udvardy frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1990-2006
 

találatszám: 11 találat lapozás: 1-11

Névmutató: Olteanu, Gavrila

1995. október 18.

A Securitate Fehér Könyve dokumentumgyűjtemény ötödik kötetéhez ért. A megjelent kötetekből további részleteket közölt a hetilap. A II. kötetből egy 1950 augusztusában kelt összefoglaló több olyan falut említett, ahol a parasztok ellenálltak a kormány új utasításának, hogy az aratókat pénzben fizessék ki, ne kapjanak búzát. "Az elégedetlenség kiterjedt Bihar megye csaknem minden falujára..." "Július végén a mozgolódás felerősödött és agresszív formákat öltött." Biharon kétezer paraszt gyűlt össze, megverték a megyei kommunista vezetőket, a biztonsági szervek helyreállították a rendet. Árpád községben a milícia figyelmeztető lövéseket adott le, csak akkor oszlott fel a tömeg. Síter községben bujtogató asszonyokat tartóztattak le. Diószegen kövekkel megdobálták a milícia egységeit, akik egy embert, Péter Jánost lelőtték. "A legkiterjedtebb lázadás a Fekete-Kőrös menti falvakban történt", a falvakban több embert agyonlőttek, magyarokat és románokat is. - Az első kötet Gavrila Olteanu 1945. augusztusában kelt, Iuliu Maniu miniszterhez írt levelét is tartalmazza. /Olteanu vezette a gyilkos alakulatokat, akik Székelyföldön szörnyű mészárlást követtek el, Szárazajtán lefejeztek magyarokat./ A zászlóalj a "székely darázsfészekbe hatolt", hogy "irtsa ki a vidéken elszórtan hátrahagyott partizánokat. Valamint a székelyeket, akiknél legalább 30-40 ezer fegyver, illetve nagy fegyverraktárak voltak." Olteanu megállapította: "az általam végrehajtott felkoncolások jogosak" voltak. Amivel őt a brassói törvényszék vádolja. "merő kommunista és magyar kitalálás." Esküdözött, hogy nem rabolt. "Egyetlen vagyonom mindhalálig szeplőtelen becsületem és tiszta lelkiismeretem, amely fajtám lelkiismeretéből vétetett." "Életem fajtám felébresztésére kívánom áldozni." /Erdélyi Napló (Nagyvárad), okt. 18./

1998. augusztus 24.

Megtörte a hallgatást Emil Dumitru Steanta, a Fekete szokmányosok /Sumanele negre/ félkatonai szabadcsapatok parancsnokhelyettese, aki csapatával Észak-Erdélyben tisztogató akciókban vett részt 1944 és 1946 között. Csapata, akárcsak a többi csapat több kivégzést hajtott végre, majd visszavonult a hegyekbe, ahonnan csapásokat hajtott végre az új hatalom ellen. Végül a szovjetek kezére kerültek, Gavrila Olteanu parancsnokkal helyben végeztek, Steanta börtönbe került. Büntetéséből 18 évet töltött börtönben, 1964-ben szabadult. Éveken át hallgatott, most viszont a National bukaresti lapnak elmondta, hogyan is történt csapatának megalakulása. 1944. szept. 1-én Iuliu Maniu naszódi házában 11 román értelmiségi megalakította a Iuliu Maniu önkénteseinek századát azzal a céllal, hogy Észak-Erdélyt Romániához csatolják. 1944. szept. 14-én 800 felfegyverzett román fiatal indult el Brassóból Sepsiszentgyörgy, Csíkszereda, Maroshévíz, Szászrégen irányába. Szárazajta és több hely vérfürdővé vált. A magyar lakosság a szovjetek segítségét kérték, akik megijedtek a "vasgárdista hordáktól". A szovjet hatóságok kiutasították Erdélyből ezeket a szabadcsapatokat. 1944. dec. 14-én Gavrila Olteanu, Paleancu és Steanta bejelentették, hogy a Fekete szokmányosok megkezdik harcukat a bolsevikok ellen. A Graiul sangelui, a Sinaiai Fegyveresek, a Vlad Tepes II. vasgárdista csoport és a Fekete szokmányosok oroszellenes merényleteket hajtottak végre. Steanta kijelentette: "Nem voltunk antiszemiták vagy magyarellenesek, csak a hazánkat védtük." A Fekete szokmányosok kérik rehabilitálásukat és azt, hogy állítsanak szobrot Gavrila Olteanu parancsnoknak. /Megszólal a "Fekete szokmányos". = Romániai Magyar Szó (Bukarest), aug. 24./ Rettenetes vérengzések fűződnek ezeknek a szabadcsapatoknak a tevékenységéhez. Szárazajtán lefejeztek ártatlan magyar lakosokat.

2003. szeptember 26.

Az 1944. szept. 26-i mészárlás áldozataira emlékeznek Szárazajtán. Az erdővidéki faluban 44 őszén a magyarellenes rémtetteiről elhíresült Maniu-gárda tagjai fejszével lefejezték a 21 éves Nagy Sándort és testvérbátyját, a 25 esztendős Nagy Andrást. Ugyanaznap hajnalban az áldozatok házába betörő gárdisták otthonában lőtték agyon a 34 éves Gecse Bélát és a 35 éves Málnási Józsefet. Az iskolaudvaron hat gyermek édesanyját, az 50 éves Szép Albertné Málnási Réginát, valamint férjét, a 49 éves Szép Albertet, a 38 éves Elekes Lajost, a 42 éves Szép Bélát, a 62 éves Németh Gyulát, a 62 éves Szabó Béniámot és az 51 éves Németh Izsákot lőtték agyon. A 38 éves Tamás Lászlót a kivégzést végignézni kénytelen emberek közé lőtt sortűz ölte meg. A 49 éves Nagy D. Józsefet a tömegből szólították ki, de csodával határos módon a férfinak "csak" a fogsorát zúzta szét a lövedék, később sérüléseiből felépült, és 1955-ben hunyt el. Az akkori román közigazgatás bejegyzései szerint az áldozatok "háborús balesetet szenvedtek". A Maniu-önkéntesek 1944. őszi magyarellenes hadjáratának első állomása volt Szárazajta.1944. szept. 4-én egy visszavonuló német utóvéd a falu határában tűzharcba keveredett a túlerővel előrenyomuló román sereggel. Az összetűzésnek néhány - emlékezők szerint 13 - román katona esett áldozatául, ezt torolták meg a szárazajtai magyarokon olyan tanúk vádja alapján, akik a katonai csetepaté során pincékbe bújva várták a harc végét. A későbbi persorozaton maguk a román tisztek sem állították egyértelműen, hogy csapataik veszteséget szenvedtek, ha igen, milyen mértékűek voltak azok, illetve terheli-e felelősség emiatt a magyarokat. Egy szemtanú szerint viszont a feketelista már a szeptember 4-i katonai ütközet előtt készen állt. Újabb levéltári források tanúsítják, hogy a kivégzés előtt Szárazajtára már visszatért román csendőrség is aktív szerepet vállalt a kivégzendők összegyűjtésében, az otthonában agyonlőtt két áldozat esetében pedig a gyilkosság helyszínén is jelen voltak a belügyiek. Az akkor nagyon fiatal Németh Ákost édesapjával összekötözve vezették a puskacsövek elé. Úgy szabadult meg, hogy az egyik falubeli román fiatalember tanúsította: ártatlan. Édesapját, Németh Gyulát agyonlőtték. Ifjabb Nagy Gyulát maga Gavrila Olteanu, a Maniu-gárdák parancsnoka akarta főbe lőni. A mellette álló szárazajtai román fiatalember, Berszán Domokos (Barsan Dominic) közbeszólása mentette meg. Ifjabb Nagy Gyulát és édesapját elengedték. A szintén "halálra ítélt" Máthé Albertet egy gárdista vallomása szabadította meg. A szemtanúk, illetve a hozzátartozók szerint az áldozatoknak korábbi, vélt vagy valós sérelmekért kellett fizetniük.A vérengzés másnapján gyászszertartás nélkül kellett eltemetni a legyilkoltakat. Az első megemlékezés 1990. szeptember 26-án volt, amikor a jelképes temetésen Bartalis Szélyes Pál szárazajtai lelkész mondott imát az elhunytakért. /Benkő Levente: Szárazajtán nem felejtenek. = Krónika (Kolozsvár), szept. 26./

2005. szeptember 27.

,,Kegyetlenül meg lesz torolva a magyaroknak a múltban elkövetett minden gyilkossága és bűne… csak a halál és a vérontás jelenthetnek igazságos elszámolást köztünk és a puszták barbárjai között; most tudjuk, hogyan kell megfizetni az ezer éve ellenünk elkövetett minden gyilkosságért és rablásért. Végső megoldásként a magyarokat vagy meg kell semmisíteni, vagy vissza kell küldeni Ázsiába” – mondotta Gavrila Olteanu, a Iuliu Maniu önkéntes zászlóalj parancsnoka 1944. szeptember 26-án. Szárazajta népe most a 61 esztendeje történt vérfürdőre és a tizenhárom, mártírhalált halt áldozatra emlékezett Bartalis Sz. Pál református lelkipásztor így fogalmazott: ,,Sajnos, akadtak olyanok, akik odáig süllyedtek, hogy saját falustársaikat keverték bajba, vagy küldték a halálba. Mégis keresztényi kötelességünk, hogy megbocsássunk, hogy a jót keressük, hiszen ha Isten akkor nincs velünk, az áldozatok száma nagyobb is lehetett volna. Mindezek ellenére ne feledjük, hanem keressük, s mondjuk el a világnak a való igazságot”. Az Ajtai Abod Mihály Általános Iskola igazgatója, Péter Attila a történteket gyászos pillanatnak, a tizenhárom ártatlan áldozat nevét pedig kiáltó szónak nevezte, s reményét fejezte ki, hogy ilyen soha többé nem történik meg. A szárazajtai iskola volt növendékeinek versből és énekből összeállított rövid műsora után a Bardoc-miklósvárszéki Székely Nemzeti Tanács elnöke, Szabó Miklós kifejtette: a székely nép kész megharcolni az évszázados hagyományokra visszatekintő autonómiáért, s kész a nemzetközi fórumok segítségét is kérni e tekintetben. Hoffmann István, a Magyar Polgári Szövetség erdővidéki szervezetének elnöke a mártírok – Elekes Lajos, Gecse Béla, Nagy András, Nagy D. József, Nagy Sándor, Málnási József, Németh Gyula, Németh Izsák, Szabó Beniám, Szép Albert, Szép Albertné Málnási Regina, Szép Béla és Tamás László – életének utolsó pillanatait elevenítette fel, majd kijelentette: ,,Az igazság elhallgatása vagy kimondása nélkül itt, Székelyföldön, a Kárpát-medencében soha nem rendeződhet a magyarság sorsa, hiszen napjainkban is folynak a magyarverések, a magyarölések, például Délvidéken. A politikusok a parlamentben ma is elutasítják a székely szabadságot szavatoló autonómiát, a Csonka-Magyarország szocialista vezetői pedig megtagadják a határon kívül rekesztett nemzettársaikat.” Az 1944 szeptemberében történteket Benkő Emőke Benkő Levente Szárazajta című, készülő bővített és javított kötete egy részletének felolvasásával idézte fel. /Hecser László: A szárazajtai ártatlan áldozatokra emlékeztek. = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), szept. 27./

2006. február 9.

A Román Tudományos Akadémia február 6-án megünnepelte Gabriel Tepelea születésének 90. évfordulóját. A román lapok azonosan írtak életútjáról. Gabriel Tepelea tizenhét évesen lépett be a Nemzeti Parasztpártba, ahol csakhamar Iuliu Maniu elnök közeli munkatársa lett. “A kommunista diktatúra kezdetén, politikai tevékenysége miatt nehézbörtönre és vagyona elkobzására ítélték.” Innen az életrajzírók 1990-be vezérlik az olvasót, amikor Gabriel Tepelea akadémikus, számos egyetem díszdoktora, könyvtárnyi filológiai értekezés szerzője, parasztpárti parlamenti képviselő lett. A Maniu-bandák 1944 őszén Észak-Erdélyben mintegy 1500 magyart mészároltak le. A háromszéki Szárazajtáról, ahol fejszével fejezték le áldozataikat, Benkő Levente részletes dokumentumriportot közölt /Szárazajta, Kaláka Könyvek, Sepsiszentgyörgy, 1995/, de annak idején a román sajtó is írt erről: a Scanteia 1944. októberi lapszámaiban (a bandák bukaresti pere), valamint Mihai Fatu Sfarsit fara glorie (Dicstelen vég) című, a Parasztpárt történetéről szóló könyvében (Bukarest, 1972.). Úgyszintén könyvet írt Petre Turlea, a PUNR volt parlamenti képviselője, Vatra-ideológus, jelenleg a Nagy-Románia Párt házi történésze is. Ebben – Monumente non grata cím alatt (Bukarest, 1996.) – igyekezett tisztára mosni a Maniu-bandákat, mondván, hogy ezek a hazafias zászlóaljak valójában a rendet állították helyre Erdélyben. Bemutatta vezérüket, Gavrila Olteanut, aki a korabeli vádiratokban mint szadista pribék szerepelt. A vérszomjas különítményeket egy bukaresti agytröszt irányította. Ma is élő tagjainak nevét Petre Turlea gondosan elhallgatta. Azonban könyvének 26. lapján elszólta magát: a magyar vérre szomjas haditanács alelnöke Gabriel Tepelea volt. Mihai Pelin levéltári kutatásai alapján készült munkájában (Cartea alba a Securitatii) szintén fel-felbukkan Gabriel Tepelea neve. Gavrila Olteanu “parancsnok” 1946-ban öngyilkos lett a börtönben, Telepelát pedig most ünnepelte a Román Tudományos Akadémia. /Barabás István: Foltos történelmi dicsfény. = Új Magyar Szó (Bukarest), febr. 9./

2006. április 3.

Több román lap a csodálat hangján méltatta az eseményt: Fogarason megnyílt a kommunista rendszer romániai ellenállásának múzeuma. Anyagát zömében a túlélők vallomásai alkotják. A főszereplő Ion Gavrila-Ogoranu, aki a Fegyveres Ellenállás Alapítványának elnöki tisztségét is betölti. Legutóbb, március 27-én a Cotidianul mutatta be harcos múltját abból az alkalomból, hogy négy kötetben közzétette visszaemlékezéseit. Ogoranu 1923-ban született a Fogarasi-hegyekben. 1944-ben önkéntesnek jelentkezett, hogy „harcolhasson a horthysta csapatok ellen”. 1947-ben több társával a hegyekbe menekült, ahol „harcba kezdett a kommunista rendszer ellen”. Huszonegy évig majdani felesége, Ana Sabadus bújtatta, a Szekuritáté ezért nem tudta elfogni. Bővebb információval szolgált az Adevarul évekkel ezelőtt (1997. december 13.). A riporter megkérdezte Ogoranutól: igaz-e, hogy a fegyveres ellenállók döntő többsége az egykori Vasgárda soraiból került ki? A válasz: „Igaz. Harcunk egyezett az ő eszményeikkel. A Fratii de Cruce (a fasiszta mozgalom fegyveres szárnya) sok olyan partizánt küldött a hegyekbe, akik a barátság és önfeláldozás kultuszában nőttek fel.” Jurnalul National, 2004. május 10.: Dr. Gheorghe Cornea, volt partizán: „A kommunistaellenes fegyveres mozgalom az összes volt kommunista országok közül Romániában volt a legkiterjedtebb és itt tartott leghosszabb ideig.” National, 1998. szeptember 9.: Paul Goma, a Ceausescu-rendszer ellenállója, jelenleg Párizsban élő író a román nacionalizmus élharcosairól: „Nyugtalanító mindaz az ostobaság, amit szemrebbenés nélkül hangoztatnak: mi, románok voltunk a legvehemensebben kommunistaellenesek; mi, románok voltunk leghosszabb ideig ellenállók stb. Börtönéveim alatt kapcsolatba kerültem néhány ilyen harcossal, és mindannak alapján, amit elmondtak, tanúsítani tudom: a románok antikommunista harca is passzív mozgalom volt; a mi partizánjaink megelégedtek annyival, hogy bujkáljanak, hátha sikerül majd Nyugatra menekülniük. Mindazt, amit ezzel kapcsolatban írtam, igazolta Ion Gavrila-Ogoranu is.” Revital, 2004/14.: Dumitru Steanta, a Volt Politikai Foglyok Egyesületének tagja idézi fel emlékeit. Egyetemi hallgatóként 1944 őszén Brassóban bekapcsolódott a Parasztpárt szervezte „anti-horthysta mozgalomba.” Zászlóalja Iuliu Maniu nevét viselte, céljául azt tűzte, hogy a front elvonulása után Észak-Erdélyben „visszaállítsa a rendet”. „A háromszéki Szárazajtán elfogtunk 13 magyart, akikről helybeliek jelentették, hogy román katonákat bántalmaztak. A háború törvényei szerint halálra ítéltük őket. A fővádlottat lefejeztük, a többit főbe lőttük. Csíkszentdomokoson hasonlóképpen jártunk el a magyarokkal, akik meg akarták tartani Erdélyt. Vezérünk egy vérbeli hős, Gavrila Olteanu volt. Mikor Maniu utasítást adott zászlóaljaink felszámolására, a hegyekbe vonultunk, hogy utolsó csepp vérünkig folytassuk a harcot. Nem akartuk hagyni a magyarokat, hogy csúfot űzzenek Erdélyből, de az oroszokat sem, hogy leigázzanak bennünket.” /Barabás István: Milyen ügy hősei? = Új Magyar Szó (Bukarest), ápr. 3./

2006. szeptember 27.

Mintegy 250-en vettek részt szeptember 26-án Szárazajtán az 1944. szeptember 26-i magyarellenes vérfürdő évfordulóján tartott megemlékezésen. A református falu templomában rendezett istentiszteleten Bartalis Szélyes Pál lelkész arról beszélt, hogy emlékezni kell, de csak békességgel, hiszen a gyűlölet és a harag további gyűlöletet és haragot gerjeszt. 1944. szeptember 26-án a front nyomában Erdélybe bevonuló Maniu-gárdák Gavrila Olteanu vezetésével tizenhárom magyart mészároltak le a székely faluban, közülük kettőt fejszével lefejeztek. Agyonlőtték a 34 éves Gecse Bélát és a 35 éves Málnási Józsefet, az 50 éves Szép Albertné Málnási Reginát, férjét, a 49 éves Szép Albertet, a 38 éves Elekes Lajost, a 42 éves Szép Bélát, a 62 éves Szabó Benjamint, a 62 éves Németh Gyulát, az 51 éves Németh Izsákot és a 38 éves Tamás Lászlót, fejszével lefejezték a 21 éves Nagy Sándort és testvérét, a 25 éves Nagy Andrást. A sortüzet a 39 éves Nagy D. József csodával határos módon túlélte, lőtt sebeiből később felépült. Puskás Bálint Zoltán szenátor arra emlékeztetett, hogy két éve még katonai és rendőri erődemonstráció mellett emlékezett a gyülekezet a tragédiára, ma már nem tapasztalható ilyen. /Papp Annamária: Gyűlölet nélkül emlékeztek a gyűlölet napjára A szárazajtai mészárlás évfordulója. = Szabadság (Kolozsvár), szept. 27./

2007. szeptember 27.

Ne történjenek soha többé ilyen tragédiák – hangoztatták a szónokok szeptember 26-án az erdővidéki Szárazajtán, a Maniu-gárda vérengzésének 63. évfordulóján. A megemlékezésen Balázsi Zoltán bardoci református lelkész a kivégzett szárazajtai magyarokra utalva, kiemelte: „Ők sem voltak bűnösebbek másoknál. A bűnöket pedig ne fogjuk Istenre, mert azokat nem ő, hanem az ember követte el”. 1944. szeptember 26-án a Gavrila Olteanu vezette Maniu-gárda tizenkét magyart gyilkolt meg Szárazajtán. Azzal vádolták őket, hogy szeptember 4-én segítették a visszavonuló német Thams-csoportot a román csapatokkal vívott tűzharcban, ezért felelősek tizenhárom román katona életéért. A gárdisták a 34 éves Gecse Bélát és a 35 éves Málnási Józsefet otthonukban lőtték agyon, az iskolaudvarra erőszakkal összeterelt falunépe szeme láttára lefejezték a 21 éves Nagy Sándort és testvérét, a 25 éves Andrást. Ugyanott agyonlőtték az 50 éves Szép Albertné Málnási Reginát és 49 éves férjét, a 38 éves Elekes Lajost, a 42 éves Szép Bélát, a 62 éves Szép Benjámint, a 62 éves Németh Gyulát és az 51 éves Németh Izsákot. A 38 éves Tamás László életét a tömeg közé lőtt sorozat oltotta ki. Nagy D. Józsefnek a golyók a fogsorát roncsolták szét, de sebeiből később felépült. /Benkő Levente: Az 1944-es szárazajtai mészárlásra emlékeztek. = Krónika (Kolozsvár), szept. 27./

2008. szeptember 27.

1944 őszén a bosszú és a gyűlölet uralkodott el Erdélyen. A déli országrészbe tömegesen hurcolták internálótáborokba az akkori román hatóságok a magyarok ezreit: lelkészeket, tanárokat, tanítókat, ügyvédeket, vállalkozókat, tollforgatókat, de gyermekeket és asszonyokat is. Észak-Erdélyben tömeggyilkosságok sorozatáig menő véres leszámolásokkal kellett szembesülnie a magyaroknak. Ebbe a magyarellenes atrocitássorozatba illeszkedett az 1944. szeptember 26-ai szárazajtai mészárlás. 1944. szeptember közepén Sepsiszentgyörgyön Gavrila Olteanu, a Maniu-gárda parancsnoka beszédében a magyarokról szólva így fogalmazott: ,,E gyilkos banditák által kiontott vér nem marad megbosszulatlanul, a visszavágás kegyetlen és kemény lesz. " Az akkori háromszéki román megyevezetés támogatásával a Maniu-gárdák szócsöveként megjelenő Desrobirea című lap a magyarokkal szembeni teljes és végleges leszámolást célzó törekvéseket világosan megfogalmazva hirdette, hogy "kegyetlenül meg lesz torolva a magyarok által a múltban elkövetett minden gyilkosság és bűn, akárcsak az 1940 óta megölt 50 000 román élete. (…) A vihar pillanatai keménységet és hússzaggatást követelnek, nem pedig bocsánatot és sajnálatot. (…) Csak a halál és a vérontás jelenthet igazságos elszámolást köztünk és a puszták barbárjai között. (…) Most tudjuk, hogyan kell megfizetni az ezer éve ellenünk elkövetett minden gyilkosságért és rablásért", következésképpen a magyarokat "vagy meg kell semmisíteni, vagy vissza kell üldözni Ázsiába". A szárazajtai tragédiához "természetesen" az is kellett, hogy a korabeli közigazgatás – vagy annak egyes képviselői – áldásukat adják a gyűlöletre. A Maniu-gárda sepsiszentgyörgyi parádéján a Nemzeti Parasztpárt háromszéki elnöke, a prefektusi tisztséget 1944 szeptemberének derekán átvevő dr. Victor Cerghi Pop gyógyszerész azt hangoztatta, hogy "a rossz megsemmisítése létszükségletté vált", s hogy "meg kell semmisítenünk minden fészket, amely a román nemzet létérdekeit szabotálja". Ebben a hangulatban már csak ürügy kellett a leszámoláshoz, ami Szárazajta esetében adott volt: a román–német katonai, emberveszteséget is követelő csetepaté a falu határában 1944. szeptember 4-én. Amelyről a legújabban előkerült román törvényszéki és katonai források is megerősíteni látszanak azt, amit az emberek már akkor tudtak: a szárazajtai magyar civileknek nem lehet a számlájára írni a katona-halottakat. Akkor mi másként lehetne értelmezni a kihullt vért s a könnyeket, ha nem a gyűlölet gyümölcseként? /Benkő Levente: Gyűlölet és gyümölcse. = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), szept. 27./

2009. október 10.

A szászrégeni Gavrila Olteanu parancsnok vezette Maniu-gárda 1944. szeptember 26-i vérengzésének tizenhárom helybeli magyar áldozatára emlékeztek két hete a 600 lelket számláló erdővidéki Szárazajtán. A több áldozatot követelő észak-erdélyi magyarellenes menetelés első állomásán 65 évvel ezelőtt meggyilkolt személyekről a gárdisták azt tartották: ők a felelősek a falu határában 1944. szeptember 4-én lezajlott román–német fegyveres összecsapásban elesett 13 román katona haláláért. Ez mondvacsinált vád, véli másokkal együtt Benkő Levente újságíró, történész. Többnyire a korabeli eseményekkel foglalkozott a század ‘40-es éveiben élt személyek visszaemlékezéseiből összeálló, 1995-ben megjelent Szárazajta című kötetében; levéltári források és élettörténetek szolgáltatták a második világháborús magyar hadifoglyok és internáltak sorsáról írt könyveinek alapját. Benkő Levente Az őszinteség két napja című legújabb kötetét három hete Kolozsváron, a Reményik Sándor Galériában, a Járosi Andor Keresztyén Kulturális Műhelyen mutatták be. A románok közül néhányan azt állították, hogy a magyarok ásóval és kapával bántalmaztak és öltek meg Szárazajta határában állomásozó román katonákat. Elképzelhetetlen ásóval és kapával nekimenni egy állig felfegyverzett hadseregnek. Levéltári források szerint maguk a román csapatokat vezető katonatisztek jelentették: nincs tudomásuk arról, hogy civilek támadták volna meg katonáikat. A rosszindulatú történetkutatók a kollektív bűnösség voltát hangoztatják, egyesek hirdetik valamely nemzet, például a magyar kollektív bűnösségét. Ezt a nézetet vissza kell utasítani. Ahogy az 1944. őszi szárazajtai, csíkszentdomokosi, egeresi, magyarremetei, gyantai stb. magyar-gyilkosságok miatt nem a román nemzet felelős, hanem néhány forrófejű román katonatiszt vagy önjelölt szabadcsapat-parancsnok, ugyanúgy az ippi és ördögkúti vérengzésekért és az 1940. szeptemberében Székelyföldön elcsattant pofonokért sem hibáztathatók kollektíven a magyarok. A Szárazajta szomszédságában található Középajtán például egy román ember védte meg a falut a Maniu-gárdától. Hasonló eset történt Nagybaconban, ahol román ember bírta jobb belátásra a gárdistákat. 1990-ben nyílt először lehetőség arra, hogy Szárazajtán nyíltan megemlékezzenek a történtekről. A település lakói annyi év távlatából végre egyházi szertartással temethették el a meggyilkoltakat. Az 1944. szeptember 26-i mészárláskor ugyanis Gavrila Olteanu, a Maniu-gárdák parancsnoka megparancsolta: szállítsák el a dögöket – így idézték fel a történteket a szemtanúk; tehát mindenféle gyászszertartás nélkül. A kommunizmus idején nemhogy megemlékezni, de még beszélni sem volt szabad a történtekről. A magyar egyházi források világosan rögzítik: a szárazajtai áldozatokat a Maniu-gárdisták meggyilkolták, a román közigazgatás forrásai szerint a kivégzettek háborús balesetet szenvedtek. /Ferencz Zsolt: A levéltár a megismerés helye, nem a titoktartásé. Beszélgetés Benkő Levente történész-újságíróval. = Szabadság (Kolozsvár), okt. 10./

2011. november 2.

Szárazajta – itt és most
Átlagon felüli örömöt jelentett számomra Benkő Levente legújabb kötetének megjelenése. A legújabb megnevezés azonban talán nem is épp annyira helytálló, hiszen egy régebbi könyvének átdolgozott és jelentős mértékben kibővített változatáról van szó. Mivel azonban az első kiadás már szinte föllelhetetlen, valószínűleg sokak számára válik becsessé ez a könyv.
Egészen konkrétan a Szárazajta* című dokumentumkötetről van szó. Az író, kutató, terepet járó, történetek, sorsok és történelmek nyomába eredő Benkő Leventével egyetemista koromban találkoztam először. No, nem személyesen, hanem bibliográfiaként, hiszen a tananyagunk részét képezte. Ritka eset azonban, amikor a kötelező könyvészet olyan hatással bír, mint néhány elszánt egyetemistára a tőlünk földrajzilag is csöppet távol eső, székelyföldi Benkő Levente. Szégyenkezve vallom be, hogy amíg háromszoros kerülőúton kezembe nem került a Szárazajta című karcsú kötet, azt sem tudtam, hogy létezik ilyen falu. Aranyárban mérték, korlátozott példányszámban jelent meg, nagyon szerencsésnek kellett lenni ahhoz, hogy valahogyan kölcsönkapjuk, kézbe véve pedig mit is láttunk: egy vékonyka, zöld és meglehetősen gyengécske nyomdatechnikával készült kiadványt. Beleolvasva azonban valami fura dolog született: fájdalomból, kínból, könnyekből, haragból, kétségbeesésből, elkeseredésből, szavakból táplálkozó varázslat.
Nem lehetett letenni: egy éjszaka alatt kellett a végére jutni, holott már az első tíz oldal elolvasása után világossá vált, hogy itt nem lesz katarzis, ez nem az a műfaj. Tudnom kellett azonban, hogy mi is történt igazából Szárazajtán 1944. szeptember 26-án, persze, csak annyira, amennyire ezt most így, több évtized távlatából tudni lehet. Talán ez a dokumentumkötetek igazi varázsa: ebben az esetben szó sem lehet a fikció megnyugtató érzéséről, és bár nem könnyű esti olvasmány, mégsem bírunk tőle szabadulni, mert az igazságkeresés vágya erősebbnek bizonyul a védekező mechanizmusnál. Így bármilyen kegyetlen legyen is a téma: olvassuk.
Jelen témánk pedig nem nélkülözi a kegyetlenséget. S hogy Benkő Leventét sem hagyta nyugodni a Szárazajtán az 1990-es évek elején felgöngyölített tragédia, annak ékes bizonyítéka a most megjelent újabb kötete. Akiknek az emlékezetében még él a fentebb említett karcsú zöld könyvecske, azok most valószínűleg meglepődve veszik kézbe a terjedelmes (az előzőnek legalább ötszöröse), finom tapintású, borítója által is visszafogott, drámát sejtető könyvet. Ebben pedig most megkapjuk a kerettörténetet is: a szerző ezúttal nem elégszik meg magának a szárazajtai vérengzésnek a szemtanúk által történő felidézésével, nyilvánosságra hozatalával, hanem közlésre szánja a teljes dokumentációt, kutatásainak anyagát, bírósági jegyzőkönyveket, periratokat, korabeli feljegyzéseket. Ugyanakkor kontextusba is helyezi a történéseket, hiszen a szárazajtai tragédia nem egy önmagában létező, egyedi eset, hanem történelmi helyzetek, döntések és állapotok fájdalmas hozadéka. Tény, amely többször, több fórumon is elhangzott: 1944. szeptember 26-án szörnyű vérfürdő helyszíne volt Szárazajta. Tizenkét helyi lakos lelte ekkor halálát. Gavrila Olteanu kapitány vezette a Maniu-gárdistákat, akik kegyetlen példát statuáltak: tizenkét falubelit – köztük egy idős asszonyt – kivégeztek, többeket megsebesítettek, bántalmaztak, a falut feldúlták, kirabolták. A szörnyűségeket nyilvánosan követték el: gyermekek, szülők, testvérek, rokonok, falubeliek kellett hogy végignézzék szeretteik pusztulását. Hogy mi és hogyan történt, azt szemtanúk állításai, a lelkileg megtört emberek által felidézett események igazolják. Hogy miért történt, arra a kérdésre kereshetik a választ a történészek, az oknyomozó riporterek, ahogyan tette Benkő Levente, feltárva a vonatkozó forrásokat. Hideg fejjel tekintve át a történelmet, a két világháború közötti, a második bécsi döntés utáni állapotokat, a gyűlölködés kétoldalú megnyilvánulásait, ésszel talán még magyarázatot is találnánk, ha lehetne találni a megmagyarázhatatlanra. Ezért fontos, hogy ne tévesszük szem elől az előzményeket, ne vonjunk le elhibázott következtetéseket, ne ítélkezzünk elhamarkodottan. A tények ettől még tények maradnak: ártatlan emberek életét oltották ki, egy falu lakosságát tették tönkre, generációkon túl sem gyógyuló sebeket ejtve. Bűnösöket lehet és kell is találni, de ezek talán nem azonosak a végrehajtókkal. Ahhoz azonban, hogy ebbe bármilyen szinten is beleláthassunk, ismernünk kell azt a feltáró munkát, amelyet Benkő Levente elvégzett, és amelynek szintézise a most megjelent kötet.
S hogy kinek is ajánlható a Szárazajta? Gyakorlatilag bárkinek. Bár természetesen mást jelent egy útkereső egyetemista, és mást egy szakmabeli (történész, kutató stb.) számára, de hogy mindenkiben nyomot hagy, aki kicsit is érdeklődik a történelmünk iránt, az biztosra vehető. A döntés és véleményezés mindenkinek szíve joga, ismerni a megismerhető tényeket azonban kötelességünk.
SÁNDOR BOGLÁRKA ÁGNES 
 *Benkő Levente: Szárazajta. Tortoma Könyvkiadó, Barót, 2011. (A könyvbemutatót csütörtökön 6 órától tartják az EME Jókai utca 2–4. szám alatti székházában)
Szabadság (Kolozsvár)



lapozás: 1-11




(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2020
Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék