udvardy frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1990-2006
 

találatszám: 4 találat lapozás: 1-4

Névmutató: Fogarasi János

2007. augusztus 30.

A Czuczor–Fogarasi-szótár alapján dolgoznak a csernátoni nyelvművelő táborban, Marácz László, az amszterdami egyetem docense, Kisberk Ferenc fertődi gépésztanár és Haszmann Pál, a múzeum őrzőjének vezetésével Erdélyben premiernek számító nyelvápoló tábor zajlik a csernátoni Haszmann Pál Tájmúzeumban. A táborozó – magyarországi és erdélyi – gyerekek számára új megközelítés szerint nyújtanak ízelítőt a magyar nyelv titkaiból. A szógyök, azaz a nyelv legkisebb szótani egységének a szempontjából ismertetik mindazon szavakat, amelyeket a mai fiatalok már nem ismernek, vagy nincsenek teljesen tisztában a jelentésükkel. Marácz László elmondta, a Czuczor Gergely által megkezdett, majd a Fogarasi János által befejezett alapmű, A magyar nyelv szótára alapján zajlik az oktatás, a múzeum pedig ilyen szempontból ideális helyszínül szolgál számukra. „A régi gépek, berendezések, régi háztartási eszközök elnevezését próbáljuk elhelyezni a gyökrendszerben, az oktatás alatt a gyerekekkel közösen derítjük ki, hogy a megvizsgált szavak magyar eredetűek-e vagy sem” – mondta a Hollandiában élő professzor. A kolozsvári Transylvanian Treasure Box (Erdélyi kincsesláda) alapítvány által támogatott rendezvényen a gyerekek betekintést nyerhetnek a kézműves-foglalkozásokba is. /Bartos Lóránt: A szekértől a szekercéig. = Krónika (Kolozsvár), aug. 30./

2010. december 11.

Czuczor Gergely–Fogarasi János emlékkonferencia
„A magyar nyelv természeti rendje”
Még nem nevezhető áttörésnek, de újabb kori szellemi életünk, ezen belül a magyar nyelvtudomány közel másfélszáz éves jégpáncélja tört meg a kiemelkedő eseményhez méltó helyszínen, a budai vár egyik patinás palotájában 2010. december 6-án.
A Magyar Köztársaság elnöke, Schmitt Pál volt a fővédnöke annak az egész napos előadássorozatnak, amelyre a Magyar Kultúra Alapítvány budai székházában, a Magyar Művészeti Akadémia szervezésében került sor, otthont adva a Czakó Gábor nevével fémjelzett Diófa-kör kezdeményezésének. E szellemi műhely író, természettudós, zenész és (nem utolsósorban) nyelvész tagjai, valamint a hozzájuk csatlakozott előadók ezúttal nyilvánosan, a hétköznapi időpont ellenére közel száz érdeklődő előtt fejthették ki évek óta érlelődő gondolataikat a magyar tudományosság egyik legmonumentálisabb, ám oly mostoha sorsú alkotásáról.
A Magyar Tudományos Akadémia 1840-ben bízta meg véglegesen Czuczor Gergely (1800–66) bencés szerzetest, költőt és nyelvészt, az Akadémia tagját a szótár elkészítésével, Fogarasi János (1801–78) kúriai bírót és nyelvészt pedig e munka felügyeletével. Tevékenységüket nemcsak az elkövetkező évek politikai és háborús eseményei nehezítették, hanem az a drámai irányváltás is, amely a szabadságharc leverését követően az Akadémia berkeiben egyre inkább végbement. A Nagyszótár javításokat tartalmazó pótkötete, a Toldalék, már meg sem jelenhetett. Fogarasi János, aki munkatársa halála után egyedül folytatta és fejezte be a nagy művet, ezt írta annak utószavában: „Czuczor és én a külföld előtt, az »Allgemeine Deutsche Encyclopaedie« czimü munkában bevádoltattunk, hogy a történelmi hasonlító nyelvbuvárlat ellenségei vagyunk. Aki a czikket közölte, nem tudá, mi volt vitatkozásunk tárgya. Valamint minden félszegség vagy egyoldaluság, úgy az ellen is, hogy egyedül csak a rokon nyelvekben s itt is csak némelyekben keresendő az üdvösség, azon elvekkel összhangban, melyeket föntebb kifejték, felszólaltunk; felszólaltunk volt pedig ismételve mindaddig, míg a tárgyilagosság teréről le nem szoríttatánk. De hogy ellenségei voltunk volna a történelmi hasonlító nyelvbuvárlatnak, azt munkálatunk csaknem mindenik lapja megczáfolja.”
A konferencia első sorban tisztelegni kívánt a két tizenkilencedik századi tudós előtt, akiknek teljesítménye már csak mennyiségi szempontból is rendkívüli, különösen, ha tekintetbe vesszük, hogy Czuczor Gergely forradalmi tevékenysége miatt két évig várfogságban, vasra verve végezte munkáját. De azt a szándékukat sem titkolták a megemlékezők, hogy méltatni, újraértékelni szeretnék az 1862 és 74 között hat kötetben megjelent (és mindmáig egyetlen befejezett!) Nagyszótárunkat, – az addigi és korabeli magyar nyelv e kincsesbányáját, – valamint szerzőinek a nemzetközi összehasonlítást kiálló, sőt, azt nem egyszer úttörő módon meghaladó nyelvészeti szemléletét és módszereit. E törekvés jogosultságát huszadik századi és jelenkori kutatások és vizsgálatok eredményei igazolják.
Az előadásokat Fekete György professor emeritus, a Magyar Művészeti Akadémia ügyvezető elnöke nyitotta meg, aki Makovecz Imrével, az intézmény örökös elnökével együtt az emlékkonferencia védnöke volt. Majd kivétel nélkül rendkívül tartalmas, színvonalas expozék következtek, amelyek korántsem pusztán a szűkebb szakmabeliek érdeklődésére tarthattak számot. Igencsak ritkán fordul ez elő egy reggeltől estig tartó, tizenhat előadót felvonultató rendezvényen.
Békés Vera filozófus, tudományos főmunkatárs a tudományfilozófia szemszögéből vizsgálta a Nagyszótár körüli kortárs vitákat, majd Bence Lóránt nyelvész, egyetemi tanár tartott remekbe szabott kiselőadást a tudás dinamikájáról. Az ugyancsak nyelvész és egyetemi tanár Balázs Géza azt elemezte, hogyan szakadt meg a Nagyszótár hagyománya a későbbi magyar nyelvtudományban. A kávészünet után élvezhette a hallgatóság Czakó Gábor eszmefuttatását észjárásunk és a magyar gyökrend összefüggéseiről, azt követően pedig Horváth Katalin nyelvész olvasta fel a távol lévő Németh Renáta értekezését a romantikus nyelvelmélet gyökfogalmáról. Győri-Nagy Sándor nyelvész és kultúrökológus a hang és az érzet, valamint a gyök és a képzet viszonyát fejtette ki szemléletesen. A délelőtti programot Horváth Katalin saját előadása zárta, a Nagyszótár szócsalád-elméletének ismertetésével.
A délutáni program nyitányaként Pusztay János nyelvész, egyetemi tanár adta elő eredeti álláspontját a finnugor etimologizálási gyakorlatról, utána Pomozi Péter nyelvész, egyetemi docens beszélt a szabályos hangmegfelelés „dicsőségéről és viszonylagosságáról”. Oláh Annamária fizikus, Bolyai-kutató érdekfeszítő előadásából kiderült, hogy a „semmiből egy új világot teremtő” matematikai géniusz a nyelvi gyökökkel is behatóan foglalkozott. Kiss Gábor Lőrincze Lajos díjas nyelvész, a magyar egynyelvű szótárak kiadása terén élenjáró Tinta Könyvkiadó igazgató-főszerkesztője a Czuczor–Fogarasi Szótárnak a magyar szótárirodalomban elfoglalt helyét méltatta, kitérve e szakterület óriási, belátható időn belül aligha leróható tartozásaira is.
A kávészünet utáni előadások bizonysága szerint a Nagyszótár nem csupán a nyelvészeket foglalkoztatja. Juhász Zoltán kutatómérnök és népzenész ízelítőt adott abból, hogyan lehet gépi adatbányászat segítségével kutatni a szócikkek anyagát. Alexa Károly irodalomtörténész arra hívta fel a figyelmet, hogy egy szótár – így a Czuczor–Fogarasi is – regényként is olvasható. Ő egyébként az Életünk főszerkesztőjeként bejelentette, hogy az emlékkonferencia anyaga ebben a szombathelyi folyóiratban fog megjelenni jövő év januárjában. Molnár Zsolt és Czeglédi Cecília tanításfejlesztők beszámoltak az általuk kifejlesztett és sikerrel alkalmazott gyökrendi oktatásról. (A pedagógus házaspár erről szóló értékes könyve tavaly jelent meg a Püski Kiadónál, az Amszterdami Egyetemen tanító Marácz László nyelvész előszavával és külön tanulmányával.) Bérczi Szaniszló csillagász, egyetemi docens pedig a gyökök kapcsán a nyelv születésének rejtelmeibe engedett bepillantást, tudományos szabatossággal és mégis művészi érzékletességgel.
Stílusos befejezése volt az estnek Móser Zoltán tanár és fotóművész lendületes előadása Czuczor Gergely népdallá vált költeményeiről. A népies költő egy vonatkozásban túlszárnyalta híresebb kortársát, Petőfit: jóval több (mintegy hetven) olyan verset írt, amelyeket már életében a nép ajkáról hallott viszont. Közülük néhány meg is szólalt Szikora Réka csodálatos énekhangján. A miniatűr művészi programot az előadóként már bemutatkozott Juhász Zoltán furulyajátéka színesítette.
Túlzás nélkül állítható, hogy a remekül összeállított és megszervezett emlékkonferencia teljes sikerrel járt. A különböző tudományágak és művészetek képviselőinek eszmecseréjén túl főleg a két-három nemzedéket és markánsan eltérő irányokat képviselő nyelvészek józan és nyitott párbeszéde jogosít fel derűlátásra a jövőt illetően. Reményt ad ugyanis arra, hogy a várbeli emléknapon felidézett két nagy ember és tudós példás élete és felbecsülhetetlen életműve, ha megkésve is, de elfoglalja végre méltó helyét utódaik köztudatában és a magyar tudományosságban.
Hudy Árpád, Nyugati Jelen (Arad)

2013. június 1.

Száz éve hunyt el Szentkatolnai Bálint Gábor
Harmincöt éves a fővárosban élő Bálint Gábor, amikor számot vet emberi és tudósi helyzetével. Amikor alábbi nyílt levelét 1879-ben közreadja, túl van már egy „tanulmányutazáson”, amelyre az akadémia támogatásával és a nagy tekintélyű Fogarasi János mecénás megbízásából került sor, hogy a magyar nyelv ázsiai (mongol, tatár, kínai) rokonságának kiderítésére végezzen helyszíni tanulmányokat,
és egy másikon, gr. Széchenyi Béla kelet-ázsiai expedícióján (1877–78), amelynek köszönhetően Dél-Indiába jutott el, de rövid időre még Sanghajban és Japánban is megfordult, igaz, egészségi állapota miatt még az expedíció befejezése előtt vissza kellett térnie. 1875-ben adta ki a Török nyelvtant, 1877-ben az első ázsiai tanulmányútján gyűjtött tatár népköltészeti anyagot, hiedelemgyűjteményt, szótárat és nyelvtant Kazáni tatár nyelvtanulmányok címmel. Ezek Péntek János kolozsvári nyelvészprofesszor véleménye szerint is Bálint munkásságának legértékesebb és legmaradandóbb értékei közé tartoznak, de ide sorolandó még a későbbiek közül a Tamul (dravida) tanulmányok (1897), a Kabard nyelvtan (1900) és egy kabard szótár (Lexicon cabardico-hungarico-latinum, 1904). A magyar nyelv és nép eredetéről folyó korabeli szakmai viták (ugor–török háború) kereszttüzébe került Bálint, aki ekkor már mind a finnugor, mind a török rokonítást megkérdőjelezte, s tette ezt a helyszínen szerzett hatalmas élő nyelvi ismeret birtokában, ami eleve fölényt jelentett számára a hivatalos nyelvészeti tanok képviselőivel szemben (Budenz József, Hunfalvy Pál), akiknek – amint ironikusan megjegyzi – nem volt hajlandó „tekintélyöket elismerni még abban is, amihez édeskeveset értenek”. Ezek viszont, „az uralomra jutott fanatikus pajtások” hatalmuk birtokában mindent elkövettek, hogy tudósként és emberként lehetetlen helyzetbe hozzák – Aranyt idézve, aki mint az Akadémia főtitkára rokonszenvezett a megalkuvást nem ismerő fiatal tudóssal – a „vasfejű székelyt”. Kiderül Bálint leveléből, hogy amikor fordítói állásért a külügyminisztériumhoz folyamodott, azzal utasították el: annak az állásnak a betöltéséhez annyi idegen nyelv ismerete nem szükséges (!?), a nyilvános rendkívüli tanári kinevezését a budapesti egyetemre pedig ellenezte Budenz, s a kultuszminisztériumban Hunfalvy gáncsolta el. Látván az „ápril-járatást”, hazája elhagyása mellett döntött Bálint. Erre írta Arany sokat idézett négysorosát: „Szegény Bálint Gábor, / Boldogtalan góbé; / Amennyit te szenvedsz, / Mi ahhoz a Jóbé!”
„A szenvedés azonban csak ezután következett – írja György Lajos. – Bálint Gábor csakugyan elhagyta Magyarországot, s közel másfél évtizedig Európa és Ázsia különböző helyein hányódott, mint egy földönfutó és üldözött vad, önmagával, hazájával és a tudománnyal meghasonulva. Életének ezt az időszakát sűrű homály fedi. (...) Csak elejtett nyilatkozataiból tudjuk, hogy Spanyolországban hivatalnokoskodott, a Libanon cédrusai alatti gyökerekkel élt és lepkéket gyűjtött, hogy abból tengesse életét, Damaszkuszban török pénzügyi ellenőr volt, Bagdadban pénzügyigazgató, s végül az athéni egyetemen mint meghívott előadó újgörög nyelven tartott előadásokat, s arab nyelvet is tanított. Csak egy-két erdélyi jó barátja tudta, hol és merre jár; talán majd a levéltárak fognak hányódásairól felvilágosítást adni.” Mintegy ezt igazolta évtizedekkel később Árvay József, aki Bálintnak egy 1891-ből származó feljegyzésére hivatkozik, miszerint az újesztendő napja 1880-ban Bagdadban, 1881-ben Brusszában, 1882-ben Bécsben, 1883-ban Boszniában, 1884-ben Konstantinápolyban, 1885-ben Bejrútban, 1886-ban Jaffában, 1887-ben és 1888-ban Bejrútban, 1889-ben és 1890-ben Athénban virradt reá.
Minthogy az akadémia tíz évvel Bálint távozása után sem mozdította elő az ő hazatérését, csak 1892-ben tért haza, hallgatva barátai s a székely vármegyék hívására, amikor is Szentkatolnán telepedett le, majd hívei támogatásával nevezte ki a minisztérium 1893 decemberében kolozsvári nyilvános rendkívüli, 1897-ben pedig nyilvános rendes egyetemi tanárnak, ahol rendszeresen előadta a török nyelvet, de tanított tatár, japán nyelvet, kabardot, sőt, egy félévet a finn tanszéken is helyettesített. A nagy magyar orientalista kolozsvári egyetemi tanárságára volt büszke, illetve hogy tiszteletbeli bölcsészdoktorrá avatták 1896-ban. 1913. május 27-e óta a kézdivásárhelyi temetőben nyugszik.
Borcsa János

Népújság
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

2013. szeptember 21.

Bálint Gábor újraértékelése
Száz éve halt meg Székelyföld egyik kiváló keletkutatója, nyelvésze, Szentkatolnai Bálint Gábor (1844–1913), munkásságának teljes feldolgozásával még adós a magyar tudomány, sajnos, eddig főleg külföldi egyetemek és kutatóintézetek figyeltek fel a magyar szakember páratlan munkájára.
A kolozsvári egyetem egykori professzora munkásságának feltárását máig hátráltatja az a sok rosszindulatú pletyka, melyet irigyei ragasztottak rá, máig úgy él a magyar szakirodalomban, mint tévelygő, dilettáns és délibábokat kergető ember, talán ezért is félnek sokan a beidegződéseket cáfolni. Megpróbáljuk bemutatni, hogy milyen úttörő kutatást végzett a székely tudós és hazafi, ki közel harminc nyelven beszélt.
Tatárok és mongolok
A Magyar Akadémia az 1860-as évek végén a tatárok és a mongolok nyelvének tanulmányozására egy fiatal nyelvészt akart kiküldeni. A mongol nyelvet tanulmányozó, akadémikus és szótárszerkesztő Fogarasi János meg akarta tudni, vajon a mongol nyelv tényleg nagyon hasonlít-e a magyarra. A választás Bálint Gáborra esett, aki sok nyelvet bírt, és vállalta a hosszú utat, hogy kutatásokat végezzen a cári birodalomban. Bálint Gábor eljutott a kazani tatárokhoz, ahol a Kazani Egyetemen is végzett kutatást, konzultált a legkiválóbb tudósokkal, néprajzi gyűjtést is végzett, majd a Volga folyó mentén élő mongolokhoz, a kalmükökhöz ment, akik nagyon archaikus nyelvet beszélnek. Mindkét helyen páratlan nyelvészeti és néprajzi gyűjtést végzett, Bálint nem az irodalmi, hanem az élő, beszélt nyelvet tanulmányozta. Rövid tartózkodása ellenére alaposan feltárta a két nyelv szerkezetét, és hasonlóságot keresett a magyar nyelvvel. Ezt követően Urgába, a mai Mongólia fővárosába, Ulánbátorba utazott, hogy az ottani mongol nyelvjárást tanulmányozza, illetve hogy megtanuljon mandzsu nyelven. Akkoriban a mongolok a mandzsu birodalomhoz tartoztak. Erről az útjáról nagyon sok feljegyzést készített, melynek nagy része máig kiadatlan, jelenleg az MTA kézirattárában hever, csupán néhány tanulmánya jelent meg a mandzsu táltoshitről, valamint a burját-mongol nyelvről. Bálint hazatérve tartott néhány előadást az akadémián, sőt, úgy tűnt, hogy karrierje szépen ível felfelé, hiszen három akadémikus, köztük Hunfalvy Pál is levelezőtagnak ajánlotta. Sajnos, Bálintnak akadt egy komoly ellenfele Budenz József személyében, akivel a magyar nyelv kérdésében heves összetűzésbe keveredett. Budenz szakmai féltékenységből mindenképpen el akarta távolítani ellenlábasát, a tehetséges és sok nyelven beszélő székely fiatalt. Először is megakadályozta, hogy Bálint önálló mongolisztikai tanszéket hozzon létre Budapesten, megszüntették magántanári állását, aztán akadémiai segélyét is megvonták. Mivel a keleti nyelveket nem beszélő kollégái nem értették meg újszerű meglátását, elterjesztették róla, hogy dilettáns, és a magyart minden nyelvvel rokonítani akarja. Bálint munkáiból világosan kiderül, miként gondolkozott ő az eurázsiai nyelvek kapcsolatrendszeréről, mely felfogás egyezett néhány kortársának nézetével. Ő az akkori nemzetközi elnevezésekben szereplő „turáni”, vagy „szkíta” népek nyelvét akarta tanulmányozni, és azok hasonlóságait kimutatni és elemezni. Miután ellenfelei miatt nem kapott állást otthon, Bálint közel húsz évre külföldre távozott, változatos, de bizalmi állásokban helyezkedett el. Az 1880-as évek végén már az Athéni Egyetemen tanított. A székelyek nem tűrték el, hogy kiváló tudósuk idegen földön kamatoztatja tudását, ezért mozgalmat indítottak hazahozatalára. Ennek élére Jakab Elek kiváló akadémikus-történész állt. 1891-ben sikerült hazahozni Bálintot, és Kolozsváron tanszékvezetői állást szereztek neki. Tizenkét évig irányította az ottani Urál-altaji Tanszéket. Kevesen tudják, hogy vezetése alatt ez a tanszék Európa legszínvonalasabb intézményévé vált, csak ott lehetett például japán nyelvet vagy éppen kabardot tanulni, de a mongol nyelv is ritkaságszámba ment az öreg kontinensen. Bálint Gábor tudományos igényű írásait az Erdélyi Múzeumban tette közzé, de fontos kultúrtörténeti cikkeket közölt a Székely Nemzetben, mint amilyen Dzsingisz kán végrendelete vagy a buddhizmusról szóló elmélkedése. Egyik könyve, A honfoglalás revíziója szintén a kincses városban jelent meg, értékelése még várat magára. Bálint Gábor nagysága abban is megmutatkozott, amikor megírta: a nyelvészek nem tudják eldöntetni egy-egy nép származását, ők csak adatokat gyűjtenek, amelyeket a történészeknek kell elemezniük. Bálint ismerte korlátait, és a nyelvészet eredményeit nem tartotta egyedüli helyes megoldásnak. Ő abban segített, hogy mind az ókori, mind a keleti nyelvekből nagyon sok, a magyarok elődeire vonatkozó forrásanyagot fordított le, a görögtől az arabig. Publikációiból, valamint a megmaradt könyveiből kiderül, hogy Bálint nemcsak jól ismerte a külföldi és hazai szakirodalmat, de helyszíni tapasztalatai alapján rengeteg fontos adattal gazdagította magyar tudományt.
Hun kutatás
Bálint Gábort a Magyar Akadémia azért küldte ki a kalmükök, majd a mongolok közé, hogy tanulmányozza a magyar és a mongol nyelv közti hasonlóságot. Fő pártfogója, az akadémikus Fogarasi János ugyanis nagyon közelinek tartotta a két nyelvet. Bálint négyéves kutatóútja után hazatért, és az Akadémián be is számolt gyűjtéséről. Ő azonban nem magyar–mongol rokonságról beszélt, hanem rájött arra, hogy a sok egyezés alapja a hun lehetett, ezért a hunokról is gyűjtött néhány forrásadatot. Deguignes védelmében állást foglal az ázsiai hun és az európai hunok azonosságáról, és már akkor megállapította, hogy a kínai krónikákban szereplő xiong-nu kifejezés a kínai fogalomírás szerint egy hun vagy hunnu alakot ad vissza. Ezt ma már a kínai nyelvészek is megerősítették. Sőt, kimutatta, hogy a tamul és a szanszkrit nyelvben a hun szó „huna” alakban van jelen, ami azt igazolja, hogy hunok Észak-Indiában is éltek. A szakirodalomban talált egy huni népet is, mely a dél-kínai Jünnan tartományban élt, Bálint őket is a hunok utódainak tartotta. Ezt legutóbb a koreai régész, Kang In Uk igazolta. Korábban már orosz régészek is rájöttek arra, hogy abban a térségben sztyeppei lovasok éltek. Bálint nyelvészeti munkái után 1901-ben megírta A honfoglalás revíziója című kötetét, melyben visszatért a hun kérdésre. Megállapította, hogy a mongol nyelvben található sok magyar szó hasonlóságának csak egyetlenegy magyarázata lehet: az igaz nemzeti hagyomány Hunorról és Magorról. Bálint a mongol történelem kapcsán is megemlíti a hunokkal való szoros kapcsolatot. Azt állította, hogy számos mongol törzsnév megtalálható a székely magyar nemzetnél, sőt, az életmódra és az anyagi kultúra tárgyaira utaló szavak is a hun rokonság bizonyítékai. Ugyancsak Bálint Gábor világított rá arra, hogy a hunok története nem a Volgánál vagy a Donnál kezdődik, hanem Kína szomszédságában, sőt, már akkor rájött arra, hogy a hun műveltség szempontjából a kínai és nem a perzsa hatásokat kell figyelembe venni. Ezt a 20. században a sinológusok szintúgy megerősítették.
Dravida- vagy tamil-kérdés
Bálint Gábor 1891-es hazatérése után szülőfalujában összeállította hatalmas gyűjtésén alapuló tamil–német szótárát, melynek cédulaanyaga talán még ma is megtalálható a Székely Nemzeti Múzeumban. Szótárával szintén az európai kutatók élére emelkedhetett volna, ha külföldön széles körben megismerik munkásságát, hiszen elsők között fedezte fel a dél-indiai nyelv fontosságát a közép-ázsiai népek és a magyarok nyelvének tanulmányozásában. Mindenesetre ő volt az első olyan európai tudós, aki német–dravida szótárt írt, hiszen előtte csak az angol Caldwell jelentetett meg nyelvtani összefoglalót angol nyelven. Sajnos, még az angol tudós műve sem váltott ki hatást a magyar nyelvészekből, sőt, jóformán senki sem hivatkozott rá. A tamil és a magyar nyelv közötti kapcsolat kutatását tehát brit tudósok kezdték meg, akik a 19. század folyamán többször megfordultak az indiai gyarmatokon, és megismerhették az ottani népek nyelvét és műveltségét. Rájöttek arra, hogy a tamil/dravida nyelv nem tartozhat az „indoeurópai” nyelvcsaládba. Elsőként Rasmus Rask híres dán nyelvész mondta ki, hogy a dravida szkíta nyelv lehet, és ezt a többiek széles körben elfogadták. Maga Caldwell, a tamil nyelv kutatója is hasonlóan vélekedett, sőt, angol és francia nyelvészek az ékiratok nyelvét is akkoriban szkítának/magyarnak gondolták. A 19. században Max Müller hatására a szkíta elnevezést felváltotta ugyan a turáni elnevezés, de mondhatjuk, hogy végeredményben a két kifejezés ugyanazt jelenti. Míg nálunk az ugor–török háború után tilalmas témává vált minden új nyelvészeti elmélet, amely nem a finn (ma: uráli) elméletet támasztja alá, addig Nyugat-Európában folytatódott a többféle kutatási irány. A tamil nyelv magyarhoz fűződő kapcsolatát tekintélyes nyugati nyelvtudósok is helyesnek tartották, és ma is végeznek ilyen irányú kutatásokat. Az 1960-as években készült el az első angol–tamil etimológiai szótár, és akkoriban több nyelvész is kimutatta a tamil–uráli nyelvek kapcsolatát. Ma már többen úgy vélik, hogy a tamilok elődei Közép-Ázsiából, majd Pakisztánból vándoroltak délre, és nyelvük szkíta-fajta lehetett. Így utólag angolszász kutatók igazolják az elfeledett és sokat rágalmazott székely tudósunk igazát.
Kabardok, avagy kaukázusi magyarok
Bálint Gábor 1895-ben részt vett a Zichy-expedícióban, és eljutott a Kaukázusba. Ott megtanulta a kabard nyelvet, melyet a magyarhoz nagyon közelinek talált. Hazatérve kiadott egy kabard–magyar–latin szótárat, amelyet az idő óta is a világ legjobbjának tartanak, sőt, ma már fontos nyelvemlék is. A kabardok kapcsán Bálint csak futólag szólt a kaukázusi magyarok utódairól, valamint Madzsar város romjairól. Ezt a témát később Bendefy László alaposan kutatta, aki a pápai bullákkal igazolta, hogy még 1329-ben is volt az ottani magyaroknak királya, Gyerentyán. Veres Péter etnográfus szerint a kaukázusi térség kutatásában a legjelentősebb eredményt kétségkívül Bálint Gábor orientalista nyelvész érte el, aki hosszú tanulmányútja során a Zichy-expedícióval 1885-ben az adige nyelvet, pontosabban annak keleti, kabard dialektuscsoportját behatóan tanulmányozta. Veres szerint ezzel a Kaukázus hegyei között végzett, voltaképpen mostanáig felülmúlhatatlan nyelvészeti teljesítményével a nemzetközi tudományosságban elévülhetetlen érdemeket szerzett, nevét örökre beírta a kaukazológia aranykönyvébe. Bálint Gábor munkásságát jól ismerik a kabardok és a kalmükök, ott szinte nemzeti hősként tisztelik. Az ottani szakemberek szerint még senki sem írta le olyan pontosan nyelvüket, mint a magyar nyelvész. Kína, a Belső-mongol Autonóm Tartomány Egyetemén hamarosan feldolgozzák a nagy székely tudós munkáit. Ők már 2005-ben egyik kiadványukban leírták, hogy Bálint volt a magyar mongolisztika megalapítója!
Az Oroszországhoz tartozó Tatárföldön, Kazanyban szintén érdeklődnek Bálint munkássága iránt, szeretnék megtudni, mit gyűjtött a kiváló tudós.
(Elhangzott 2013. augusztus 16-án a Székely Nemzeti Múzeumban a II. Rika eredetkutató tábor záróeseményeként.)
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)



lapozás: 1-4




(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2020
Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék