udvardy frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1990-2006
 

találatszám: 26 találat lapozás: 1-26

Névmutató: Gazdáné Olosz Ella

2000. március 29.

Dr. Pozsony Ferenc, a Kriza János Néprajzi Társaság elnöke beszámolt a társaság kiadványairól. Évkönyvükből már hét szám jelent meg, a nyolcadik kötet hamarosan elhagyja a nyomdát. A Kriza-Könyvtár sorozatban három kötet jelent meg. Az első /Változó társadalom/ fiatal néprajzkutatók tanulmányait tartalmazta, a második egy háromszéki falu, Zabola interetnikus együttélési modelljét mutatta be, ez román nyelvű kiadványuk, a harmadik pedig a Torockón megrendezett népzenei ülésszak válogatott anyaga. Kiadásra vár egy erdélyi hiedelmekkel foglalkozó tanulmánykötet, amely Keszeg Vilmos irányításával készült. Kiadványaik egy része más kiadóknál jelenik meg. A marosvásárhelyi Mentor Könyvkiadónál ősszel jelent meg Keszeg Vilmos doktori disszertációja a mezőségi hiedelmekről. Nemsokára napvilágot lát dr. Kós Károlynak eddig kéziratban levő, kétezer oldalas munkája, a Mezőség néprajza. A csíkszeredai Cominter Könyvkiadóval két kötetet szeretnének kiadni. /Szőcsné Gazda Enikő: Erkölcs és közösség és Gazdáné Olosz Ella kéziratban maradt hímzésekkel foglalkozó munkája/ A csíkszeredai Pallas Akadémia Könyvkiadóval együtt jelentették meg Vámszer Géza munkáját Csík vármegye településtörténetéről. /Néprajzi szakkiadványok, nem csak szakembereknek. = Szabadság (Kolozsvár), márc. 29./

2003. február 10.

Febr. 9-én Kovásznán megnyílt Gazdáné Olosz Ella néhai kovásznai textilművész emlékkiállítása. A Gazdáné Olosz Ella halálának tizedik évfordulója alkalmából rendezett textilművészeti tárlat megnyitóján jelen voltak a művésznő családtagjai, pályatársai is. A megnyitó után a résztvevők kivonultak a kovásznai temetőbe, ahol virágokat helyeztek a művésznő sírjára. /Bodor János: Kovászna. Gazdáné Olosz Ella-emlékkiállítás. = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), febr. 10./

2003. április 17.

A Gazdáné Olosz Ella-díj kuratóriuma idén első alkalommal ugyanabban a tematikában hirdette meg a néhai textilművész emlékét ápoló, a tehetséges gyermekek felfedezésére hivatott művészeti pályázatot, mint a Csoma-kiállítás: Kapuk. A díjra egész Erdélyből 17 település általános iskolája 205 rajzzal pályázott. A díjazott munkákat kiállították Kovásznán. /(bodor): Gazdáné Olosz Ella-díj. = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), ápr. 17./

2004. május 29.

Kovásznán 425 esztendős az iskolai oktatás. Kovászna iskolája 1958-ban vált középfokúvá, azóta Orbaiszék legfontosabb tanintézete. A kovásznai oktatás történelmét búvárolta hangyaszorgalommal Könczey Jenő tanár, ennek eredménye A kovásznai Kőrösi Csoma Sándor Iskola Emlékkönyve. /Medium Könyvkiadó, Sepsiszentgyörgy, 2004/ Gazda István tanár összeállította a kiadvány mellékleteit, a líceum végzős diákjainak névsorát és a könyv fotóanyagát.  Kiváló tanárai voltak az iskolának, köztük Fábián Ernő, Gazdáné Olosz Ella, a kiváló textilművész és pedagógus és a lelkes lokálpatrióta tanár, Zsuffa Zoltán. /Magyari Lajos: Egy százados skóla históriája. = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), máj. 29./

2004. június 17.

Jún. 16-án megnyílt a tizenegy esztendővel ezelőtt elhunyt Gazdáné Olosz Ella falikárpitjainak a sepsiszentgyörgyi Képtárban rendezett emlékkiállítása. A pályatárs, Köllő Margit textilművész szólt Gazdáné Olosz Ella művészetéről. /(f. e.): Gazdáné Olosz Ella-emlékkiállítás. = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), jún. 17./

2004. július 10.

Dr. Pozsony Ferenc professzort, a Babes–Bolyai Tudományegyetem magyar néprajz és antropológia tanszékének vezetőjét, a Kriza János Néprajzi Társaság elnökét nemrég a Csángó Kultúráért díjjal tüntette ki a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériuma. Nevéhez fűződik többek között a Moldvai csángó adattár megteremtése, valamint a Csángó Múzeum létrehozása is. Pozsony Ferenc /sz. Zabola, 1955. ápr. 16,/ a Moldvában élő magyarokkal már kisgyermekkorában kapcsolatba került. A középiskolát Kovásznán végezte, ahol tanárai közül Gazda József és neje, Gazdáné Olosz Ella folyamatosan végzett kutatásokat moldvai magyar falvakban. A Babes-Bolyai Tudományegyetem magyar nyelv és irodalom szakán Antal Árpád, Péntek János, Vámszer Márta és Vöő István tolmácsolták a csángókkal kapcsolatos szakirodalmat. Pozsony Ferenc 1978-tól már rendszeresen kezdett járni moldvai magyar falvakba. Több mint tíz éven át meglátogatta a Klézsén élő Hodorog Lucát, aki már akkor, a zaklatások ellenére vállalta magyarságát. Ezeknek a kutatásainak eredménye Szeret vize martján – moldvai csángómagyar népköltészet /Kolozsvár, 1994/ Kriza János Társaság Könyvtára/ című kötet, egy moldvai csángó asszony szerteágazó folklórtudását tartalmazza. Az egyetem elvégzése után Kézdivásárhelyen tanított 1990-ig, s a közeli Ojtozi-szoroson át hetente átjárt a moldvai magyar családokhoz. Az 1989-es romániai változások után Péntek János egyetemi professzor megszervezte a néprajz egyetemi oktatását a kolozsvári egyetemen, ahová 1990 őszétől Pozsony Ferencet is meghívta. Pozsony Ferenc tanártársaival 1991-től minden évben alapkutatásokat szerveztek moldvai csángó falvakban, ahol elsősorban a nyelv-, kultúra- és identitásváltást, a gyorsan átalakuló gazdaság- és társadalomszerkezetet, valamint a magyar nyelvű hagyományokat gyűjtötték. A kutatásokból Kolozsvárt a Kriza János Néprajzi Társaság dokumentációs központjában a legnagyobb csángó archívumot teremtették meg. Itt őrzik a moldvai magyarsággal kapcsolatos hazai és külföldi szakirodalmat, tanulmányokat, köteteket, filmeket és fényképeket eredetiben vagy másolatban. A dokumentációs anyagot számítógéppel feldolgozták, s annak alapján elkészítették a csángókkal kapcsolatos bibliográfiai adatbázist. Az önálló Csángó Múzeumot Zabolán hozzák létre, 2003. szept. 14-én megnyitották az akkreditálás előtt álló Csángó Múzeum első állandó kiállítását. 2000-ben jelent meg Pozsony Ferenc „Adok nektek aranyvesszőt..." című kötete. /Dr. Pozsony Ferenc: Kapcsolataim a moldvai csángókkal. = Romániai Magyar Szó (Bukarest), júl. 10./

2006. szeptember 18.

Idén kilencedik alkalommal szervezték meg Kovásznán a városnapokat. A háromnapos rendezvény alatt számos szórakoztató műsorban válogathatott a nagyszámú közönség. A város lakói emléket állítottak Ignácz Rózsa (1909-1979) író, színész és műfordítónak, illetve Gazdáné Olosz Ella (1937-1993) textilművésznek. Ignácz Rózsának a központi parkban állítottak mellszobrot, Gazdáné Olosz Ellának pedig azon a házon állítottak domborműves plakettet, amelyben élt és dolgozott. Mindkét emlékmű a sepsiszentgyörgyi Vargha Mihály szobrászművész alkotása. Ugyancsak a városnapok keretében felavatták a központi park híres borvízforrását, melyre a városból elszármazott, Párizsban élő Gocz (Gozin) Elvira adta a pénzt. A kutat a csengeri Far­kas Miklós építész (Ma­ko­vecz Imre tanítványa) tervezte, és a kovásznai Becsek Sándor csapata kivitelezte. /(Bodor): Szobor- és emléktábla-avatás (Kovásznai napok). = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), szept. 18./

2007. október 13.

Vargha Mihály, a Székely Nemzeti Múzeum igazgatója Sepsiszentgyörgyön élő ismert szobrászművész, számtalan köztéri szobra áll a tereken. Elmondta, hogy évek óta az Üregek című kisplasztikai sorozatán dolgozik. Ezek antropológiai jegyeket hordozó absztrakt alkotások. A cím kiüresedésre utal. Nemrég avatták Sepsiszentgyörgyön Arany János-szobrát, most László Ferenc, a nagy múzeumőr plakettje foglalkoztatja. Évtizedekig nem volt szabad magyar történelmi alakokról készült szobrokat közterekre kiállítani. Most lehet, be kell pótolni a hiányokat. Szomorú tény, hogy Sepsiszentgyörgynek nincs elég kiállítóterme. A képtár önmagában nem pótolhatja a hiányt. Műtermeket kell létrehozni, hogy a fiatalokat hazacsalogassák. Baász Imre bevallotta annak idején, azért jött ide, mert műtermet kapott, de ezért jött Hideg Margit, Koppándi és Tornai Endre is. Vargha Mihály /sz. Kézdivásárhely, 1961/ 1988-ban Iasi-ban diplomázott a Képzőművészeti Akadémia szobrászati szakán, számtalan csoportos és egyéni kiállítása volt itthon és külföldön. Köztéri alkotásai Sepsiszentgyörgyön: In memoriam 1956 – térplasztika, kő, bronz, Kossuth Lajos, II. Rákóczi Ferenc, Szent István, Csereyné Zathureczky Emília, Arany János, Kós Károly – bronz mellszobrok, Jókai Mór, Málik József, Puskás Tivadar, Bartók Béla, Berde Áron – bronz domborművek. Szárazajtán: Mártírok emlékműve – kő. Bereckben: Gábor Áron, egész alakos bronzszobor, Csernátonban: Zámbler János, monumentális kőportré. Kovásznán: Ignácz Rózsa, bronz mellszobor, Gazdáné Olosz Ella, bronz dombormű, Sepsiillyefalván: Szabó Dezső, bronz mellszobor, Royal Oak, Detroit (USA): Együttes Lény. In memoriam Baász Imre – faplasztikák. Nagyatád (Magyarország): Halmok – faplasztika. Hojer (Dánia): Apa és fia – festett fa. Morges (Svájc): Fej – kő. Ószandec (Lengyelország): Szent Kinga – fa. Buenos Aires (Argentína): Czetz János – fa. /Bogdán László: Mindig is a fa izgatott. Beszélgetés Vargha Mihállyal. = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), okt. 13./

2008. január 19.

Ebben a hónapban lenne 70 éves Gazdáné Olosz Ella, a textilművészre emlékezett a lap. /Tóth Mónika: Gazdáné Olosz Ella emlékére (1937. január 3. –1993. február 7.). = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), jan. 19./

2009. április 10.

„Az archaikus és a modern, kelet és nyugat, a népi szövészet és a gobelinszövészet monumentális szintézisét szeretném a művészetemmel megteremteni” – idézte Gazdáné Olosz Ellát férje, Gazda József Budapesten a Román Kulturális Intézetben, a textilművész emlékére szervezett kiállítás megnyitóján. Gazda József úgy vélte, felesége korai halálával a sors a szándékot megtörte, a szintézis mégis benne van a művekben. Mint mondta, Gazdáné Olosz Ellának a világ nagy művészeti centrumaitól távol, a székelyföldi provinciában sikerült egyetemes értéket alkotnia. /A szintézisek faliszőnyegei. = Krónika (Kolozsvár), ápr. 10./

2009. szeptember 18.

Dr. Borcsa János író elkészítette a falunapokra szülőfalujáról a Kézdiszentléleki breviáriumot, a közel ötszáz oldalas monográfiát. A könyv szakírók, kutatók – Kónya Ádám, Cserey Zoltán, dr. Binder Pál, Tüdős S. Kinga, Coroi Artúr, Pozsony Ferenc, Gazda Klára, G. Olosz Ella stb. – munkáiból áll össze. Először látott nyomdafestéket a kötetben dr. Székely Zsolt (Kézdiszentlélek régészeti múltja), Áros Károly (Kézdiszentlélek sportélete) és Dávidné Bartalis Izabella (A kőfaragó Bartalis család) egy-egy tanulmánya is. /Dimény H. Árpád: Elkészült Kézdiszentlélek olvasókönyve. = Székely Hírmondó (Kézdivásárhely), szept. 18./

2011. november 22.

Fábián Ernő arcai
Fábián Mártával, Fábián Ernő özvegyével néhány nappal a férje emlékére állított szobor leleplezése előtt ültünk le beszélgetni. Ernő bácsiról érdeklődöm, próbálok minél többet megtudni. Hamar rájövök: nagy fába vágtam fejszémet. Fábián Ernőről írni nagy feladat, fel kell nőni hozzá, nem könnyű összegezni munkásságát, megmutatni emberi magatartását, eszmei kitartását.
Márta néni rajongással beszél férjéről. A közös múlt mozzanatai, az emlékek idézése pillanatokra ellágyítja. A szoboravató körüli zűrzavar, a történések sűrű forgataga is dúlja. De mesél, rendületlenül, s közben látom, férje szellemi örökségét viszi tovább – most már biztosan tudom azt is, miért érdemelte ki Kovászna város Pro Urbe-díját. Amit a beszélgetésből leszűrök: Fábián Ernő egymagában sok Ember volt. Sok arccal, melyek közül jó néhányat kevesen ismernek. A látó ember. Gazda József tanár 2001-ben Fábián Ernő nekrológjában a látó embertől búcsúzik: "látott, mérlegelt, következtetéseket vont le, és ítéleteket alkotott". A meghurcolt. A kommunista rezsim politikájával való első nyilvános ütközése házassága miatt következett be. Csupán azért, mert 1958-ban feleségével a házasság egyházi ceremóniáját is merték vállalni. Büntetésként Illyefalváról – ahol iskolaigazgató is volt – Lisznyóba helyezik. A faluban akkoriban még csak lámpással világítottak. Kitartásának köszönhetően visszakerül szülővárosába, 1961-ben ott lesz iskolaigazgató. 1971. november elsejéig, amikor minden magyarázat nélkül leváltják. Menesztése a közösség felháborodását hozza. A kovásznaiak 57 személy aláírásával – köztük pártaktivisták, milíciaparancsnok, kórházigazgató, román értelmiségi is – levélben kérnek magyarázatot a rezsimtől leváltása okáról. Választ soha nem kaptak, Fábián Ernő sem tudhatta meg, miért kellett elhagynia az igazgatói széket. Nem vádolták nyilvánosan, így védekezni sem tudott. Sokszor bírálta a rendszer intézkedéseit, de igazgatói munkásságával csak előrelendítette a kovásznai tanodát – melyik lehetett a bűne? A 80-as években doktori disszertációját visszautasítják azzal az érvvel, hogy nem emlegeti benne elégszer Elena Ceauşescut. Nem javít dolgozatán, inkább lemond a doktori címről. A rendszerváltás után hívják (ugyanazok, akik korábban kifogásolták dolgozatát): jöjjön, védje meg disszertációját, már nincs gond vele. A meghívást visszautasította, emberi méltósága kérte így. 1984-ben a Kriterion Kiadónál adták ki A példaadás erkölcse című kötetét. A könyvet megjelenése után két nappal visszavonták, az író neve feketelistára került a rendszerváltásig. A szerkesztő. 1990 áprilisában látott napvilágot Kovásznán Az Ige című református hetilap, főszerkesztője Fábián Ernő. Hollandiai segélyből kapott nyomdagépen sokszorosítják az újságot, melyet egyszerű egyházi lapnak nevezni vétek lenne. Fábián Ernő egyik interjújában a transzszilvanizmus felkarolójának nevezte a hetilapot, amely az összmagyarságon belül egy sajátos entitástudatot próbál képviselni. Kovászna szellemisége mellett a polgárság önszerveződési képessége is benne volt a lapban, éppúgy, mint az akkoriban alakult Kőrösi Csoma Sándor Közművelődési Egyesületben is. A lap volt az a hely, ahol a kovásznaiak otthon érezhették magukat, megvitathatták problémáikat. Olyan lapnak indult, melyet a főszerkesztő véleménye szerint Orbaiszék fenn tud tartani (meglátására ma is alapozni lehet). A szerkesztőbizottság névsora volt a tartalmi érték garanciája: Kónya Ádám, Gazda József, Gazdáné Olosz Ella, Kusztos Tibor. Márta néni szinte babusgatva mutatja Az Ige megjelent számait, főképp az elsőt, melyen a címet ünnepélyes piros színnel nyomtatták. 1993-ban meg is szűnt a lap – többek között azért, mert elkerült Kovásznáról az újságot sokszorosító nyomdagép. Szavaiban ott a meglátás: Kovászna, Orbaiszék ma is megérdemelné saját lapját. A politikus. Az aktív politizálás gondolatával csak érintőleg foglalkozott. "egy pillanatig az is megfogalmazódott benne, hogy szenátor legyen az RMDSz listáján... de a törtetők, a csörtetők félrelökték, visszavonult sebeivel" – írja Gazda József. A magyar kisebbség rendszerváltás utáni sorsáról, szerepéről, az RMDSZ-ről sajátos fogalmazású véleménye volt. "Ha a képviselő-testület teljesen szakít a múlttal (...), akkor hosszú évek múlva jogállammá alakulna Románia, amelyben mi, erdélyi magyarok is elnyernénk megérdemelt jogainkat. Az RMDSZ első programnyilatkozata nem volt elég merész, elég forradalmi, többnyire a diktatúra alatt papíron kért jogainkat kérte, elevenítette fel" – mondta Horváth Aranynak adott egyik interjújában. Erdély jövőjét illetően optimista? – kérdezte akkor Horváth. "Nem, mert nincs rá alapom. De a mester, Németh László írja, hogy Marathónnál a reménytelenség győzött" – válaszolta Fábián Ernő. Változott valami azóta? – tehetjük fel neki a következő kérdést. A példakép. Fábián Ernő tanári példaképét újból felállítani nem kell. Annál fontosabb a kérdés: az új generációk követik Fábián Ernő szellemiségét? Márta néni válaszol a kérdésre, s amit mond, elgondolkodtató. Nem általános érvényű kritikája: a mai pedagógus megszűnt a gyerekek nevelőjének is lenni. Kevés kivétellel ugyan, de nem vesznek részt a közösségi életben, a diákokat nem irányítják tudatosan a helyi társadalom közeseményei felé – lásd a Fábián Ernő Népfőiskola előadásait. A megkeseredett lelkű ember. Állandó nyomás alatt élt, ez csupán ’90 után változott, közben éveken át, heti rendszerességgel írta radikális, övéiért dühöngő vezércikkeit a függetlenné vált Háromszékben. Megkeseredett lelkű emberként távozott – húzza meg a vonalat Márta néni.
Bokor Gábor
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

2012. május 12.

A szélrózsa magyarjai
Eredetileg, ha jól számolom, Gazda Józsefnek legutóbbi könyvén* kívül húsz kötete jelent meg eddig. Írt művészmonográfiákat Gyárfás Jenőről, Nagy Imréről, Nagy Albertről, Gazdáné Olosz Elláról, valamint művészeti útirajzokat és magyar irodalom tankönyvet is. De legszámosabb könyve – tizenkettő, illetve a mostanival tizenhárom – az úgynevezett oral history (vagy magyarosabban: emlékező történelem) műfajába sorolható.
Azt hiszem, Gazda Józsefet minden további nélkül nevezhetjük az emlékező történelem nagy öregjének. Ezek a népi és nemzetsors szociográfiák jobban hozzájárulnak a székely nemzettudat ébrentartásához, mint akárhány terjengős tanulmány e témában. Igen kemény, évekig tartó gyűjtőmunka, azután feldolgozás, rendszerezés előzi meg a könyvek megjelenését. Számomra emlékezetes már a legelső ilyen könyve is, az Így tudom, így mondom című, amelyet még középiskolásként olvastam 1980-ban, amikor a Kriterionnál megjelent. S ha már emlékező történelemről esik szó, ne hagyjam ki azt se, hogy Gazda József a Székelyföld havi kulturális folyóirat egyik legrégibb, legtermékenyebb, leglelkiismeretesebb és legmegbízhatóbb szerzője is. Az általa összeállított, A Székelyföld történetéből című sorozat már évek óta töretlen népszerűségnek örvend a folyóirat olvasói körében.
De nemcsak ír, hanem szervez is Gazda József, ő a kovásznai Kőrösi Csoma Sándor Közművelődési Egyesület vezetője. Az egyesület sokat tesz a magyarságkutatásért, az ebben a témában kiadott szaktanulmányokat tartalmazó évkönyvek, meg a találkozók nyelvészekkel, történészekkel a bizonyság erre. Azt se feledjük, hogy Gazda József a Székely Nemzeti Tanács Állandó Bizottságának egyik alelnöke. Amely nem pártként, hanem civil szervezetként talán a leghangsúlyosabban vállalta fel a székely autonómia ügyét. És akkor még nem is szóltam a világutazói státusáról, azt hiszem, az Antarktiszon kívül már minden kontinensen megfordult. Nem unatkozó turistaként, mindenhol az ott élő magyarok sors­problémái foglalkoztatták. Mondhatni, jó pásztorként a szélrózsa minden irányába szétszóródott magyarok sorsait gyűjtötte össze könyvekbe, ha már az elcsatangoltakat nem tudta hazaterelni. Röviden ennyit a hetvenhatodik évében is fáradhatatlan Gazda Józsefről, elnézést, ha valamit kifelejtettem volna.
Legújabban megjelent könyvének témája épp a nagyvilágban szétszóródva élő magyarság. A harmadik ág enciklopédikus igénnyel megírt és összeállított mű. A két kötetben közel 1200 oldalon a Kárpát-medencén kívüli magyarság élete elevenedik meg ezernél is több, sokszor kalandregénybe illő egyéni sors révén. Ők a "harmadik ág". Merthogy a sok mosásban összement anyaországban találhatóak volnának az első, a körülöttük, de még a Kárpát-medencén belül élő magyarok pedig a második ág. Jó vastag ez a harmadik ág is, sokfelé ágazván maga is, ahány országban magyarok élnek, annyifelé.
Mindenképpen találóbb egy fa szétváló ágaihoz hasonlítani a világ minden táján élő magyarságot, mint egy háromlábú székhez, amint azt egy ismert magyarországi politikus tette. Talán Illyés Gyula híres "ötágú síp" metaforáját akarta lepipálni, elég bénán. Mert igaz ugyan, hogy a háromlábú suszterszék áll a legbiztosabban a földön, akkor sem billeg, ha netán valami vacak bekerül a lába alá, de hogy a világ magyarságának léte épp attól lenne hangsúlyosan stabil, mert háromfelé (?!) szakadtan éli napjait, ehhez több kell, mint költői fantázia, ide már politikusi képzavar szükségeltetik. Hadd idézzem Buda Ferenc szarkasztikus hangvételű, Dal a háromlábú székről című versének egy részletét, melyet éppen ennek a kevéssé ihletett politikusi hasonlatnak az apropóján írt: "Nyolc a póknak hat a légynek / négy lába nőtt a tehénnek / három meg a hunnus népnek." (A teljes vers olvasható a Székelyföld 2011. novemberi számában.)
"Olyan helyre nem lehet menni, ahol magyar ne lenne" – mondja egy adatközlő a könyvben, majd hozzáteszi: "mindenki magyar, csak van, aki tagadja". Túlzás ide vagy oda, Gazda József könyve is bizonyítja, miszerint a világ legeldugottab zugaiban élő legkülönfélébb emberekről is kiderülhet, hogy magyarok, a salvadori zsidó rabbitól a haiti néger kocsmárosig (nem vicc: I. kötet, 19. oldal). Egy kaliforniában élő úr meg azt állítja: "Ott (Los Angelesben) annyi magyar volt, hogy még a taxisofőr is mit mondott? Azt, hogy magyaroktól március 15-én pénzt nem fogad el."
Mivel kapcsolódik ide, hadd említsem meg Szőcs Géza történetét, aki mesélte, hogy a nyolcvanas évek végén, amikor Genfben volt újságíró, valaki felhívta őt telefonon (neve szerepelt a telefonkönyvben), és magyarul megkérdezte tőle, beszéli-e Svájc államnyelvei közül valamelyiket. Miután Gézától igenlő választ kapott, alkalmi állást ajánlott neki: tolmácsolni kéne egy általa képviselt japán és valamelyik svájci cég között. Az illető egy nemzetközi kereskedelemmel foglalkozó japán cégnél dolgozott, a magyaron kívül csak angolul beszélt, ezen a nyelven értekezett az őt alkalmazó japánokkal, mégis univerzális tolmácsként alkalmazták, mivel az volt a módszere, hogy bármelyik országban jártak, elővette az ottani telefonkönyveket, és fellapozta a magyar sz betűnél. Ilyen betűvel állítólag csak magyar nevek kezdődnek, és amelyik magyarnak a neve már szerepel a telefonkönyvben, az feltételezhetően elég régóta él abban az országban, hogy ismerje az ottani nyelvet, és közvetíteni tudjon a magyar tolmács meg az őslakosok között. Így a japán cégnek a magyar úr személyében univerzális tolmácsa került, mert mint az illető állította, olyan még nem történt, hogy valamelyik országban ne talált volna ott élő magyart.
Magyarok tehát mindenfelé élnek. Hogy milyen sorsproblémáik vannak, milyen nehézségekkel kellett és kell megküzdeniük, arról e két kötet nyújt igen széles és változatos képet. Nagyon sok fárasztó utazás és rengeteg gyűjtőmunka áll a megírásuk mögött. Szinte lehetetlen feladatra vállalkozott Gazda József A harmadik ágban, de sikerrel teljesítette: öt kontinens ötven országában élő, különböző időpontokban emigrált, disszidált, kitelepült vagy huzamosabb ideje vendégmunkásként ott dolgozó magyar vall az életéről, kitelepülési és beilleszkedési nehézségeiről, a kényszerből vagy önként elhagyott szülőföldhöz fűződő viszonyáról. És nem utolsósorban magyar anyanyelvéről, melynek csodálatos voltára sokan csak az idegen nyelvi környezetben eszméltek rá.
A régóta folyamatosan tartó kivándorlást időnként nagy menekülthullámok tagolták. A Rákóczi, az 1848–49-es és az 1956-os szabadságharc vagy az első és második világháború nemcsak a harcokban elesettek számával, de az események után tömegesen kitelepülők által is apasztotta a Kárpát-medencei magyarság létszámát. És nem akárkik hagyták el ilyenkor az otthonukat: mindig inkább a tenni vágyók, sorsukon jobbítani akarók mentek el. Hogy a külországokban többnyire igen megbecsült a magyar munkavállaló, annak az is a magyarázata, amit a Venezuelában élő Dózsa Zsiga mond: "Mert Magyarországról a középosztály jött ki elsősorban, nem a munkásosztály. Ez volt a magyar emigráció. S a magyar emigrációnak borzasztó előnye volt, hogy azok jöttek ki, akik tanultak, azok, akiknek fejük volt. Ők hagyták el az országot."
Csakhogy a magyar emigráció előnye az otthoni magyarság hátránya. A külhonban élő magyarok gyakran tömörülnek szervezetekbe, egyesületekbe, klubokba, első, második és harmadik generációs magyarok működtetnek Magyar Házakat. Rendezvényeket szerveznek, könyveket adnak ki, értékes embereket hívnak meg az óhazából előadást tartani, akad, ahol ez már régi hagyományra tekint vissza. És az a furcsa helyzet áll elő, hogy a könyv adatközlői gyakran aggódnak amiatt, mi lesz ezekkel az egyesületekkel, közösségi házakkal, mert ha nem jön hazulról új utánpótlás, ezek lassan megszűnhetnek. Aggódnak az ottani magyarságukért. De hát lehet-e azt kívánni, hogy ezért újabb és újabb magyarok hagyják el a Kárpát-medencét?
Igen sok vágy, kívánság, szándék, reménység rajzolódik ki Gazda József könyvének adatközlőit olvasva. Annak megfelelően, hogy kinek-kinek milyen sors jutott osztályrészül. De végkicsengésül hadd idézzem a szerzőt magát: "Falevél sincs fa nélkül, egyéni sors sincs közös sors nélkül."
Molnár Vilmos
*Gazda József: A harmadik ág, Budapest, 2011, Hét Krajcár Kiadó. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

2012. november 26.

Megnyílt az Erdélyi Művészeti Központ bemutatkozó kiállítása
A sepsiszentgyörgyi Székely Nemzeti Múzeum lovagtermében nyitotta meg első kiállítását szombaton az októberben létrehozott Erdélyi Művészeti Központ.
Kelemen Hunor, volt kulturális és örökségvédelmi miniszter, a Romániai Magyar Demokrata Szövetség elnöke a megnyitón elmondta, az erdélyi magyarság elmúlt 23 éve az intézményépítésről szólt, de a kortárs képzőművészeti múzeum eddig hiányzott az intézmények közül. Korábban kolozsvári, marosvásárhelyi helyszínben is gondolkoztak, de kiderült, hogy csak olyan helyen lehet életre hívni az intézményt, ahol ehhez megvan az önkormányzat támogatása. Vargha Mihály, a Székely Nemzeti Múzeum igazgatója arról számolt be, hogy az intézményt létrehozó októberi adminisztratív döntés után a szakmát is meg kívánták nyerni a múzeumalapítás gondolatának. Ezért szervezték a kiállítást azokból az alkotásokból, amelyek máris az intézmény rendelkezésére állnak. Az igazgató hozzátette, a most kiállított anyagot kibővítik, elkészítenek egy katalógust, és a tárlatot Erdély más nagyvárosaiban is kiállítják.
Kántor Lajos irodalomtörténész, a Kolozsvár Társaság elnöke a kiállítás megnyitóján elmondta: a mostani válogatás rendezőelve az volt, hogy a már nem élő, vagy az elszármazott erdélyi magyar művészektől mutassanak be egy-két alkotást. „Sokkal gazdagabbak vagyunk, mint ahogy ez a köztudatban él” – vonta le a következtetést Kántor Lajos. A kiállítás az erdélyi alkotók közül mások mellett Nagy Albert, Mattis-Teutsch János, Baász Imre, Plugor Sándor, Gergely István, Jecza Péter, Nagy Pál, Sükösd Ferenc, Gazdáné Olosz Ella, Hervai Zoltán, Bocz Borbála, Kós András munkáit mutatja be.
Szabadság (Kolozsvár)

2013. szeptember 9.

Szoborral tisztelgett Kovászna Gazdáné Olosz Ella emléke előtt
"Gazdáné Olosz Ella egyetemes értékeket teremtett, és lázas munkával eltöltött évei során úgy ötvözte a hagyományt a modernnel, az ősi technikákat a korszerű kifejezés eszközeivel, hogy gyökeresen átértelmezte ezek viszonyát, és teljesen új, félreismerhetetlen formanyelvet teremtett. Egy új világot" – hangzott el szeptember 8-án, vasárnap Kovásznán, a textilművész, néprajzkutató egykori lakhelyén.
A fürdőváros egyik legforgalmasabb részén avatták fel Gazdáné Olosz Ella szobrát, Vargha Mihály szobrászművész alkotását. Az 1993-ban elhunyt művész egykori lakóhelyén szervezett avatóünnepséget megemlékezés és Gazdáné Olosz Ella munkáinak méltatása követte. A mellszobor kivitelezését a kovásznai és a háromszéki önkormányzat támogatta, de a művész családja és több magánszemély is hozzájárult. Az avató a 16. Kovásznai Városnapok rendezvénysorozat része volt.
Az eseményen a betegsége miatt távolmaradó Szakolczai Lajos irodalomtörténész és művészetkritikus méltatását Darvas László színművész olvasta fel, beszédet mondott Petre Străchinaru művelődésszervező és Thiesz János, Kovászna polgármestere. "Gazdáné Olosz Ella a maga módján legújabb kori Kőrösi Csoma Sándorunk volt, azzal a különbséggel, hogy ő visszatért Kovásznára, s a magával hozott kincset itt dolgozta fel. Keleti és nyugati utazásai során felismerte, hogy mi magyarok legalább annyira tartozunk Kelethez, mint amennyire a Nyugathoz kötődünk" – méltatta a textilművész munkásságát Tibori Szabó Zoltán újságíró.
Gazda József művészeti író, Gazdáné Olosz Ella férje emléklapot nyújtott át mindazoknak, akik hozzájárultak a szobor elkészítéséhez. Az 1937-ben a Brassó megyei Keresztváron született Gazdáné Olosz Ella haláláig Kovásznán élt és alkotott. Több alkalommal tett tanulmányutat Nyugat-Európába és a Közel- és Közép-Keletre, hogy minél alaposabban megismerkedhessen az emberiség egyetemes kultúrájával. Művészi célja a népi szövés és a "magas művészet" kategóriájába tartozó gobelin szintézisének megteremtése volt, illetve a paraszti és a polgári tradíció közelítése mellett hidat építeni az ősi és a modern, valamint a keleti és nyugati törekvések között. Mindezt úgy igyekezett megvalósítani, hogy fonalait természetes növényi és ásványi festékekkel maga színezte, ezekből pedig saját kezűleg szőtte szőnyegeit.
Bíró Blanka
Krónika (Kolozsvár)

2013. december 11.

Vándorbottal az emberség útján (Bemutatták a Gazdáné Olosz Ella-kötetet)
Második nekifutásra, a tervezett időpont után három hónappal látott napvilágot a Gazdáné Olosz Ella életművét összefoglaló könyv. Az eredetileg a művész kovásznai mellszobrának avatójára időzített esemény késése még értékesebbé tette a kötetet.
„A szoboravató után hoppon maradtunk, de mondtam, nincs kizárva, hogy a Jóisten keze van a dologban, a könyv gazdagabb lett így” – mondta a hétfő esti bemutatón a kovásznai városi művelődési házban Gazda József, a könyv megálmodója, írója, szerkesztője. Mindez a nyomdai munkálatokat vállaló sepsiszentgyörgyi ArtPrinter Stúdió vezetőjének, Kopacz Attilának köszönhető. Miután elolvasta a kéziratot, úgy látta, a kötet teljesebb lesz, ha abban a művészeti szakértők írásai mellett Olosz Ella tervei, rajzai, vázlatai is helyet kapnak, ugyanúgy, miként Gazda József korábban a Püski Kiadónál megjelent, a textilművészt bemutató monográfiai kötetében. Az Olosz Ella életművét bemutató könyvet a Kőrösi Csoma Sándor Közművelődési Egyesület Ignácz Rózsa Irodalmi Klubjában bocsátották útjára. Zsúfolásig megtelt a kovásznai művelődési ház nagyterme, mintegy tükrözve: Olosz Ellát nemcsak életében szerették, emberként és művészként – a maga szerénységével – maradandót alkotott. Szabó Etelka megnyitóbeszédében hangsúlyozta: „sokívű ember, művész, tanár, oktató, nevelő, néprajzos, egyben a közösségért, magyarságért sokat tevő személyiség volt, s ezzel még nem mondtunk el mindent róla. Életében nem tudatosult bennünk nagysága, észrevétlenül lopta közénk az értékeket – csak halála után döbbentünk rá erre”. A könyv születésének történetét Kopacz Attila ismertette. Kitért a nehézségekre, kihívásokra, de ennél sokkal komolyabb következtetéseket is levont. Kovásznának élnie kellene Olosz Ella anyagi és szellemi hagyatékával, kellő hozzáállással ez lehetne a város vendégforgalmi fejlesztésének egyik alapja – hangoztatta. Jó példaként a Bernben létrehozott Paul Klee-központot említette, ahol alapítvány kezeli a művész hagyatékát, amely turisztikai attrakció lett, önfenntartásra is képes. Hozzátette: Háromszék rendkívül gazdag olyan művészekben, akik világszinten is kimagaslót alkottak – annak ellenére, hogy Bukarest számára Erdély még mindig fehér folt az ország művészeti térképén, Budapesten pedig „vidékinek” titulálják az itteni alkotókat. Gazda József a kötet forrásanyagának összegyűjtését is felelevenítette. „Nem volt kivétel, a művészeti írók, akik megszólaltak, a legnagyobb alázattal, lelki meghajlással írtak Ella alkotásairól” – hangoztatta. A könyv előkészítése alatt újra együtt lehetett néhai feleségével, élete boldog napjai voltak ezek – vallotta be a közönségnek. A világmindenség bonyolult egyszerűségét vetítette ki, elevenítette meg munkáival, az élet szépségeivel, fájdalmával, bonyolultságával – összegezte Olosz Ella életművét. Olosz Ella munkásságának elismerése, összegzése vonatkozásában az utolsó mozzanat a most megjelent könyv. Halála után fél évvel Budapesten állítottak emlékplakettet, később Kovásznán is pislákolni kezdett kultusza, ma már emlékplakett, tárlat, mellszobor őrzi emlékét. Művészete vándorbot lehet kezünkben, mellyel az emberség útján haladhatunk – mondta Gazda József. A könyv bemutatóján fellépett a vajnafalvi Hozsanna kórus Gyerő Katalin vezetésével. Balogh István Lászlóffy Csaba: Vers – virradatig című versével hangolta az eseményre a jelenlévőket, Pál Szilvia Farkas Árpád írását idézte a könyvből. Az est rövid szeretetvendégséggel ért véget. A Gazdáné Olosz Ella-kötet ötszáz példányban jelent meg, kereskedelmi ára 80 lej. A család a részletfizetés lehetőségét is megteremtette, az igénylők a kovásznai városi könyvtárban áprilisig törleszthetik a könyv árát.
Bokor Gábor
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

2014. augusztus 15.

A prefektus, a zászló és a székelyek
A háromszéki magyarok szemszögéből szinte teljesen mindegy, éppen ki a szolgalelkű prefektus. Popica, Marinescu, avagy Munteanu ugyanazon nemzetállami nézet képviselője, jószerével minden magyar vonatkozású intézkedés örökös kerékkötője.
Nem újdonság: a példaértékűen rosszul működtetett állami felépítményben már maga a prefektusi intézmény szükségessége is legalább kérdéses, ám e sajátos, székelyföldi helyzetben egyenesen fejlődésellenes. Mert miközben az állam legfőbb megyei képviselője következetesen a székely zászló és a magyar szó ellen csatázik, nem marad ideje az egész itt élő közösség jövőjét érintő kérdésekkel foglalkozni. Hiszen úgy tűnik, számukra fel sem tevődnek azok a kérdések, amelyek a gazdaságfejlesztés, a munkanélküliség mérséklése, az egészségügy és oktatás, s végül, de nem utolsósorban a megyét is érzékenyen érintő romagondok során jelentkeznek. Szinte az összes kormányképviselőnk legfőbb érdeme, hogy támadnak mindent, ami az itt élő magyarok számára fontos. A székely zászló elleni hadjáratban pártkatonánk – feljelentői segédlettel – most éppen Kovásznára pillantott, s észrevette, hogy Ignácz Rózsa, Gazdáné Olosz Ella és Erkel Ferenc szobrairól hiányzik a román felirat. Borzalmas mulasztás, melynek kapcsán művészettörténészek vélhetően szívesen nyújtanának felvilágosítást prefektusunknak, ám a kovásznai önkormányzat áthidaló megoldást javasolva úgy döntött, segít a probléma megoldásában, s az említett műalkotások mellé helyezett felirattal tájékoztatja a román nyelvű érdeklődőket is. Ez azért is gesztusértékű, mert amennyiben a kormánymegbízott is hasonló megértéssel viszonyulna a magyar közösség gondjaihoz, bizonyosan nem járnánk egy helyben.
De nincs pihenés, nincs megnyugvás: a kabinet rendíthetetlen őre folytatja a jogszabályok védelmezését, s megtámadja a háromszéki települések tanácsai által hozott autonómiahatározatokat is. Illúziónk ne legyen: prefektusunk minden magyar vonatkozású intézkedést meg fog támadni, legalábbis erre utal az a politikai hagyomány, amely a nemzetállami kizárólagosságból táplálkozik. Valahogyan e szemléleten kellene változtatni, s ebben kellene szövetségeseket keresni. Mert a mindenkori prefektusok Székelyföldhöz való viszonyulásának tekintetében az RMDSZ kormányzati szerepvállalása nem oszt és nem szoroz: a szövetség prefektusi székecskékért folytatott alkudozásai helyett talán jobban tenné, ha partnereket keresne azért, hogy közös erővel egy korszerűbb, kevésbé központosított államszerkezetért dolgozzanak, így mások mellett megszüntethető lenne a prefektusi intézmény is. Hiszen a kormánymegbízotthoz kapcsolódó problémakörben a jelek szerint minden más megoldás csak tüneti kezelés, mely szerencsés esetben akár el is húzódhat, csak éppen a betegen nem segít.
Mózes László
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

2014. december 13.

Újból belevágnak a Kőrösi-múzeum alapításába
Lendületet vehet a kovásznai Kőrösi Csoma Sándor-emlékmúzeum létesítése. A kezdeményezők újból gyűjtésbe kezdenek, úgy vélik, karácsony környékén beindulhat az adományozás, ami a következő hónapokban is folytatódhat. Ha minden jól alakul, jövő évben akár tető is kerülhet az épületre – ez esetben már könnyebb lesz az építkezés folytatása. A Csoma-múzeum alapításának lépéseiről Gazda József, a Kőrösi Csoma Sándor Közművelődési Egyesület elnöke és Thiesz János, Kovászna polgármestere számolt be lapunknak.
A Csoma-múzeum alapításának gondolatáról először a Kőrösi Csoma Sándor-emlékkönyv első kötetében olvashattunk, de a múzeum, emlékhelyek létesítésének szándéka szerepel az 1990-ben alapított Kőrösi-egyesület célkitűzései között is az évente megrendezendő Kőrösi-konferencia megszervezésével egyetemben. Eredetileg Kovásznára képzelték el az emlékmúzeumot, de az események úgy adták, hogy a Kelet-kutató szülőfalujában, Csomakőrösön, szülőházának feltételezett helyén épülhetett meg az emlékház.
Kovásznán a belvárosi református egyház ajánlott fel telket az ingatlan megépítésére, a megkötött, szimbolikus értékű, hosszú távú bérleti szerződés száz évre szól – idézte fel Gazda József. A múzeum terve is elkészült. Több műépítész neve szóba került, Gazda elsőként Makovecz Imrét kérte fel a munkára, a tervező azonban nemet mondott. Korábban több tervet készített erdélyi megrendelésre, az épületek egyike sem épült fel. Megfogadta: amíg ezek nem valósulnak meg, nem tervez több erdélyi épületet. Segítségére azonban számíthattak: a Makona tervezőcégénél dolgozó Csernyus Lőrincet ajánlotta a terv elkészítésére, saját irányítása mellett. A Csernyus-terv meg is született. Közben elkezdődött a pénzgyűjtés. Különböző értékű téglajegyeket bocsátottak ki. A Magyarok Világszövetsége segítségével a világ negyven országában folyt a népszerűsítés. Az eredmény azonban elmaradt a várakozásoktól. Csak annyi pénz gyűlt össze, amiből elkészülhetett az alap egy része, némi téglát, faanyagot vásároltak, leelőlegeztek 12 tonna cementet. Csalódást hozott számára a téglajegyakció sikertelensége – vallotta be Gazda. Időközben, 1997-ben környékbeli vállalkozók segítségével felépült Csomakőrösön az emlékház – Kovásznán viszont pénzhiány miatt teljesen leállt a munka. Öt-hat évvel ezelőtt, Lőrincz Zsigmond polgármestersége idején volt egy újabb lobbanás, de érdemi előrelépés nem történt. Budapesten is alapítványt hoztak létre, ott egymillió forint került a bankszámlára.
Most Thiesz János polgármester kezdeményezte a múzeumlétesítés munkájának folytatását. Átnézte a már elkészült tervekre alapozott költségvetést, és belátta: azt az összeget nehéz lesz összegyűjteni – tájékoztatott. Ezért javasolta, javítsák át a tervet, szűkítsék a költségvetést. Az elképzelést elfogadta a Kőrösi-egyesület. Szász Veress Attila kovásznai műépítészt kérték fel a módosításra. Az új terv elkészült, mégpedig ingyen, a múzeum létesítéséhez hozzájáruló adományként. A 345 négyzetméteres épület és a környező park, kerítés a költségvetés szempontjából nem elérhető: 150–160 ezer euróra van szükség. Az újratervezés során lemondtak az épület emeletére tervezett Gazdáné Olosz Ella-emlékszobáról, a vendégfogadást lehetővé tevő szobákról, fürdőkről. Thiesz új ötlettel rukkolt elő: az alagsorban építsék meg Csoma Sándor tibeti szobájának mását. Gazda jónak találta az elképzelést, elmondta, bár járt abban a szobában, de sajnos az ott készült fényképei elvesztek. Zanglában relikviaként őrzik a 2 x 2,5 méteres „lyukat”. Csak különleges alkalmakkor, jeles vendégek számára nyitják ki, különben pecsétes lakat áll a bejáraton.
A pénzszerzés módozatairól is szó esett a megbeszélésen. A Kőrösi-egyesület kapcsolatrendszerének felhasználásával gyűjti a forrásokat, a polgármesteri hivatal és az egyesület közösen keresi meg a lehetséges adományozókat. Felkutatják a pályázati lehetőségeket, a testvérvárosoktól, egyházaktól is támogatást kérnek. A Csoma-konferenciák „kivitték” Csoma Sándort a világba, bíznak benne, ez is támasz lehet, hogy segélykérésük értő fülekre találjon. Az érkező pénzek külön számlára kerülnek, ezeket csak pontos elszámolás alapján használják majd fel. A leendő múzeum berendezésének egy része már elkészült. Az UNESCO a Kőrösi Csoma Sándor-életutat a világörökség részévé nyilvánította – ez alkalommal a Magyar Tudományos Akadémia keleti részlege vándorkiállítást indított útjára. Ha elkészül a múzeum, a kiállítás anyaga itt ér utolsó, végső állomására. A terv sikere, a kovásznai Kőrösi Csoma Sándor-múzeum megszületése az adományoktól függ. Kovászna, Háromszék, Erdély, Magyarország, az egész világ magyarsága hozzájárulhat az eredményhez.
Bokor Gábor
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

2015. augusztus 26.

In memoriam Szentimrei Judit
Ismét nagy veszteség érte művelődési-művészeti életünket. 95. életévében elhunyt Szentimrei Judit, az erdélyi textilművészet doyenje, a népi kultúra klasszikus kutatója és népszerűsítője, a kiváló művészetpedagógus, az újraalakított Barabás Miklós Céh alapító tagja. Művészi pályája, tartalmas élete, emberi tartása, barátságos lénye, segítőkészsége mindörökre felejthetetlen marad, és példaképül szolgál számunkra.
A művészcsaládba született Szentimrei Judit (apja Szentimrei Jenő, költő író, újságíró, anyja Ferenczy Zsizsi dalénekes) pályájának alakulása egybeesik az erdélyi textilművészet kiteljesedésével, amely felvirágzását neki is köszönheti.
A két világháború közti időszakban hivatalos iparművészeti képzés nem létezett tájainkon, a művészek külföldi tanulmányutakon szerezték be a szükséges tudnivalókat. Szentimrei Judit is Budapesten tanult, az Iparrajz Iskolában, onnan került a Néprajzi Tanszékre, majd professzorának, Győrffy Istvánnak az ajánlatára Helsinkibe, ahol többek között a karjalai szőtteseket tanulmányozta. Hogy aztán 1940-ben aranyéremmel a tarsolyában térjen haza Finnországból, és telepedjen le Sztánán, a szülői birtokon, ahol Kós Károly tervezte műhelyében dolgozott és tanított. 1945-46-ban a kolozsvári Állami Leánylíceum kézimunka tanára, majd 1950-től a Ion Andreescu Képzőművészeti Főiskola textilművészeti szakának oktatójaként tevékenykedik, ismerteti meg diákjaival a szövés, fonás, varrás technikáját. Alkotóművészetével, a legtisztább forrásból ihletődött, népies stílusú szőnyegeivel pedig személyes példát is nyújt növendékeinek. Nem tudom hány neves, külföldön is ismert és elismert művész került ki kezei közül, de ha mindössze Gazdáné Olosz Ellát, Zimán Vitályos Magdát, Finta Halay Hajnalt, B. Kőrössy Ibolyát tanította volna, neve akkor sem merülhetne feledésbe.
Németh Júlia
Szabadság (Kolozsvár)

2015. december 5.

Pavel sohasem szólal meg magyarul (Mérlegkészítő beszélgetés Gazda József kovásznai közíróval)
Nyolcvanadik életévéhez közeledve korántsem elégedett munkája hatékonyságával a Kárpát-medence-szerte ismert Gazda József kovásznai közíró. Beszélgetésünk során igyekeztünk kideríteni: kinek a készülékében lehet a hiba?
– A kánonoktól eltérően ön nem Trianontól eredezteti a magyarság legújabb kori történelmét, hanem a 20. század kezdetétől – legalábbis a legutóbbi, Vezényelt történelem című regényének tanúsága szerint. Miért?
– Sok minden közrejátszott ebben a választásban. Például az ütköztetés szinte drámai módon fokozható jellege. A századfordulón hihetetlen fejlődésben lévő Magyarország ugyanúgy ontotta a szellemi óriásokat, akár a reformkor: Madách, Arany, Petőfi után Ady, Babits, Kosztolányi, Bartók, Kodály. Budapest volt a világ közepe, sokak szerint ott kezdődött a 20. század. És ezt a felívelő országot beletaszítják a megsemmisítési szándék spiráljába. Egy másik ok, hogy a századfordulón létezik még a hagyományos élet, ami mellett egyszerre csak rohanni kezd az idő, naponta új és új csodák jönnek. A múlt század elején a szélekre taszított emberek e csodákat még tátott szájjal bámulták, miközben ők még élni szerették volna hagyományos életüket, amelyben évszázados erkölcsi értékek és irányelvek uralkodtak.
– Mennyire érvényesült ez a hagyományos élethez való ragaszkodás például Kovásznán, ahová 1964-ben fiatal tanárként érkezett?
– Csendes, falusi jellegű, a hagyományokat őrző kis településre érkeztem, amelynek csendes vizű társadalma drámai módon hatott a gondolkodásom alakulására. Felfedeztem például, hogy micsoda érték a közösségi szellem, amit gyerekként Sepsiszentgyörgyön nem nagyon tapasztalhattam meg. Az apósomék-anyósomék családja révén szembesülhettem azzal, hogy az egyén a közösség tagja, s a gondokat is közösen viselik. Ez a felismerés – no meg a kommunizmus, amelynek azt „köszönhetem”, hogy tudatosodott bennem: meg kell próbálnom megmenteni a szétverésre ítélt világ emlékeit – indított el magnóval járni Erdély földjét is. Ezt adta nekem Kovászna.
– És mit gondol, ön mit adott Kovásznának az elmúlt ötven esztendőben?
– Kezdjük talán onnan, hogy az egyetemi éveim vége felé a társadalom a tanári hivatásnál általánosabb kulturális pályára akart állítani. A Korunk című folyóirathoz hívtak dolgozni, de tíz napon belül kiderült, hogy az enyémhez hasonló „ellenséges” nézeteket valló embert nem szabad foglalkoztatni. Sütő András is hívott a frissen indult Művelődéshez, de oda sem alkalmazhattak. Ezek után a Jóisten ajándékának tartottam, hogy a tanügyben dolgozhattam, mert ma is vallom: szebb pályát, mint magyartanárnak lenni Romániában, diákoknak Arany Jánosról, Balassi Bálintról prédikálni, elképzelni sem lehet. Én ugyanis amolyan prédikáló tanár voltam, s amikor három évnyi tanítást követően eljöttem Nagyenyedről, levelek áradata jelezte, hogy mennyire szerették a diákjaim, amit csináltam. Sajnos, Kovászna abban az értelemben cáfolja ezt a „bizonyítványt”, hogy nagyon kevés igazi kultúraszerető tanítványom maradt itt.
– Kinek a készülékében lehetett a hiba?
– Minden bizonnyal az enyémben, mert ugyan tátott szájjal hallgatták az iskolai előadásaimat, de bizonyára túl nagy teher volt azt visszaadni. Holott én mindig azt hangoztattam, hogy nem saját mondandómra vagyok kíváncsi, hanem arra, a diák hogyan tudja újraalkotni a meghallgatott anyagot. Az adott oktatási környezet, elvárásrendszer viszont épp az ellenkezőjét kéri számon rajta, így be kellett látnom: képtelen voltam magasabb szintre emelni őket, a többség megmaradt a középszerű gondolkodás és szintetizálás szintjén. Rá kellett jönnöm, hogy a „prédikálásommal” talán megszerettettem a magyar irodalom nagy alakjait, de képtelen voltam mozgósítani ezt a szeretetet. E negatív tapasztalat nyomán igyekeztem is egyszerűsíteni az előadásaimat, jobban alárendelni a tárgyi ismeretek átadásának.
– Hogy érzi, Kovászna milyen mértékben „honorálta” az Ön és néhai felesége, a textilművész Olosz Ella által képviselt, a kisváros mércéjét jóval meghaladó szellemi szintet?
– Amikor Kovásznára érkeztünk, apósom felvilágosított a konvencionális illemkódex felől: érkezőként kötelességünk meglátogatni valamennyi kollégát, az ő kötelességük pedig viszonozni a látogatást. Ha valakivel további kapcsolatot kívánunk ápolni, ahhoz visszamegyünk. Mi senkihez nem mentünk vissza, de emögött az a családi diskurzus is húzódott, miszerint nekünk dolgunk van, aminek végzését akadályozza, ha vendégségbe járunk, illetve vendégfogadásra készülünk. Ella órák ezreit töltötte az emeleti műteremben, sokszor hajnali négykor is hallottam, amint veri a szövőszéket, pedig reggel iskolába kellett mennie. Jómagam szinte hasonlóképpen éltem, Zoltán fiam szerint attól lett rossz alvó, hogy éjfélkor még a feje mellett vertem az írógépet. Volt olyan, a kapunk előtt elmenő, sízni induló kolléga azzal hárította a melegedésre szóló meghívásomat: nagyon szívesen bejönne, de nem engedi meg magának, hogy rabolja az értékes időnket. A többség azonban – és ennek tudatában voltunk – úgy ítélt meg bennünket, hogy fenn hordjuk az orrunkat. Összességében nem voltunk a társadalom szokványos értelemben vett szereplői, gyakorlatilag kirekesztettük magunkat, aminek elég sok negatív visszacsengése is volt. Bizonyos gyanakvás és visszatetszés övezte az általam vezetett iskolai színjátszást is, hiszen úgymond épeszű ember önzetlenül ennyit nem dolgozik. Még a takarítónőtől is megkaptam, hogy nem tudja rendbe tenni a termet a próbáink miatt.
– Megfogalmazható a tanár-közíró férj és a tanár-képzőművész feleség egymásra gyakorolt hatása?
– Nagyon sokat köszönhetünk egymásnak. Ellát annak idején „elcsábította” Szentimrei Judit néni, aki szövészetet tanított az egyetemen, sokszor vitte magával néprajzi gyűjtőutakra, hajszálon múlott, hogy nem nyergelt át a néprajzra. Neki köszönhetem azt a képességet, hogy a nemzetben megláttam a népi értékek megtestesítőjét. A megismerkedésünk is a művészet iránti érdeklődésemre vezethető vissza. Már kezdtem művészetről írni, ám még félszegnek éreztem magam, s abban a korban meglehetősen szokatlan kéréssel jöttem elő: hadd vehessek részt a képzőművészeti egyetem művészettörténeti óráin. Ott ismertem meg azt a copfos lányt, aki az egyik órán a tarkójával látta meg, hogy kitört a ceruzám hegye, s felajánlotta, hogy meghegyezi. Meggyőződésem, hogy nélkülem nem vált volna azzá, akivé lett. Előzetesen Gyárfás Jenő életével foglalkozva tudatosult bennem, milyen mértékben húzta le a festőt a provincia a zenitről a középszerbe, és én a Gyárfás-tragédiától, az elsekélyesedéstől igyekeztem megóvni a kivételesen tehetséges Ellát. A hatvanas években némi szerencsével három éven át útlevélhez jutottunk, így voltunk Párizsban is, ami messzire nyúló hatást gyakorolt Ella művészetére. – Mintha hirtelen a rendszer kegyeltjeivé váltak volna…
– Pedig épp ellenkezőleg, az útlevelek mögött talán a hatóságoknak az a reménye is meghúzódott, hogy hátha kint maradunk. Mert nem voltunk mi kedvelt emberek, sőt, én még a likvidálandók listáján is szerepeltem. Valószínűleg beoltottak sárgasággal, mert háromszor is megbetegedtem, egy autóbaleset után pedig egy cigány ember leütött, miután egy fekete Daciában ülő két ember előzetesen felmérte a terepet – ezt a falubeliek is tanúsították. Amikor pedig a cigány tettét is jegyzőkönyvbe akartam vetetni, a rendőr azzal hárított, hogy beszámíthatatlan ember. Kovásznán el is terjedt, hogy a Secu ki akarta nyírni Gazdát.
– A csángókérdés szociográfiai jellegű, nemzetféltési szempontból való megközelítésével bizonyos mértékben megelőzte korát. Honnan támadt az érdeklődés, az empátia?
– Ezt is Ellának – és részben a véletlennek – köszönhetem. A békási vízi erőmű építésekor úgynevezett üzemi gyakorlatra került az építőtelepre, ahol összebarátkozott a lészpedi ácsokkal. Elmentünk a lészpedi búcsúra, ahol kivételes képanyagot sikerült készítenem. Egy másik alkalommal három hétig barangoltunk a csángók között, ő öltésmintákat gyűjtött, én az emberekkel beszélgettem, felfedeztem a csángó lelkületet. Kezdetben nagyon zárkózottak voltak, de amikor készültünk hazaindulni, az egyik ember letérdelt és úgy imádkozott: édes Istenem, adj egy nagy homályt, hogy ne tudjanak elmenni!
– Akkori benyomásai alapján számított-e a csángó világ ilyen mértékű elsodródására?
– Sajnos, semmiféle meglepetés nem ért. Elsősorban azért, mert ötven évvel ezelőtt is felmérhettem, hogy ez megállíthatatlan folyamat. Még Petrás Incze Jánosnak a 19. században született jelentéseiben olvastam, hogy háromféle csángó falu létezik: az egyik, ahol mindenki magyarul beszél, a másik, ahol csak egy bizonyos kor fölöttiek tudnak magyarul, a harmadik pedig, ahol az öregek még értenek, de már senki sem beszéli a nyelvet. Ezt a folyamatot éreztem a csángóföldi falvakban járva, voltam tanúja annak, amikor a négyéves Pavelhez románul szólt az apa, míg a nyolcéves Janikához magyarul. És Pavel már soha nem szólal meg magyarul.
– Néhány hónappal a nyolcvanadik életévének betöltése előtt mi nyom nagyobbat a képzeletbeli mérlegen? – Sajnos, a munka, amelyet el kívántam végezni, úgy érzem, egyfajta holt tőkét termelt. Többnek kellene lennie a tudatokban, mint amennyi lecsapódott. A szociográfiáimnak kordokumentumoknak kellene lenniük – de nem azok. Ez a sorsregénynek nevezett, Vezényelt történelem című könyvem is azért jelent meg, mert elégedetlen vagyok azzal, ahogyan hatni és adni tudnék kortársaimnak, a közösségnek. Aggódom a jövőért, úgy tartom, látni kellene, mi van mögöttünk, és felhasználni azt a tudást. Az életművem nyolcvan százalékát leminősítette az olvasókban mért nyilvánosság, hiába próbáltam megtenni a magamét, hogy átmentsem a lelkekben őrzött értékeket.
GAZDA JÓZSEF
Művészeti író, szociográfus, tankönyvíró. Kézdivásárhelyen született 1936. április 8-án. A Székely Mikó Kollégium elvégzése után 1958-ban a Bolyai Tudományegyetemen szerzett magyar nyelv és irodalom szakos tanári oklevelet. Székelykocsárdon, majd a nagyenyedi Bethlen Gábor Kollégiumban, 1964-től 1998-ig a kovásznai líceumban tanított. Első írása az Utunkban jelent meg (1956), a Korunk, Igaz Szó, A Hét, Utunk, Művelődés és több napilap munkatársa volt. Művészettörténeti és műkritikai írásai mellett diákokból álló művészegyüttesével 1975-től számos Tamási-darabot bemutatva, elsősorban falvakat látogató körutakon az iskolai színjátszás kibontakozását szolgálta. A líceumi ciklus számára írt, több kiadást is megért első rendszeresen használt romániai magyar irodalmi tankönyv szerzője. Legfontosabb kötetei: Gyárfás Jenő (1969); Nagy Imre (kismonográfia, 1972); Tegnapi kövek, mai utak (egy nyugati utazás naplója, 1977); Így tudom, így mondom. A régi falu emlékezete (1980); Nagy Albert (kismonográfia, 1982); Hát én hogyne siratnám: csángók a sodró időben. (1993); Gazdáné Olosz Ella (1994); Az Istennel még magyarul beszélgetünk, magyar szórványok a Kárpát-medencében (2002); A harmadik ág: magyarok a szétszórattatásban (2013); Vezényelt történelem (2014). Díjak, elismerések: Bethlen Gábor-díj (1994), A Magyar Köztársasági Érdemrend lovagkeresztje (2011), Tamási Áron-díj (2013), Háromszék megye kultúrájáért-díj (2013), Magyar Örökség-díj (2014). A 2006-os magyar kormánytól nem fogadta el a neki ítélt kitüntetést.
Csinta Samu
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)



lapozás: 1-26




(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2020
Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék