udvardy frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1990-2006
 

találatszám: 22 találat lapozás: 1-22

Névmutató: Ferenc Ferdinánd /osztrák fõherceg/

2010. július 23.

Erdély nevezetes fő végháza: Lippa
Győzködöm fotográfusomnak is elszegődött komédiás cimborámat: Kisjenő után kanyarodjunk Hegyalja felé az aradi főútról. Lehet, hogy hosszabb és rosszabb a szülőföldemen, az ősi borvidék tövében haladó út, de élvezetesebb tájat kínál, mint a két nagyváros közötti lapályt átszelő fővonal. Aranyos-mente fia még soha nem forgolódott a Hegyes-Drócsa nap fürdette, szőlők koszorúzta lankáin. Simább terepre tervezett Aveójának óvatos vezetése közben helytörténeti ismeretekkel traktálom, adagolom, hogy balra magasodik az apatelki hegy a Rákócziak borospincéjével, hogy most hagyjuk el a szőlősi malom hídját, amelynek közelében tette le Görgey serege a fegyvert, most haladunk át szülőhelyemen, Pankotán, ahol pillantást vethet Csiky Gergely szülőházára, a Sulkowskyak hercegi kastélyára, most döcögünk át Magyarád-Hegyalján, ahol a tokaji hárslevelűvel vetélkedő mustos terem, majd nemsokára Ménesen és Páloson, a kadarka földjén, ahol a világon először varázsoltak a Grassalkovich-pincében vörös aszúbort, de előtte át kell haladnunk Világoson, a fegyverletétel aláírásának színterén is, a Bohus-kastéllyal, fölötte a várral. Az idő sürget, nincs módunk megállni sehol, de Feri barátom váltig fogadkozik, hogy hamarosan végigjárja a párjával az általam felvillantott kishazát. A Maros völgyébe fordulva rátérünk a sztráda-minőségű arad–dévai műútra. A Radnát és Lippát összekötő, a vasúton és a folyón átívelő híd túloldalán, a katolikus plébánián várnak bennünket első riportalanyaink.
Egy korty történelem. A Partiumhoz és a Bánsághoz kötődő ikerváros – főleg Lippa – históriájának felvázolása meghaladna egy riportnyi spáciumot. A Szalárdi János Siralmas magyar krónikájában „Erdély nevezetes fő végháza”-ként emlegetett Lippa a tatárjárás után emelt várával közel öt évszázadon keresztül Erdély kulcsvárosa volt. Jelentősége Róbert Károly idejében nőtt meg, első vegyesházi királyunk gyakran tartózkodott a falai közt. Díszes templomot alapított Szent Lajos tiszteletére, mellette Ferenc-rendi kolostort. Több királyi oklevél keletkezett itt, köztük az is, amelyben Lippa első privilégiumait kapta. Mielőtt stratégiai szerepe megnőtt volna, a gazdasági jelentősége volt nagyobb, hiszen birtokosai – itt, ahol a Maros kilép a hegyek közül – ellenőrizhették a Belső-Erdélyből érkező só szállítását és a rönkökkel megrakott tutajok forgalmát. Nagy Lajos idejében felélénkült a kereskedelem, kincstári sóraktár és pénzverőház működött benne. Mátyás király uralkodása alatt többször cserélt gazdát, 1514-ben Dózsa György seregeinek kezére került. Ettől kezdve, a mohácsi vészt követő két évszázadban, hol az Erdélyi Fejedelemség végváraként, hol török, hol osztrák kézre kerülve több mint húsz ostromot kellett átélnie. 1516-tól Szapolyai János birtokolta. Az uralkodó 1529-ben szabad királyi várossá emelte, és Buda szabadalmaival ajándékozta meg, ugyanakkor itt fogadta az erdélyi részek hódolatát. Buda török kézre jutása után özvegye, Izabella – Szulejmán szultán rendeletére – fiával, János Zsigmonddal, a koronával és a kincstárral 1541-ben itt lelt menedéket, mígnem a következő esztendő májusában Gyulafehérvárra, Erdély új fővárosába helyezte át a székhelyét.
A korszaknak fontos lippai vonatkozásai vannak a reformáció szempontjából is. Egyrészt a város szülötte, Lippai Kristóf volt az, aki előbb szűkebb pátriájában, majd elsőként Váradon is elhintette az új hit magvait, másrészt a lippai scholában tanult a reformáció elterjedésének egyik legjelesebb bajnoka, Szegedi Kis István. A ferencesek már legalább kétszáz éve működtettek itt iskolát, de hogy ekkor milyen színvonalú tanintézete lehetett a városnak, az kiderül Kis István életrajzírójának a szövegéből, mely szerint a mindig komoly dolgokkal foglalkozó ifjú „ellenállhatatlan vágyat érzett magában a tanulói pályára. (…) Előbb Lippára, majd Gyulára vitték, az ottani iskolákba. Itt lett nyilvánvalóvá az ifjú Szegedinek kiváló észtehetsége, éles felfogása, s a tisztes tudományokban való bámulatos előhaladása. Csakhamar ezen iskolák legkiválóbb növendékévé lett, ki tanulótársait jóval felülmúlta a tudományos képzettségben.” Szegedi Kis István éppen Izabella ottani tartózkodása idején térhetett vissza igehirdetőként egy esztendő erejéig Lippára.
A „nevezetes fő végház” háromszor került hosszabb ideig török kézre. Legdrámaibb ostromát Bethlen Gábor idején érhette meg, hiszen az országgyűlés 1616-ban a fejedelem javaslatára, népe szabadságának és önnön trónjának biztosítása érdekében engedett a Porta követelésének, átengedte Erdély legfontosabb déli erősségét. Bethlen így mentegetőzött a tragikus döntést illetően: „Ha módom volna megtartásában, minden úton azt követném, de nekem módom se annak tartásában, se halasztásában nincsen, mert ha a lelkemet kiokádnám a török előtt, akkor se engedné.” Vajda István lippai várkapitány a felszólításnak nem tett eleget, mire a fejedelem kénytelen volt az erődítményt elfoglalni és más várakkal együtt átadni a temesvári beglerbégnek. Az aradinál is fontosabb várat a török azonnal helyreállította, és nagyszámú őrséggel látta el. A megerősített Lippát csak 1686-ban sikerült Caraffa tábornagynak visszafoglalnia, azonban kilenc év múltán ismét török kézre került. Ez utóbbi ostrom során annyira megrongálódott, hogy a törökök nem tartották érdemesnek kijavítani, lerombolták és elvonultak Temesvárra. Az utolsó maradványokat 1717-ben bontatta le az aradi vár császári parancsnoka. A törökvilág elmúltával újraéledő várost akkori, az elmenekült magyarok helyébe telepedett, zömében szerb és bosnyák lakói elhagyták, majd német és román telepeseket hoztak, a magyarok érkezhettek a legkésőbben. Megindult a polgári fejlődés, Lippa újból szabad királyi városi rangot kapott. Moise Bota ortodox tanító – Csokonai első fordítója – itt jelentette meg az első latin betűs román ábécéskönyvet. 1848-ban a helybeli lakosság a forradalom mellé állt. A század utolsó harci cselekményeként a temesvári osztrák helyőrség egyik különítménye itt verte meg Máriássy János ezredes honvédeit. 1849 augusztusában itt töltött egy éjszakát az Aradról menekülő Kossuth Lajos, szűkebb kíséretével és a Szent Koronával egyetemben…
A kiegyezés táján gyorsan fejlődő városban fellendült a kézművesség, a kereskedelem, s már a 18. század vége óta működő román és német iskolák mellett, éppen az utóbbiak, a magyarosodó német polgárok igényeinek köszönhetően, beindították a középfokú magyar nyelvű oktatást. A felső kereskedelmi iskola legjelesebb tanára, a magyar szociológia úttörője, Braun Róbert 1908-ban megjelent könyvében elemezte a város társadalmi-gazdasági életét. A városon belül területileg is elkülönült egy román és egy német negyed. A német iparosok és kereskedők közül sokan 48-as, magyarbarát hagyományokat őriztek és a népszámlálásokon magyarnak vallották magukat. Külön ipartestületben tömörültek, külön takarékpénztárt és dalárdát hoztak létre. Ehhez a réteghez sorolja Braun a betelepült 27 magyar kézművescsaládot. A város 393 önálló iparosából 137 volt román nemzetiségű. Túlnyomóan körükből kerültek ki a bőripari szakmák művelői (szűcsök, tímárok, csizmadiák). A község politikai életében a legfontosabb választóvonal a két fő etnikum között húzódott. 1900-ban 7427 főből 3191 román (43 százalék), 2464 német (33 százalék) és 1662 magyar (22 százalék) anyanyelvű volt. A legutóbbi, 2002-es népszámláláskor 7920 lakost írtak össze. Közülük 91,7 százalékban, 7283-an románnak vallották magukat. A magyarok lélekszáma immár mindössze 333 volt (4,2 százalék), a németeké pedig még kevesebb: 179 (2,26 százalék).
Szórványpásztorok. Szerencsémre, a plébánián három papot, egy református és két katolikus lelkészt faggathatok ki egy ültömben. Seres Géza, az aradi református egyházmegye esperese az angyalkúti és a lippai anyaegyházközség, valamint a gyoroki 45 lelkes filia lelkipásztora. Az angyalkúti gyülekezet a legnépesebb, ott jelenleg is 150 református él. Akár Radna-Lippán, ott is szinte valamennyien a múlt század hatvanas-hetvenes éveiben a rohamosan fogyatkozó svábok helyére telepedett szilágysági, székelyföldi magyarok. Seres Géza amiatt költözött tíz évvel ezelőtt a már kihalófélben lévő városi gyülekezet parókiájából az angyalkúti falusi paplakba, mert akkor még ötven fiatal tagja volt az ottani egyházközségnek. Ami Lippát illeti, ott a reformátusság még Trianon előtt sem haladta meg a kétszáz főt, jelenleg 27-en vannak. Keresztelő 12 esztendeje volt utoljára, esketés még régebben, de minden évben van három-négy temetés. A gyülekezet régi templomát lebontották, az újat 1897-ben alakították ki, egy polgárház közepére apró tornyot emeltek, és két fal kibontásával képezték ki az istentiszteletek megtartására alkalmas helyiséget. Később meg is látogatjuk a felújításra váró épületet, amelynek egyik szárnyában matracos vaságyak, szekrények, asztalok jelzik, hogy a 90-es években ifjúsági tábor működött benne. Seres esperes – a templom mellett – ezeket a lerobbant helyiségeket is szeretné feljavítani. „Azon fáradozunk, hogy valamilyen formában megmaradjon a református jelenlét, a lelkészi lakást szeretnénk ifjúsági központnak berendezni a temesvári gyülekezettel összefogva, hiszen az aradiak mellett eddig is az ő fiaik-lányaik töltötték be élettel. Emberi számítás szerint 10-15 év múlva itt már nem lesz kit pásztorolni. Ez a nemzedék azt mondja, javítsunk, ameddig ők élnek. A hívek segítőkészek, a maguk kicsinységében áldoznak az egyházra. Szemrebbenés nélkül kitesznek ötven-száz lejeket a maguk kis nyugdíjából, ha kell. Aztán pályázgatunk, most is 3000 lejt kaptunk a Communitas Alapítványtól, az ifjúsági ház kialakítására. A visszakapott szántóföld vált az egyház fő jövedelemforrásává. Hosszabb ideig itt szolgáló, megboldogult elődöm, Elekes tiszteletes úr két lóval és egy társzekérrel kereste meg a kenyerét. Az állomásról fuvarozta a szenet, a tűzifát. Úgy maradt fent a románok emlékezetében is, hogy »popa cel calvin cu doi cai«, a kétlovas kálvinista pap – így emlegették az én időmben is.” A házasságok – két pár kivételével – mind vegyesek. A román fél ért, de nem beszél magyarul. Itt egy nagy katonai központ volt, és a regáti román tisztek előszeretettel házasodtak szemrevaló, szorgalmas, ügyes magyar lányokkal. „Hogy mikor működött itt utoljára magyar iskola, nem tudom, majd Simó Luca óvó néni megmondja.”
Gyorokon valamivel jobb a helyzet a katolikusság szempontjából. Erős Miklós plébánosnak ott 450, két filiájában, Világoson és Páloson 150 híve van. Körülbelül harminc itt rekedt sváb mellett a magyarok többsége csángó ivadék. 1883-ban az állam 126 bukovinai, főként istensegítsi székely családot telepített le a falu mellett, a három szomszéd falu határából kikerekített Csángótelepre. Az első telepítést 1892-ben egy második is követte. A székelyeket szegénységük, kulturális és nyelvi archaizmusaik miatt az őshonos magyarok sokáig lenézték, és ők még évtizedekig inkább más bukovinai eredetű falvak lakóival, illetve közvetlenül istensegítsiekkel házasodtak össze, mint a helyi magyarsággal. A viszonylag kedvezőbb demográfiai helyzet ellenére tavaly egyetlen keresztelő volt, esketés egy se, és… 15 temetés. „Nagyon sok az idős ember, a fiataljaink többsége beköltözött Aradra, vagy inkább Magyarországra ment dolgozni, és ott is maradt. Maradék ifjaink nem sietnek megházasodni. Nem csoda, hogy Arad-Hegyalja egyetlen nyolcosztályos iskolájában, ahol még magyar nyelven is oktatnak, a felső ciklus 1975-ben megszűnt, 12 elemista gyerekünk pedig egy összevont osztályban tanul. Most éppen a templombúcsúra készülünk, hazavárjuk a szétszóródottakat. Védőszentünk Szent Donát – nem véletlenül, hiszen boraink az 1862-es londoni világkiállításon aranyérmet nyertek.”
Andó Attila lippai plébános családneve ismerősen cseng számomra. Meg is kérdem a fiatal lelkészt: nemde, Kisiratos szülötte? Kiderül, hogy hajdani líceumi osztálytársam, a korán elhalálozott Andó János fiával hozott össze a szerencse. Attila Nagyváradon érettségizett a tanítóképzőben, a teológiát Gyulafehérvárott végezte, utána Rómában doktorált.
„Négy évig voltam Temesváron a katolikus líceumban spirituális vezető és hittantanár. 2004-től vagyok Lippa plébánosa. Hozzám tartoznak a környező falvak is, még kilenc helyen tartok szentmisét. Van három-négy falu, ahol már gyülekezet nincsen, de a templom még megvan. Összesen majdnem ezer hívünket pásztorolom. Háromnyelvű közösség, a többség még papíron magyar, a második helyen majdnem egyforma arányban a német és a román hívek állnak. A németek és a magyarok fogyóban, a románok száma növekedőben. Vagy ők jönnek jövevényekként, vagy egyszerűen a magyar és német unokák már csak románul beszélnek. Lippán 480 körül van a híveink száma, ebből 240 magyar, 90 német, és 150 román. Hajdanában itt erős német, sváb telepes közösség élt, de elmentek Németországba. Csak idősek maradtak vagy vegyes házasságban élők, illetve félvér németek. De beszélnek németül. Ami a kereszteléseket meg az esketéseket illeti, ha nem csurran, cseppen, minden évben van egy-kettő. A temetések száma jóval nagyobb, tavaly volt három keresztelő és vagy harminc temetés. Hogy miként győzöm a munkát? A gond inkább a karbantartással van, a dolgok menedzselésével is én foglalkozom. Nagy az egyházközség vagyona, csak gond van vele és nyűg, hiszen sok épület, sok templom, sok föld van az egyház birtokában szanaszéjjel mindenfelé, és a falvakban nagyon kevés a segítség. A híveim vagy idősek, vagy nagyon szegény sorsúak. De velük van szerencsém, mert összeszedegettem őket, és ezek a szegények sokkal jobban ragaszkodnak a templomhoz, az egyházhoz, mint a jómódúak. A szentmisék rendje el van osztva, minden vasárnap van négy vagy öt, Lippán délelőtt tízkor minden vasárnap, s a többi településen kétszer vagy egyszer havonta.
Amikor telefonon egyeztettem Andó tisztelendővel, nem titkolta, hogy rengeteg a dolga, most a máslaki templomot renoválják, ő hozza-viszi a munkásokat, anyagbeszerző is, építkezési felügyelő is egy személyben. Az ifjúsági munkában egy ferences nővér segíti. A fiataloknak a lelkész tartja a hittanórát, a kisebbekkel a nővér foglalkozik. A falvakba is kijár pénteken-szombaton, két helyre gyűjti, hozza-viszi a gyerekeket. „Talán jobban élvezik az autókázást, mint a foglalkozásokat – mondja félmosollyal. – A hitoktatás több helyütt románul folyik, mint ahogy a lippai misék felét is mindig románul tartom, hiszen román híveim másképp nem értenék, a másik felét vagy németül, vagy magyarul. Erősködhetnék, hogy csak magyarul prédikálok, de a többi nem érti, akkor minek jöjjön templomba? Háromnyelvű közösségben nehéz igazságot tenni. Van hétvégi fakultatív magyaroktatás, itt, a plébánián, az irodalomkedvelő felnőttek körét, az olvasókört is itt tartják. A legfontosabb közösségi alkalmunk a szentmiséken kívül a templombúcsú ünnepe, védőszentünk, Nepomuki Szent János napján, május 16-án.”
A legnépesebb szórványok közül Temesfüvesen kilencven, Szépfaluban, illetve Temesújfaluban mintegy hetven-hetven katolikust tartanak számon. Az utóbbi település templomában, a Zelinsky grófok kriptájában van eltemetve I. Ferenc osztrák császár és magyar király nővére, Mária Anna Ferdinanda, a kitagadott főhercegnő. Eötvenesi Lovász Zsigmond kastélyában hunyt el, 1809-ben. A kastélyban tartózkodott 1903. szeptemberében Ferenc Ferdinánd trónörökös, aki ez alkalommal a főhercegnő sírját is megkoszorúzta.
A lippai templomot 2008-ban újították fel kívülről, a szentelési ünnepségen zsúfolásig megtelt istenházában Roos Márton megyés püspök beszélt a település elsőrendű hajlékáról, melyet Isten segedelmével, a hívek hitben és szeretetben való összefogásával sikerült felújítani. Végszavában megköszönte Andó Attila plébános állhatatosságát és szorgalmát, amivel kiérdemelte a „templomfelújító” jelzőt, hiszen nemcsak a helybeli templomot hozta rendbe, hanem több hozzá tartozó filiáét is. A templombelsőre nemcsak a felújítás fér rá, hanem a szakszerű restaurálás is. Az előző templomot itt 1526 után emelték, de a Maros vizének közelsége miatt tönkrement, ezért a 19. század elején lebontották és újraépítették. Az oltár és a szentély négy oszlopával a régi épület maradványa. Sajnos, a legutóbbi felújításkor a gazdag ornamentikájú szecessziós felületeket olajfestékkel fedték le, a mennyezet fára applikált freskóinak restaurálása mellett, a falakat újrafestés előtt le kell kaparni, hogy lélegezhessenek. Egy szó, mint száz: ha Andó főtisztelendő tovább is itt marad, a teendői tovább gyarapodnak…
Lippa mindenese. Eddigi portyáim során szerinszerte megtapasztaltam, hogy – különösen szórványvidéken – mennyire fontos egy-egy közéleti-kulturális mindenes jelenléte. Ilyen „egyszemélyes intézmény” Czernák Ferenc nyugállományú katonatiszt.
„A hetvenharmadik évemet taposom. Lippai volnék, nem egészen tősgyökeres, hiszen Aradon születtem. A családom 1939 óta él itt, itt találtak munkalehetőséget. Én sokszor elkerültem, nagyon messzire, többször visszatértem. Harminchárom éven át a hadseregben szolgáltam, vegyésztisztként. Három gyermekem van, a feleségem sajnos elhalt. Két fiam Temesvárra, a lányom Konstancára került. Itt az RMDSZ elnöke volnék, 1993 óta, voltam egyháztanácsos is, igyekeztem a kis magyarságot összefogni. Nehéz volna megmondani, hányan vagyunk, hiszen vannak rejtett magyarok is, vegyes házasok sokan. Négy-ötszázan biztos vagyunk. Annak idején a MADOSZ-nak volt itt egy székháza. Próbáltuk megszerezni, de hiába, lerombolták, kilátástalan az egész. Annyi pénzünk nincs, hogy egy új székházat építsünk. Nem hiába szavalom azt – mert szeretek szavalni is –, hogy „ne hagyjátok a templomot s az iskolát”, a művelődési házat sem szabad hagyni. A MADOSZ épületében lehetett előadásokat rendezni, mulatságokat is. Régebben még nem volt annyira szembetűnő a sok vegyes házasság, a közösségben ismerkedtek meg a fiatalok egymással. Jómagam megszerveztem egy olvasókört, 2005 óta működik, körülbelül húsz tagja van. Inkább idősebbek látogatják, a fiatalok nem. Havonta egyszer jövünk össze, legutóbb Az ember tragédiáját olvastuk fel, szerepekre osztva. Máskor novellákat, verseket olvasunk. Beosztom, hogy mindenki szóhoz jusson, legalább olvasni ne felejtsenek el az anyanyelvükön. Különben a pártok közül egyedül az RMDSZ-nek nincs székháza, irodája Lippán. Egyszer volt itt városi tanácsosunk, de ő elköltözött, mást nem választottak meg helyette, pedig vagy 330 szavazat kellett volna, annyit össze lehetett volna gyűjteni. Én nem tolakodtam, van dolgom így is elég. Fiatal koromban is szerettem a verseket, amióta meghalt a feleségem, előszedtem a régi emlékeimet, könyveimet, Vörösmarty, Petőfi, Ady, József Attila, Wass Albert költeményeit. Előadásokat is tartok, helytörténeti, történelmi, irodalmi, nyelvhelyességi kérdésekről. Apránként adagolom, és versekkel illusztrálom. Amikor például a tehetetlenségünkről volt szó, Vörösmarty Országházát mondtam el. Nem dicsekvésképpen mondom, de itt én tudom a legtöbbet Lippa történetéről. Elég szelíd tudásanyag, amivel rendelkezem, de azért engem nem lehet átejteni. Olvasókörünket a márciusi fiatalok egyikéről, a lippai születésű Degré Alajos íróról neveztük el, megemlékezései az 1848–49-es forradalomról és szabadságharcról ma is forrásmunkának számítanak. Úgy rendezem, hogy az olvasókör napi tematikája megegyezzen az éppen aktuális történelmi évfordulóval. Ugyancsak én kezdeményeztem a magyar nyelv nem hivatalos, fakultatív oktatását is. Az iskolákban hiába próbálkoztunk, a tanulók szétszórtak voltak, nem is voltak elegen, az illetékesek mindenféle előírásokat dugtak az orrom alá, lépten-nyomon akadályokat gördítettek elibénk. 1994-ben kezdtem, aztán Simon Luca óvónő vette át, az egyetlen magyar pedagógus, aki felvállalta ezt az ingyenmunkát. Az én gyermekkoromban még volt hétosztályos magyar nyelvű iskola, a négy, összevont alsó osztály pedig a hetvenes évek elejéig működött.
Czernák Ferenc idejét az ezermesterkedés teszi teljesebbé, jól felszerelt műhelyében, és kedvenc sportja, a céllövészet. A mai napig sikerrel szerepel az országos bajnokságokon. No és nem utolsósorban értékes könyvtárának a böngészése, a verstanulás, hiszen előadóként más városokban is szerepel. Kérdésemre, hogy mikor láttak magyar színházat Lippán, hosszan ingatja a fejét: „Talán Varga Vilmos és Kiss Törék Ildikó lépett fel itt utoljára.”
A helytörténész Czernák Ferenc nagyon büszke arra, hogy kétszer is „itt járt” a magyar Szent Korona. „Először Izabella királyné hozta ide, 1541-ben, amikor nyolc hónapig Erdély fővárosa lettünk, majd Kossuth Lajosék, mielőtt tovább menekítették volna Orsovára. Megvan a ház, ahol a családjával időzött, vele volt Szemere Bertalan is, a kincstár Radnán maradt, az osztrákok foglalták le 1849. augusztus 10-én, három nappal Világos előtt.”
Andrások asztala. Amikor egyeztetés végett felhívtam Reinholz András főesperest, és megállapodtunk abban, hogy Lippán való portyázásunk közben déli egy óra tájt kereshetjük fel, Máriaradna plébánosa nyomban szerény ebédre is meghívott bennünket. A kegytemplom alatti parkolóban két autóbusz és több külföldi gépkocsi vesztegel, a bazilikához vezető lépcsősoron nyüzsgő csoportok láttán megbizonyosodhatunk arról, hogy valóban Arad megye legkeresettebb turisztikai célpontjához érkeztünk, ahol a nagy búcsújárások közötti időszakokban is pezseg az élet. Begördülünk az impozáns kolostor udvarára. Ahogy körbetekintek a templomhoz illesztett, jobb sorsra érdemes hajdani ferences központ háromszintes épületegyüttesén, szorongás fog el, hiszen gazdátlannak tűnnek omló-bomló, malterrongyos falai. Csupán a kaputól balra húzódó földszinti rész gondozottsága jelzi, hogy a klastromot mégis lakják valakik. Csengetésünkre maga Reinholz atya nyit ajtót, s az ebédlőbe terel bennünket.
A hosszú asztal körül féltucatnyi fiatal kanalazza a krumplilevest. Bemutatkozás közben kiderül, hogy az „Andrások asztala” mellé telepedünk le, hiszen a szakácsnő kivételével mindenki az Andreas, Andrei vagy Andreea névre hallgat. A főesperes druszái munkatársak és önkéntesek, akik az egyház és a kegyhely dolgait intézik. Valamennyien házigazdánk lelki gyermekei, kit Temesvárról hozott magával, ki itt szegődött a plébánia szolgálatába. A társalgás három nyelven, hol románul, hol németül, hol magyarul folyik. A családias hangulatot jelzi, hogy a szakácsnő, mielőtt feltálalná a rántott húst, megkóstoltatja a minap eltett kovászos uborkát az atyával: ehetővé vált-e már az erjesztett savanyúság? A konyha úrnője meg is korholja az asztalfőn ülő házigazdánkat, hiszen annyira belefeledkezik az általam kiprovokált beszélgetésbe, hogy kihűl előtte az étel…
„Megyés püspökünk azért is helyezett ide, mert szeretem az építkezéseket. Temesvárott 28 év alatt sok mindent csináltam, több épületet javítottam, új épületeket emeltem. Utolsó létesítményem a katolikus óvoda volt, a legmodernebb berendezéssel. Alighogy befejeztem, egy hét múlva át is adtam az utódomnak, és jöttem Radnára. A szerény, mintegy 120 hívünket magában foglaló plébánia, s a kegytemplom gondozása mellett a tennivalók tovább sokasodtak, hiszen 55 év múltán a kolostort is visszakaptuk. Hozzáfogtunk egy nagyszabású projekt elkészítéséhez, európai uniós segítséggel és remélhető kormánytámogatással. A projekt értéke körülbelül 10 millió euró, a teljes patrimónium felújítását és újrahasznosítását foglalja magában, hazai és németországi szakemberek bevonásával. A templom van benne, a kolostor és a környéke, az előtér, a park, a keresztút. Az egyik melléképületben információs központot szándékozunk kialakítani, működése áldásos lesz a régió idegenforgalmának felélénkítésében is, hiszen – ezt a megyei és a minisztériumi illetékesek is tudják – megyeszerte mi vagyunk a leglátogatottabb turisztikai célpont. A kolostorban minden szobának, minden teremnek megvan már a rendeltetése. Amit az Unió nem támogat, nem is vesszük be a tervünkbe. Eredetileg azt szerettük volna, hogy kizárólag a vallásos turizmus központja legyen, legyenek vendégszobák a zarándokoknak, s hogy el is lássuk a vendégeket. Ezt nem támogatják. Múzeum lesz, könyvtár, kiállítótermek, továbbképzés, lelkigyakorlatok számára helyiségek. A két világháború között is volt itt ilyen jellegű központ, az akkori püspök szorgalmazta a folyamatos működtetését. Eljöttek például a kántortanítók külön lelkigyakorlatra, a plébániák szakácsnői, a kántorok, egyháztanácstagok. A Monarchia területén két nagy kegyhely volt, Máriacell és Máriaradna. A Mária-kultusz szempontjából, európai szinten Máriaradna fontosabb, mint Csíksomlyó. Csíksomlyó inkább nemzeti kegyhely, nem lehet őket összehasonlítani. Mint Ferenc-rendi kolostor is a radnai volt a legnagyobb. Három szinten 63 szobája van.”
A rend felszámolása idején, 1951-ben kilenc hónapig ide volt zsúfolva az összes erdélyi-bánsági ferences. 1952 húsvétján több mint száz, papi ornátusba beöltözött szerzetes vett részt az ünnepi körmenetben. A kommunista hatóságokat roppant zavarta ez a békés demonstráció, annál is inkább, mert a kolostor tőszomszédságában szovjet laktanya működött, ágyúk és tankok csövei meredeztek a rendház ablakaira. A szerzeteseket szétszórták, bebörtönözték, és mindent elkövettek a kegyhely elsorvasztásáért. Az ingatlant egyetlen lakás kivételével az állam vette „kezelésbe”, öregotthont és kórházat működtettek benne. Amikor a rendszerváltás után a szerzetesrendek újjászerveződtek, bár az ingatlant nem szolgáltatták vissza, három atya próbálkozott a kolostori élet feltámasztásával. Végül a ferences tartomány a temesvári egyházmegyének adta át a kegyhely felügyeletét, gondozását.
Ahol a rombolás szelleme kísért. Nehéz elhinnem a kolostorbeli pusztulás láttán, hogy egyhamar új élet fakadhat az épületben. Ugyanis az ingatlan jogcím nélküli használói több mint fél évszázad alatt nemcsak hogy lelakták az 1727 és 1822 között épült műemléket, nemcsak falak kiverésével, falak felhúzásával változtatták meg önkényesen a helyiségek beosztását, hanem 2006-ban, távozásuk idején, három nap alatt, amit tudtak, szétromboltak, leszereltek, elhurcoltak. Még a félszáz antik cserépkályhát is szétverték, s a csempék javát is eltulajdonították. Pedig, pedig az öregotthon haldoklóihoz a mindenkori plébános „szolgáltatásait vették igénybe”, elvégre a katolikus pap „kéznél volt”…
Az egyik folyosószárny viszonylag épebben megmaradt ornamentikája érzékelteti, hogyan nézhetett ki fénykorában az épület belső tere. A csehboltozatos mennyezet alatt nagy Ferenc-rendiek, jeles atyák freskóportréi kínálnak „képes albumot” a rend históriájából. A kolostort a templommal összekötő földszinti fogadalmi folyosó teljes falfelületére a népi vallásosság úgynevezett votív tárgyainak példa nélküli gyűjteményét zsúfolták össze. Több mint kétezer festmény, sokszorosított másolat, színes nyomat illusztrálja, hogy a Szűzanyának hány csodás meghallgatásért, közbenjárásért fejezték ki hálájukat Máriaradna zarándokai. Bár a gyűjtemény régebbi része tűzvész martaléka lett, a fennmaradt anyag, a maga német, magyar, bolgár, horvát, szlovák és újabban egyre több román nyelvű köszönő feliratával bizonyítja, hogy a kegyhely méltó a hírnevéhez.
Reinholz főtisztelendő csupán a templomhajóban búcsúzik el tőlünk. Mialatt az 1767-ben felszentelt, II. János Pál által basilica minor rangra emelt istenháza szépségeit szemlélgetjük, a karzaton Andreea Iliuţă orgonaművész, a templom kántora ajándékoz meg néhány futamnyi Bach-muzsikával, majd énekszót hallunk, Schubert Ave Mariája szárnyalja be a megújhodásra váró barokk falakat.
A tanító néni meg a borász. Simó Luca óvónő a Hargita megyei Szentegyháza szülötte. A szülei 1956-ban költöztek Lippára. Domboldalba kapaszkodó, zölden tobzódó kert övezte portájának hűvösében faggatjuk „a legilletékesebb illetéktelent”, az anyanyelv tanításának önkéntesét a radna-lippai oktatás helyzetéről.
„Én még végig magyar iskolát végeztem, három évet itt, Radnán, negyedik osztálytól pedig nyolcadikig Gyorokon. Akkor szűnt meg itt Lippán a magyar iskola. Nem volt elég gyerek, mert átiratkoztak a román osztályokba. Amikor ide jöttünk, még volt külön hétosztályos magyar intézmény, amikor én a harmadikat elvégeztem, végleg megszűnt. Előbb a felső ciklust számolták fel 1961-ben, rá egy évre az alsót is. Elvégeztem a nyolc osztályt Gyorokon, aztán felvételiztem Enyedre. Bélzerinden dolgoztam hét évet, a magyar óvodában, de mivel két gyerek hiányzott a létszámból, megszűnt a magyar óvoda, és onnan kerültem a szomszédos Ópálosra, Arad megyében sehol nem volt magyar állás. Ott tanítok most már 31 éve, hiszen ott négy román csoportnyi gyerek van.”
1997-ben kérte fel a helyi RMDSZ, hogy tartson fakultatív magyarórákat, heti egy alkalommal. Amikor igent mondott, nem is sejtette, hogy mit vállal. Hiszen évente tíz-tizenkét gyermekkel foglalkozik, ami önmagában még nem volna megerőltető, de tanítványai minden korosztályból toborzódnak, az első osztályosoktól a nyolcadikosokig, s ami még inkább bonyolítja a munkáját: három nyelvi szintet kell figyelembe vennie. Néhányan közülük – a legkevesebben – nem csupán értenek, hanem beszélnek is magyarul. A többségüknek jó esetben van valamelyes passzív szókincse, ami néhány év alatt élénkíthető. Legtöbb gondja azokkal a gyermekekkel van, akik, bár nem feltétlenül vegyes házasságban élő szülők ivadékai, úgy kerülnek Simó Luca szárnyai alá, hogy köszönni se tudnak magyarul. Példákat is sorol, olyan, a nagy szárazság idején a Székelyföldről ide menekült famíliákról, amelyeknek egyetlen nemzedéke sem keveredett más nációbeliekkel, de az utolsó felnőtt generáció tagjai valamennyien román iskolába jártak, s az ő gyermekeik már csak román szót hallanak odahaza. Luca tanító néni a legutóbbi tanévben már az égvilágon senkitől nem kapott támogatást ingyen végzett munkájához. A legnagyobb elégtétel számára, hogy akadt már olyan hűséges tanítványa, aki középiskolásként is kitartott mellette, és szentmiséken hibátlanul olvassa fel a szentleckék szövegét.
Tornáczky Dénes nyugalmazott szőlész-borász Arad-Hegyalja történelmi borvidékének legjobb ismerője. Bár Temesfélegyháza szülötte, több mint hat évtizedet töltött Pankota, Magyarád, Világos, Gyorok, Ménes, Pálos övezetében, a szőlőültetvények, gyümölcsösök, pincészetek, borüzemek és pálinkafőzdék színes világában. Mindent tud a fénykorában jó tízezer hektárnyi, mára alig 1500 hektárra zsugorodott hegyaljai szőlő- és gyümölcstermesztés történetéről. A Grassalkovichokat emlegeti, akik már a 18. században nemzetközi hírt s nevet szereztek a ménes-magyarádi boroknak, akik a 19. század végén pusztító filoxérajárvány után újratelepítették, újraélesztették a hajdan Tokajjal vetélkedő borvidéket, az általuk létrehozott vincellériskoláról, ahol jeles elődök sajátították el a szőlészet-borászat művészetét.
Dénes bátyánk Csávossy György csombordi iskolájában tanulta ki a szőlő- és bormívességet. Arad-Hegyalja hajdan legnagyobb borászati üzemének vezetőjeként ment nyugdíjba 1990-ben. Egy kapavágásnyi szőleje sincs, de a maga örömére minden ősszel vásárol egy-két mázsányi – a saját kifejezése szerint elszomorítóan olcsó – kitűnő minőségű szőlőt, s abból készít a maga ízlése szerinti borokat. Mielőtt elbúcsúznánk, szerre kóstoltatja riporterségemmel szülőföldem legjobb nedűit.
Lippa városának legrégibb műemléke a 17. századból fennmaradt török bazár. Evlija Cselebi, a jeles világutazó és történész úti krónikájában csodákat regélt a muzulmán félhold árnyékában felvirágoztatott városról, melynek ez az épület volna az utolsó tanúja. A főtér hepehupás, tengelytörő kövezetén hánykódunk az árkádos bazársorig. Bár ne tettük volna! Meghökkentő látvány Radna-Lippa legrégebbi nevezetessége: legalább hat gazdája hatféleképpen festette ki, hatféleképpen alakította ki a homlokzatát, hatféleképpen hagyta a magas tetőzetet tönkremenni, és felerészben a boltíveket is eltüntette az oszlopok közül. Kőhajításnyira a polgármesteri hivataltól…
Szilágyi Aladár. Erdélyi Riport (Nagyvárad)

2011. január 27.

A múltat be kell vallani...”
Ilyenkor az értelmiségnek kell életben tartania a lappangó alternatívát.
A politika, akárcsak a történelem maga, ciklikus folyamat. Az alapvető alternatívák soha nem tűnnek el véglegesen, legfeljebb a nagy sorsfordulókat, forradalmakat, elveszített háborúkat követően szorulhatnak háttérbe. A kelet-közép-európai nemzetiségi kérdéskör föderatív alapokra való helyezésének gondolata már a 18. századi szabadkőműves iratokban és a magyar jakobinusok politikai tervezeteiben megjelenik.
Különösen erős visszhangra találnak ezek a gondolatok a magyarországi nemzetiségek körében. A románok legjobbjai is a Monarchia és benne Magyarország konföderatív átalakítására vonatkozó tervezetek tucatját dolgozzák ki. George Ciorănescu A románok és a föderatív gondolat című művében bő ízelítőt nyújt ezekből a tervezetekből. A román–magyar konföderáció egyik legkorábbi híve a 48-as forradalmár Simon Bărnuţiu.
Tervezetének egy kiérleltebb változatát D. Brătianu a magyar kormánynak is benyújtja. Ion Maiorescu a frankfurti diétán ismerteti a német politikusokkal a románság föderalista elképzeléseit. Bălcescu A Dunai Egyesült Államok címen ismertté vált tervezetéről – a Kossuth-féle Duna-Medencei Konföderáció tervezetének román párjáról – feltehetően már a magyar olvasó is hallott.
A 19. századon a forradalmat követően is végigvonul a mindenki számára elfogadható megoldás keresése. Az elkészült tervezetek sorában, szakmai színvonalát és nemzetközi hatásait tekintve is Aurel C. Popovici A Nagy-ausztriai Egyesült Államok című, 1906 januárjában, Lipcsében megjelent munkája tekinthető a legjelentősebbnek.
A tervezetet az osztrák császári trón várományosa, Ferenc Ferdinánd, a Monarchia megmentésének reális lehetőségeként értékelte, s Popovicira utalva kijelentette: „Ez az én emberem, ennek a tanácsaira kell alapoznom.”
A tervezet a magyar Parlamentben is szóba került. A magyar kormányzat azonban egyértelmű elutasítással reagált. Tárgyalni sem volt hajlandó a kérdésről. (Pedig utólag nyilvánvaló, hogy a tervezet a mai legmerészebb elképzeléseinket is felülmúlhatta volna.) A visszautasításhoz fogyatékosságai, a Popovici által is alkalmazott kettős mérce is hozzájárulhatott. (Az elvakult nemzeti kizárólagosság mellett, „természetesen”.)
Tény, hogy Popovici tervezete, bár a Székelyföldet a konföderáció Magyar- vagy Csehországgal egyenrangú 12. tagköztársaságaként szerepeltette, Erdély többi részét olyan román tagköztársaságként szerette volna az unióba illeszteni, amelyben csak a szászok és a svábok rendelkeztek volna autonómiával, a Székelyföldön kívüli magyar közösségekkel Popovici mint beolvadásra ítélt jelentéktelen csoportokkal számolt csupán. Annak ellenére is, hogy számuk jóval meghaladta a szászok és a svábok lélekszámát.
A kompromisszumos tárgyalások során azonban a Székelyföldön kívüli magyarság csoportjai számára is a németekéhez hasonlatos autonóm státust lehetett volna kialkudni, valahogy úgy, ahogyan arra magyar részről Bajcsy-Zsilinszky Endre – angolul megírt és Svájcban megjelentetett – tervezete tett csaknem fél évszázad múltán kétségbeesett, de akkor már esélytelen kísérletet.
Popovici általános szavazati jogra és népszuverenitásra alapozott tervezete, ha megvalósul, kétségkívül alapvetően más irányt szabhatott volna a térség történetének. Magyar- és zsidóellenes elfogultságai, illetve németimádata ellenére olyan nemzeti pluralizmusra alapozott méltányosság előtt nyithatta volna meg az utat, amelynek megvalósítására ez idő szerint az Egyesült Európa sem igazán látszik alkalmasnak.
A gondolat azóta is újra és újra fölbukkan. És háttérbe szorul. Magyarországon ma is olyan politikai irányzat van hatalmon, amely a szlovákokkal, illetve a románokkal szorosabban együttműködő politikai alakulatok (jelesül az RMDSZ és a Híd) politikusait „nemzetidegen elemek” gyanánt próbálja kirekeszteni a magyar nemzetből.
Ilyenkor az értelmiségnek kell életben tartania a lappangó alternatívát. Amint azt a Budapesten január 27-e és 30-a közt sorra kerülő, A múltat be kell vallani... című irodalomtudományi konferencia is tenni szándékozik.
Talán még szólhatok róla.
Bíró Béla. Új Magyar Szó (Bukarest)

2013. november 16.

Horthy Miklós: Emlékirataim
Horthy Miklós, Magyarország elfeledésre ítélt kormányzója életének utolsó évtizedében – távol a dokumentálódás minden lehetőségétől – megírta emlékeit, amelyet 1990-ben Magyarországon is kiadtak. Izgalmas olvasmány.
Most, szobrának annyira vitatott avatásakor elővettem könyvtáramból, és újra elolvastam. A mellette és ellene való tüntetést követően a romániai magyar és a magyarországi médiában több egymásnak ellentmondó vélekedés hangzott el, melyek többnyire tájékozatlanságról, a történelmi tények felületes és közvetett ismeretéről árulkodnak.
Éppen ezért valamennyi állásfoglalás, amely az objektivitás igényével hangzik el, a bizonytalanságot jeleníti meg, s azt is, hogy ellentmondásos, megosztó történelmi személyiség volt. Vitéz nagybányai Horthy Miklós, Magyarország kormányzója 1909 és 1914 között – ahogy ő maga írja vallomásainak első fejezete címeként – Ferenc József Őfelsége szárnysegédje volt a bécsi udvarban. Emlékezésein végigvonul a mélységes tisztelet példaképe, a kétfejű Monarchia uralkodója iránt. Ez akár nem tetszhet nekünk, akik ismerjük a magyar szabadságharc leverése utáni kegyetlen leszámolást, de Horthy számára a kiegyezés utáni korszak addig nem ismert iparosodását, fejlődését, nyugalmát és viszonylagos jólétét jelenti a 19. század vége és a 20. század első évtizede. És az igazság kedvéért tegyük hozzá, mindez az egyre követelőzőbb cseh, román és szerb elszakadó szervezkedés és bojkott, Ferenc Ferdinánd trónörökös magyarellenes ernyője alatt.
Az első világháború elvesztése a Központi Hatalmak részéről magával rántotta a Monarchia iránt elkötelezett Magyarországot is, s a lesben álló nemzetiségeket francia–angol jóváhagyással történő szabad területrablásra késztette. Meg is indultak minden irányból, úgymond, a wilsoni elvek alapján. A Károlyi-kormány tehetetlensége, majd Kun (Kohn) Béla bolsevik köztársasága a még meglévő katonai erőket is lefegyverezte és általános lett a káosz. A vörös terror halált és rettegést hozott. „A terror a mi kormányunk legerősebb fegyvere” – hirdette pöffeszkedve Szamuelly Tibor, a Rögtönítélő Bizottság elnöke.
Horthy Miklós ebben a zűrzavarban, 1918 novemberében Kenderesre vonult vissza, hogy életének további éveit gazdálkodással töltse családi birtokán. Közben Károlyi Gyula gróf vezetésével az Aradon megalakult ellenkormány, majd Szegeden a minisztertanács úgy döntött, hogy az ellentengernagy Horthy Miklóst kérik fel a nemzeti hadsereg megszervezésére. 1919. november 16-án vonult be Horthy csapatai élén Budapestre.
Emlékiratainak egyik fejezete (Magyarország kormányzójává választanak) kezdő mondatát érdemes idéznem: „Bekövetkezett az, amit mindig el akartam kerülni: belesodródtam a politikába.” A következőkben elismeri, hogy különösen a kommunisták és a zsidók ellen fordultak elő erőszakosságok (Prónay tiszti különítménye ugyanazt tette, mint a vörösök rémuralmuk alatt). Nagyon hamar rendet teremtett Horthy kormánya. A Tanácsköztársaság megszűnt, visszaállt a királyság, és Horthyt a nemzetgyűlés 131 szavazattal a 141-ből Magyarország kormányzójává választotta. Újból idézek: „Megköszöntem az irántam való nagy bizalmat, közöltem azonban, hogy a felajánlott méltóságot nem fogadhatom el...” Azzal indokolta, hogy mint tiszt Őfelségének tett esküt, és most az Alkotmányra és a Nemzetgyűlésre kell esküt tennie. Nincs ebben ellentmondás? Végül, bizonyos megkötésekkel, elfogadta a közakaratot. Úgy vélem, magatartása, amennyiben kormányzóként egyetlen döntést sem hozott önhatalmúan, tiszteletre méltó.
Állításom indokolására újra idézek: „1922 augusztusában politikusok és más vezető személyiségek jelentek meg nálam a gödöllői kastélyban...”, majd idézi Ráday Gedeon gróf képviselő szavait: „A magyarság többsége azt kívánja, ami ezeréves állandó vágyának leginkább megfelel, hogy Szent István koronája és magyar dinasztia alatt élhessen. Fogadja el Főméltóságod a koronát...” Horthy válaszában többek között így érvel: „Ha a korona után nyúlnék, nem lennék többé sem önzetlen, sem tisztességes... Én tehát semmilyen körülmények között, még egyhangú népszavazás esetén sem fogadnám el soha a királyi méltóságot.”
Miközben kormánya több szociális jellegű reformot hozott, több ízben kinyilvánította: „Legfőbb törekvésem arra irányult, hogy békés eszközökkel érhessük el a trianoni szerződés revízióját.” Ennek minden külföldi rokonszenv mellett (a feldarabolt Magyarország iránt) nem látszott a lehetősége, sőt, a kisantant nemzetei (cseh-szlovákok, románok, szerbek) ugrásra készen szövetkeztek Magyarország ellen, amelyet nemcsak kifosztottak, hanem még jóvátétel fizetésére is köteleztek. A Gömbös Gyula vezette kormány 1932 szeptemberében aztán határozott irányt vett a két nagyhatalom, a német Reich és a sztálini Szovjetunió nyomása között, egyre inkább a revízió realitásával kecsegtető hitleri Németország irányába. Gömbös politikája Horthyt is gyanakvásra és óvatosságra késztette, a lakosság pedig a megnövekedett német befolyást nem nézte jó szemmel. Gömbös 1936-ban bekövetkezett halála után a jellegtelen Darányi-kormány idején látogatott el először Horthy Hitlerhez. Érdemes újra idézni. Hitler kérdezi Horthytól: „Mit tenne Főméltóságod, ha hatalmában állna, hogy Németország politikai irányát meghatározza?” Horthy válasza: „...mindent elkövetnék, hogy Németország és Anglia között minél szorosabb barátságot hozzak létre”. Amint az ismert, maga Hitler is ezt akarta (pl. a Mein Kampfban le is írja), mert legfontosabb ellenségének a bolsevista Szovjetuniót tekintette.
Horthy azonban soha nem rokonszenvezett Hitlerrel, sokkal inkább Mussolinival, akinek közbenjárására a két (1938 és 1940) bécsi döntés végül megvalósította a részleges határrevíziót. De már a világháború előszele egyre viharosabban kerekedett Európa fölé. Hitler „étvágya” és hatalmi gőgje nem ismert határt. A két európai demokrácia, Franciaország és Anglia tűrte-tűrte a Harmadik Birodalom gyarapodását, de Lengyelország megtámadását már – tekintélyvesztésük nélkül –, mint garanciát vállalt államok, nem tűrhették. Előbb kényszerszövetség a Szovjetunióval, majd Lengyelország együttes feldarabolása után Hitler 1944. június 22-én megindította csapatait a Szovjetunió ellen. Ezt megelőzően azonban Horthy újból kellemetlen helyzetbe került a német követelések miatt. Ugyanis Jugoszlávia nem kötött szövetséget Hitlerrel, tehát először a Balkánt kellett biztos háttérnek tudni. Jugoszláviával Magyarország barátsági szerződésben állt néhány hónapja. De a német csapatok csak Magyarországon keresztül támadhatták meg a makacskodó déli szomszédot. Ehhez át kellett vonulniuk Magyarországon. Teleki Pál miniszterelnök ezt öngyilkosságával sem akadályozhatta meg. Horthynak címzett utolsó levelében írja: „gazemberekkel szövetkeztünk”. Halála hősies elszántság volt, de már vonultak is át az országon a német csapatok. Következett Bácska magyar megszállása, Horthy szerint az ottani magyarság megvédéséért a partizánakciókkal szemben. Következett Bárdossy László miniszterelnök hadüzenete a Szovjetuniónak, és ezzel az a lavina indult el, amelyben már nem volt többé megállás. Egészen Horthy sikertelen kiugrási kísérletéig 1944 októberében és Szálasy „nemzetvezető” rémuralmáig. Horthyt, aki már két gyermekét vesztette el, a Gestapo Miklós fiának életével zsarolta, majd családjának német „védelem” alá helyezése következett. Horthy nem volt háborús bűnös. A német háborús bűnösök nürnbergi tárgyalásán mindössze a magyarországi megbízott Veesenmeyerről hallgatták ki tanúként. Tito ugyan kikérte „háborús bűnösként” a bácskai megtorlások miatt, de törvény elé állítására a győztes hatalmak nem találtak indokot. Legnagyobb bűneként a zsidók deportálását említik. Tudnunk kell azonban, hogy bár hoztak korlátozó intézkedéseket a zsidók ellen korábban is, de összegyűjtésük csak 1944. március 19. után, akkor kezdődött, amikor a németek megszállták Magyarországot, orvul és teljesen önhatalmúan intézkedtek, letartóztatva a politikusok színe-javát. Viszont Horthy akadályozta meg, amíg tehette, a budapesti zsidók deportálását. Konzervatív politikus volt, de soha nem volt antiszemita. Hatalmát nem mindig gyakorolhatta meggyőződése szerint, nevezhetik gyengekezűnek, de sorsa drámai volt, hazáját forrón szerette, s csak hamvait hozhatták haza tisztelői. Számomra legalábbis ezt tényszerűsítik emlékiratai.
Puskás Attila
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

2013. december 28.

140 éve született gróf Bánffy Miklós (1873. december 30., Kolozsvár – 1950. június 6., Budapest)
1990 körül joggal várhattuk, hogy a szabadsággal együtt remekművek sora kerül elő a fiókokból, s hogy ennek okán át kell majd írni az irodalomtörténetet, sőt, a térség és benne Magyarország kultúrtörténetét.
Új, ismeretlen remekművek helyett azonban életművek kerültek elő – és jó esetben helyre. Addig tiltott, ám korántsem ismeretlen szerzőktől, olyanoktól, akikről többé-kevésbé tudtak is a vájt fülűek. A pillanatok alatt kirobbanó Márai-kultusz mellett csöndben megtalálta a maga olvasótáborát Hamvas Béla, némi politikai hátszéllel Wass Albert és Tormay Cécile, vagy az utóbbi időben szintén inkább politikai, mint irodalmi-esztétikai viták középpontjába kerülő Nyirő József... Főleg Nyirő és Tormay esetében az irodalmi vitát egyszerűen lenyelte a politika, mint errefelé annyiszor. (Bár az MMA-nak az utóbbi hónapokban sikerült emlékező vitanapot rendeznie mind Tormayról, mind Bánffy Miklósról – szerk. megj.)
Ha Bánffyról ejtünk szót, először arról érdemes beszélni, miért esett ki az emlékezetből életműve. Mert erdélyi? Mert a kommunista irodalomtörténet elvből utálta, a polgárinak meg arisztokrata? Mert úgy tart máig érvényes tükröt a magyar politikusoknak, hogy azok felfedezhetik ebben a tükörben: tízes évekbeli kollégáik obstrukciója, örökös felháborodása, színpadias, üres ágálása olyannyira ismerős? Mert miközben Bánffy mélyen – értsd felelősen – hazafi, és minden sorából süt az Erdély iránti szerelem, egy percig sem maszatolja el a korabeli magyar nemzetiségi politika hibáit? Mert Bánffyról szólva nincs helye a megmondók demagógiájának sem pró, sem kontra? Mert aki fel is fedezte magának, abban is zavart kelt, hogy az Erdély-trilógia, azaz a Mű vagy maga a polihisztor Bánffy Miklós az érdekesebb? Most, amikor Nyugat-Európa van olyan szíves, hogy posztumusz irodalmi sztárt farag a huszadik század egyik legérdekesebb magyar figurájából, akit Prousthoz, Musilhoz, Tolsztojhoz hasonlítanak a megjelent fordításokról szóló kritikákban – nem lehet tovább halogatni a válaszokat.
A trilógia
Ki is volt Bánffy Miklós, és hol a helye irodalmunkban a trilógiának? Kezdjük az utóbbival. A grófságon kívül – amennyiben ezt foglalkozásnak tekinthetjük – Bánffy grafikus, intendáns, operarendező, író, szerkesztő, külügyminiszter és udvarmester is volt, a sokirányú (művészi) életmű csúcsa azonban kétségkívül az Erdélyi történet. A Megszámláltattál… (1934), És hijjával találtattál… (1937), valamint a Darabokra szaggattatol… (1940) témája, Szerb Antallal szólva, „az a történelmi pillanat, amikor a falon már megjelent a lángoló írás, és senki sem figyelt rá. Megint egy könyv Ferenc József koráról, ezúttal olyan emberé, aki nemcsak élte, hanem csinálta is annak a kornak a történelmét.” Szerb Antal, aki amúgy siet leszögezni, hogy „az írás polgári mesterség, a középosztály monopóliuma, kijelenti: „Bánffy irodalomtörténeti helye kétségkívül íróink közt van és nem műkedvelő főuraink közt”, ezt fejezi ki talán, hogy míg minden előző művét Kisbán Miklós névvel szignálta, e könyvének címlapjára kiírja nemcsak igazi nevét, hanem grófi rangját is. Bár Szerb Antal úgy véli, Bánffy világképe „arisztokratikus”, a regény síkján pedig az „arisztokratákon kívül csak komornyikok mozognak”, és a polgári világ csak „külső zaj”, az idő szerintünk felülírta Szerb kissé talán sértettségből adódó megállapítását, legalábbis annyiban, hogy ma lényegtelennek tűnik a nézőpont kérdése. Eltűnt az osztály, eltűnt Erdély – az az Erdély –, eltűnt az úri kaszinó, el a ménesek, az uradalmak, a kiváltságok, túl vagyunk két háborún, a Rákosi- és a Kádár-koron, a posztállapotból pedig egyenesen a globálba estünk bele: innen visszanézve pedig oly mindegy, hogy proli, munkás, polgár vagy gróf mesélte egykor, ha a történet igaz. (A másik, az esztétikai oldalról meg: ha a történet szép.) Egy dolog szempontjából nem mindegy: Bánffy gróf ott volt, ott lehetett, ahol az események megtörténtek. Képviselőként a Magyar Országgyűlésben, saját jogán az úri társaságban, erdélyi mágnásként a soknemzetiségű, akkor még mégis magyar Erdélyben, diplomataként Bécsben. Maga a regény két szálon fut: Abády Bálint erdélyi fiatal arisztokrata egyéni sorsa, Milóth Adrienne iránti, előbb reménytelen, majd beteljesülő, az asszony férje halála után ismét reményteljes, majd tragikus véget érő szerelme, tisztességes emberként a tisztességtelenek közti kötéltánca fonódik össze Magyarország, ezen belül Erdély romlásával. A magánéleti szál pedig a „társaság” révén minduntalan bekapcsolódik az ország sorsába; Bánffy mesterien játszatja össze a történet végén egy hatalmas fortissimóban a két tragédiát. Bár a kritikusok a 20. századi magyar arisztokráciáról festett hatalmas tablóként (is) dicsérik a művet, kevésbé érdekes, hogy a műben felvonuló butácska férfijátékszer, Dinóra grófné, a kígyóokosságú Milóth Margitka, az öngyilkosságot létmegoldásként választó Gazsi gróf, a megnyomorított lelke elől a pálinkába fulladó Gyerőffy László, a gyönyörű és szerencsétlen Adrienne épp arisztokrata-e: egytől egyig hiteles arc mindegyik, megannyi önálló sorssal, mint ahogy hiteles Ázbej, a haszonleső intéző, Regina, a zsidó szatócs szép lánya, akinek beleszakad a szíve a szerelembe, vagy Jópál András, a rátarti paraszt zseni. Bánffy keményen, lényeglátón írja le egy osztály – és ezáltal egy politikusi elit meg a Monarchia, benne a régi Magyarország – utolsó óráit, az alkoholba fulladó, cigányozós éjszakázásokat, a vagyonvesztő kártyacsatákat, az önnön, rég idejétmúlt szabályait áthágni képtelen, a határon túl nem látó, szűk homlokú „büszkeségi” politizálást, amelynek egyetlen célja a császár és egymás bosszantása, egy-egy parlamenti vitát, amelyen a részt vevő politikusok közjogi érveikbe gabalyodva maguk sem tudják már, mit képviselnek a Nagy Magyar Dafkén kívül. Miközben minden nemzetiség szakadni akar, a román Timisán Aurél Ferenc Ferdinánddal folytat titkos tárgyalásokat, a pópa tüdőbeteg, a dákoromán elméletben otthont találó fia pedig izzó gyűlölettel esik neki a románbarát Abádynak, aki a román parasztok mellett áll ki az őket megkárosító tisztviselő ellen, mondván, mindent meg fognak torolni… Fel-felbukkannak a horvát rendek – őket szégyenletes vaksággal fordítja maga ellen a magyar uralkodói elit –, közben percről percre közelebb kerül a világégés, amelyben a Bánffy-birtok rendje éppúgy porrá lesz majd, mint az összes közjogi érv, vakság, végül maga a régi Magyarország. Mint említettük, a történetben mesteri módon játszik egybe egyéni sors és magyar sors – önsorsrontás –, emellett azonban meg kell említeni a szinte fordíthatatlan gazdagságú, áradó, gyönyörű erdélyi magyar nyelvet, amelynek köszönhetően a színek, szagok, hangok, ízek vagy a táj szépsége úgy bontakozik ki a képzeletben, mintha ott, éppen ott állnánk Abády Bálint háta mögött. Ugyanakkor az is igaz, ha a huszadik század eleji magyar irodalom igazodási pontjának a Nyugatot tekintjük, Bánffy remekműve bajosan illeszthető be saját kora, a harmincas évek prózájába. (...)
Író, s ha ráér, külügyminiszter
Az életmű azonban nem egyenlő a trilógiával. Mint említettük, az 1873-ban Kolozsvárott régi erdélyi családban született Bánffy Miklós egyaránt otthon volt politikai, irodalmi, képzőművészeti és zenei műfajokban: országgyűlési képviselő, sőt miniszter, valamint főispán is, emellett több hangszeren játszott, grafikusként pedig ő jegyzi Tamási Áron Ábel-regényeinek illusztrációit, csakúgy, mint a háború után keletkezett saját emlékirat-paródiája, a Fortélyos Deák Boldizsár memoriáléja rajzait. Mindemellett a Nemzeti Színház és az opera intendánsa, a nevéhez fűződik nem egy Bartók-darab bemutatója. Udvarmesterként 1916-ban ő rendezte IV. Károly koronázását, amiből hatalmas botrány lett, a pacifista Bánffy ugyanis felvonultatta az ünnepi menetben a hadirokkantakat. Kirúgták. Ekkor tért haza Erdélybe, Bonchidára. Korábban Kisbán Miklós álnéven írt drámáiról – mindenki tudta, hogy ki van a név mögött – kedvezően nyilatkozott a kritika, mások mellett Ady Endre.
A háború után Bethlen István kormányában vállalta a külügyminiszteri tisztséget, egy év múlva azonban lemondott. 1926-ban végleg hazaköltözött, és felvette a román állampolgárságot. Részt vett az Erdélyi Helikon és az azonos című folyóirat megszervezésében, a folyóiratnak főszerkesztője volt. Prózakötetei közül 1927-ben jelent meg a Reggeltől estig, amely hősének egyetlen napját mutatja be, míg az Emlékeimből (1932) a botrányos királykoronázást és Bánffy 1919-es bécsi emigrációját meséli el. (Mellékelten ebből közlünk egy kis, örök érvényű részletet – a szerk.) Az Erdélyi történetet még egy könyv, a Farkasok (1942) című novelláskötet követte. 1943-ban Kállay Miklós miniszterelnök megbízásából Bukarestben tárgyalt Iuliu Maniuval, akit arra akart rábírni, hogy Magyarország és Románia együtt ugorjon ki a háborúból, és állapodjanak meg a vitatott területekről, egyes források szerint nagy szerepe volt abban, hogy Kolozsvár a háborúban nem vált a bombázások áldozatává. A háború után az Utunk munkatársa lett, 1946-ban pedig még megjelent egy könyve Bűvös éjszaka címmel. Nyomorban halt meg Budapesten 1950. június 5-én, miután Romániában ellehetetlenítették.
PÉNTEK ORSOLYA
(Oroszlános Udvar)
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

2014. február 1.

L. Balogh Béni
„ERDÉLY KELL NEKÜNK!”
A hazai és az anyaországi románok 1913-ban
Tisza István első kormányzása idején merült föl először a román vezetőkkel való tárgyalások gondolata, de azok nem vezettek sikerre.
1913. június végén Bulgária – balkáni hegemóniája biztosítása érdekében – hadüzenet nélkül megtámadta korábbi szövetségeseit: Szerbiát és Görögországot. Ezzel kezdetét vette a második Balkán-háború. Néhány nap múlva, július 3-án I. Károly király elrendelte a román hadsereg mozgósítását. Egy héttel később Románia, amely az első Balkán-háborúban semleges maradt, hadat üzent az akkor már ténylegesen legyőzött Bulgáriának. A hivatalos indoklás szerint a román hadba lépés célját a balkáni béke megvédése képezte, a valódi ok azonban
Dél-Dobrudzsa Bulgáriától való elcsatolása
és az ország balkáni pozícióinak megerősítése volt. Mivel a bolgár hadsereg nagy részét a szerb, a görög és a török erők kötötték le, a román csapatok emberveszteség és tényleges ellenállás nélkül vonultak Szófia felé.
A sokszoros túlerő előtt Bulgária hamarosan kapitulált, majd a balkáni országok részvételével megtartott béketárgyalások nyomán 1913. augusztus 10-én aláírták a bukaresti békét.
Ennek értelmében Bulgária elveszítette az első Balkán-háborúban megszerzett területek java részét, Románia pedig bekebelezhette – majd ezt követően 1940 szeptemberéig birtokolhatta – Dél-Dobrudzsát, az ún. Cadrilatert. amelynek azonban közel 300 ezer lakosa túlnyomórészt bolgár volt, románnak pedig csak egy elenyésző kisebbség vallotta magát.
Románia háborús részvételének és a bukaresti békekötésnek a nem túl jelentős, nem egészen 7000 km2-nyi területi nyereségen jóval túlmutató, igen fontos következményei lettek. Az ország délkelet-európai fióknagyhatalommá emelkedett, nemzetközi presztízse megnőtt, és egyre inkább elvárta, hogy önálló nemzetközi tényezőként számoljanak vele. Meglazította a Monarchiához 1883 óta fűződő – de mindvégig a legnagyobb titokban tartott – szövetségesi szálait, ugyanakkor egyre inkább a Kárpátok két oldalán élő román etnikum egyesítésére törekedett.
Rendkívüli módon megerősödött a már korábban is nagyfokú román nemzeti öntudat. Jellemző, hogy a július 3-án elrendelt mozgósítást Románia-szerte őszinte hazafias lelkesedés övezte, számos Monarchia-ellenes megmozdulásra került sor, amelyeken üdvözölték, hogy Bukarest végre Bécstől független lépést tett.
A napnál is világosabban látszott azokban a hetekben, hogy a román közvélemény szemében – főleg az erdélyi románok elnyomásáról folyamatosan érkező, gyakran felnagyított hírek hatására – mennyire népszerűtlen az Osztrák-Magyar Monarchia.
Camille Blondel, Franciaország bukaresti képviselője szerint olyan volt az általános hangulat, hogy az a külső szemlélő, aki esetleg nem ismerte a román mozgósítás fő célját, azt gondolhatta, Románia a Monarchia ellen kíván háborúzni. A Dunán átkelve, a román katonák azt skandálták: „Erdélybe!”. (Mintha a történelem bizonyos mértékig megismétlődött volna: 28 évvel később, 1941 őszén a németek oldalán a keleti fronton, a Szovjetunióban harcoló román katonák Észak-Erdély visszafoglalását tekintették fő „úti céljuknak”:
„Odesszán keresztül Budapestre” – hangzott akkor a jelszó.) 1913 hatása – ha időben visszatekintünk – talán leginkább 1877-hez hasonlítható. A törökök ellen az orosz csapatokkal együtt vívott sikeres harcok nyomán abban az évben Románia kivívta állami függetlenségét, amelynek eredményeként magasra csaptak a romantikus nacionalizmus hullámai mind az erdélyi, mind a „regáti” románok között.
Romániában elszaporodtak az ún. dákoromán naptárak, térképek, melyek egyetlen egységnek mutatták a románságot a Fekete-tengertől a Tiszáig, a közbeszédben egyre több szó esett Erdélyről.
Megsokasodtak a határon túli románok ügyét felkaroló szervezetek, mint például az 1882-ben létrejött Carpaţi egyesület, vagy az 1891-es alapítású, a románok kulturális egységét szolgáló Liga Culturalǎ szövetség. Bukarest az erdélyi román iskolák, egyházak számára pénzsegélyt nyújtott, amelyet néhány évig a magyar kormány közvetített a címzetteknek, majd miután betiltotta a segélyezést, bár tudott róla, szemet hunyt felette.
Az erdélyi románok pedig már régóta vágyakozva tekintettek át a Kárpátok déli oldalára. Csak egy példa a sok közül. 1867-ben, az akkor még Pesten megjelenő, Iosif Vulcan által szerkesztett Familia című színvonalas hetilapban a következőket írta egy román publicista: „Bukarestbe! Bukarestbe! Ez volt a legfőbb vágyam, mely nem hagyott nyugodni, amint megtudtam, hogy van egy másik román haza, ahol nemzetem fiai tisztelik az ősi román szokásokat és erkölcsöket, s azok nem az idegenek gúnyolódásának tárgyai.”
A lapszerkesztő Vulcan szívét is elöntötte a nemzeti büszkeség, amikor Bukarestre gondolt: „Nem vagy olyan pompás, mint a nyugati városok, de az én szememben mégis csodálatosabbnak tűnsz; nem csillogsz úgy, mint azok, számomra mégis fényesebben ragyogsz; nem dicsekedhetsz azok szépségével, nekem mégis elbűvölőbb vagy. Miért? […] Mert a románok fővárosa vagy!”
Nemhiába szerepelt a Ioan Slavici által szerkesztett népszerű Tribuna c. lap fejlécén az a jelmondat, hogy minden román számára Bukarestben kel fel a nap. Az első világháború kitörése előtt a román anyanyelvűek az Osztrák-Magyar Monarchia 51 milliós lakosságának 6,5%-át képezték.
A több mint 3 200 000 román lakosból 270 ezren az Osztrák Császársághoz tartozó Bukovina tartományban, 2 930 000-en pedig a Magyar Királyság területén éltek: a történeti Erdély, valamint a Bánság, a Partium és Máramaros területén.
Az 1910. évi népszámlálás adatai szerint Magyarország 18 millió főt meghaladó össznépességének 16,1%-át alkották a román anyanyelvűek. Ha viszont a történeti Erdély területét nézzük, az ott élő közel másfél millió román a lakosság 55%-át, azaz abszolút többségét tette ki.
Túlnyomó részük falun élt, a városlakók aránya még az 5%-ot sem érte el. Ezzel magyarázható, hogy a nagyobb erdélyi városok lakosságának csekély hányadát alkották a románok: 1910-ben Brassóban ez 29, Szebenben 26, Kolozsváron 12%-ot jelentett. Erdély számos helyén viszont nagy zárt tömbökben éltek, és az ott lakok túlnyomó többségét képezték.
Fogaras vármegye lakossága például 90%-ban, Hunyad vármegyéé pedig több mint 80%-ban román volt. A magyarországi románok legtöbbje – elsősorban Dél-Erdélyben – a görögkeleti, tehát az ortodox vallást követte, de jelentős volt a görög katolikus egyház híveinek száma is, ők elsősorban Észak-Erdélyben laktak.
Az erdélyi román társadalom szerkezete az első világháború küszöbén még mindig hagyományos agrárjellegű jellegű volt: a népesség több mint 85%-a mezőgazdaságból élt.
Jellegzetes kelet- és délkelet-európai típusú, kisbirtokos paraszttársadalom ez: a lakosság 60-70%-a birtokos paraszt, de közülük csak kevesen emelkedtek ki az önellátó gazdálkodás köréből – elsősorban az Alföld délkeleti részének és a Bánságnak a közép- és gazdagparasztjai.
A nagybirtokosság és a nagypolgárság a kiegyezés után csekély erőt képviselt, a 19. század utolsó harmadában elszaporodott erdélyi román bankoknak köszönhetően viszont hamarosan kialakult az ún. banktőkés csoport, amely céltudatosan és bőkezűen támogatta a románság kulturális intézményeit. Ez a támogatás, valamint a széleskörű román egyházi és iskolai önkormányzat „védőernyője” is elősegítette a számottevő erdélyi román középosztály kifejlődését. Több mint hétezer pap és pedagógus, ezer köztisztviselő és pár száz ügyvéd, orvos, újságíró alkotta a román értelmiséget a századfordulón. Ha ehhez hozzáadjuk a mintegy 1200, száz kat. holdon felüli birtokost, az ezer főnyi tehetősebb iparost és kereskedőt, megkapjuk a mintegy 12-13 ezer (más számítások szerint közel húszezer) családot kitevő román középosztályt. Tagjainak többsége paraszti származású volt, ezért sem maradt teljesen érzéketlen a szociális problémák iránt.
Ha a kiegyezés után létrejött dualista rendszer korlátokat állított is az öntudatos románság politikai érvényesülésének útjába, gazdasági érvényesülését nem akadályozta. A korszak kimagasló gazdasági fellendüléséből a románság is részesedett, és anyagi-kulturális gyarapodása számottevőnek bizonyult ezekben az évtizedekben.
Középosztályának mintegy háromnegyed részét az értelmiségiek alkották. Egykorú román adatok szerint 1914-ben – bár számuk csökkent – még mindig 2800–2900 népiskolában folyt román nyelven az oktatás. Volt öt gimnáziumuk, hat tanítóképzőjük, egy-egy reál- és felsőkereskedelmi iskolájuk és négy polgári leányiskolájuk. Paradox módon jobban el voltak látva anyanyelvű iskolákkal, mint Románia lakossága, s az írástudatlanság is kisebb volt, mint a Kárpátokon túl. 1910-ben 7500 érettségizett férfi vallotta magát román anyanyelvűnek, és több mint 5000 román férfi végezte el legalább a középiskola 4 osztályát.
A széleskörű iskolahálózatnak is köszönhető – amellett persze, hogy kompakt etnikai tömbökben éltek, és vallásilag is elkülönültek az uralkodó nemzettől: a magyartól –, hogy a román középosztály sokkal kevésbé magyarosodott el, mint a szlovák vagy a ruszin.
Igaz, a magyar állam az 1880-as évektől igyekezett minél nagyobb ellenőrzést gyakorolni a román iskolák felett is, mert a korabeli nacionalista közgondolkodás (jócskán túlbecsülve a magyar állam erejét és befolyását), hitt az iskolai magyarosítás lehetőségében.
Minden ilyen irányú központi intézkedés azonban sikertelen maradt, amit az is bizonyít, hogy az 1910. évi népszámlálás adatai szerint a magyarországi románoknak csak mintegy 12%-a beszélte a magyar nyelvet.
Igaz, önmagában már a magyarosítás puszta szándéka is mélyen sértette a románság nemzeti öntudatát. Egy egész nemzedék számára jelentettek biztatást a föderalizált, etnikai régiókra osztott Nagy-Ausztria tervéről elhíresült Aurel C. Popovici tüzes szavai, amelyeket az erdélyi román fiatalokhoz intézett: „Tanuljatok, [mert] különbnek kell lennetek a magyaroknál, külön-külön felkészültebbnek, ügyesebbnek, mint száz egyén közülük. Más arisztokráciája nincs a népünknek, csak ti. Ti kell vigyázzatok rá, állampolgári öntudatra kell ébresszétek, meg kell szervezzétek, a beletörődött tömeget harcos nemzetté kell változtassátok.”
Az erdélyi románság, mint láttuk, egy aránylag, az ottani magyarnál mindenképpen egységesebbnek mondható társadalmi szerkezetbe tagolódott, nem szabdalták szét jelentősebb osztályellentétek.
Így politikai téren is valamivel egységesebben tudott fellépni érdekei érvényesítése mellett. A már említett két egyházuk, különösen a széleskörű autonómiával rendelkező és jelentős vagyonnal felruházott görögkeleti egyház mellett ott volt az országos hálózatot kiépítő nagyszebeni kultúregylet, az ASTRA is, amely valóságos művelődésügyi minisztériumként funkcionált. Ne feledkezzünk meg az 1881-ben létrehozott, a magyarországi román lakosság jelentős tömegeinek körében – mai szóhasználattal élve – ideológiai hegemóniát élvező Román Nemzeti Pártról sem.
Az erdélyi román politikusok (kivéve a bánságiakat, a máramarosiakat és a partiumiakat) 1869-ben a passzív ellenállás mellett foglaltak állást, azaz megfogadták, hogy távol tartják magukat a magyar politikai élettől, és elutasítják a dualista rendszert, illetve Erdély egyesítését Magyarországgal.
Legfőbb követelésük Erdély autonómiája, különállása volt. Ezt a passzivista politikát követte a Román Nemzeti Párt egészen 1905-ig, amikor is a nagyszebeni konferencián formálisan elfogadták az egyesítés tényét és az aktivizmus útjára léptek, azaz részt vettek a választásokon, valamint a parlamenti munkában. Ettől kezdve elsősorban a magyarokkal egyenrangú státus megadását követelték, tehát azt, hogy ismerjék el a románokat is államalkotó nemzetnek.
A 20. század első évtizedében a románokkal szemben követett budapesti politikában is új irány tűnt fel: a román nemzeti mozgalom megerősödése, a Monarchia belső feszültségei és külföldi presztízsének hanyatlása arra ösztönözte a kormányzó köröket, hogy nyissanak a románok felé, próbálják meg őket politikailag is integrálni a dualista rendszerbe.
Tisza István első kormányzása idején merült föl először a román vezetőkkel való tárgyalások gondolata, de azokat csak 1910-ben kezdték el, hogy aztán meg-megszakítva, 1914-ben záruljanak le sikertelenül.
A tárgyalások 1910 őszén lezajlott első szakaszában Ioan Mihu nagybirtokos bankigazgató közvetített Tisza, a Nemzeti Munkapárt nagyhatalmú vezére és a románok között. Iuliu Maniu, Vasile Goldiș és Valeriu Braniște emlékiratba foglalták a román követeléseket. A 23 pont közül a legfontosabbak a választójog bővítésére, 50 román választókerület biztosítására, a román nyelv rendszeres hatósági használatára, román hivatalnokok kötelező minimumának meghatározására, három új román püspökség felállítására vonatkoztak. Cserében a dualizmus alapjainak az elfogadását ígérték.
Ezt Tisza és Khuen-Héderváry Károly miniszterelnök elfogadhatatlannak tartotta, de tárgyalási alapnak tekintette. A második szakaszra 1913 elején került sor Lukács László miniszterelnöksége alatt. Iuliu Maniu, Valeriu Braniște és Theodor Mihali ezúttal 11 pontba foglalták a korábbiaknál még keményebb román követeléseket: az iskolákban minden fokon oktassák a román nyelvet, teremtsenek több autonómiát a görög katolikus egyháznak, vezessék be a román közigazgatási és bírósági nyelvet, a korlátlan gyülekezési és sajtószabadságot, és kapják meg a képviselői mandátumok arányos részét. Tisza válasza tartózkodó volt, a román küldöttség pedig megszakította a tárgyalást.
Az utolsó fordulóra 1913 őszén – 1914 elején került sor, immár Tisza második miniszterelnöksége idején, a bukaresti béke megkötése után, feszült nemzetközi helyzetben. A román fél a legutóbbi követelései mellett most már román főispánokat és román kormánytagokat is kívánt.
Növekvő önbizalmának hátterében a második Balkán-háborúból megerősödve kikerült Románia, illetve Ferenc Ferdinánd trónörökös támogatása állt.
A dualizmust elvető és a magyar társadalom egésze iránt ellenszenvet tápláló Ferenc Ferdinánd ugyanis szoros összeköttetésben állt az erdélyi románság egyes képviselőivel, így a már említett Aurel C. Popovici-csal és Alexandru Vaida-Voevoddal, felhasználva őket a magyar politikai elit hatalmának megtörését célzó terveiben.
A trónörökös külpolitikai megfontolások, elsősorban Romániának a Hármas Szövetségben való megtartása végett kezdetben sürgette a magyar-román kiegyezést, az erdélyi románság helyzetének rendezését. A tárgyalások utolsó szakaszában ez azonban már nem állt érdekében, mivel attól félt, hogy ezáltal elveszíti román támogatóit, akik a magyarok táborába fognak sodródni.
Éppen ezért 1914 elején azt tanácsolta a román vezetőknek, hogy nem kell feltétlenül megegyezniük Tiszával. Ez kapóra jött a román félnek, és 1914 februárjában végleg megszakították a tárgyalásokat.
Ezzel megbukott az utolsó olyan kísérlet, amely 1867-es alapon a szászokhoz hasonlóan a románokat is megpróbálta integrálni a magyar politikai életbe.
Az események „utóéletéhez” tartozik, hogy a magyar képviselőházban 1914 első negyedévében rendkívül kulturált, színvonalas politikai vita zajlott az ún. paktum-tárgyalásokról.
Február 20-i felszólalásában Tisza, miután részletesen beszámolt a történtekről és megindokolta saját álláspontját, reményét fejezte ki, miszerint a tárgyalás, bár sikertelenül végződött, „talán közelebb hozott bennünket ahhoz a kölcsönös megértéshez, amely szükséges lesz arra, hogy a jövőben se hagyjuk a magyarországi románság viszonyait oly irányba fejlődni, amely kiélesítené, talán végzetes túlzásokba sodorná az ellentéteket.”
Tisza a román fél közleményének mérsékeltebb hangja alapján komoly törekvést vélt felfedezni a megértésre és békére, bár tudta, hogy megegyezni csak akkor lehet, „ha teljesen elimináljuk az ellentétnek, a bizalmatlanságnak, az ellenszenvnek összes vonatkozásait”. „Fájdalom, ez nem következett be. Hogy mit rejt a jövő, azt senki sem tudhatja” – vonta le a következtetést.
A jövő – Tisza nem láthatta előre – háborút hozott, Bukarestben pedig a rendkívül népszerű katonai induló sorai fejezték ki leginkább a közhangulatot: „Erdély, Erdély kell nekünk, Erdély!”
Felhasznált irodalom
Florin Constantiniu: O istorie sinceră a poporului român. Ediţia a II-a, București, 1999, Univers Enciclopedic. Hanák Péter: Magyarország társadalma a századforduló idején. In uő (főszerk.): Magyarország története (1890–1918). 1. kötet. Budapest, 1978, Akadémiai Kiadó, 403–515. o. Katus László: A nemzetiségi kérdés és Horvátország története a 20. század elején. In Hanák Péter (főszerk.): Magyarország története (1890–1918). 2. kötet. Budapest, 1978, Akadémiai Kiadó, 1003–1063. o. Liviu Maior: Transilvania. In Gheorghe Platon (coord.): Istoria Românilor. Vol. VII, tom II. De la independenţǎ la Marea Unire (1878–1918). București, 2003, Editura Enciclopedicǎ, 293–355. o. Miskolczy Ambrus: A modern román nemzet a „régi” Magyarországon. In Bíró Sándor: Kisebbségben és többségben. Románok és magyarok 1867–1940. Csíkszereda, 2002, Pro-Print Könyvkiadó. Függelék, 512–522. o. Szász Zoltán: A román kérdés Tisza István első kormányának politikájában (1904). Történelmi Szemle, 1968. 3. sz. 254–293. o. Szász Zoltán (szerk.): Erdély története. Harmadik kötet. 1830-tól napjainkig. Budapest, 1986, Akadémiai Kiadó.
Transindex.ro,

2014. február 21.

A nagy háború
Közeledik annak a szarajevói pisztolylövésnek a századik évfordulója, amely 1914. június 28-án kioltotta Ferenc Ferdinánd trónörökös életét, és néhány héttel később lángba borította előbb Európát, majd az egész világot. A nagy háború – az emberiség történetében a legnagyobb – átalakította a világot, és végzetesen a pusztulása felé fordította az emberiséget. A szarajevói pisztolylövések nyomában támadt négy (meg utána még kitudja hány) éves szenvedést hozó öldöklés végkép elsöpörte azt a klasszikus hagyományokra épült és a reneszánsz óta töretlenül gyarapodó és fejlődő emberi kultúrát, amely teljes szépségében mutatta meg az emberi szellem teremtő hatalmát. A nagy háború óta az emberi közösség újra törzsekre szakadt, évszázada már, hogy bolsevikok és nácik, bankok és pénzoligarchák, önállósodott verőlegények fallansztjai, meg öntörvényű idealista hitszónokok elvadult hívei pusztítják az emberi civilizáció értékeit. Száz év talán elegendő ahhoz, hogy közösségünk legjobbjai végre számba vegyék nemcsak azt, ami a XX. században a nemzetünkkel, a magyarsággal történt, de azt is fölmérjék végre, ami nekünk, a kisebbségi sorsba kényszerítetteknek osztályrészül adatott. Száz év talán megérlelte a legnemesebb elméket az őszinteségre. Ha még van remény az okulásra és a bölcs belátásra, a nagy háború története fölötti elmélkedés meghozhatja közösségi életünk és önrendelkezésünk szabadságát is.
Népünk, a magyarság ellenségei ma is azt hangoztatják, hogy az úri Magyarország bűnei okozták az első világháború kirobbanásához vezető konfliktusok eszkalálódását. Kétségtelen, hogy másként alakult volna az utolsó száz év történelme, ha az 1848–1849-es szabadságharc leverését követően létrejött magyar–osztrák kiegyezés kifuthatta volna magát, és a Kárpát-medencei régióban meglelte volna a társnemzetekkel történő együttműködés lehetőségét. Kérdés azonban, hogy Európának szüksége volt-e egy Kárpát-medencén belüli békére? Ma is döbbenten olvasom Jókai Mór Rudolf trónörökös tragikus halálakor a Magyar Tudományos Akadémia közgyűlésén 1889. május 5-én elmondott gyászbeszédének részleteit. Még öt éve sincs annak, hogy a trónörökös kezdeményezésére, 1885. december elsején útjára indult Az Osztrák–Magyar Monarchia írásban és képben című huszonegy kötetre kiteljesedő, hatalmas mű, amelynek célja a monarchia határain belül lakó minden népfaj történetének, kultúrájának és nemzeti sajátosságainak a megmutatása volt. Ehhez hívta a trónörökös partnernek, tanácsadó társnak a nagy magyar mesemondót. Ha valaki, hát az audenciákon mindennapos Jókai Mór ismerhette a főherceg félelmeit és rettenetes balsejtelmeit. A Habsburg trón várományosa tisztán látta azt a politikai és katonai gépezetet, amely a kontinens militáns indulatait akkor már erőteljesen mozgatta, látta az általános, az egyre fokozódó fegyverkezést, a szövetségek kialakulását, ismerte az európai dinasztiák hódító szándékait. Indulatokkal találkozott mindenhol, ahol diplomáciai feladata akad, és megtapasztalhatta a „minden nemzetbeli chovinismust, a hódítási, terjeszkedési és visszatorlási áramlatokat”. Fenyegetést tapasztalt mindenütt, ahol a békés jövő lehetőségeit kellett volna számba venni. A császári és királyi hatalom várományosa, Rudolf főherceg „tudhatta jól, hogy ha a jelkiáltás elhangzik, feltartóztathatatlanul lángba borul egész Európa – fogalmazott Jókai a gyászbeszédében. – A háború, mely akkor kitör, nem futó vihar lesz, mely végigzajlik, aztán elpihen; hanem vérözön, mely minden országot elborít s hegyláncokon, tengereken meg nem akad. És azt is tudta, hogy a nagyhatalmak fegyveres ármádiáin túl is van még egy tábor, mely beavatkozhat a világháborúba: »a nyomor tábora«. Az a föld alatt haladó áramlat, az a tábor, amelynek nemzete a »Senki« és vallása a »Semmi«. Az apokaliptikus hadjárat nyomában hordja a népjólét pusztulását, a nemzetgazdasági kataklizmát.” Mondotta ezeket a beérkezett, a pályája csúcsán álló Jókai 1889-ben, huszonöt évvel – negyed évszázaddal! – a nagy háború kitörés előtt. Ha megéri, maga is meglepődik, hogy jóslata a legsötétebb árnyalataiban vált valóra. Az úri Magyarországnak egyedül az volt a bűne – és ezt már a másik nagy írótól, Herczeg Ferenctől tudjuk –, hogy nem vette komolyan a fenyegetést, pártharcokkal múlatta drága idejét akkor, amikor a nemzeti érdekek védelmére kellett volna berendezkednie. Eljött tehát az idő, hogy a keserű évforduló alkalmával mindezzel számot vessünk.
Mák Ferenc
Magyar Szó (Újvidék),

2014. június 26.

A virágkor vége, a szolgaság kezdete
Erdély kiegyezés utáni rohamos fejlődésének az első világháború vetett véget. A súlyos emberi veszteségek mellett Erdély gazdaságilag is teljesen tönkrement, az újjáépítést pedig a bukaresti hatalom szisztematikusan bojkottálta. Az első világégést és annak erdélyi vonatkozásait Murádin János történész, a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem oktatója segítségével elevenítettük fel.
Köszönhetően annak is, hogy 1867. után az országot és Erdélyt érintő katonai konfliktus nem volt, a kiegyezés utáni évtizedekben Erdély minden téren jelentős fejlődésnek indult. Az is igaz, hogy ezt megelőzően Erdély és a déli peremvidékek az Osztrák–Magyar Monarchia legelmaradottabb részei voltak. Nem csoda, hogy ezeknek a térségeknek a gazdasági fellendülése volt a leglátványosabb a századfordulón.
Murádin János történész szerint „az 1880-as évektől kezdődik el az a folyamat, amikor nagyobb ütemben fejlődik a Királyság és annak peremvidékei, mint a Cseh-medence, az osztrák örököstartományok. Nem csupán az ipar fejlődött rohamosan, hanem az ezzel összefüggő ágazatok is, például az építőipar. Ekkor alakul ki a nagyvárosi polgáriasodás modellje Erdélyben. A régi, középkori hálózatokkal bíró kisebb települések nagyvárosokká fejlődnek.” Az ipar megtelepszik Kolozsváron, Temesváron, Brassóban, Vajdahunyadon, a bányászati-kohászati szegmens, a mezőgazdaság erőteljes fejlődést mutat a térségben. Ezzel együtt jár a tőkefelhalmozás, és ennek következtében nagyobb anyagi rész jut a kultúrának is. Virágkorát éli a magyar mellett a román és a szász művelődési élet is. Ennek a minden szempontból jelentős fejlődésnek vet véget szinte kataklizmaszerűen az 1914-es válság. Senki nem is sejtette, hogy ennyire egyből érkezik, és ilyen elhúzódó háború lesz, és a vége az lesz, hogy e jól fejlődő térség szétrobban, és ezt azóta is traumaként éli meg az erdélyi ember (és nem csak). „Magát a háborút évtizedekig az erdélyi románság is traumaként élte meg, a két világháború közötti visszaemlékezésekben vagy sajtótermékekben mindig is jelen van a Nagy Háború által okozott veszteségeknek a felsorolása. Ne feledjük, a háborúban nagyon sok erdélyi román katona is elesett, aki az Osztrák–Magyar Monarchia seregeiben szolgált, majd később a román királyi hadseregben, amikor a román–magyar háború volt 1919-ben” – mondja a történész. Az 1914–1918 közötti időszak gyakorlatilag korszakváltást hozott. Erdélyre hatványozottan igaz a történészek azon elmélete, miszerint a „hosszú 19. század” a francia forradalomtól 1914-ig tartott Európában, a „rövid 20. század” pedig az első világháborútól 1989-ig. Ez különösen igaz Erdély szempontjából – véli Murádin. A francia forradalom hatására az 1800-as évek elején, a reformkorban indul meg a magyar nemzeti öntudatra való ébredés Magyarországon. Erdélyben, ahol már vegyes lakosság él, de a magyarok még mindig 45 százalékot tesznek ki, szintén ekkor kezdődik a nemzeti érzés kialakulása. Ez zárul le, és ér egyből véget 1914-ben.
Sorozások, dezertőrök
A háború kitörésekor katonai szempontból felemás helyzetben volt Erdély. Európai szemszögből nézve 1914-ben nem egy vezető nagyhatalom az Osztrák–Magyar Monarchia, de nem is kis állam. Egy regionális, középhatalom, amely katonai szempontból körülbelül a negyedik, ötödik hadsereggel bír Európában, a haditechnikai felszereltsége pedig a hetedik, nyolcadik szinten mozog. Gyarmatai nincsenek, az osztrák–magyar hadiflotta ráadásul későre épül ki, stratégiai szempontból pedig nagyon kényes helyzetben van. Egyszerre a Kelet és a Nyugat közötti átjáró Európában, az Oroszországgal szembenálló első olyan ellenfél, akivel annak a terjeszkedés folyamán meg kell vívnia. Ugyanakkor a Balkán kapuja, nem beszélve arról, hogy az etnikai kérdést belsőleg nem tudta rendesen megoldani. Belső stabilitása viszonylag kiforratlan, így katonailag nem számítható a vezető hatalmak közé. Érdekes kérdés, hogyan fogadták a románok a besorozást a monarchia hadseregébe. Murádin János szerint ez régió kérdése volt: ha a dél-erdélyi területeket – Fogaras környékét – nézzük, nagyon sok volt a dezertőr. Inkább átmenekültek a Kárpátokon, hogy megszabaduljanak a besorozástól. A belső-erdélyi térségekben, ahol jóval kevertebb volt lakosság – nem beszélve a Partiumról, ahol nem nagyon volt olyan román ember, aki ne beszélt volna magyarul – egészen másként tevődött fel a kérdés. Utóbbi régiók ugyanis mindig fejlettebbek voltak, és a románság számára is nagyobb munkalehetőségek kínálkoztak. Számukra fontos volt az, hogy társadalmilag elismert pozíciókba kerüljenek, illetve a hadseregen belüli ranglétrán való emelkedéssel – ami háború esetén felgyorsul – olyan társadalmi pozíciókra tegyenek szert, amit a háború után gazdasági előnyökre válthatnak. Összességében az Osztrák–Magyar Monarchián belül 250 ezer erdélyi román katona harcolt, ami masszív tömegnek számít. Noha ezt a számot a román történészek később cáfolták, a bécsi archívumokban pontosan le van írva minden, foglakozástól a vallásig. Bár a vezérkarban nem voltak románok, de főtisztek, akik ezredeket, hadosztályokat vezényeltek, voltak közöttük. A vezérkar 80 százaléka német volt, illetve erdélyi szász vagy sváb, egy külön kaszt, ahová nehéz volt bekerülni.
A hadsereg összetétele
Az osztrák–magyar hadsereg hármas osztású volt: a közös, vagyis a Kaiserlich und Königliche Armee (császári és királyi) hadsereg, aminek elit alakulatai, tüzérsége, légiereje, haditengerészete volt. Külön volt Landwehr, az osztrák fél saját honi hadserege, és a Magyar Királyi Honvédség, a Monarchia magyar elemeinek hadserege. Ez számbelileg a közös hadsereg mindössze 20 százalékát tette ki, hadi eszközeik pedig korlátozottak voltak. A háború elején csupán a közös hadsereg vett részt a harcokban, majd a veszteségek pótlására bevetették a Honvédség és a Landwehr alakulatait is. A Királyi Honvédség a magyar katonai hagyományokra épült, a honvédség vezéralakulata a huszárság volt. Haditechnikai szempontból felvehették a versenyt a közös hadsereggel, de számbelileg jóval elmaradtak attól. A Magyar Királyi Hadseregben kivételesen a vezényleti nyelv is magyar volt. Erdélyben a Honvédség volt számottevő, tagjainak 38-40 százalékát Erdélyből toborozták. Ugyanakkor az erdélyi románok és egyéb nemzetiségek általában a közös hadseregbe kérték felvételüket. A Székely Hadosztály 12 ezer főt tett ki, és három nagyobb szegmensből tevődött össze: a kolozsvári ezredtörzsből, a nagyszámú székelyföldi határezredek maradványaiból, valamint a menetközben a frontról hazatérő és melléjük csapódó hadosztálytöredékekből. 1919. januárjában a Székely hadosztály sikeresen állt ellen Csucsánál a bevonuló Román Királyi Hadseregnek.
Félmillió erdélyi áldozat
Ferenc Ferdinánd meggyilkolása után, tehát 1914. június 28-át követően a Monarchia megosztott volt politikailag. A császár hajlott a háborúra, de csak abban az esetben, ha német támogatást kap. A Monarchiának szüksége lett volna egy gyors győzelemre, hogy a belső széthúzó erőket is visszafogja. Gróf Tisza István ki is fejezte aggodalmát, miszerint nem biztos, hogy jó ötlet háborút indítani. Úgy vélte, a Monarchiába bekerülhet egy óriási szerb tömeg, ezáltal pedig tovább csökkenne a magyar lakosság aránya. A viták miatt kerül sor csak július 28-án a hadüzenetre. Ezután már felgyorsulnak az események, és elkezdődnek a sorozások. Ezek egyenlő arányban érintették a Monarchia különböző régióit, tehát ugyanúgy vittek el erdélyi magyarokat, románokat, szászokat, svábokat, mint cseheket, dél-szlávokat, olasz vagy szlovén nemzetiségűeket. Erdély akkori lakossága, az 1910-es népszámlálás szerint 5 millió 250 ezer fő volt. Az erdélyi részekből 840 ezer embert vittek el – az aktív lakosság zömét. Az Osztrák–Magyar Monarchia nagy veszteségei már a háború elején megnyilvánultak, a szerbek ugyanis sikeresen állnak ellen, bevonulnak a hegyekbe, elhúzódik a déli frontnak a lerendezése, az oroszok ellen pedig egy hatalmas vereség következik be. 1914. szeptemberében a Monarchia jelentős személyi veszteséget könyvelhetett el. A háború Erdély teljes gazdasági összeomlásához vezetett. A hadiipar szükségletei miatt átalakul az ipari termelés, a mezőgazdaságból kivonódik a munkaerő, a háború utolsó éveiben már a termést sem volt ki learassa, és a háború után gazdaságilag igencsak megterhelő volt visszaállítani mindent a háborút megelőző állapotokra. 1919 után a bevonuló román hadsereg elhordott mindent, ami mozdítható volt hadizsákmány fejében. A friss bukaresti adminisztráció gyanakvással tekintett új „gyarmatára”, befektetni nem akart, nagyobb beruházásokra sem pénz, sem politikai akarat nem volt. Gyakorlatilag itt már tragikus fordulatot vesz a háború, ugyanis a Monarchia a hadseregének egynegyedét elveszítette – a katonák meghaltak, fogságba estek. Méghozzá a veszteség nagy része az elit alakulatokat érintette. Az egész háborút tekintve a besorozott erdélyiek 60 százaléka vagy elesett, vagy fogságba került, illetve sebesülten érkezett haza. „Nagyjából félmillió erdélyi halt meg vagy a háborúban, vagy azt követően, a fogságból betegen hazatértek közül”– mondja Murádin János. Ráadásul az erdélyi szászokat ezek a veszteségek különösképpen érintették: nemzeti öntudatból, de a német vezényleti nyelv miatt is, tömegesen jelentkeztek önkéntesen a hadseregbe.
Nanó Csaba
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

2014. június 27.

Száz éve élő legendákat rombol le egy új történelemkönyv
Koszta István A sors kereke a végzetre forog? című kötetét mutatták be csütörtök este Marosvásárhelyen a Bernády Házban. A munkáról Pál-Antal Sándor történész mondott elismerő szavakat, majd a szerző beszélt kutatásairól és annak eredményeiről.
A száz éve kitört I. világháborúról írt könyvet Koszta István, aki (kiterjedt ismeretségi köre és nagy nyelvtudása révén) olyan korabeli dokumentumokhoz jutott hozzá, amelyek még a történészt is ámulatba ejtették – mondta Pál-Antal Sándor, hangsúlyozva, hogy a szerző bár irodalmárként és újságíróként inkább a memoár-irodalomra „harapott rá”, pontosan dokumentálódott, levéltárakban kutatott, olyan iratokat ásott elő, amelyek szinte elfelejtve rejtőztek a dobozok alján. Azoknak a politikusoknak a visszaemlékezéseit elolvasva, akik a háború kitörése előtt és közben különböző szerződéskötéseken dolgoztak, bejárta a magyar mellett a román, a német, az osztrák és a francia hadtörténeti levéltárakat, történeti kutató intézeteket, könyvtárakat, megfordult a száz évvel ezelőtti események helyszínein, úgy nyomozott az események, a legendák után. Hiánykönyvnek nevezte a kötetet Pál-Antal Sándor, olyan munkának, amelynek ott kell lennie a történészek asztalán.
Koszta István a könyv előzményeiről, ötletéről, a 16 évig tartó kutatásairól beszélt, hangsúlyozva, hogy nem tartja történésznek az olyan kutatókat, akik nem használnak forrásanyagot. „Megtisztelő feladatként fogadtam Pál-Antal Sándor megbízását” – mondta, ahogy arról is beszélt, hogy egyértelműnek tartotta a román hadtörténeti intézetben való dokumentálódást is, ahogy a bécsi, vagy a párizsi hasonló intézményeket sem hagyhatta ki.
A kutatásai eredményei közül érdekességként elmesélte a szerző, hogy a legenda ellenére, az első világháborút nem a Ferenc Ferdinánd szarajevói meggyilkolása robbantotta ki. „Ezeket a legenda-szerű eseményeket tisztázni kellett végre” – hangsúlyozta Koszta István, aki a fegyverszakértői véleményeket tartalmazó jegyzőkönyvek alapján megállapította azt is, hogy a Gavrilo Princip szerb diák által leadott lövés nem az osztrák-magyar trónörököst érte, hanem annak feleségét, Hohenberg Zsófia hercegnőt, akiről a golyó visszapattanva találta el Ferenc Ferdinándot.
A könyvet 2014. májusára fejezte be és máris készül a folytatás, a második, illetve a harmadik kötet, hiszen egy trilógia első részét tette le most az olvasók asztalára.
Antal Erika. maszol.ro

2014. augusztus 6.

Merre forog a sors kereke?
Egy könyv, amely arról szól, amiről a hivatalos történetírás nem beszél
A nyár elején, az első világháború kitörésének századik évfordulójára időzítve mutatták be Marosvásárhelyen, a Bernády Házban Koszta István bölcsész- újságírónak A sors kereke a végzetre forog? – Erdély a Nagy Háborúban című könyvét, amely egy háromkötetes mű első része. A szerzővel beszélgettünk a könyvről.
– A könyv címe kérdés és idézet egyben: a sors kereke a végzetre forog?
– Az idézet Burján István közös külügyminiszterünktől származik, aki naplót és sok feljegyzést hagyott hátra, amelyeket a budapesti református zsinati levéltár hagyatékában lehet megtalálni.
Azért érdekes ez a cím, mert július 25-én írta be a naplójába, amikor arra vártak, hogy a szerb kormány válaszoljon arra a diplomáciai jegyzékre, amit 23-án kézbesített a monarchia belgrádi követe. Rövid, 48 órás határidő volt a válaszra, mindenki azt várta, hogy visszautasítják, de fennállt az a lehetőség is, hogy elfogadják. És erre a Monarchiának nem volt válasza. Lényeg, hogy a kérdés arról szól, vajon mi lesz ennek a vége? A könyv egy trilógia első része, amelynek a címe Sodrásban. A sodrás azt jelenti, hogy ahogy a Balkánon teret vesztett a török birodalom, megindultak az etnikai mozgalmak, több állam alakult, közöttük Bulgária és Románia, és ez elindított egy megállíthatatlan folyamatot, és elvezetett az első világháborúig. Áldatlan helyzetek sora követte egymást, amit sem Oroszország, sem az Osztrák–Magyar Monarchia nem tudott elfogadni.
– Azt mondod, hogy az Osztrák-Magyar Monarchia presztízskérdést csinált ebből, mert gyakorlatilag nem volt esélye beleszólni a balkáni alakulásba, miközben az oroszok bizonyos mértékig befolyásolhatták az eseményeket, mert a szerbek oldalán támogatták ezt a folyamatot…
– Pontosan így van. A könyv tulajdonképpen fölvezet az első világháború kezdetéig. Ez azt jelenti, hogy 1914. augusztus 6-án a Monarchia hadat üzent Oroszországnak. Nem eseménytörténet, olyan írás, amely utólag legombolyítja és újragombolyítja az aktacsomókat és levéltárakból összegyűjtött dokumentumokat. 1918 októberében az utolsó magyar királyi országgyűlésen Tisza István közzétette azokat a dokumentumokat, amelyek 1914. augusztus 6-án a császárnak fölvezették, hogy mi következik a szarajevói merénylet után diplomáciai és politikai szempontból. A lényeg mindkét oldalon az volt, hogy megvédhető-e a Monarchia egysége, mert a Monarchián kívül Magyarországnak nem volt esélye, annál az egyszerű oknál fogva, hogy a Monarchia országaiban a magyarság több mint 43 százalékos kisebbségben volt. Tehát egyben kellett tartani. Ez magyarázatul szolgál bizonyos eseményekre. Többek között arra az egy hónapos huzavonára, amit forró júliusnak szoktunk nevezni, amikor találtak lehetőséget, esélyt arra, hogy esetleg egy Szerbia elleni büntetőhadjárattal korrigálható a Monarchia presztízs- és nem utolsósorban piaci vesztesége. Nem így sikerült, a végét már tudjuk. Tehát erről szól a cím.
– A második kötet Erdély védelméről szól…
– Az első volt a felvezető kötet: mi történt, hogyan történt és hogyan sodródott bele a Monarchia, illetve a magyar királyság, Magyarország, Erdély ebbe a háborúba. Érdekes lehet az olvasónak, hogy nem eseménytörténet, hanem a levéltárakból, minisztériumi archívumokból stb. előásott dokumentumok alternatívája. Több variánst teszek az asztalra. Ami lényeges, hogy benne van két-három legenda. Egyik az, hogy Tisza István nem akart háborút. Ez a százéves legenda így nem igaz. Hanem volt A és B variáns, mind a kettő háborúhoz vezetett volna. Az A változat lett volna a jobb. A B, a Tisza-féle variáns diplomáciai úton próbált pert nyerni a szerbekkel szemben. Ennek vannak motivációi is, amit most nem akarok kifejteni, többek között pénzügyi vagy a felkészületlenség, a hadsereg gyakorlatlansága, a hadsereg vezetésének a dilettantizmusa. A lényeg, hogy ez nem volt a mi háborúnk. Amiért tulajdonképpen háborúzni akartunk, az a szerbek megfegyelmezése, illetve a térségben az Osztrák-Magyar Monarchia súlyának a visszaállítása volt. Ez a háború 14 hónappal később, 1915 októberétől lett a mi háborúnk, addig kényszerpálya volt, aminek a sodrásából nem tudtunk kiválni. Ez a második kötet.
– A harmadik kötet címe 1916, Erdély nagy háborúja. Csupán egyetlen évet foglal magába?
– Igen, 1916-ot, amikor bejött a határon a szövetséges hadsereg és a románok. Ez a történet ismert. Itt a lényeg az, hogy mi történt Székelyföldön és Szászföldön, ahová bevonultak a románok. Nagyon sok tanulmány jelent meg arról, hogy mi lett a menekültekkel. Engem nem ez érdekelt, hanem az, hogy mi lett azokkal, akik ott maradtak. Erről szól a történet.
– Mi késztetett arra, hogy megírd ezt a könyvet?
– Az indíték tulajdonképpen egy családtörténeti megbízás volt, ebből lett aztán hadtörténeti munka, amit most kézikönyvként használnak. Megalakult Szerbia a címe, ez egy 700-nál több oldalas könyv, a marosvásárhelyi 9. honvéd huszárezred története. Nagyapám tagja volt ennek a huszárezrednek, megtaláltam a szamosújvári negyedik század naplóját, és így bontakozott ki az egész.
– Ezeket a könyveket nézegetve – 200, 300, 700 oldal –, kissé úgy tűnik, mintha a szerző grafomániás volna. Ki fogja elolvasni?
– Nem vagyok grafomániás, sőt, nagyon gazdaságosan bánok a szöveggel. Azon egyszerű oknál fogva, hogy elvszerűen nem foglalok állást. Csak eligazítom az olvasót. Ha belenézel, láthatod, majdnem ezer lábjegyzet van benne, mert ezek az adatok és anyagok kvázi ismeretlenek. Viszont a könyvből kiderül egy másik dolog is: mi egyszerűen nem ismerjük a történet szereplőit. Akiket mi ismerünk, nem azok az igazi szereplők: nem II. Vilmos osztrák császár, ő volt a császár persze, Ferenc Jóska volt a másik császár, de nem ők voltak a főszereplők. A könyvemben a főszereplők azok, akik elképzelték, kidolgozták, hogyan fog történni ez az egész dolog, vagy például annak az államügyésznek az emlékirata – ami abszolút ismeretlen a magyar történetben –, akit kiküldtek Szarajevóba anyagot gyűjteni, hogy nemzetközi jogi érveket lehessen föltenni a szerb kormány implikációjáról a Ferenc Ferdinánd elleni merényletben.
– Tehát azért ez a betűrengeteg, mert vannak dolgok, amiket meg kell magyarázni?
– Azért, mert vannak bizonyos részletek, amelyek abszolút ismeretlenek, amiket ki kell fejteni, meg kell magyarázni, hogy az olvasó megértse, miről van szó. Mert különben nem világos, hogy mi történt. Például, mindenki úgy tudja, hogy Románia hátba támadott minket, az a hivatalos álláspont 100 éve, hogy megszegte a hármas szövetséget. A valóság az, hogy Románia nem volt tagja a hármas szövetségnek. Volt egy véd- és dacszövetsége a Monarchiával, amit Bismarck indíttatására I. Károly végül megkötött, és aláírt egy titkos szerződést. Senki nem tudott róla 1914. augusztus 4-ig. Mindenki sejtette, hogy van egy ilyen, de csak akkor, amikor a koronatanács volt, került az asztalra. Vannak dolgok, amit meg kell érteni.
– Kiknek, milyen olvasóközönségnek szól ez a könyv?
– Jó kérdés. A királynő párizsi követségéről írt könyvemből például kiderül, hogy mi nem is voltunk ott, csak beszélünk erről. És ez a történész számára kellemetlen. A közolvasó inkább méltányolja, amit írok, mint a szakember. Nem tartom történésznek például azt az embert, aki háromszor egymás után megjelenteti ugyanazzal a címmel 17 év távlatából a disszertációját Trianonról, és ugyanazt a hibát ejti háromszor, nem korrigálja.
Tehát a könyv arról szól, amiről nem szól a hivatalos történetírás. Ennek többféle magyarázata van. Az egyik az, hogy nincs kutatótörténész, hanem egyik a másikat idézgeti, a másik pedig az, hogy a magyar történetírók nem tudnak románul, nem tudnak franciául. A forrásokat nem tudják elolvasni, nem fordították le azokat magyar nyelvre, holott a legalapvetőbb forrás közkézen kellene forogjon.
Arról szól tehát, amiről nem szól a hivatalos történetírás.
Mózes Edith, Népújság (Marosvásárhely)

2014. október 9.

Magyarországot feláldozták – A szarajevói merénylet csak egy kifogás volt a háborúra
Dr. Szakály Sándor történész, a budapesti Veritas Történetkutató Intézet főigazgatója a minap a Székely Nemzeti Múzeum Bartók Termében az I. világháborúról tartott tömör és sok kérdést felvető, de ugyanakkor azokra választ is adó előadást. Az eseményt Magyarország Kulturális Központjának sepsiszentgyörgyi fiókja szervezte, a nemzeti múltunkat bemutató történelmi sorozat 10. részeként.
Bár az 1914-ben fellobbant és a világot lángba borító tragikus folyamat elindulását Ferenc Ferdinánd osztrák–magyar trónörökös Szarajevóban történt meggyilkolásával indokolják, Szakály szerint ez csupán ürügy volt. A valódi okok ugyanis ennél sokkal összetettebbek, és a múltban kialakult szövetségek, valamint az általuk elindított területszerzési törekvések folytatásában keresendők, melyben Európa nagyhatalmai egytől egyig érdekeltek voltak. Előzményeihez tartozik, hogy a 19. század végén a tudomány és a nagyfokú technikai fejlődés nyomán egyre gyorsabb ütemű termelésnek új nyersanyaglelőhelyekre és -piacokra volt szüksége, melyek megszerzése leginkább gyarmatosítás révén volt megvalósítható. Egyesek, mint például Nagy-Britannia, Franciaország, Spanyolország,
Portugália és Olaszország, kiterjedt gyarmatbirodalommal rendelkeztek, ezzel szemben azonban a felgyorsult ütemű gazdasági fejlődés alatt álló Osztrák–Magyar Monarchiának egyáltalán, Németországnak pedig csak jelentéktelen mértékben voltak gyarmatosított területei. Ráadásul 1908-ban a monarchia magához csatolta Bosznia-Hercegovinát, ezzel áthúzva a szerbek Balkánon történő terjeszkedési terveit, ők viszont magukénak tudhatták a gazdaságilag fejletlen, de katonailag erős és a Fekete-tenger török kikötőire szemet vető Oroszország támogatását. Mindezek következtében 1914-re már kialakultak az egymásnak feszülő katonai szövetségek, melyek egyik oldalát a Németországból, Osztrák–Magyar Monarchiából, majd a hozzájuk csatlakozó Olaszországból álló tömb, az úgynevezett Központi Hatalmak, a másikat pedig az Antant néven ismert angol–orosz–francia hármas alkotta.
Ebben a helyzetben csak egy szikra kellett a háború kirobbanásához, ez pedig a trónörökös meggyilkolásával ki is pattant: 1914. július 28-án Bécs hadat üzent Szerbiának, néhány nappal később Németország Oroszországnak, majd Franciaországnak. Ezzel vette kezdetét az 1914-től 1918-ig tartó és több mint 15 millió ember halálát okozó, valamint európai forradalmak egész sorát elindító első világégés, mely végül az Osztrák–Magyar Monarchia és az Oszmán Birodalom felbomlásához vezetett. A későbbiekben a Központi Hatalmak oldalán a törökök és a bolgárok, míg az Antantén az angolok, portugálok, olaszok, románok is beléptek. 1917-ben utolsóként az Amerikai Egyesült Államok szállt be ez utóbbiak megsegítésére, mely a Központi Hatalmak 1918-ban bekövetkezett vereségét eredményezte.
A rendhagyó, vetítéssel színesített „történelemórán”, a háborús fejlemények ismertetésén túl az előadó a Német és Osztrák–Magyar Birodalom vereségének, ez utóbbi felbomlásának, továbbá a történelmi Magyarország feldarabolásának okaira is rámutatott, nem hagyva szó nélkül ennek igazságtalan voltát sem.
Bedő Zoltán
Székely Hírmondó
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

2014. október 11.

Magyarország és az első világháború (Szakály Sándor történész előadása)
A sepsiszentgyörgyi Székely Nemzeti Múzeum adott otthont ezúttal is a Magyarország Kulturális Központja által szervezett előadás-sorozat újabb állomásának, délelőtt a Székely Mikó kollégiumban a diákok hallgathatták meg a neves történészt, délután inkább az idősebb generáció mutatott érdeklődést.
Az első világháború kitörésének századik évfordulója is ürügyül szolgálhatott, hogy A magyar nemzet története című előadás-sorozat tizedik fejezete a „nagy háború” eseményeit, magyarországi, erdélyi vonatkozásait taglalta. Szakály Sándor történész, a budapesti Veritas Történetkutató Intézet főigazgatója (fotó) felidézte a kezdeteket, évekre bontva boncolgatta az erőviszonyok alakulását, a végkimenetel okait és néhány következtetést is levont előadása végén. Nem nyertük meg a második világháborút, ez az egyetlen biztos pont – kezdte előadását Szakály Sándor. Felidézte, 1914-re két jelentős hatalom alakult ki Európában: az antant és a központi hatalmak, ezek konfliktusa vezetett a háborúhoz. Ferenc Ferdinánd trónörökös szarajevói meggyilkolása után egy hónappal üzent hadat az Osztrák–Magyar Monarchia Szerbiának, abban bíztak, sikerül lokális és gyors háborút lebonyolítaniuk. Szakály Sándor vázolta a korabeli pró és kontra érveket, kik ellenezték és kik támogatták a hadba szállást, vetített térképen mutatta be az erőviszonyokat, a két táborhoz csatlakozó államokat, a frontvonalak alakulását. Beszélt arról is, hogy Románia kezdetben semleges volt, és a központi hatalmak arra alapoztak, hogy az is marad, ám 1916-ra sikerült megállapodnia az antanttal (Erdélyre tartottak igényt, és a határt a Tiszánál akarták meghúzni), és területszerzési igénnyel megtámadta Erdélyt, ahová, mivel nem tartottak veszélytől, nem csoportosítottak haderőt az osztrák–magyar vezetők. A román csapatok jelentős sikereket érnek el, nagyon sokan elmenekülnek Erdélyből, ám néhány hónap után az idevezényelt osztrák–magyar csapatok német segítséggel visszaverik őket, és Bukarestben megkötik a békét.
Szakály Sándor szerint az 1917-es esztendő két jelentős momentuma hozott fordulópontot a háború kimenetele szempontjából: az oroszországi forradalom miatti zűrzavar, illetve az Amerikai Egyesült Államok hadba lépése az antant oldalán. Felidézte az amerikai elnök, Wilson szavait, aki kifejtette: a békéhez vezető paktum esetében „a népek, nemzetek önrendelkezési joga legyen a döntő”. 1918-ra területi szempontból nem állnak rosszul a központi hatalmak, ám politikai és gazdasági szempontból annál inkább, sorra szenvedik a jelentős vesz­teségeket. Ekkorra már az is nyilvánvaló, hogy bekerített helyzetbe kerültek, így kénytelenek fegy­verszünetet és békekötést kérni. A háború utáni békekötés kapcsán Szakály Sándor kifejtette, az Osztrák–Magyar Monarchia részéről a harcok nem területszerzésről szóltak (véleménye szerint ezt bizonyította a bukaresti békeszerződés is, melyben bár nyertes helyzetben voltak, semmilyen területi igényt nem támasztottak), az antant részéről azonban igen, és minden igényt Magyarország területéből elégítettek ki.
A történész beszélt a románok újabb előretöréséről is, hogyan tologatták a kialakított demarkációs vonalat, és hogyan hunytak szemet efölött az antant államai, hogy nem volt jelentős magyar erő, amely szembeálljon velük. A székely hadosztály volt az egyetlen tényleges erő, amely megpróbálta megállítani a román csapatokat, voltak sikeres ütközetei, de valójában csak lassítani tudták az előretörést. Ez a különítmény körülbelül 10–12 ezer fős volt, és nem csak székelyekből, illetve erdélyiekből állt, nagyon sokan csatlakoztak hozzá más nemzetiségűek is, olyanok, akik úgy gondolták, meg kell védeni Erdélyt. A román csapatok nem voltak ugyan jól felszereltek, de nagyobb létszámmal bírtak, és a székely hadosztályt fokozatosan visszavonták, egy részüket Debrecenig, egy részüket pedig Szatmárnémetiig. Szakály Sándor egyébként úgy vélekedik, a székely különítmény létrehozása szép, de reménytelen vállalkozás volt, ugyanakkor példaértékű is, az önszerveződő ellenállás formáját mutatta meg.
A történész kifejtette, naivitás volt az akkori magyar vezetők részéről az antant segítségében bízni, de arra is kitért, hogy 1918 őszén, 1919 tavaszán a nyugati államok már döntöttek, jelentősen befolyásolni nem lehetett álláspontjukat, így meglátása szerint a Tanácsköztársaság kikiáltása sem volt hatással a majdani határok kialakítására.
Szakály Sándor részletesen elemezte, az antant államok miként bántak el Magyarországgal, tulajdonképpen nagylelkűek voltak minden igénylővel – „más vagyonából könnyű adakozni”–, és így Magyarország területének kétharmadát, népessége egyharmadát veszítette el, az ezeréves nagyhatalomból kis állammá zsugorodott. Kitért arra is, hová vezetett az Osztrák–Magyar Monarchia felszámolása: a nagy, soknemzetiségű állam helyett sok kis soknemzetiségű államhoz, és Európa tulajdonképpen nem nyert semmit. A XIX. században a Monarchia volt a nagy orosz hatalmat ellensúlyozó erő, megszüntetésével tulajdonképpen ez az egyensúly is felbomlott, mindez kihatott a kontinens XX. századi történelmének alakulására.
FARKAS RÉKA
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

2014. október 16.

Közelebb az első világháború háromszéki emlékeihez
Hogyan készültek a háromszékiek a nagy háborúra? Melyik járásból hány férfit mozgósítottak? Mit tett a hátország? Hogyan menekültek a román betöréskor, és miként, hányan tértek vissza? Hogy élték meg a háború utáni igazságtalanságokat, megaláztatásokat a hősök? – minderről kimerítő előadásokban számoltak be az első világháború kitörésének századik évfordulójára a Kovászna Megye Tanácsa által szervezett emlékkonferencián kedden a sepsiszentgyörgyi Székely Nemzeti Múzeumban.
József Álmos helytörténész, a Mire a falevelek lehullanak című, első világháborús emlékeket tartalmazó kötet szerzője levelek, fényképek segítségével az első világháborúban részt vett háromszéki származású embereket mutatott be, valamint háromszéki vonatkozású közérdekű dokumentumokat ismertetett. Vetített képes előadásában haditudósítóról, dálnoki és csernátoni bevonultakról, rétyi katonák hazaküldött leveleiről, a magyar és orosz katonák fegyverszünetben töltött közös koccintásairól, a sepsiszentgyörgyi Ferencz József Kórházban kialakított sebesültellátóban született naplóról, a katonák halálhíréről szóló értesítőkről mondott történeteket, közel hozva a hallgatósághoz a háború emberi arcát is.
Románia háborúba lépését, a román betörés háromszéki történetét, a lakosság kétségbeesett menekülését ecsetelte Cserey Zoltán muzeológus, történész, aki a Sepsi Református Egyházmegye korabeli feljegyzéseiből tudja, hogy a harminckilenc falu közül harminc településről a lakosság többsége elmenekült, hat faluból kevesebben, háromból pedig szinte alig. Az úti cél Békés megye volt, ahol közel fél évet töltöttek a menekülők szeptembertől februárig, amikor különvonattal térhettek haza. Eközben itthon óriási pusztítást, rablást végeztek a románok, köztük is leginkább az árapatakiak és a hidvégiek – ismertette az előadó.
Lőrinczi Dénes, a kolozsvári Babeş–Bolyai Tudományegyetem mesteri tagozatos sepsiszentgyörgyi történészhallgatója Három­szék a nagy háború küszöbén címmel tartott ismertetőt. Felvezette a háború kitörését előidéző eseményeket, amelyekre szinte azonnal reagált Sepsiszentgyörgy is, hisz gyászlobogót helyeztek ki a középületekre, gyászistentiszteleteket tartottak a meggyilkolt Ferenc Ferdinánd trónörökös temetése napján, és szinte azonnal elkezdődött a kivételes törvények meghozatala, a többrendbeli sorozás, a hátország megszervezése. Az I–III. osztály számára kötelezően megkezdődött a tanév, annak ellenére, hogy nyolcvankét háromszéki tanítót soroztak be, dr. Fogolyán Kristóf főorvos utasítására libatollal töltötték meg a kórházi párnákat, a leányok csuklóvédőket és hósapkákat készítettek kézimunkaórákon, a helyi nőegylet pedig uzsonnával várta a sepsiszentgyörgyi állomáson az első sebesülteket 1914. szeptember 16-án. Decemberben több mint háromezren vonultak be az év végi sorozáson, 370-en a miklósvári sorozóközpontban, 1202-en Sepsiszentgyörgyről és a Sepsi járásból, 689-en az Orbai járásból, 896-an a Kézdi járásból. A fiatal történészhallgató további statisztikai adatokkal is szolgált: 1910-ben Háromszék vármegyének 148 080 lakosa volt, ebből 123 518 magyar, Sepsiszentgyörgyön pedig 8665-en szerepeltek a nyilvántartásban, ebből 8361 magyar nemzetiségű.
A történelmi emlékezésen Gottfried Barna, Szabolcs-Szatmár-Bereg megye főlevéltárosa bodolai Vén Zoltán életútján keresztül mutatta be az első világháborúban hősi tetteket végrehajtó, a későbbi rendszerek által megbízhatatlannak minősített magyar tiszt sorsát, aki kitüntetések, hősi rangfokozatok birtokában segédmunkásként élte életét a két világégés után, és szociális otthonban hunyt el Balatonbogláron.
Az elméleti ismertetőket követően Nagy Zoltán, az első világháború szakavatott helyi kutatója, első világháborús ereklyegyűjtő a hadi viseletekről tartott ismertetőt, saját gyűjteményéből hozott tárgyak mellett a Székely Virtus Hagyományőrző Huszár Egyesület tagjai segítségével élőben is bemutatta a harci öltözetet és kellékeit.
Konferenciának ugyan nem mondható a tegnapi értekezlet, de családias hangulatú, tanulságos történelemóráknak annál inkább, amelyek a helyi vonatkozások miatt is számíthattak volna sokkal nagyobb érdeklődésre, főként a történelem szakos tanárok és diákjaik részéről.
Fekete Réka
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

2015. január 17.

Kádár Gyula: A történelem nem harci eszköz, hanem tudomány
A középkorra nem jellemző az etnikai elnyomás Évszázadokon át senkit nem zavart, ha az elpusztult magyar települések helyén román falvak létesültek, mert a pusztán maradt falu és határa értéktelen volt. Erdélyben az etnikai hovatartozásnak nem volt jelentősége. Demény Lajos akadémikus kutatásai alapján ismerjük az első román családok Marosszékbe telepítését. 1600 táján – a háborús pusztítások eredményeképp – itt is jelentős a népességfogyás, szükség van a munkaerőre, ezért 76 marosszéki székely falu 196 román család beköltözését engedélyezi.
Hosszú évszázadokon át az erdélyi magyarok, románok és a szászok békességben éltek. Ez ma is megvalósítható lenne, ha az itt élők ismernék a propagandamentes történelmi múltat. Azonban a román nacionalisták folytatják az 1918-ban megkezdett nemzeti elnyomó, felszámoló politikát, melynek része az imaginárius történelem jogérvként való felhasználása. A románság többsége nem tudhatja, hogy a román nép a Balkán-félszigetről, illetve a két vajdaság – Moldva és Havaselve – területéről vándorolt Erdélybe. Nem tudhatják, hogy a középkorban nem volt etnikai elnyomás, a nyelvnek nem volt politikai jelentősége. Így például a székelynek és a magyarnak ugyanaz a nyelve, de külön rendi nemzethez tartozik. Székelyföldön, Szászföldön, a Vármegyékben csak a szabad jogállásúakat tartják székelynek, magyarnak, szásznak, a jobbágyok, a zsellérek nem tagjai a rendi nemzeteknek. A románság azért marad ki az erdélyi nemzetek sorából, mert későn és nem egyszerre telepedik le. A betelepedés hosszú folyamat, kezdetben jelentéktelen kisebbséget alkotnak, a társadalmi jogállásnak megfelelően integrálódnak a szász, a magyar és a székely jogú társadalomba. Így alakul ki az a helyzet, hogy Fogaras-földet leszámítva – amely hosszú ideig a vazallus havaselvi vajdák hűbérbirtoka – a románok vezető rétege a magyar nemesség öntudatos része lesz, bár tekintélyes részük nem tud magyarul. Ezzel magyarázható, hogy a románságnak Erdélyben nem alakul ki saját nemesi rétege, ezért jut jelentősebb szerephez a klérus a társadalmi-politikai küzdelmek irányításában. A Horea-felkeléskor az alsó papság, 1848/49-ben a papság széles tömegei vezeti híveiket.
Románok a korai századokban
Kik élnek a középkori Erdélyben? Erre nem nehéz választ adni. Hely hiányában nem térünk ki a régészet és más tudományágak eredményeinek bemutatására, csak a toponímia szolgáltatta adatokat ismertetjük. Az okmányokban előforduló földrajzi nevek aránya szemléletesen mutatja az etnikai viszonyokat. A magyarok mellett – a 11. század vége és a 13. század közepe közti időszakban – kimutatható a besenyők, a szlávok és a németek erdélyi jelenléte, de románokra utaló megnevezés nincs. Az oklevelekben szereplő 511 helynévből a 13. század végén 428 (83 százalék) magyar, három román (0,6 százalék). Ez azt jelenti, hogy Erdélyben az első román telepesek a nagy tatárjárás után (1241) jelentek meg, majd fokozatosan növekedett számuk. 1400-ban az ismert 1757 helynév aránya: 1355 (77 százalék) magyar, 76 (4,3 százalék) román. A románokat – az akkori szóhasználattal oláhokat – többnyire kunszármazású kenézek, vajdák telepítik, akik címük ellenére egyszerű falutelepítők. Némelyek felemelkednek a magyar nemesség soraiba, mások lecsúsznak, és jobbággyá válnak. Ez nem etnikai alapon történik. Bármelyik nemzeti közösséghez tartozó, ha királyi, egyházi vagy magánbirtokra telepedik, akkor – saját földtulajdon hiányában – fokozatosan jobbágysorba süllyed.
A nemzeti ébredés korában
A nemzetiségi hovatartozás – a nemzeti ébredés, az újkor hajnaláig – senkit nem érdekel, csupán a társadalmi jogállás. A 18. században megerősödő román nacionalizmus felfedezi a történelem nemzetformáló szerepét, és azt a nemzettudat-építés eszközévé teszi. Az Erdélyi Iskolának (Şcoala Ardeleană) nevezett maroknyi román értelmiségi – Ion Budai-Deleanu, Petru Maior, Samuil Micu Klein és Gheorghe Şincai – teremti meg a román őshonosság mítoszát, amelyet a politikai küzdelmek során jogforrásként használnak. 1791-ben a Supplex Libellus Valachorum (Az erdélyi oláhok kérelme) című beadványban már azzal érvelnek, hogy a románok a Traianus császár által letelepített rómaiak leszármazottai, s őket mint őslakókat illeti meg Erdély negyedik nemzeteként való elismerés.
Később már célul tűzik ki a románság külön tartományba, mai szóval élve területi autonómiába való tömörítését. Az őshonosságra való hivatkozás, a történeti jog mellett fontos érv a románok nagy számának emlegetése, tehát az etnikai jog. Küzdenek az erdélyi román ortodox egyház szerb egyháztól való elszakításáért (is), így alakul meg 1864-ben a karlócai szerb érsekségtől független, Szeben központú erdélyi ortodox egyház. Fokozatosan teret hódít Erdély Magyarországtól való elszakításának gondolata, melyet az Osztrák Birodalom keretében, külön koronatartományban látnak megvalósíthatónak. Ezt tükrözi Andrei Şaguna püspök Ferenc Józsefhez benyújtott (1849. február 25.) emlékirata. A román politikai elit arra kéri a császárt, hogy legyen a birodalom összes románjának uralkodója, vegye fel a románok nagyfejedelme címet.
Fordulat a román önállósodási küzdelemben
Amikor Erdély határán 1881-ben megjelent a Románia névre keresztelt független állam, gyökeret vert egy nagy román állam megteremtésének gondolata. Amíg a román nacionalizmus – a 18. század második felében és a 19. század elején – a történelmet a román nemzeti tudat megteremtésére használja, majd a nemzeti egyenlőségért folytatott harc eszközeként, a 20. század elején propagandaként szolgál Erdély elszakítására. Az erdélyi románok jelentékeny része jövőjét – még az első világháború előtti évtizedben is az Osztrák Birodalom keretében – föderalista államközösségben képzeli el. 1906-ban Aurel C. Popovici – aki élvezi Ferenc Ferdinánd osztrák trónörökös támogatását – kidolgozza a Nagy-Ausztria Egyesült Államok tervét. E föderális államrendszerben Székelyföldnek külön állami státust szánt. Popovici figyelembe veszi a székely többség etnikai jogát az általa lakott területre. Erdélyt, Bánságot és Partiumot mint román többségű régiót román államként szeretné megszervezni. Ezt az erdélyi románság, elsősorban a görög katolikus egyház klérusa, nagyszámú román értelmiségi és a szervezett szocialista munkásság támogatja. Ők nem szívesen csatlakoznának az elmaradott társadalmi-politikai színvonalon álló Romániához. A következő években egyre nagyobb teret nyert a gondolat, hogy Erdély Romániával való egyesülése után a fejlettebb régió felemeli az alacsonyabb szinten lévőt. Amikor az első világháború idején Románia – szövetségeseinek többszörös elárulásával – minden szomszéd országtól területet szerzett, az erdélyi románság betagolódott Nagy-Romániába.
A skizofrén félelem
1918 után a szélesebb látókörű erdélyi románok hamar megtapasztalják a balkáni demokrácia áldásait, az alacsonyabb életszínvonalat, a politikai kultúra elmaradottságát. Bár uralkodó nemzeti státussal és gazdasági előnyökkel kompenzálják őket, de elégedetlenségük leszerelésére fokozzák az imaginárius történelmi múlt mítoszát, kiemelt szerepet biztosítva a félelemkeltésnek, emlegetve az ezeréves magyar elnyomást. A skizofrén félelem, Erdély elvesztésének réme, az őshonosság, a dicső múlt emlegetése fontos maszlaggá vált. Megjelent a magyar kártya, a félelemkeltés propagandája, melyet ma is eredményesen alkalmaznak.
A nacionalista szemlélet sziklaszilárd alapja a történelem lesz. Ez olyan kábítószer, olyan bódító drog, amely alapján felejteni lehet a szegénységet, a korrupciót, a társadalom bajait. Ma is fontosabb a 700 ezres székelység felszámolása, mint arra törekedni, hogy megfelelő feltételek teremtésével megállítsák a fiatal román nemzedék kivándorlását. A lényeg: a nacionalizmusból sokan jól élnek. A tömegek kárpótlására kéznél a nemzeti büszkeség, a dicső múltban ábrándozás öröme.
Az imaginárius történelem eredménye
A román politikai elit jelentős része – propagandajellegű történelmi ismeretekkel felvértezve – jogosnak tartja a székelyek jövevényként való kezelését, fenyítését egy-egy magyar szóért, ősi szimbólumai használatáért. A székelység, bár szülőföldjén őshonos, de megtűrtként, másodrangú állampolgárként él, mert még a saját himnuszának éneklése is bűncselekmény! A székely nép azért célpontja a szélsőséges idegengyűlöletnek, mert nem akar beolvadni a románságba, nem akarja elhagyni szülőföldjét, küzd a megmaradását biztosító területi autonómiáért. Tiltakozik az olyan régiósítás ellen, amelynek célja kisebbségbe szorítása, a székely tömb etnikai fellazítása, a románosítás felgyorsítása. A fasiszta ideológia talaján álló szélsőséges nacionalista erők a székelyeket még másodrangú állampolgárként sem akarják megtűrni. Az Új Jobboldal (Noua Dreaptă) hívei a Tiszától a Dnyeszterig terjedő egységes, homogén nemzetállam, Nagy-Románia megteremtéséért küzdve úgy gondolják, hogy abban nincs helyük az idegeneknek, magyaroknak. A székelyföldi románok egy része hallgatólagosan szimpatizánsa, cinkosa a szélsőséges Új Jobboldalnak. Lélekben helyesli a magyarellenes tüntetéseket. A december elsején évi rendszerességgel masírozók azzal az átlátszó, álszent ürüggyel tüntetnek, hogy a székelyek megalázzák, elnyomják a románokat. A székely városokban felvonuló hősök fasiszta ideológiára utaló szlogeneket harsognak, mint például a Székelyföld nem létezik! Menjetek haza Ázsiába, Mongóliába stb.
Arra a kérdésre, hogy 2014-ben miért lehet magyarellenes tüntetéseken ilyen jelszavakat skandálni, a választ a történelemoktatásban találjuk. A történelmi tudat legmélyén ott lappang a történelmi sérelmek megtorlásának vágya. A kitalált történelem szerint a magyarok leigázták az őslakó románokat, elvették Erdélyt, majd – az 1918-as egyesülés után – az ősi román föld elrablásán mesterkednek. A román média gyakran csúsztat, félretájékoztat, erősíti e beteges félelmet. Megállapítható, hogy az említett szlogenek a gyűlöletkeltő történelmi ismeret tükrei. Bár az Új Jobboldal még nem tett szert tömegbázisra, de ez nem megnyugtató sem a magyarság, sem a polgári demokráciában gondolkodó románok számára, mert százezrek, talán milliók vannak, akik, bár nem tagjai a szélsőségesen intoleráns mozgalomnak, lelkük mélyén egyetértenek velük. Ne feledjük, az Új Jobboldal szellemi elődei az 1930-as években minisztereket, miniszterelnököket, tábornokokat, magas rangú politikusokat gyilkoltak, mert a hatalom az idegengyűlöletet saját érdekeiknek megfelelően próbálta felhasználni.
Új esztendő kezdetén nem kívánhatunk mást, mint az együttélés szellemének meghonosodását, amelynek alapja a kollektív jogok biztosítása, a történelem tudományként való értelmezése.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

2015. március 6.

A ROMÁN TÖRTÉNÉSZ, AKI SZERINT TRIANON NEM VOLT IGAZSÁGOS
Lucian Boia ma a legmenőbb történész nemcsak Romániában, de talán egész Európában. Legújabb könyvében egyszerre megy szembe saját hazája hamis mítoszaival, a két világháború győztesei által diktált múltszemlélettel, meg úgy általában mindennel, amit a történelemről ma gondolunk. És mindezt szakmailag hibátlanul, és kifejezetten jó, olvasmányos stílusban teszi.
A bukaresti történész nem először botránkoztatja meg a hagyományos nemzeti mitológián nevelkedett román olvasóközönséget. Két legbalhésabb munkája, a„Történelem és mítosz a román köztudatban”, és a „Miért más Románia?” magyarul is olvasható. A Cser Kiadó jóvoltából most megjelent „Vesztesek és győztesek"-ben még nagyobb vállalkozásba vágja fejszéjét: feje tetejéről a talpára állítani az egész huszadik századi európai történelmet. És benne persze a magyart és a románt is.
Az előző évszázad naptárilag 1900-ban, de igazából 1914-ben kezdődött, azokkal a szarajevói golyókkal, amelyek nem Ferenc Ferdinánddal és feleségével sok millió emberrel is végeztek – no, meg mindazzal, amit Európa századokon át jelentett. Boia is itt fogja meg a munka végét, helyesen érezve, hogy az első világégéssel kapcsolatban kell először rendet tenni a fejekben.
Ki, mit tudott?
Alapvető tézise, hogy a közfelfogással ellentétben a világháború egyáltalán nem volt elkerülhetetlen, és nem robbanhatott volna ki pusztán csak azért, mert Berlin és Bécs így döntött. Ehhez a többi hadviselő fél akarata is kellett. Mindenki felelős, igaz, nem azonos mértékben. Boia szerint az európai lőporos hordó kanócát két állam gyújtogatta a legszorgalmasabban: Németország és Oroszország. Bizony, bizony, Oroszország, amelyről a szerző találóan jegyzi meg, hogy a történelem ítélőszéke előtt nagy szerencséjük, hogy idő előtt kidőltek a sorból. Mivel '18-ban a háború már nélkülük fejeződött be (ráadásul a végül győztesnek bizonyuló oldalon kezdték) '14-es szerepükre jótékony homály borult. És ez a homály nem oszlik azóta sem. Holott Boia szerint
"A cári birodalom nem ám kis ártatlan országocska volt, ellenkezőleg: a legnagyobb, és egyik legkapzsibb impérium, amelyet a modern történelem ismert.”
Elmarasztalja a német történészeket, amiért 1945 után nemcsak a második, de az első világháború kirobbantásáért is önként vállaltak minden felelősséget. Azt már csak én jegyzem meg, hogy egy ennyire dilettáns vélemény csak a hitleri éra bűneiért máig tartó, szűnni nem akaró permanens bűnbánat fülledt, beteg légkörében válhatott általánosan elfogadottá.
Boia szerint tény, hogy a háború egyik fő kezdeményezője Berlin volt, ám ebben semmi elítélendőt nem lát. Amit a német vezetés akkor, száz esztendeje tudhatott a világról, annak alapján ezt a háborút muszáj volt megvívni, méghozzá minél hamarabb. Mert - és itt jön a kötet talán legfontosabb gondolata! - a múlt szereplőinek döntéseit nem mai tudásunk, hanem a kortársak számára rendelkezésre álló információk alapján kell megítélni. Berlinben '14 nyarán úgy tűnt, a háború rövid és nagyon jó buli lesz. És erre minden okuk meg is volt. Fogalmuk sem lehetett róla, hogy ez a mulatság nagyon véres lesz, és a másnap évtizedekig is eltart majd.
Nem csak a románoknak volt joguk...
Ellenkező előjellel, de ugyanerre remek példa Románia belépése a háborúba. Boia sorra veszi azt, mi mindent vehetett számításba 1916-ban a bukaresti vezetés - és ennek alapján arra jut, hogy őrültség volt megtámadni a Monarchiát. Rövid távon alaposan pofára is estek a románok, a magyar bakák még Bukarestet is megjárták -, ám a történelem végül döbbenetesen kegyes volt hozzájuk. Nem hogy Erdélyt, a Partiumot és a Bánság egy részét sikerült megszerezniük, de Oroszország összeomlását és bolsevizálódását kihasználva még bezsebelték Besszarábiát is. Ezt akár még 1918 nyarán se mondta volna meg előre az égvilágon senki. Mégis ez történt, és így az országot teljesen felkészületlenül, ostoba módon háborúba rántó Ionel Bratinaut ma a legnagyobb román államférfiak közt tartják számon.
És itt jön az, ami minket, magyarokat nyilván a legjobban izgat. Boia szerint a trianoni béke nem csak hatalmas mázli volt Románia számára - de komoly igazságtalanság is Magyarországgal szemben. Illetve leginkább az erdélyiekkel szemben. Nem kevés bátorság kell ahhoz, hogy valaki román történészként belegyalogoljon az 1918. december 1-jei, nemzeti ünneppé emelt, nagybetűs gyulafehárvári Nagy Nemzetgyűlés mítoszának kilencven éven át gondosan ápolt rózsakertjébe. Boia simán megteszi:
"A népakarat befolyástól mentes kinyilvánításának feltételei nem voltak a legjobbak: a román hadsereg épp megszállta Erdélyt. Ami azonban igazán szemet szúr, hogy (...) a gyulafehérvári gyűlés nem helyettesíthette a népszavazást. Elvégre nemcsak a románoknak volt joguk arra, hogy Erdély jövőjéről döntsenek, hanem a tartomány valamennyi lakosának. Az itt élők közel felét végül nem kérdezték meg arról, akar-e vagy sem Romániában élni."
És még rá is tesz egy lapáttal. Boia ugyan úgy véli, hogy ha Erdély népe legalább arról dönthetett volna, hogy teljesen beolvad Romániába, vagy autonómiát élvez, akkor a helyi románok többsége is az önrendelkezés mellett szavazott volna. A nagy nemzeti egység ugyanis hamis mítosz, az erdélyi románok inkább úgy vélték, hogy
"a balkáni Bukaresttel szemben ők képviselték Közép-Európát a román nemzeten belül. Úgy érezték, hogy civilizáltabbak, minden téren jobban teljesítenek a regáti románoknál. (...) A Regátban csupán az elit nyugatiasodott, Erdélyt a nyugati kultúra szelleme sokkal mélyebben és alaposabban átjárta."
Boia hosszasan elmélkedik azon, hogy az erdélyi románok többsége vajon valóban annyira epekedve várta-e a bukaresti "felszabadítást" az "ezeréves magyar elnyomás" alól, mint ahogyan a fősodratú román történetírás a mai napig állítja. Végül aztán ledobja az atombombát a soviniszta nemzeti mítoszra:
"Az éppen létező Románia, illetve az egyenlő nemzetek könfoderációjaként elképzelt Habsburg Monarchia közül az erdélyi románok valószínűleg az utóbbit választották volna. (...) Csakhogy így nem történhetett, a háború végén már csak a Romániával való egyesülés maradt."
Nyilván nem várhatjuk Lucian Boiatól, sem egyetlen román embertől sem, hogy szörnyű átkokat szórjon Trianonra, és az elmúlt gyötrelmes évszázadért mea culpázva tálcán kínálja nekünk vissza Erdélyt. Hiteltelen és gyáva gesztus lenne ez. De egy, valamikor egyszer talán megvalósuló normálisabb levegőjű Kárpát-medencéhez az ilyen bátor gondolatok kövezik ki az utat.
Balogh Gábor
Lucian Boia: Vesztesek és győztesek /Cser Kiadó, Budapest, 2015/
alfahir.hu

2015. április 13.

Boia nekimegy a nagy román egyesülés mítoszának is
Lucian Boia történész új könyvében az első világháborúhoz és a román nemzetépítéshez kapcsolódó mítoszokkal is vitába száll.
Lucian Boia szokásához híven azokkal a mitológiává előlépett értelmezésekkel száll vitába, amelyekkel a román közönség eddig leginkább kikezdhetetlen igazságokként találkozhatott. 
A román sztártörténész tudományos munkásságát egy ideje olyan esszék megírásával egészíti ki, amelyek mintha arra törekednének, hogy a laikusok is körbejárhassák azokat a kérdéseket, amelyek meghatározóak voltak a románok és a romániaiak történelmében egyaránt. Ilyen esszé a Vesztesek és győztesek – Az első világháború újraértelmezése is, amely a magyarországi Cser Kiadó kiadásában, 2014-ben jelent meg. 
A könnyed hangvételű mű lazán lavíroz a történelmi események között, miközben – egyszerűsítve – azt mondhatnánk, hogy egyetlen célja van: más megvilágításba helyezni a jól bejáratott, a román nemzetépítés szempontjából meghatározónak számító történelmi pillanatokat. Ilyen vizsgált pillanat az első világháború, az abban vállalt román és német szerep, valamint a Párizs környéki békék és Erdély kérdése. 
Lehetett volna másképp is?
Mint Boia kiemeli, nem lehetünk teljesen biztosak abban, hogy Ferenc Ferdinánd, az Osztrák-Magyar Monarchia trónörökösének a meggyilkolása nélkül nem robban ki az első világháború. Ahogy Boia szerint az sem volt szükségszerű, hogy a trónörökös meggyilkolása egy világháborúhoz vezessen.  Erre példaként az első világháború kitörése előtt hosszan húzódó válságot hozza fel, amelyik arról szólt, hogy az egyre erősödő Németország egyre harciasabb és követelőzőbb lett, de mégis mindig sikerült megoldani a pattanásig feszült helyzeteket, mint amilyen a két marokkói válság is volt. Lehet ugyanakkor, hogy a válságkezelés csak odázta és súlyosbította a később kitörő konfrontációt - játszadozik el a gondolattal Boia. 
Boia szerint az első világháború előtt egy rendkívül kiegyensúlyozott európai hatalmi rendszer állt fenn, amelyet mi sem bizonyít jobban, mint az első világháború, ahol a szemben álló felek évekig harcoltak, de egyik fél sem volt eléggé erős ahhoz, hogy végleges győzelmet arathasson. 
Boia nem fél az erős hasonlatoktól sem. Szerinte a Monarchia Szerbiát érintő támadása, ami az események túlreagálásaként is értelmezhető, hasonlítható az Amerikai Egyesült Államok 2001. szeptember 11. utáni közel-keleti politikájához, pontosabban az afganisztáni és az iraki intervenciókhoz. Boia azt is kijelenti, hogy miután Németország két világháborút is elveszített, napjainkban nagyon közel áll ahhoz, hogy megnyerje a békét. 
Boia értékelésében abból sem lenne szabad szükségszerűséget kiolvasni, hogy a korban "a nacionalizmus a zenitjén volt". A korban ugyanis új erőre látszott kapni az internacionalizmus is: nemzetközi szervezetek alakultak, a világ összekötöttebbé vált, mint korábban bármikor. 
Boia szerre megnézi a világháború fő európai aktorait is, akiknek a motivációit mind lehetne legitimnek olvasni, ugyanakkor mindannyian végtelenül mohóknak is számítanak. A különbség annyi, hogy míg egyesek (franciák, britek) a status quo fenntartásában érdekeltek, addig mások (németek, oroszok, románok) annak a felborítását szeretnék elérni. Ez attól függött leginkább, hogy a fennálló rend kinek volt jövedelmezőbb és előnyösebb. 
A regionális ellenfelek, illetve a beszorítottság érzete késztette a feleket katonai szövetségekbe, és a politikai döntéseknek a katonai döntések alá rendelése, valamint az automatizálódó hadviselés (a hamarabb mozgósító, a jobb infrastruktúrával rendelkező és a nagyobb hadsereget fegyverben tartó fél előnyben van, a másik fél meg vagy megelőzésképpen, vagy védekezésképpen lépésre kényszerítve érzi magát) vezetett a gyors és véres eszkalációhoz. 
Boia ugyanakkor itt azt is kiemeli, hogy ezeknek a számos emberélettel járó eseményeknek a feldolgozása lehetséges, ahogy tették ezt a franciák és a németek közös történelemkönyvek írásával. Felveti annak a kérdését, hogy miért nem lehetett ugyanígy eljárni például a magyarok és a románok esetében is? 
Németország, Románia és a germanofilek 
Boia a következő részben arról beszél, hogy Németország végső veresége nem volt soha olyan magától értődő, mint azt az események bekövetkezte után láthatnánk. 
Így például 1917-ben úgy tűnt, hogy a németek tudnak nyerni azután, hogy Oroszország kiesett, és Romániára is vereséget mértek. Tehát a kétfrontos háború helyett ettől a ponttól fogva csak egyetlen frontra kellett koncentrálniuk. Azonban a korlátlan tengeralattjáró-háború beindítása után a világháborúba belépő Amerikai Egyesült Államok katonai és gazdasági ereje már egészen más képet festett az erőviszonyokról. Ahogy az is, hogy a franciák a várakozások ellenére sem törtek meg, és Németország is kifulladt a hosszú és véres háborúban. Németországnak az sem segített, hogy a kikapcsolt keleti frontokon még mindig sok egységet állomásoztatott azért, hogy uralhassa, gazdasági háttérországnak használhassa a térséget. 
Ebben a kontextusban értelmezhető leginkább Románia szerepe is. Ahogy Románia ekkor hozott döntései is sokatmondóak, akkor is, ha a hivatalos mitológiává vált történéseket úgy tálalják, mintha a történések nem sülhettek volna el másként, és relativizálják néhány döntés súlyát. 
Ilyen döntés Boia értékelésében az, hogy az 1916-os román hadbalépéssel Erdélyt választották Besszarábiával szemben, amelyet később – az orosz összeomlás következtében, amire nem számíthattak - megkaptak ugyan, de aztán el is veszítették, amikor a magára talált szovjet hatalom újrarendezte a térséget a második világháború után. Boia itt megint olyant ró fel a román államnak és elitnek, amivel a hivatalos diskurzusban nem igazán találkozhatunk: az imperialista kísértést. 
Románia ugyanis a számottevő román lakossággal nem rendelkező Besszarábia és Kvadrilater megszerzése után annak az Erdélynek a megszerzésére törekszik, amelynek többségi lakosai ugyan a románok, de nem csak román, hanem legalább ugyanannyira és egyszerre német és magyar is. Ez a „kis imperialista kísértés” bővül oda, hogy a Dnyesztertől a Tiszáig minden a követelések közé kerül, hasonlóan többi térségbeli nemzet valóságtól elrugaszkodott követeléseihez. 
„Romániának olyan szerencséje van, hogy már nincs is szüksége az ország sorsát intéző inkompetens politikusokra.” Petre P. Carp, 65. old.
Boia a németbarátok (germanofilek) érveit is érthetővé teszi egy olyan közvélemény számára, amelyik nagyrészt kizárta azt, hogy egyáltalán volt ilyen. A cári Oroszország összeomlása előtt a germanofilek úgy érveltek, hogy Romániának a német győzelem az egyetlen esélye, mert egy antant s egyben orosz győzelem esetén hiába kapná meg Románia Erdélyt, óhatatlanul orosz befolyás alá kerülne. Itt Boia arra is kitér, hogy míg az erdélyi románok viszonylagos elnyomásban, de szervezetten és élénk kulturális közéleti vitákat folytatva éltek, addig a besszarábiaiak vitathatatlan és kendőzetlen asszimilációs kísérleteknek voltak kitéve. 
„Minden jogos kritika ellenére Magyarország jogállam volt, alkotmányos és parlamentáris. Oroszország ezzel szemben autokrata birodalom, amelyik a besszarábiai románok módszeres és hatékony oroszításán dolgozott.” 70. old.
Azonban a cári Oroszország összeomlásával a germanofilek érvei elveszítették létalapjukat. 
Boia itt röviden az erdélyi románok kérdésére is kitér. Szerinte ezek, a regátiakkal ellentétben, inkább közép-európaiak voltak, és annak ellenére, hogy amikor a kérdés oda egyszerűsödött, hogy Budapest és Bukarest között kellett választani, az utóbbit választották, még mindig inkább voltak érdekeltek egy autonómiában, mint a román nemzetállamban, abban a projektben, amelynek végül fejet hajtottak. 
Boia itt azzal a gondolattal is eljátszik, hogy mi történt volna, ha Románia nem lép be a háborúba. Ugyanis, abban az esetben, ha a történelem többi része a megtörtént módon játszódik, akkor tulajdonképpen „ingyen”, vérveszteség nélkül kapta volna meg az áhított tartományokat, Besszarábiát és Erdélyt az Osztrák-Magyar Monarchia és a cári Oroszország összeomlása következtében.  A Párizs környéki békék és azok ellentmondásai 
Boia a Párizs környéki, első világháborút lezáró békék visszásságaira is felhívja a figyelmet. Ez a kérdés egy másik olyannak számít a román közbeszédben, amit nem szokás megkérdőjelezni, ugyanis 1918 számít a modern román állam születésének. 
Boia kiemeli, hogy miközben egyik oldalon a wilsoni nemzeti önrendelkezési elveket hangoztatták, addig a németek és a magyarok esetében számos esetben eltekintettek ettől. Itt Boia azt is hangsúlyozza, hogy az új nemzetközi rendszer megalkotásakor az amerikaiak izolacionizmusba vonultak, az oroszok a polgárháborújukkal voltak elfoglalva, a britek meg leginkább gyarmatbirodalmukkal törődtek, ezért egyedül Franciaország volt az, aki a térséget rendezte. Franciaország annyira el volt foglalva a saját biztonságával, hogy a briteknek többször is vissza kellett fogniuk őket. 
Erdély kapcsán a Gyulafehérváron 1918. december 1-én tartott, a tartomány Romániával való egyesülését kimondó román nagygyűlés legitimitását is megkérdőjelezi, hangsúlyozva, hogy az erdélyiek fele nem volt ezen képviselve. Miközben valószínű, hogy egy népszavazás megszervezése is hasonló eredményhez vezetett volna, csak sokkal legitimebb lett volna. Azt sem hallgatja el, hogy ekkor már egy román megszállás realitásáról is beszélhetünk, tehát korántsem olyan egyértelmű, hogy a román tartományok mindig is egyesülni szerettek volna. 
Arról nem is beszélve, hogy az erdélyi románok mit gondoltak erről az egyesülésről, és hogyan képzelték el. Ugyanakkor Boia hangsúlyozza, hogy a Párizs környéki békék jelentették a modern Európai „születési bizonyítványát”, és annak ellenére, hogy olyan egységek, mint Csehszlovákia vagy Jugoszlávia felbomlottak, többé-kevésbé megmaradt az akkor megalkotott Európa. 
Boia felhívja a figyelmet az asszimilációs politikára is, amelyet az újonnan létrejövő, jelentős kisebbségekkel megalkotott államok folytattak a megalakulásuk után, egészen a nacionál-kommunizmus időszakáig. Így lehetséges az, hogy míg 1918-ban 70% körüli volt a románok aránya Romániában, az arány jelenleg 90% körüli lett. 
Boia arra is kitér, hogy a német nácizmus megjelenése, nem volt egyedi: különböző aspektusai – az antiszemitizmustól a rasszizmusig - Európa és a világ más térségeiben úgyszintén jelen voltak. Azonban kellett az első világháború és annak sajátos lezárása ahhoz, hogy a nácik hatalomra kerülhessenek és világuralomra törhessenek. Ugyanígy a bolsevikok hatalomra jutása sem magától értődő az első világháború által teremtett kontextus nélkül. Ezek a tényezők meg egyenesen vezettek a második világháborúba.
Főcze János
Transindex.ro

2015. május 18.

Több mint cinizmus
Meglepődéssel olvasom a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem honlapján, hogy május 20-án a királyság napját (Ziua Regalitatii) ünnepelik. Ez alkalommal leleplezik Mihály király domborművét, aki 1945. májusában a 407-es számú királyi törvény erejű rendelettel elrendelte "az egyetem" létrehozását. Íme hogyan lehet néhány kifelejtett szóval átértelmezni a történelmet, s ezáltal a mai vezetés malmára hajtani a vizet annak a dokumentumnak az említésével, amit a jogtalanul háttérbe szorított magyar fél szokott igazának a bizonyítására felhozni.
Az 1945. május 29-i 407-es törvényrendelettel ugyanis I. Mihály király a kolozsvári magyar tanítási nyelvű állami tudományegyetem létesítését rendelte el. Az intézmény még azon év decemberében a Bolyai Tudományegyetem nevet kapta, amelynek keretében orvosi fakultás is működött. Ily módon az 1919 után kétszer is megszüntetett magyar nyelvű orvosi kar újraindulhatott, a kormánynak ugyanis a párizsi békeszerződés aláírására készülve a szövetséges nagyhatalmak előtt bizonyítania kellett a romániai magyarok jogainak biztosítását.
Azóta sem hatálytalanították ezt a törvényt, amelyben Mihály király azt is elrendelte, hogy a kolozsvári klinikák jellegzetes sárga téglás épületén (amelyek a gróf Mikó Imre által adományozott több hektáros telken épültek fel) a Szebenből visszatérő román tannyelvű Ferenc Ferdinánd Egyetem osztozzék a Bolyai Egyetem orvosi karával. Mivel ezt a román fél megtagadta, a magyar nyelvű orvosi oktatás megőrzése érdekében kellett az orvosi karnak Marosvásárhelyre, a kolozsváritól messze elmaradó körülmények közé költöznie.
1945. május 29-e tehát a romániai magyar nyelvű tudományegyetem, s ezen belül az orvosképzés létjogosultságát elismerő királyi rendelet 70. évfordulója. A magyar nyelvű oktatás önállóságát azonban az egyetem szenátusa az érvényben levő törvényes előírások ellenére sem ismeri el. És figyelmen kívül hagyja azt az egyezséget is, amelyet Victor Ponta miniszterelnök és három minisztere jelenlétében kötöttek meg a törvény erre vonatkozó cikkelyének a betartásáról.
Az önálló magyar egyetem – s ezen belül magyar tannyelvű orvosi kar – létrehozására vonatkozó királyi rendeletnek a MOGYE-n folyó kiszorítósdi leplezésére való felhasználása a jelenlegi vezetés részéről több mint cinizmus, amit a meghívottak, őfelsége Margit hercegnő és Radu herceg jelenlétével akarnak szentesíteni. Ugyanakkor Margit hercegnő okosságát, a kiszolgáltatott helyzetben levők iránti érdeklődését ismerve reméljük, hogy pontosan tájékozódik arról, hogy milyen eseményre hívták meg Marosvásárhelyre.
Bodolai Gyöngyi
Népújság (Marosvásárhely)

2015. május 30.

Trianon
Éppen kilencvenöt esztendeje: 1920. június 4-én a Versailles melletti Kis-Trianon-palotában Benárd Ágoston munkaügyi és népjóléti miniszter, valamint Drasche-Lázár Alfréd rendkívüli követ és meghatalmazott miniszter (a magyar kormány megbízottaiként) aláírták a Magyarország és a Szövetséges és Társult Hatalmak (a Brit Birodalom, Franciaország, Olaszország, az Egyesült Államok, Japán, Kína, valamint több kisebb állam, így Görögország, Portugália, Panama, Nicaragua, továbbá a szomszédos államok: Románia, Cseh-Szlovákia és a Szerb-Horvát-Szlovén Királyság) között megkötött békeszerződést, amely trianoni szerződés néven vonult be a históriába, és vált a huszadik századi magyar történelem talán legvégzetesebb eseményévé.
A békeszerződés lezárta a magyar történelem ezeresztendős folyamatát, és mindenképpen lezárta azt a több mint kétszáz esztendős korszakot, amely a török uralom felszámolása, a három részre szakított ország állami egységének helyreállítása óta eltelt. Ebben a három évszázadban az ország nem volt a teljes állami függetlenség birtokában, és voltak olyan korszakok is, így az 1848-1849-es forradalom és szabadságharc leverése után, amidőn a szuverenitás még erősen korlátozott módon sem érvényesülhetett. Mindenesetre az 1867-es kiegyezés után ez a szuverenitás fokozatosan kiteljesedett és a huszadik század elején már akadtak olyan magyar politikai gondolkodók (Tisza Istvántól és Apponyi Alberttől Károlyi Mihályig és Jászi Oszkárig), akik abban bíztak, hogy az Osztrák-Magyar Monarchia hatalmi rendszerének előbb-utóbb nem Bécs, hanem Budapest lesz a szervező központja. Akik áttekintik a kiegyezés utáni évtizedek magyarországi fejlődését és számot vetnek ennek eredményeivel, azok valóban impozáns eredményekkel találkoznak.
Elmulasztott lehetőségek
Annak a gazdasági, politikai és kulturális fejlődésnek, amely egy közel félévszázadon keresztül (1867 és 1914 között) Magyarországon végbement, igen meggyőző eredményei voltak, és ezek valóban úgyszólván „nagyhatalmi” státust ígértek – természetesen csak egy további fejlődés esetén. Ez azonban további konszolidációt igényelt volna, ugyanakkor volt két – később végzetesnek bizonyuló – akadálya is. Az egyik a társadalmi, a másik a nemzetiségi kérdés, tudniillik az, hogy minden jótékony polgári fejlődés ellenére Magyarország társadalmi szerkezetét továbbra is tragikusan megterhelték annak a feudális berendezkedésnek és mentalitásnak az intézményei, gondolkodásmódja és hagyományai, amelyek a magyar mentalitástörténetben szinte egy egész évszázadra tehető lemaradást okoztak, és nem tették lehetővé (vagy csak szűkebb körben, például a Nyugat című folyóiratban) az Európában már széles körben érvényesülő polgári demokratikus gondolkodás és intézményrendszer kifejlődését.
Ebben a tekintetben a Monarchia osztrák tartományai, különösen Ausztria és Csehország már jóval a magyarországi társadalom előtt jártak. A másik végzetessé váló országos terhet a nemzetiségi kérdés radikális megoldásának halogatása vagy inkább elmaradása okozta, az, hogy egy „svájci” típusú államszerkezet kialakítása helyett (amelyet a magyar polgári gondolkodók, például Jászi Oszkár és Ady Endre javasoltak) fennmaradt az a magyar nemzetállami ideológia, amely egy olyan országban, amelynek lakossága nagyjából 46 százalékban nem tartozott az államalkotó etnikumhoz, eleve reménytelenné tette az állam és a társadalom konszolidációját.
A magyar politikai vezető csoportoknak az 1867-es kiegyezéstől a világháború végéig a történelem éppen ötven esztendőt adott arra, hogy konszolidálják a dualista államszerkezetben adott előnyöket és előkészítsék egy többnemzetiségű államigazgatási szerkezet létrehozását. Nem éltek a történelem által felkínált lehetőséggel, egyrészt konzerválták azt a korszerűtlen társadalmi és hatalmi berendezkedést, amely sem szociális, sem politikai tekintetben nem felelt meg az európai (a nyugati) normáknak, másrészt képtelenek voltak arra, hogy valamilyen választ adjanak azokra a kérdésekre, amelyek az ország vegyes etnikai összetételéből adódtak.
Könnyű dolog a történelem menetét sok eltelt évtized után kritikának alávetni, mégis úgy gondolom, hogy ennek a kritikának, éppen nemzeti sorsunk józan megítélése végett és különösen a trianoni kényszerbéke értelmezése miatt jogosultsága van. A paraszti és munkásrétegek, valamint a nemzetiségi közösségek hatékony bevonása az állam irányításába, tehát a választójog kiterjesztése, a helyi autonómiák rendszerének fokozatos kiépítése, végül pedig egy „keleti Svájc” jellegű államszerkezet létrehozása, a nemzetiségi népesség szolidaritásának megnyerése egy „magyarországi (hungarus) patriotizmus” érzésének kialakítása, és persze az első világháborús kaland elutasítása talán megkímélte volna Magyarországot attól a tragédiától, amelyet Trianon okozott.
A „hungarus patriotizmus" korábban sem volt ismeretlen a magyarországi németek, a kárpátaljai ruszinok, a felvidéki szlovákok (tótok) és az asszimiláns zsidók körében. Inkább csak a románok és a szerbek álltak szemben azzal az identitással, amelynek kialakítása, meggyökereztetése olyan fontos stratégiai cél lett volna. A „hungarus patriotizmus" eszméje különben nem pusztán a baloldali értelmiség (a Huszadik Század körül gyülekező polgári radikálisok) javaslata volt, megfelelt volna a régi Magyarország politikai hagyományainak is, amely a vajdaságok és bánságok rendszerével hasznosan tudta artikulálni a regionális érdekeket.
Katonai sikerek – politikai mulasztások
Az első világháborús hadba lépés, miként azt már akkor (1914-ben) az ország legvilágosabban látó elméi, mindenekelőtt Ady Endre és Babits Mihály, nem véletlenül a magyar irodalom nagy személyiségei pontosan látták, a legkevésbé sem felelt meg a magyarság történelmi érdekeinek. Valójában a német birodalom, illetve a bécsi udvar, különösen a meggyilkolt, egyébként magyargyűlölő trónörökös Ferenc Ferdinánd körül gyülekező katonai vezetők erőszakossága hajszolta bele Tisza István miniszterelnököt a háború gondolatának elfogadásába. Annak ellenére, hogy 1914-ben Magyarország - és általában a Monarchia - sem katonailag, sem gazdaságilag, sem politikailag nem volt felkészülve egy többfrontos háborúra. Az osztrák-magyar hadsereg hosszú időn keresztül a lényegesen gyengébb Szerbiát sem volt képes térdre kényszeríteni, és az 1916-ban hitszegő módon Erdélyre támadó Romániát is csak német segítséggel tudta legyőzni.
A Monarchia vezetése igen sok stratégiai hibát követett el, például képtelen volt arra, hogy a korábban szövetséges Olaszország esetében legalább a semleges státus megőrzését elérje, holott az olaszokkal Trieszt és Trentino átengedése fejében kompromisszumot lehetett volna kötni, ott szinte teljesen olasz lakosság élt, és az olaszok által követelt terület lényegesen kisebb volt annál, mint amelyről Ausztriának végül le kellett mondania.
A Monarchia hadserege különben egyedül az olasz fronton szenvedett vereséget, Szerbia és Románia fölött győzedelmeskedett, Oroszország pedig az 1917-es forradalom következtében békét kért, erőit saját belső háborúja kötötte le. A békerendszer következésképp nagyrészt a francia politikai akaratot érvényesítette, ez pedig az 1871 óta titokban ápolt németellenes revánsvágyhoz igazodott, a közép-európai régió tekintetében pedig alárendelte magát a Monarchia és a történelmi Magyarország romjain létrejövő kisállamok: Cseh-Szlovákia, Románia és a Szerb-Horvát-Szlovén Királyság rendkívül ambiciózus, semmiféle mértékletességet nem ismerő, államépítő és területszerző érdekeinek. Ha a háború „német” volt, minthogy kierőszakolásában a császári Németország játszotta a fő szerepet, a béke „francia” lett, és a francia békecsinálók messze elmaradtak attól a mértékletességtől és józanságtól, amelyet nagyrészt az osztrák Metternich hatására a napóleoni háborúkat lezáró bécsi kongresszus tanúsított akkor, midőn a restaurált francia királyság határait megállapította, és például Elzászt és Lotharingiát nem juttatta vissza német fennhatóság alá.
A békefeltételek megfogalmazásakor a francia politika feladta a maga korábbi méltányosságát és józanságát is abban a hiszemben, hogy az utódállamok majd jobban féken tarthatják a német és az orosz terjeszkedési politikát - közelebbről: a bolsevizmus fenyegetését -, mint egy kompromisszumokra épülő közép-európai államszövetség, tehát a Habsburg-birodalmat felváltó valamiféle „dunai konföderáció”. Mindebben, miként ez mára jól tudható, Párizs erősen csalatkozott, és a francia politikai vezetés nem egy kiváló képviselője - legutóbb Mitterand elnök és Balladur egykori miniszterelnök - volt kénytelen elismerni, hogy a trianoni rendezés, miközben súlyos igazságtalanságokat tartalmazott és okozott, valójában nem érte el a kívánt eredményeket.
Történelmi veszteségek
A békeszerződés, amelyet két jelentéktelen (és a közéletből csakhamar eltűnő) magyar politikus írt alá, végül is a világtörténelem egyik legkíméletlenebb államközi szerződése lett, amely Magyarországot teljes mértékben régi és új szomszédai zsákmányszerző törekvéseinek rendelte alá. A történelmi magyar állam, amelynek jogi formulája a százötven esztendeig tartó török hódoltság idején is fennmaradt, Horvátország nélkül, amely nem volt a magyar állam része, csupán Szent István koronájának egyik országa, Magyarország „társországa”, 283 ezer négyzetkilométernyi területet birtokolt, ebből a csonka ország birtokában 93 ezer négyzetkilométer maradt. A 18,2 milliós lakosság 7,6 millióra csökkent, az országterületnek így csupán 30 százaléka, a lakosságnak csupán 42 százaléka maradt magyar szuverenitás alatt. Románia 102 ezer négyzetkilométernyi területet kapott - ez több volt, mint a Magyarországnak meghagyott terület - 5,2 millió lakossal, akik közül az 1910-es utolsó osztrák-magyar népszámlálás szerint 1,66 millió (az 1918-as becslések szerint 1,8 millió) volt magyar nemzetiségű. Csehszlovákia 63 ezer négyzetkilométerhez jutott, 3,5 millió lakossal, közöttük 1,1 millió magyarral. Jugoszlávia (Horvátországot nem számítva) 21 ezer négyzetkilométert kapott, 1,6 millió lakossal, közöttük 461 ezer magyarral, Ausztria 4 ezer négyzetkilométert, 292 ezer lakossal, közöttük 26 ezer magyarral, ezen kívül Lengyelország is kapott két kisebb területet a Tátra környékén, Olaszország pedig Fiumét szerezte meg, amelyre egyébként a délszláv állam is igényt tartott, holott a kikötőváros lakosságának többsége olasz volt.
Közel három és félmillió magyar: a magyarság lélekszámának egyharmada került idegen és vele szemben ellenséges érzületet tápláló, általában a magyar nemzeti identitás elfojtására törekvő kormányzatok uralma alá. Emellett a régi Magyarország társadalmában és közéletében általában jól elhelyezkedő németeket (szászokat, svábokat, cipszereket) is merőben új állami keretekbe kényszerítették a békeszerződés rendelkezései, az ő számuk is meghaladta az egymilliót. Ilyen módon a régi Magyarországtól az utódállamokhoz került tíz és félmillió főből nagyjából négy és félmillió, vagyis az elcsatolt lakosság 43 százaléka etnikai és kulturális értelemben idegen elemként került az újonnan létrehozott nemzetállamokba.
Ha meggondoljuk, hogy a történelmi Magyarország lakosságának (Horvátország nélkül) ötvennégy százaléka volt magyar és csak negyvenhat százaléka nemzetiségi, meg kell állapítanunk, hogy a trianoni rendezés nem vitte közelebb a térséget ahhoz az igazságos megoldáshoz, amelyet hosszabb távon a magyar közvélemény is elfogadhatott volna, és nem tudott érdemleges eredményeket felmutatni a térség konszolidációjában sem. A három „trianoni” állam (Cseh-Szlovákia, Jugoszlávia és Románia) közül kettő a kommunista rendszer bukása után szét is esett. A régi Magyarország terület- és népességveszteségére nem találunk példát az utolsó kétszáz esztendő európai történetében, mindehhez képest jóval kisebb az a veszteség, amelyet például a háború miatt elsősorban felelősnek tartott Németországnak el kellett szenvednie.
Trianon okai, következményei
A trianoni végzést végül is több politikai tényező alapozta meg. Csupán felsorolást próbálok adni ezekről:
1. A háborús vereség, amely egy olyan háború következménye volt, amely egy pillanatig sem állott a magyarság érdekében, ellenkezőleg, eleve a nemzeti tragédia lehetőségét vetette fel, hiszen bizonyos volt, hogy a vereség után az országot mohó szomszédai és kisebbségei feldarabolják, egy esetleges győzelem esetén pedig a Habsburg-birodalom átalakítására irányuló stratégiák fogják megváltoztatni, nyilván a magyarság kárára, a Monarchia szerkezetét.
2. A korábbi teljesen hibás nemzetiségi politika, amely a nemzeti kisebbségek (vagy legalább egy részük: a németek, a horvátok, a szlovákok és a ruszinok) megnyerése helyett szükségtelen és hatástalan intézkedésekkel idegenítette el a magyar államtól a nemzetiségeket.
3. A katonai csőd, az a politika, amely a magyar katonaságot szétzavarta, miközben az elszakadni kívánó nemzetiségieket jóformán felfegyverezte (az 1918-ban megvert román hadsereg kezében pedig, a világtörténelemben példátlan módon, meghagyta a fegyvereket – ezekkel vonultak be a románok 1918 végén Erdély területére).
4. A szociális reformok elmaradása, amely jóformán érdektelenné tette a paraszti és munkás rétegeket az ország védelmében (szemben például a negyvennyolcas szabadságharccal, mikor is a jobbágyfelszabadítás a honvédelem egyik legnagyobb politikai és erkölcsi erőforrása volt).
5. A Kun Béla-féle „vörös” uralom, amely Magyarországgal szembefordította a nyugat-európai polgári kormányzatokat (igaz, azt is el kell mondani, hogy az ország védelmének egyetlen sikeres és ígéretes akciója az az északi hadjárat volt, amely Stromfeld Aurél - egykori császári és királyi ezredes - nevéhez fűződött, és amelyet a népbiztosok, az antant követelésére, visszarendeltek – már pedig egy győztes hadsereget visszarendelni mindig vereséghez vezet).
Trianon a magyarság talán második legnagyobb történelmi tragédiája volt – Mohács után. A nemzeti tragédiák sorában számon tartott 1241-es Muhi pusztai vereséget és a „tatárjárásnak” nevezett országpusztítást viszonylag hamar kiheverte IV. Béla királysága, az 1849-es világosi vereségen is túl tudott jutni, hiszen az 1867-es osztrák-magyar kiegyezést követő néhány évtized Magyarország addig szinte nem ismert felvirágzását hozta. Talán csak Szent István, Szent László, III. Béla, Nagy Lajos és Mátyás király uralkodásának idején volt tapasztalható ehhez mért felemelkedés!
Trianon következményei mindazonáltal ma is érzékelhetők a nemzeti egység tragikus széttörésében, a hibás politikai döntésekben, mint amilyen a második világháborús szerepvállalás volt. Trianon nélkül jóval biztonságosabb és szerencsésebb lett volna huszadik századi történelmünk, amely jószerivel egymásra halmozta a nemzeti tragédiákat. Trianon következményei ma is szomorú módon érzékelhetők: a kisebbségi sorba taszított magyarság szinte kilátástalan helyzetében, a nemzeten belül kialakult konfliktusokban, a magyarság európai és világpolitikai elhelyezkedésének nem mindig biztató alakulásában.
A történelmet azonban természetesen nem lehet megváltoztatni. Elődeink rossz döntései a mi sorsunkat és utódaink sorsát is befolyásolják.
Pomogáts Béla
Népszava

2015. szeptember 5.

Székelyföld „igazi román terület”?
1918 novemberében, amikor az Erdélyi Román Nemzeti Tanács megfogalmazza Magyarországgal szembeni területi követeléseit, a székely megyéket a románlakta vidékek sorában említi, s kijelenti, hogy „Erdély románok által lakott” vidékeire tart igényt.
Ez már akkor érthetetlen volt, mert a székely megyék nem tartoztak a román vidékek közé. Talán akkor is azt jelentette, mint most, a 21. század elején, hogy Székelyföld nem létezik? Ha úgy fogalmaztak volna, hogy Erdély románok, magyarok és szászok lakta megyéit szeretnék elszakítani Magyarországtól, az tükrözte volna a demográfiai adottságokat és a politikai célt. Székelyföldre a helyes és pontos meghatározás a magyarlakta kifejezés lenne. Az 1910-es népszámlálás adatai szerint a románok számaránya itt a következő volt: Udvarhely megyében 2,28, Csík megyében 12,37, Háromszéken 15,5, míg Maros vármegye marosszéki részén mintegy 10 százalék. Érthető, hogy a 90 százalékarányban székelyek lakta Székelyföldre miért nem használják a románok által is lakott vidék kifejezést. Mert az egyértelműen csak a peremvidéki román településekre vonatkozna. Márpedig a területszerzők egész Székelyföld elszakítására törekednek. A románlakta meghatározást csak megtévesztésként használják, mert hogy nézne ki a magyarlakta Székelyföld fölötti román önrendelkezést emlegetni? Jól tudták, hogy e régió a székely népet illetné meg. Ha ők a 43 százalékarány nevében jogosnak tartották követelni Kelet-Magyarország területét, akkor a székelyek 90 százalékarányának igénye Székelyföldre vitathatatlan!
Vajon mit takar Liviu Dragnea 2013-as székelyföldi turnéján elhangzott, címben idézett kijelentése? A régiók átalakításáért felelős miniszterelnök-helyettes talán politikai megfontolásból fogalmaz úgy, hogy „Székelyföld nemcsak egy szép térsége” Romániának, hanem „igazi román terület” is. Lehet, hogy a területi autonómia elleni bizonygatási kényszer hatására tört ki belőle az őszinteség, hogy minek szeretné látni e régiót. Teszi ezt egy „baráti” látogatás alkalmával, amikor senki nem vitatja, hogy Székelyföld államjogilag Románia része. Akkor, amikor jól tudjuk, hogy az önrendelkezési jog minden nép számára „elévülhetetlen, úgynevezett ius cogens”, olyan jog, amellyel bármikor lehet élni. Ami a trianoni diktátumot illeti, precedensértékű az 1713-ban kötött utrechti békeszerződés, amely nem megegyezés alapján, hanem diktátummal született.
Az ENSZ-közgyűlés az angol–spanyol vitában úgy nyilatkozott, hogy jogos Spanyolország részéről e terület visszakövetelése. Minket, akik Románián belüli területi autonómiát kérünk, köszönetképp, hogy beérjük ennyivel, még arra sem méltatnak, hogy az általunk lakott régiót elismerjék igazi székely területnek?
Mitől igazi román terület? A miniszter ennek magyarázatával adós, de nem hihetjük, hogy ne tudná, a hivatalos román népszámlálási adatok szerint Székelyföld – a statisztika nyelvén is – igazi székely-magyar terület. Lehetséges, hogy Dragnea ismeri és elfogadja a legnagyobb román történész, Nicolae Iorga, valamint G. Popa-Lisseanu fajelméletét, amely alapján úgy gondolja, hogy Székelyföld székely népe „vérében” román, vagyis román származású?
Tiszától a Dnyeszterig
Nyilvánvaló, hogy a székely megyék románlakta vidékké nyilvánítása politikai célzatú. A román politikai elit számára 1918-ban közismert volt az Aurel Popovici által – Ferenc Ferdinánd osztrák trónörökös sugallatára – 1906-ban összeállított Nagy Ausztria Egyesült Államok konföderációjának terve, amely a történelmi Székelyföldnek (Seklerland) Erdéllyel egyenrangú szövetséges státust biztosítana. Tehát tudják, hogy – a népek önrendelkezési joga alapján – jogtalan e székely régió bekebelezése. 1918. december elsején Gyulafehérváron (is) a minél nagyobb terület megszerzését határozták el. Magyarországtól 26 magyar vármegyéjének átadását követelték – köztük színmagyar nagyvárosokat és a Tisza keleti sávját –, mindezt az 57 százalékarányú nem román ajkúak megkérdezése nélkül.
A Tiszától keletre levő magyarországi települések lakói – közel száz évvel Magyarország szétroncsolása után – még álmukban sem hinnék el, hogy a szélsőséges román nacionalisták mindmáig nem mondtak le e területekről. A 2000-ben alapított Noua Dreaptă (Új Jobboldal) – a Vasgárda szellemi örököse – legfőbb célkitűzése a Tiszától a Dnyeszterig tartó területek megszerzése. E követelés Moldva és Havaselve egyesülése ünnepén, 2015. január 24-én is elhangzott.
Kollektív jogok nélkül
Ha tisztességes politikai morál jellemezné Romániát, akkor lehetne olyan demokratikus törvényeket alkotni, amelyek egyenlőségre, kölcsönös tiszteletre alapoznák a nemzeti közösségek jogait. Ha a román nacionalista elitet nem a más nyelvű és kultúrájú nemzeti közösségek léte zavarná, hanem célja a magasabb életszínvonal megteremtése lenne, akkor törekedne arra, hogy a döntések helyben szülessenek. Azokra bízná, akiket érint, a nagy történelmi régiók etnikumtól függetlenül maguk dönthetnének sorsukról. Sabin Gherman, a jeles román értelmiségi adatokkal alátámasztott előadásaiban rámutat, hogy a román demokrácia alapköve Románia föderális átszervezése lenne. Bizonyos alrégiók területi autonómiát élveznének, mint például Székelyföld, Partium stb. Romániában ennek ellenkezője zajlik. Az 1990-ben megszerkesztett alkotmány első cikkelyét úgy fogalmazták meg, hogy lehetetlenné tegyék a közösségi jogok gyakorlását, köztük a magyarok, a székelyek területi, kulturális, illetve helyi autonómiáját, és meggátolják az ország föderális átszervezését. Az alkotmány első cikkelyének horderejét a politikailag éretlen magyar parlamenti csoport is érzékeli, és nem vesz részt a szavazáson. Egyedül Király Károly érti e törvény valódi súlyát, és tiltakozásként elhagyja a termet. Fültanúja voltam (Sepsiszentgyörgyön) az olyan megjegyzéseknek, hogy: Király megint kiviselte magát! Annak a cikkelynek semmi jelentősége! Miért kell a románokat heccelni? Azóta mindenki meggyőződhetett arról, hogy az említett alaptörvényre hivatkozva akadályozzák meg a kollektív jogok biztosítását.
Csaba királyfi visszatér?
Az ősi szimbólumokat tartalmazó székely zászló kitűzése miatti első pénzbüntetést a marosvásárhelyi rendőrség szabta ki. Egy másik székely szimbólum eltávolításának követelése Kovászna megye prefektusától származik. Őt a Terra Siculorum (Székelyföld) nevet tartalmazó tábla zavarta, amely Sepsiszentgyörgy központjában állt. Végül a „modellértékű” román demokrácia 2015 Kisasszony havában már nem tűri a kis ovális SIC feliratú öntapadóst sem. A Kovászna Megyei Fogyasztóvédelem munkatársai Sepsiszentgyörgyön ezért háborgatták a magántaxisokat, kapartatják le az autók farán lévő jelképet, mert jogos használatáról nem tudtak semmilyen igazolást felmutatni! Az ember nem tudja, sírjon vagy nevessen! Ha április elseje lenne, azt hihetnénk, hogy az említett intézmény tréfát űz. Megfigyelhető, ha korábban a szélsőséges önjelölt hőbörgők gyalázták a székelységet, illetve szélsőséges bandák ordítozták, hogy a székelyek és Székelyföld nem létezik, most egyre gyakrabban a román állam törvényes intézményei teszik ugyanazt. Büntetve, fenyegetve és a törvényességre hivatkozva! Kérdés, meddig lehet porig alázni egy őshonos népet. Székely voltunk szimbólumait – székely zászló, a Terra Siculorum, a SIC-jelkép – népszerűsítő reklámnak csúfolni? Kérjünk engedélyt jelképeink használatára! Kitől? Az égi hatalmaktól? Csaba királyfitól? Köztudott, hogy hadai élén – a székely mitológia szerint – a Tejúton lovagol, de a csillagösvényről hazatér, ha a székely nép veszélybe kerül!
Talán a legegyszerűbb az lenne, ha már születésünk pillanatában résen állva követelnénk azt a román nyelvű, lepecsételt igazolást, amely bizonyítja székelységünket, s hogy Székelyföldön születtünk. Amire nagy szükség lenne, mert nélküle nem használhatjuk a Székelyföldet és székely mivoltunkat szimbolizáló SIC-jelképet. A megalázott székely atyafiakat az­óta is fűti a kíváncsiság, és kérdezgetik is egymástól, hogy a buzgó hivatalnokok a RO jelzést is levakartatják, büntetik, ha arra a székely taxisnak nincs szerződése? Hogy a székelyudvahelyi rendőrautó magyar felirata körüli siralmasan nevetséges hacacárét most ne is emlegessük.
Az úgynevezett Székelyföld
A román politikai elit és a szélsőséges nacionalisták kínosan ügyelnek, hogy nehogy kiejtsék szájukon a Székelyföld megnevezést. Ha mégis elhangzik, akkor az úgynevezett szóval jelzik, hogy ők tudják, nem létezik. Agyrém: területi autonómiát kérni néhány száz székelynek? Márpedig a román népszámlálás csak ennyit talált. Micsoda pofátlanság a székelyek követelőzése! – halljuk a román médiában. Mi lenne ebből a szép, kerek országból, ha minden kis csoport autonómiát kapna? A székelyek nyelve és kultúrája azonos a magyarral, de sajátos történelmük révén egy évezreden át külön népnek tartják magukat. A székely nép fogalmát sokan az iskolában tanultak alapján csak rendi értelemben, a középkorra vonatkoztatva használják. Márpedig a székelyek önálló nép a magyarokhoz való csatlakozástól kezdve, de az azonos nyelv és kultúra révén részesei a magyarságnak is. Abban különböznek a magyarságtól, hogy annak legöntudatosabb csoportja. A külön nép tudatát úgy kell érteni, mint a németeknél: vannak osztrákok, bajorok stb.
Hogy a székely hivatalos népszámláskor nem vállalja székelységét, annak magyarázata egyszerű. Brătianu román miniszterelnök a párizsi tárgyalások (1919–20) idején a székelyeket külön nemzetiségnek nyilvánítja, és különböző csúsztatásokkal lefaragja az 1,7 millió erdélyi magyar lélekszámát 600 ezerre, ezzel is alátámasztva a román igényt a románlakta Erdélyre. Azóta a román népszámláskor a magyar politikusok óva intik a székelyeket, hogy vallják magukat magyarnak. Azonban most, amikor a székely területi autonómiát követeljük, szükség van a székely identitás vállalására! Székelyföld létezik!
Az utóbbi másfél évtizedben a székely nemzeti öntudat megerősödött. Akik részt vettek az autonómiáért folytatott tüntetéseken, tudják, hogy az egyik erőteljesen skandált jelszó: Székelyek vagyunk! Ebben szerepet játszik a hun származás tudata és a sajátos székely történelem! Nem elhanyagolható: ez tiltakozás az ellen is, hogy a hatalom nem ismeri el a székely népet, Székelyföldet! A román nacionalistáknak meg kell érteniük, hogy történeti források százai bizonyítják Székelyföld létét, mely már akkor is létezett, amikor a román államok (1330, 1359) alapítására még nem került sor. A székely ispánra utaló oklevél 1235-ből származik. Székelyföldet nem most találtuk ki! Egy 1495-ből fennmaradt latin szövegben olvasható az in terra Siculi megnevezés, egy másikban, melyet 1497-ben kelteznek, az in terram Siculorum, majd a 16. századtól kedve egyre gyakrabban magyarul és németül is olvasható a Zekel földen és a Zegelland formában is. Mi tudjuk, hogy Székelyföld volt és lesz! Mert egy nép (nemzet) – nem rendi nemzet, nemzeti kisebbség, nemzetiség – létét nem lehet letagadni!
Kádár Gyula
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

2016. június 4.

A Párizs környéki békék és Erdély
LUCIAN BOIA történész egyik új könyvében az első világháborúhoz és a román nemzetépítéshez kapcsolódó mítoszokkal is vitába száll. Szokásához híven azokat a mitológiává előlépett értelmezéseket vitatja, amelyekkel a román közönség eddig leginkább kikezdhetetlen igazságként találkozhatott. Ilyen a Vesztesek és győztesek – Az első világháború újraértelmezése című esszéje is, melynek egyetlen célja: valós megvilágításba helyezni a jól bejáratott, a román nemzetépítés szempontjából meghatározónak számító történelmi pillanatokat, mint az első világháború, az abban vállalt román és német szerep, valamint a Párizs környéki békék és Erdély kérdése.
Lehetett volna másképp is?
Miként a szerző kiemeli, nem lehetünk teljesen biztosak abban, hogy Ferenc Ferdinánd, az Osztrák–Magyar Monarchia trónörökösének meggyilkolása nélkül nem robban ki az első világháború. Ahogy szerinte az sem volt szükségszerű, hogy a trónörökös meggyilkolása egy világháborúhoz vezessen. Az első világháború előtt rendkívül kiegyensúlyozott európai hatalmi rendszer állt fenn, amelyet mi sem bizonyít jobban, mint maga az elnyúló háború, melyben a szemben álló felek évekig harcoltak, de egyik fél sem volt eléggé erős ahhoz, hogy végleges győzelmet arathasson. Boia nem fél az erős párhuzamoktól sem. Szerinte a monarchia Szerbiát érintő támadása, ami az események túlreagálásaként is értelmezhető, hasonlítható az Amerikai Egyesült Államok 2001. szeptember 11. utáni közel-keleti politikájához, pontosabban az afganisztáni és az iraki intervenciókhoz. Boia azt is kijelenti, hogy miután Németország két világháborút is elveszített, napjainkban nagyon közel áll ahhoz, hogy megnyerje a békét. A szerző értékelésében abból sem lenne szabad szükségszerűséget kiolvasni, hogy a korban „a nacionalizmus a zenitjén állt”. A korban ugyanis új erőre látszott kapni az internacionalizmus is: nemzetközi szervezetek alakultak, a világ összekötöttebbé vált, mint korábban bármikor. Boia szerre megnézi a világháború fő európai aktorait, akiknek a motivációit mind lehetne legitimnek olvasni, ugyanakkor mindannyian végtelenül mohóknak is számítanak. A különbség annyi, hogy míg egyesek (franciák, britek) a status quo fenntartásában érdekeltek, addig mások (németek, oroszok, románok) annak a felborítását szeretnék elérni. Ez attól függött leginkább, hogy a fennálló rend kinek volt jövedelmezőbb és előnyösebb.
A Schlieffen-terv katonai szempontból logikus, politikai és erkölcsi szempontból katasztrofális. A háborút azonban meg kell nyerni. Mit ér a jó híred, ha elveszítetted a háborút? A regionális ellenfelek, illetve a beszorítottság érzete késztette a feleket katonai szövetségekbe, és a politikai döntéseknek a katonai döntések alá rendelése, valamint az automatizálódó hadviselés vezetett a gyors és véres eszkalációhoz. Ugyanakkor itt azt is kiemeli, hogy „a számos emberélettel járó esemény feldolgozása is lehetséges, miként tették ezt a franciák és a németek közös történelemkönyvek írásával. Felveti annak a kérdését, hogy miért nem lehetett ugyanígy eljárni például a magyarok és a románok esetében is.”
Németország, Románia és a németbarátok
A könyv következő részében arról beszél, hogy Németország végső veresége nem volt soha magától értődő. Például 1917-ben még úgy tűnt, hogy a németek tudnak nyerni azután, hogy Oroszország kiesett, és Romániára is vereséget mértek. Tehát a kétfrontos háború helyett ettől a ponttól fogva csak egyetlen frontra kellett koncentrálniuk. Azonban a világháborúba belépő Amerikai Egyesült Államok katonai és gazdasági ereje már teljesen átrajzolta az erőviszonyokat. Miként az is, hogy a franciák a várakozások ellenére sem törtek meg, és Németország is kifulladt a hosszú és véres háborúban. Németországnak az sem segített, hogy a kikapcsolt keleti frontokon még mindig sok egységet állomásoztatott, hogy uralhassa, gazdasági háttérországként használhassa a térséget. Ebben a kontextusban értelmezhető leginkább Románia szerepe is. Ahogy Románia ekkor hozott döntései is sokatmondóak, akkor is, ha a hivatalos mitológiává vált történéseket úgy tálalják, mintha azok nem sülhettek volna el másként, és relativizálják néhány döntés súlyát. Ilyen döntés Boia értékelésében az, hogy az 1916-os román hadba lépéssel Erdélyt választották Besszarábiával szemben, amelyet később – az orosz összeomlás következtében, amire nem számíthattak – megkaptak ugyan, de aztán el is veszítették, amikor a magára talált szovjet hatalom újrarendezte a térséget a második világháború után. Boia itt megint olyant ró fel a román államnak és elitnek, amivel a hivatalos diskurzusban nem igazán találkozhatunk: az imperialista kísértést. Románia ugyanis a számottevő román lakossággal nem rendelkező Besszarábia és Kvadrilater megszerzése után annak az Erdélynek a megszerzésére törekszik, amelynek többségi lakossága ugyan román, de nemcsak román, hanem legalább ugyanannyira és egyszerre német és magyar is. Ez a „kis imperialista kísértés” bővül oda, hogy a Dnyesztertől a Tiszáig minden a követelések lajstromára kerül, hasonlóan a többi térségbeli nemzet valóságtól elrugaszkodott követeléseihez. „Romániának olyan szerencséje van, hogy már nincs is szüksége az ország sorsát intéző inkompetens politikusokra” – idézi Petre C. Carpot.
Boia a németbarátok (germanofilek) érveit is érthetővé teszi egy olyan közvélemény számára, amely nagyrészt kizárta, hogy egyáltalán volt ilyen. A cári Oroszország összeomlása előtt a germanofilek úgy érveltek, hogy Romániának a német győzelem az egyetlen esélye, mert egy antant s egyben orosz győzelem esetén hiába kapná meg Románia Erdélyt, óhatatlanul orosz befolyás alá kerülne. Itt Boia arra is kitér, hogy míg az erdélyi románok viszonylagos elnyomásban, de szervezetten és élénk kulturális közéleti vitákat folytatva éltek, addig a besszarábiaiak vitathatatlan és kendőzetlen asszimilációs kísérleteknek voltak kitéve.
Minden jogos kritika ellenére Magyarország jogállam volt, alkotmányos és parlamentáris. Oroszország ezzel szemben autokrata birodalom, mely a besszarábiai románok módszeres és hatékony oroszosításán dolgozott. Azonban a cári Oroszország összeomlásával a germanofilek érvei elveszítették létalapjukat.
Röviden az erdélyi románok kérdésére is kitér a szerző. Szerinte ezek, a regátiakkal ellentétben, inkább közép-európaiak voltak, és annak ellenére, hogy amikor a kérdés oda egyszerűsödött, hogy Budapest és Bukarest között kellett választaniuk, az utóbbit választották, még mindig inkább voltak érdekeltek egy autonómiában, mint a román nemzetállamban, abban a projektben, amelynek végül fejet hajtottak.
Boia itt azzal a gondolattal is eljátszik, hogy mi történt volna, ha Románia nem lép be a háborúba. Ugyanis, abban az esetben, ha a történelem többi része a megtörtént módon játszódik, akkor tulajdonképpen „ingyen”, vérveszteség nélkül kapta volna meg az áhított tartományokat, Besszarábiát és Erdélyt az Osztrák–Magyar Monarchia és a cári Oroszország összeomlása következtében.
A Párizs környéki békék és azok ellentmondásai
Boia a Párizs környéki, első világháborút lezáró békék visszásságaira is felhívja a figyelmet. Ez a román közbeszédben egy másik olyan kérdés, amit nem szokás megkérdőjelezni, ugyanis 1918 számít a modern román állam születésének.
Kiemeli, hogy miközben egyik oldalon a wilsoni nemzeti önrendelkezési elveket hangoztatták, addig a németek és a magyarok esetében számos esetben eltekintettek ettől. Azt is hangsúlyozza, hogy az új nemzetközi rendszer megalkotásakor az amerikaiak izolacionizmusba vonultak, az oroszok a polgárháborújukkal voltak elfoglalva, a britek meg leginkább gyarmatbirodalmukkal törődtek, ezért egyedül Franciaország volt a térség rendezője. Franciaország annyira el volt foglalva saját biztonságával, hogy a briteknek többször is vissza kellett fogniuk őket. Erdély kapcsán a Gyulafehérváron 1918. december 1-én tartott, a tartomány Romániával való egyesülését kimondó román nagygyűlés legitimitását is megkérdőjelezi: „A Nagygyűlés nem pótolhatta a népszavazást, hiszen nemcsak a románok voltak jogosultak Erdély jövőjéről dönteni, hanem a tartomány valamennyi lakója.
A lakosság felét tehát nem kérdezték meg, akar-e Románia határai közé kerülni” – fogalmaz Lucian Boia. A mítoszromboló könyveiről híres történész azt is megemlíti, hogy Erdély és Bukovina megszerzésével Románia lemondott Moldva Pruton túli részeiről. „Erdély és Bukovina elég meggyőző jutalom volt a másik román tartomány, Besszarábia teljes elfelejtéséhez. Az ugyanis szóba sem kerülhetett az Antanttal, azaz Oroszországgal kötött szerződés esetén” – fogalmaz a történész. Miközben valószínű, hogy egy népszavazás megszervezése sokkal legitimebb lett volna. Azt sem hallgatja el, hogy ekkor már egy román megszállás realitásáról is beszélhetünk, tehát korántsem olyan egyértelmű, hogy a román tartományok mindig is egyesülni szerettek volna. Arról nem is beszélve, hogy az erdélyi románok mit gondoltak erről az egyesülésről, és hogyan képzelték el. Ugyanakkor hangsúlyozza, hogy a Párizs környéki békék jelentették a modern Európa „születési bizonyítványát”, és annak ellenére, hogy olyan egységek, mint Csehszlovákia vagy Jugoszlávia felbomlottak, többé-kevésbé megmaradt az akkor megalkotott Európa. Felhívja a figyelmet az asszimilációs politikára is, amelyet az újonnan létrejövő, jelentős kisebbségekkel megalkotott államok folytattak megalakulásuk után, egészen a nacionálkommunizmus időszakáig. (Súlyos tapasztalataink szerint még hangsúlyosabban tovább – Háromszék megj.) Csak így történhetett meg, így lehetséges, hogy míg 1918-ban 70 százalék körüli volt a románok aránya Romániában, az arány jelenleg 90 százalék körülire növekedett. Boia arra is kitér, hogy a német nácizmus megjelenése nem volt egyedi: különböző aspektusai – az antiszemitizmustól a rasszizmusig – Európa és a világ más térségeiben úgyszintén jelen voltak. Azonban kellett az első világháború és annak sajátos lezárása ahhoz, hogy a nácik hatalomra kerülhessenek és világuralomra törhessenek. Ugyanígy a bolsevikok hatalomra jutása sem magától értetődő az első világháború által teremtett kontextus nélkül. E tényezők meg egyenesen vezettek a második világháborúba.
FŐCZE JÁNOS (Transindex)
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

2016. június 4.

Hencz Hilda: Magyar Bukarest (12.)
Az első világháború után, amikor az idegen felekezeti iskolák megmaradása került terítékre, Eliodor Constantinescu tanfelügyelő próbálta ezek veszélyességét bizonyítani, különösen a katolikusokét, megismételte véleményét, melyet már az oktatásügyi minisztériumnak 1916-ban beterjesztett hivatalos jelentésében is kifejtett. Megemlítette Kuczka A. Prelátus nevét, aki „impozáns palotát” építtetett, ahol rend és fegyelem uralkodott: „a konyhája tisztább volt, mint a hálók sok román iskolában”, és a nevelést „odaadóan és dicséretre méltó büszke makacssággal” folytatták az életüket „az egyháznak felajánló” nők.
A tanulók szigorú felügyelet alatt álltak, és hozzászoktatták őket a munkához, komolysághoz és kötelességtudathoz. Mégis ennek a nevelésnek, ahol a román nyelvet csak heti 3–4 órában tanítják, „semmi köze a román kultúrához és nyelvhez”, véli a tanfelügyelő, „nem fűti a nacionalizmus szent tüze”, és idegen a román szellemiségtől, márpedig a nevelés csak egyféle, román lehet. A magyarellenes megnyilvánulások véletlenszerűek is lehettek, de mindenképp a magyarellenes propaganda következményei voltak. Egy 1894-es levelében Bartalus lelkész beszámol egy incidensről, amely a majális alkalmából a zeneegylet és a színtársulat által szervezett bál után történt. Az egyik magyar résztvevő otthonába betörtek, és ellopták az egylet zászlóját, amelyet a konzul felesége adományozott neki; mi több, a zászlót el is égették Mihai Viteazul szobránál. A magyarok panasszal fordultak a prefektúrához, és kártérítést követeltek, amit meg is kaptak 700 frank értékben. A román–magyar kapcsolatok néhány esetben rendkívül feszültté váltak. Egy ilyen pillanat helyszíne volt a jubiláris Nemzeti Kiállítás a Carol parkban (nyitva 1906. június 6. és november 26. között), amelyet Károly király uralkodásának 40. éve és megkoronázásának 25. évfordulója alkalmából szerveztek. Két nappal a hivatalos megnyitó előtt Bukarestbe érkezett hivatalos látogatásra dr. Karl Lueger, Bécs polgármestere, a magyarok nyílt ellensége. Egy nappal korábban tüntetés volt a magyar képviselők ellen bécsi szállásuk előtt, ennek megszervezésében Luegernek is része volt. Magyarellenes magatartása miatti szimpátiájuk kifejezéseként Luegert nagy pompával fogadta Bukarestben egy egyetemi tanárokból, volt miniszterekből és Petre Grădişteanuból álló román bizottság, sokan hangot adtak azon reményüknek, hogy amennyiben fegyveres konfliktus törne ki, az osztrákok Romániával szövetkeznének a magyarok ellen, akárcsak 1848-ban. A brassói magyar lapok arra kérték a bukaresti magyarokat, hogy bojkottálják a kiállítást, rámutatva a bécsi polgármester látogatásának igazi jelentőségére: „a román kiállítást nagy szimpátiával fogadta a magyarság, abban a hiszemben, hogy a magyarok meghívása a barátság gesztusa a románok részéről... Most azonban, a Lueger romániai fogadtatását látva, megértették, hogy az egész csak egy magyarellenes demonstráció volt”. A Bukaresti Magyar Újság nem fűzött kommentárt Lueger látogatásához, és továbbra is Románia és Károly király iránti lojalitásának adott hangot. A romániai magyarok egy kis, tulipán alakú, 12 négyzetméteres pavilont építettek két bejárattal. Az épület homlokzatára ezt írták: ,,Légy hű honpolgára a hazádnak, de kérd Isten áldását arra a földre, ahol kenyeredet keresed”. A tulipánt azért választották, mert Magyarországon a nemzeti újjászületési mozgalom során ez volt a nemzeti termékek szimbóluma. A magyar pavilon Ţepeş tornya mellett állt, és Constantin Istrati miniszter – aki a király üzenetét tolmácsolta –, az osztrák–magyar követ és más budapesti hivatalosságok is meglátogatták. Délután az Újvári István esperes vezette magyar küldöttséget fogadta a király. Miután visszatért Bécsbe, Lueger azzal vádolta a bukaresti magyarokat, hogy meg akarták őt gyilkolni. Ezúttal Poliány röviden válaszolt a lapjában, úgy vélte, hogy Lueger túllépett szerepkörén bukaresti látogatása során, ugyanis nem Ausztria képviseletében érkezett ide, sem valamelyik párt vezetőjeként, hanem csak mint egy baráti ország egyik városának polgármestere. Lueger tiszteletére a Fântânei (Kút) utca a Dr. Lueger nevet kapta (a háború után Berthelot tábornok nevét viseli). Illik megjegyezni, hogy Lueger volt Hitler sovén és antiszemita politikájának ihletője. A királyi pár július 5-én látogatta meg a pavilont, ahol Poliány román nyelvű beszéddel fogadta őket; lapjában csak egy száraz és rövid beszámolóban említi a királyi látogatást. A kiállítás bezárásakor a szervezők bőkezűen osztogatták a diplomákat mindenkinek. Több kitüntetést kapott Poliány Zoltán is, a magyar pavilon szervezője, egy díszoklevelet és egy aranyérmet, a magyar iskolák is kaptak kitüntetéseket a kiállított kézimunkákra, de kilenc bukaresti egyletet, a piteşti-i kórust és a giurgiui nőegyletetet is kitüntették. A kiállításon a határon túli románok is részt vettek. Az osztrák–magyar birodalom románjai származási helyüket csak románul tüntették fel, ahogy azt Barabás Endre tanár megfigyelte. Őt az új román hatalom 1919-ben előbb letartóztatta, majd kitoloncolta Erdélyből. Az Apponyi-törvény 1907-es életbe léptetése újabb hullámokat vert, egyes román újságok ismét a magyarok kiűzését követelték. A romániai magyarok leghőbb kívánsága a kölcsönös támadások megszüntetése és a két nemzet közti súrlódásmentes kapcsolat maradt. Az 1907-es feszült hangulat miatt, amelyet a több ezer áldozatot követelő parasztlázadás is súlyosbított, a magyarság 1908 tavaszára halasztotta a Magyar Társaság megalakításának 50. évfordulójára tervezett ünnepségeket. Több mint 200, különféle bukaresti és vidéki társaság tagját hívták meg, és az osztrák–magyar követet. Magyarországi vendégek is érkeztek: Kossuth Ferenc, kereskedelmi és szállításügyi miniszter, Kossuth Lajos fia, valamint Molnár Viktor, a kultuszminisztérium államtitkára. A társaság zászlóját az osztrák–magyar konzul magyar felesége avatta fel. Ebből az alkalomból megjelent egy szépen illusztrált emlékalbum is 2000 példányban, amelyet Vizi Dénes katolikus kántor szerkesztett, de amelyet sajnos nem találtunk meg a gyűjteményekben. Ugyancsak 1908-ban a vásárhelyi származású szobrász, Horváth Géza megalkotta Vasile Lascăr egykori belügyminiszter szobrát, amely még ma is áll a Batiştei utca és a miniszter nevét viselő utca sarkán. A szobrot G. Horvath névvel szignálta. A Bukaresti Magyar Újság bár beszámol a szobor leleplezéséről, nem ad további részleteket a szoborrendelés körülményeiről, de megtudjuk, hogy a művész ugyancsak román rendelésre faragta meg a cotroceni-i palotában kiállított A kis dorobánc szobrát, illetve két szoborcsoportot a Bazilescu ortodox templom számára, ez utóbbiakat később ismeretlen körülmények között eltávolították. Ugyanez a szobrász az alkotója Gheorghe Panu író bronz mellszobrának is, amely a Cişmigiu parkban áll, G. Horvath, sculpteur aláírással. Egy másik, a Lueger látogatásához hasonló feszült helyzet állt elő 1909-ben, amikor Ferenc Ferdinánd főherceg, osztrák–magyar trónörökös érkezett látogatóba Bukarestbe. Elterjedt a pletyka, hogy a főherceg, aki a magyarok ellensége volt, a románok szövetségéért cserébe lemondott volna Erdélyről. Az erdélyi románság sorsa jobbra fordulásának minden reményét benne látták, ahogy azt a politikus frontember Alexandru Vaida-Voievod is nyilatkozta. A főherceget Sinaián több erdélyi románokból álló küldöttség, mintegy 400 fő fogadta, és a román egyetemisták szétszaggatták a főherceg ünneplésére érkező magyarok zászlóit. Az idegen iskolák működésére vonatkozó korlátozások és a magyarellenes támadások ellenére a XX. század első 16 éve a Kárpátokon kívüli romániai magyar közösség virágkorát jelentette. Történelmükben egyedülálló módon fejlődtek a magyar katolikus iskolák, és a megjelenő lapok lenyűgözőek tartalmuk gazdagságával, rendszeres megjelenésükkel és hosszú élettartamukkal. Két lap, a Bukaresti Magyar Újság és a Romániai Magyar Újság nagyjából 15 évig jelent meg (1901 decembere és 1916 augusztusa között). A Romániai Magyar Újságot Brozer Vilmos és dr. Székely Béla Albert alapította. Dr. Székely lett a lap főszerkesztője; 1914-től elvállalta a Magyar Társaság elnöki tisztét is két évre. Két további munkatársuk Szőcs Géza és Rejöd Alpár orvosok voltak. A magyarországi újságíró, Poliány Zoltán szerkesztette Romániai Magyarok Nagy Képes Naptára 12 éven át (1905–1916) jelent meg mintegy tízezer példányban, a lapokat kiegészítette a tanárok, papok, iskolai vagy templomépületek fényképeivel, valamint hosszú névsorokat is közölt róluk. Ezek a dokumentumértékű fotók sok esetben az egyetlen biztos források a ma még álló épületek beazonosításához. Habár sokan támadták román részről, még maga Spiru Haret is, a Naptár dicsérő hangnemben számol be a királyi házról és a románságról. A magyar iskolahálózat fejlesztésének kérdése egyre hangsúlyozottabban tér vissza a század elején, amikor nyilvánvalóvá vált, hogy a magyarok elmaradtak a sokkal kisebb számú, de virágzó iskolákat fenntartó külföldi közösségek, a németek és franciák mögött. A gazdag román állampolgárságú vagy külföldi diáklányok az Angolkisasszonyok Intézetébe jártak. A német evangélikus iskola ugyancsak jól szervezett volt, és minden szinten folyt a tanítás: iskola előtti, elemi, gimnazista vagy középiskolás szinten is, az érettségi vizsgát pedig elismerte a román állam. A német katolikus vagy a magyar református iskolákban csak az elemi oktatást ismerték el. Az Universulban 1902-ben megjelent hír szerint Bülow német kancellárnak szándékában állt mintegy 600 ezer márkára duplázni a romániai német iskoláknak nyújtott támogatást, hogy a tanárok fizetését növelhessék, és számukra nyugdíjat biztosíthassanak. A németeknek számos alapítványa is volt, de rendelkeztek más jövedelmi forrásokkal is, így biztosítani tudták a jólétet, 1885-ben egy öregotthont is nyithattak, amit a magyar közösség sohasem volt képes megvalósítani. A zsidóknál a tanulási kedv mindig is magas volt. A magániskolák jó része tulajdonképpen zsidó iskola volt. 1903-ban a zsidóknak 16 tanintézményük volt Bukarestben, a szegény diákok tandíjmentességet élveztek és ingyen ebédelhettek a menzán. Zsidók más magániskolákba is jártak, úgyhogy 1904-ben 3765 zsidó diák volt; az állami iskolákban további 1644 volt zsidó a 24 101 beírt diák közül. A magyarok szerették volna behozni lemaradásukat, de ez csak részben sikerült a magyar katolikus templom- és iskolahálózat gyors megteremtésével és fejlesztésével; ugyanakkor folyt, bár lassúbb ütemben a magyar kálvinista iskolahálózat fejlesztése is. (folytatjuk) JÁNOS ANDRÁS fordítása
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)



lapozás: 1-22




(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2020
Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék