udvardy frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1990-2006
 

találatszám: 3 találat lapozás: 1-3

Névmutató: Fodor Kálmán

1999. június 21.

Sárközújlak község megrendezte a Sárközújlak Napját. Találkoztak Sárközújlak szülöttei. Szépségversenyt és diszkót rendeztek. A megyei politikai képviselői is eljöttek, beszédet mondtak. Sárközújlak Fehérgyarmattal testvértelepülési szerződést kötött. Felavatták a község központjában felállított világháborús hősök emlékművét, majd leleplezték a Fodor Kálmán (1929-1980), helybeli festőművész emlékére készített emléktáblát a művész egykori lakóházán. A résztvevők ezután megtekintették Szilágyi Béla és Podolyák Vilmos festőművészek kiállítását. Délután megyei román és magyar írók találkoztak, bemutatták Anzik Albert most megjelent, Sárközújlakról szóló monográfiáját. /Sárközújlak Napja - 1999. = Szatmári Friss Újság (Szatmárnémeti), jún. 21./

2006. január 6.

A mindössze 50 évesen elhunyt Fodor Kálmán festőművész képeiből terveznek idén emlékkiállítást. Alkotásai szétszóródtak a világban, de a múzeum tulajdonában található tizenkét képhez még húsz-harmincat mindenképpen kölcsönkérnek, közölte Erdős Judit, a Szatmár Megyei Múzeum képzőművészeti részlegének vezetője. A régi főtér egyik legszebb épületében, a neogótikus Vécsey-házban működik a galéria, ahol idén nyolc művészeti kiállítást terveznek, köztük a szatmári orvos-festők, grafikusok, szobrászok régóta tervezett tárlatát. Itt látható az a kiállítás is, amelyet két világháború közti sajtóból állít össze Kereskényi Sándor. /Sike Lajos: Tárlatgazdag a Vécsey-ház. Orvos-festők Szatmárnémetiben. = Új Magyar Szó (Bukarest), jan. 6./

2011. július 24.

„Előttünk egy nemzetnek sorsa áll”
Dr. Lovas János magyartanár, kutató gazdag életpályájáról, tanári és szaktanfelügyelői tapasztalatairól, a tanári hivatás írott és íratlan szabályairól mesél. Az elismert tanár ősztől nyugdíjba vonul, de a katedra mellől nem távozik végleg.
Lovas János 1946. november 17–én született a Temes megyei Szapáryfalván. A falu helyén a XIX. század hetvenes–nyolcvanas éveiig erdő volt, azt kiirtották, hogy vasútvonalakat építsenek. A megmaradt területet mezőgazdasági területté nyilvánították, majd arra tizenöt településről hoztak lakosokat. Lovas János ebben a faluban született, itt járt iskolába 1953–60 között, középiskoláit a Lugosi Coriolan Brădiceanu Líceumban végezte, majd sikeresen felvételizett a kolozsvári Babeş–Bolyai Tudományegyetem filológia szakára. Sok évig volt magyartanár, magyar szaktanfelügyelő és a BBTE adjunktusa.
Reggel kilenc órára, a Babeş–Bolyai Tudományegyetem szatmárnémeti kirendeltségének tanári szobájába rögzítettük a beszélgetés időpontját. A tanár úrnak már az asztalán volt a kávé, igazán még nem tudta, hogy miről fog beszélni, annyi tény, hogy egy nagyon hosszú életpályára tud visszatekinteni, melyről akár napokig is tudna mesélni.
„Ez már egy más világ, mint amelyikben én életem nagyobb részét leéltem — tűnődik el Lovas János tanár úr. — Nem rosszabb, de valahogy más… Szülőfalum, a Temes megyei Szapáryfalva, már csak emlék számomra, hiszen olyan átalakulásokon ment át, hogy lehet meg se ismerném. De a megmaradt emlékek tökéletesek. A szabályosan elrendezett utcák, a faluközpontban lévő községháza, a templom és az iskola, ahol tanulmányaimat kezdtem. Negyedik osztály után bevittek bennünket a lugosi 3–as Számú Magyar Középiskolába. Az osztály nagy része nem akart ott maradni, mert túl nagy volt a szigor. Az osztálytársaim visszamentek a faluba, engem apám nem engedett vissza, azt akarta, hogy városon tanuljak. Hatodikba muszáj volt visszamenni. Nyolcadikba ugyancsak Lugoson folytattam tanulmányaim. Akkor már Coriolan Brădiceanu Líceumnak nevezték, de már összevont iskola volt, melyben működött magyar tagozat is. Érettségi után felvételiztem a Babeş–Bolyai Tudományegyetem filológia karára. Nem volt könnyű, hiszen hatan voltunk egy helyre. Előbb azt gondoltam, hogy román–magyar szakra íratkozok, de erről lebeszéltek. Annyit kellett volna tanuljak, mintha két egyetemet végeztem volna egyszerre. Amúgy is nagyon hálátlan dolog az, ha magyar gyerekek számára kell románt tanítani. A gyerek számára nehezen megy, a tanár pedig úgy érzi, nem végzi jól a munkáját. Harmadéven szakosodni kellett: irodalom vagy nyelvészet? Húsz hallgató közül hárman választottuk a nyelvészetet. Államvizsga dolgozatom témája Szapáryfalva teljes tulajdonnév rendszerének (személynevek, állatnevek, földrajzi nevek) bemutatása volt.” 
Sárközújlaki évek 
„Az egyetem elvégzése után Bukarestben történt a kihelyezés — folytatja Lovas János. — Mivel nekem volt a legjobb médiám, én választhattam elsőként. Reméltem, hogy kapok egy helyet Temesvár vagy Arad környékén, de ez nem jött össze. Legmegfelelőbbnek Sárközújlakot tartottam. Minőségi magyar iskola volt, közel a városhoz. Az iskolában csak szakképzett tanárok voltak. Még a rajzot is olyan személyek tanították, mint Fodor Kálmán és Szilágyi Béla. A magyar katedráról Terdik Ilona bement a városra, én az ő helyét foglaltam el. Nagy szeretettel fogadott a tanári kar. Közben hat hónapra elvittek katonának. Miután visszajöttem, megismerkedtem egy sárközújlaki lánnyal, akivel mindmáig házasságban élek és van egy fiúnk… Egy nap megjelent az iskolában a káderes, és közölte, hogy engem szeretnének bevinni Szatmárnémetibe magyar szaktanfelügyelőnek, ugyanis Murvai László addigi szaktanfelügyelőt Bukarestbe helyezték. Nem akartam elfogadni a megbízatást, de meg kellett tennem. Beláttam azt, hogy minden hatalom elvár egy bizonyos lojalitást az alkalmazottaitól. A pártba is beléptem, bár sohasem hittem abban a társadalomban. Nekem nagy kétségeim voltak a szovjet hatalommal szemben is. Meggyőződésem volt, hogy a Szovjetunió egy véres polgárháborúval fog feloszlani. Szerencsére ez nem így történt… 1972 szeptemberében, amikor már kezdtem sárközújlakinak érezni magam, elhagytam Sárközújlakot.” 
A szaktanfelügyelő 
„Abban az időben nem olyan volt a szaktanfelügyelő élete, mint most. Autóbuszokkal vagy akár gyalog, többször egy hétre ki kellett menni egy–egy eldugott településre, ahol fűtetlen vendégszobákban kellett lakni. Ezekből az évekből maradtak jó és rossz emlékeim is. A jó az volt, hogy volt időm és lehetőségem gyűjtésekre. Már abban az időben is szokás volt megünnepelni az inspekciókat, én sohasem mentem kocsmázni vagy protokollokra, hanem gyűjtöttem. Tanfelügyelőként viszont kellemetlen dolgokkal találkoztam. Nagyon le volt züllesztve a megye magyar nyelvű oktatása. Akkor még nagyon sok tanító tanított magyartanárként. Ők végeztek ugyan egy gyorstalpalót, de a maguk klasszikus módszereiket használták, mi pedig az egyetemről hoztuk az új szellemet. Amit szerettem ezekben a tanítókból lett magyartanárokban, hogy következetesek és precízek voltak, mindenáron — akár pálcával vagy vonalzóval — megtanították a gyerekeknek az anyagot és megkövetelték a fegyelmet. Ezekkel az elavult, sulykoló módszerekkel unalmasakká tették a nyelvórákat. Sokszor órákat töltöttem el azzal, hogy rávezessem őket: mit kell tenni azért, hogy az óra ne legyen nyűg a tanulók számára. Nagy hangsúlyt fektettem a fegyelemre is. Akik nem voltak felkészülve, nem engedtem őket véglegesítő vizsgára. Emiatt félelmetes vaddisznó hírében álltam.”
A nyelvészdoktor
„Különös története van az én doktori címem megszerzésének is. 1972–ben kezdtem el a gyűjtést. A szamosháti magyar tulajdonnevek, becenevek és ragadványnevek gyűjtése volt a témám. Harmincnyolc falu, negyvenezer lakosát kellett felkeresnem. Márton Gyula professzor már akkor meghívott a doktorira, amikor olvasta az államvizsga dolgozatomat. Halála után Szabó T. Attila lett az irányítóm. A gyűjtéssel elkészültem, de a doktori disszertációm nem tudtam megírni, mert az abban az időben nem lehetett több mint száz oldal, annak megvédésére pedig a megyei pártbizottság kellett ajánlást tegyen. Ezzel a témával nem volt esélyem. A gyűjtés során is gyakran figyelt fel rám a Szekuritáté. Kíváncsiak voltak rá, hogy milyen adatokat gyűjtök. A doktori címet végül akkor kaptam meg, amikor Péntek János lett az irányítóm.” 2000 májusában védtem meg a disszertációmat. 
Ismét a katedrán 
„1983–ban jött a magyarságot sújtó hullám. Mivel kezdték megszüntetni a magyar iskolákat, a tanfelügyelőségen megszűnt a magyar szaktanfelügyelői állás. Én tizenkét év után felemelt fővel mentem vissza a katedrára, mivel kezdett teher lenni számomra ez a munka. Eredménytelennek láttam a küzdelmeimet. Képtelen voltam engedni az igazamból, de egy olyan világ kezdett kialakulni, amelyben nem sok helye volt a jó szándéknak. A sok terepút, a rossz körülmények miatt megbetegedett a lábam is. Az 1989–es változásokig általános iskolákban tanítottam. A változás félig az ágyban, félig lábon ért. Jöttek az átszervezések, a szatmárnémeti 14–es Számú Általános Iskolában megválasztottak aligazgatónak, de nem szerettem azt a munkát. Továbbra is arra törekedtem, hogy fegyelem és minőségi oktatás legyen az iskolában. Ebben az iskola volt vezetősége igyekezett fékezni, ahol lehetett keresztbe tenni. A Ceauşescu diktatúra legszörnyebb éveiben, amikor minden este elvették az áramot, gyertyafénynél tanítottam — olyan volt az osztály, mint kivilágításkor a temető —, mert tudtam, hogy a tanuló érettségin és felvételin nem mondhatja azt, hogy azért nem tud, mert nem volt áram. Amikor megalakult a Kölcsey Ferenc Főgimnázium, Bura László megpróbálta összeszedni a városból azokat a tanárokat, akik meg tudtak felelni az akkori kihívásoknak. Nagyon sok tanuló tizenegyedik osztályból jött át román tagozatról, és úgy kellett érettségizniük, mint aki első osztálytól magyar tagozaton tanult. Tizenkét évet töltöttem a Kölcseyben. Nagyon sok tanítványom kollégám lett. Kollégaként kezeltem őket és büszke voltam rájuk. Mindig azt vallottam, hogy a tanár és a diák között meg kell legyen a három lépés távolság, a diák fel kell nézzen a tanárra, a tanár pedig úgy kell viselkedjen, hogy a diák szülőnek nézze. 2002–től vagyok a BBTE adjunktusa. Ősztől innen vonulok nyugdíjba, de ha lehetőséget kapok, óraadó tanárként tovább fogok dolgozni.”
Új idők örvényében
„A tanügyben a több mint húsz év alatt a lényeges dolgok nem változtak sokat. Ha változott, inkább rossz irányba. Pedig a világ és benne az emberek nagyon megváltoztak. A mai diákság már egy más világban nőtt fel. Egy olyan világban, ami számomra már kezd idegen lenni. Nem rosszabb ez a nemzedék mint a régi, de más. Nekem sohasem voltak konfliktusaim a tanulókkal. A diák sokszor ki akarja kezdeni a tanárt, de ez mindig feltűnési viszketegségből, polgárpukkasztó hajlamból történik. Ha a diák látja, hogy nem pukkad a polgár, akkor leereszt, nem próbálkozik tovább. A tanár feladata meggyőzni a diákot arról, hogy mennyire fontos megtanulni a feladatot. Én ha akarom, ha nem, ott állok a diák előtt. Példakép kell legyek. Rám a diák, mint hiteles emberre kell nézzen. Mint ahogy mondani szokás: a tanár legyen tudós, színész és szőlő. A szemléletváltás, ami a pedagógusokat illeti, az óvodában átment, az I–IV. osztályban sincsenek problémák, a gondok a felsőbb osztályokban jelentkeznek. A tanárok egy részéből hiányzik a szakmai hozzáállás, a módszertani tudás, ami nélkül nem lehet tanítani. A témát módszertanilag úgy kell közel vinni a diákhoz, hogy az értse, szeresse meg rajtam keresztül. De döntő szerepe van annak is, hogy a diák mit hoz otthonról. Nagyon sok szempontból még mindig mélyponton vagyunk.” erdon.ro



lapozás: 1-3




(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2020
Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék