udvardy frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1990-2006
 

találatszám: 26 találat lapozás: 1-26

Névmutató: Liiceanu, Gabriel

1990. november 8.

Több ellenzéki csoportosulás /köztük a Temesvár Társaság, a brassói November 15 Egyesület, a Társadalmi Dialógus Csoport/ megalakította a Polgári Szövetséget /Alianta Civica/. Az aláírók között van Ana Bladiana, Doina Cornea, Smaranda Enache, Gabriel Andreescu, Petre Mihai Bacanu, Octavian Buracu, Gabriel Liiceanu, Alexandru Paleologu, Mihai Sora, Stelian Tanase, Radu Enescu és Marian Munteanu. A Polgári Szövetség nov. 8-án sajtóértekezleten ismereti céljait. /Megalakult a Polgári Szövetség. = Romániai Magyar Szó (Bukarest), nov. 8./

1994. november 2.

Nov. 2-án könyvkiállítás nyílt a marosvásárhelyi Kultúrpalotában, melyet a csíkszeredai Pallas-Akadémia és a budapesti Akadémiai Kiadó rendezett. Zöld Ferenc, az Akadémiai Kiadó igazgatója ismertette a kiadó tevékenységét, a Pallas Kiadóval történő együttműködést, Sütő András a szellemi értékek folyamatos találkozásáról beszélt és szeretettel üdvözölte a megjelent Gabriel Liiceanu ellenzéki írót, a Humanitas Kiadó igazgatóját. /Népújság (Marosvásárhely), nov. 10./

1995. március 21.

Öt év telt el Marosvásárhely "fekete márciusa", a magyarellenes pogrom óta. Akkor, márc. 19-én az éppen a Bolyai téri RMDSZ-székházban tartózkodók, hetvenhárom ember, a románok rohama elől a padlásra menekült. Azóta az így megmenekült emberek évről évre találkoznak. Korelnökként Sütő András elfogadta az osztályfőnöki tisztséget. Hálával és elismeréssel idézte azokat, akik a történteket megörökítették. Eddig két dokumentum-kötet jelent meg, a Fehér könyv és Kincses Előd Fekete márciusa, amelyet eddig négy nyelven adtak közre. Az író emlékezett a román demokratikus erőkre, akik kórházi betegágyánál fejezték ki szégyenérzetüket: Mircea Dinescu, Gabriel Liiceanu, Dan Petrescu és mások. A rendhagyó osztályfőnöki órán egyperces csenddel emlékeztek Csipor Antalra, Gimes Istvánra és Kiss Zoltánra, akik mártíromságuk miatt nem lehettek jelen. Az RMDSZ megyei vezetősége szerette volna börtönében meglátogatni Cseresznyés Pált, de az igazságügy-miniszter ezt nem engedélyezte. /Romániai Magyar Szó (Bukarest), márc. 21./

1995. március 29.

Folyik a harc a televízió birtoklásáért. Dumitru Iuga, az rtv szakszervezetének elnöke, az ismert forradalmár egy hónapja éhségsztrájkba kezdett, követelve a már jóváhagyott előírások betartását. A kormánypárt az igazgatótanácsi listáról ejtette a szakszervezet által jelölt, az ellenzék által támogatott Gabriel Liiceanu filozófust. Az ellenzék egységesen lépett fel, az RMDSZ, RDK és más pártok szenátorai bejelentették: a héten bojkottálni fogják a parlamenti munkát. /Magyar Nemzet, márc. 29./

1998. július 15.

Júl. 19-26. között Tusnádfürdőn kerül sor a Bálványosi Nyári Egyetem IX. kiadására. Az idei rendezvény címe Közép- és Kelet-Európából Európába, szervezői a budapesti Pro Minoritate Alapítvány, a bukaresti Alapítvány a Pluralizmusért és a kolozsvári Jakabffy Elemér Alapítvány, a Nemzeti Kisebbségvédelmi Hivatal együttműködésével. A rendezvény támogatói között vannak a budapesti Fidelitas és Democracy After Communism alapítványok, a Friedrich Naumann Alapítvány, a Kassai Carpatiian Alapítvány, a New-York-i Magyar Emberi Jogi Alapítvány (HHRF), valamint a kolozsvári EASY és a csíkszeredai FIAD alapítványok. A rendezvény fő témája ezúttal is a román-magyar partneri kapcsolatok, a nemzeti kisebbségek és a többségi nemzet közötti együttélés kérdésköre, a román és magyar kultúra összefonódása, de szó lesz az ifjúság sajátos kérdéseiről, az anyanyelvű oktatás és a multikulturalitás összefüggéseiről, a privatizáció és reform romániai és magyarországi tapasztalatairól és alternatíváiról. A nyári egyetemre illusztris romániai, magyarországi, svájci és USA-beli személyiségeket, politikusokat, egyetemi tanárokat, politológusokat, írókat és történészeket hívtak meg a szervezők. Többek között előadást tart, vagy moderátorként vezeti a vitát Radu Vasile, Orbán Viktor, Zoe Petre, Németh Zsolt, Markó Béla, Tőkés László, Gabriel Liiceanu, Andreas Oplatka, John Fox, Renate Weber, Gabriel Andreescu, Andrei Marga, Szőcs Géza, Kelemen Hunor, Tokay György, Birtalan Ákos, Crin Antonescu, Adrian Severin, Horia Rusu, Smaranda Enache, Kötő József, Mona Musca, Kónya-Hamar Sándor, Toró T. Tibor, Mátis Jenő, Szász Zoltán, Pálinkás József, Egyed Ákos, Razvan Ungureanu, Pete István, Ioan Muresan és mások. A kulturális rendezvényekre meghívták többek között Mircea Tomát, Florin Calinescut, Kállay-Molnár Pétert, Sebő Ferencet és Selmeczy Györgyöt. /RMDSZ Tájékoztató (Bukarest), júl. 17., 1305. sz./

2001. február 23.

Gabriel Liiceanu kezdeményezésére a Társadalmi Párbeszéd Csoport (GDS) kizárta soraiból Gabriel Andreescu politológust, a csoport egyik alapító tagját. Andreescut Andrei Plesuról tett nyilatkozata miatt közösítették ki. Ismeretes, hogy múlt heti sajtóértekezletén a politológus úgy nyilatkozott: Andrei Plesu és Mircea Dinescu több okból is alkalmatlanok arra, hogy a Szekuritáté irattárát átvizsgáló bizottság tagjai legyenek. Többek közt azért, mert mindketten a Román Kommunista Párt tagjai voltak. Andreescu nem tette hozzá, hogy a két neves személyiséget végül pártellenes megnyilvánulásaik miatt kizárták az RKP-ból, a volt titkosrendőrség pedig nemegyszer meghurcolta emiatt őket. Andreescu kijelentette: nincsenek ugyan bizonyítékai, de az az érzése, hogy 1989 előtt Plesu kollaborált a Szekuritátéval. A GDS sajtóközleményében felháborodásának adott hangot Andreescu nyilatkozata miatt, és szolidaritását fejezte ki Plesuval. - Febr. 21-én a GDS kerekasztalt szervezett az átvilágító bizottság tevékenységéről. Horia Roman Patapievici, aki mind a GDS-nek, mind pedig az átvilágító bizottságnak a tagja, elmondta: hiába háborognak egyesek amiatt, hogy az olyan közismert expártaktivisták, mint amilyen Ion Iliescu, vagy a Ceausecu házaspár "bárdja", Corneliu Vadim Tudor, "tisztának" találtattak, de az irattárban semmiféle terhelő bizonyítékot nem találtak velük kapcsolatban. Patapievici egyetértett Zoe Petre volt elnöki tanácsossal, miszerint ez annak tulajdonítható, hogy az illető dossziékat az érintettek még az átvilágítás megkezdése előtt eltüntették. /Liiceanu kezdeményezésére kizárták Andreescut Panaszkodnak az átvilágítók: nem férhetnek a SIE-dossziékhoz. = Szabadság (Kolozsvár), febr. 23./

2006. december 19.

A Tismaneanu-jelentés nem az egyetlen, amely megbélyegezte a kommunizmust, az elmúlt 17 évben történészek és politikusok többször is megkísérelték ugyanezt: Gabriel Liiceanu 1990. december 30-án megjelent Felhívás a talpnyalókhoz c. írásában kezdeményezte A kommunizmus pere című kötetsorozatot; A Hadsereg Demokratizálásáért Kezdeményező Bizottság (CADA) a volt párttagok kizárását javasolta a katonaság soraiból; 1990 márciusában jelent meg a legjelentősebb antikommunista dokumentum, a temesvári kiáltvány, amely követelte, hogy vonják meg a jelölési jogot a volt aktivistáktól, és a Szekuritáte volt tisztjeitől; ugyancsak 1990 tavaszán kezdődött a bukaresti Egyetem téren a bányászjárásba torkollt kommunistaellenes tüntetés; hét évvel később 35 képviselő véglegesítette az átvilágítási törvény tervezetét; 1999-ben fogadták el a Ticu-törvényt, amely létrehozta az átvilágító bizottságot (CNSAS) és hozzáférést biztosított a Szekuritáte irattárához; 2005-ben Cozmin Gusa, Lavinia Sandru és Aurelian Pavelescu, a Nemzeti Kezdeményezés Pártjának (PIN) képviselői nyújtották be a „nomenklatúra elleni” törvénytervezetet; ugyanabban az évben liberálisok egy csoportja újabb átvilágítási törvénytervezetet nyújtott be a szenátusnak; 2006 tavaszán több civil szervezet nyílt levélben követelte Traian Basescutól, hogy ítélje el a kommunista rendszert. Röviddel ezután az államelnök bejelentette a Tismaneanu-bizottság létrehozását. /Tíz korábbi kísérlet a kommunizmus elítélésére. = Szabadság (Kolozsvár), dec. 19./

2007. június 21.

Furcsa cikkek sorozata jelenik meg a bukaresti román sajtóban. Traian Ungureanu írta a minap a Cotidianulban, hogy „friss projektre van szükség”, amelynek kezese Traian Basescu legyen. Vladimir Tismaneanu pedig úgy fogalmazott, az új politikai erő „a harmadik köztársaság szövetsége” kellene hogy legyen. A Traian Basescut tömjénező, Gabriel Liiceanu köré csoportosult bukaresti értelmiségiek támogatják az új politikai mozgalom létrehozását. A Basescu testére szabott új alkotmányt Vladimir Tismaneanu politológus és Gabriel Liiceanu filozófus vezetésével dolgozná ki a szóban forgó értelmiségiek csoportja. Liiceanu kijelentette: Romániában az elnöki rendszert kell meghonosítani, s nem kell félni attól, hogy ez esetleg diktatúrához vezetne, mert ez a mai Európában már elképzelhetetlen. Az alapelv egyszerű: egy nemzet, egy párt, egy führer. Orbán Viktor polgári körös populista politikai tervéből merítenek ezek? – kérdezte Tibori Szabó Zoltán. /Tibori Szabó Zoltán: Jön a populista köztársaság? = Szabadság (Kolozsvár), jún. 21/

2007. július 5.

Bíró Béla ismételten kifejtette, hogy a román és magyar értelmiség egymásra van utalva, fájdalmas, hogy távolodnak egymástól. A kisebbségi törvény elfogadása, a magyar állami egyetem vagy a román nyelv oktatása ügyében nem hangzik el európai szellemiségű értelmiségi állásfoglalás. A román értelmiség egyik vezéralakja, Gabriel Liiceanu ezekben a kérdésekben soha nem foglalt állást. Magyari Tivadar, a BBTE rektor-helyettese ezernyi „készséges, a magyar tagozat ügyét megértő, sőt ennek érdekében nacionalista nemzettársaival is szembeszálló” román kollégára való utalással utasítja vissza Kónya-Hamar Sándor európai parlamenti tájékoztatóját. Kérdés azonban, hol vannak ezek a kollégák, amikor magyar ügyekben kell szavazni? /Bíró Béla: Karizma és nacionalizmus. = Új Magyar Szó (Bukarest), júl. 5./

2009. június 11.

Smaranda Enache, a Pro Európa Liga társelnöke bejelentette, hogy lemond az 1997-ben elnyert díszpolgári címéről, mert „nem akar díszpolgárként szerepelni Lazar Ladariu mellett”. Marosvásárhelyen „Lazar Ladariu húsz éven keresztül egy olyan újságot vezetett és olyan cikkeket írt alá, amelyekkel aláásta a romániai demokráciát, aláásta a román- magyar kapcsolatokat, a román-magyar megbékélést. Minősíthetetlenül nyilatkozott a magyarságról, ugyanolyan minősíthetetlen stílusban nyilatkozott a romániai demokrácia legfontosabb képviselőiről. Az ő lapjában rágalmazták és pocskondiázták a magyarságot, de olyan románokat is, mint Doina Cornea, Ana Blandiana, Andrei Plesu, Gabriel Andreescu, Gabriel Liiceanu, Renate Weber és mások”. /Mózes Edith: „Nem szeretnék díszpolgárként megjelenni Lazar Ladariu mellett. ” = Népújság (Marosvásárhely), jún. 11./

2009. június 23.

A Hatvannégy Vármegye Ifjúsági Mozgalom, az Erdélyi Magyar Ifjak, a Magyar Polgári Párt marosvásárhelyi szervezete, Marosvásárhelyi Székely Tanács, Maros megyei Magyar Polgári Párt, Marosszék Székely Tanácsa és a Történelmi Vitézi Rend közösen tiltakozott az ellen, hogy díszpolgári címet kapjon Lazar Ladariu, aki az 1990-es marosvásárhelyi etnikai összetűzés előtt és azóta folyamatosan magyarellenes cikkeket tesz közzé a vásárhelyi Cuvantul Liber napilapban. Lapjában folyamatosan rágalmazták nemcsak a magyarságot, de olyan románokat is, akik a magyarok és románok közötti kölcsönös tisztelet, megbecsülés, és a két nemzet közötti jó viszony megteremtéséért nagyon sokat tettek, mint Ana Blandiana, Andrei Plesu, Gabriel Andreescu, Gabriel Liiceanu, Doina Cornea, Smaranda Enache stb. Díszpolgárrá avatása magyarellenes provokáció, Marosvásárhely lakossága egészének is árt. /Tiltakozás. = Népújság (Marosvásárhely), jún. 23./

2011. május 2.

Kerekasztal a megbékélésrõl
A Kárpát-medencében élõ nemzeteknek megvannak a maguk sebei, amelyek a történelmi emlékezetbõl táplálkoznak. Meggyõzõdésem, hogy ezek a sebek gyógyíthatóak. Azonban ha ezeket a sebeket folyamatosan feltépjük, azok soha nem múlnak el - fogalmazta meg a Kárpát-medencei Megbékélés Mozgalom létrehozásának szükségességét Surján László EP-képviselõ azon a nyilvános román-magyar kerekasztal-beszélgetésen, amelyet a hét végén tartottak a kolozsvári Protestáns Teológiai Intézet dísztermében.
Hozzátette: a mozgalom lényege, hogy az egyes Kárpát-medencei országok civil szféráinak különbözõ nemzetiségû képviselõi értelmes válaszokat keressenek a történelmi kérdésekre.
Azt hiszem, az itt élõ népek nemcsak a békés együttélésre, de az együttmûködésre is képesek - fejtette ki Surján. Mint elmondta, a megbékélési mozgalom szándékosan civilekre korlátozódik, mivel a politikusok eleddig nem voltak képesek ilyen téren megvalósításokat elérni.
A kerekasztal-beszélgetés résztvevõi egyetértettek abban, hogy Kolozsvár ennek a megbékélésnek, együttélésnek lehet a szimbóluma, mivel itt több évszázados hagyománya van több nemzetiség békés egymás mellett élésének és együttmûködésének. Fel kell hagynunk az utóbbi kilencven év nacionalista történelemszemléletével, mivel ennek mindig negatív következményei voltak. Erdély valaha különálló állam volt a maga sokszínû kultúrájával. Mindenképp meg kell írnunk a térség ilyen szemléletû történelmét: én ebben látom a történelmi sérelmeink feloldozását - fogalmazott Ovidiu Pecican kolozsvári történész, esszéíró.
A nyílt vita egy másik résztvevõje, Marius Tabacu, a Kolozsvári Filharmónia igazgatója érdekesnek nevezte azt a vállalkozást, hogy olyan emberekkel kell megbékélnie, akikre soha nem haragudott. Bevallom, picit szkeptikusan, de lelkesen csatlakoztam ehhez a mozgalomhoz. Az elmúlt húsz évben több kísérlet is volt erre. Az elsõt 1990-ben tartották Budapesten, Smaranda Enache és Gabriel Liiceanu társaságában én is részt vettem rajta. Sajnos, míg mi ott kint egyeztettünk, addig itthon, Marosvásárhelyen teljesen más irányt vett ez a megbékélés - mondta el Tabacu.
A Kárpát-medencei Megbékélés Mozgalom elsõ, magyar-szlovák kerekasztal-beszélgetésére 2010 októberében került sor a felvidéki Nagymegyerben. Azóta a mozgalom kiterjedt Szabadkára és Beregszászra, és most a kolozsvári rendezvény révén Erdélyre is.
Sipos M. Zoltán
?j Magyar Szó (Bukarest)

2013. május 6.

Ezt a nemzetet jó néhányszor agyba-főbe verték
A magyar kártya – beszélgetés Markó Bélával címmel jelenik meg a Kőrössi P. József által jegyzett kötet május végén, a könyvhéten egy olyan játszmáról, amelynek nincs győztese, csak vesztesei. Ebből közlünk egy fontos fejezetet.
− Kőrössi P. József: Sajnos akár központi gondolata is lehetne ennek a könyvnek az az érzékenység, ami Magyarországon a nacionalizmus vonatkozásában van. Mondjuk ki, hogy amiről beszélek, elsősorban nem is baloldali érzékenység, hanem zsidó érzékenység, ami érthető, és világos az üzenete is: most időben szólunk: soha többet gettót, gettósítást, soha többet fasizmust! Ha azt mondom, amit tudunk, hogy a harmincas évek közepétől gyakorlatilag folyamatosan, fokozatosan, először retorikai szinten, verbális szinten, később pedig cselekvésekben következett be az, ami bekövetkezett, és ennek feléledését tapasztaljuk ma mindannyian, amikor kirekesztenek, amikor zsidókat akarnak ismét megszámlálni, akkor azt mondom: jogos az emberekben a félelem. Sőt! Számomra még az is probléma és felháborít itt belül valahol, amikor azt mondják magyarul beszélő, magyarul író, magyarul gondolkodó, alkotó, magyarul érző emberekre, hogy zsidó. Ha csak ő maga nem akarja magát így meghatározni. Zsidó költők antológiája – hogy hangzik ez? Magyar költők, magyarul írnak magyar verset, ha versnyelven is. Ezek botrányos dolgok. A magyar zsidók részéről én ezt az érzékenységet megértem. Mégis azt mondom, valahogy megnyugtatóan fel kellene oldani és különbséget tenni, megkülönböztetni a kirekesztőt az önvédőtől. Beszéltünk arról, hogy hol van a konszenzusnak a lehetősége a társadalomban. (…) El kellene fogadtatni az emberekkel azt, hogy igenis van befogadó nacionalizmus, van elfogadó nacionalizmus, és van jogvédő, védekező nacionalizmus – és ez mind egy. Erdélyben az én tapasztalatom és véleményem szerint ez van. Amiről te is beszéltél: ha az embernek nem fáj a foga, nem keres fogorvost. Itt most az a helyzet ugye, hogy amennyiben nem tartja ébren akár szervezeti szinten is egy közösség azt, hogy ő mit akar, hogy egyenrangú akar lenni a többséggel, akkor ez a dolog elsorvad. Ezt nem lehet nacionalizmusnak nevezni, legalábbis nem lehet kirekesztő nacionalizmusnak tekinteni, de Magyarországon sajnos még mindig így van, ezzel a szemöldökmegvonással tekintenek ide, az erdélyi magyar törekvéseket ezzel a gyanakvással szemlélik. Mit ugrálnak, mit hőbörögnek Erdélyben, és azonosítják az erdélyi magyarság képviseletét, megszólalását a magyarországi szélsőjobb vagy fasiszta megnyilvánulásokkal. Megint Tőkést kell példaként felhoznom, mert az ő retorikája hasonlít ahhoz, ami Magyarországon a szélsőséges retorika. De hol áll Tőkés az erdélyi magyarságtól? Nagyon nagy az a távolság, én ezt tapasztalom.
− Markó Béla: Én is azt hiszem, hogy erről mindenképpen kell beszélni, néhány fontos dolgot én is megpróbálok elmondani. Könyveket lehetne telebeszélni ezzel, mert nekünk az az életünk, hogy ehhez a kérdéshez viszonyuljunk. Legalábbis nekem ez volt az elmúlt huszonvalahány esztendőben: próbáljuk meghatározni, hogy miben élünk, és azt, hogy miben kellene élnünk. A magyarországi antiszemitizmust több szempontból is óriási ostobaságnak tartom. Talán mondtam már, beszéltünk róla, nemcsak zsidóellenesnek, magyarellenesnek is tartom. Rendkívül veszedelmesnek. Az ilyen típusú magyarországi nacionalizmus között és aközött, hogy Erdélyben a teljes közéletet, vagy ha nem is a teljes közéletet, de az erdélyi magyar politikát mindenképpen átitatja a nemzeti identitás előtérbe helyezése, nevezhetjük nacionalizmusnak is, de nem is biztos, hogy jó így nevezni. A kettő között nincsen semmi átjárás. Miért nincsen semmi átjárás? Miért van ma az, hogy hál’ istennek Erdélyben ez a fajta nemzetközpontú gondolkodás egyáltalán nem jár együtt sem antiszemitizmussal, sem cigányellenességgel? Tulajdonképpen még romángyűlölettel sem jár együtt, pedig ezt nehéz mondani, mert nagyon gyakran éppen a románokkal szemben fogalmazzuk meg az identitásunkat, és ez valóban feltételezi a román elnyomó szándékok gyűlöletét, de nem jelenti a köznapi román ember elutasítását, természetesen. Azért nem, mert ez nem egy etnikai, genetikai blődség, amiben mi itt élünk, és amit végigszenvedünk, hanem arról szól, ha valaki zsidó származású, ha cigány származású, mindegy, milyen származású, akkor is rászólnak a hivatalban, ahol még rászólnak – mert sikerült elérni, hogy nagyon sok helyen már nem –, hogy ne beszéljen magyarul, beszéljen románul. Tehát a nyelv és a kultúra különböztet meg minket, és nem az, hogy e mögött milyen származás van. Ezt a fajta nemzeti identitásfelfogást, hogy a nyelv érték, a kultúra érték, én nagyon is fontosnak tartom. Persze hogy emögé felsorakoztatnak eredetmítoszokat, hozzátapadnak Székelyföldön is mindenféle múzeumba való tradíciók, rovásírást tanítanak a gyerekeknek. Van ilyen itt is, de a mi történetünk alapvetően arról szól, hogy ha valaki magyar, zsidó, cigány, csángó stb., és magyarul szólal meg, akkor gyakran adódik olyan helyzet, hogy figyelmeztetik, beszéljen románul. Magyarországon a nacionalisták, a szélsőjobb, az antiszemiták nem a nyelvet vagy a kultúrát tekintik értéknek, hanem az eredetet. Eljutottunk a hagyományos nacionalizmus hagyományos közhelyeihez. Azért veszélyesek ezek a házmester-ideológiák –így volt szokás nevezni –, mert arról szólnak, hogy nem az az érték, amit létrehoztam, amit teremtettem, hanem az, hogy milyen géneket hoztam magammal. Árpádtól származol, vagy nem származol Árpádtól? Ezzel helyettesítem be azt az egyéni teljesítményt, amit nekem kellene fölmutatnom. Azért annyira vonzók az ilyen jellegű nacionalista ideológiák, mert fölmentenek az alól, hogy te magad teljesíts, amikor azt mondják, te eleve értékes vagy, mert annak születtél, aminek születtél, a másik pedig eleve értéktelen, mert annak született, aminek született. Közhelyek, amiket nem árt időről időre újra elmondani és tisztázni. Ennek semmi köze ahhoz, amit mi gondolunk a magyarságunkról.
Magyarországon jelentős értelmiségieknek joggal fut végig az idegszálaikon a borzongás, amikor úgy érzik, hogy itt nálunk valakik a magyarságtudatot, a magyar identitást helyezik előtérbe. De hát előtérbe lehet helyezni úgy, hogy más értékeket helyettesitek be velük, és úgy is, hogy ezzel van baj. Ha ennek alapján diszkriminálnak mások, mondjuk, a románok, persze hogy fáj. Fáj a fogam, nincs mit csinálni, azzal foglalkozom, hogy van-e fogorvos. Forgatom a lexikonokat, hogy megtaláljam, mi a helyzet a fogpótlás kérdésével és így tovább. Kezdek tájékozódni, kezdek ezzel foglalkozni, kezdek társaságban is arról beszélni, hogy a fogtömés legújabb módszerei mennyire érdekesek, eredményesek.
− K. P. J.: Egy erdélyi értelmiségiben nincsenek olyan gondolatok, hogy a román azért értéktelen, mert eredete szerint román?
− M. B.: Dehogy nincsenek! Én az imént a mi racionális politikai attitűdünkről beszéltem. Olyanfajta egyszerű, primitív nacionalizmust, mint amire utaltál az antiszemitizmust, azt én Székelyföldön a románokkal szemben sokszor tapasztaltam. Persze az érvek mindig különböznek, nincsenek igazi analógiák. Miről van szó a románok esetében? Arról, hogy a románok alsóbbrendű jövevények – nem genetikailag, de mint nép –, nem teljesítenek, semmit a történelemben, nem mutattak föl, a kultúrájuk gyengébb.
− K. P. J.: Semmit nem mutattak föl? Akik ezt mondják, a saját értékrendjük szerint sem gondolhatják komolyan. Ezeknek az embereknek az értékrendje miből áll?
− M. B.: Jó, persze, miből?! Erdélyt be kell járni. Valóban vannak különbségek a társadalom szervezettségében. Ha egy mezőségi román falun végigmégy, de egyébként egy Kárpátokon túli román falun is, akkor az egyéni kezdeményezés szabadságát és balkáni báját, vagy pedig – értelmezés kérdése – balkáni szörnyűségét tapasztalod. Nincs két egyforma kerítés – ezt komolyan mondom. Úgy összességében az utcák egyenesek, a kerítések is egy vonalat alkotnak, de ezen belül az egyik kinnebb egy fél méterrel, a másik bennebb. A házak sem pontosan egy vonalban helyezkednek el. Ez is társadalomszervezés, egyfajta gondolkodásmód. Lehet úgy értelmezni, hogy ez egy alsóbb szervezettségi szint a székely falvakhoz képest, amelyek szintén nyitottak, kimosolyog a virágoskert az utcára, a ház elé. Nyitottak, de rendezettek is. Egyenes vonalban vannak a házak, a kerítések – kisebb nagyobb különbségekkel – egyformák ma is, az emberek utánozzák egymást, többnyire deszka- vagy kovácsoltvas kerítéseket építenek, van egy kis egyenruha a falvakon, még ha faluról falura változik is. Én is hasonlítgatom, büszke vagyok. De mielőtt elfutna velem a ló, mielőtt kezdenék általános konklúziókat levonni, azt mondom: jó, Nézzük meg a szászokat. Ott rend van. Ránk nézve szinte megalázó, hogy a miénkhez képest micsoda rend van náluk, a házaik körül, a falvaikban, micsoda fegyelem. A szász házak erődszerűek, hozzájuk képest mi is csak házikókat építettünk, és nem is tartjuk rendben, amink van. Gyerekkoromban állandóan azt hallottam, hogy mi becsületesebbek, leleményesebbek, okosabbak vagyunk, mint a románok. Ez már hasonlíthat valamennyire a magyarországi szélsőséges nacionalizmusra, de még mindig van egy alapvető különbség: ez egy tényleg sarokba szorított népnek a védekező nacionalizmusa volt akkor, és ha úgy tetszik, az ma is. Nem szabad felmenteni, de mégiscsak védekező nacionalizmus volt. Igaz, hogy itt vannak a nyakunkon a románok, igaz, hogy elvették mindenünket, igaz, hogy már beszélni sem hagynak minket magyarul, de mi többet érünk, ők semmi emberek hozzánk képest. Így nem kezelhetők, így nem oldhatók meg történelmileg a dolgok, de ez a magyarázata. Magyarországon mit látok, kívülről? Hogy amit a szélsőjobb művel – és teheti kontroll nélkül –, az egy nemzet öngyilkos viselkedése. Az antiszemitizmus, a cigányellenesség.
− K. P. J.: Hogy lehetne meggyőzni a magyar zsidóságot arról, hogy, például Erdélyben igenis van nacionalizmus, védekező nacionalizmus, és az nem ellenük irányul, mert senki ellen nem irányul? Erre kellene megoldást találni, és nem retorikai szinten, hanem a gyakorlatban. Amikor kimondom, hogy magyar vagyok, nem azért teszem, mert ellenedre mondom, Te is ugyanolyan magyar vagy, mint én, attól függetlenül, vagy azzal együtt, hogy te ilyen vagy olyan, cigány, sváb, zsidó származású magyarnak tartod és mondod magad. Magyar vagyok, magyar érzelmű vagyok, magyar identitású vagyok, és ezzel nem akarok többet mondani, mint, amennyit mondok.
− M. B.: Az antiszemitizmus szétszakítja a magyar kultúrát, a magyar közéletet, tönkretesz mindent. Nem beszélve arról a történelmi bűnről, ami a huszadik században már szörnyűségekbe kergette Európát, Európának ezt a részét különösen, és ezen belül Magyarországot. A holokausztra gondolok, zsidótörvényekre, deportálásokra. Azt az ellentmondást máig nem dolgozta fel senki, máig nem nézett magába ez a nemzet, hogy például Radnóti Miklóst egyik legnagyobb huszadik századi költőnknek tartjuk, így szerepel a tankönyveinkben, de ha belegondolsz az életébe, látod, milyen könnyedséggel vitték a halálba, és egy egész magyar társadalom nem képes ezzel szembenézni. Igen, arról van szó egyébként, amit a kérdésben megfogalmaztál, hogy magyar vagyok, és ez nagyon fontos, de nincsen a ellentétben más identitásjegyekkel. Mi tulajdonképpen ezért küzdünk. Hogy román állampolgárként is lehessünk magyarok. Hogy erdélyiként is lehessek magyar. És így tovább. Ezzel ellentétben a fasizmus arról szól, hogy vagy ilyen vagyok, vagy olyan. Nem lehetek ez is, az is. Erdélyben persze nekünk ma a románokkal szemben kell az identitásunkat meghatároznunk, és ki tudja, mikor szűnik meg ez a szembenállás.
− K. P. J.: A védekező reflex több évszázados.
− M. B.: Itt van Kertész Imre Nobel-díjának az esete és annak a fordítottja, Herta Mülleré. Herta Müller romániai bánsági sváb nemzetiségű, nem román, nem is volt román, soha nem írt román nyelven. Kivándorolt a kommunizmus alatt, német íróként Nobel-díjat kapott. Többnyire arról ír, amit Romániában élt át. A román közélet reakciója egy pillanatnyi zavar után egyértelmű volt. Éspedig a kisajátítási kísérlet. Megpróbálták kisajátítani.
− K. P. J.: Buta reakció volt. Képesek lettek volna eljátszani az esélyt, hogy a közeljövőben egy valóban román író Nobel-díjat kaphasson.
− M. B.: Hát nem tudom. De nem sikerült a kisajátítása, mert Herta Müller elutasította. Bukarestben, Gabriel Liiceanut is leiskolázva, hogy nem vállal közösséget a román értelmiséggel. Kertész Imre magyar író, magyarul ír, magyar identitása van, még akkor is, ha mára már erősen beágyazódott a német környezetbe Németországban. Vele kapcsolatosan nem volt, nem lett volna szükség semmilyen kisajátításra. Természetes módon örülni kellett volna annak, hogy magyar író Nobel-díjat kapott. És ami ennél is lényegesebb – itt látom ezt a magatartást öngyilkosnak –, attól függetlenül, hogy ki hogyan ítéli meg Kertész Imre életművét – én a Sorstalanságot egyedülállóan fontos műnek tartom –, a magyar értelmiségnek ki kellett volna használnia, hogy egy magyar író, Kertész Imre, Nobel-díjat kapott. Felhasználni arra, hogy népszerűsítsük értékeinket Európában. Nemhogy nem így lett, hanem ennek az ellenkezője történt, elkezdődött a zsidózás meg minden disznóság.
− K. P. J.: Sajnos nem tudom pontosan idézni, Cs. Szabó Lászlónál olvastam: az egyén identitásával akkor van baj, amikor a társadalomnak van baja a saját identitásával. Amikor az egyén keresi és nem találja, és mindenfélét kitalál, hogy meghatározza a maga identitását – ami most Magyarországon is történik –, akkor a társadalom maga van identitászavarban. Ha minden olyan nagyon egyértelmű, ősi és mindenki másénál nemesebb, akkor mit kell keresgélni?
− M. B.: Én sem értem, hogy Magyarországon miért ne alakulhatott volna ki egészséges társadalmi tudat és nemzetszemlélet. Törvényszerű volt-e, hogy Magyarország mára ilyen meghasonlott ország legyen? És ha igen, akkor mégis melyek az okai ennek a meghasonlottságnak? Hogyan függ össze ez a huszadik század történelmével, hogyan függ össze Trianonnal? De hát Trianon következményeit elsősorban mi viseljük, akiket elcsatoltak Magyarországtól. Hogy Magyarországon ennek milyen konkrét következményei vannak, és hogyan érzékelik, ezt már sokkal bonyolultabb megítélni. Továbbmenve: mekkora része van ebben a két világháború közti időszaknak, utána a kommunizmusnak, 1956-nak? Nehéz lenne szétszálazni. Miért kudarcos ez az ország, ha nem kudarcos? – valahogy így kellene fogalmazni. 1989-ben, 1990-ben óriási lépéselőnnyel indult Magyarország ebben a térségben, látszólag minden feltétel adott volt, hogy vezető országgá váljék. Kik mit mulasztottak, miért alakulhatott úgy, hogy az előny mára szétporladt?
− K. P. J.: A két háború közötti időszakban egyfajta szupremációt akartunk érvényesíteni, ismét valami hasonlót ahhoz, ami az első világháború következményeihez is vezetett. 1990 után a jobboldali kormányok mintha oda mennének vissza, legalábbis retorikai szinten. Ezt persze hogy sem a románok, sem a szlovákok nem fogadhatják el. Elkezdtünk úgy viselkedni, mint a két háború között. Hallottam román emberektől, akikkel tudok barátkozni, és akik tudnak velem barátkozni, hogy az átlag román emberben a mai napig van kisebbségi érzés, és amikor ezt észreveszi magán, kitör. Ez is egyfajta frusztráció. Nem erről van szó? Vajon mit akartak ezzel a gőgös, pökhendi, magasabbrendűséget erőltető retorikával elérni a rendszerváltás után a konzervatív magyar kormányok? És hol akarták elérni? Hova üzentek, hazafelé vagy a határon túlra? Gondoljunk vissza: beleszóltak a szlovák belügyekbe, beleszóltak a román belügyekbe. Nem a szlovákiai magyar ügyekre és nem a romániai magyar ügyekre gondolok most. Nem ennek isszuk a levét?
− M. B.: Egymás dolgaiba végül is ma már beleszólnak az európai uniós országok. Lassan el kell felejteni annak a szónak a jelentését, hogy belügy. Számomra inkább az a kérdés, hogy ez mennyire kölcsönös. Egyébként ismétlem, én az MDF-kormány külpolitikáját árnyaltabban látom, bár az is konzervatív kormány volt. Igaz, a Kárpát-medencében ők sem voltak eredményesek. Ezt a nemzetet jó néhányszor agyba-főbe verték. Ne menjünk messzibbre: 1848–49. Volt egy ország, tagadhatatlanul jogos igénnyel, hogy szabaddá váljék. Hogy ezen belül nemzetiségi kérdésekben mi volt a helyzet, fontos, de a kori mércével ez másképpen nézett ki. A XIX. század közepén nem sok nemzet volt, amely nagy toleranciával közelítette volna meg az etnikai kérdéseket. A tizenkilencedik század közepe a nemzeti intolerancia korszaka egész Európában. Magyarország nemzetiségekhez fűződő viszonya rendezetlen volt, így van, és ez súlyos következményekkel járt. Viszont ettől függetlenül teljesen jogos volt a kísérlet, hogy független országgá váljék. Ennek eléréséért meglehetősen nagy áldozatot hozott a nemzet, félig agyonverték, aztán jött a kiegyezés. Milyen érdekes, hogy a csehek például föl sem lázadtak, de ki sem egyeztek… Nem tudok arról, hogy a cseheknél lett volna szabadságharc, mint nálunk, de kiegyezniük sem kellett. Nekik is lett volna már módjuk erre a dualizmus idején, mégsem egyeztek ki, nem erőltették. Viszont ennek következtében az első világháborúból nyertesként kerültek ki. Mi meg minden szempontból veszítettünk. Azt hiszem, hogy számos ilyen dráma van mögöttünk, és számos frusztráció. Sok minden ezzel magyarázható. Egy dolog nem, hogy nem vagyunk képesek mindezt kellő józansággal feldolgozni, és nem vagyunk képesek tanulságokat levonni. Az nem válasz erre a helyzetre, hogy tetőtől talpig vitézkötésbe öltözünk. Ezek szép, kedves, érzelmes hagyományok, de nem válasz. Nem válasz az sem, hogy dúlnak a hagyományőrző mozgalmak, Erdélyben is huszártisztek lovagolnak fel-alá.
− K. P. J.: Nem is lenne baj, ha nem kellene attól tartani, hogy hivatalos rangra emelik. Mindenütt a világon vannak hasonló játékok, miért ne őriznék az indiánok a magukét, a lovagok a magukét? De nem lenne szerencsés, ha meg kellene tanulnom a rovásírást ahhoz, hogy megtudjam, éppen melyik faluban járok.
− M. B.: Beszéljünk Romániáról… Nem a néplélekről beszélek, hanem arról, hogy a hivatalos román politika 1989 előtt durván nacionalista volt, fasisztoid retorikát, sőt fasiszta eszközöket is használt. Ugyanúgy próbálta elvegyíteni etnikailag Erdély és Székelyföld lakosságát, ahogy Mussolini tette Dél-Tirolban a két világháború között. Ceausescu eszközei hatékonyabbak voltak. Durván magyarellenes, durván antiszemita volt, és durván kisebbségellenes. A romániai zsidókat eladták, alig-alig maradtak zsidók, Izraeltől fejpénzt kaptak a kiengedett emberekért. A németeket eladták, fejpénzt kaptak az NSZK-tól. Ezzel szemben 1989 előtt a nacionalizmusnak még a látszatától is irtóztak Kádárék, ezzel átestek a ló túlsó oldalára. Ahogy én tudom, az iskolákban, az egyetemeken visszafojtottak minden Erdéllyel kapcsolatos kérdést vagy kételyt, a nemzeti érzelmeket általában. Az egészet ki akarták lúgozni, különösen 1956 után, ami, azt gondolom, frusztrációhoz vezetett. Eközben Magyarország kisebbségi politikája lényegileg különbözött a romániai kisebbségi politikától. Vannak államok, amelyek szívósan haladnak – hogy úgy mondjam – a mi szempontunkból elfogadhatatlan úton, például Románia. Következetesen folytatja „húzd meg, ereszd meg” politikáját. Miközben vannak országok, mint például Magyarország, amelyekben az inga kileng, így léteznek a történelemben, aminek az egész nemzet megissza a levét. A Kádár-korszakban Magyarországon teljesen kilúgozták az emberek fejéből a nemzetszemléletet, most pedig szembe kell néznünk a szélsőjobb legvadabb megnyilvánulásaival, az antiszemitizmussal, a cigányellenességgel, a gyűlölettel. Én ebben az égvilágon semmiféle egyenes vonalú előrehaladást nem tudok látni.
Népszabadság

2014. november 10.

Összefogás a vörös veszedelem ellen
Több tízezren, főleg fiatalok vonultak utcára Románia-szerte a hétvégén, a külföldön élők szavazásának megakadályozása volt az ürügy, de tulajdonképpen Victor Ponta ellen tüntettek, megválasztásának veszélyeire hívták fel a figyelmet. Mintha újra rendszerváltó hangulat alakulna ki, 1989 decemberét emlegetik sokan, a letűnt idők, az átkos kommunizmus visszatérésének lehetőségére figyelmeztet­nek. És – mint huszonöt éve – ismét a fiatalok a főszereplők.
A demokratikus erők régóta nem tapasztalt megmozdulásának lehetünk tanúi, nemcsak az utcán tüntetők tömege szembeötlő, de nyílt levélben foglalt állást 71 román író, művész, tudós, közéleti személyiség. A román értelmiség krémje elsősorban az otthon maradás, a passzivitás ellen emeli hangját. „Ne áltassátok magatokat, hogy ha otthon maradtok, nem fogtok szavazni. Távolmaradásotokkal egy veszélyes imposztorra voksoltok” – mondják, s kétség nem fér: Victor Ponta ama csaló, szélhámos, akire gondolnak. Kormánypénzekkel kampányol, ellehetetleníti az idegenbe szakadt román állampolgárok voksolását, hazudik, és elvtelen, lejárató kampányt folytat vetélytársával szemben – sorolja bűnlajstromát Mircea Cărtărescu, Andrei Pleşu, Gabriel Liiceanu, Horia-Roman Patapievici, Vladimir Tismăneanu, Dan Perjovschi, Ana Blandiana, Ioan Stanomir, Smaranda Enache és sokan mások.
Összezárnak tehát Johannis mellett a demokratikusan gondolkodó románok, s szavaikat mintha erősítené a baloldal válasza. Ponta tábora a nacionalista kártyával felel, Románia egységéért aggódik, meglovagolja a Temesváron, Kolozsváron feltűnt föderalizálást, autonómiát követel jelszavakat, és Johannis nyakába varrnák az ország szétdarabolásának szándékát. S bár a közvélemény-kutatások még mindig Ponta fölényét jelzik, nem lehetnek nyugodtak a szociáldemokraták, hisz egyre erőteljesebb és egyre hitelesebb az ellenük szólók hangja. Magyar térfélen a nemzeti oldal szavai csengnek egybe a román ellenzék, értelmiség, az utcán tiltakozó ifjak hangjával. Az RMDSZ a semlegességet választotta, azt sugallja, nem a mi ügyünk a választás, jobb, ha nem szólunk bele, inkább otthon ülünk. Csakhogy, mint a román szellemi elit levele is jelzi, a távolmaradás Pontának kedvez, tehát a szövetség áttételesen ugyan, célozgatások szintjén, de ismét a baloldal mellé sodródott. Mi azonban megtehetjük, hogy nem őket követjük, és 25 évvel a kommunizmus bukása után a demokráciára voksolunk. Két gyökeresen ellentétes oldal csatája ez, lehet mérlegelni, melyiket választjuk. Túl kell lépnünk a jogos elkeseredettségen, kiábrándultságon, és jövő vasárnap mi is hozzájárulhatunk ahhoz, hogy ne térhessen vissza a vörös veszedelem. Farkas Réka
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

2014. november 28.

Demény Péter: A látens transzszilvanizmus
„Stai liniştită, nu sunt aşa de adormit. Szia! Puszikállak.”
Híres útjaim legutóbbiján, a Kolozsvár–Temesvár–Kolozsvár távon hallottam ezt a beszédet egy embertől, aki mögöttem ült a buszon, és nyilván a feleségével beszélgetett. A busz Váradtól Vásárhelyig közlekedett, s a nyugtatás, hogy tehát nem vagyok én olyan boldogtalan, arra vonatkozott, „nem alszom el, leszállok Kolozsváron”.
Tőlem azonban elvihették volna Tulceáig is, mert én már megkaptam, amiért érdemes volt ezt a göröngyös távot megtenni. Arrafelé, Várad és Temesvár között is akadt egy férfi, aki magyarrománul vagy románmagyarul beszélgetett, s ha így, hát az is értette, akivel. Ő Resicára igyekezett.
Azon töprengtem, hogy sok oka lehet Klaus Johannis megválasztásának. Az egyik a román jobboldal, amely Mircea Cărtărescutól Gabriel Liiceanuig a szebeni polgármester mellett kampányolt, ha már a szerintük angyali Monica Macoveinek semmi esélye nem maradt. A másik a külföldiek, akik a nagykövetségeken olyan dolgokat tapasztaltak, melyektől csak nőtt a felháborodásuk Victor Ponta ellen. A harmadik az erdélyi magyarok nagy részének szivárványos reménységei egy szász irányában (magammal is gúnyolódom).
De mindezek mellett mégiscsak létezik valamiféle latens transzszilvanizmus. Latens és öntudatlan, mondhatnám. Nem abban áll, hogy útitársaim lelkes Kós Károly- vagy Kuncz Aladár-olvasók lennének: amennyire meg tudtam állapítani, nem azok. Nem nevelik magukban az erdélyi gondolatot, nem tudatosítják transzszilván ösztöneiket, hajlamaikat, reflexeiket.
Ám azok mégiscsak léteznek. Öntudatlanul váltanak át egyik nyelvről a másikra, de azt tudják, hogy átválthatnak, mert az, akivel beszélnek, mindkettőt érti. Ha rákérdeztem volna, bizonyára nem is értik, mit akarok – azt viszont tudják, hogy a feleségük-barátjuk anyja magyar, vagy olyan helységben nőtt fel, ahol természetes, hogy ismerik a magyar nyelv egy rétegét.
Talán nem tévedek, ha azt állítom, ez a latens transzszilvanizmus is szerepet játszott Klaus Johannis megválasztásában. „Nem hittem volna, hogy a románok ennyire képesek lebontani a mentális falaikat”, mondta a lány, aki Váradig elvitt, és értettem, mire céloz: az ortodoxiára, Erdély elvesztésének mantrájára, arra, hogy románnak román elnöke és más ilyen etnicista ostobaságra. Erre van egy cinikus és egy optimista válaszom. Az első úgy hangzik: egy szásztól már nem kell félteni Erdélyt: nincs kivel elvigye. A második pedig úgy, hogy azok a kevert mondatok, melyek közül egyet a cikkem elején idéztem, sokat tettek a lebontásban. Ha nincs elméleted rá, akkor is tudhatod, hogy a nem-román feleséged vagy barátod is ember, itt él, nagyjából azt élte meg, amit te – és ha ezt tudod, párhuzamot vonhatsz közte és aközött a másik ember között, aki most indul az államelnöki posztért.
„Te pup, drága lelkem.” Erdélyben (és a Partiumban meg a Bánátban) sokan élnek olyanok, akik így búcsúznak el, és nem volna jó, ha a számuk csökkenne.
maszol.ro

2015. február 18.

„Megbélyegeznék” a kultúrát
Nem támogatja az RMDSZ a kultúrára kivetett bélyegilletéket szabályozó törvénytervezetnek a szenátusban hallgatólagosan elfogadott változatát – nyilatkozták lapunknak a szövetség politikusai, akik a tervezet tavalyi beterjesztésekor aláírták a kezdeményezést.
A hazai könyv- és lemezkiadók, a kulturális rendezvényszervezők képviselői szerint a többletadóra vonatkozó új tervezet nagymértékben ellehetetlenítené az amúgy is zsugorodó romániai kulturális és könyvpiacot.
A tavalyi kezdeményezés egyébként az Alkotóegyesületek Országos Szövetségétől származik, és a Szociáldemokrata Párt (PSD), a Nemzeti Liberális Párt (PNL), a Demokrata-Liberális Párt (PDL), a Dan Diaconescu Néppárt (PPDD), valamint az RMDSZ 84 képviselője és szenátora karolta fel. Az RMDSZ-es honatyák közül Erdei Dolóczki István, Fejér László Ödön, Kelemen Atilla, Kereskényi Gábor, Markó Attila, Seres Dénes, Szabó Ödön parlamenti képviselő és Markó Béla szenátor írta alá a törvénykezdeményezést.
Félrevezették az RMDSZ-eseket az adóemeléssel
A szenátus december közepén hallgatólagosan elfogadta a tervezetet, a képviselőház szakbizottságai pedig a napokban tűzték napirendjükre. A kezdeményezés értelmében 2–5 százalékos bélyegilletékkel emelik a könyvek, színház-, mozi- és koncertjegyek, a múzeumi belépők és az eladott műtárgyak árát, az ebből származó bevételt pedig a különböző alkotói, művészeti szövetségek kapnák meg.
Seres Dénes Szilágy megyei parlamenti képviselő kedden a Krónikának elmondta, nem az RMDSZ-es képviselők kezdeményezték a tervezetet, hanem más alakulatok kérték a támogatásukat a beterjesztéshez, azonban „félrevezették” őket. „Az volt az elképzelés, hogy a jelenleg is létező, a kulturális tevékenységekre kivetett adóról rendelkező jogszabályt úgy módosítják, hogy az így befolyt pénzt visszaosztják a különböző alkotói, művészeti szövetségeknek, például a Romániai Írószövetségnek”– ecsetelte Seres Dénes.
A képviselő szerint utólag derült ki, hogy a módosítás valójában adóemelést jelent, és hogy ezáltal drágulnának a könyvek, a színházi, múzeumi belépők, a koncertjegyek is. Seres hozzátette, az is aggodalomra ad okot, hogy a pénz visszaosztásának módszertana sem elég átlátható. Mint kifejtette, a tervezetben szerepel ugyan, hogy a kulturális tevékenységekre fordítják a bélyegilletékből befolyt adót, de nem egyértelmű, hogy oda adják-e vissza, ahonnan elvették.
„Az ügyben a képviselőház a döntéshozó kamara. A parlamenti vita során kiderül, hogy módosítanak-e a tervezeten, mennyire lesz átlátható és szakszerű a visszaosztás, és a bélyegilleték bevezetése növeli-e a művelődési termékek árát. Ennek alapján foglal majd állást az RMDSZ, hogy támogatja vagy sem a tervezetet” – szögezte le kérdésünkre Seres Dénes, hangsúlyozva, hogy a drágítást mindenképpen visszautasítják.
Hasonlóképpen nyilatkozott lapunknak Fejér László Ödön felsőháromszéki képviselő, aki szintén aláírta a törvénykezdeményezést. Mint a Krónikának kifejtette, semmilyen különadóval nem ért egyet, ebben a formában a tervezetet nem fogja megszavazni az RMDSZ-frakció, és valószínűleg nem lesz akkora támogatottsága, hogy átmenjen a képviselőház plénumán.
Kegyelemdöfés a kultúrának
Az érintett szervezetek képviselői a kultúrának adott kegyelemdöfésként, az Európai Unióban példátlan kezdeményezésként értékelik az irodalmi, filmipari, színházi, zenei, folklór- és képzőművészeti, építészeti és szórakoztatóipari bélyegilletéket szabályozó 1994/35-ös számú törvény jelenlegi formában történő módosítását.
Arra figyelmeztetnek, hogy a tervezet értelmében drágulnának a könyvek és egyéb kulturális termékek, ugyanis míg a hatályos jogszabály szerint az úgynevezett irodalmi bélyeg a könyv vagy az illető kulturális termék eladási árának 0,2 százalékát teszi ki, az új javaslat szerint minden kiadónak kötelező lesz megvennie és rányomtatnia a kiadványokra az állami nyomda által kiadott 1 lejes bélyegeket.
A könyvkiadók úgy vélik, jelentős anyagi terhet róna rájuk az állam, ha a jelenleg érvényben lévő illeték ezentúl kötetenként 1 lejre nőne – egyesek a cigaretta és alkoholtermékek esetében bevezetett jövedéki adóhoz hasonlítják az illetéket. Ráadásul a könyvpiac amúgy is súlyos gondokkal küzd Romániában, az egyre aggasztóbb helyzetet hűen illusztrálja a nemrég megszűnt marosvásárhelyi Mentor Kiadó esete.
Szikszai Ildikó, a kolozsvári Ábel tankönyvkiadó vezetője a Krónika kérdésére elmondta, nagyon megterhelné az amúgy is nehézkesen működő romániai könyvpiacot, ha érvénybe lépne az új tervezet. „Sötét jövőt jósol, annál is inkább, mert eddig is nehezen tudtak fennmaradni a kiadók. Ezzel mi is így vagyunk, és ha ez megvalósul, igencsak megnehezíti a könyvkiadók helyzetét, természetesen a pedagógiai profilú kiadókét is, hiszen ránk is vonatkozna” – fejtette ki Szikszai Ildikó.
A romániai kiadók úgy vélekednek, hogy ha a tervezet ebben a formában érvénybe lép, ellehetetleníti a működésüket, hiszen a kulturális bélyeget előre meg kell vásárolniuk, és semmi biztosítékuk nem lesz arra, hogy a kiadványuk meg is térül. Hétfőn a romániai könyv- és lemezkiadók szövetségének, valamint a rendezvényszervezők egyesületének képviselői a képviselőház kulturális bizottságának liberális elnökével, Gigel Ştirbuval tárgyaltak a tervezetről.
Az elnök a találkozót követően elmondta, a kezdeményezésen csiszolni kell, és jelenlegi szakaszában figyelembe kell venni azokat a javaslatokat és észrevételeket, amelyeket a kulturális szervezetek, kiadók képviselői nyújtottak be a bizottsághoz. „Sok a javítanivaló a kezdeményezésen, hiszen a kulturális területek működését nagymértékben megnehezítené, és az olvasóknak, a kiadóknak kellene megfizetniük az új tervezetben szereplő összeget” – mondta Ştirbu.
Gabriel Liiceanu író, a Humanitas Kiadó vezetője úgy fogalmazott: csak Romániában létezik kulturális bélyegilleték, Európában ismeretlen ez a gyakorlat, szerinte az új törvénytervezet morális és jogi tekintetben is több sebből vérzik.
Krónika (Kolozsvár)

2015. március 27.

Emlékezés egy gyógyszertárra
Megnéztem én is a múltkor a televíziós közvetítést Párizsból, ahogy európai államfők vagy miniszterelnökök, sőt, a világ számos más országának vezetői is kart karba öltve tüntettek a szólásszabadságért, a toleranciáért, és azóta is szinte naponta eszembe jutnak ezek a képek. Próbálom pontosan értelmezni, amit láttam. Látszólag erőt sugallt az a demonstráció, de mintha gyengeséget is ugyanakkor, hiszen tiltakozni nem a hatalmon levők szoktak, hanem azok, akik ellenzékben vannak.
Persze, ebben az esetben inkább a teljes szolidaritást kívánták bizonyítani a szervezők, talán az elrettentés szándékával is, viszont nem megy ki a fejemből, hogy sajnos, képmutatás is volt bőven ebben a tényleg világra szóló összefogásban.
Vagy legfeljebb – megengedem – nem a mai valóságot, hanem csak az elhatározást mutatta, hogy ilyennek szeretnénk a jövőt. Toleráns társadalmat, szabadságot, egyenlőséget, testvériséget akarunk utódainknak – üzenték a párizsi felvonulók, és ezzel természetesen mindannyian egyetérthetünk.
Ám azzal az önelégültséggel nincs mit kezdenem, hogy sokak szerint máris ilyenek vagyunk, szemben a világ elvetemült részével, és hogy Európában például, vagy akár az Amerikai Egyesült Államokban máris megvalósult volna az ideológiák, vallások, kultúrák, nyelvek, etnikumok békés együttélésének eszméje. Nem csupán Ukrajnára gondolok, mondjuk, hanem saját néhány évtizedes tapasztalatomra, hogy a tolerancia nem istenadta képességünk, hanem megtanulható és elfelejthető.
Tulajdonképpen minden új helyzetben ismét el kell sajátítani. Hogy ma színes bőrű elnöke van Amerikának, és hogy néhány hónapja Romániában is német származású az államfő? Igen, ezek kétségtelenül fontos előjelei lehetnek egy majdani változásnak.
De hozott-e valami újat kisebbségjogi kérdésekben a washingtoni politika Barack Obama megválasztása után? Ígért-e szemléletváltást a többség-kisebbség viszonyában a romániai államelnök Klaus Johannis, aki egyelőre csak annyit mondott ország-világ előtt, hogy nálunk minden rendben van.
A választ minden újságolvasó tudja, de arról a magyar illúzióról, hogy akkor egy ilyen elnökkel az ország élén már Erdélyben is megoldódnak az etnikumközi problémák, érdemes lenne hosszabban értekezni. Most azonban egy látszólag tényleg múlttá vált pillanatot szeretnék fölidézni, mert emlékezni muszáj, éppen egy toleránsabb jövő reményében. 1990. március 16-ról van szó, amikor Marosvásárhelyen az egyik lakótelepi gyógyszertár kirakatüvegére a magyar gyógyszerészek fehér festékkel kiírták – a félköríves román felirat alá, szintén félkörívben –: gyógyszertár.
Marosvásárhelynek akkor majdnem százötvenezer lakosa volt, és ennek valamivel több mint fele magyar. Az általános eufóriával, a román–magyar megbékélés könnyes-romantikus ábrándjával induló újsütetű demokráciában, két és fél hónappal a Ceausescu-diktatúra bukása után, egy ilyen etnikai összetételű városban hiába próbálkoztunk kétnyelvű várostáblákkal, rögtön széttörték vagy lemázolták azokat, és nem volt még sehol – sehol! – egyetlenegy kétnyelvű cégtábla vagy más nyilvános felirat sem Marosvásárhelyen.
Azt gondolhatták a gyógyszerészek, hogy a kórház vagy a gyógyszertár bejáratánál ki-ki levetkőzi előítéleteit, faji, etnikai, netán nyelvi türelmetlenségét, hiszen a beteg embernek nincsen más identitása, mint a betegsége. Nem így történt. Hatalmas román tömeg gyűlt össze a tömbházak között, a tágas útkereszteződésben, és amikor többedmagammal odarohantunk a hírre, csak tisztes távolságból figyeltük a félelmetesen zúgó darázsfészket. Rémisztő volt.
Máig nem tudjuk, kik szervezték ezeket a tiltakozó akciókat. Viszont, ami a legfontosabb: európai emberek tették ezt a huszadik század végén.
Nem évszázadokkal ezelőtt, nem az inkvizíció, nem a boszorkányüldözések korában. Mint ahogy európai emberek okoztak mérhetetlen szenvedést európai embereknek a második világháborúban, európai emberek küldtek ki európai embereket a frontra, vagy deportáltak és pusztítottak el európai milliókat. Majd a kommunizmusban is hányféle rémségről tudtunk, vagy esetleg nem is tudtunk. A marosvásárhelyi gyógyszertári tüntetés után három nappal Budapesten egy román–magyar kerekasztal-beszélgetésen vettem részt.
Március 19-én és 20-án jelentős román értelmiségiek ,mint a költő Mircea Dinescu vagy Smaranda Enache, Gabriel Liiceanu, Marius Tabacu, Alin Teodorescu és romániai magyar vezetők, többek közt Domokos Géza, Kányádi Sándor, Cs. Gyímesi Éva, Kántor Lajos, Béres András meg jómagam is, próbáltunk egyetértésre jutni éppen a nyelvhasználat, az anyanyelvű oktatás, a magyar egyetem kérdésében. Ráadásul – horribile dictu! – Magyarország fővárosában próbáltuk ezt cselekedni, a külügyminiszter Horn Gyula és államtitkára, Szokai Imre jelenlétében.
Nem volt könnyű, de egy-két kérdésben már-már megegyeztünk, amikor az első nap estéjén jött a hír: Marosvásárhelyen vér folyik, Sütő András is súlyosan megsebesült. Dugába dőlt minden, csomagoltunk sürgősen, és ki ahogy tudott, utaztunk haza. A folytatás már valószínűleg mindkét országban benne van a történelem-könyvekben, bár más-más konklúziókkal, hiszen egyelőre még a történelmet, a régvolt tényeket sem vagyunk képesek egyformán látni.Hallani is vélem egyik-másik kommentárt: igen, a románok.
Nem mi voltunk az agresszorok, mondhatnánk megkönnyebbülten, mint az európai politikusok Párizsban. Így igaz, akkor Marosvásárhelyen tényleg nem mi voltunk. De tetszik, nem tetszik, akik ütöttek, éppen úgy európaiak voltak, mint akik védekeztek.
Vagy beszéljek arról, hogy „mi” magyarok mit gondolunk ma is a cigányokról, akik egyébként ezelőtt huszonöt évvel Marosvásárhelyen mellénk álltak? Hogy egyesek az elmúlt években is milyen szörnyűségeket követtek el velük szemben? Az nem a románok szégyene, hanem a miénk. Vagy egyezzünk meg: általában az európaiaké.
Mint a volt Jugoszlávia etnikai tisztogatásai, az ukrán–orosz konfliktus, az antiszemitizmus, az idegengyűlölet, a szélsőjobb pártok félelmetes előretörése, a lappangó fundamentalizmus, a kollektív jogok ostoba, szűk látókörű tagadása. Hinni szeretnék a német vagy francia vezetők toleranciaakaratában, és Európában minden bizonnyal már ma is sokkal jobb élni, mint a világ más részein, de azért nem felejthetem, hogy 1990-ben sem tudott nekünk hathatósan segíteni az akkori Európa, legfeljebb csak „szelíd” kényszereket próbált alkalmazni Romániával szemben, többek közt az integrációs feltételek megállapításakor.
Magunknak kellett megkeresni a megfelelő eszközöket, és később tényleg újrakezdődött más formában a román–magyar párbeszéd, meg is oldottunk számos vitás ügyet, viszont sokszor inkább gyengeségnek éreztem a kart karba öltő európai szolidaritást, nem igazi erőnek.
Néhány éve ismét azzal kell szembenéznünk Erdély-szerte, hogy a már kivívott jogokat próbálják sokan visszavenni tőlünk.
Mindennaposak a zászló-, felirat- és iskolabotrányok. Bár egyelőre úgy tűnik, Budapest nem fog nekünk román–magyar kerekasztalt szervezni, különben sem ez a dolga Magyarországnak, viszont sok másban segíthetne.
Ehhez viszont egy sokkal következetesebb szomszédságpolitikára lenne szükség, és minden bizonnyal el kellene felejteni azt az egészen különös külpolitikai koncepciót, amely elsősorban gazdaságról szól, és másodsorban sem igazán arról, ami minket nyomorít.
Utána talán Angela Merkeléket is meggyőzhetnénk arról, hogy „vigyázó szemüket” Párizsra vetve, reszkírozzanak néha azért ránk is egy-egy pillantást, mert attól, hogy német anyanyelvű elnöke van ma Romániának, nem oldódtak meg automatikusan oktatási és nyelvhasználati problémáink.
Mi több, sok román úgy érezheti, hogy ezzel a választással egyszer s mindenkorra bizonyította toleranciáját. Mint a párizsi tüntetők. Hogy példát is hozzak az ellentmondásra: egy adott pillanatban úgy tűnt, hogy a marosvásárhelyi gyógyszerészti karon az idéntől nem lesznek magyar helyek a felvételin. Ezt a veszélyt talán sikerült elhárítani, de nem kellene huszonöt év mérlegét a gyógyszerészettel kezdeni, és azzal is befejezni. Az intolerancia végül is gyógyítható. Csak ahhoz el kell ismernünk, hogy mi sem vagyunk immúnisak a fertőzésre.
Markó Béla
Népszabadság

2015. április 6.

Marosvásárhely márciusa (2.)
Minden település, minden egyén életében lehetnek olyan sorsdöntő vízválasztók, amelyek akár évtizedekre meghatározzák életútját. 
Marosvásárhely történetében és sokunk életében ilyen éles cezúra 1990. március 19-e és 20-a. Akik átéltük, tudjuk: azóta teljesen megváltozott az életünk. Másként nézünk ugyanarra a tárgyra, épületre, másként járjuk ugyanazokat az utcákat, talán a szót is másként ejtjük, s a gondolatok is egészen másként formálódnak szöveggé a fehér papírlapon.
Március 19-e és 20-a eseményei úgy záródtak a tudatomban, mint valami különös páncélszekrényben. Még mindig nem érzem magam elég erősnek elviselésükhöz. Félek e furcsa két naptól. Úgy félek, mintha előttem állnának.
„A dokumentumok hangján”, naplószerűen, az átélt események pontos bemutatásával igyekszem felidézni a legapróbb részleteket is, mert csak így válik teljessé a véres hétfő és kedd története. Azé a történelemé, amely elemi erővel szólt bele mindennapi életünkbe. Íme a sűrített krónika 1990. március 19-éről és 20-áról.
Az Orvosi és Gyógyszerészeti Intézet 350 hallgatója március 6-ától az önálló magyar tagozat létrehozását követelve ülősztrájkot tart. Hiába írják egyik kérést a másik után, követeléseik mindenhol süket fülekre találnak. Március 19-én felröppen a hír: felkeresi őket egy parlamenti küldöttség, végre elmondhatják óhajaikat azoknak is, akik talán továbbítják a kormány, az ország ideiglenes elnöke felé. Éppen ezért a diákok képviselői és a tanárok úgy döntenek: 19-ére felfüggesztik az ülősztrájkot! Még a gyanúját is kerüljék el annak, hogy nyomást gyakorolnak a parlamenti küldöttekre! Akkor még nem tudhatták: 1990. március 19-e reggelétől másként számolják majd az időt, hogy Marosvásárhely történetének egyik legdrámaiabb korszakát élik át a következő 48 órában. Ma már nemcsak megkockáztatjuk, hanem határozottan állítjuk: a görgényhodáki, libánfalvi, dédabisztrai, mezőpagocsai román lakosok behozatalának egyik fő indítéka éppen az volt, hogy nyomást gyakoroljanak a parlament küldötteire, mint ahogy 1990. február 8-án történt, a két tanügyminiszter-helyettes látogatása idején, amikor egyik pillanatról a másikra megváltozott a korábban kiadott miniszteri rendelet is.
1990. március 19-e, délelőtt 11 óra
Az Orvosi és Gyógyszerészeti Intézet főbejáratához megérkezik Dumitru S. Nicolae egyetemi tanár, Verestóy Attila, a parlament két képviselője, akik – eredeti elképzelés szerint – meghallgatják a román és magyar hallgatók beszámolóját az eltelt napok eseményeiről, majd valamikor a délutáni órákban találkoznak a tanárok és diákok képviselőivel. A város központjából viszont vészjósló hírek érkeznek: néhány száz, egyesek szerint több mint ezer román anyanyelvű tüntetett a városháza előtt. Miközben a parlamenti küldöttség meghallgatta az Orvosi és Gyógyszerészeti Intézet hallgatóinak részletes, dokumentumokkal alátámasztott tájékoztatóját, a tüntető tömeg behatolt a Nemzeti Egységtanács megyei székházába, követelte Kincses Előd, Király Károly azonnali lemondatását. Kincses Előd tiltakozott: minden hasonló eljárásnak megvannak a törvényes módozatai. Az Egységtanács tagjai végül is meggyőzték, hogy a tömeg nyomására mondjon le.
Az Orvosi és Gyógyszerészeti Intézetben a parlamenti küldöttséggel folytatott első találkozó nem hozott semmilyen eredményt. Dumitru S. Nicolae és Verestóy Attila azt javasolták, hogy délután négy órakor a román és magyar tagozat két-két tanára és négy-négy diákja találkozzon a rektor irodájában, és közösen határozzanak az elméleti és gyakorlati oktatás megszervezéséről. (Az utóbbi hónapokban a román anyanyelvű tanárok és hallgatók a tagozat létét is megkérdőjelezték: valamennyi hivatalos és nem hivatalos okmányban, levélben, átiratban a sorozat – serie – megnevezést használták.)
13 órakor
nagy-nagy izgalommal, belső feszültséggel hagytuk el az intézetet. Az RMDSZ Bolyai téri székháza körül vihar előtti csend. Izgatott emberek magyarázzák, mi történt az Egységtanács megyei székházában. Ez már különbözött a korábbi tüntetések viszonylag csöndes folyamától: áramütésként ért Kincses Előd lemondása. Akkor még nem is sejtettük, mit tartogat számunkra 1990. március 19-e.
Hiába erőltetem, egyetlen falat sem megy le a torkomon. Tartok a délutáni megbeszéléstől. Három órakor még beszaladok az RMDSZ megyei székházába. Ott van a maroknyi vezetőség, hiszen a derékhad éppen Budapesten a román–magyar közeledést, megbékélést készíti elő a román szellemi élet legkiválóbbjaival: Mircea Dinescuval, Gabriel Liiceanuval, Smaranda Enachéval az élen. Borbély László és Király István bejelenti: fél négykor a megyei vezetőség itthon maradt tagjai tanácskozásra gyűlnek össze. A székház körül a délelőtti váltásból kijött munkások gyülekeznek. Az RMDSZ vezetősége felkéri őket: menjenek nyugodtan haza, tartózkodjanak minden provokációtól. Válaszunk a délelőtti tüntetésre, lemondatásra, a február 10-ei tüntetéshez hasonlóan méltóságteljes, minden erőszaktól mentes magatartás lehet. Mindezt azért hangsúlyozom, hogy az olvasó világosan tájékozódjék: sem március 19-én, sem 20-án a magyarság részéről egyetlen, az uszítás legparányibb gyanúját tartalmazó felhívás sem hangzott el!
Délután háromnegyed négykor
már fent vagyok az Orvosi és Gyógyszerészeti Intézet központi épületében. A rektori előtt nagy a sürgés-forgás. Balsejtelmem beigazolódott: miközben a magyar tagozat képviselői pontosan betartották a találkozó lebonyolítására vonatkozó játékszabályokat, addig a román tagozat teljes létszámban megjelent. Megkérdőjelezték jelenlétem létjogosultságát is. Hiába hivatkoztam arra, hogy a délelőtt folyamán már jártam itt, tehát tudtam a délutáni találkozóról, egyszerűen kinéztek a rektori iroda előszobájából. (Már korábban is volt egy találkozó, amelyről azért maradtam le, mert közös megegyezés alapján a sajtó képviselői nem vettek részt. Ám a helyi román sajtó testületileg ott volt.) Heves vitákkal tarkított másfél óra következett. A két tagozat megbeszéléséről szó sem lehetett. A parlamenti küldöttség tagjai jóformán szóhoz sem jutottak, a magyar tagozat képviselői pedig az előszobában és a folyosón rekedtek. Délután fél hat körül hagytuk el az intézetet. Jung János adjunktussal úgy jutottunk ki a főbejáraton, hogy az őrséget álló román diákok öklüket rázva kiáltoztak utánunk.
A délelőtti tüntetésen olyan követelések is elhangzottak, hogy másnap reggelig minden magyar feliratot el kell tüntetni a városból! Ezért elindultak a Nemzeti Színház épülete felé. Valósággal ostrom alá vették Marosvásárhely főterét. Botokkal, fejszékkel verték le a még meglévő magyar feliratokat, bezúzták, darabokra törték a kirakatokat, hirdetményeket. A „népharag” lecsapott minden gyanútlan járókelőre: Vorbiţi româneşte, mâncaţi pâine românească (Beszéljetek románul, a románok kenyerét eszitek!) – kiáltásoktól visszhangzott az ország korábban talán legbékésebb főtere. A Színház téren máglyába hordták a magyar nyelvű falragaszok, hirdetőtáblák szövegeit. Égtek a színház hirdetőoszlopairól letépett fényképek is. A színház épületéből ki akarták kergetni a magyarokat. Néhány román színész próbálta menteni a válságos helyzetet, ahogy tudta.
Ilyen „erőpróba” után érkezett a felbőszült nép a Bolyai térre. A pártok székházát ostromgyűrű vette körül. A rádióstúdió épületét is megrohamozta a tömeg. A román szerkesztők leleményességén múlott, hogy az éppen adásban lévő magyar kollegáiknak, meg a technikusoknak nem esett bántódásuk. Megígérték, hogy a rádióban többet nem hangzik el magyar szó. A fejszével, villával, vasdorongokkal felfegyverzett tömeg a pártok székháza előtt üdvrivalgás és diadalordítás kíséretében egyesült: „Murim, luptăm, Ardealul nu cedăm!” (Meghalunk, harcolunk, Erdélyt nem adjuk!) A környéken lévő minden magyar táblát, feliratot letéptek, szétzúztak, eltapostak. A leíró- és másolóirodák kétnyelvű feliratait sem kímélték: csörömpölve zuhant az üveg a járdára. Az egyik vasrudas észrevette, hogy a Bolyai utca végét jelző névtábla véletlenül ott maradt a ház falán. Gyorsan ott termettek, fejszével verték le a zománcozott táblát. A sors furcsa fintora, hogy a ház egy román család tulajdona volt.
Megzavart lélekkel, kétségbeesetten nézte az a néhány magyar, hogy mit művel a felbőszült, félrevezetett tömeg. Gyorsan hazaszaladtam, felhívtam Sütő András lakását. Éva, Sütő András felesége akkor még úgy tudta, hogy férjét egy terepjáróval kimenekítették a székházból. Egy picit megnyugodtunk. Az újabb terepszemle azonban pontosan az ellenkezőjéről győzött meg. Emberi mivoltukból kivetkőzött férfiak, nők keringtek a székház körül. Millió darabba hullott szét a Teleki-Bolyai dokumentációs könyvtár, a galéria, a társadalomtudományi kutatóközpont névtáblája. A hajdani, Oroszlán névre hallgató vendéglő tőszomszédságában lévő másoló- és leíróiroda cégjelzése heteken át meggörbítve, szétverve szomorú mementóként figyelmeztette a járókelőket, hogy március 19-én a tüntetők a békés szóról feledkeztek meg leghamarább: Király Károly, Kincses Előd, Bolyai (?!) felakasztását követelték.
A sürgősségi, baleseti osztályon készült tanúvallomások egyértelműen bizonyítják, elegendő volt egyetlen magyar szó, hogy elszabaduljon a pokol. Ioan Gheorghe petelei lakos, a gernyeszegi sertéshizlalda alkalmazottja egyenesen a munkából jött a tüntetésre. A Bolyai téren egyik magyar barátját vélte felismerni. Elkiáltotta magát: Karcsi! Erre mindenfelől záporoztak rá az ütések. Hiába kiáltotta, hogy ő román, félholtra verték. A kórházban készült videofelvételen is világosan látszik, hogy a szája széle, a szeme alja, az egész arca állandóan vérzik, vérrel kevert nyállal formálja a szavakat. A pártok székházát két óra körül vette körbe egy rendkívül gyér rendfenntartó kordon. Még egy sokadalom felügyeletére is kevés lett volna. A felbőszült tömeg behatolt a székházba. Papírok, könyvek, Petőfit ábrázoló jelvények, újságok repültek ki az ablakon. Utólag azt állították: azért rohamozták meg a székházat, mert ott – úgymond – magyar nemzetiszínű zászló lengett a fő „árbocon”, meg a bent rekedt RMDSZ-esek kövekkel, téglákkal, cserepekkel dobálóztak az épületből, miközben meg sem mertek mozdulni a padláson! Az árbocon pedig csak román nemzetiszínű zászló lengett, soha senkinek eszébe sem jutott mást kirakni. Este fél kilenc után rendkívül veszélyessé vált a helyzet: a kiszórt papírokat, nyomtatványokat, könyveket, újságokat meggyújtották, s az épület, a padlásfeljáró felgyújtásával fenyegetőzött a tömeg. 
Ekkor hívtam újra Sütő András lakását. Mikor elmondtam, hogy az épület felgyújtásával fenyegetőznek, Éva kiejtette kezéből a telefonkagylót. Még hallottam, hogy kétségbeesett zokogása visszhangzik a lakásban. Bénító csend, leírhatatlan fájdalom és kétségbeesés nehezedett a városra. Sütő András szemét, amely oly felszabadultan és diadallal ragyogott december 22-én, és az azt követő napokban, akkor érte a végzetes ütés. Juhász Ilona a Népújság másnap megjelenő számában (1990. március 20.) keserűen jegyezte meg: „Az a gyűlölet, ahogyan ütöttek, az már nem ember ember elleni harc volt. Talán még a zsidókkal sem voltak ilyen kegyetlenek.” Aznap este 30 személy nevét jegyezték be a sürgősségi klinikán. 
A legsúlyosabb sérülést Sütő András szenvedte: arckoponyaseb, súlyos szemsérülés, szem- és szem körüli masszív bevérzés, bordatörés, tüdősérülés, repedés a bal karon, többszörös külső sérülés az egész testen. Szemtanúk egybehangzó vallomása szerint a tüntető tömegből többen is felmásztak arra a katonai teherautóra, mely menekíteni lett volna hivatott a pártházból a magyarokat, letépték a ponyvát, majd botokkal, husángokkal ütötték-verték Sütő Andrást és társait. A tompa ütések hangja messzire hallatszott. A teherautó elindult, de a megvadult tömeg megállásra kényszerítette. Katonák húzták le a rakodótérből a felmászott botozókat...
(folytatjuk) Tófalvi Zoltán
Erdély.ma

2015. augusztus 22.

Közeleg a vég a romániai magyarok számára is
Talán nem teljesen tanulság nélkül való, ha kicsit közelebbről megvizsgáljuk, hogyan sikerült Romániának egységes nemzetállammá válnia és mind jobban megközelítenie az idegennélküliség célját. Ezzel párhuzamosan felhívom a figyelmet Lucian Boia legújabb, Hogyan románosították el Romániát? című könyvére.
Boia bulvárgyanús történelmi elbeszélései olykor nekünk tetsző dolgokat mondanak, könyvei meg is jelennek magyar fordításban, a magyar médiumok pedig szokatlan érdeklődést mutatnak gondolatai iránt, s ugyanúgy értelmezik azokat, mint Boia romániai ellenfelei és kritikusai: Boia a magyaroknak játszik.
Előrebocsátom a következtetésemet: a multikulturalizmus diadalmas kisöprése Romániából olyan zsákutca, amelyről Bibó István adott jó jellemzést: a nacionalista hisztéria, amely eluralkodik a nemzeten, a nemzeti alkat (a politikai kultúra) torzulásával jár. Ez Gabriel Liiceanu szavaival: „belemerevedés az elképzeltbe”.
Nemcsak a területek elvesztése taszíthat hisztériába (amiről Bibó ír), hanem területi nyereségek is, ha egyneműsítő önkény forrásaivá válnak. Boia ezt látszik igazolni a románokat (s remélem a magyarokat is) fölöttébb bosszantó esszéivel.
A román történelem a megkésettség története.
A román fejedelemségek nagyon későn, a XIV. században alakulnak ki, utolsóként a számottevő európai hatalmak közül. Ezt az államalakulási folyamatot a végtelen instabilitás jellemzi. Kurta uralkodói szakaszok váltogatják egymást, voltaképpen minden szabályszerűséget – elsősorban a dinasztikust – nélkülözve.
A halmozódó lemaradás(ok) leküzdésére 1859-ben ad először lehetőséget a két román fejedelemség, Havasalföld és Moldova egyesülése; de még inkább a román királyi dinasztia általános stabilitást nyújtó és eredményes modernizációs szakaszt elindító megteremtése, 1866-ban. E sikerek perdöntő előfeltétele a világtörténelmi konjunktúra, ezért a végső számadásnál a román nemzeti tudatra túlkompenzációs, mítoszképzési kényszer nehezedik.
Románia legnagyobb tehertétele a modernizációs szakasz. Nagy-Románia létrejöttével újabb kényszerpályák keletkeznek. Erdély bekebelezése a regáti román politika célkitűzése volt, de nem feltétlenül vette figyelembe az erdélyi románok aspirációit,
akik csak 1914-től kezdve kezdtek el gondolkodni Erdély elszakításán. Előtte – s ezt hangsúlyozza füleinknek oly kedves módon Boia – az opciók még teljesen nyitottak voltak.
1916-ban a román királyság titkos megállapodást kötött Franciaországgal és Oroszországgal, melyben a háborúba lépésért cserébe ígéretet kapott Erdély annektálására. (Ezzel szemben veszítettek azok, akik a német szövetséget szorgalmazták, és Besszarábia bekebelezését tartották elsődlegesnek.) 1916-ban Woodrow Wilson a háború és a háborúskodás örök lezárásának tervén, az önrendelkezés elvének meghirdetésén dolgozott, miközben a csatatéren eleve megpecsételődött ezen eszmék sorsa.
1918. december 1-jén a románok gyulafehérvári egyesülési gyűlése (békemenete)
a háborús zsákmány birtokbavétele volt a bukott önrendelkezési elv nevében. Sem a demokráciához, sem az etnikai elv érvényesítéséhez nem volt ennek köze,
és a trianoni szerződésen sem múlott már semmi. A modernizációs kihívás elviselhetetlenné vált. Immáron három olyan régiót kellett egy állam területén összehozni, amely még az előző, kisebb és mégiscsak homogénebb állam kulturális, társadalmi, gazdasági különbségeit sem küzdötte le.
A modernizáció mindkét szakasza, az 1867-től 1918-ig tartó első és a két világháború közötti második is tele van ellentmondásokkal, hisz ezek alkotják lényegét. Ezek közül egyet érdemes kiemelnünk Boia alapján: a falu-város megosztottságot, ami aztán számos további, megoldhatatlannak látszó problémát szül, és végső soron a vasgárda, a sajátos román fasizmus hallatlan intellektuális sikeréért is felelős.
A királyi, regáti Románia 1912-ben agrárország: a városiasodás foka 18 százalék. Város és falu között azonban éles etnikai különbségek is megjelennek, éppen a modernizáció folytán, hiszen a „megélhetési bevándorlókra” a kereskedelemnek, a kisipari termelésnek, a szolgáltatásoknak óriási szükségük van, s így a városok nagy számban vonzzák őket. Az 1899-es népszámlálás szerint a román fejedelemség 92,15 százalékban román nemzetiségű, de a városokban a románok aránya csak 68,59 százalék, Moldovában mindössze 54,55 százalék.
Az „idegenek” között Moldovában az állampolgárság nélküli zsidók aránya a városokban majdnem 40 százalék. Nem ritkák azok a városok sem Moldovában, ahol a zsidók abszolút többségben vannak, például a fővárosban, Iasi-ban.
1912-ben Bukarestben a román etnikumúak aránya 70 százalék körül mozog, de bizonyos szakmákban az „idegenek” túlsúlya meghatározó: fogorvosok, szakácsok, kereskedők és szolgálók körében az „osztrák–magyarok”
vannak többségben, és a többi foglalkozási ágban is jelentős a jelenlétük. (Nem teljesen alaptalan tehát az a népi hiedelem – hiszen minden mítosznak van reális alapja –, hogy a századfordulón Bukarest volt, Budapest után, a második legnagyobb „magyar város”. Itt kell felhívnom a figyelmet Hencz Hilda fantasztikus könyvére, a magyar Bukarestről – jó volna magyarul is olvasni.)
1918 Romániát, legnagyobb történelmi szerencséjének pillanatában, „növekedési válságba” sodorja. Ez az a realitás, amivel szembe kellene nézni, viszont ehhez az anyagi, gazdasági, intézményi és főleg a kulturális képességek (különösen Erdély vonatkozásában) hiányoznak. A szerencse, ha váratlanul ér, tönkretesz, mondja Machiavelli. A liberális többséggel megszavazott új alkotmány 1923-ban kimondta, hogy „Románia egységes nemzetállam”, jóllehet ettől még beláthatatlanul messze volt Nagy-Románia multikulturális valósága.
Az óromániai politika azonban – a transzszilván regionalizmust szorgalmazó románokkal is ellentétben – heves központosításba kezd,
és az új intézményeket Óromániából származó káderekkel és kimustrált politikusokkal tölti fel. 1938-ban maguk a románok is tiltakoznak egy memorandumban a románokat is el(ó)románosító, balkanizáló politika ellen. Ám ahogy Ferenc József nem fogadta 1898-ban a román kisebbségi jogokat követelő, az erőszakos magyarosítást felpanaszoló „memorandistákat”, úgy most sem fogadta őket a román király, II. Károly, aki épp a királyi diktatúra bevezetésével foglalatoskodott, ami megalapozza a következő 60 év önkényuralmi hagyományát.
A felemás demokrácia intézményei is, de főleg a saját tulajdonnal rendelkező egyházak, a felekezeti oktatás, a civil szervezetek – egyszóval: autonómiák – és az „idegenek” kezén lévő vállalkozások még sikerrel ellenállnak a regionális különbségeket csak üggyel-bajjal leküzdő románosításnak.
A magyar lélekszám legnagyobb vesztesége a 200 000 megélhetési kivándorló.
A teremtés messianisztikus indulata vezérli és vallásos áhítat lengi be a kulturális egyesítés misszióját, ami a Nagy-Románia létrejötte utáni új nemzedéket hajtja.
Világos volt, hogy valódi politikai aktivitás nélkül a kulturális teremtés megmarad puszta intellektuális játszadozásnak. A politikus és népi próféta Corneliu Zelea Codreanu, a vasgárda és a Szent Mihály Arkangyal Légiósai mozgalom megteremtője elbűvölte a harmincas évek ifjúságát, amely megterhelte őt mindenható hatalommal, hogy a kulturális küldetést politikailag véghezvigye. A légió aszketikus, harcos szerzetesrend volt, közvetlen kapcsolatban a nemzeti megváltással, viszont intellektuálisan jelentős mozgalommá a harmincas évek értelmisége tette.
A fiatal román értelmiség legjobbjai, gyakori párizsi és berlini tartózkodásuk idején, vigyázó szemüket a román parasztra vetették. Olyan kulturális minta kidolgozásán fáradoztak, amely képes meghatározni a mélyrománságot, s ezzel egyesíteni, ami csak formailag volt egyesültnek tekinthető, azaz létrehozni Romániát. Romániának egyik pillanatról a másikra naggyá kellett válnia, regionális hatalommá, miközben évszázadokon keresztül nagyhatalmak kénye-kedvének kitett, periferikus, balkáni országocskák voltak, amelyekből hirtelen Nagy-Románia lett.
A két világháború között létrehozták az ideológiát, a ’48 utáni kommunizmus s kivált a ’65 utáni posztsztálinista Ceausescu-rendszer sikerre vitte az „egységes román nemzetállamot”. Csakis egy önkényuralom volt képes a valamiféle kóros elváltozásnak tekintett multikulturalizmust a gyökereinél kezelni. A két világháború közötti központosítást hatékony államosítás egészítette ki, aminek célja az iparosítás és ezzel együtt a városi lakosság számának felduzzasztása, a földművelő munkássá alakítása.
A hajdani mélyromán paraszt átváltozik folklorisztikus álparaszttá, az életformák meg egységesülnek a kiszolgáltatott, szegény, városi munkás valóságában. Ha nem is lesz mindenki román érzelmű, de mindenki románul él. A multikulturalizmus lebomlását a kivándorlás teszi teljessé. Ceausescu németeket ad el az NSZK-nak (kivándorlási útlevélért cserébe fizet az anyaország). 1992-re már csak közel 9000 zsidó, 120 000 német maradt Romániában, és a magyar lakosság aránya is szinte megfeleződött. Az 1930-as 10 százalékról a 2011-es népszámlálás adatai szerint 6,5 százalékra csökkent.
A fogyatkozás újabb nagy hullámát az 1987–2004 közötti „megélhetési kivándorlók” teszik. Számukat 180 000 főre becsülik.
Ez a Trianont követő kivándorlás nagyságrendje. A románok azonban mindettől nem lettek boldogabbak. A mind kisebb etnikai diverzitás mind nagyobb nacionalizmussal és páratlanul sok népzenei tévécsatornával párosul. Itt visszatérhetünk Lucian Boiához, akiről azt mondtam, hogy mintha Bibóhoz írna történelmi illusztrációt.
A bibói „hisztériát” Boia így írja le: „Nemzedékek sora nevelkedett egy árnyalatok nélküli nacionalizmus szellemében, egy olyan történelem igézetében, melyben a románoknak mindig igazuk volt, tévedni pedig mindig »mások« tévedtek; olyan történelem ez, mely »gyanúsan« egységes és egy olyan eleve a románságnak »elrendelt« térben zajlik, melynek ismertető jegye az egységesség, amit egy olyan nép alakított ki, amelyiknek tagjai a nagy célokban mindig egymással szolidárisak voltak.”
Az a nép pedig, melytől sohasem állt távol „idegen” minták követése (lett légyen szó a zsarnokság keleti, görög, török mintáiról, avagy nyugati, francia, német mintákról), most hajlamos az „idegenre” mint valami gyanúsra tekinteni. És persze azokra a román értelmiségiekre is, akik „idegen” mintákat követve a románok romántalanításának titkos ügynökei – s persze sokak szemében Lucian Boia is közéjük tartozik.
A szomorú következtetés az, hogy itt érnek véget a történelmek. A romániai zsidóké – az egykori zsidó többségű Jászvásár ma már teljes mértékben román –, a németeké – hiába Klaus Iohannis államfő sikere, az egykori német többségű városokból a németek már eltűntek –, de
közeleg a vég a magyarok számára is.
2032-re egymillióra apadhat a számuk, de az egykori erdélyi fővárosban, a magyar többségű Kolozsváron már 20 százalék alatt van az arányuk. Így a multikulturális Romániának is hamarosan végleg befellegzett. S jóllehet ilyen esetekben a kulturális adaptációs kényszer sokat enyhül, de ezzel együtt egy nemzet elveszítheti megújulási, kreatív képességeit is.
Bretter Zoltán
Népszabadság

2016. január 24.

Itt is, ott is paródia
Azt hiszem, manapság gyakrabban kellene olvasnunk a magyar Karinthy Frigyest, a cseh Jaroslav Haseket vagy a román Ion Luca Caragialét, akinek százvalahány évvel ezelőtt megfogalmazott kritikája ma is érvényes Romániára, és sajnos nem csak Romániára.
HIRDETÉS
A mi színházainkban is sokszor játszott színműíró azt a fájdalmas igazságot fogalmazza meg, ami talán ma is a legjellemzőbb Európának erre a részére, hogy itt minden csak utánzás, minden csak héj, máz, smink, de alatta nincsen semmi. Minálunk minden olyan, mintha… Mintha demokrácia… Mintha piacgazdaság… Mintha lenne választási lehetőség… De nincsen remény, mondja Caragiale,
az egyik politikus éppen olyan korrupt, mint a másik.
Bár máig nem akarok egyetérteni a nagy román íróval, hogy nincs kiút, ajánlom mégis olvasásra őt mindannyiunknak. Mostanában például igazán nevethetnénk eleget egymáson is, magunkon is, ahogy ezekben az országokban lassan-lassan saját paródiájába fordul mindaz, amit az elmúlt negyedszázadban komolyan vettünk. Nevethetnénk, mondom, de inkább sírni kellene azon, hogy amire felocsúdunk, a fürdővízzel együtt már kiöntöttük a gyermeket is, elveket, eszméket, mindent.
Itt van ez a jó kis botrány – mindig van valami jó kis botrány nálunk –, amely napokig lefoglalta a médiát, amikor kiderült, hogy a romániai börtönökben valóságos tudományos dolgozatíró láz tört ki.
Ugyanis már 1969 óta van egy olyan törvénycikkely, hogy amennyiben a börtönbüntetését töltő személy elkészít egy tudományos dolgozatot, akkor egy ilyen munkáért elengedhetnek egy hónapot a hátralevő büntetéséből. Nagy ritkán éltek is ezzel a lehetőséggel az elítéltek, így kapott néhány éve valamennyi enyhítést két dolgozatáért Adrian Nastase volt miniszterelnök, aki egyébként valóban írástudó ember, neves jogász, egyetemi oktató, és akkor ezt nem is kifogásolta senki.
Igen ám, de utána 2013 és 2015 között 188 elítéltnek 400 könyve jelent meg, mialatt börtönbüntetésüket töltötték, tehát jókora rés támadt a rendszeren, iparrá vált ez a dolgozatírás. A dúsgazdag juhosgazdából futballklub-tulajdonossá lett, majd korrupcióért elítélt George Becali nem kevesebb, mint öt könyvet jelentetett meg. Kiszabadulva naiv – vagy cinikus – nyíltsággal elmondta az újságíróknak, hogy másoktól kapta – rendelte – ezeket a műveket, aztán ő kézzel lemásolta, és így adta tovább a kiadónak. Vagyis leírta. A törvény ezt nem tiltja, hát akkor mi a probléma, kérdezte. Mellesleg George Becali egyik könyvének címe A kegyes és megváltó szeretet, és két ortodox püspöktől is megkapta hozzá a kötelező ajánlást.
Summa summarum: egyesek valószínűleg súlyosan visszaéltek egy törvényes rendelkezéssel. Ilyenkor minden normális országban azon gondolkoznak, hogy lehet-e, és hogyan lehet tisztességesen alkalmazni a törvényt. Hiszen egyértelmű, hogy mégiscsak a javulás reményében zárnak börtönbe valakit. Akkor pedig az ott elvégzett munkát – horribile dictu: az intellektuális tevékenységet is – miért ne lenne érdemes akár a kiszabott idő csökkentésével méltányolni. Ehhez hasonló rendelkezések sokfelé vannak a világon. Nem is ezeket szándékszom én most elemezgetni, hanem a kommentárokkal van bajom.
Újságírók serege, de tudós értelmiségiek is megveszekedett dühvel, valamiféle elemi gyűlölettel vetették rá magukat a témára, és már-már az lett ennek az egésznek a végkicsengése, hogy inkább rohadjanak meg a börtönben, de ne kapjon senki kedvezményt.
Az igazságügy-miniszter asszony sem arról beszélt, hogy csak a tényleg elvégzett tudományos munkáért kellene könnyítést adni, hanem sietett mindenkit megnyugtatni, hogy a kormány kezdeményezni fogja magának a törvénycikkelynek a törlését. Mintha, mondjuk, a doktori dolgozatok ki-kiújuló plágiumbotrányát azzal akarnánk orvosolni, hogy mostantól fogva senki sem lehet doktor. Azt szoktam mondani, hogy amikor egy gyengén működő állam nem képes kivédeni vagy felderíteni a bűncselekményeket, akkor igazán könnyű arra a következtetésre jutni, hogy például a bankrablás leghatékonyabb megelőzése a bankok felszámolása. Még az egyébként tiszteletre méltó, 1989 előttről némi ellenzéki dicsfényt megőrzött filozófus és könyvkiadó, Gabriel Liiceanu is vehemensen tagadta a lehetőségét, hogy a börtönben valaki is értelmiségi maradhasson: „…egy fegyenc nem lehet tudós, akkor sem, ha ő éppenséggel Einstein”.
Fölépítettünk egy demokráciát, és nem tudjuk működtetni, ráadásul egy idő után már nem is magunkat hibáztatjuk ezért, hanem a rendszert. Ez a börtönpélda talán erőszakoltnak tűnik, de igazság szerint ma ugyanez a bohózat zajlik a még szabadlábon levők világában is.
Rosszul működik a parlament? Hát akkor számoljuk fel a parlamentet! Korruptak a politikusok? Hát akkor nem kellenek politikusok!
Romániában két választás is lesz az idén, a nyár elején önkormányzati, ősz végén parlamenti választások, és mindkettőnek rendkívül nagy a tétje az ország számára is, de számunkra külön is létkérdés, hogy a magyar érdekképviselet hogyan fog teljesíteni és utána pedig mit tudunk kezdeni a parlamentben, netán beleszólhatunk-e a kormányzásba. Mert eltréfálkozhatunk, hogy egy rosszhiszeműen alkalmazott törvénycikkely miképpen csinál professzort a félanalfabétából, de azt is észre kell vennünk, hogy ma Európának ebben a nyomorultabb felében a volt kommunista országok mind-mind azon munkálkodnak, hogy valamiképpen megkerüljék a demokratikus játékszabályokat.
Egyre többen látják már Romániában is hál’ istennek, hogy a néhány hónapja kitalált szakértői kormány, amelynek a jövő őszi választásokig el kell vinnie az országot, ugyancsak kijátszása annak, ami egy demokráciában elengedhetetlen: egy többségi parlamenti párt vagy koalíció és a kormány együttműködése konkrét, részletes kormányprogram alapján. Ma éppen nincs ilyen koalíció, a kormányprogram is csak néhány oldalas szándéknyilatkozat, és ennek látszólag csak – csak? – annyi a veszélye, hogy a kormány intézkedéseit nem ellenőrzi egy parlamenti többség.
Arról viszont senki nem beszél, hogy a fordítottja is éppen ilyen veszélyes, amikor a parlamentre sincs semmiféle mérséklő hatással a kormány. Választási évben ez azért kockázatos, mert ilyenkor jelennek meg az úgynevezett „választási ajándékok”. Minden kampányban „választási ajándéknak” számítanak a demagóg ígéretek, amelyekről mindenki tudja, hogy nem fognak teljesülni, de ugyanakkor, pártfinanszírozási szabályok ide vagy oda, folyamatos osztogatás is zajlik a kampányban, és a kulcstartó vagy golyóstoll semmi ahhoz képest, hogy lisztet, cukrot, étolajat, sőt falun műanyag vödröket és gumicsizmákat is osztogattak egyes pártok. Jó lenne megérteni, hogy a demokráciának vannak elengedhetetlen alapintézményei, és lejárathatjuk ezeket, elsősorban a parlamentet, akár úgy, hogy szavazógépezetté silányítjuk, akár úgy, hogy teljesen felelőtlenné tesszük, ez történik most nálunk.
Így vagy úgy, aki a többpártrendszert megkérdőjelezi, diktatúrára vagy anarchiára tör. Aminek egy elszabadult hajóágyúként viselkedő parlament is előhírnöke lehet.
Romániában tele van a szenátus és a képviselőház képtelennél képtelenebb törvényjavaslatokkal, és félő, hogy a kampányoló szenátorok és képviselők egy adott pillanatban elkezdik két kézzel megszavazni ezeket az eszement ötleteket. Mindenki azon töri a fejét, hogy mi módon nyerhetné el a „nép” tetszését, és az erdélyi magyar közéletben is erős az a vélemény, hogy minden pillanatban azt kell tennie a politikusnak, amit a „nép” akar, de senki sem gondol bele, hogy mi lesz a parlamenti bizottságokban már iktatott, de ma még a többség józan ítéletén fennakadó sok magyarellenes kezdeményezéssel, ha egyszer csak elkezdenek a román politikusok ebben az ügyben is a „nép”, vagy ahogy újabban mondani szokták, az „utca” hangjára figyelni.
Nem a romániai magyar „utca”, hanem a román „utca” hangjára. Anyanyelvű oktatás, magyarnyelv-használat, nemzeti szimbólumok használata, önkormányzatiság, bizony sok a vesztenivalónk. Nemcsak a választásoknak, hanem a választások előtti időszaknak is nagy a tétje ily módon. Másrészt pedig, ki tudja, amit szakértői kormányként legyűrtek a torkunkon, ezt a félig elnöki, félig miniszterelnöki-miniszteri rendszert, esetleg a választások után is működtetni próbálja az államfő, akkor pedig vajmi kevés esélyünk lesz arra, hogy ismét erős kormányzati pozícióra tegyünk szert. Ez sem lenne gond, ha látnánk más eszközöket az ismét egyre feszültebbé – vagy egyszerűen: rosszabbá – váló etnikumközi viszonyok rendezésére. De ebben a pillanatban erre nincs alternatíva.
Demokratikus Kelet-Közép-Európát akartunk negyedszázaddal ezelőtt, és úgy tűnik,
rohamléptekkel haladunk egy populista világ felé.
Ahol ismét a kevesek kezébe kerül a hatalom, ám ezt ravaszul a közvéleménnyel, az utca hangjával legitimálják ezek a kevesek. Többnyire úgy, hogy ők maguk manipulálják a közvéleményt, hol ilyen-olyan botrányokkal, hol a kormányzati öndicséretet megörökítő óriásplakátokkal.
Olvassuk Karinthyt! Például: „Ez nem hármas, ez kettes, csakhogy az osztályfőnök úr olyan furcsán írja a kettest, véletlenül felül írja a végét a kettesnek. Csak a vezetéknevet tessék aláírni… de mostanában ne tessék bemenni az iskolába… a kaput kiemelték… most átalakítják… nincs kapu… nem lehet bemenni… majd egy-két hét múlva…” Hát nem gyönyörű? Végül is nem úgy lehetne-e a legteljesebb mértékben megelőzni a demokrácia megsértését, ha felszámoljuk a demokráciát? Ahol nincs demokrácia, ott nem lehet megsérteni. És kész.
Markó Béla
nol.hu



lapozás: 1-26




(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2020
Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék