udvardy frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1990-2006
 

találatszám: 9 találat lapozás: 1-9

Névmutató: Fekete Lajos

2008. november 27.

Sylvester Lajost Keresztvárra invitálták könyvbemutatóra. Ambrus Attila, a Brassói Lapok főszerkesztője azért gondolt őrá, mert a könyv szerzője, Fekete Lajos a 27. Székely Honvéd Gyalogezredben teljesített frontszolgálatot, s a 90-es éveiben járó, hatvan esztendeje Keresztváron élő férfi egyik koronatanúja és résztvevője a 2. világháború sokáig elhallgatott eseményeinek. Sylvester Lajos publicisztikában, könyvben, filmben is többször körbejárta ezt a témát. Keresztvár – az egykori Nyén, 1903 óta viseli mai nevét – Brassó megyei nagyközség. Háromszék megyétől 1926-ban csatolták Brassó megyéhez. 1900-ban 1434 magyar és 1030 román, 195 cigány lakosa volt, 2002-ben 3710 lakosából 2750 román és 956 a magyarok száma. Fekete Lajos ezredírnokként a fronton nyomon követte az ezred életének minden mozzanatát, köztük az 1944 őszi összeomlást is. Dalból van a lelkem című emlékező könyvének ezek az emlékei a legizgalmasabbak. Annak ellenére, hogy Fekete Lajos dalszerzői, karmesteri életútja az egész könyvet átszövi, a legmaradandóbb élményei a katonaélethez kötődnek. Fekete Lajos könyve nem jutott volna nyomdafestékhez, ha Bartha Albert, a szerző régi barátja, a Brassói Lapok volt szerkesztője fel nem fedezi a kézirat irodalmi mércét is ütő kvalitásait. /Sylvester Lajos: Nótás kedvű Fekete Lajos a templomban dedikál. = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), nov. 27./

2009. április 3.

Március 29-én Sepsiszentgyörgy szemerjai református gyülekezetéhez látogatott a keresztvári református gyülekezet férfikórusa és nőszövetségi küldöttsége, Kiss Zoltán lelkész vezetésével. A lelkész kitért a székelymagyar közösség legégetőbb kérdéseire, a széthúzásra, gyermektelenségre, az anyanyelv lassú elvesztésére, a közösség fogyatkozására, majd felhívta figyelmet arra, hogy nem sopánkodni kell, hanem mindenki éljen úgy, hogy abból a közösség számára előrehaladás származzék. A férfikórusban régi kántoruk, Dobai László 93 évével, valamint jelenlegi kántoruk és karnagyuk, Fekete Lajos 91 évével tette felejthetetlenné a szereplést. Mintegy ötszáz református lélekből álló gyülekezetük munkával, összefogással halad előre. A templomi előadást Fekete Lajos 88 éves korában írt, Dalból van a lelkem című könyvének bemutatása követte, kiadta a Keresztvári Református Egyházközség 2008-ban. A szerző örökmozgó, nyughatatlan ember, foglalkozására nézve tanító, de kántor, zeneszerző, versfaragó, prózaíró, kórusszervező és -vezető, gazdálkodó is. A könyv a 27. Honvéd Székely Gyalogezred történetével kezdődik, de amolyan életrajzi regény dióhéjban. /Botos Ferenc ny. tanár: Lecke a végekről. = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), ápr. 3./

2009. december 15.

A sepsiszentgyörgyi Székely Nemzeti Múzeum hátsó udvarának egyik zugában kiásták a lefejezett rétyi világháborús honvédemlékművet. A múzeum szoborgyűjteménye újabb torzóval – törött szoborral – gyarapodott, hisz ugyancsak a múzeumkert hátsó traktusában találhatóak az Erzsébet-park honvédemlékművének összetört, majd elhantolt márványoroszlán-darabjai. Ott őrködnek mementóként, a különböző hullámokban elpusztított erdélyi emlékművekre, szobrokra emlékeztetve. Ott vannak az egyetemes emberi jogokat sértő magyar nemzeti szimbólumpusztítások tanúkövei. A rétyi honvédszobrot 1977-ben kellett a föld alá menekíteni. Fekete Lajos múzeumi gépkocsivezető vállalta a kockázatot, és állásával is játszva elvégezte a ,,temetést”, bízván abban, hogy lesz feltámadás. Ugyanígy hantolták el a múzeumban az Erzsébet park honvédemlékművének márványoroszlán-darabjait is. Erdővidéken Valeriu Bidu prefektus 1934-ben ökrökkel lehúzatta az 1901-ben az 1848-as decemberi véczeri csata emlékére állított obeliszket, majd ismeretlen baróti emberek üres szekérderékba emelték a lerombolt obeliszk darabjait, és megmentették azokat. Ők is hittek szobrok, emlékművek feltámadásában. A 90-es években megkereste a cikkírót az a mesterember, akinek annak idején a propagandatitkár kiadta a parancsot: verje le Sepsiszentgyörgyön a régi megyeháza timpanonjáról Háromszék vármegye címerét. Ő nem ezt tette, inkább befalazta, a vakolat jótékony takarásába helyezte. A községek többségében az 1940–44 között épített országzászló-talapzatokon is letakarták, és így megmentették az utókor számára. /Sylvester Lajos: Csavarintás a szoborrombolók orrán. = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), dec. 15./

2010. augusztus 23.

Hazatért a honvédszobor
A román „felszabadító” katonák 1944-ben csonkították meg a Rétyen felállított honvédszobrot, aminek sorsa nem pecsételődött meg végleg azzal, hogy szabályszerűen lefejezték, illetve golyószóróval átlőtték. 1977-ben ugyanis a Kárpátok Géniuszának, Nicolae Ceauşescu akkori államfőnek a háromszéki látogatásakor elhantolták, hogy elkerülje a megsemmisítést. Az ismeretlen magyar honvéd 2010. augusztus 21-én támadt fel holtából, amikor a Rétyi Nyírben ismét visszakerült talapzatára.
A rétyi honvédemlékmű megmentése annak az erőnek és akaratnak a diadala, amely Sylvester Lajos kifejezésével élve, lefejezettség állapotából is képes talpra állni – hangzott el szombaton, 2010. augusztus 21-én a Rétyi Nyírben, ahol az ötödik alkalommal megszervezett Rétyi Napok indító mozzanataként leleplezték a restaurált honvédszobrot.
Dálnoki Lajos, Réty polgármestere is úgy értékelte, hogy eljött a feltámadás napja, ami egyúttal az az együttgondolkodás lehetőségét is magában hordozza.
„A szobor újraállításának példája azt mutatta meg, hogy Székelyföld igazi hangja a józan ész hangja. Nem a szélsőség, nem az agresszió, nem a pénz hatalma, nem a gyűlölet hangja, hanem a józanul gondolkodó, az okosan cselekvő székely emberek mindennapi ereje” – hangsúlyozta Tamás Sándor, Kovászna Megye Tanácsának elnöke, aki emlékeztette a jelenlevőket, a szobor a székely furfangnak köszönhetően menekült meg.
Kisgyörgy Zoltán újságíró értékelése szerint a szobor lefejezése a rangra emelt butaságot juttatja egy józanul gondolkodó ember eszébe: akkoriban, az osztrák–magyar monarchia időszakában az erdélyi magyar, román és szász katonák ugyanazt a ruházatot hordták.
Székely Dávidnak nevezte a szobrot Vargha Mihály, a Székely Nemzeti Múzeum igazgatója, hiszen ha 65 évébe is tellett, de végül legyőzte Góliátot. A szobrot egyébként a Székely Nemzeti Múzeum volt munkatársa, Fekete Lajos mentette meg, aki elásta a műalkotást, s így menekítette meg a kommunista rendszer karmaitól.
Az ünnepségen jelen levő Tőkés László, az Európai Parlament alelnöke a honvéd szobrát összefüggésbe hozta az 1848–1849-es szabadságharcosokkal és a Székely Hadosztállyal. Mint mondotta, a hűségről van szó, hiszen a székelység minden korban megállta a helyét, hűséges maradt szülőföldjéhez és értékeihez, erre példa a szobor története. Másfelől, amint az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) elnöke rámutatott, a párhuzam adja magát: 1977-ben a kommunista diktátor elől vermelték el a szobrot, és most, amikor ismét régi dicsőségében áll, akkor kihantolják a véreskezű román vezető tetemét – jó lenne, ha Ceuşescu szellemét végleg el lehetne temetni, hangsúlyozta Tőkés. A honvéd figurája is jelzi: mi nem agresszorok vagyunk, hanem önvédelmi harcra rendezkedtünk be, melyhez föl kell venni „a hitnek paizsát, a mellyel ama gonosznak minden tüzes nyilát megolthatjátok; az idvesség sisakját is fölvegyétek, és a Léleknek kardját, a mely az Isten beszéde” – idézte az idevágó bibliai igét az egykori temesvári lelkipásztor.
A szobor története
1944-ben a Rétyi Nyír bejáratánál a felszabadító katonák sortűz alá vették, majd lefejezték és ledöntötték az alig három éves honvédemlékművet. A 24-es baka, Pál Ferenc szentivánlaborfalvi malomtulajdonos által állítatott szobor törzsét a rétyiek a Székely Nemzeti Múzeum kőtárába menekítették, majd 1977-ben elásták. Az 1941-ben felavatott szobor 2009-ban került elő, majd egy évre rá Nagy Benjámin szobrászművész vezette restaurálás után a magyar honvéd szobra eredeti formájában „tért haza”.
Bartos Lóránt. Székelyhon.ro

2010. augusztus 23.

Eljött a feltámadás napja — értékelte az ünnepi pillanatot Dálnoki Lajos, Réty polgármestere. ,,A szobor újraállításának példája azt mutatta meg, hogy Székelyföld igazi hangja a józan ész hangja” — hangsúlyozta Tamás Sándor, Kovászna Megye Tanácsának elnöke, aki emlékeztette a jelenlevőket, a szobor a székely furfangnak köszönhetően menekült meg.
Vagy győzünk, vagy meghalunk, ez volt a 24-es gyalogezred jelszava — emlékeztetett Kisgyörgy Zoltán, aki az ezred történetét ismertetve leszögezte: rangra emelt butaság egy kiskatona megcsonkítása, utalva ezzel a honvédszobor lefejezésére. Vargha Mihály, a Székely Nemzeti Múzeum igazgatója Székely Dávidnak nevezte a szobrot, hiszen legyőzte Góliátot. A múzeum volt munkatársa, Fekete Lajos elmesélte, hogy annak idején a megsemmisítés helyett inkább ,,fogtam a piros nyelű lapátot, és elástam a szobrot”. A szoboravatás kiemelt szónokaként Tőkés László, az Európai Parlament alelnöke a ,,Székely Dávidot” az 1848—1849-es szabadságharcosok, valamint a Székely Hadosztály összefüggésében értelmezte. Kiemelte: a hűségről van szó. A székely nép minden korban megállta a helyét, hűséges maradt szülőföldjéhez és értékeihez, erre példa a szobor története. A honvéd figurája is jelzi: mi nem agresszorok vagyunk, hanem önvédelmi harcra rendezkedtünk be, melyhez fel kell venni ,,a hitnek pajzsát, a mellyel ama gonosznak minden tüzes nyilát megolthatjátok; az idvesség sisakját is fölvegyétek, és a Léleknek kardját, a mely az Isten beszéde” — idézte a bibliai igét az egykori temesvári lelkipásztor. A hit és hűség a magyar nyelvben egy tőről fakad — mondotta az erdélyi képviselő —, és ma is nagy szükségünk van ,,a hitnek pajzsára”, hiszen a legszomorúbb, amikor azt tapasztaljuk, hogy napjainkban egyes politikai és egyházi vezetők önként teszik le a fegyvert.
Székely Dávid. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

2014. szeptember 29.

Pál János
TÖRTÉNELEM A dél-erdélyi Unitárius Egyház 1940 és 1944 között
A második bécsi döntéssel olyan méretű áttelepedés vette kezdetét az egyház tisztviselőinek körében, amely azonnal éreztette hatását az egyházi élet hanyatlásában és intézményrendszerének elsorvadásában is.
1940. október 2-án Árkosi Tamás aranyostordai esperes Fekete Lajos ürmösi lelkészhez intézett levelében a következőképpen értékelte a második bécsi döntést: „Nem leszünk mi Fiam életképesek, mert az új Trianon – félek – vérünket vette. Ott mind számolhatunk 50 eklézsiánál is többet, mert a valóság az, hogy azokból 20-30% ha életrevaló. A végek mind letöredeznek. Bukarest, Brassó, a Zsil völgye, a havas és az alföld mind egy szálig fuccs. Tanítók nélkül nincs iskola, s iskola nélkül nincs igazi gyermeknevelés. […] Szerencse, hogy van gutaütés is, amit szintén be lehet venni a költségvetésbe.”
Minden bizonnyal a két évtizedes kisebbségi lét tapasztalata is közrejátszott abban, hogy 1940 őszén Árkosi mondhatni „hajszálpontosan” előrelátta azokat a folyamatokat, amelyek a második bécsi döntést követően a Dél-Erdélyben/Romániában maradt egyházrész életében bekövetkeztek. Árkosi borúlátását két tényezővel indokolta: egyházközségek elnéptelenedése és a felekezeti oktatásrendszer leépülése. Ha megvizsgáljuk az ezeken a területeken beindult tendenciákat, a helyes diagnózis mellett, ugyanakkor azon kijelentésével is egyetérthetünk, hogy a második bécsi döntés a trianonihoz hasonló léptékű és tartalmú sorsfordulót eredményezett a dél erdélyi magyarság életében. Egyház életében érvényesülő folyamatok. Felekezeti oktatás
1940 őszén a dél-erdélyi egyházrész 12 felekezeti iskolában (Alsófelsőszentmihály, Bethlenszentmiklós, Dicsőszentmárton, Harangláb, Küküllődombó, Lupény, Magyarsáros, Magyarszovát, Magyarzsákod, Mészkő, Petrozsény, Szind) kezdhette meg oktatói tevékenységét. A következő 1941/1942. tanévre ez a szám azonban már 10-re csökkent azt követően, hogy Lupényban gyermek, Szinden pedig tanítóhiány miatt kellett beszüntetni az oktatói tevékenységét. A következő évben az unitárius oktatásügy tovább zsugorodott. Az 1942/1943. tanévben induló 10 iskola közül Petrozsény már nem rendelkezett nyilvánossági joggal: a gyakorlatban tehát a 10-ből csak 9 iskola működött törvényes keretek között. A nyilvánossági jogot vesztett iskolák tábora 1943 nyarán további kettővel gyarapodott (Magyarzsákod, Küküllődombó), azt követően, hogy egyikben sem sikerült az állami hatóságok által elismert tanerőt alkalmazni. Az 1943/1944. iskolai évben újabb leépítésekre került sor: Magyarzsákodon tanító, Petrozsényben pedig tanulóhiány miatt kellet beszüntetni az oktatást. 1944 nyarára a 12 iskola közül már csak 8-ban folyt oktatási tevékenység, ha azonban figyelembe vesszük, hogy ezek közül Küküllődombó már az 1942/1943. tanévben elveszítette a nyilvánossági jogát, akkor azt mondhatjuk, hogy 1944 nyarán mindössze 7 iskola működött teljesen törvényszerűen – vagyis a dél-erdélyi egyházrész iskoláinak 41,67%-át veszítette el rövid négy év alatt.
a felekezeti oktatás két legnagyobb gondját a repatriálás által gerjesztett nagymértékű gyermek- és tanítóhiány jelentette. A pedagógushiány pótlása különben már 1941 nyarán komoly gondot okozott a dél-erdélyi egyházvezetésnek. Az ebben az időszakban befutott jelentések szerint az új tanév előtt csupán két iskolában volt rendezett a tanerők kérdése és mindössze háromban mutatkozott valós lehetőség a megüresedett állások betöltésére. A krónikus hiányt jól jelzi például, hogy az 1943 nyarán a Déli Hírlapban, a Szövetkezésben és az Erdélyi Gazdában meghirdetett tanítói állásokra egyetlen pályázat sem érkezett be Tordára. A szakemberhiányt az állam – többnyire indokolatlan – intézkedései is fokozták: a tartományi tanfelügyelőségek és Vallásügyi Minisztérium több felekezeti tanítótól megvonta a működési engedélyt, másokat pedig munkaszolgálatra hívott be ezzel akadályozva az oktatói munka folytonosságát.
Népesedési folyamatok
A kolozsvári egyházvezetés a szakadás pillanatában 30598-ra becsülte a Dél-Erdélyben maradt hívei számát. Ez a szám 1944 őszéig rohamosan csökkent. Bár pontos kimutatásaink nincsenek, a repatriálás méreteinek érzékeltetéséhez mégis némi támpontot nyújtanak a rendelkezésre álló töredékes utalások. 1945. április 12-én a nagyenyedi lelkész a következőket jelentette: „Az elmúlt négy esztendő alatt, egyházközségeim lélekszámban igen nagy változás állott be. Lefogytunk, helyenként egészen. Leányegyházközségeink lélekszáma fogyóban, szórványaink elenyésztek az idők nagy sodrában. Míg 1939. évben az összlélekszám 919 lélek, az 1944. év végén összes szórványokkal együtt a lélekszám az 500 lélekszám alá zuhant le.” A lélekszámapadás tehát 45,60%-os még akkor is, ha 500-as számlálóval számolunk.
Abból kiindulva, hogy 1942-ben már mintegy 20%-os áttelepedési aránnyal számoltak Tordán, figyelembe véve továbbá az egyes egyházközségek ilyen jellegű veszteségeit, azt mondhatjuk, hogy 1944 őszéig a dél-erdélyi unitáriusoknak mintegy 35%-a telepedhetett át Magyarországra.
Lelkészek helyzete
Forrásaink szerint a dél-erdélyi lelkészek sorsa a magyar és román nemzetépítési célkitűzések által megszabott kényszerpályán mozgott, életpályájukat ezeknek keretei alakították és eszközként szolgáltak az Erdély birtoklásáért folytatott harcban. A lelkészek politikai eszközzé történő átminősítésének egyik legartikuláltabb területe az a kölcsönösségen alapuló revanspolitika volt, amelyet a kolozsvári egyházvezetőség maga is támogatott – lelkészei szabadon bocsátását a román lelkészek letartóztatásával látta a legkönnyebben elérhetőnek.
A kolozsvári egyházpolitikának a magyar külpolitikai irányelvekhez való igazodására számtalan példát találhatunk. Az egyik ilyen jellegzetes eset a tíz év hivatalvesztéssel is sújtott Gombási János aranyosrákosi lelkészé, akinek egy román politikai fogollyal való kicserélését folyamatosan követelte az egyház. Egyéves börtönbüntetése lejártakor azonban a magyar külügyminisztérium azzal a megkereséssel fordult Józan Miklós püspökhöz, fontolják meg kérésüket, „[...] mert minden egyes lelkész kicserélése a délerdélyi magyarság további gyengülését jelenti.”
Ha lehetséges – írták – kíséreljék meg újból visszahelyezni lelkészi állásába, ha pedig nem, próbáljanak valami más közhasznú foglakozást találni számára.
Román részről ugyanakkor a megfélemlítés és a lelki összeroppantás szándékának súlya nehezedett a lelkészekre. Az állandó hatósági zaklatások és hadbírósági eljárások Józan Miklós püspök és Gelei József főgondnok Kállay Miklóshoz intézett beadványa szerint a román kormány „magyartalanító” politikáját szolgálták, mivel a „rendszeresen gyakorolt s megszervezetten minden lelkész számára kijáró egyszeri meghurcoltatás következménye, hogy nyugtalanított, szidalmazott, nyilvánosan csendőr által kísért és bántalmazott lelkészeink, a kétségtelen kimenetelű hadbírósági tárgyalások elől nagyobb számban menekültek át a határon.” A katolikus és református információkra hivatkozó beadvány szerint az unitárius közösség és lelkész „[...] megkülönböztetett módon van kiszemelve a legkülönbözőbb román atrocitásoknak.” Információink szerint 1940–1944 között mintegy 17 lelkésszel szemben alkalmaztak diszkriminatív bánásmódot. Természetesen voltak, akik indokolatlanul hagyták el állomáshelyeiket; csoportjukba elsősorban a második bécsi döntés pillanatában áttelepedők tartoztak. A megüresedett lelkészi állások növekvő számát a hadbíróságok hivatalvesztést kimondó ítéletei is fokozták.
Az egyházi élet megszervezése és működtetése
1940 augusztusát követően a tordai egyházvezetés jövőképének két stratégiai célkitűzése volt: közigazgatás megszervezése és működtetése, valamint az utánpótlás kérdésének orvoslása. Mozgásterét, önszerveződési törekvéseinek eredményességét alapvetően két tényező befolyásolta és determinálta: állam és egyház viszonya; hívek körében zajló népesedési folyamatok.
Hatalom tényezője, állam és egyház közötti viszony
1940–1944 között az állam és egyház viszonyrendszerét az autoriter államberendezkedés természete és az egyház biztonságpolitikai tényezővé való átminősítése határozta meg. Az egyház társadalmi súlyának minimalizálására az állam több olyan rendelkezést léptetett életbe, amelyek egyfelől az egyházi tisztviselők gazdasági, politikai és társadalmi életből való kiszorítását írták elő, másfelől pedig az egyháztársadalmi szervezkedést korlátozták az államellenesség tágan értelmezhető fogalmával. Az általános korlátozások mellett természetesen léteztek kizárólag etnikai indíttatású elszigetelő lépések is: egyházi kiadványok megjelentetésének akadályozása, egyháztársadalmi szervezetek működésének tilalma, lelkészek elleni hadbírósági eljárások, cenzúra, az egyház életét és tevékenységét szigorúan monitorizáló tevékenység.
A szigorú felügyelet mellett az önkényes beavatkozás és alárendelés nyomaival is gyakran találkozhatunk forrásainkban. Ilyenek voltak a hadigazdálkodásba való részvételre felszólító utasítások: vashulladék-gyűjtési akciók támogatása, visszacsatolási kölcsön jegyzése a lelkészi fizetések terhére, adományozás a hadsereg részére. Az állami önkényesség radikálisabb formáját ezen a területen a rekvirálások, ingatlanfoglalások képezték. A beavatkozástól nem maradt érintetlenül természetesen az egyház liturgikus élete sem. Egyszerű végrehajtó szervvé való átminősítést és nem partneri viszonyt tükröznek azok az átiratok, melyekben az állam különböző programjainak megvalósítására igényeltek támogatást.
Demográfiai tényező
Számtalan adatot találunk arra, hogy a határrevízióval fellángoló hisztérikus és diszkriminatív nacionalizmus állandósult és szinte elviselhetetlen lelki és egzisztenciális terheket rót a romániai magyar közösség vállaira. Forrásaink szerint a legsúlyosabb problémákat a gazdasági ellehetetlenítés, a magyar nyelvhasználat tiltása, üldözése, valamint a hadbírósági eljárások és hatósági zaklatások (munkaszolgálat, közmunka, munkaeszközök rekvirálása, stb.) képezték. A helyzet súlyosságát sok esetben az észak-erdélyi menekültek és hatóságok által feltüzelt román lakosság atrocitásai is fokozták.
A diszkriminatív bánásmód természetesen óriási felhajtóerőt szolgáltatott az áttelepedéshez, mind az egyházi tisztviselők, mind a hívek körében. Előbbiek elvándorlása az intézmények működtetésében és munkavégzésében idézett elő pótolhatatlan hiányosságokat, utóbbié pedig az egyházi élet minden szegmensében. A hívek Magyarországra telepedésének következményeként ugyanis nemcsak iskolák, önálló egyházközségek (Aranyosgyéres, Bukarest) szűntek meg, vagy kényszerültek összevonásra, hanem az egyházközségek gazdasági létalapja is veszélybe került. Már 1941-ben, a viszonylag újonnan alakult és vagyonnal nem rendelkező városi gyülekezetek (Brassó, Lupény, Segesvár, Medgyes, Petrozsény), nyugdíjjárulékuk csökkentésének kérésével fordultak a tordai egyházvezetéshez. Az elvándorlás és nehéz gazdasági helyzet a lelkészi fizetését is negatívan érintette. A hívek gazdasági erejének csökkenését vetítette elő Árkosi 1942 novemberében: mint mondta, a szükséges építkezési, karbantartási munkálatokat sikerült elvégezni az egyházközségeknek, de „újabb kezdeményezések már nem igen fordulnak elő.”
Az egyházi élet megszervezése
A határmódosítással kialakult helyzetet a kolozsvári egyházvezetés 1940. szeptember 2-án tárgyalta és két megoldási lehetőséget vázolt. Az optimista forgatókönyv szerint Kolozsvár továbbra is fenntartotta volna kormányzati jogát a Romániában maradt egyházrész felett. Számolva azonban az egységes kormányzás megszűntével, felhatalmazta Gál Miklós főgondnokot a dél-erdélyi egyházkormányzat felállítására, Torda központtal. Egyházi részről az ügyvezetést Árkosi Tamás aranyos-tordai esperesre bízta. Az adminisztráció megszervezésén túl Kolozsvár másik igyekezete a folytonosság biztosítására, az egyházi élet zavartalan működésére irányult. Ennek érdekében szeptember 3-án körlevélben szólította fel alkalmazottait, hogy maradjanak állomáshelyeiken és intsék nyugalomra, önfegyelemre híveiket. November 7-én pedig fegyelmi eljárás beindítását helyezte kilátásba alkalmazottai áttelepedésének meggátolása végett, azt követően, hogy a visszatérésre felszólító felhívásai teljesen hatástalannak bizonyultak.A dél-erdélyi önálló egyházkormányzat felállítására szeptember 26-án került sor Tordán, a legszükségesebb közigazgatási tisztségek betöltésével. A legfőbb döntéshozó és végrehajtó szervet a kolozsvári Egyházi Képviselő Tanács Romániában maradt tagjaiból hozták létre Egyházi Képviselő Tanács Torda néven, Gál és Árkosi elnöklete alatt. Az adminisztráció alsóbb szintjei – bár nem érintette a határkorrekció – ugyancsak átszervezésre kényszerült a hatósági akadályoztatások miatt. Egyházközségi szinten ennek elhárítására hozták létre a Vezérlő Bizottságot, melyben az ügyintézését ellátó testületek vezetőségére ruházták át a végrehajtói hatalmat. Egyházköri szinten az Egyházköri Közgyűlés Elnöksége irányította és végezte a közigazgatási tevékenységet. Legfelsőbb szinten a hetenként két alkalommal ülésező Elnöki Értekezlet látta el a feladatokat, miután az EKT ülésezése teljesen kiszámíthatatlanná vált a gyülekezési tilalom és az utazások szigorú korlátozása miatt. Az átszervezés egyetlen szinten, a legitim kormányzati szervek felállításának területén szenvedett csupán kudarcot. Ennek hátterében – miként Árkosi megjegyezte – a fennálló zavaros közállapotok és az állami gáncsoskodás állt. A szervezkedés jövőjét illetően pedig így nyilatkozott: „[...] arról ma még általánosságban sem beszélhetünk.” A teljeskörű és törvényes intézményrendszer kialakítása tehát egyértelműen külső körülmények függvénye volt. Ezt támasztja alá az 1941 decemberében kibocsátott javaslatokat kérő, valamint az 1942. június 2-i főtanácsi tagok megválasztására utasító körirat is. Mindkét intézkedés az önszerveződési szándékát mutatja, mely külső, állami tényezők következtében feneklett meg. Ez a kényszer és felismerés késztette az 1942. november 17-én ülésező EKTT-t arra, hogy ideiglenes jelleggel felállítsa a legszükségesebb bírósági és közigazgatási szerveket, bizottságokat. Az átszervezések ellenére a közigazgatás egyetlen szintjén sem sikerült azonban a zavartalan működését biztosítani a szigorú gyülekezési tilalomnak köszönhetően. Sok esetben a minimális ügyvitelben is fennakadások léptek fel az egyházi szervek kommunikációjának gátlásával. A tilalom szigora bizonyos estben a hatóságok jóindulatának, megértésének függvénye is volt. Így például 1942-ben a felsőfehéri körben szinte mindenhol megtarthatták az évi esperesi vizsgálószékeket, a küküllői és torda-aranyosiban ellenben el sem kezdhették. Az ebből adódó fennakadásokat az Elnökség kétféleképpen törekedett kivédeni: a szükséges iratok lelkészek általi beterjesztése összesítés végett az esperesi hivatalba, vagy az „egyszemélyes” esperesi látogatások. A komunikációs zavar mellett további nehézséget jelentett az egyházi ügyvitel számára az állandó személyzethiány, amit az áttelepedéstől kezdve a kötelező munkaszolgálaton keresztül a hadbírósági eljárások okoztak. A központi közigazgatásban a személyzethiányt az anyagi alapok hiánya is súlyosbította, Bukarest nem volt hajlandó ugyanis számukra államsegélyt biztosítani. Az ezekből fakadó súlyos hiányosságok következtében a központi adminisztráció a minimális feladatvégzésre volt kénytelen berendezkedni, ami természetesen a munkavégzés minőségének rovására ment.
A tordai központ eredményes működését három tényező segítette: Kolozsvár, mely az impériumváltáskor jelentkező adminisztrációs nehézségek áthidalása mellett – a hiányos kommunikáció ellenére – mindvégig szemmel követte és útmutatásokkal látta el Tordát. A huszonkét éves kisebbségi lét szintén segített a túlélésben azáltal, hogy az évtizedek során erős és jól működő kapcsolatrendszert hozott létre a különböző magyar intézmények között. Több forrásunk jelzi, hogy kezdetektől fogva a dél-erdélyi magyar felekezetek állandó együttműködési, partneri kapcsolatban állottak adminisztrációs, oktatási, szociális és társadalmoszervezési kérdésekben. Hasonló, együttműködési viszony állt fenn az Erdélyi Gazdasági Egylettel, „Hangya” Szövetkezeti Központtal és Romániai Magyar Népközösséggel. Az egyházak túlélési esélyeit nagymértékben növelte az a magyar állam, amely az érdekvédelmi feladatok ellátása mellett, pénzügyileg is támogatta az egyházat.
Utánpótlásnevelésre tett kísérletek
A határrevízió rendkívül előnytelen helyzetet teremtett a Romániában maradt egyházrész számára. A nehézségek elsősorban abból adódtak, hogy mindkét középiskola (Kolozsvár, Székelykeresztúr) a lelkészképző Teológiai Akadémiával egyetemben a Magyarországhoz visszacsatolt egyházrészhez került, és ezzel az utánpótlás bázisai éppen azokon a területeken szűntek meg, amelyek az egyház önreprodukciójának alappilléreit képezték. A kérdés azonnali orvoslása ezért igen kiemelt figyelmet kapott, annál az oknál fogva is, hogy a második bécsi döntéssel olyan méretű áttelepedés vette kezdetét tisztviselőinek körében, mely nemcsak távlatilag jelentett problémát és vetített elő szomorú jövőképet, hanem azonnal éreztette hatását nemcsak az egyházi élet és munka minőségének hanyatlásában, hanem intézményrendszerének elsorvadásában is.
A folyamatos áttelepedések miatt krónikussá váló lelkészhiányt a tordai vezetőség két módon próbálta orvosolni. Egyik stratégia azonnali és ideiglenes a másik távlati megoldást keresett. Előbbi a lévita intézmény bevezetésével, azaz a megüresedett lelkészi állások kántor-tanítókkal való feltöltése által kívánta megoldani a felmerülő problémát. A szakemberhiány azonban a gyakorlati kivitelezés esélyeit minimálisra csökkentette. Mindössze Magyarzsákodon sikerült alkalmazni ezt a módszert, a korabeli állapotokat jelzi azonban, hogy az 1943. szeptember 5-én lelkészi munkakörrel is megbízott Csongvay Árpád kántor-tanító még ugyanazon esztendő végén áttelepedett Magyarországra. A távlati megoldást az intézményes keretek között folyó rendszeres teológiai képzés jelentette. Torda megkeresésére a Nagyenyeden létrehozott Református Teológiai Intézet vezetősége vállalta is az unitárius lelkészképzést, 1940–1944 közt azonban mindössze egyetlen személy jelentkezett felvételre, annak ellenére, hogy Fekete Lajos brassói és Barabás Miklós nagyenyedi lelkészek legációra való felkészítéssel és küldéssel igyekeztek a középiskolás diákokat a papi pálya felé irányítani.
Hasonló gondok jelentkeztek az oktatás területén is. Szathmáry János egyházi jogtanácsos már 1941. július 29-én így referált a dél-erdélyi helyzetről Kolozsvárnak: az iskolaügyek gyengén állnak, tanítóik nincsenek, a lelkészeknek valószínű az 1941/1942. iskolai évben sem fogják engedélyezni az iskolai oktatást, tanítóképezdei növendékeik pedig nincsenek. A tanítóhiányt az egyház többféleképpen próbálta pótolni. Az egyik legkézenfekvőbb megoldást a lelkészekkel történő helyettesítés szolgálta, de tökéletes megoldást ez sem szavatolhatott, mivel az állam ezek oktatói tevékenységét nem volt hajlandó elismerni. Folyamatos áttelepedésük pedig kezdetben a manőverezési lehetőségek beszűküléséhez, később pedig megszűnéséhez vezetett. Egy másik korlátolt megoldási lehetőséget az átcsoportosítás biztosított, de később ez a stratégia is elesett a tanítói kar áttelepedése által, amit párhuzamosan az állami hatóságok részéről történő engedélyek megvonása és kötelező munkaszolgálatra történő behívása is fokozott. A nyugdíjazott pedagógusok alkalmazásának lehetősége is kútba esett, mivel ezeknek az állam csak a hadbavonult tanszemélyzet helyettesítését engedélyezte.
A perspektivikus és szilárd alapú utánpótlást érdekében 1942-ben ösztöndíj alapot hoztak létre (Taníttatási Segély Alap/Belsőemberi Pályára Készülő Ifjak Segélyalapja), mely továbbtanulni óhajtó és egyházi szolgálatra készülő középiskolás diákokat részesített pénzbeli támogatásban. Az ösztöndíj pénzalapját több forrás biztosította: egyéni adományok, önálló források, lelkészek fizetése. A program, indításakor sikeres kezdeményezést vetített előre, kiértékelését azonban az 1944-ben bekövetkezett változások lehetetlenné teszik. Mindamellett számolnunk kell azzal a realitással, melyről Lőrinczy Dénes tordai lelkész – az egyházszervezés kudarcait ecsetelő beszámolójában – az utánpótlással kapcsolatosan nyilatkozott: „Pedig a mai körülmények között igazán minden lehetőt megtettünk, ami csak a rendelkezésünkre állott közügyeink szolgálása terén. És amit nem oldott meg annakidején 22 esztendő a maga «végleges elrendezésével», mit tehetnénk e tekintetben, mikor alig néhány középiskolás növendékkel rendelkezünk. És ezek is, ha szerét tehetik, mennek át, mint ahogy átmegy mindenki, akit a mai fiatalok közül katonai szolgálatra hívnak be.” Az utánpótlás, képzés eredményességét tehát – akárcsak az adminisztrációét – felülírta és döntően befolyásolta Bukarest politikája.
Összegzés A három egyházkörbe (Aranyos-tordai, Küküllői, Felsőfehéri) szerveződő, 53 egyházközséget magába foglaló dél-erdélyi egyházrész életét, amint azt a fentiekben vázolt folyamatok mutatják, fokozatos társadalmi térvesztés, intézményi, demográfiai és tevékenységi sorvadás, leépülés jellemezte. A működéshez szükséges közigazgatást ugyan sikerült Tordának ellátnia, de egy sor olyan jellegű problémával szembesült, melyek távlatilag az Árkosi által megfogalmazott jövőképet vetítették előre. A román állam magyarságpolitikája ugyanis olyan folyamatokat indított el, melyek teljesen felülmúlták Torda mozgásterét. A problémák legfőbb gyökerét a humánerőforrás-hiány képezte. Torda tehát folyamatos kényszerpályán mozgott, a mozgás iránya pedig az árkosi-féle diagnózis felé gravitált. 1943-ban a kolozsvári egyházvezetés a Gál Miklóssal folytatott megbeszélések után szintén arra a következtetésre jutott, hogy az „[...] otthoni egyházunk helyzete nehéz, és a jövőt illetőleg szomorú kilátásokkal küzd, főleg a minduntalan növekvő papi és tanítói hiány miatt.”
Transindex.ro

2016. április 13.

A dal ünnepe Uzonban
Felemelő érzés volt részt venni szombaton az Uzonban tartott I. Református Kórustalálkozón. Jó ötletnek bizonyult itt, az Alvégen is kórustalálkozót szervezni, a rendezvényt az Uzoni Református Dalárda és a református egyházközség kezdeményezte.
A Feketeügy menti településen már 1879 óta hagyománya van a közös éneklésnek, miként kiderült a vendégfogadó uzoni lelkipásztor, Ungvári Barna András szavaiból. „Énekeljetek az Úrnak, áldjátok az ő nevét, hirdessétek napról napra az ő szabadítását” (Zsolt 96,2) – hangzott el a szószékről, majd a lelkész köszöntötte az érkező kórusokat.
A repertoár gazdag volt, kórusonként két-három vagy négy dal került bemutatásra, a vallásos szerzemények mértéktartóan keveredtek a népdalokkal, a népdalfeldolgozásokkal, sőt, a férfi dalkörök ajkán a hazafias és betyáregyveleggel is. Az uzoni református dalárda rövid történetét és a fellépő együtteseket Szabó Margit, a helybeli Tatrangi Sándor Általános Iskola igazgatója mutatta be. A vendégfogadók dalárdája Az úton című ősi ír áldással nyitott: Az Úr vezessen végig az úton, ha szerteszét sodor is a sors, mert ha Őbenne bízva bízunk, nagy örömben majd találkozunk (vezényelt Miklós Árpád). Sokak számára meglepetés volt a keresztvári ( Brassó megye) Fekete Lajos Református Férfidalárda fellépése, akik hazai szerzeménnyel lepték meg a jelenlévőket: névadójuk, a lisznyói származású Fekete Lajos egykori dalszerző kántortanító karmesterük két alkotását énekelték. A dalok szinte leckeként hangzottak, karnagyuk Gábos Ferenc volt.
Kiss Zoltán keresztvári lelkipásztor üdvözlőbeszédében hangsúlyozta az együtt éneklés közösségformáló és megtartóerejét. A szórványban élő magyar közösségeknek szükségük van ezekre a közös élményekre, hozzájárulnak zenei anyanyelvünk megéléséhez, megőrzéséhez, továbbadásához, nemzeti tudatunk erősítéséhez. Egyed Kolumbán Erzsébet kilyéni tiszteletes asszony vezényelte a 12. évébe lépő református vegyes kart. Mély átéléssel adták elő Joseph Haydn–Beharka Pál Az Úrra hagyjad utad! című dalát és a Mester, a bősz vihar dühöng! című, ismeretlen szerzőtől származó művet. Énekelve sorakozott az úrasztala köré a gidófalvi református vegyes kar fiatal karmesterükkel, a brassói zeneakadémia végzettjével, Oláh-Badi Alpárral. Az Általmennék én a Tiszán... című népdalfeldogozásuk után Claude Goudimel és Csomasz Tóth Kálmán istenes szerzeményeit adták elő. A szomszédság nevében vett részt a találkozón a Kelemen Alpár vezette, negyedszázados évfordulóját ünneplő Szentivánlaborfalvi Székely István Dalkör. Különleges volt hallani a férfiak ajkáról Jacques Berthier El Senyor című Taizé-szerzeményét. Fellépésük rendhagyó, mert a mélyen vallásos számot népdalcsokor és betyárnóták követték hegedű- és gitárkísérettel. Vendégként lépett fel a szomszéd egyházmegyéből érkező papolci vegyes kórus négy vallásos dallal (Karnagy Márton János kántor) és a találkozó zárószámaként a kibővült és megújult Sepsi Református Egyházmegye Tiszi Kara zömében magyar zeneszerzők (Kávási és Berkesi Sándor) dalaival. Karmesterük és zenei kíséret: Hajdú Loránd. Mintegy a találkozó koronájaként a jelen lévő énekesek ajkáról felhangzott Händel Győzelmi indulója, vezényelt Sipos Zoltán ismert sepsiszentgyörgyi karmester. Meghitt hangulatban, népes tömeg előtt fiatalok leplezték le a kórustalálkozó emlékkopjáját. Áldás előtt Balázs Antal faragómester, nyugalmazott tanító jellegzetes humorával részletezte az emlékkopjába faragott jelképeket, piacos felébe a találkozó vezérigéjét („Énekeljetek az Úrnak, áldjátok az ő nevét”), hátoldalába Holló Ernő versidézetét („A dal megtisztít, fölemel...”) és az uzoni kórus jelmondatát („Szívből fakadjon mindig dalunk”) véste. A koszorúzás zenei aláfestését Miklós Katalin és Jácinta hegedű- és brácsaduója szolgáltatta, majd felhangzott nemzeti imánk. Szólt a köszönet azoknak is, akik anyagiakkal támogatták a rangos rendezvényt.
Kisgyörgy Zoltán
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

2016. július 19.

R. Fekete Lajos: megelégelték a semmittevést a hosszúmezői magyarok
A Máramaros megyei Hosszúmező lakosságának 71 százaléka magyar nemzetiségű, mégis az elmúlt 12 év során a község lakói román polgármestert választottak. Az idei helyhatósági választásokat az RMDSZ-es R. Fekete Lajos nyerte, aki nagy hangsúlyt fektetne változásra, a település infrastrukturális fejlődésére. Interjúnk az új magyar polgármestereket és alpolgármestereket bemutató cikksorozatunk része.
Minek köszönhető az, hogy 12 év után sikerült újra magyar jelöltnek nyernie a 71 százalékban magyar lakta községben?
Hosszúmező közössége kicsit elhanyagolt volt. Az elmúlt 12 év során mindig olyan jelöltjei voltak a magyar pártoknak, akik kevés eséllyel indultak. Sajnos a község sosem az igazán befutóra szavazott eddig. Úgy gondolom, hogy idén a hosszúmezőiek jól választottak – ebben sok munka is volt –, hiszen egy olyan választási programot állítottunk össze, amely a község fejlődését szolgálja a következő évek során.
Mivel magyarázza azt, hogy 12 évig nem sikerült magyar polgármestert megválasztani? Mennyire tehetnek erről a magyar pártok ellenjelöltjei?
Természetesen ebben nagyban közrejátszottak a magyar ellenjelöltek, akik teljesen megosztották a község lakóit, másrészről azt is fontos kiemelni, hogy a volt polgármestert is a magyar lakosság választotta meg, hiszen a román anyanyelvű lakosok aránya kicsi. Talán sokan belefásultak a volt polgármester, Pop Valentin 12 évig tartó mandátumaiba, függetlenül attól, hogy tett, vagy nem tett valamit a közösségért, csak rá szavaztak. Lehet, hogy tett valamit Hosszúmezőért, csak mi nem tudunk róla, viszont tény, hogy a lehetőségek sokkal nagyobbak voltak, mint amennyire ezeket kihasználta.
Ha a választásokon ennyire nagy volt az ellentét és a megosztottság, mennyire akadályozta ez a magyar többségű helyi tanács működését?
A tanács mondhatni működött, egy cél irányába próbáltunk haladni, szem előtt tartva a község fejlődését. Valójában az előző polgármesterben nem volt meg a tenni akarás, hogy a település gyarapodjon és fejlődjön és az európai mércék felé vegyük az irányt, ezért más községhez viszonyítva alulmAradtunk.
Milyen jelenleg a helyi tanács politikai összetétele? Megvan-e a község zökkenőmentes irányításához szükséges politikai többség?
Megvannak a feltételek a zökkenőmentes irányításhoz. A tanács összetétele a következőképpen alakult: öt RMDSZ-es tanácsos, egy MPP-s, aki egyben az alpolgármesteri tisztséget is betölti, van egy tanácsosa az Erdélyi Magyar Néppártnak, továbbá négy tanácsossal rendelkezik a Szociáldemokrata Párt ( PSD).
Mit tart a község legégetőbb problémainak és melyek lesznek a legelső intézkedései polgármesterként?
A legfontosabb szerintünk, hogy ne csússzunk ki az időből, hiszen szeretnénk egy jelentősebb összeget megpályázni a víz- és csatornarendszer kialakításához. Reméljük, hogy idén elnyerjük a szükséges összeget, mivel pályáztunk már 2009-ben és 2011-ben is erre. Ez egy jelentős beruházás lenne a község számára.
Milyen a település viszonya a Máramaros Megyei Tanáccsal?
Szerencsére eddig is jó viszonyt ápoltunk a megyei önkormányzattal, és én a jövőre nézve is bizakodó vagyok. A megyei tanácsban két RMDSZ-es képviselőnk van, Böndi Gyöngyi és Kökényesdi István, akik mindig készségesen segítettek. Bízunk abban, hogy a nyertes pályázataikhoz a Máramaros Megyei Tanács biztosítani tudja majd az önrészt.
Milyen a magyar közösségi élet a községben? Vannak-e kulturális, civil magyar szervezetek?
Szerencsére vannak működőképes ifjúsági kulturális és sportszervezetek, illetve a település Búzavirág női kórusának értékteremtő tevékenysége is felbecsülhetetlen a közösségben. Szeretnénk őket a továbbiakban is támogatni, hiszen nagy szükség van az ő tevékenységükre is Hosszúmezőn.
Hogyan fogadták a községben a választási eredményeket, azt hogy most újra magyar polgármestere van a településnek?
Van, akik még mindig nem hiszi el, hogy ez sikerült, mert annyira bíztak az előző polgármester győzelmében. Úgy látszik, hogy az emberek megelégelték semmittevést, és elegendő volt 17 szavazat, hogy új korszak kezdődjön, amely változást fog hozni.
Barakonyi Gergő
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

2016. szeptember 6.

„Zengjen a dal lelkesülve”
I. Székelyföldi Huszár- és Katonanóta-találkozó
A hagyományteremtő szándékkal tető alá hozott egész napos rendezvény délben zászlófelvonással, koszorúzással és himnuszaink éneklésével rajtolt az Alsócsernáton központjában álló emlékműnél, majd az Ikavár alatti színpadhoz költözött, ahol a gyerekeknek játszóházat tartottak a 16 órakor kezdődő ünnepélyes megnyitóig, amit követően sorra álltak színpadra a fellépő kórusok, táncosok és szólisták.
– Kultúránk megőrzése és átörökítése kötelező minden magyarul dobbanó szív számára, a Kárpát-medence büszke bércei végtelen időkig legyenek visszhangosak a magyar daloktól – fogalmazott a megnyitón a rendezvényt levezető Máté Sándor, megalapozva a találkozó szellemiségét.
Megemlékeztek a huszárokról
A Felsőcsernátoni Református Egyházközség lelkipásztora, Szőcs László esperes ünnepi beszédében kifejtette: a nap jelentőségét növeli, hogy megemlékezünk azokról a huszárokról, akik életük árán is védték a magyar hazát, a magyar szabadságot. Emlékezünk az első és második világháború elesett hőseire is, akik vérüket adták azért, hogy mi ma itt és így élhessünk. A magyarság feje fölött ugyanis sokszor kimondták a halálos ítéletet, végre is akarták hajtani, de nem sikerült – ebben Isten segítségét is magunk mellett tudhatjuk.
Ágoston József, a kultúrafelelős házigazda hangsúlyozzta: a rendezvény célja fórumot biztosítani a katonadaloknak, amelyek a regrutaság megszűnésével kimúlófélben vannak, és lehetőséget nyújt számunkra a múltból a jövőbe lépésre. Köszönetet mondott a szentivánlaborfalvi dalkör tagjainak és vezetőjének, Kelemen Alpárnak, akik nélkül a hagyományteremtés céljával megálmodott rendezvény nem jöhetett volna létre.
Húsz csoportot hívtak meg
A szervezők (Csernáton Község Polgármesteri Hivatala, a Háromszéki MÁRA Szociális és Közművelődési Egyesület, a csernátoni Pakó András Férfidalcsoport, a szentivánlaborfalvi Székely István Dalkör, illetve a szintén csernátoni Pántlikácska Ifjúsági Néptánccsoport, míg Tamás Sándor megyetanácselnök a rendezvény fővédnökségét vállalta) húsz különböző csoportot vártak a rendezvényre, végül volt, aki nem tudott eleget tenni a meghívásnak, azonban így is órákon át szállt a dal.
Sorra csendültek fel az ismert és kevésbé ismert katonadalok és huszárnóták, némelyiket a hallgatóság is együtt dúdolta a fellépő dalárdákkal, amelyek mind megérdemelt tapsot kaptak. Jelen volt többek között a Kovásznai Református Férfidalárda, a Pákéi Református Férfidalárda, a Székelytamásfalvi Református Férfidalárda, a szentivánlaborfalvi Székely István Dalkör, a keresztvári Fekete Lajos Férfidalárda, a Sepsiszentgyörgyi Magyar Férfidalárda, a Székelyudvarhelyi Székely Férfidalárda, a Csíkcsicsói Dalcsoport, a szentegyházi Huszárok, a Csíkborzsovai Férfikórus, a Madéfalvi Dalkör, a Gelencei Férfidalcsoport, a Szörcsei Férfidalcsoport, a csernátoni Pakó András Férfidalcsoport. Zenélt Veres Hunor és népi zenekara, valamint a Kézdivásárhelyi Tanulók Házának fúvószenekara, néptáncot mutatott be a kézdiszentkereszti Tisztás együttes, illetve a Pántlikácska, szólót énekelt Adorján Lajos, a Csíkszéki Mátyás Huszáregyesület tagja, aki Csíkcsicsóból érkezett, valamint Babos Szélyes Margit.
Száztagú Székely Férfidalárda
Kettő híján 150 éves a Székelyudvarhelyi Székely Férfidalárda, amelynek 25 éve zászlótartója Péter Csaba, őt kérdeztük, mit jelent számára ez az esemény. Elmondta: 1973-ban avatták kórustaggá, azóta folyamatosan az élete része az éneklés, több kórusban is közreműködik. Mint fogalmazott, magyarságunk megélése, megerősítése, hagyományaink megőrzése és ápolása az, amiért fontosnak tartották itt jelen lenni. Fölöttébb szükséges lenne a fiataloknak is átadni ezt a nótakincset, szerencsére van is pár érdeklődő, nemrég hat új tagot avattak.
A Száztagú Székely Férfidalárda három éve alakult Székelyudvarhelyi, Sepsiszentgyörgyi, gyergyói és csíkborzsovai dalárdák egyesülése révén. Három találkozó már le is zajlott, mindig felemelő élmény, amikor annyi torokból csendül fel a nóta – mondja büszkén a 82 éves Botos Ferenc nyugalmazott tanár. Október elsején 95. évfordulóját üli a Sepsiszentgyörgyi Magyar Férfidalárda, amelynek ő is tagja.
– A fiatalok körében sajnos kevés fogékonyságot látunk, más az érdeklődési körük, de egyelőre nem pusztulunk, harmincan énekelünk együtt. Pedig lenne, amit tanulniuk ebből: a közösségi élményt, az összetartozást, a becsületet és a fegyelmet, azt, hogy alávetem magam egy közösség akaratának – részletezi.
Valóban, a közönség soraiban ülők zömmel az idősebb nemzedékből kerültek ugyan ki, de örvendetes, hogy sok gyerek is szaladgált a téren, és családok is választották ezt a rendezvényt a vasárnap hasznos eltöltésére.
A rejtegetett zászló
1921-ben, a Székely Mikó Kollégium udvarán avatták a képen látható zászlót, ezüst csúccsal, rúdján számtalan arany- és ezüstszeggel, amelyek mindenike adományt jelképez magyar, román és szász személyektől: akkoriban az összefogás eme megnyilvánulása nem volt szokatlan.
Félő volt, hogy a Ceaușescu-rendszer alatt „eltüntetik”, ezért egy faládában, szőnyegek alatt vészelte át azt a kort, hogy most ismét büszkén hordozzák körbe jeles események alkalmával. A hímzés baróti asszonyok kézügyességét dicséri, a zászló tervét Köpeci Sebestyén József készítette.
Farkas Imola
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)



lapozás: 1-9




(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2020
Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék