udvardy frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1990-2006
 

találatszám: 14 találat lapozás: 1-14

Névmutató: Garibaldi, Giuseppe

2000. november 18.

Frunda György, az RMDSZ államelnökjelöltje harangzúgás közepette érkezett meg Zsibóra, a református templom előtti térre, ahol rövid beszédet mondott magyarul, majd amikor észrevette, hogy nagyon sok román anyanyelvű is ünnepli zsibói jelenlétét, az állam nyelvén is szólt néhány szót. A Szilágycseh felé vezető úton, az országút mindkét felén a magyar és román nemzetiségűek százai köszöntötték RMDSZ-zászlócskákkal, illetve piros-sárga-kék trikolórral az RMDSZ elnökjelöltjét. Szilágyballán, Sarmaságon majd Nagyfaluban is sikert aratott a karaván. Frunda György szilágysági kampánykörútja Zilahon ért véget. /Szabó Csaba: Nem Garibaldi, hanem Frunda György. Szilágy megyében a románság is ünnepelte az RMDSZ államelnök-jelöltjét. = Szabadság (Kolozsvár), nov. 18./

2001. március 16.

Szatmárnémeti magyarságának egy része a református temetőben gyűlt márc. 15-én, ahol a Magyar Ifjúsági Kezdeményezés fiataljai szerveztek ünnepi műsort. Felolvasták Adrian Nastase román és Orbán Viktor magyar miniszterelnök köszöntő levelét, Kereskényi Gábor a forradalom eszméiről beszélt. Az Ormos-háznál a MADISZ-é volt a főszerep. Az Aurora szálloda mögött lévő Kovács Leó-emléktáblára helyeztek koszorúkat, ahol Danku Pál a Garibaldi oldalán harcolt szatmári származású forradalmár tetteit méltatta. /Simon Levente: Szatmárnémeti. Megemlékezések - három helyszínen. = Szatmári Friss Újság (Szatmárnémeti), márc. 15./ Nagykárolyban két helyszínen emlékeztek márc. 15-re: a Petőfi-szobornál /a Kaffka Margit Művelődési Társaság szervezésében/ és a színházteremben, ünnepi műsorral. /Boros Ernő: Nagykároly. = Szatmári Friss Újság (Szatmárnémeti), márc. 15./ Erdődön a Petőfi-emlékműnél ünnepeltek. Kabai István, a Szatmár megyei RMDSZ ügyvezető elnöke mondott beszédet. Ovidiu Duma, Erdőd község alpolgármestere, a helyi önkormányzat nevében üdvözölte a résztvevőket. /Elek György: Erdőd. = Szatmári Friss Újság (Szatmárnémeti), márc. 15./ Hagyomány, hogy a Szent-Györgyi Albert Társaság különdíjjal jutalmazza azokat, akik sokat tesznek Szatmárnémetiért, a magyarságért. Idén Fátyol Tibor hegedűművésznek, a helyi filharmónia igazgatójának ítélték s adták át március 14-én a kitüntetést, az RMDSZ ünnepi nagygyűlésén. A Szózat után Riedl Rudolf alprefektus ismertette Adrian Nastase kormányfő ünnepi üzenetét, majd Kedves Tamás, a budapesti Liszt Ferenc Zeneakadémia főtitkára mondott ünnepi beszédet. Fátyol Rudolf professzora a nagykárolyiak nagy zenésze, Ruha István volt. /Márciusi különdíj. = Romániai Magyar Szó (Bukarest), márc. 16./

2004. december 4.

A közösséget, amelyhez tartozik, a sajátjától érte nemtelen gyalázkodás, írta Murádin Jenő. Gyimesi Éva másodszor teszi ezt. Első ízben a kolozsvári magyar egyetem ügyében tette. Akkor bizonygatta, százezer aláíróval szemben, hogy nincs is szükségünk magyar felsőoktatásra, s aki felelőtlenül ilyet követel, az bizonyára nem tudja, mit tesz az egyetem fogalma. Murádin akkor szólalt meg először, figyelmeztetve az írástudók felelősségére (Az nem lehet, Szabadság 1997. febr. 15.). Amit most ír Gyimesi Éva ("Lángsírba velszi bárd?", Szabadság, dec. 2.), arra éppúgy nincs mentség, mint 1997-es állásfoglalására. Megtöri azt az egyszólamúságot, amellyel a határon túli magyarság az anyanemzethez való tartozás jogát kéri. Gyimesi Éva újra kiszolgálja azokat, akik ezt elvárják tőle. Megtagadja a közösségtől a minimális együttérzést. "Siránkozó erdélyiekről", "szórványkodó magyarokról" ír, akiket "imakatonák" képviselnek a "pannon magyarok" előtt. "Milyen igazság nevében vonult most át Magyarországra a népes segélycsapat, a református egyházak által kiküldött imasereg?" – kérdezi Gyimesi Éva. Van-e jogunk kezdeményezésüket és jóhiszeműségüket ilyen gyalázkodó módon megkérdőjelezni? És tenni olyankor, amikor a "pannon" sajtóban ellensúlyozhatatlan a mindent agyonnyomó kincstári félretájékoztatás, írta Murádin Jenő. /Murádin Jenő: Arcpirító bizony... = Szabadság (Kolozsvár), dec. 4./ 7/ Kettős állampolgár szeretne lenni, nem mintha előnyöket akarna elérni, írta dr. Balogh András. A magyar végrehajtó hatalom választott vezetője, Gyurcsány most azt mondja: amennyiben a népszavazás eredménye "igen" lesz a kettős állampolgárságra, akkor feléled az idejét múlta "nacionalista, populista" szellem. Amennyiben a proletár internacionalizmus ellentéte a nacionalizmus, akkor teljesen igaza van, például Garibaldi is nacionalista volt, jegyezte meg dr. Balogh András. /Dr. Balogh András: Ki (a) magyar? = Szabadság (Kolozsvár), dec. 4./

2005. január 16.

A Sepsiszentgyörgyön született, Budapesten élő Zágoni Zsolt idén védi meg az ELTE olasz szakán szakdolgozatát, amely a Székelyek Itáliában, olaszok Székelyföldön címet viseli. Az olasz nemzeti egységért küzdő Garibaldi hadseregében kétezernél több magyar, köztük székely katona harcolt többek mellett Gál Sándor vezetésével. Egy olasz hadmérnök, Luigi Ferdinando Marsigli /1658-1730/ másolta és mentette meg az utókornak a harmadik legrégebbi rovásírás-emléket. Marsigli Gyergyószárhegyen, a ferences kolostorban akadt a kezébe egy másfél méteres juharfa bot, amelyen rovásírással készült naptár volt szentek neveivel és az egyházi ünnepekkel. Az eredeti írás 1450 körül keletkezhetett, ami azóta elveszett, csak Marsigli feljegyzése maradt fenn róla. /Kácser Anikó: Gyergyszárhegytől Velencéig. Székelyek Itáliában, olaszok Székelyföldön. = Új Ember (Budapest), jan. 16./

2010. április 7.

Kossuth, Deák, Garibaldi az Erdélyi Fotográfia Múzeum archívumában
Néhány igazi fotótörténeti "csemegére" hívta fel a figyelmet Molnár Attila, a 2007-ben alakult Erdélyi Fotográfia Múzeumért Egyesület elnöke. Mint kiderült, a gyűjteményben található többek között az egyik leghitelesebb, Kossuthról készült felvétel is.
A fényképezést ugyan feltalálták a magyar forradalom előtt, de tulajdonképpeni elterjedésére csak 1848 után került sor. Simonyi Antal nyitott elsőként fotóműtermet Pesten 1855-ben, s épp ebből a műteremből származik az Erdélyi Fotográfia Múzeumért Egyesület (EFME) egyik értékes darabja, Deák Ferenc portréja. "Úgy tudom, Deák Ferenc úgy hagyta jóvá, hogy lefényképezzék, hogy az összes adomány, ami befolyik, a városi árvaházhoz kerüljön – magyarázta Molnár Attila. – Ebből a fotóból ezer példányt készítettek 1860 körül."
Akkoriban egyenesen kultuszuk volt a hősöknek, arcképeiket előszeretettel helyezték el családi albumokban is. A szalonokban főhelyet elfoglaló albumok gyakran a család politikai szimpátiáját is kifejezték – állítják a fotótörténettel foglalkozó szakértők.
Egy, szintén a múzeum tulajdonában található Kossuth-portré például festmény után készült. "Ez pedig Kossuth eddig leghitelesebbnek tartott portréja" – mutatta büszkén Molnár Attila a nagy forradalmár egy kevéssé ismert fényképét, amelyet Angliából szerzett be. Eredetinek számít, ugyanis a felvétellel egy időben készült pozitív kópiát tekintik eredetinek – tudom meg. Ez a fotó nem volt ismeretlen eddig sem a szakértők előtt, csupán a szerzője. Az EFME példányáról viszont kiderült, hogy Edinburg-ban készült John Moffat fényképész műtermében 1855 körül.
Az EFME archívumában az Andrássy Gyula grófról készült kép állítólag másolat, Ausztriából, egy királyi családi albumból származik. A felvételt Borsos és Doctor készítette. Őrizgetnek az archívumban még Eszterházy Pál Antal portrét, Türr István-portrét, Benedek Lajos tábornokról készült képet. Van még Eötvös József-portré, Orbán Balázs-kép, és egy Garibaldi fotó is. Helyi forradalmárok nincsenek a gyűjteményben.
"Következetes, sokéves kutatással talán össze lehetne gyűjteni a székely forradalmár-portrékból is egy csokorra-valót" – mondta Molnár Attila, csupán idő, pénz, kitartás kérdése lenne, és hogy a valószínűleg kis számú, fenn maradt forradalmár arcképek felkutatását szívügyének tekintse valaki.
Daczó Katalin
Székelyhon.ro

2011. március 17.

Tizenötödik márczius
Másfél évtizeddel ezelőtt Székelyudvarhely főterén, a Patkóban sokezer embernek dübörögtem a Csatadalt – egy átlagos Petőfi-verset –, és közben azért imádkoztam, hogy egyszer majd legalább ennyi ember előtt a Nemzeti dalt is elszavalhassam... Jó Miklós Feri bátyám, derék magyartanárunk, aki egy ideje szintén Kolozsváron él, a megmondhatója, mennyit nyüszköltem én ekkor! A Nemzeti dal nem az a vers, amit Kányádi Sándor anekdotájával élve „mondani kell”. Ennek megkerülhetetlen pátosza van, így hát szavalom, tizenöt év múltán Kolozsvárott, a Kolozsvári Magyar Diáktanács szervezésében zajló ifjúsági ünnepségen, amolyan beugróként. A szolgálatos Petőfisándort mondvacsinált okokból nem engedték a színpad közelébe. Helyette vagyok én, a szervezők leleménye szerint egy patinás belvárosi polgárháznak a XXI. századhoz igazított emeleti ablakából. Termopán hazafiság. Értem is a derültséget, amint végigmorajlik az ifjúságon, én sem egészen erre vártam. De mégis: balra tőlem a szomszéd szobából gőgicsélt fel egykoron igazságos Mátyás, szemközt pedig nagy nemzeti egységben a Sapientia (Bocskai-ház) és a Röser-antikvárium falai visszhangozzák, hogy „…rabok tovább nem leszünk!” Ilyen még Udvarhelyen sincsen!
Úgy érzem itt magam az ablakban, mint a Kalapos Band próbáin és koncertjein: minden aktív résztvevő legalább 15 évvel fiatalabb nálam. A Mátyás-ház előtt éppen elegen vagyunk ahhoz, hogy a rögtönzött színpadot körülálljuk, de nem annyian, hogy a biztosításunkra kivezényelt karhatalmistáknak oda kellene figyelniük a tömeghangulatra. Vannak legalább harminc-valahányan. Bizonyára sokukban megfordul a gondolat: miért kell nekik a környéken ácsorogni, valahányszor a magyarok a templomba mennek? De teszik a dolgukat a mi pénzünkért: őriznek és védenek, míg a színpadon, a kolozsvári telefonháztól kőhajításnyira most a Kisbogáncs rokolyái kergetőznek.
„Honnan járják, honnan hozták?
Honnan e mozdulat-ország?
S milyen titkos adó-vevők
fogják, folyton sugározván,
az egyazon vér és velő
hullámhosszán?” (Kányádi Sándor – Fekete-piros)
Kis csoportokba verődve művelődnek, unatkoznak, beszélgetnek a rend őrei, arra várnak, hogy ezek a gyermekemberek elzúgják ihaj-csuhaj forradalmukat, aztán mindenki mehessen haza szépen. Kossuth-nóta reloaded: „Éljen a magyar szabadság, menjetek haza!”
Otthon kellemetlen impulzusok érnek. Még mindig sok a mosatlan a kagylóban, ráadásul Csíkszeredában egy izomagyú „történelmi, tájékoztató jellegű akció” keretében nyilvános tárgyalást rendezett az utcán és felakasztotta Avram Iancu szalmabábuját. Ki reagáljon rá a televízióban, ha nem éppen egy magyarfaló? Akinek – az most mellékes, mennyire rasszista érvekkel motiválja – történetesen igaza van: ez egy barbár szertartás a XXI. században, amely éppen abba az ázsiai sötétségbe röpít vissza minket, ahová kívánnának sokan. Ez nem holmi „kisze, kisze, orra pisze” farsangi bábuégetés, hanem egy ünneplő közösség méltóságának és egy másik, tolerálni tanuló közösség érzékenységének arculcsapása. Ugyanaz az ármány, amely kijátszotta negyvennyolcban Kossuth és a magyar szabadságharc ellen a nemzetiségeket. A hírek tehát fő műsoridőben, a japán apokalipszis és Monica Columbeanu családi szappanoperája között idén sem egy méltóságteljes ünnepségről szólnak… Oldandó a feszültséget előkerül egy történelmi csemege, miszerint Avram Iancu szeretője, életének megmentője mégiscsak egy abrudbányai magyar lány, bizonyos Farkas Johanna lett volna!
Ezek után már az sem zavar, hogy az anyaországba szakadt hazánkfiainál az eszmebarikád egyik oldalán fülkeforradalmat, a másikon alkotmányos puccsot emlegetnek. Pedig ama nevezetes 12 pont, amelyre még a barikád tetején egyensúlyozók is szívesen hivatkoznak, ezzel a felszólítással – mintegy ünnepélyes preambulummal – kezdődik: „Legyen béke, szabadság és egyetértés.” A mondat végére szelíden csak pontot és nem forradalmi felkiáltójelet tettek a negyvennyolcas szövegezők. De kit érdekel az ilyesmi, ha már a történészek is azon vitatkoznak a köztelevízióban, vajon a kokárda kötésére vonatkoznak-e heraldikai szabályok, vagy sem? Hogy belülről kifelé olvasandó-e a hazafiság vagy kívülről befele. Lehet, hogy az én kokárdám is olaszosan van kötve? Garibaldi csálé, pardon: csárdás kis kalapján ott loboghatott Kossuth nevével a nemzetiszín szalag, nóta bizonyítja! Akkor ki annak a megmondhatója, hogy ne éppen Garibaldit ünnepljem olaszos kokárdámmal?
LACZKÓ VASS RÓBERT , Szabadság (Kolozsvár)

2013. március 7.

Előadás a kezdetektől napjainkig terjedő időkről
120 éves az aradi ereklyemúzeum
Kedden délután estébe nyúló előadást tartott Puskel Péter helytörténész az aradi ereklyemúzeum létrejöttének 120. évfordulója kapcsán.
Szokatlan helyszínen, a Kultúrpalota egyik – a szimfonikus zenekar által próbateremnek használt – helységében, arra számítva, hogy az előadás után alkalom nyílik a történelmi múzeum meglátogatására. Erre azonban az idő elhúzódása miatt már nem kerülhetett sor.
Az előadás ismertetése előtt engedtessék meg, hogy elmondjak egy személyes élményt.
1990 tavaszán, pár hónappal a romániai fordulat után egy magyarországi (akkoriban az egyik legjelentősebbnek számító lapnál dolgozó) újságíró kereste fel az országot, s első állomása Arad volt. Alulírottnak jutott kísérésének feladata (több nyelvet beszélt, de a románt nem), és sikerült kieszközölni, hogy beengedjenek az aradi múzeum 1848-as relikviákat tartalmazó raktárába. (A kiállításon akkoriban már szinte semmi sem volt kitéve az ereklyékből). Az újságíró kolléga szinte extázisba esett a sok száz (vagy több ezer?) tárgy láttán, élményeit természetesen meg is írta. Hogy cikkeinek mekkora hatása volt a magyar közvéleményre, nem tudom, tény azonban, hogy ezek után került sor az aradi múzeum relikviagyűjteményének első külföldi kiállítására, a szegedi Móra Ferenc Múzeumban.
De vissza az aradi előadásra.
Jankó András, a Kölcsey Egyesület elnöke bevezetőjében arról szólt, hogy a március 15. előtti periódus rendezvény-zsúfoltsága miatt csak március 5-én lehetett időpontot találni az előadás megtartására, ugyanis a tulajdonképpeni 120 éves évforduló március 15-re esik: 1893-ban ezen a napon avatták fel (a köztudatban úgy él: a színház második emeletén) az ereklyegyűjteményt.
Puskel Péter első mondataiban arról beszélt, hogy az idei esztendő nagyon gazdag évfordulókban – száz éves lesz, például, októberben a Kultúrpalota, ahova felavatása után az ereklyemúzeum költözött; áprilisban van Gárdonyi Géza, a magyar irodalom egyik nagyja születésének 150. évfordulója – személye azért is érdekes számunkra, mert rövid ideig Aradon újságíróskodott, nagyapja az aradi várbörtönben raboskodott 1848 után, és 1916-ban felkérték a Kultúrpalota igazgatói székének elfoglalására (nem fogadta el). Aztán tisztázta: az ereklyegyűjteményt nem az akkoriban még újnak számító színház, hanem a mellette lévő két bérház egyikének második emeletén nyitották meg 2000-nél több ereklyével. A város, az egész régió, de az ország számára is hatalmas eseménynek számított az ereklyegyűjtemény – tulajdonképpen az első aradi múzeum – megnyitása, hisz először kerültek nyilvánosságra, bemutatásra az 1848-hoz fűződő tárgyak, dokumentumok. Jó ideig ugyanis, a forradalom és szabadságharc 1849-es bukását követő időkben súlyos büntetés járt volna az ilyen relikviákat őrzőknek, tehát legfeljebb szűk és megbízható baráti körben tudhattak róluk.
A megnyitás utáni években az eleinte minden tudományos osztályozási szempontot nélkülöző gyűjtemény egyre gyarapodott, és 1913-ig, amikor a Kultúrpalota átadásával méltó helyre került, olyan gyűjteménnyé nőtte ki magát, amellyel legfeljebb a budapesti Nemzeti Múzeum vetekedhet.
De hogyan alakult ki egyáltalán egy ereklyemúzeum létrehozásának gondolata?
Az előadó hangsúlyozta: nem tudjuk ma sem egyértelműen egy névhez, egy emberhez kötni az ötletet. Megemlítette Szabados János aradi újságírót (később Szeged alpolgármestereként számos jelentős megvalósítás fűződik nevéhez), aki egy versében arról írt: a Fennvaló megbünteti a szabadságharcot eltiprókat. A helytörténész véleménye szerint ezzel csiholta ki – Tiszti (Reiner) Lajossal együtt (unokaöccse Európa-hírű karmester lett) – azt a szikrát, amelyből aztán a gyűjtési ötlet megszületett. A jóformán ki sem alakult ötletet felkarolták a korabeli „civilszervezetek”, a Kölcsey Egyesület, a Honvéd Egylet, az Asztalos Sándor Társaság stb. – a kovász a Kölcsey Egyesület volt –, és megindult a gyűjtőmunka, és nem csak Aradon. Kolozsváron például egy aradi származású arisztokrata, Aradon Márki Sándor történész, Jancsó Benedek stb. állt az ügy mellé, és számos, ma már kevésbé ismert személyiség. Zichy Mihály, a kor híres festője, aki inkább Oroszországban élt, két rézkarcot küldött az ügy érdekében (sokszorosításukból jelentős összeg folyt be), Ruttkayné Kossuth Lujza a kormányzó számos emléktárgyát juttatta el Aradra, Damjanichné Csernovics Emília kezdetben húsznál több személyes tárgyat adományozott a gyűjtemény számára (néhányat megőrzött, becses személyes emlékként, ezek halála után kerültek a gyűjteménybe). Az adományozók közt volt Bohus János (hatalmas birtokok tulajdonosa Világos, Zimánd környékén, aki 1848-ban az elsők között, még a törvény megszavazása előtt szabadította fel jobbágyait, a forradalom idején főispánja volt Aradnak), Bohusné Szögyény Antónia (aki a forradalom idején adományokat gyűjtött az elesett honvédok családjának, 1849-ben pedig feljegyezte német nyelvű naplójában a világosi kastélyukban a fegyverletételről folyó tárgyalásokkal kapcsolatos eseményeket – naplóját Márki Sándor találta meg és tette közzé). Kevésbé ismert név az utókor számára Lévay Henrik, a dúsgazdag, Pesten élő arisztokrata, az első állami biztosító megalapítója, aki egyrészt 200 arannyal belépett az ereklyegyűjtő egyesületbe, de talán ennél is fontosabb: a Monarchia területén mindenütt jelenlévő ügynökeit emléktárgyak felkutatásával és gyűjtésével bízta meg.
A gyűjtemény kialakulása természetesen sok-sok, ma már kevéssé ismert „kisember” névjegyét is magán viseli. Puskel Péter többükről megemlékezett. Krisztyóri János pékmesterről, az aradi iparkamara első elnökéről, Somogyi József honvéd őrnagyról (eredetileg halálra, majd 16 évi várfogságra ítélték – szabadulása után Garibaldi seregében harcolt, a fogsága alatt faragott sakk-készlete révén is tartjuk számon), Dömötör Bertalan mérnökről (értékes, Kossuth által a turini száműzetésben aláírt okmányt talált a családi levéltárban), Gulya Sándorról, a katolikus gimnázium tanáráról, aki a Nemzeti dal egy 1848. március 15-én nyomtatott példányát juttatta el a gyűjteménybe, Sárossy Gyuláról, az eredetileg halálra ítélt Galsai Kovács Ernőről (elsőként rajzolta le az 1849-es aradi várat és foglyait, naplója később meg is jelent), Kossuth Lajos háziorvosáról, aki a múzeumi gyűjteménynek korbácsot adományozott stb.
Az előadó ezt követően néhány statisztikai adatot ismertetett, amelyek szerint a végül is 17 ezer körüli tárgyból, dokumentumből álló ereklyegyűjteményt 1909-ben 5500-an, 1930-ban (amikor már csak március–október között, heti négy napon volt megtekinthető) 2100-an látogatták, 1942–43-ban, a háborús években szinte csak diákok keresték fel. Az aradi ereklyemúzeumot a történelen viharai közepette sokszor átszervezték (az újabb időkben 1954-ben, ’60-ban, ’64-ben, majd az 1970-es évek közepén), míg végül alig emlékeztet az eredetire.
Előadásának végén Puskel Péter néhány, az 1848–49-es forradalommal kapcsolatos legendákban élő tévhitet cáfolt (például a sörrel való koccintás tilalma, Haynau 1850-es londoni megseprűzése – a seprűnyél egy darabja „ereklyeként” szerepel stb.), majd számos, a vértanúkhoz és a vár foglyaihoz kötődő tárgyat, dokumentumot mutatott be vetített képeken.
Jámbor Gyula
Nyugati Jelen (Arad),

2015. szeptember 17.

Magyar segítséggel rendeződött át Európa
Nagyvárad- Izgalmas kérdéseket feszegetett szerda este Csorba László történész, a Magyar Nemzeti Múzeum főigazgatója Nagyváradon, a Szacsvay Akadémia keretében tartott előadásában. Az érdeklődőket Borsi Imre Lóránt, a Bihar megyei RMDSZ ügyvezető alelnöke köszöntötte.
Nagyhatalmi politika és Közép-Kelet-Európa újjászervezésének alternatívái, 1848–1867 címmel tartott előadást szerda este az Ady Endre Líceum dísztermében Csorba László történész, a Magyar Nemzeti Múzeum főigazgatója. Arra hívta fel a figyelmet: a jelzett időszak fontos szakasza Európa, illetve Magyarország történelmének, mert lényeges problémák oldódtak meg bizonyos irányba, és olyan mozgalmak indultak el, melyek hatásait a mai napig érzékeljük. Jellemző, hogy a világ vezető nagyhatalma Anglia volt, mely a „fényes elszigeteltség” (splendid isolation) elvét alkalmazva arra törekedett, hogy a kontinens szárazföldi részének négy nagyhatalma, vagyis Franciaország, Poroszország, Ausztria és Oroszország egyensúlyban legyen egymással. A törökök ekkor már nem számítottak, Itália megosztott volt, és a gyenge Spanyolország sem rúgott labdába. Viktória királynő egy egész korszak, illetve világbirodalom névadója lett, Lord Palmerston brit államférfi pedig kiállt a szabadság és emberi jogok tisztelete mellett, és büszke volt arra, hogy hazája alkotmányos monarchia működő parlamenttel. Ezzel párhuzamosan Franciaországba ismét visszatért a prosperitás, lendületes fejlődésnek indult, III. Napóleon gyarapítani kívánta a gyarmatokat. Felemelkedőben volt a Bismarck vezette Poroszország is, különböző befolyásolási övezetekkel. A Habsburg Birodalom élén álló Ferenc József 1848-ban megtanulta, hogy Magyarország nélkül nincs császárság, és rettegett különös államalakulatának felbomlásától. Miklós cár Oroszországa elképesztő potenciállal rendelkezett, de nem ért el megfelelő fejlettségi szintet. Ugyanakkor nyilvánvaló volt, hogy a kelet-európai népek helyzete a világpolitikai fordulatok függvénye, vagyis sorsukat nem ők döntik el. Aki akkoriban nem volt tisztában ezzel, az „ostoba volt”.
A Koszta-affér
A magyar szabadságharcot és forradalmat a kor két legerősebb hadserege leverte, világpolitikai nagyságú gondolkodóként azonban Kossuth úgy vélte, ha a feltörekvő fiatal óriás, vagyis az Egyesült Államok aktívabb szerepet vállalna Európában úgy, hogy anélkül segítene, hogy csapatokat küldene ide, az kedvező fejlemény lenne a magyar függetlenség kivívása szempontjából. Amerikai propagandakörútja ugyan még Lincolnra is nagy hatással volt, aki idézte őt 1863-ban gettysburgi csúcsbeszédében, sőt egy évszázaddal később még Kennedy is hivatkozott rá, azonban mint ismert, csupán szellemi muníciónak bizonyult mindez, mert az USA nem tett semmit, és egészen 1916-ig, az első világháborúba való belépéséig nem vállalt fontos világpolitikai szerepet- magyarázta a történész. Eközben persze más jelentősebb események is zajlottak magyar szempontból Magyarországon kívül, olyanok is, melyek már egy modernebb kor eljövetelét vetítették előre, amikor a diplomáciában jó esetben odafigyelnek arra, hogy hol kezdődik az egyéni emberi jog közösségi akceptálása, illetve miként kell rendezni az állampolgárságok egymáshoz való viszonyát. Ilyen volt a nemzetközi jog egyik állatorvosi lovának számító Koszta-affér, melynek névadója, Koszta Márton egy olyan egykori magyar honvédszázados volt, aki emigrált, és állampolgárságot kért az Egyesült Államoktól. Kapott is erről egy papírt, azonban mikor a törökországi Izmir kikötőjében kávézott a barátaival, befutott egy osztrák hajó, melynek egyik utasa felismerte őt, és az anekdota szerint az osztrákok ezért elfogták, hogy hadbíróság elé állítsák. Szerencséjére azonban egy amerikai hadihajó is kikötött éppen, és kétségbeesésükben Koszta ismerősei ennek kapitányához fordultak segítségért. A történet végül happy enddel zárult, ugyanis a kapitány közbeavatkozásának és Koszta amerikai állampolgárságának köszönhetően a volt honvédszázados megmenekült, az ügyét pedig napjainkig a nemzetközi jogtörténet egyik alapeseteként tanítják.
Magyarok Itáliában
Eközben Európa keleti részén 1853-ban kitört a krimi háború, melynek eredményeképpen Oroszország látványosan meggyengült- és ez egy átrendeződési folyamat kezdetét jelentette-, Franciaország pedig megerősödött, és igyekezett ezért háláját kifejezni a Sartre-Piemonte királyság iránt. Közben ugyanis érdekes folyamatok kezdtek el zajlani az itáliai félszigeten, melyek aztán az egységes olasz állam kialakulásához vezettek. Kossuth és más jelentős korabeli magyar személyiségek jó lehetőséget láttak ebben, úgy gondolva, hogy ennek megfelelő árának megkövetelésével segítik az olaszoknak az osztrákok szembeni függetlenedési törekvését azzal a céllal, hogy ezáltal talán a magyar szabadságot is sikerül kiharcolni. Garibaldi, Giuseppe Mazzini és Cavour gróf, piemontei miniszterelnök mellett így olyan jelentős magyar politikusok álltak ki, mint Kossuth Lajos, Klapka György, Teleki László, Türr István, Tüköry Lajos, Dunyov István vagy Frigyesy Gusztáv, az olasz egyesítési küzdelmeknek tehát számos magyar szálai vannak- nyomatékosította Csorba László.
Közben 1859-ben francia segítséggel egyesült Moldova és Havasalföld, 1863-ban Lengyelországnak volt önállósodási próbálkozása, de a cár nem hagyta, és a német egység is megvalósult. Magyarországon Kossuth és Deák Ferenc álláspontjai ütköztek az ország jövőjét illetően, mígnem elérkezett 1867, vagyis a kiegyezés éve, és néhány évtizeden belül a klasszikus egyensúlypolitikának búcsút inthetett Európa.
Ciucur Losonczi Antonius
erdon.ro

2016. március 2.

Egy „románellenes román” falujában (1.)
Évszázadokig sajátos státusú bihari kistáj volt a Báródság. Kalandos sorsú szülötte: Bem hadnagya, török effendi, Garibaldi őrnagya, az olasz királyi hadsereg tábornoka, Pavel Pop de Popa. Az ő pályafutásának, különleges utóéletének járt utána Szilágyi Aladár, a fotografáló Tasnádi-Sáhy Péter kíséretében.
A régente Középkalota nevet viselő tájegység peremén autózunk Báródbeznyére, a Sebes-Körös folyásával ellentétes irányba. Élesdtől futamatnyira érkezünk a Királyhágóig tartó történelmi vidékre, amelynek első, Árpád-kori magyar megülői, majd 14. századtól kezdve a ritkán lakott élettérbe több hullámban betelepített románok a 19. század közepéig sajátos jogállásnak örvendtek. A kerület határvédő szerepe a 16. század közepén megfordult, az önállósuló Erdélyi Fejedelemséget óvta a törökkel és a Habsburgokkal szemben. Előbb az Erdélybe vezető kereskedelmi és hadiút őrzésére rendelt királyi jobbágyok lakják, majd a sólyomkői vár szolgálatára is besorolt, részben Mátyás király alatt személyileg nemesített, végül Szapolyai Jánossal kezdődően vált kiváltságolt területté: a nemesi kerületté emelt Báródság nyolc falujának lakói a Biharország nyugati végére telepített Hajdúsághoz hasonló önkormányzatisággal, mai fogalommal élve: autonómiával rendelkeztek.
Az Erdélyi Fejedelemség megalakulásakor a Báródság területén újraszervezett nemesi kerület már nem csak a Várad-Kolozsvár országutat őrizte, a báródsági nemesek dolga volt a Királyhágón áthaladó erdélyi fejedelmek és főurak fegyveres kíséretének és szolgálatának ellátása is, a Szalárdi János által emlegetett „igen sűrű erdőrengetegen” keresztül. A Báródságot ekkoriban hivatalosan a Sólyomkőn lakó várkapitány által kormányozták, a gyakorlatban azonban a nemesi kerület közvetlen katonai vezetője a nagybáródi hadnagy volt. A Rákóczi-szabadságharc után (és Sólyomkő felrobbantásával) a kerület katonai jelentősége megszűnt, noha autonóm törvénykezése és gyűlései, valamint kapitányi címe formálisan még sokáig fennmaradtak. Bár a Báródságba már viszonylag korán, a 14. században megkezdődött a románok betelepülése, az etnikai arányok jelentősebb változása csak a török-kor vége felé (szászfenesi csata, Várad eleste eredményeképp) következett be. Fényes Elek monumentális műve, a Magyarország geographiai szótára még közvetlenül az 1848-49 előtti állapotokat tükrözve így ír: „Jelenleg egy állandóbb rend fenntarthatása kedvéért maga a kerület választ magának egy főkapitányt, s ez időben e díszes hivatalt az ismeretes derék hazafi, T. Beöthy Ödön úr viseli, ki részint jobb rend behozására, részint az iskolák felvirágoztatására tetemes áldozatokat teve, s magának örökös hála és érdem-koszorút vívott ki.”
„Töröljük a román hősök galériájából”
Amikor felfedeztem a 48-49-es magyar szabadságharc román honvédtisztjének, Pavel Pop de Popa hadnagynak az alakját, és kiderült, hogy egy rendkívül kalandos élet, látványos katonai karrier rejtezik mögötte, hozzákezdtem a román nyelvű források búvárlásához is. Az első sajtóanyag, ami a kezembe került, a Bihoreanul 2014. október 24-i száma volt. A nem éppen magyarbarátságáról ismert hetilap szalagcímben hozta, hogy „(Anti)Românul lui Kossuth: Sătenii din Beznea elogiază un paşoptist care a luptat împotriva românilor.” Azaz:
„Kossuth antirománja: a beznyei falusiak egy olyan negyvennyolcast magasztalnak, aki a románok ellen harcolt.”
A cikk szerzője azon háborog, hogy a Báródbeznye központjában, 2006-ban felállított hősök emlékművén első, kiemelt helyen szerepel a falu nemzetáruló szülöttének, Pop de Popa tábornoknak a neve.
A riporter kolléga – miután idéz a nyugalmazott generális egyik, a Nagyvárad napilap hasábjain megjelent leveléből, mely az 55. bihari honvédzászlóaljnak, „az öreg Bem kedvelt csapatának” a hőstetteiről szól –, azzal egészíti ki a hadastyán emlékeit, hogy „amit Popa nem írt le: a sorozás az akasztófával való fenyegetettség alatt zajlott, napirenden volt a dezertálás, és a fél esztendő alatt, amíg elfoglalták Erdélyt, az öreg Bem hadai több mint 40 ezer románt gyilkoltak le, és felégettek 300 falut.” A kolumnás cikk szerzője kifejti a magyarok rémtetteit, majd hasonló, bődületes tájékozottsággal vázolja fel a pályáját magyar honvédőrmesterként kezdő, olasz tábornokként befejező „kalandor”, Pavel Pop de Popa karrierjét. Riportja végén az illetékesekhez, a Bihar megyei Kulturális Felügyelőség főnökéhez fordul, s ígéretét veszi, hogy „vizsgálatot indítunk, amennyiben az illető személy gyalázatos tetteket követett el, javasolni fogjuk az Emlékművek Országos Bizottságának, hogy tegyen megfelelő lépéseket. Ha mindez bebizonyosodik, a tábornok nevét töröljük a román hősök galériájából.”
Emiatt, emlékműnézőbe – és ha már ott forgolódunk, faluriport végett is – igyekszünk Péter kollégámmal Báródbeznyére. Mire a Király-erdő karsztos dombvidékére érünk, barátságtalan szél kerekedik, havasesőt vág az arcunkba. A beznyeiek sokkal barátságosabbak az időjárásnál, meglátogatjuk a gazdag néprajzi magángyűjteményt, mely egy helybéli lakos kezdeményezésére született, meg a megye legnagyobb, közel három évszázada emelt ortodox fatemplomát. – Róluk, illetve a falu szülöttének törökországi, olaszhoni kalandjairól riportunk második részében számolunk be. Most, báródsági portyánk megkoronázásaként megszemléljük az inkriminált emlékművet. Az impozáns obeliszk rendíthetetlenül áll, mellette megtépázott nemzeti lobogót csattogtat a nekivadult szél. Az emlékoszlop baloldalán az első, jobboldalán a második világháború hőseinek-áldozatainak nevét megörökítő márványlapok, a homlokzat fekete márvány tábláján pedig a következő, érintetlen, épséges ép felirat: Pavel Popa hadseregtábornok, sz. 1827, Beznye, m. 1895, Genova, Olaszország. Alatta pedig: 1989 decemberi forradalom. Florin Butiri, Crăciuni fia, sz. 1969, Beznye, m. 1989 Bukarest.
Mindenkit, de mindenkit zavarba hozok, amikor – megjátszva a tájékozatlan látogatót – arról faggatom a falubelieket: ki lehetett ez a Popa tábornok, mit tudnak róla? Elsőként a néprajzi gyűjtemény gazdáját kérdezem, mint helytörténeti érdeklődésű férfiút. Bár itt született, de mérnökember lévén nem foglalkozott a kérdéssel – szabadkozik. Javasolja, kérdezzük meg a feleségét, talán ő többet tud. Az asszony szerint „az első világháborúban harcolt a magyarok ellen”, de szemlátomást, nem biztos a dolgában. Hasonló dolgot rebesget az az asszonyság is, akinél a templom kulcsa van. Ő arra esküszik, hogy az 1927-ben született – felmenői révén báródbeznyei gyökerű –, ugyancsak tábornoki rangú szívsebész professzor, Ioan Pop de Popa nagybátyja volna… Az ortodox pópa restelkedve vallja be, hogy semmit sem tud az emlékműre örökített tábornok kilétéről, de fogadkozik, hogy „utánanéz”. A község szintén helybeli születésű alpolgármestere a községháza turisztikai kérdésekkel foglalkozó beosztottjához küld. Az iruló-piruló leányka azzal mentegetőzik, hogy ő csak három hete dolgozik a polgármesteri hivatalnál, de szentül megígéri, hogy „dokumentálódik”, és néhány napon belül megadja a választ…
Minderről egy néhány évvel ezelőtti beszélgetésem jut eszembe. Oravecz Imre költő mondta, hogy a „történelem ott, lent nem érzékelhető”. A Régi Szajla című versében ezt írta: „az úton libát terelnek, / az árokban füvet szednek, / a kerítésre köcsögöt tesznek, / a kútból vizet mernek, / a kertben kapát éleznek, / az ólban disznót etetnek / és a legnagyobb dologidőben / hülyegyerekként lézeng a faluban a történelem”.
„A közös haza védelmére”
A Beöthy Ödön által „felvirágoztatott” báróbeznyei román iskola ortodox tanítójának fia, Pavel, tanulmányait a nagyváradi Premontrei Főgimnáziumban folytatta, 1847-ben iratkozott be a Jogakadémiára. „Egykor én is szívtam a nagyváradi jogi intézet levegőjét – írta egy fél évszázaddal később papírra vetett visszaemlékezésében –, ott, azok között a falak között, az akkori ifjúság soraiban, az azon időbeli nagyváradi társadalom kebelében tanultam a hazát, az összes nemzetiségek édes otthonát ismerhetni.”
Első éves joghallgatóként élte meg 1848 márciusát. Akár a partiumi-bánsági románság jelentős része, a váradi román értelmiség, főleg az egyetemi ifjúság lelkesedéssel fogadta a forradalom kitörését, és nagy várakozással tekintett Európa tavaszának további fejleményeire. Mi több: amellett, hogy kiáltványba foglalták a maguk saját, jogos nemzeti igényeit, elfogadták a Pesten március 15-én közzétett 12 pont követeléseit, köztük – az erdélyi románság unióellenes érzelmeivel szemben – annak utolsó, Magyarország és Erdély egyesülését megfogalmazó pontját is. A magyarországi, partiumi-bánsági román értelmiség 1848 áprilisában érzékelte, hogy erdélyi társaik más úton járnak – ezért intézett a nagyváradi román ifjúság május 21-én egy felhívást erdélyi testvéreihez, melyben kérik nemzettársaikat, hogy legyenek lojálisak a magyarokhoz, mert „testvérekké lettünk kölcsönös szenvedéseink, hazánkért és szabadságunkért kölcsönösen ontott vérünk által.” Amikor 48 őszén kitört a háború, a bihari románok jelentős része a szabadságharc oldalára állt.
„A nagyváradi ifjúság által kiadott jelszó – olvasható Pavel Pop de Popa 1892. novemberében kelt, a Nagyvárad napilap november 23-i számában publikált itáliai levelében – villámként járta be a vidéket, és az eredmény Bihar megyében az lett, hogy a magyar és a román nép versenyezve sietett, a háromszínű lobogó alá, a közös haza védelmére.”
Bem hadnagya
Az Erdélyben is megindult fegyveres harc nyomán 1848. november végére a magyar csapatok kiszorultak Erdélyből, és a Nagybánya–Zsibó–Zilah–Csucsa vonalra vonultak vissza. A haderő újjászervezését Czetz János honvéd őrnagy kezdte meg, majd 1848. december 2-án Kossuth Lajos Bem József vezérőrnagyot nevezte ki az észak-erdélyi magyar csapatok főparancsnokának.
Nagyváradon alakult meg a 27. honvédzászlóalj, amelynek katonái Bem parancsnoksága alatt vettek részt Erdély felszabadításában, majd egyes századaikat az Érchegységet zároló magyar csapatok közé osztottak be. Szintén Nagyváradon alakította meg Hódossy Miklós kormánybiztos Bihar megye részben ugyancsak román kontingenséből az 55. honvédzászlóaljat, amely már december 19-én Csucsa mellett esett át a tűzkeresztségen. Ennek a nemzetőrökből alakult zászlóaljnak lett az önkéntese őrmesteri rangban Pavel Pop, a báródbeznyei tanító fia. A térségben szabályos román-román összecsapás bontakozott ki, mivel a honvédeket a 17. naszódi román határőr gyalogezred 2. zászlóalja, két század bukovinai határvadász, valamint mócföldi népfelkelők támadták. A Fráter Alajos vezette 55. zászlóaljnak sikerült megakadályoznia, hogy az ellenség a Királyhágón áttörve Várad elfoglalására induljon, sőt Czecz őrnagy december 20-i zsibói győzelme után, immár közvetlenül Bem vezérlete alatt akadálytalanul nyomultak keletre, Kolozsvár felszabadítása érdekében. Bona Gábor hadtörténész számításai szerint a honvédseregben megfordult mintegy 200 ezer katonának 40 százalékát nem magyar ajkúak alkották. A 25 000 román nemzetiségű katona az összhaderő 12-13 százalékát alkotta.
A mi román hősünk sok ezer nemzettársával egyetemben csatáról csatára harcolt Bem tábornok nagy sikerű hadjáratában, melynek eredményeként – az orosz cári hadak betöréséig – gyakorlatilag kiszorították Erdélyből az ellenséget.
Ami Pavel Pop hadi cselekedeteit illeti, sajnos nem sokat tudunk róluk. Megérdemelné, hogy egy fiatal történész kinyomozza vitézi tetteit. Az biztos, hogy miután Csucsánál átesett a tűzkeresztségen, végigverekedte a csatatereket. Érdemei elismeréseként Nagyszeben első ostromakor 1849. január 21. kapott hadnagyi rangot. Nagyszeben bevételéért az ötvenötös honvédek mindegyikét kéthavi zsold rendkívüli kiutalásával jutalmazta Bem apó. Azt hősünk parancsnokától, az érseléndi születésű Fráter Alajos visszaemlékezéseiből tudjuk, hogy 1849. július 20. csapatával a vöröstoronyi szorosból Havasalföldre szorították, a törökök előtt tette le a fegyvert Sumlán, majd Kutahiában Kossuth testőrcsapatába jelentkezett.
https://erdelyiriport.ro/, 2016. március 5.
Egy „románellenes román” falujában (2.)
A vidéket jól ismerem, nem csak Kolozsvár felé vagy onnan Váradra igyekezve szeltem át számtalanszor a Királyhágó alatti kishazát. Hét esztendeje az alapos helyismerettel rendelkező Ilyés Károly doktor kíséretében jártam be – sokadik etnoszportyám alkalmával – a Réz-hegység Nagybáród fölötti, szerinszerte elterülő, egymástól rikkantásnyira megbúvó szlovák portáit. De a Királyerdő felőli rész alvége, ahol most járunk, ismeretlen volt számomra. Báródbeznyére készültömben napokkal indulásunk előtt kezdem az utazást. Bunyitay nagy történeti munkája mellett, másik „bibliámat”, a soktudományú Fényes Elek Geographiai szótárát felütve böngészem a vonatkozó szócikket. Annyira élvezetes-szemléletes szöveg, hogy reménybeli olvasóim türelmével visszaélve, egy részét idemásolom a riportomba:
„Nagy-Báród oláh falu, Bihar vármegyében, a kolosvári országutban, Váradhoz 7 mfdre, 30 r. kath, 53 n. e. óhitű, 600 g. e. óhitű, 10 ref., 8 zsidó lak., óhitű anyatemplommal, postahivatallal, uj kerületi házzal. Hetenkint divatozó vásárját a szomszédok élénken látogatják. – E helység fő helye volt a báródsági nemes kerületnek, s a kapitányi széktartás itt szokott tartatni. E nemes kerülethez tartoztak még: Kis-Báród, Cséklye, Nagy-Patak, Korniczel, Beznye, Körös-Topa, és Brátkának egyrésze. Vallásukra nézve nagy részt egyesült, aztán nem egyesült óhitű oláhok. Házaik fából, s főleg Beznyén széljelszórva épültek, többnyire keritések nélkül. A lakosok nagy része a müveletlenség szomoru állapotában fetreng, s majd mindent magok csinálnak, mire szükségök van; mind a mellett istenfélők, s épen nem erkölcstelenek. Sovány és terméketlen földeiket nem elég szorgalommal müvelik; termesztenek tavaszi buzát, tengerit, zabot, burgonyát, és babot. Van sok gyümölcse, különösen sok szilvája, almája, diója, mogyorója. Terjedelmes erdeikben holmi apró barmot is nevelnek. Nevezetesebb hegye a Magura, melly óriási nagyságával felülmulja Körös völgyének minden hegyeit. 1790-ben gyomrában nem megvetendő mennyiségben leltek arany, ezüst, vas, ólom ásványokat; de az iparhiány, s más gátló körülmények elfojták további létüket. Kősziklás hegyeit többnyire bükk, tölgy és cserfákból álló erdőség fedezi, mellyben egy hamuzsir-huta a lakosoknak jó foglalatosságot ad. Vadon terem az erdőkben málna, ribiszke és fekete áfonya. (…) Általában levegője tiszta, vize jó, s vidékének tündér szépsége az erdélybevivő derék országuton járó utazót vidámitja.”
A Példabeszédek Háza
A sűrűn szálazó, majd havas esőbe váltó csapadék nem igazán „vidámít” bennünket, a kátyúkat is kerülgetni kell, így túlfutunk célunkon. Azt is csak akkor vesszük észre, amikor elérjük a Báródbeznye végét, illetve a vele összenőtt Barátka kezdetét jelző helynévtáblákat. Ennyicske terepszemle elegendő ahhoz, hogy megállapítsuk: Fényes Elek bő másfél évszázada nyomdafestéket látott leírásához képest miben változott a falu? „A vidék tündér szépsége” megmaradt, Beznyén viszont csak itt, a felvégen találunk széjjelszórva házakat, már nem fából épültek, nem annyira szegényesek, jó néhány tekintélyes porta jelzi a helybéliek prosperálását. Végül némi maroktelefonos egyeztetés után megpillantjuk a máramarosi faragott kapu alatt reánk várakozó férfiút.
Martin Teodor gépészmérnök Beznye szülötte, akkor telepedett véglegesen haza feleségével és két lányával, amikor visszakapták felmenőik tizenvalahány hektárnyi földjét, erdejét. Előbb gazdálkodni kezdett, állatokat is tartott, majd kisebb vállalkozásba fogott. Beindított egy tejüzemet, sajtot, túrót szállítanak a piacokra. Férjezett lányai családostul Németországba költöztek, évente háromszor-négyszer látogatnak haza, így az erősödő konkurencia, a fokozódó import miatt három alkalmazottnyira zsugorodott tejgyár elegendő hátteret biztosít a megélhetésükhöz. Viszont mielőtt a lányok felcseperedtek volna, egy újabb „vállalkozásba” kezdett, a maga, a gyermekei és mindenki gyönyörűségére, amelyik azóta nemhogy hozná, csak viszi a pénzt. „1991-ben családostul meglátogattuk Kiskohon a Medve-barlangot, akkor fedeztük fel magunk számára Aurel Flutur példátlanul gazdag néprajzi gyűjteményét – idézi nem kis lelkesedéssel a történteket –. Már hazafelé jövet mocorogni kezdett bennem a gondolat: de hiszen a mi csűrünkben, padlásunkon, falusfeleim portáján is még megvan jó néhány berendezési tárgy, szerszám, viselet, egyéb, mi lenne, ha a kiskohi példán felbuzdulva Báródbeznyén is összehoznánk egy hasonló kincsestárat?”
Éppen akkoriban kapták vissza ősi jussukat, a házukkal szemben, az országút túloldalán fekvő terjedelmes telket, lakóházzal, istállóval, csűrrel egyetemben. Teodor – akár megannyi falubelije – ezermester lévén, néhány barátjával nekilátott az épületek felújításának, a jókora terület erdőalji részét meghagyta legelőnek, a dombalji részét pedig lészakerítéssel választotta le, és feleségével, lányaival együtt hozzáfogott a tárgyak gyűjtéséhez. A ház és tartozékai megteltek a tíz év alatt összehordott darabokkal. Teodor a műhelyében restaurálta, konzerválta a paraszti mívesnapok megannyi kellékét, eszközét, a cséphadarótól a kézimalomig, a faesztergától a kisgépekig, a kemencétől a szövőszékig. Az asszonynép a nők, férfiak, gyermekek népi viseletének darabjait, az ágyneműt, a bútorokat újította fel, s így alakult ki egy „módos” meg egy „szegény” ember portája, minden hozzávalóval egyetemben. Teodor elmondása szerint nem igényelt, nem is kapott tanácsot néprajzos szakemberektől. Mindent ő maga tervezett, kivitelezett, működtet. A vendégkönyv bejegyzései szerint nem csak a megyéből, nem csak Romániából, hanem számos országból érkező turisták látogatják a Példabeszédek Házát. Hamarosan kiderül, vendéglátónk „bibliás ember”, nem véletlenül nevezte el így az általa megálmodott gyűjteményt. Ugyanis a helyiségek egy-egy erény: „a szorgalom”, „a szeretet”, „a türelem” stb. nevét viselik; a kiállítás berendezései között, de még a bútorok fiókjaiba rejtett cédulákon is, a Példabeszédek könyve, Bölcs Salamon egy-egy mondása olvasható: „Szeretet és hűség ne hagyjon el soha, kösd a nyakadba, és írd fel a szíved táblájára.” (3:3) „Ahol sok a beszéd, nem marad el a bűn, okosan teszi, aki féken tartja az ajkát.” (10:19) Avagy: „Jobb egy tál főzelék és szeretet hozzá, mint egy kövér ökör gyűlölettel.” (15:17)
Nem, nem áruljuk el házigazdánknak, hogy tiszteletre méltóan gazdag, tájidegen tárgyakat is prezentáló gyűjteménye eléggé eklektikusnak látszik, azt sem, hogy az udvartérben felállított, gyermekeknek szánt kunyhók, egyéb parkbútorok némileg giccsesnek tűnnek… Nem tartok attól, hogy ez a nem túl hízelgő megállapításunk visszajut a fülébe, hiszen bevallja: egy kukkot nem ért magyarul. Viszont ha majd a beznyei beszámolóm megjelenik – mondja – szívesen lapozgatná az Erdélyi Riportot, nézegetné legalább a fotókat benne. Médiaügyekben tájékozatlan barátunkkal nehezen tudom megértetni: sajnos, a mi lapunk már nem olyan „újság”, amelyik nyomdában készül, csupán az interneten lehet rátalálni…
Mihály és Gábor arkangyal temploma
A sikátorban, egy szemlátomást lakatlan, roskatag parasztház mögötti temetőkertben áll Bihar megye legnagyobb és talán legrégibb ortodox fatemploma. Míg odaérünk, a lábbelink átcsatakosodik, a silányan kövezett csapáson felgyűlt tócsákat kerülgetve gázolunk a bokáig érő, nedves fűben. Amíg a kulcsos asszonyra várakozunk, megszemléljük a magas sátorfedelű, zsindellyel fedett tetőt, a karcsú, nyolcszögű toronysisakot. A templomtornácra húzódva gyönyörködünk a kapubéllet négysoros kötéldíszében, a vésett kötéldísz az egész épületet átfonja, a külső falak felületét számos motívum ékesíti. Egy nehezen kisilabizálható felirat bizonyítja, hogy mikor emelték a templomot: + Văleatu 1723 scrisam eu Toader Diac s...eata ţ... din mila lui D[u]mnezău şi cu darul Duh[u]lui Sf[â]ntu + Întăe chitor Caba Gaboru cel bătrănu.
A lóti-futi fehérnép amikor faggatózni kezdenék, sietve kisirül, mondja, hogy olvassuk csak el a templomra vonatkozó tudnivalókat a bejárat mellett kiragasztott román és francia nyelvű papírról, a kulcsot hagyjuk az ajtóban, mert nemsokára egy külföldi turistacsoport érkezik. (Annyit még visszaszól, hogy az általam kérdezett tábornok, Pop de Popa doktor a nagybátyja, valóban az első világháború idején harcolt a magyarok ellen a román hadseregben…) Az ikonosztázion és az oltár kivételével – ahol a keresztre feszítés jelenete látható –, a templom belterében, a mennyezeten csak nyomokban maradtak meg a régi bibliai jelenetek és szentábrázolások. A falakat néhány fatáblára festett ikon mellett kéziszőttes vászonkendők borítják, nem annyira, hogy ne hagyják érvényesülni a népi architektúra szépségeit. A boltozatot tartó koszorú-gerendák kimunkálása, a nagy felületen sorjázó kötélfaragványok, rozetták, geometrikus, növényi motívumok olyan mester törekvéséről árulkodnak, aki nemcsak ismerte-értette a paraszti építő-díszítő művészetet, de szintetizáló képességgel is rendelkezett. A hajdani faragómolnárok a templom minden egyes darabját fejszével faragták, vésővel vésték, a falakat, a fedélszéket, a vastag gerendákat mind-mind faszegek tartják össze. Az egésznek a legnagyobb építészeti erényét talán az arányai képezik!
A temetőkert sírkövein leggyakoribbak a Caba, a Cacuci, a Venter családnevek, azoknak a famíliáknak a nevei, akiknek elei a maguk helyén és rendjén valóban történelmi szerepet játszottak. Az utódok – erről több ízben megbizonyosodtam – mit sem tudnak erről. A Fényes Elek által legnépesebbként számom tartott „Venter törzsök” leszármazottjai közül egyetlen eggyel futottam össze, aki hallott rebesgetni valamit a nagyapjától arról, hogy ők Mátyás király óta magyar nemesek volnának. Valóban, fennmaradt egy 1465-ben kelt, a Venterek báródsági birtokára adott királyi adománylevél, mely: „pro parte fidelium nostrorum nobilium Valachorum”, az uralkodó hűséges oláh nemeseinek biztosítja a jussát. Ha rajtam állna, szívesen megosztanám a derék, de saját históriájukban járatlan báródbeznyeie Venterekkel azt is, hogy – amint azt Fényes Elek közölte – „Venter Mihály, a báródsági katonaság hadnagya, számos válogatott legénynyel 1657-ben II. Rákóczy György fejedelmet Lengyelországba követte, hol katonáinak nagyobb részét elvesztvén, maga is elesett.” Mindezt avégett villantom fel, hogy jelezzem: a beznyeiek valóban vérbeli katonák lehettek, nem is akármilyenek – mint ahogy riportom hőse is az lett, közel két évszázad múltán.
Az effendi, az őrnagy, a tábornok
Most volna szükségem arra az ambíciózus történészre, aki utána járna a török levéltárakban annak, hogy Pavel Pop de Popa – Bem tábornok példáját követve – több száz tiszttársával és honvéd bajtársával együtt hogyan vált „renegáttá”, miként tért át muzulmán hitre, hogyan érdemelte ki az effendi titulust, hogyan törekedtek arra, hogy az oroszok elleni krími háborúban jeleskedjenek, annak a reményében, hogy az egyik ellenséget legyőzve, azok 49-es szövetségese, az osztrákok ellen fordulva küzdhessenek Magyarország szabadságáért és függetlenségéért. Ez a dolog nem jött össze, a törökországi magyar emigráció egy része szétszóródott a nagyvilágban, másik része a közkegyelem ígéretével hazatért, a harmadik pedig meg sem állt Itáliáig.
Ifjú történészünknek az olasz hadtörténeti levéltárakat kellene búvárolnia ahhoz, hogy kiderítse: Pavel Pop de Popa hogyan vett részt a Garibaldi seregéhez csatlakozó Magyar Légió küzdelmeiben. Riporterségem kevés, olykor némileg egymást nem fedő adat birtokában annyit árulhat el hősünkről, hogy az olasz függetlenségi háborúban az őrnagyságig vitte, immár ezredesi rangban részt vett Róma felszabadításában is. Hogy azt követően sem tért haza, hanem az egyesült Itáliát szolgálta, arra nézvést a legfőbb „bizonyíték”, hogy valamikor, nyugállományba vonulása után, megkapta az olasz hadsereg tábornoki rangját. Ezt egy 1898. július 9-én, a piacenzai IV. hadtest parancsnoksága által kibocsátott – immár írógéppel kitöltött! –, „per favore del Maggiore Generale nella Riserva Papp Paolo” azaz Papp Paolo tartalékos vezérőrnagy számára kitöltött tanúsítvány is igazolja. Az érintett lakcíme: Chiavari, Corso Vittorio Emanuele 71. Ez a kisváros a Ligúr tengerparton témánk szempontjából azért is érdekes, mert egyrészt az olasz szabadságharc és az egységes olasz állam létrejöttének három hőse: Nino Bixio, Giuseppe Mazzini és Giuseppe Garibaldi egyaránt chiavari gyökerű családban született, gyakran időztek ott, tehát a mi Pop – vagy ahogy olasz iratokban szerepel: Pap tábornokunk sem került tartalékosként véletlenül éppen Chiavari városába. Az ügynek volt egy romantikusabb szála is: itt vezette oltár elé 1872-ben a szépséges Paolina Mazzucchelli hercegnőt, egy előkelő genovai család sarját. Élete végéig Chiavariban élt, és ott helyezték örök nyugalomra, 1908 decemberében, 81 esztendős korában
A Nagyvárad levelezője
Pavel Pop/Pap de Popa élete végéig nem feledkezett meg szülőföldjéről. Egyrészt a kiegyezés után többször hazalátogatott, Kossuth Lajost gyakran felkereste turini (torinói) száműzetésében, be is számolt erről. Másrészt előfizetője volt és alkalmanként levelezője a Nagyvárad napilapnak. Az újság hasábjain 1892 őszén kipattant, úgynevezett Vulturul-sajtóvitával kapcsolatosan mondta el a véleményét. Történt ugyanis, hogy egy Iustin Ardelean nevű egyetemista, a nagyváradi Jogakadémia hallgatója „egy minden sorában magyarellenes, uszító jellegű élclapot indított”, ami nagy felháborodást keltett a váradi magyarság, de főleg a joghallgatók körében. Az akadémia tanári kara figyelmeztette, megintette, de Ardelean tovább folytatta magyarellenes hadjáratát a Vulturul hasábjain. Tiltakozásul magyar kollégái, „a nagyváradi jogász ifjúság számkivetette kebeléből Ardelean Jusztin joghallgatót, a Vulturul czímű ismeretes román élczlap szerkesztőjét (…), akiről kisült, hogy a Tribuna modorában és nyelvén gyalázza és piszkolja a magyarságot. (…) Kizáratik az önképzőkörből, a magyar jogász ifjúság kiveti őt kebeléből, és vele minden egyleti és magán érintkezést megszakít, stb. stb.” Nos, hősünk ehhez a sajtóvitához szólt hozzá, Chiavariban, november 20-án kelt levelében. Íme, néhány részlete:
„Igen tisztelt Szerkesztő Úr!
Mint Magyarország egykor állampolgára és egy letűnt, nagy kor szemtanúja, örömest emlékezem a múltakra, s mondhatom, hogy később sok szomorú körülmények között azok voltak egyedüli vigasztalásaim. Miután múltam emlékei Magyarországhoz kötnek, minden érdekel, ami e haza határai között történik. Mivel a Nagyvárad f. évi 292. számának hasábjain azt a kirekesztő resultatumot olvastam, (…) eszembe jutott, hogy egykor én is szívtam a nagyváradi jogi intézet levegőjét.” A levél folyatásában feleleveníti 1848 tavaszának forró napjait – a riportom első részében már idézett történéseket, amikor sok román társával csatlakozott a magyar forradalomhoz, majd a magyar szabadságharchoz., és Bem tábornok vezérlete alatt az 55. zászlóalj önkénteseként harcolt. „Remélem – írja a továbbiakban –, hogyha Magyarországra ismét elkövetkezik a hon megvédésének más irányban való nehéz munkája, az eredmény szerencsésebb lesz, mint 1849-ben. Azonban ki kell mondanom, hogy erre a jövendőbeli védelemre a népet nevelni kell, nevelni igazságos és méltányos bánásmóddal, és nem hatalmaskodással, üldözéssel, mert ez a zsarnokság fegyvere. Mint igaz magyarbarát, aki jelenleg egy valóban demokrata társadalomban él, egy olyan államban, amely igazán szabad intézményekkel ajándékozta meg polgárait, innen a távolból, részrehajlatlanul és a valódi szabadság álláspontjáról ítélve meg az otthon történteket, kimondom, hogy a nagyváradi jogász ifjak határozata többet árthat a békés népszellemnek, mint száz Vulturul-féle lap szatirizáló verse. Az olyan üldözések, mint amilyenre a bosszúérzet által elragadtatott nagyváradi ifjak példát nyújtottak, martyrokat csinálnak, akikre pedig nincs szükség, és elkeseredéseket keltenek, ami pedig a haza belső békéjére nézve állandó veszedelem.
Ez az én meggyőződésem.
Papp de Popa Pál,
Ezredes az olasz hadseregben, 1848-49-i honvéd.” https://erdelyiriport.ro/

2016. március 16.

Március 15. – Megemlékezések a Kárpát-medencében és a nagyvilágban
Magyar kormánypolitikusok és a helyi magyar szervezetek vezetőinek részvételével emlékeztek meg a magyar forradalom és szabadságharc 168. évfordulójáról kedden a világ több pontján.
Petőfi lelkesedésével, Széchenyi megfontoltságával és Kossuth tenni akarásával az elmúlt években olyan döntéseket hozott a magyar kormány, amelyekkel kivívta hazánk helyét Európában – mondta Varga Mihály nemzetgazdasági miniszter a romániai Székelykeresztúron. A minisztérium MTI-hez eljuttatott közleménye szerint hozzátette: a kormány rendbe tette és növekedési pályára állította a gazdaságot, valamint visszaadta a határainkon túl élő magyarságnak a nemzethez tartozás jogát. A Hargita megyei településen tartott megemlékezésen a miniszter azt mondta: 1848-ban elődeink azért harcoltak, hogy Magyarország, a magyarság a szabad nemzetek közösségének egyenjogú tagja lehessen. Azt akarták, hogy Pesten, és ne Bécsben hozzanak rólunk döntéseket.
A magyar nemzet összetartozásáról, Székelyföld autonómiaigényéről és élni akarásáról beszéltek a Sepsiszentgyörgy új főterén rendezett március 15-i ünnepség szónokai. 1848-49 a magyar nemzet közös hősiességének, helytállásának és összetartozásának emlékezete – mutatott rá Íjgyártó István kulturális és tudománydiplomáciáért felelős államtitkár, köszönetet mondva azoknak a háromszékieknek, akik „a nehézségektől sem visszariadva" ápolják és továbbadják a nemzet szabadságszeretetét. A magyar kormány mindenkor és minden lehetséges fórumon támogatja és támogatni fogja törekvéseiket – tette hozzá. Antal Árpád, Sepsiszentgyörgy tisztségéből felfüggesztett polgármestere arról beszélt: a székelység nem hagyhatja magát megfélemlíteni, ragaszkodnia kell szülőföldjéhez, az 1918-ban megígért autonómiához.
Ameddig veszélyben van magyar identitásunk, addig szabadságunk sem lehet teljes – jelentette ki a Romániai Magyar Demokrata Szövetség (RMDSZ) elnöke a Szatmárnémetiben rendezett ünnepségen. Kelemen Hunor az István téri Petőfi-szobornál tartott rendezvényen, csaknem ötszáz ünneplő előtt kifejtette: akitől el akarják venni nemzeti identitását, vagy vitatják az anyanyelvhasználati jogát, annak a szabadságát kérdőjelezik meg.
Biró Zsolt szerint Románia 21. századi alaptörvényének az erdélyi románok által 1918-ban megígért teljes jogegyenlőséget és autonómiát kell szavatolnia a magyarság számára. Az erdélyi Magyar Polgári Párt (MPP) elnöke egy hétfőn este tartott csíkszeredai rendezvényen beszélt erről, amelyen egyszerre ünnepelték a 1848-49-es magyar forradalom és szabadságharc kitörését, és a párt nyolc évvel ezelőtti bejegyzését.
A románok és magyarok közös céljait hangsúlyozva köszöntötte a magyar nemzeti ünnepen Magyarország, Románia és a világ magyarságát a román miniszterelnök. A március 15-i rendezvények helyszíneire eljuttatott köszöntésben Dacian Ciolos arra emlékeztetett, hogy a „Magyarországon, Romániában vagy a világon bárhol élő magyar barátaink számára (...) ez a nap a szabadságért, az igazságért és a békéért folytatott harc szimbóluma".
Új Kossuth-szobrot avattak a nemzeti ünnepen a bánsági Magyarittabén azon a helyen, ahonnan tavaly ellopták a Kárpát-medence legdélebben felállított Kossuth-szobrát. Németh Zsolt, az Országgyűlés külügyi bizottságának elnöke beszédében hangsúlyozta: az 1848-as forradalom után Magyarországnak lett országgyűlése és kormánya, már nem Bécs döntötte el, hogy mit is tegyenek a magyarok, ez azt is jelentette, hogy hazává vált az ország és ez az üzenet ma is érvényes. Tehát „ne mondják meg Bécsből, ne mondják meg Brüsszelből, de Moszkvából vagy Washingtonból se, hogy milyen legyen a magyar élet" – hangsúlyozta. Hajnal Jenő, a vajdasági Magyar Nemzeti Tanács elnöke szintén az összefogás fontosságát emelte ki beszédében.
A magyar kormány célja, hogy akárhol is éljen bárki, Magyarország területén vagy határokon túl, a Kárpát-medencében magyarként, ott találhasson otthonra, ahol megszületett – hangsúlyozta Tuzson Bence, a Miniszterelnöki Kabinetiroda kormányzati kommunikációért felelős államtitkára Bácskossuthfalván a nemzeti ünnep alkalmából szervezett megemlékezésen. Hozzátette, hogy a magyar kormánynak fontos, hogy „mindenhol jelen legyen, és mindenhol támogatást biztosítson mindenki számára". Leszögezte : „ha kell, templomot újítunk fel, ha kell, iskolát építünk, ha kell, akkor gazdaságfejlesztési programot indítunk be".
Fennállása óta először ünnepelt együtt a két meghatározó kárpátaljai magyar szervezet, a Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetség (KMKSZ) és az Ukrajnai Magyar Demokrata Szövetség (UMDSZ) Beregszászon. A város központjában álló Petőfi-szobornál tartott ünnepségen a több mint ezer fős közönséget köszöntő beszédében Babják Zoltán, Beregszász polgármestere aggodalmának adott hangot a kárpátaljai magyarság körében növekvő elvándorlás miatt, ami – mint fogalmazott – „súlyos sebet ejt a kárpátaljai magyar egység érdekében eddig kifejtett munkán, gyengíti érdekérvényesítő képességünket". A KMKSZ által szervezett ungvári ünnepségen Bocskor Andrea, a Fidesz-KDNP kárpátaljai európai parlamenti (EP-) képviselője a többi között hangsúlyozta: „Kárpátalja magyarsága minden nehézség ellenére nincs egyedül. Közösségünk sokat köszönhet az anyaországnak, a magyar embereknek szerte a Kárpát-medencében". „Egy erős anyaországgal a hátunk mögött még inkább van remény a pozitív jövőképre, a kárpátaljai magyarság közösségként való megmaradására" – mutatott rá az EP-képviselő.
Három neves felvidéki magyar közéleti személyiség vehetett át magyar állami kitüntetést a nemzeti ünnepen Pozsonyban, a nagykövetségen. Bauer Edit volt európai parlamenti képviselő a Magyar Érdemrend tisztikeresztjét; Dráfi Mátyás színművész a Magyar Érdemrend lovagkeresztjét; Dunajszky Géza közíró pedig a Magyar Ezüst Érdemkeresztet vehette át Czimbalmosné Molnár Éva pozsonyi nagykövettől. Beszédében a nagykövet Kossuthot és Széchényit példaként említve rámutatott: 1848 legnagyobbjai, bár részben eltérő véleményeket képviseltek, tisztelték egymást, és képesek voltak az önös szempontokat legyőzve a nemzet érdekeit előtérbe helyezni, egy rendkívüli helyzetben rendkívüli tettekkel reagálni.
A lengyel főváros, Varsó Bemowo nevű kerületében délután megkoszorúzták a Bem-, valamint a Petőfi-szobrot, utána a helyi polgármester a kerületi Bem-díjjal tüntette ki a budapesti Wysocki Légió Hagyományőrző Egyesületet, valamint a Varsóban élő Lang Zofia fordítót. A megemlékezéseken Gyurcsík Iván varsói magyar nagykövet és a budapesti III. kerületi önkormányzat küldöttsége vett részt, Kelemen Viktória polgármester-helyettessel az élén. Krakkóban a Jagelló Egyetem magyar tanszékén szerveztek kulturális műsort, a Vajdaságközi Lengyel-Magyar Baráti Kör és a krakkói főkonzulátus társszervezésében. Körmendy Adrienne krakkói magyar főkonzul kedden a városi piarista gimnáziumban előadást tartott az 1848/49-es szabadságharcról.
Az ausztrai Tirol tartományban fekvő kufsteini várban délután a győri Czuczor Gergely Bencés Gimnázium és a Magyar Nyelvstratégiai Intézet tartott megemlékezést. Ünnepi műsorral tisztelegtek a 150 éve elhunyt író, költő, népdal- és néptáncgyűjtő, nyelvtudós bencés szerzetes, Czuczor Gergely előtt. Bécsben az Ausztriai Magyar Szervezetek Kerekasztala Tagegyesületei tartottak közös megemlékezést Bessenyei György testőríró szobránál. Smuk András, az Europa Club elnökének köszöntő szavai után Bertényi Iván, a Bécsi Magyar Történeti Intézet vezetője mondott beszédet. A szobornál koszorút helyezett el Perényi János bécsi magyar nagykövet, Radda István az 56-os Szabadságharcos Lovagrend Osztrák-Német Nagypriorátusa elnöke, a Kerekasztal vezetője és Radda Marika a Club Pannónia elnöke, Paksánszki Szilveszter a katolikus egyházközségi képviselőtestületének elnökhelyettese valamint Sas László és Szőke Péter az Europa Club vezetőségi tagjai. Ezt követően a bécsi Collegium Hungaricumban folytatták az ünnepi műsort, amelyen a Soproni Petőfi Színház művészei és a Napraforgó táncegyüttes lépett fel.
A magyar nemzeti ünnep római helyszíne a Gianicolo-dombon volt, ahol Paczolay Péter nagykövet koszorút helyezett el Türr István magyar szabadságharcos, olasz altábornagy mellszobránál. Türr István az olasz egységesítés során Giuseppe Garibaldi mellett harcolt, később Nápoly kormányzója volt. A délolasz város központjában levő Türr-emléktáblát Bárdos Antal ezredes, a NATO déli parancsnoksága műveleti vezetője koszorúzta meg a nápolyi magyar tiszteletbeli konzulátus és a Magyar Mária Nápoly királynője helyi kulturális kör rendezte megemlékezésén. Milánóban az Ambrosiana-könyvtár udvarán álló Petőfi-szobrot Timaffy Judit főkonzul koszorúzta meg, a varesei magyarok háza tanodájának két tanítványa Petőfi verseket szavalt.
A Párizsi Magyar Intézetben a Szélkiáltó együttes Szabadság, szerelem című műsorával idézték meg az 1848-as forradalom és szabadságharc történelmi eseményeit. Az 1974-ben alakult együttes tagjai Fenyvesi Béla, Lakner Tamás és Rozs Tamás. Az ünnepségen Fábri Anna irodalomtörténész beszélt a nők szerepéről a forradalom és szabadságharc idején.
A magyar nemzeti ünnep alkalmából fogadást rendeztek a vietnami fővárosban, Hanoiban is. Az ünnepségen részt vett a Trócsányi László igazságügyi miniszter, aki – egyebek mellett – arról beszélt, mennyire esnek egybe a márciusi ifjak követelései a vietnami népével.
A miniszter azt mondta: bár Vietnam társadalmi berendezkedése más, mint Magyarországé, alapvetően nyitott gazdaság, ahol a szólás- és sajtószabadság szintén érték.
Az Egyesült Államok nyugati partvidékének legnépesebb államában, Kaliforniában helyi idő szerint hétfőn több helyütt is megemlékeztek az 1948-49. évi forradalomról és szabadságharcról. Arizonában a kaliforniai főkonzul köszöntötte az ottani magyarságot. San Diegóban, Resedában, Los Angelesben, Fresnóban és Ontario városban is összegyűltek a magyar közösségek tagjai, hogy megemlékezzenek március 15-éről. A San Diegó-i Magyar Házban és az ontariói Független Magyar Református Egyház emlékünnepségén részt vett és beszédet mondott Szili Katalin miniszterelnöki megbízott, az Országgyűlés korábbi elnöke. Los Angelesben az Egyesült Magyar Házban rendezték meg az ünnepséget, ezen beszédet mondott Szili Katalin és Kálmán László főkonzul, az ünnepi műsorban fellépett Benedekffy Katalin operaénekes, Szíki Károly színművész, a Kárpátok néptáncegyüttes, valamint a helyi magyar cserkészcsapat és a kaliforniai magyar huszárok csapata is. Az arizonai Phoenixben mintegy 800-850 magyar gyűlt össze, hogy megemlékezzenek az 1948-49-es forradalomról. Kedden, azaz március 15-én, megemlékezéseket tartanak a magyar közösségek a texasi Dallasban és Austinban, az északnyugati Seattle városában, valamint az oregoni Portlandben is. MTI. Erdély.ma

2016. március 19.

Hencz Hilda : Magyar Bukarest (Részletek 1.)
Mikor, hogyan kerültek a magyarok a román fővárosba? Hagytak-e százados nyomot maguk után, sikerült-e összetartó közösséggé verődniük? Az ott maradók számára létezett-e más út, mint a beolvadás? – ezekre a kérdésekre keresi a választ Hencz Hilda Magyar Bukarest című könyve, mely mindeddig csak románul jelent meg, Lucian Boia ajánlásával. Érdekes részletekben gazdag, sok dokumentumra alapozott munka, mely bemutatja, miként találtak otthont, megélhetést a levert szabadságharcok utáni megtorlások elől, illetve a gazdasági válságok szorításából menekülő székelyek, magyarok, hogyan próbálták megvetni lábukat, templomot, iskolát, közművelődési egyesületeket alapítva miként hagytak nyomot a főváros építészetében, iparában, tudományos, művészeti életében. Megtudhatjuk, hogyan alakult, fokozódott a magyarellenesség, miként kellett megküzdeniük a vezető szerepet vállalóknak minden tégláért, minden magyar betűért. Betekintést nyerünk a hajdani, soknemzetiségű, balkáni habzású Bukarest ellentmondásoktól terhes életébe magyar szemszögből, és az itt átmenetileg vagy végleg letelepedettek román megítélésébe. A nemzetiségi létünket hosszú időszakokon át, s így ma is meghatározó, a román főváros több évszázados történelmének magyar vonatkozásait számba vevő, júniusban végre magyar nyelven is napvilágot látó könyvből nyújtunk ízelítőt a következő hetekben.
Az 1848/49-es forradalmi megmozdulások majdnem egész Európát érintették. A magyar forradalom leverését követően indult el az egyik legnagyobb magyar kivándorlási hullám. A Törökországba menekülteknek az iszlámra való áttérés nyújtott volna nagyobb védelmet; ezt a tanácsot Bem tábornok is megfogadta. Mások inkább a Kárpátokon túli román vidékre vonultak vissza, elsősorban Erdély földrajzi közelsége miatt, stratégiai szempontból ezt a területet tartották legjobbnak a szabadságharc folytatása szempontjából. Az integráció a román társadalomba egyszerűbbnek tűnt, figyelembe véve a társadalom minden rétegében fellelhető nagyszámú külföldit és a vegyes házasságok gyakoriságát. Az osztrákellenes magyar emigráció, az oroszellenes lengyel emigráció, valamint Garibaldi és Mazzini aspirációi 1850–1860 között a Habsburg és az orosz birodalmak gyengítésében érdekelt Franciaország támogatását élvezték.
1850-ben, nem sokkal a forradalom leverése után, az erdélyi református konzisztórium Dimény Józsefet nevezte ki a bukaresti hitközséghez. Dimény nem vett részt a forradalomban, de szimpatizánsa volt, és menedéket nyújtott a megtorlások elől menekülő honfitársainak. Ez elég kockázatos volt, mivel az osztrák ügynökök szoros megfigyelés alatt tartották, még a presbiteri gyűléseken is részt vettek. Egyik ilyen menekültet, Váradi Józsefet, aki a bukaresti papi lakban rejtőzködött, el is fogták, Sepsiszentgyörgyre vitték és 1854-ben kivégezték. Dimény sem úszta meg büntetlenül; bebörtönözték, és rövidesen meghalt a gyulafehérvári börtönben, de halála előtt még sikerült Koós Ferencnek, utódjának megüzennie, hogy nagyon ügyeljen, mert saját hívei is elárulhatják. Dimény azt gyanította, hogy őt Szőllősy József, a hitközség pénztárosa jelentette föl, aki megtagadta az elszámolást az egyház pénzügyi helyzetéről, úgyhogy előbb az osztrák konzulátusnak, később a kolozsvári főkonzisztóriumnak is közbe kellett lépnie, hogy az 1000 piaszter visszaszolgáltatására kényszerítsék. A konfliktusnak csak 1857-ben, Koós idejében lett vége.
A bukaresti magyar bevándorlási hullám késve tetőzött, csak miután a forradalmárok visszatértek törökországi vagy európai vándorútjukról. Ekkor azonban olyan sokan találnak a helybeli lakosságnál menedékre, hogy 1852-ben a rendőrparancsnok kötelezővé teszi az itt tartózkodó idegenek bejelentését; ez a rendelet még 1856-ban is életben volt. Az újonnan bevándorló magyarok között meglehetősen sok az értelmiségi: papok, tanítók, orvosok, gyógyszerészek, mérnökök, műépítészek vagy újságírók, akik csatlakoztak a már itt élőkhöz, és alig pár év alatt virágzó kulturális és társasági életet hoztak létre, megteremtve egyúttal a magyar nyelvű sajtó létfeltételeit is. Sokan közülük közvetlenül is hozzájárultak Románia fejlődéséhez. Kirívó Udvarhelyi Karácsonyi Károly (Udvarhely, 1809–?) esete, aki bányamérnökként érkezett Bukarestbe 1852-ben, Barbu Ştirbei fejedelem osztrák udvarhoz intézett felkérésére. 19 évig dolgozott román állami alkalmazottként a slănici, telegai, Ocnele Mari-i stb. sóbánya megszervezésénél, üzemeltetésénél, és egyúttal földtani méréseket is végzett. Minderről könyve is megjelent (Carol Karatşioni, Istoricul salineloru din România, Bucuresci, 1870). 
Neve gyakran előfordul korabeli román kiadványokban. Van, hogy magasztalják, például a Naţionalul, Ilustraţiunea vagy a Reforma, máshol egyenesen rágalmazzák. A Reforma folyóirat (1863. évf., 14. sz.) őt idézi: „Sokat szenvedtem, rágalmaztak, szidalmaztak, kitámadtak, számos nehézséggel kellett megküzdenem, számos akadályt legyőznöm, de célom sikerült elérnem; megtettem minden tőlem telhetőt fogadott testvéreimért, a románokért...”. Egy 1865-ös levelében Titu Maiorescu is megemlítette, hogy attól fél, a mérnök esetleg nem fizet vissza bizonyos kölcsönt a szüleinek. Itt nevét többféle helyesírással írta: Coraczony, Koratsoni, Coracioni, Koraczony.  Karácsonyi, mivel nem jogosult állami nyugdíjra, 1871-ben életjáradékot kért, azzal érvelvén, hogy vagyontalan, beteg, és képtelen családját fenntartani (betegesen félt a szegénységtől). Végső érvként anyai ági román származását hozta fel: „bánsági román eredetű családba születtem...”. Ez a beadvány csak a támogatói által 1871-ben kiadott könyvben lelhető fel. Származására utaló kijelentése a körülmények nyomására születhetett, csakis az egyébként kiérdemelt román állami nyugdíj reményében. A Reforma folyóirat (1863. évf. 24. szám) is úgy véli, az idegen származású, de románbarát mérnök méltó a román állam hálájára: ,,Habár idegen származású, Caracioni úr filoromán érzelmeivel és pátriánknak nyújtott szolgálataival tagadhatatlanul méltóvá vált országunk hálájára, és teljességgel jogosult arra, hogy hazánk azon legyen, hogy román állampolgársággal ruházza őt fel.” A parlament mégis elutasította nyugdíjkérését, úgyhogy végül felszámolta több mint 30 ezer lejes befektetéseit, és 1873-ban elhagyta Romániát, annak ellenére, hogy egy évtizeddel korábban még úgy hagyatkozott, hogy a slănici sóbánya, „szellemem alkotása, életem fő műve” elé temessék.
Máskülönben egyáltalán nem volt szegény: mérnöki fizetése havi 2227 lej volt (egy állami alkalmazott orvos 800 lejt kapott), és elég sok pénzt fektetett ingatlanokba. A kertész Pákozdi János házát is megvette a Cişmigiu déli felén, a Schitu Măgureanu utca 20. szám alatt, ahol Ianoş magyar báljait tartották. 1867-ben a Hunnia Egyesület is tőle bérelte székházát egy évre. Mikor elhagyta az országot, házát honfitársainak adta el, így előbb egy szabó (Nagy József), később egy kőműves lett a tulajdonos.  Karácsonyi életéről és tevékenységéről dr. Nicolae Leonăchescu mérnök, a termotechnika szakértője írt monográfiát, 2005-ben ő alapította meg a Carol Crăciun Sószövetséget; Slănic egyik utcája ma ezt a románosított nevet viseli. A Nagyrománia Párt képviselőjeként (három mandátumon keresztül), Leonăchescu Karácsonyit erőszakosan elmagyarosított románként állítja be, és mint megfogalmazza, célja helyreállítani az igazságot etnikai származásával kapcsolatban. Ennek érdekében fantaszta családnév-etimológiába bocsátkozik, önkényesen átkeresztelve őt Crăciunra, a Karácsonyi név román megfelelőjére, annak ellenére, hogy a mérnök román nevet soha nem használt, soha sem kért román állampolgárságot és románnak sem vallotta soha magát, a fent említett beadvány lenne az egyetlen kivétel. (...) 1854 és 1856 között a Román Fejedelemségek az osztrák monarchia protektorátusa alatt állottak, az itt szolgáló osztrák tiszteknek feladata volt a román közhangulat, valamint az osztrákokkal és oroszokkal szembeni magatartás megfigyelése is. Az egykori honvédeknek ez időben tanácsos volt az életüket is félteni. Feltehetően nagy számban tartózkodtak itt osztrák tisztek, hogyha a román fejedelem egy palotát is rendelkezésükre bocsátott, hogy tiszti kaszinót rendezhessenek be. Bukarest legérdekesebb leírásai – amelyek utalnak a magyarokra és a román arisztokrácia klubjának helyet adó Török házra – osztrák tisztek, Stefan Dietrich kapitány (1855), illetve Wilhelm Derblich katonai orvos (1857) tollából származnak. A magyarok nagy számát megemlíti az amerikai sebész, James Oscar Noyes is, aki szerint sok köztük a szolgaként vagy kocsisként alkalmazott egykori honvéd. Ezeket a megfigyeléseket kiegészítik olyan reprezentatív bevándorlók, akik 1855–1860 között érkeztek: Koós Ferenc lelkipásztor, Veress Sándor mérnök, Fialla Lajos és Oroszhegyi (Szabó) Józsa orvosok. A XIX. század vége felé és a XX. század elején Kertész József tanító gyűjtötte össze és egészítette ki a negyvennyolcasok bukaresti írásait, könyve Kolozsváron jelent meg 1913-ban Tíz év a romániai magyar misszióban címmel.
Dietrich kapitány feljegyezte, hogy a fejedelemségek feltűnően gazdagok természeti kincsekben, még a mezítlábas cigány lányok is aranypénzekből készült nyakláncot hordanak. „Az Édenkert darabjai” lehetnének egy olyan „szorgos és bölcs kultúra” számára, mint Ausztria, a főváros „nagy értékű gyémánt a legkezdetlegesebb foglalatban”.
JÁNOS ANDRÁS fordítása
(folytatjuk)
Hilda Hencz: Bucureştul maghiar /Editura Biblioteca Bucureştilor/ Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

2017. március 15.

Erdélyi grófok, bárók a politikában és a harctéren
Sikerek és tragédiák
Március 10-én érdekes, színes előadás hangzott el az erdélyi arisztokráciának az 1848–49-es forradalom előkészítésében és a szabadságharcban vállalt szerepéről, továbbá pályájuk alakulásáról 1849 után. Kálmán Attila történész 26 arisztokrata arcképét mutatta be. Bár különböző politikai nézeteket vallottak – az ókonzervatívtól a konzervatívon, a mérsékelt liberálison át a vadliberálisig –, a reformok szükségességével valamennyien egyetértettek, csakhogy a konzervatívok a birodalom keretén belül, forradalmi megmozdulás nélkül képzelték el a változásokat.
Sokuk számára a forradalom személyes tragédiát jelentett, mivel különböző nézetű családtagok álltak szemben egymással. Voltak közöttük politikusok, akik a reformok előkészítésében vállaltak szerepet, és az erdélyi országgyűlés megszűnése után Budapestre távoztak, ahol hangjukat kevésbé hallatták. 1848 közepétől az arisztokrata tisztek, katonák kerültek előtérbe, akik részt vettek a szabadságharc küzdelmeiben, egyesek hadvezérként, mások egyszerű honvédként. Sorsuk a forradalom leverése után a fogság, a vagyonelkobzás, a rangvesztésre ítélés, a külföldre menekülés volt. Akiknek sikerült kivárniuk, amnesztiában részesültek, és újra politikai, közigazgatási szerepet vállalhattak. Gróf Mikes Kelemen, aki a Kossuth önkéntes csapat szervezője, majd a Mátyás huszárezred parancsnoka, később dandárparancsnok volt Bem seregében, 1849. január 21-én hősi halált halt Nagyszeben ostrománál. Gr. Esterházy Kálmán, aki szintén a Mátyás huszárezredben volt őrmester, majd hadnagy, Nagyszeben ostrománál a fél karját veszítette el. A kiegyezés után viszont országgyűlési képviselő, a felsőház tagja, Kolozs megye főispánja lett.
A politikában
De térjünk vissza a politikusokra. Id. gróf Bethlen János az előadó szerint a reformkor legfontosabb és legérdekesebb alakja volt, aki Erdély egyesülését a Habsburg-birodalom keretén belül, forradalom nélkül, az uralkodó engedélyével látta megvalósíthatónak. A forradalom kitörésének hírére a liberális és konzervatív arisztokraták közös programot dolgoztak ki Kolozsváron, amelynek az országgyűlés összehívása, az unió, az alkotmányos monarchia, közteherviselés, törvény előtti egyenlőség, sajtószabadság voltak a legfontosabb pontjai. Báró Jósika Samut az 1846-os kolozsvári országgyűlésen választották Erdély udvari kancellárjává. A forradalom kitörése, Erdély Magyarországgal való egyesítése után lemondott kancellári tisztségéről és visszavonult. A Bach-korszak idején országgyűlési képviselőként bátran felszólalt az uralkodó rendszer tévedései ellen, majd tudományos tevékenységének szentelte idejét. Nagy érdeme, hogy a Mikó Imre iránti barátságból testvérével, br. Jósika Lajossal együtt jelentős anyagi támogatást nyújtott az alakuló Erdélyi Múzeumnak.
Báró Wesselényi Miklósnak, akit a reformkor jelentős személyiségének ismerünk, érdekes szerepe volt a forradalomban. Saját birtokán a jobbágyfelszabadítást már korábban megvalósította, eltörölte a dézsmát és a robotot, és a földesúri önkényeskedés ellen foglalt állást, de nem értett egyet a parasztság által indított küzdelemmel. Gróf Teleki József egyik alapító tagja a Magyar Tudományos Akadémiának, ami a Teleki család közadományából indult. A mérsékelt konzervatív nézeteket valló gróf 1844-től Erdély kormányzója volt. 1848-ban összehívta az országgyűlést, ahol nem akadályozta a liberális ellenzék működését, engedélyezte az erdélyi románoknak a balázsfalvi gyűlés összehívását, ahol kimondták az unióval való szembefordulást. A forradalom után visszatért tudományos munkájához. Báró Kemény Dénes, aki a 1848-as pesti országgyűlésen Alsó-Fehér vármegye képviselője volt, kiállt az unió mellett, szerepet vállalt a Batthyány-kormányban, majd az Országos Honvédelmi Bizottmányban. Gróf Teleki Domokos, aki Küküllő vármegye képviselőjeként vett részt a pesti országgyűlésben, mérsékelten liberális politikusként fontosnak tartotta a román–magyar viszony rendezését, és szerepet vállalt a székely katonaság megnyugtatásában a határőrség megtartása kapcsán. Hamar kivonult a politikai életből, és gernyeszegi kastélyában történelmi tanulmányainak szentelte életét, tagja volt a tudományos akadémiának. Gróf Mikó Imre, 1848-ban Erdély helyettes kormányzója, elvállalta az agyagfalvi országgyűlés elnöki tisztségét, hogy meggátolja a fölösleges vérontást. 1848-ben Bécsbe utazott, ahol házi őrizetbe vették, és 1849-ben szabadult. Későbbi szerepe Erdély kulturális életében, az Erdélyi Múzeum megalapításában közismert. Gróf Teleki László báró Jósika Miklóssal együtt Kossuth híve volt. Teleki László, aki a Védegylet és a Nemzeti Kör elnöki tisztségét töltötte be, Kossuth követeként járt Bécsben és Párizsban, ahol megbízatását nem ismerték el. 1849-ben Magyarországot föderatív államként képzelte el, ennek érdekében Bălcescuval tárgyalt, aktív szerepet vállalva az emigrációban. A korszak színes egyénisége báró Nopcsa László. 1848-ban az erdélyi országgyűlés képviselője, majd részt vett a románok balázsfalvi gyűlésén, ahol a császárhoz menesztett biztosság alelnökének választották. Az unió szentesítése után elhagyta a román küldöttséget, és a magyar kormánynak ajánlotta fel hazafias szolgálatát.
A harctéren
Az arisztokrácia képviselőinek egy része hadvezérként küzdötte végig a szabadságharcot, és olyan is volt, aki közhonvédnek állt be. Köztük említhetjük a Petőfit és Szendrey Júliát vendégül látó gr. Teleki Sándort, aki Nagybecskereken harcolt a szerbek ellen, majd később lett őrnagy, ezredes, az erdélyi hadsereg felügyelője. Az aradi fogságból sikerült kimenekülnie, s több országon át tartó útja során eljutott Jersey-szigetére, ahol Victor Hugo barátja lett. Harcolt a Garibaldi-mozgalomban és 18 évi száműzetés után került vissza Magyarországra, ahol a Kisfaludy és a Petőfi Társaság tagja volt.
Gróf Teleki Ádám honvéd tábornokként a drávai sereg főparancsnoki tisztségét töltötte be, s bár 1848 végén kilépett a honvédségből, ’49-ben rangvesztésre ítélték. Gr. Gyulai Ferenc az osztrák haditengerészet parancsnoka volt 1848-ban, ’49-ben osztrák hadügyminiszter, aki a császár oldalán vett részt a győri csatában. Báró Kemény Farkas 1848-ban a Torda megyei nemzetőrség őrnagya, később ezredesként a gyulafehérvári ostromsereg, majd a kolozsvári hadosztály parancsnoka volt, harcolt az érchegységi felkelők ellen és az orosz támadás során Kolozsváron. Gróf Bethlen Gergely a 15. Mátyás huszárezred szervezője és parancsnoka, az erdélyi sereg lovassági parancsnoka, később ezredes volt. Kolozsvár feladásától Nagyszeben bevételéig végigharcolta az erdélyi hadjáratot. Görgey seregéhez csatlakozva Világosnál kapitulált. Aradon hadbíróság elé állították, majd 1849-ben szabadon engedték. Később külföldre menekült, és tovább harcolt az itáliai magyar légióban, a szárd királyi hadseregben, a poroszországi magyar légióban. 1867-ben kapott amnesztiát és térhetett haza. Gróf Lázár Dénes 1848 októberétől a marosszéki dandár, később a nemzetőrség parancsnoka volt. Harcolt az oroszok ellen és Komáromban tette le a fegyvert. A fehéregyházi Haller grófok a segesvári csatában való részvétel mellett, amelyben József egyszerű honvédként, Ferenc Segesvár parancsnokaként vett rész, a későbbiekben Petőfi elestének helye és körülményei felkutatásában tevékenykedtek. Haller Ferenc lánya, Lujza nevéhez fűződik a tömegsír fölötti turulmadaras emlékmű felállíttatása.
Végül a szabadságharc színes egyéniségéről, John Pagetről kell szólnunk, akit a szerelem hozott Erdély földjére, ahol teljes mértékben erdélyi magyar lett. Aranyosgyéresen vásárolt birtokot és hozott létre mintagazdaságot, s közben könyvet írt Erdélyről, Magyarországról. 1848-ban Bem szárnysegédje lett, és a harcokról az angol sajtónak küldött beszámolókat. Többek között Nagyenyed feldúlásáról is, ahol kis csapatával a menekülő magyarok védelmére kelt. A szabadságharc után feleségével Angliába menekült, ahonnan 1855-ben tért vissza aranyosgyéresi kastélyába, ahol újjászervezte a gazdaságát. Alapítója volt az Erdélyi Gazdasági Egyletnek és tevékeny híve az Erdélyi Unitárius Egyháznak.
Említhetnénk még neveket az adatokban gazdag előadásból, de talán ennyi is elég ahhoz, hogy képet alkossunk az arisztokrácia szerepéről az 1848–49-es eseményekben.
Összességében pedig elmondhatjuk, hogy kellemes délutánt tölthettek a marosvásárhelyi Római Katolikus Teológiai Líceum diákjainak és tanárainak társaságában mindazok, akik a Női Akadémia meghívására pénteken ellátogattak a Deus Providebit Házba. Az ünnepre való hangolódásként a Női Akadémia képviselői a hagyományos kokárda készítésének technikájára oktatták az érdeklődő gyermekeket, fiatalokat.
Kálmán Attila előadását megelőzően pedig a Római Katolikus Teológiai Líceum diákjai verses-zenés összeállítással köszöntötték március 15-ét. Az elhangzott verseket Brandner Emőke magyartanárnő válogatta, a kórust Gyárfás Kinga zenetanárnő vezette. Ha százszor is szavalták már, ez alkalommal nem lehetett meghatódás nélkül hallgatni Reményik Sándor intését, ami a helyzetet tükröző drámaisággal hangzott el a műsor végén: „Ne hagyjátok a templomot,/ A templomot s az iskolát”.
BODOLAI GYÖNGYI
Népújság (Marosvásárhely)

2017. július 4.

Első alkalommal meneteltek Erdélyben az LGBT közösség tagjai
Többszöri kérvényezés után az LGBT közösség képviselői megkapták az engedélyeket a Kolozsvár Polgármesteri Hivataltól az első erdélyi Pride megtartásához. Szombat délelőtt a Donát negyedben közel 800 személy menetelt az LGBT közösség tagjainak jogaiért. A menetet követően az Új Jobboldal párt ellentüntetésére került sor, ők az azonos neműek közti házasság legalizálása ellen tiltakoztak, a hagyományos családi, keresztény értékek nevében. A két akció nem zajlott konfliktusmentesen.
Úgy zajlott az első ClujPride, ahogy szervezők megálmodták: csendben, problémamentesen, konfliktusra az ellentüntetésen került sor. Az első erdélyi ClujPride célja a szolidaritás és a párbeszéd promoválása, ezért is hangsúlyozták a szervezők: ez menet és nem parádé, a közösség tagjai a jogaikért vonulnak fel, és nem szexuális orientációjukat ünneplik, ünnepeltetik. A Pride-on megközelítőleg 800 embert vett részt, az LGBT (leszbikus, homoszexuális, biszexuális és transznemű) közösség tagjai, illetve támogatói.
A Pride szervezői elmondták, két hét kellett a Kolozsvári Polgármesteri Hivatalnak, míg engedélyt adott a felvonulásra, az eseményt végül egy félreeső helyen, a Donát negyedi Garibaldi híd és a Grand Hotel Napoca közötti útszakaszon, a járdán menetelve szervezhették meg.
A menetet 10 órai kezdettel hirdették, ám ebben az időpontban a sajtó nagyobb létszámban volt jelen, mint a résztvevők. Az érkezőknek a szervezők #spunedrept, #mondmegőszintén feliratú fehér pólókat, szivárványos zászlókat, illetve szórólapokat osztogattak, amelyben részletezték az esemény menetét.
Az érkezőket az új Sportcsarnok melletti átjáróknál várta tiltakozóknak egy kisebb csoportja, akik közül többen részt vettek később az ellentüntetésen is, amely egy órakor kezdődött az Bocskai/Avram Iancu téren. Ők is fehér pólóban jelentek meg, viszont az említett hashtagek helyett a homófob felirat virított pólóikon. A néhány főből álló csoport szóban inzultálta az érkezőket, majd a menet indulását követően a Szamos másik oldaláról kiabáltak át az összegyűlt tömegnek. Ezt a kis csoportot is - a menetelőkhöz hasonlóan - rendőrők, csendőrök tucatjai kísérték.
A meneten hazaiak és külföldiek egyaránt részt vettek, minden korosztály képviseltette magát, heteroszexuálisok is nagy számban jelen voltak. „Az én testem fölött én rendelkezem!”, „Nyugodtabban alszol, ha elveszed mástól, hogy családja legyen?”, „Azt szeretnénk, ha hagynátok, hogy szeressünk, és békésen élhessünk Romániában!” feliratú táblákkal, a Pride-ok jelképévé vált hosszú szivárványzászlókkal vonult a tömeg, csendesen.
A felvonulás végén a szervezők felhívták a figyelmet: senki ne menjen egyedül haza, javasolják, hogy leglább 2-3 fős csoportokban hagyják el a helyszínt, ha valaki egyedül lenne, értesítse a szervezőket. Emellett felkérték a résztvevőket, minden az LGBT közösséghez kapcsolható szimbólumot tegyenek el olyan helyre, ahol nem látszik, illetve a fehér pólókat is cseréljék le.
Andra Camelia Cordoş aktivista elmondta: az LGBT közösség tagjai még nincsenek biztonságban a kolozsvári utcákon, publikus térben. A menet célja az egyenlő jogok, tisztelet kivívása, a publikus terekre való igény kifejezése, amelyet csak úgy érhetnek el, ha láthatóvá válnak, kilépnek az árnyékból. A szervezők szerint az összegyűlt tömeg történelmet írt, és a jelenlevők mindegyike nagy bátorságról tett tanúbizonyságot.
A felvonuláson részt vett Adrian Dohotaru USR-s képviselő, illetve Eckstein-Kovács Péter, aki úgy vélekedett: szégyen, hogy ezt nem a főtéren szervezhették meg.
Ellentüntetés: Romániában nem létezhet olyan család, amely nem egy férfiből és egy nőből áll
A „normális”, „hagyományos” családot promováló ellentüntetést is szerveztek ma délben, az LGBT közösség menetét követően. AMarșul pentru normalitate eseményt az Új Jobboldal, Partidul România Unită és Nagy Románia pártok tagja szervezték a Bocskai/Avram Iancu téren, a tüntetés a homoszexuálitás ellen irányult, a hagyományos családi értékeket népszerűsítette.
A tüntetést egy ima elmondásával kezdték, majd az első felszólaló kiemelte a keresztény értékek megtartartásának fontosságát, illetve azt, hogy nem létezik, és nem is létezhet Romániában olyan család, amely nem egy férfiből és egy nőből áll. A felszólaló szerint az LGBT közösség felvonulása szerinte obszcén.
A tüntetésen megjelent egy fiatal lány, az LGBT közösség felvonulásán használt fehér pólóban, aki elmondta, véleménye szerint a másik menetben nem volt semmi obszcén. A lányt végül a helyszínen levő csendőrök vitték el, mivel megszakította, megzavarta az Új Jobboldal eseményét. A ClujPride egyesület a Facebook oldalán jelezte, már elmentek a lányért a rendőrségre és az egyesület ügyvédjét is értesítették.
Pride-menet egyik tagja tiltakozik a jobbosok tüntetésén. Később kiderült, Oana Mardare színésznőről, egy kolozsvári független színtársulat tagjáról van szó, akinek – bevallása szerint – annyi volt a bűne, hogy nem hallgatta szó nélkül végig mindazt, ami a jobbosok tüntetésén elhangzott.
„A törvényt nem azok számára hozták létre, akik pszichológiai betegségben szenvednek. A homoszexualitás pszichológiai betegség, ezt a pszichológusok a 70-es években megállapították. Ezt követően a homoszexualitást, mint alternatív életformát könyvelték el” – hangzott el később a tüntetésen.
A három millió aláírás bizonyítja, Románia többsége hogyan vélekedik a homoszexualitásról, véghez fogják vinni az alkotmánymódosítást, hiszen ez az, amit az ország lakosságának nagyobb része akar, nem fogják elfogadni, hogy egy kisebbség határozza meg, hogyan épülhet fel egy család – mondta még el az Új Jobboldal egyik tagja.
Tudor Ionescu, az Új Jobboldal Párt elnöke is jelen volt a tüntetésen, ahol kiemelte: őt nem érdekli, hogy a homoszexuálisok otthon mit csinálnak, de az utcán, köztereken szexuális orientációjukat nem mutathatják ki. Számára az LGBT közösség felvonulása Kolozsváron elfogadhatatlan, Emil Boc polgármester pedig véleménye szerint, gyenge, amiért engedett a közösség kérésének. A pártelnök az LGBT közösséget a gyáva jelzővel illette, amiért eddig mindig meglapulva élt, és Romániában nem álltak ki saját jogaikért. Szabadság (Kolozsvár)

2017. december 11.

Kitűnő szólisták a csütörtöki operagálán
Egy hangverseny sikere a műsorválasztással kezdődik. A legutóbbi, szokásos – lassan hagyományt teremtő – operahangverseny műsorát nagyon tudatosan állították össze a filharmónia műsorában. Három szólista is felépett, akik felválta, duettet is énekelve követték egymást a színpadon.
Az est karmestere ezúttal Jankó Zsolt volt, a meghívott szólisták: Kele Brigitta (szoprán), Pataki Adorján (tenor), mindketten a Kolozsvári Magyar Opera tagjai, valamint Emanuel Popescu (bariton), jelenleg a Kolozsvári Román Nemzeti Opera meghívott szólistája. A várai filharmónia néhány éve rendszeresen rendez operagálát, s erre az alkalomra mindig megtelik az Enescu–Bartók koncertterem. Így történt ez az elmúlt hét csütörtökén is, amikor újfent az operairodalom nagyszerű alkotásaiból csendült fel egy-egy dalbetét, ária. Az olasz és a francia operamuzsika jelentős képviselőinek művei közé Lehár és Kodály egy-egy alkotása is tökéletesen beilleszkedett. Megemlítendő, hogy a közismert áriák, duettek, tercettek mellett számunkra kevésbé ismertek is helyet kaptak a mostani műsorban. Tehát a siker lehetősége adott volt, de ehhez meg kellett találni az ehhez megfelelő előadókat. Az esten Jankó Zsolt vezényelt, a filharmónia állandó dirigense, a Kolozsvári Magyar Opera karmestere. Feltételezésünk szerint ő állította össze a műsort is – az operairodalomban nagyon otthon van. A három említett vendégszólista a hazai élvonalhoz tartozik, de világjárók is, mindezt jeleztük lapunk hasábjain, amikor tudósítottunk a koncert előtt tartott sajtótájékoztatóról. Mivel is kezdődhetett volna az operagála, mint Georges Bizet közkedvelt és ismert operájának, a Carmennek a nyitányával, majd két dalbetét is elhangzott a zeneműből. A három szólista felválta, de duettet is énekelve követte egymást a színpadon. A szünetig áriák hangzottak el Giuseppe Verdi Don Carlos című operájából, Francesco Cilea olasz zeneszerző egyik művéből, majd Puccini Toscájából csendült fel ária. Az első részt Leoncavallo Bajazzók című operájának egyik áriája zárta.
A csitári hegyek alatt
Szünet után ugyanúgy, mint a műsor első részében, a három szólista egymást váltva, szólóban, duettben, tercettben énekelve szórakoztatta a közönséget. Öröm volt hallgatni Rossini A sevillai borbély című operájából egy áriát, Emanuel Popescu előadásában. Majd Kele Brigitta Verdi A trubadúrjából énekelt egy betétet, Pataki Adorján Amilcare Ponchielli – a Garibaldi-himnusz zeneszerzője – Giocondájából adott elő egy áriát. Kellemes meglepetés volt sokunk számára, hogy Lehár Ferenc A víg özvegy című nagyoperettjének egyik ismert duettje is elhangzott, majd talán még kellemesebb, hogy Kodály Zoltán Székelyfonó című daljátékából csendült fel az egyik legszebb dal: A csitári hegyek alatt… – óriási sikert aratva. Ezután a zenekar Verdi Traviatájának nyitányát játszotta el. Zárásként ugyancsak egy Verdi-operából, A trubadúrból hallgathattunk meg tercettet. A közönség egy része felállva ünnepelte az előadóművészeket, a szimfonikus zenekart, a kitűnő karmestert. Egy ráadással lett vége a csodálatosra sikerült operagálának. Dérer Ferenc / erdon.ro



lapozás: 1-14




(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2020
Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék