekem, s azt mondja a mise végén: „Köszönöm szépen az életet”. Azt hittem, hogy jön egy hosszabb vers, amivel ő elakadt az első sor végén, hisz ilyen még szokott történni a gyerekekkel. Ránéztem, mondom: „Na, és tovább?”. S akkor a gyermek nagy, kerek szemekkel ugyanazt még egyszer elmondta: „Köszönöm szépen az életet.” Akkor körülnéztem, hátha a nevelő tudna neki súgni, körülnéztem, s hát láttam egy anyukát... Ezt az anyukát ezelőtt hat-hét évvel hoztam ide Árkosra. Akkor 22 éves volt, de sohasem járt sem óvodába, sem iskolába. Az anyukája meghalt, az apja pásztor volt, a falu állatait őrizték, úgy nőtt fel a legelőn... Emlékszem, ezt a nőt beültettem az autóba. Értarcsáról hosszú volt az út Szentgyörgyig, útközben végig beszélgettünk. Én azt hittem, ha valaki analfabéta, az nagyjából ugyanúgy gondolkozik, mint mi, csak nem tud írni vagy olvasni. De akkor döbbentem rá, hogy ez a nő sem Hófehérkéről, sem Winetouról, sem az Anyám tyúkjáról nem hallott. Sőt, a Szentírásról, a karácsonyi történetekről sem. Jöttünk errefelé. Az egyik városban ott állt egy nagy karácsonyfa szépen feldíszítve, kivilágítva, lógtak rajta az ajándék csomagok. Kérdezte a nő: „Ez micsoda?” „Ez karácsonyfa.” „ S azt miért állítsák?” Elmondtam a Krisztus születését. S kérdezi: „Mik lógnak rajta?” „Ajándékdobozok.” S újból kérdez: „Mi az az ajándék?” Akkor engem ez nagyon mellbe ütött. Itt van egy 22 éves nő, aki áldott állapotban van, és nem tudja, mi az ajándék, nem kapott még soha olyant. Megálltam egy üzlet előtt, bementem, az elárusító lány elcsodálkozott rajtam, hogy pap létemre miért veszek bizsut, fülbevalót meg nyakláncot. Szépen becsomagolták, odavittem neki, s mondom: „Tessék!” „Mi ez?” „Ajándék!” „Kinek?” „Nekem?” „Nahát...” Kibontotta. Nem tudom elmondani azt az örömet, amit az az egyszerű nő érzett, amikor életében az első fülbevalóját felakasztotta, felcsíptette a fülére. Aztán elhoztam őt ide, Árkosra. Olyan megható, hogy a nővérek nem kérdezték, honnan hoztam, hanem befogadták. Egy épületben laktak, egy asztalnál ebédeltek, egy konyhán főztek. Nemcsak vele, hanem még sok-sok más, hasonló sorsú anyukával. Szent Ferenc Jézus Krisztus evangéliumát ennyire szépen megélni, hogy az utcáról bejövő koldussal egy födél alatt lakni s megosztani kenyeredet az éhezőkkel, hát nagyon kevesen tudják ezt ilyen szépen teljesíteni. Hála Istennek, a nővéreknek ment, és ez a gyermek azért tudott megszületni, azért maradt életben, mert akkor mi úgy döntöttünk, hogy befogadjuk. A hatóság el is akarta venni az anyától, mert nem tudott írni-olvasni, de aztán végül a nővérek addig foglalkoztak vele, megtanították a nevét leírni, meg kicsit viselkedni, s így nevelheti a saját gyermekét. Igen, amikor az a gyermek azt mondta, hogy köszöni nekünk az életét, akkor ezt így is gondolta, s így is volt. S olyan szép volt, mert megköszönte, és én a köszönetet elhoztam a kedves nővéreknek, mert tényleg nagyon nagyra értékelem azt a munkát, amit végeznek a gyermekek javára...
Nemcsak Csaba testvér, hanem az itt élő háromszékiek is nagyra értékelik azt az áldozatos munkát, amit a nővérek végeznek az élet védelmében. A ferences nővérek egy reménység fát készítettek – amely a vendégszobában kapott helyet –, az ünnepség vendégei ráragasztották üzeneteiket, amelyből szép nagy életfa lett. Adja a jó Isten, hogy szépen kiviruljon.
Józsa Zsuzsanna
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

2016. július 23.

Magyar Bukarest 19. (Hencz Hilda)
A román nyelvű érettségi vizsgákra vonatkozó törvények 1924-es megjelenéséig szállingózni kezdtek Bukarestbe a tanulmányaikat folytatni óhajtó fiatalok, akiket az erdélyi magyarok többsége „árulónak” tartott. Jövetelük legfőbb oka az volt, hogy rendkívül leszűkültek a választási lehetőségek a továbbtanulás terén. A magyarországi tanulmányokat nem ismerték el Romániában, és Kolozsváron majdnem az összes magyar kart megszüntették. Biztos karriert csak a teológia ígért, azonban ide túl sok volt a jelentkező. Más karokon csak román nyelven lehetett tanulni, és műegyetem, orvosi, gyógyszerész, jogi, műépítész vagy képzőművész képzés csak Bukarestben volt. A közgazdaságról nem nagyon tudott senki. 1924-ben Erdélyben mindössze 150 magyar egyetemista mAradt.
Az érettségi diploma lehetővé tette a beiratkozást bármelyik karra, felvételi vizsga nélkül. Az egyetemi tandíjak viszonylag alacsonyak voltak, azonban magasak a fenntartási költségek a diákok számára; sokba kerültek a nyomtatott egyetemi kurzusok is. Vagy albérletben laktak, vagy hotelszobát béreltek, kedvencük a Győzelem úti Splendid Hotel volt, az Athénée Palace-szal szemben (amelyet 1938-ban lebontottak). A magyar egyetemisták majdnem egyáltalán nem tudtak románul, de egy felkészítő év állt a rendelkezésükre, hogy megtanulják a nyelvet, nagyon értékessé vált a magyarul is tudó erdélyi román diáktársak segítsége. Az is igaz, hogy például az orvosi egyetemen nem is igazán volt szükség románnyelv-ismeretre, ugyanis minden előadást franciául tartottak; még N. Păulescu professzor kurzusa is franciául jelent meg nyomtatásban.
Néhányan az „árulók” közül emlékirataikban is megemlékeztek Bukaresti diákéveikről, Nagy András orvossal, az író Szemlér Ferenccel, a szobrász Fekete Józseffel több interjú is készült a kommunista időszakban. Fekete József (1903–1979) 1921-ben érkezett Bukarestbe. Rendkívüli tehetségét a vajdahunyadi acélművek aligazgatója fedezte föl, ahol inasként dolgozott. Mivel Budapesti továbbtanulási tervei elúsztak, rokoni tanácsra a Bukaresti Szépművészeti Iskolát választotta. Ekkor még az iskola nem volt felsőfokú tanintézmény, a státust csak a következő évtizedben nyerte el. Olyan híres szobrászoktól tanult, mint Franz Storck, Oscar Han és Dimitrie Paciurea.
Már diákként díjat nyert az 1925-ös hivatalos szalonban kiállított művével. A kötelező katonai szolgálat után, a szobrász Ion Jalea ajánlásával másfél évig, 1928 és 1929 között Lydia Kotzebuhe műhelyében dolgozott, ahol szabad kezet kapott, hogy Kotzebue makettvázlatai alapján elkészítse A repülősök emlékművét. Corneliu Vasiu számolt be az alkotási folyamatról, arról, hogy Fekete József hol változtatott a maketten, és hogyan vezette az emlékmű elkészítését a bronzba öntésig, ám nem tesz említést alkotói hozzájárulásáról. Mégis, Kotzebue makettjének publikálása után nyilvánvalóvá váltak a lényegi eltérések a terv és a ma ismert emlékmű között.
Kotzebue a román államtól több mint 800 ezer lejt kapott, az emlékmű megöntése és felállítása 3 383 000 lejbe került. A szobrásznő alkalmazottjaként dolgozó Fekete fizetéséről nincs értesülésünk. A több mint 20 méter magas emlékművet 1935. július 20-án avatták fel II. Károly király jelenlétében, ahogy arról a Bukaresti Gazeta municipală egy rövid hírben beszámolt. A hírt a Brassói Lapok is átvette a július 22-i számában, a lap időszakosan a fővárosban is megjelent Bukaresti Lapok címmel. Fekete nevét egyik lapban sem említik. Leírták azonban az avatóünnepség pompáját, ahol a király mellett a trónörökös herceg, a kormány tagjai, a hadsereg képviselői, a légforgalmi hatóságok és az egyház képviselői is részt vettek; katonai díszszemlét is tartottak.
Július 20., Szent Illés, a repülők védőszentjének napja a román repülők napja mAradt azóta is. Fekete hozzájárulását A repülősök emlékművének megalkotásához a legtöbb román szakmunka elhallgatja, nem említi a Bukaresti Kalauz (Ghidul Bucureştilor) és az enciklopédiák sem. Vélhetően nem lehetett egy magyar művész érdemeit elismerni az egyik legnagyszerűbb reprezentatív fővárosi emlékmű megalkotásában, annak ellenére, hogy Bukarestben akkor már több köztéri szobor állt német, francia, olasz de még magyar szobrásztól is, és nem sokkal később elkészült a horvát Ivan Mestrovici műve is.
Egy Bogdan Furtună nevű egyén 1939-ben azt állította, hogy az emlékmű teljes egészében Lydia Kotzebue „besszarábiai román” művész alkotása. Az emlékmű mai, a legsötétebb Ceauşescu-korban, 1983-ban odakerült felirata szerint egyetlen alkotója Lydia Kotzebue (1930–1935). Az is igaz, hogy a legtöbb román enciklopédiából az orosz származású művésznő neve is hiányzik; születési neve Suhanova volt, elvégezte a moszkvai képzőművészeti intézetet, tábornokfeleségként telepedett meg Bukarestben a bolsevik forradalom után. A Dinu C. Giurescu szerkesztette Istoria României în date (Románia története évszámokban) és Gheorghe Parusi Kronológiája mégis feltünteti mindkettejüket az emlékmű alkotóiként. A Román Akadémia égisze alatt megjelent Románia történelme csak Fekete Józsefet jelzi alkotóként, így állítva helyre az igazságot.
Tulajdonképpen lehet, hogy nem is szabad elvárni a románoktól, hogy tisztában legyenek a magyarok hozzájárulásával a romániai vagy akár a Bukaresti művészethez, tudományos élethez, kultúrához, amíg hiányoznak a román nyelvű referenciamunkák. Mégis, Fekete Józsefről megjelent 1977-ben egy román nyelvű kismonográfia Mircea Ţoca tollából; és a szobrász felesége is írhatott róla egy könyvet. M. Ţoca szerint Fekete életműve „a modern román szobrászat történetének egyik legérdekesebb és legeredetibb fejezete” és „A repülősök emlékműve kivitelezésének, de mindenekelőtt művészi értékeinek kritikus szemmel történő elemzése egyre inkább arra enged következtetni, hogy igazi alkotójának Fekete Józsefet tekintsük.” Kijelentését Ion Jalea Feketének címzett, 1970. február 12-én keltezett levele is megerősíti, amelyben azt jegyzi meg, hogy Lydia Kotzebue egyetlen más szobra sem indokolja, hogy az emlékművet neki tulajdonítsuk, míg Fekete alkotása „az első egy viszonylag nagyszámú, a repülő embert ábrázoló szoborsorozatból”.
A repülősök emlékművének megalkotására kiírt pályázat díjazásáról nemrég előkerült információk még inkább erősítik a Lydia Kotzebue tehetségével kapcsolatos kétségeket. Annak ellenére, hogy úgy tűnik, a legjobb terv Medrea Corneliu szobrászé volt, Cantacuzino professzor, a zsűri elnöke házasságán keresztüli rokonának, Lydia Kotzebuenek ítélte az első díjat. A szobrásznő 1917-ben az ogyesszai forradalmi törvényszék bírónője volt, ahol halálra ítéltek egy román tábornokot a Cantacuzino családból. Kotzebue szerelmes lett a tábornokba, kimentette a börtönből, és Romániába menekültek. Fekete munkái közül meg kell említenünk Dumitru Hubert repülőkapitány emlékművét (1935) a Bellu katonai temetőben (szignó nélkül), a Repülős szobrát a Nagyváradi repülőtér csarnokában (1975) és a Horea, Cloşca és Crişan emlékművet (1937).
Fekete művei tovább élnek, annak dacára, hogy neve nem mAradt meg a Bukarestiek kollektív emlékezetében, és a Nagyváradiakéban sem, pedig ott élt 35 évig. A Központi Katonai Kör (Cercul Militar Central) 2009-ben a repülők napja alkalmából szervezett kiállításon bemutatta szobrainak két kis léptékű másolatát. A szobrokon a Fekete név (fordításban Negru) román változata szerepel: I. Negrulea. Ezt a nevet viselte a művész, amíg Bukarestben lakott, talán azért, hogy elfogadtassa magát a románokkal, feleségül is román nőt, Anisia Dumitrut vett el 1933-ban.
Miután lejárt a Lydia Kotzebuevel kötött szerződése, Feketét 1930-ban állatformázó szobrásznak nevezték ki a Zootechnikai Intézethez, tulajdonképpen ő volt a legnevesebb állatszobrász Romániában. Több megrendelést is kapott ebben a korszakban, és a Bukaresti hivatalos kiállításokon több díjat nyert. 1931-ben megfaragta Assisi Szent Ferenc kültéri szobrát a Szűz Mária Királynő római katolikus templom számára. Nevét és az alkotás évét belevésték a szobor talapzatába, azonban szinte olvashatatlanná vált az utolsó „restaurálás” során.
A Páduai Szent Antalnak szentelt, Colentina negyedbeli római katolikus templom számára 1937-ben külső domborműveket készített, ezeken azonban nem szerepel szignója. A katolikus magyarok lapja a munkálat kivitelezőjeként említi, de részletekkel nem szolgál. A műről Ţoca is említést tett könyvében. Még készített néhány domborművet a jogi kar épületébe, az igazságügyi minisztérium Erzsébet királyné sugárúti bejáratához, a Mezőgazdasági Bankhoz és a Colentina Kórház számára, utóbbi három azonban 1990 után eltűnt. 1951-ben még egyszer felkérték a Bukarestiek, feltehetően a Magyar Népi Szövetség, Mark Twain mellszobrának elkészítésére, amely ma is a Herăstrău Parkban található (nevét román helyesírással Fechetenek írták). A kommunizmus idején adott interjúiban nem tett említést vallási témájú műveiről.
Habár sokra tartották, mégsem tudott a művészek élvonalába kerülni, ezért húsz év Bukaresti tartózkodás után Nagyváradon telepedett meg.
A képzőművészetre több magyar diák járt, megemlíthetjük Andrássy Zoltánt, Bene Józsefet (1924–1928 között), Zsiga Jánost (Ioan Jiga), 1928–1933 között és Abodi Nagy Bélát (1936–1940 között). Előbb vagy utóbb mind elhagyták Bukarestet, inkább Erdélyt választották; a kommunista korszakban karriert futottak be a Kolozsvári képzőművészeti intézetnél, Andrássy egy ideig az intézet helyettes rektora volt. Egy másik fiatal tehetség, Jakab András, az Anastase Simu-díj nyertese 1939-ben elhunyt egy, a rendőrség és a Vasgárda tagjai között lezajló lövöldözés ártatlan áldozataként. (folytatjuk) JÁNOS ANDRÁS fordítása
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

2016. augusztus 23.

Zöld ág és harangszó (Templombúcsú Árkoson)
Néhány év múlva kétszáz esztendeje annak, hogy kis, zsindellyel fedett katolikus kápolna épült Árkoson, amelyet főpásztori megbízásból Szent István királyunk emlékére szentelt fel 1825-ben pünkösd harmadnapján Balogh Mihály, a sepsikőröspataki anyaegyház és az árkosi filia plébánosa.
1825 után öt alkalommal javították, eleinte a báró Szentkereszty család támogatásával. Azóta sok víz folyt le a falupatakán. Időközben 1911-ben harang is került a toronyba, amelyet a híres Temesvári Novotny céggel öntettek, mert az azelőtti két harangot a haza védelmében elrekvirálták 1916-ban. Nos, ez a Novotny-harang hívta ünnepi szentmisére a helyieket s számos környékbelit. Nyírfaágakkal díszített ösvényen vonultak a teljesen felújított és megnagyobbított templomba a hívek. Keresztény államalapító királyunk tiszteletére virágba borult az oltár, ünnepi szentmisét celebráltak, s Szent István életéről és intelmeiről prédikált a népes közönségnek Gábos Zoltán málnásfürdői plébános. Miként azt Duka Antal gondnoktól megtudtuk, nyilvántartásuk szerint 380 katolikus hitben élő lakik Árkoson. Fekete József volt sepsikőröspataki plébános nyugalomba vonulása után a kovásznai születésű Ráduly István volt kőhalmi plébánost nevezte ki ft. nm. Jakubinyi György a sepsikőröspataki anyaegyházba, amelynek Árkos a filiája. Ráduly plébános a Zsil-völgyi Petrozsényben, majd Csíkszentdomokoson káplánként kezdte papi pályafutását, 2001-től volt ez év augusztus elsejéig a kőhalmi katolikusok plébánosa. Mind a mater, mind a filia hívei megkülönböztetett szeretettel fogadták a fiatal lelkészt. Szentmise után a templom udvarán kínálmáció közben ismerkedtek, kerültek közelebb egymáshoz a filia hívei.
Kisgyörgy Zoltán
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

2016. augusztus 27.

Hencz Hilda: Magyar Bukarest (Részletek /24.)
1935-től a Szt. Ilona-templom a Jézus Szíve jezsuita társaság felügyelete alá került, ettől kezdve naponta tartottak (román nyelvű) misét, magyarul csak vasárnaponként és ünnepekkor. 1938-ban Söpkéz Richárd Károly hathatós anyagi segítségével a magyaroknak sikerült egy emeletes paplakot vásárolniuk a Cuza-Vodă utcában, a 119. szám alatt (az épületet 1995-ben lebontották).
A templom melletti egykori iskolaépület visszavásárlási jogát is megszerezték. A következő évben az adományozó elhunyt. Söpkéz az Eminescu nyomda, kiadó és könyvesbolt elnöke volt. Ugyanarról a Söpkézről van szó, aki feleségével együtt egy pár gyönyörű festett üvegablakot adományozott jó negyedszázaddal korábban. Egyetlen katolikus magyar sem írt jótevőjük tevékenységéről. Zsidó forrásokból, valamint a román évkönyvekből tudjuk, hogy Söpkéz lehetett a leggazdagabb Bukaresti magyar, az egyetlen, aki már 1923-ban bekerült a High-Life Almanachba. Az évek folyamán különféle, zsidó többségi tulajdonú kereskedelmi vagy ipari társaságnak volt igazgatótanácsi tagja vagy tanácsosa. Egy másik forrásból – melyben neve átírva, Schöpketzként jelenik meg – arról értesülünk, hogy megvásárolta Grigore Cerkez műépítész Victoriei úti házát, amely alkalmas volt fényűző bálok tartására. A kommunista időkben Söpkéz házában volt a Műépítészek Egyesületének székhelye; az 1977-es földrengés után lebontották.
1936-tól a katolikusok két templom építésének is nekikezdenek. A Szt. József-katedrális kanonoka, Josef Schubert kezdeményezésére, a magyar, német és román hívek hozzájárulásából felépítették a Bellu katolikus temetőben a Szt. Teréz-templomot. Ugyancsak adományokból, de ezúttal a magyarok jótékonyságából – melyet Horváth Árpád György (1883–1961), a Barátok templomának papja gyűjtött össze – a katolikusok megvásároltak egy villát a hozzá tartozó telekkel a Colentina negyedben, s átépítették templommá, így készült el Páduai Szent Antal temploma. A harangtorony falán található felirat nélküli, négy méter magas mélydombormű Fekete József műve. Úgy tűnik, hogy itt magyar misét csak keddenként tartottak.
A katolikus magyaroknak két egyesület, egy nőegylet és egy férfiegylet létrehozását is engedélyezték, és jóváhagyták két kórus működését is. Bár voltak a román államnak ilyen kis engedményei, Mikecs Lajos útleírásából az derül ki, hogy Bukarestben a katolikusok románul, németül és franciául gyónhattak, de magyarul nem. Ez valóságos tragédia lehetett a templomjáráshoz szokott vidéki nők ezrei számára. Kudarcba fulladt a moldvai csángók próbálkozása is, nem lehetett magyar papjuk: a Bukaresti katolikus érsekségnek címzett kérésüket a rendőrségnek továbbították, írta ugyancsak Mikecs. 1940 elején a katolikusok mégis reménykedtek, hogy építhetnek egy kultúrtermet a Szt. Ilona-templom közelében.
Ugyanakkor ismervén néhány román kultúrember és több egyesület magyar katolikusok elleni heves kirohanásait, az is csoda, hogy sikerült ezt a pár apró engedményt kicsikarniuk a román államtól. A katolikus magyarok egyik legádázabb ellensége Onisifor Ghibu volt, aki szerint a magyar szentek a revizionizmus szolgálatába álló magyar nacionalizmus jelképei. A Sfinţii unguri în România (Magyar szentek Romániában) című könyvében azt állította, hogy a román államnak sikerült rávennie a pápát, hogy titkos utasításban iktattassa ki a magyar szenteket a vallásos könyvekből, katolikus kalendáriumokból, s szobraikat leverték az iskolákról, templomokról. 1936-ig lerombolták a szobrokat a szatmári és Temesvári piarista középiskolák épületeiről, de a szatmári katolikus katedrálisról is – írta Ghibu. Sikerült meggyőznie a román hatóságokat, hogy „irredenta tartalmuk” miatt tiltsák be még a Szűz Máriához fohászkodó magyar katolikus énekeket, az ún. Mária-énekeket is. Egy 1937. május 11-i, sziguráncánál tett feljelentés szerint egy Bukaresti magyarokból álló csoport, Horváth pappal együtt, az Andronache-erdőben megtartott majálisozás alkalmával megszegte ezt a rendelkezést. A magyarok összetartására újabb csapást mért az evangélikusok és unitáriusok elszakadása a református gyülekezettől. A többségében barcasági származású evangélikusok állítása szerint ők mintegy négyezren lehettek; az 1930-as népszámlálás 12 203 evangélikust jegyez, nemzeti hovatartozás nélkül. Több leszakadási kísérlet után, 1933. július 2-án a magyarok megalakították saját független zsinatpresbiteri evangélikus gyülekezetüket; az eseményt 1934. szeptember 17-én törvényesítették. A közösség lelkipásztora 1934. augusztus 26-tól Sexty Zoltán lett; a presbitériumnak az orvos Papp Béla is tagja volt.
1936-ban az evangélikusok megvásároltak egy ingatlant és evangélikus otthonná alakították át. A miséket azonban a Sf. Voievozi utcai református iskola nagytermében tartották; itt volt a lelkészi hivatal is. Mivel a református közösségnek bért fizettek, állandó konfliktus lappangott köztük. Néhány későbbi adománynak hála, a mai napig több épület is a tulajdonukban van az Occidentului utca 47. szám alatt.
Ugyancsak 1933-ban, június 4-én váltak le a magyar református közösségről az unitáriusok. A közösség életében fontos szerepet vállalt két lelkész, Lőrinczy Dénes és Lőrinczy Géza; ez utóbbi könyvet írt a gyülekezet első öt évéről, majd 1940 körül elhagyta Bukarestet. Az unitáriusok száma mindig rendkívül alacsony volt, az 1930-as népszámlálás 389 főt állapított meg, ezek valószínűleg mind magyarok voltak. Az unitáriusoknak sohasem sikerült parókiát, templomot vagy iskolát építeniük. A Bukaresti magyar evangélikusok és unitáriusok csak vasárnapi iskolákat létesítettek. A református eklézsia folytatta a hívek összeírását, ugyanis városszéli filiákat szándékoztak létrehozni, ahol túlzsúfolt viskókban több ezer munkát kereső magyar élt. Ez a hatalmas munka nemcsak Bukarestben folyt, hanem 1934-től kezdve a Regáti Baráti Misszió segítségével a teljes Kárpátokon kívüli román térségben. Sok magyar azonban inkább elkerülte a regisztrálást, hogy ne kelljen adót fizetnie.
A filiák megalapítása akkor vált sürgetővé, amikor a fővárosi polgármesteri hivatal egy 1936. október 8-i átiratában értesítette az egyházközséget, hogy a királyi palota bővítése miatt kisajátítják a Lutheránus utca 10. szám és a Ştirbei Vodă 9. szám alatti ingatlanjaikat, 1177 négyzetmétert a templommal és a parókia két emeletes házával.
Az egyházközség nemrég fejezte be az 1916-os ágyúzásokban megsérült templom javítását. Képviselői tiltakoztak a kisajátítás ellen, azzal érveltek, hogy Bukarestben nem volt még precedens arra, hogy egy keresztény templomot leromboljanak, az épület alapkövét maga Elena Cuza fejedelemasszony tette le, és a templomkertben több mint ezer hívő van eltemetve. 1937 tavaszán egyházközség alakult a város keleti, egyik legszegényebb negyedében; a 230 fős közösséget dr. Horváth László lelkipásztor vezette. Ezzel egyidőben kezdtek el építeni a Vatra Luminoasă utca 173. szám alatt egy református imaházat, amelyben egy osztályterem is helyet kapott. A 62 fős iskola csak a következő évtől kapta meg a működési engedélyt. Ugyancsak 1937-ben, a város déli részén is hitközség alakult Szighety Béla lelkész irányításával. Egyidejűleg a Giuleşti úti telkükön egy 20 férőhelyes árvaház építésébe is belefogtak. Az alapkövet 1938-ban tették le, de a munkálatok elhúzódtak. A többi, Nagy Sándor által tervbe vett létesítmény, egy öregotthon és egy szülőház, már szóba sem jöhetett.
1940. február 4-én a város északi részének egyházközsége is megalakult, egy bérelt épületben a Chitilei út 42. szám alatt, ennek lelkipásztora Gudor Lajos volt, akinek szándékában állt ősztől engedélyeztetni az iskolát.
Az 1939/40-es tanév statisztikái három iskolát említenek, összesen 294 tanulóval, Bitay Sándor igazgató irányításával. Úgy látszik, hogy mintegy 5000 magyar gyermek a román állami vagy a német evangélikus iskolákba járt; néhányan biztosan a középiskolát vagy akár a főiskolát is elvégezték. Kevesükről van értesülésünk.
Egy majdnem három évig elhúzódó per után 1939. február 12-én jogerőre emelkedett a Koós Ferenc építette templomra kiadott bontási határozat. Az egyház közel 15 millió lejes kártérítést kapott. Ugyanebben az évben a Giuleşti temető szabad telkén letették egy Katona József tervezte inasszállás alapkövét. 1940-ben a hitközség a kártérítés egy részéből, 8,7 millió lejért megvásárolt egy telket ugyancsak a Lutheránus utcában (a CINOR épülete volt 2004-ig). Az év nyarán Katona József belefogott a telken egy hatemeletes toronyház építésébe, amely a Calvineum székháza lett volna. Az épület már majdnem állt, amikor két esemény – a bécsi szerződés augusztus 30-án és a november 10-i földrengés – szétfoszlatta Nagy Sándor minden reménységét a Bukaresti magyarok jövőjét illetően; a valóság még legsötétebb elképzeléseit is felülmúlta. A két esemény következményei katasztrofálisak voltak: Nagy Sándor becslése szerint több mint 30 000 magyar hagyta el Bukarestet, és a református egyházközség összes épülete, a Calvineum mögötti tornatermet (ami még ma is a református egyház tulajdona) leszámítva, használhatatlanná vált.
Az óromániai magyarokra vonatkozó utolsó statisztikai adatok szerint Bukarestben és környékén (Chitila, Olteniţa, Călăraşi, Silistra) 36 036 magyar református élt, a többi regáti területen (Ploieşti, Galac, Brăila, Moreni, Piteşti, Konstanca stb.) még körülbelül 21 500. A más felekezetű, elsősorban a katolikus magyarok száma nem ismert.
A Bukarestben maradt tanulók kis létszáma már az iskolák működését veszélyeztette. A tanulók és a tanítók távozása miatt 1940 végére a külvárosi iskolák bezártak. Sorra a papok is elhagyták Bukarestet. Utolsóként, 1941 szeptemberében Kányádi Béla is örökre távozott szülővárosából. A katolikusokról nincsenek adataink.
(folytatjuk) JÁNOS ANDRÁS fordítása
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

2016. október 1.

Hencz Hilda: Magyar Bukarest 29. (részletek)
A Magyar Népi Szövetség hatalomközelbe kerülésével újabb generáció magyar érkezett a fővárosba, sokan közülük munkás- vagy parasztszármazású értelmiségiek, újságírók, tolmácsok, képzőművészek, zenészek, majdnem mindannyian „jó káderlappal”. Mások felsőfokú iskoláikat végezték Bukarestben, és közvetlenül tanulmányaik befejezése után a fővárosban kaptak munkahelyet. A kommunisták hatalomra jutása és  magyar nemzetiségűek kormányzásba való bevonása nélkül legtöbbjüknek esélyük sem lett volna szakmailag érvényesülni, annál is inkább, mert túlnyomórészt nagyon alacsony társadalmi helyzetből indultak.
A magyar értelmiségiek tucatjával vagy akár százasával helyezkedtek el a felsőoktatásban, gazdasági irányításban, kutatásban, hadseregnél, külkereskedelemben stb. Sokan elismert szaktekintéllyé váltak. A friss jövevények általában nem ismerték egymást, ez alól kivételek a sajtónál vagy az egy intézményen belül elhelyezkedők. Ezt az új generációt nem érdekelte a kapcsolatteremtés a régebbi bukarestiekkel; ignorálták őket, vagy nem is tudtak róluk.
A kivételezett magyarok kasztjához tartoztak a pártaktivisták, az állami intézmények központi alkalmazottai, a központi sajtó, rádió és később a televízió szerkesztői és újságírói. Jól fizetett állásuk mellett könnyen jutottak lakáshoz is, a szimbolikus bér fejében osztott lakáskiutalás a kommunizmus egyik legkívánatosabb „kegye” volt.
1948 után több olyan állami könyvkiadó alakult, amelyekhez magyar szerkesztőségek is tartoztak: az Irodalmi  és Művészeti Állami Kiadó, az Ifjúsági Kiadó, a Pedagógiai és Didaktikai Kiadó, később pedig a Ion Creangă, Eminescu, Albatros vagy a Műszaki, Orvosi stb. kiadók. A szerkesztők közé tartozott például a sokoldalú író-újságíró Csire Gabriella (szül. 1928) is; egy évtizedig az Irodalmi Kiadónál dolgozott, majd a gyermekirodalomban szerzett magának nevet, több könyve is megjelent.  Néhány magyar szerkesztő és tolmács Bukarestben román iskolába járt vagy román filológia szakot végzett, mint Hegedűs László (szül. 1953, Bukarest) vagy Skultéty Sándor (szül. 1948). Hegedűs László egy darabig a közrádió magyar nyelvű adásánál dolgozott, de ismertté a Szocialista Nevelés és Kultúra Minisztériumának magas rangú tisztviselőjeként vált; még 1989 után is államminiszter maradt. Az egyetem befejeztével Skultéty Sándort a Scânteia Kiadónál alkalmazták, majd 1980-tól a Politikai Kiadónál, amely 1989 után Gabriel Liiceanu vezetésével Humanitas Kiadóvá alakult át. Testvére, László (szül. 1942) a Közgazdasági Akadémián végzett, a külkereskedelemben dolgozott, ami rendkívüli kiváltságot jelentett, hisz lehetővé tette a külföldre utazást. 
Külön figyelmet érdemel a poliglott Mariana Şora (1917−2011) fordító, prózaíró és a Bukaresti Egyetem német és angol nyelvre szakosodott esszéistája; a világháború alatt ösztöndíjjal Franciaországban élt. Egy interjúban osztrák-magyarnak vallotta magát: a családban magyarul és németül beszéltek. Budapesten született, szülei zsidók voltak, a családja 1919-ben visszatért Temesvárra, a város már Nagyrománia részévé vált. Románul csak 11 éves korára tanult meg. 1978 után Németországban élt, három gyermeke Német-, illetve Franciaországban telepedett meg. Férje, a filozófus Mihai Şora ortodox pap fia, aki ugyancsak tud magyarul; 1989 után egy ideig oktatásügyi miniszter volt.
1949-ben megalakult a Folklórintézet, ahol szintén dolgoztak magyarok; sikerült 1954-ben egy kötet csángó éneket és balladát kiadniuk, ami pár év múlva, a csángópolitika megváltozásával már nem lett volna lehetséges.
Még az Electrecord lemezkiadónál is voltak magyar szerkesztők. Imre Sándor, a neves szaxofonművész és hangszerelő az Electrecord zenekarának volt a karmestere; később Németországba emigrált. 
Több magyar képzőművész, köztük néhány rendkívüli tehetség a Képzőművészeti Főiskola tanára, mások könyvillusztrátorok vagy az újonnan alapított magyar lapok grafikusai lettek. Az új hatalom elvárta tőlük, hogy a nép elnyomás elleni harcát és a munkásosztály szocializmust építő forradalmi lendületét ábrázolják. Ez – legalábbis a kezdetekben – nagy vonalakban egyezett személyes meggyőződésükkel. Hárman közülük, akiket a Képzőművészeti Főiskolához neveztek ki, rendkívüli elismerésnek örvendtek a háború utáni években: a festő Szőnyi István (1913−1967), a szobrász Szobotka  András (1917−1992) és Molnár József grafikus (1907−1984). 
Párizsi tapasztalatszerzés (1938−1939) után hazatérve, Szőnyi nemcsak Temesváron vált elismertté, hanem országos hírnévre is szert tett: 1948-ban elnyerte a Román Akadémia Ion Andreescu-díját, 1950-ben tanulmányi igazgatónak nevezték ki a Képzőművészeti Intézetnél; ezt az állást töltötte be korai haláláig. Szoborszerű és monumentális festészete, amely a Fekete Józsefére vagy a Romulus Ladeáéra emlékeztetett, az egyszerű embereket, legyen az munkás vagy paraszt (Nehéz aratás, A hegesztő, A hegesztőnő), a parasztlázadásokat és vezetőit (Dózsa György, A bábolnai felkelés, Varga Katalin) vagy a Kommunista Párt illegalitásbeli tevékenységét, illetve az októberi forradalmat ábrázolta. Lánya, Julieta Szőnyi-Ghiga a filmművészetben alkotott maradandót G. Călinescu Otilia titka című regényének vászonra vitelével (Félix és Otilia, 1972), ő játszotta a női főszerepet; fia, George Ghiga Bukarestben orvos. A másik, második házasságából született lánya, Anca Nicola a Ciuleandra, a Rebreanu azonos című regénye alapján forgatott film főszereplője volt; jelenleg Franciaországban él.
A festő Krausz Tibor (1919−2010), egykori ellenálló, nagyjából Szőnyivel egy időben  tanított a főiskolán. Miután Kanadába emigrált, T. K. Thomas néven elismert tájképfestő lett. Nővére, Krausz Zsuzsanna (Juji) a modern táncművészetben remekelt, új színpadi mozgástechnikát fejlesztett ki, és nagyon keresetté vált a rendezők körében...
Ugyancsak egy magyar nőnek, a modern táncos Magyar Eszternek köszönhető a bukaresti koreográfiai líceum megalapítása. 
A bukaresti magyar értelmiség, a különböző intézmények és felsőoktatási intézetek alkalmazottjainak egyik jó ismerője Rostás Zoltán szociológus. Kutatási módszere az interjú. A rádiónál egykor hetente közvetített egy-egy beszélgetést magyar értelmiségiekkel. Sajnos, ezek nem jelenhettek meg nyomtatott formában, így gyakorlatilag örökre elvesztek. Néhány kötet, más interjúja mégiscsak megjelent. Egy másik sorozat A Hétben és A Hét 1978-as évkönyvében látott napvilágot; néhányan az alanyok közül Bukarestben éltek. Ezek a magasan képzett szakemberek még a magyarság számára is jóformán ismeretlenek maradtak.
Egyike a meginterjúvolt szakembereknek Miklós László mérnök, aki a Sala Polivalentă csarnokának a fedélszerkezetét tervezte; másik Márton Gyárfás, a fotogrammetria specialistája. Az eredeti végzettsége szerint matematikus Márton Gyárfás 1951-ben költözött Bukarestbe Lőrinczi Gyula kollégájával együtt, közvetlenül a kolozsvári Bolyai Egyetem befejezése után. Mindkettőjüket a Haditechnikai Akadémiára nevezték ki mint geodéziai szakembereket. Három év után újabb kolozsvári társ, Györfi Jenő csatlakozott hozzájuk, aki később az akadémián belül az elektronikára szakosodott. Feleségeiknek is került bukaresti állás a tanügyben vagy a kutatásban. Mindhárman doktori címet szereztek.
Márton Gyárfás Antal (Gherasim Marton, 1928−2009) rendkívül szegény, sokgyerekes székely parasztcsaládból származott. Elismerte, hogy kinevezése a Haditechnikai Akadémia laborfőnöki posztjára a jó „káderlap” alapján történt: nem volt eminens tanuló, fogalma sem volt a fotogrammetriáról, nem tudott sem oroszul, sem németül, hogy a hozzáférhető bibliográfiát olvashassa. A hiányokat bepótolta, és elismert kutatóvá vált, több tucat tudományos munkája jelent meg, a Fotogrammetriai Társaság alapító tagja volt; társszerzője az első román nyelvű fotogrammetriai és geodéziai tanulmánynak, valamint a többnyelvű szakszótárnak. 1963 és 1969 között a Geodéziai Intézet, utána a Katonai Topográfiai Kutatóintézet igazgatója volt. Felesége 1960-tól a magyar iskolában volt tanítónő. 2012-ben a Magyar Földmérési, Térképészeti és Távérzékelési Társaság és az Erdélyi Magyar Műszaki Tudományos Társaság emlékplakettel tisztelgett Márton Gyárfás előtt. 
Lőrinczi Gyula, a matematika doktora különböző vezető beosztásokat töltött be az akadémián, 1995-beli nyugdíjazása után is folytatta kutatótevékenységét 2005-ig a Geodinamikai Intézetnél.  Márton és Lőrinczi 1989 után szerepet vállalt a magyarság politikai életében, előbbi a területi RMDSZ elnöki tisztjét töltötte be 1990−1991 között, Lőrinczi pedig a Petőfi Művelődési Társaság elnöke lett. 
Szintén a Haditechnikai Akadémián tanított dr. Demeter István dandártábornok.  Négyük neve szerepel Demény Lajos 2002-ben megjelent könyvecskéjében is a több tucat, az elmúlt fél évszázadban a tudomány vagy a művészetek világában tevékenykedő, javarészt a kommunizmus idején érvényesülő személyiség között. Ez a névsor 33 kutatót, felsőfokú tanügyi kádert, a fővárosi magyar elit reprezentatív neveit tartalmazza, a listán a saját neve is szerepel, rajta kívül: dr. Cihó Miron és dr. Lukács Antal történészek, dr. Kovács Albert, dr. Molnár Szabolcs, dr. Murvai Olga és dr. Murvai László nyelvészek, Árvai Zsolt, dr. Lányi Szabolcs, dr. Nagy E. József, dr. Nagy József és dr. Lingvay József vegyészmérnökök, Szabó Károly, dr. Demeter Elek, Gedő István energetikus mérnökök, dr. Grúzsniczky Fülöp spektrográfiai szakmérnök, dr. Gyéresi István, Osváth Jenő mérnökök, Bíró István és dr. Soós Jenő matematikusok, dr. Dévényi András, dr. Katona László és Dr. Fazakas Antal Béla fizikusok, dr. Katona Éva biofizikus, dr. Szedlacsek Jenő István biokémikus, dr. Sztojánov István és Szász-Gábor Domokos informatikusok, dr. Tövissi Lajos statisztikus és dr. Fábián Csaba Béla közgazdász.
Ezen az eléggé szubjektív listán néhány tudományos, műszaki vagy gazdasági szaktekintély is szerepel. Így például Lingvay József (szül. 1949), aki találmányainak számával rekordtartó az alkalmazott elektrokémia terén (a földgáz szállítóvezetékeinek és elosztóhálózatának korrózióját kutatta); Osváth Jenő az atomfizika orvosi alkalmazását kutatta japán tudósokkal közösen. Szabó Károly kutatómérnök (szül. 1948) a bukaresti műszaki egyetemen végzett, a telekommunikáció és a távérzékelés területén publikált több művet, 1992-től a Légforgalmi Hatóság alkalmazottja. A biokémikus Szedlacsek Istvánt 2000-ben a Tudományos Érdemrend lovagi fokozatával tüntették ki. Ugyanezzel az érdemrenddel méltatták dr. Fábián Csaba Béla (szül. 1941) matematikust és közgazdászt, kutatót és egyetemi tanárt, aki tanulmányait Németországban végezte, az informatikai rendszerek programozására szakosodott, és két egyetemet is végzett. 
A romániai magyar személyiségek tára, a Ki kicsoda 2000 a felsorolt 33 névből csak 14-et említ, ami a bukaresti magyar közösség és a helyi RMDSZ szervezet közti rossz kommunikáció tanújele. (...) A Petőfi Társaság által kiadott három értesítőben sem említik a Demény által felsorolt vagy akár az általa kihagyott neveket, leszámítva néhány, az RMDSZ-ben felelős szerepet vállaló vagy felkérésre előadást tartó személyt. Nevük többnyire a román enciklopédiákból és névtárakból is hiányzik, habár munkájukkal és szaktudásukkal elsősorban a román államot gyarapították. Ahogy azt Nagy Sándor már pár évtizede megállapította, lassanként ,,az erőnk, a munkánk, a lelkünk, a vérünk, a gyermekünk, a jövendőnk mind-mind a másé lészen”. A nagy román tömegben ezek az emberek, külön egyedenként elveszve, nem jelentenek gyakorlatilag semmit a magyar közösség számára, amely általában nem is ismeri őket; a románok pedig még annyira sem.
JÁNOS ANDRÁS fordítása
(folytatjuk)
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

2017. április 5.

Hencz Hilda: Persona non grata (vagy a Magyar Bukarest, és ami mögötte van)
Ritkán kerül a kezünkbe olyan könyv, amely egy másik könyv kiadásának történetét meséli el. Hencz Hilda nem eléggé elismert, nem eléggé népszerűsített, sőt, mondhatni elhallgatott, hiánypótló kötetéről (Magyar Bukarest) van szó, amely számtalan eddig ismeretlen adalékkal szolgál a bukaresti magyarság 19–21. századi történetéről.
Íróját többször méltánytalanul lekezelő megállapításokkal, véleményekkel illették, bevallott vegyes identitása miatt kerülték. (Anyja révén református magyar család sarja, csak 1948-tól, anyjának román férfival való házassága után változott környezete románná, aki aztán román iskolába is kényszerítette fogadott lányát.) Sietek megjegyezni, a fentiek nem érvényesek vidékünkre, hisz a Hármas (a Háromszéki Magyar Sajtóért) Alapítvány elnöke, Farkas Árpád kezdeményezésének köszönhetően a múlt év végén a Kaláka-sorozatban végre megjelenhetett a Magyar Bukarest magyar fordítása, s a Csíkszeredában megjelenő Székelyföld folyóirat mellett a Háromszék negyven száma is érdekes részleteket közölt a kötetből. Hogy honnan veszem a fenti megállapításokat? Nos, a Pro Universitaria Kiadó gondozásában a múlt év végén megjelent Hencz Hilda Persona non grata – vagy hogyan sikerült megírnom a bukaresti magyarság történetét című könyve, amelyben keserű felhanggal, már-már lemondó rezignáltsággal végigvezet könyvei – Magyarok román világban (Maghiari în universul românesc); Bukaresti magyar időszaki kiadványok, 1860–2010 (Publicațiile periodice maghiare din București) – megjelenésének rögös útján, az elébe gördített számos akadály sikeres vagy sikertelen elhárításán. E folyamatban a legfájóbb az, hogy ezeket a lekicsinyléseket, semmibevevéseket, elfordulásokat, intellektuális eltulajdonítási próbálkozásokat nemcsak román, de több esetben a jelenlegi bukaresti magyar értelmiségi réteg azon, nem egyszer a hierarchia csúcsához közel álló képviselői követték el vagy próbálták elkövetni, akikhez az író segítségért fordult kutatásai s könyve megjelenésének érdekében. A könyv címe magától beszél: írója, miközben a bukaresti magyarság történetét kutatta, írta, nemegyszer tapasztalta, hogy többen, akikhez segítségért, támogatásért fordult, nem kívánt személynek tekintették. E megállapítása természetesen az írónő alkalmankénti túlzott érzékenységének is betudható, témájának fontossága talán túlfűtött optimizmussal, gyors sikerek elérésének reményével kecsegtette, s akadályokra nem számítva indult el kutatásai útján. Számos esetben meglepetéssel tapasztalta, hogy az egyházaknál, könyvtárakban vizsgált dokumentumokból a magyarságra vonatkozó adatokat eltávolították. A Bărăția (Barátok) római katolikus templom (épült 1666-ban) közelmúltig szolgáló román lelkésze nemcsak hogy elferdített és téves egyháztörténeti adatokat közölt az egyház lapjában, de Hencz észrevételezésére az RMDSZ részéről kémkedéssel is megvádolta. A bukaresti állami könyvtár számos esetben tagadta le a tanulmányozásra kért dokumentumok létét. Amikor az egyik kiadó tulajdonosa megtudta, hogy a Bucureștiul maghiar című könyvének egyik tudományos referense Lucian Boia történész, úgy nyilatkozott róla, ő a román történelem megcsúfolója. Fekete József A levegő hőseinek emlékművét szánta könyve első kiadásának borítójára. Közelharcot kellett vívnia a kiadóval, hogy a szobrász nevét ne Iosif Negruleáként írják le. Több alkalommal magyar szakemberektől, lelkészektől, a művelődési vagy politikai élet magyar korifeusaitól sem kapta meg a kért támogatást. Ígértek mindent, hogy aztán keserűen tapasztalja, csak azzal maradt. Mikrofilmek beszerzésével, más városokban, például Budapesten – ahová kutatni ment – szállás ígéretével biztatták, nyugdíjba vonulása után állással a magyar kulturális központnál, befolyásos, ismert szakembereknek adta át vagy küldte el véleményezésre kutatásai eredményeit, többen közülük válaszra sem méltatták vagy kitértek előle, mi több, olyan is akadt, aki Hencz eredményeit sajátjaként próbálta felhasználni. A kiadókkal, szerkesztőkkel, fordítókkal sem járt jobban, bár itt is volt része ígéretekben. Nem volt szívesen látott vendége a Petőfi Háznak és a Petőfi Egyesületnek, az Ady Endre Líceum igazgatósága, a Bukaresti Egyetem Hungarológia Fakultásának jeles személyiségei, a bukaresti magyar egyházak lelkészei próbáltak szabadulni kilincselései elől. Könyve Petőfi Társaságnál történt bemutatójáról teljességgel hiányoztak a magyar kulturális élet képviselői. Mi több, ez alkalommal számos jelentős magyar személyiségnek is küldött tiszteletpéldányt, ezek is visszhang nélkül maradtak. A szerencsés végkifejlet: főként két román szakembernek (egy történésznek és egy építésznek), román kiadónak köszönhetően jelenhettek meg könyvei. Mindeközben tovább dolgozott, kutatott, újabb és újabb magyar származású bukaresti személyiségeket fedezett fel, többek között olyanokat is, akik az évek során lemondtak magyar identitásukról, elrománosítva nevüket, vagy elnézve, hogy már a 19. század elejétől mások tették ezt. (Ez történt családja nevével is a két világháború között. A Petőfi Egyesületnek felrótta, hogy egyik román nyelven írt közleményében a Zsolt név Joltként, a Csaba Ciabaként, a Gyárfás Gherasimként jelent meg.) Újabb felfedezéseiről a Persona non grata című könyvének Addenda fejezetében olvashatunk. Csak példaként: a román állatorvosi iskola megteremtője Wolfgang Lucaci, azaz Lukács Farkas, az első román nyelven írt állatorvosi könyv szerzője pedig Ioan Huboți – Hubossy János volt (1842). Bizonyítja Nadia Comăneci magyar eredetét, akinek nagyszülei a Kémenes nevet viselték, vagy hogy a neves román színészek, Mircea Albulescu és Carmen Stănescu édesanyja is magyar volt. Számos magyar vonatkozású 17–19. századi történelmi adalékkal is gazdagodhatunk e fejezet olvasása közben. A könyv utolsó fejezete az utóbbi két évben eltávozottakról emlékezik (köztük Koczka György, Bács Lajos, Balázs Jolán vagy dr. Kovács Albert, Mircea Dinescu apósa, illetve Silvia Kerim írónő, aki csak idős korában vallotta be magyar anyanyelvét). Végül keserűen állapítja meg, hogy a regáti magyarság beolvadásában igaznak bizonyult Ürmösy unitárius lelkész 1843-ban Bukarestben tett észrevétele, miszerint az oda érkezett magyarok egy része épp az esetleges feléjük irányuló gyűlölet miatt vonakodott felfedni nemzetiségét, s ez a félelem napjainkban is megmutatkozik. A románság pedig soha nem fogja bánni, megérezni azoknak a magyaroknak az eltávozását, akiknek őseihez több tíz jelentős bukaresti középület, templom, műemlék, tudományos és művészeti vonatkozású, jelentős úttörő munka fűződik. Ettől függetlenül „továbbra is harsogni fog nemcsak a rádióban és a televízióban, de a közterületeken is a miccsek zenei sercegése által kísért manele” – fejezi be könyvét.
József Álmos / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)



lapozás: 1-20




(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2020
Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék