udvardy frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1990-2006
 

találatszám: 5 találat lapozás: 1-5

Névmutató: Gálfi Sándor

2004. november 23.

Mezőpanit községközpont erős faluközösség, állandó népességgyarapodást ért el. Mezőpanit a hozzá tartozó településekkel (Csittszentiván, Mezőbergenye, Harcó és Kövesd) alkot egy nagyobb községet. Az összlétszám közel hatezer (5985) fő. Bartha Mihály, a község szülötte, polgármesteri minőségben a harmadik mandátumát tölti, úgyszintén Gálfi Sándor is Csittszentivánról alpolgármesterként. Sikerült a Tegyük széppé környezetünket! akció első szakaszát befejezni. Járdát öntöttek, melynek összhossza 4920 m. Hosszú távú tervük az ivóvíz bevezetése és a csatornarendszer kiépítése. /Ősz P. Zoltán községi tanácsos: Noblesse oblige! = Népújság (Marosvásárhely), nov. 23./

2009. május 20.

A csittszentiváni együttesben kezdetben – több mint két évtizeddel ezelőtt –az akkor tizenéves Szilágyi Sándor Dankó Pista-díjas nótaénekes, Gálfi Sándor, a község jelenlegi alpolgármestere és ifjabb Balogh Károly, a helyi református közösség lelkésze zenélt. A fiúk minden, bálon vagy lakodalmon szerzett pénzüket hangszerekbe fektették. A csittszentiváni hívek többsége örül annak, hogy a közösség lelkipásztora zenebarát. A hajdani Mikró együttes hosszú szünet után újabb fellépéseket ígér Csittszentiván legnagyobb ünnepein. /Szucher Ervin: A nótafa, a kisbíró meg a pap. = Krónika (Kolozsvár), máj. 20./

2013. november 13.

Székely-mezőségi népművészeti konferencia
A csittszentiváni Bandi Dezső Kulturális Egyesület a hét végén szervezte meg a II. székely-mezőségi konferenciát. A rendezvénynek a helybeli Tollas Jenő Kultúrotthon adott otthont, melyet a székely-mezőségi alkotótáborok munkái díszítettek. A térségbeli és székelyföldi népművészek, többnyire fafaragók, e régi hagyományos mesterségről és az útkeresési megoldásokról értekeztek.
A konferencia érdekes mozzanata a résztvevők körutazása volt, amely során a székely- mezőségi települések népművészeti tárgyi emlékeit látogatták meg, mintegy feltérképezve azokat az építészeti elemeket, amelyek pusztulásra ítéltettek, s amelyek megmentéséért az utolsó órában még tenni lehet. Így látogattak el Mezőpanitba, Harcóra, Székelykövesdre, Mezőmadarasra, Mezőbergenyébe, ahol végignézték és lefényképezték a faragott kapukat, a kopjafákat és a régi épületek díszítőelemeit.
A körutazást kerekasztal-beszélgetés követte székelykapu- és kopjafafaragás témában. A résztvevőket – a fafaragványokkal és festményekkel díszített kultúr-otthonban – Gálfi Sándor alpolgármester köszöntötte, aki örömét fejezte ki amiatt, hogy a faluban a Bandi Dezső Kulturális Egyesület – Székely Lajos tanár, fafaragó szervezésében – ilyen rangos rendezvénynek adhat otthont.
Szathmári Ferenc, a Romániai Magyar Népművészeti Szövetség elnöke Kristó Tibor A kismesterségek alkonya című könyvére utalva elmondta, oda jutottunk, hogy a hagyományos mesterek nincs akinek átadják a tudást, nincs igény rá. Sőt, szerszámjaik, műhelyeik sem kellenek, még ingyen sem! De nincs értelme, hogy panaszkodjunk, így alakult a társadalom. A népművészetet a parasztság hozta létre a XIX. században. Mára már a parasztság is eltűnt. Azt kell megnézni, mit tehetünk saját területünkön. Kis műhelyeinkben, mint amilyen a csittszentiváni is, folytatni kell a munkát – mondta a szövetség elnöke.
Bandi Katalin iparművész kifejtette, szíve legnagyobb gyönyörűsége, hogy vannak folytatói apja munkájának, s ezért hálás Székely Lajosnak, a Bandi Dezső Kulturális Egyesület elnökének, aki nemcsak farag, hanem fiatal faragókat is nevel.
A konferencia során vetített képes előadást is láthattunk, Czirjék Lajos, a Képzőművészek Egyesülete alelnökének és a Székely-mezőségi Művésztelep elnökének közreműködésével. Pozitív és negatív példákat felvillantva érzékeltették, hogyan milyen faragott, fedeles vagy székelykaput érdemes állíttatni, és milyent nem. Itt jegyezték meg, hogy a bemutatott negatív példák sokszor hatásosabbak, sőt elrettentők. Sajnos, sok esetben a kapuállítók nem konzultálnak szakemberekkel, s ezért állhatnak "torzszülöttek", amelyek sem a jó ízlésnek, sem a szakmai követelményeknek nem felelnek meg.
A mezőbergenyei református egyházközség által állíttatott székely kaput pozitív példaként említve Székely Lajos elmondta, hogy Domahidi Béla református lelkész és a székelyszentkirályi faragómester úgy döntöttek, hogy megőrzik az egyindás motívumot, s ezzel a helyi mintakincset örökítik meg.
– A rendezvényre többek között olyan faragókat hívtunk meg, akik nagyon jól ismerik a mesterséget, mint például Sándor Attila Székelyudvarhelyről, Borbély Attila Mezőpanitból, Barabássy Somogy Örs Backamadarasról, Török László Nagyernyéből, Török Csaba Csíkszeredából, Csiszér Mihály és Tamási Mihály Marosvásárhelyről, Tóásó Béla Udvarhelyről. Velük közösen fogalmaztuk meg, hogy mennyire fontos a régi és hagyományos mintakincs megőrzése. A néprajzi tudnivalókat semmiképpen sem szabad mellőzni egy-egy munka kivitelezése során – fogalmazott Székely Lajos.
A szombati programba művelődési momentumokat is iktattak. fellépett a csittszentiváni vegyes kar – amelyet a vasárnapi kórustalálkozó főpróbájaként iktattak műsorba –, a Fazakas Ildikó által vezetett Fagyöngy citeraegyüttes és a helyi iskolások színjátszó csoportja.
A rendezvényt a Csittszentiváni Fejlesztési Egyesület és a megyei tanács támogatta.
Mezey Sarolta
Népújság (Marosvásárhely)

2015. október 6.

XI. Gyermek-Gyöngykoszorú találkozó Csittszentivánon
Szeptember 26-án az EMKE Maros megyei szervezete tizenegyedik alkalommal rendezte meg a Gyermek-Gyöngykoszorú találkozót, amelynek ez alkalommal Csittszentiván adott otthont, és a Bandi Dezső Kulturális Egyesület is bekapcsolódott a szervezésbe. Az óvodásokból és iskolásokból álló csapatok magyar népi gyermekjátékokkal és/vagy néptánc-előadással jelentkezhettek. A találkozón öt csapat vett részt: a mezőpaniti Lánc-lánc gyermekjátékkör, a csittszentiváni Gyöngyvirág néptánccsoport, a szabédi Fürge Lábak néptánccsoport, a maroskeresztúri Tipegők, valamint a mezőbándi Csipkebogyó néptáncegyüttes. A rendezvény hangulatát emelte a marosvásárhelyi Hatlyukasok pásztorfurulya-együttes. A rendezvény a Csittszentiváni Református Egyházközség gyerekkórusának énekével és Balogh Károly lelkipásztor beszédével, áldásával kezdődött. Ezt követően a népviseletbe öltözött közel 170 gyermek furulya- és énekszóval vonult végig a falu főutcáján. Visszatérve a kultúrotthonba, Gálfi Sándor alpolgármester köszöntötte a résztvevőket, majd Bandi Kati iparművész szólalt fel a Bandi Dezső Kulturális Egyesület képviseletében. Kilyén Ilka, az EMKE Maros megyei szervezetének elnöke hangsúlyozta a népi gyermekjátékok közösségteremtő erejét, az önállóság, a türelem, a kitartás, az önbizalom, a nyitottság megszilárdításában játszott szerepét. Arra buzdította a jelen lévő oktatókat, hogy a tánc mellett a felnövekvő nemzedék számára ne felejtsék el hagyományunknak ezt a részét sem átadni, éltetni. Az erdélyi magyar népi játékok akár hungarikumként is megállják a helyüket. A csittszentiváni iskolás lányok (Puskás Barbara, Bartus Evelin, Gálfi Beáta, Gálfalvi Rebeka) népdalai után a jelentkező csapatok sorra bemutatkoztak és előadták műsorszámaikat. Felcsendültek a népdalok, pörögtek a szoknyák, kopogtak a kis csizmák.
A részvételi emléklapok és az emlékcsomagok átadása után a találkozó közös mesehallgatással zárult. A szervezők a helyi iskola épületében ebéddel vendégelték meg a fellépő csapatokat és kísérőiket, majd a délután folyamán a gyerekek különböző kézműves-foglalkozásokon, népdaloktatáson vehettek részt. (Csiszér Csilla magyartanár)
Népújság (Marosvásárhely)

2016. június 28.

MIT TUDTUNK HAJDANÁN
KRIZA JÁNOSÉ TIPIKUSAN TIZENKILENCEDIK SZÁZADI MAGYAR ÉRTELMISÉGI SORS
A 205 éve született Kriza János néprajzkutató, költő, műfordító és unitárius püspök volt, valamint tagja a Magyar Tudományos Akadémiának. Gyönge egészségű ember lévén szinte hihetetlen, hogy bírt ennyi elvárásnak megfelelni. Faragó József kissé fennkölt szavait idézném a Vadrózsák című, immár hivatkozási és viszonyítási pontként szolgáló kötet előszavából: „Kriza népies-demokratikus költészete, amellyel Petőfi útját egyengette, sokfelé ágazó műfordítói, közírói és szerkesztői-kiadói tevékenysége, a régi erdélyi irodalmi emlékek felkutatására és megmentésére irányuló fáradozásai, népnevelő munkája s nem utolsósorban tükörtiszta emberi jelleme egyaránt megérdemli, hogy emlékezetünkben megőrizzük…”
A „számtalan foglalatosság” fárasztó lehetett Kriza János számára, erről maga a szerző is beszámol önéletírásában: „Hivatalom csoportos és folytonos foglalkozásai miatt legfeljebb esti s éjjeli órákat szentelhetek olykor irodalmi dolgokra. Hogy valamit produkáljak, egyházi, sőt házi zajos nyughatatlan életem miatt sem volt arra módom s érkezésem. Egyedül a népköltészeti gyűjtések tették pihenő óráimnak soha félbe nem szakadó foglalkozását s szerezték legédesebb élveimet is. Ez érdekből, e célból levelezni sok meghitt barátimmal már életem kedves megszokásává, nélkülözhetetlen gyönyörévé lett – ezzel pepecselni, a gyűjtelékeket rendezni, szerkeszteni nekem mindennapi üdülés, amikor csak ezzel is lehet élnem.”
Márpedig a „gyűjtelékeket” húsz éven keresztül rendezgette: Kriza sorsa tipikusan tizenkilencedik századi magyar értelmiségi sors – 1842-ben előfizetési felhívást tesz közzé „Vadrózsa című népköltési gyűjteményre” („mely mintegy nyolc ívre volt számítva”), de a pénz ugyancsak vékonyan csordogál, arról nem is beszélve, hogy a korszak sem túl szerencsés a népköltészeti gyűjtőmunka szempontjából: először a szabadságharc, majd a megtorlás éveit kellett túlélni, és csupán a konszolidáció időszakában, húsz évvel a felhívás megjelenése után tudott megjelenni az anyag.
Márpedig a „gyűjtelékeket” húsz éven keresztül rendezgette: Kriza sorsa tipikusan tizenkilencedik századi magyar értelmiségi sors – 1842-ben előfizetési felhívást tesz közzé „Vadrózsa című népköltési gyűjteményre” („mely mintegy nyolc ívre volt számítva”), de a pénz ugyancsak vékonyan csordogál, arról nem is beszélve, hogy a korszak sem túl szerencsés a népköltészeti gyűjtőmunka szempontjából: először a szabadságharc, majd a megtorlás éveit kellett túlélni, és csupán a konszolidáció időszakában, húsz évvel a felhívás megjelenése után tudott megjelenni az anyag.
Ez a kényszerű érés viszont jót tett a gyűjteménynek. Krizának ugyanis elegendő ideje volt kikristályosítani a gyűjtés szempontjait: arra kérte például kollégáit és barátait, akik segítették a gyűjtést, és akikkel kiterjedt levelezést folytatott – név szerint: Gálfi Sándor, Kiss Mihály, Marosi Gergely, Nagy Lajos, Péterfi Sándor, Tiboldi István és Ürmösi Sándor –, hogy ragaszkodjanak a szövegi és hangtani hűséghez, jóllehet akkoriban az volt a divat, hogy az elhangzottakat egy „profi” írónak át kell írnia, irodalmi köntösbe kell öltöztetnie – tulajdonképpen sikeresen megvalósította tehát az első igazán szakmai népköltészeti gyűjtést.
És arra is volt ideje, hogy rendezgesse, jegyzetekkel, szómagyarázatokkal és tanulmányokkal lássa el az anyagot (még úgy is, hogy azért marad benne némi esetlegesség, némi „hát ennyin múlott?”-érzet: ugyanis például Kriza János, unitárius vallású lévén, a székelykeresztúri unitárius kollégiumban folytatta tanulmányait, ahova – Versényi György szavaival – „a székelység egész területéről jártak az unitárius tanulók… Csak Gyergyóból, Csíkból voltak kevesen Keresztúron is, Kolozsváron is, mivel ezekben a székekben kevés, szórványosan lakó unitárius élt. Innen van az, hogy Krizának a fülében voltak az összes székely dialektusok, csak a gyergyói és csíki kevésbé. És az is innen van – tegyük hozzá –, hogy a Vadrózsákból a gyergyói, csíki népköltészet majd teljességgel hiányozni fog”).
A már említett, tipikusan és tragikusan tizenkilencedik századi értelmiségi sors továbbra is megmutatja magát: Kriza János felhívása nem bizonyult elegendőnek, Gyulai Pálnak és gróf Mikó Imrének a segítségére is szükség van a Vadrózsák első kötetének megjelentetéséhez, de még így is valóságos anyagi csőd a vállalkozás: rengeteg adósság marad hátra a halálát követően, mely két hónappal a második kötetről szóló akadémiai döntés (mely szerint az újabb kötet költségeit a szervezet magára vállalja) után következett be. Kriza egészsége végleg megtört, rengeteg mellékfoglalkozása közepette felőrlődött, de mégis ott munkált benne az a zsenimegszállottság, amelynek minden nagy mű köszönheti a létrejöttét.
A Vadrózsák is lassan elveszítette regionális jellegzetességeit, és a magyar népi kultúra későbbi irodalmi műveket és magát a kultúrát is megtermékenyítő, a korabeli nyelvről, állapotokról és egyáltalán: életről hírt adó, felbecsülhetetlen értékű dokumentumává változott. Szívesen idéznék belőle, hiszen a gyermekjátékok leírásától a csúfolódókon keresztül a míves balladákig, a szólásoktól a népmesékig, a család- és állatnevekig minden megtalálható benne – de inkább arra biztatnám az olvasót, lapozza fel a gyűjteményt, és ámuljon el maga is, mit tudtunk hajdanán, és örüljön velünk együtt, amiért a népnyelvnek ez a gazdag tárháza még viszonylag teljes szépségében fennmaradhatott, hiszen mára már csak töredékeiben gyűjthető – ha még egyáltalán.
Nagy Koppány Zsolt
Magyar Idők (Budapest)



lapozás: 1-5




(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2020
Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék