udvardy frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1990-2006
 

találatszám: 5 találat lapozás: 1-5

Névmutató: Clemenceau, Georges Benjamin

2006. november 24.

Örvendetes, hogy az embereket érdekli, foglalkoztatja Trianon kérdése, és azzal sincs semmi baj, hogy léteznek legendák körülötte. Semmiképp sem vezet jó irányba viszont, ha történelmi magyarázat épül rájuk – mondta dr. Ablonczy Balázs történész, a budapesti Teleki László Intézet tudományos főmunkatársa. A kutató A történelmi emlékezet furcsaságai címmel tartott előadást november 22-én Kolozsváron, a Jakabffy Elemér Alapítvány székhelyén. Az Ablonczy által írt Trianon-legendák című tanulmány a 2002-ben, Romsics Ignác Mítoszok, legendák, tévhitek a XX. századi magyar történelemről című kötetben jelent meg. A történész szerint Trianon súlyos nemzeti csapásnak minősíthető, amely kihat a mai társadalomra, és nagyban meghatározza azt. A Glatz Ferenc szerkesztésében és vezetésével, a Magyar Tudományos Akadémia Történettudományi Intézetének munkatársai által készített Magyarok krónikája című lexikon jó példa erre a tévedésekre. A kiadvány a trianoni szerződés aláírásának helyeként a Kis- és Nagy Trianon közötti folyosót nevezi meg, annak ellenére, hogy a két épület távol esik egymástól, folyosó pedig nem létezik. Hibásak azok a megállapítások is, amelyek szerint a Kis Trianon adott otthont az eseménynek, valójában a Nagy Trianon folyosója, amely a XIV. Lajos által építtetett kastély két szárnyát köti össze. Apponyi Alberttel kapcsolatban született a másik legendárium: kiváló szónoklatával hívta fel magára a figyelmet. A legendárium szerint Apponyi 1920. január 16-án három nyelven (franciául, angolul, olaszul) elmondott beszédében „vette védelmében” Magyarországot. Apponyi beszéde valójában franciául hangzott el, angolul csupán az egyes fejezeteket foglalta össze röviden, olaszul pedig a végén szólt néhány mondatot. Az idős miniszter tevékenysége és beszéde Ablonczy szerint is bámulatos, Apponyi elismertségét mi sem bizonyítja jobban, mint az a tény, hogy már életében tereket és utcákat neveztek el róla. Egy másik legenda szerint Georges Clemenceau miniszterelnök magyar menye, Mihnai Ida iránt érzett gyűlölete testesült meg tulajdonképpen a trianoni döntésekben. Habár Clemenceau felelőssége és elfogultsága vitathatatlan a békeszerződés megalkotásában – a fiatalok válása egyáltalán nem befolyásolta a miniszter politikai döntéseit. Franciaország vélt vagy valós érdekei szerint cselekedett. /Ferencz Zsolt: Trianon-legendák. = Szabadság (Kolozsvár), nov. 24./

2015. június 6.

A Trianon-pszichózis ellen
Hetvenötödik születésnapja alkalmából köszöntjük KOCSIS ISTVÁN dráma- és történetírót.
Erdélyi magyar sérelmeink, életünk drámai helyzetei mind Trianon következményei! Nem beszélnék róla, ha a történelemkönyvek hitelesen megírnák, mi történt! Csak néhány a legkönnyebben felfogható rejtélyek közül: a békekonferencia döntéseit nem azok hozták meg, akik a nyilvánosság előtt szerepeltek, tehát nem a legaktívabbnak látszók, nem Thomas Woodrow Wilson, az Amerikai Egyesült Államok elnöke, nem Georges Benjamin Clemenceau francia miniszterelnök (és nem az őt felváltó kormányfő, Millerand), nem David Lloyd George angol miniszterelnök, nem Orlando olasz miniszterelnök (és nem az őt felváltó kormányfő, Nitti).
Voltak ott hatalmasabb személyiségek, de azok a kulisszák mögül diktálták a béke feltételeit. Folytathatnánk a többi könnyen felfogható rejtély felsorolásával, de előbb fel kellene oldanunk egy ellentmondást: a világháború úgy ért véget, hogy az Amerikai Egyesült Államok belépett a háborúba. De az amerikai hadseregnek nem kellett hatalmas csatákban győzedelmeskednie, hogy ellenfeleit, a központi hatalmakat térdre kényszerítse. Azzal győzött, hogy az Amerikai Egyesült Államok elnöke, Wilson meghirdette azt az örök békét, miszerint nem diktátumok, hanem népszavazás fogja eldönteni a határvitákat. Nem győztesek és legyőzöttek tárgyalnak majd egymással a béketeremtés asztalainál, hanem egyenrangú nemzetek, amelyeket egyképpen megillet a legszentebb jog: a népek önrendelkezési joga
Tulajdonképpen mindegy tehát, hogy kiket neveznek meg győzteseknek és kiket legyőzötteknek. Bizony, akkor még mindenki tudta, hogy Wilson elnök gyönyörű eszméinek, megnyugtató nyilatkozatainak és tervezeteinek volt köszönhető, hogy elmaradtak a mindent eldöntő, legelkeseredettebb, legnagyobb emberáldozatokat követelő végső ütközetek. De ha az első világháború valóban úgy ér véget, hogy az Amerikai Egyesült Államok belép a háborúba, akkor kik lehettek erősebbek a háború befejezésekor, illetve a békekötés előkészítésekor az amerikai elnöknél? Mert hogy valakik erősebbek voltak Wilson elnöknél, az bizonyos. De kik? A békekonferencia határozatait már a békekonferencia megnyitása előtt eldöntő hatalmasságok – a kulisszák mögött rejtőzködők? Ha igen, akkor minek köszönhetően? És mekkora volt az ő hatalmuk? Hiszen a legdöbbenetesebb tények egyike, hogy Wilsont még arra is rá tudták venni, álljon be azok közé, akik a békekonferencián az ő béketeremtő eszményeit megcsúfolják… Mielőtt e hatalmasságok közül az egyiknek felfedném kilétét, vegyük tekintetbe azt is, hogy a legfelfoghatatlanabb – természetesen – azoknak a hatalma, akiknek hivatalosan semmiféle hatalmuk nincs. Tomaš Garrigue Masaryknak hívták az egyiket; korabeli minősítése: egyetemi tanár. Hivatalosan valóban nem volt hatalma, de a bizonyítékok arra hívják fel a figyelmet, hogy az előretolt bábuk (Wilson, Clemenceau és a többiek) mégis az ő akaratát teljesítették. A kulisszák előtt szereplő „nagy államférfiak” urai közül Masarykon kívül csak néhányat ismerünk név szerint. Az amerikai Edward Mandell House-ra hívjuk még fel a figyelmet, minden korabeli politikus „House ezredesére”, aki hivatalt sem viselt, de még ezredes sem volt, mindazonáltal sokan a korszak leghatalmasabb férfiújának tekintik! A korabeli tanulmányozható források alapján sem nehéz megállapítanunk, hogy Wilson, az Amerikai Egyesült Államok elnöke igen gyakran rendelte alá saját akaratát az övének. Az ő hatására fordul szembe saját eszméivel, tagadja meg nyilatkozatait, tervezeteit, a híres 14 pontját is, az ő hatására mond le az önrendelkezési jog érvényesítéséről, a népszavazás intézménye támogatásáról. De a következő kérdésekre is meggyőzően kellene válaszolnunk: House kinek az akaratából döntött Wilson helyett? Mi késztette Wilsont arra, hogy elviselje House felügyeletét? Kinek, kiknek az állásfoglalását képviselte House? A fináncoligarchiáét? A szabadkőművességét? Másokét? Kik voltak tehát hatalmasabbak, mint a győztes Amerikai Egyesült Államok kongresszusa és kormánya? Ha méltóképpen válaszolunk e kérdésekre, igen félelmetes következtetéseket vonhatunk le. Többek között azt is, hogy a háború tulajdonképpeni felelősei diktálták a béke feltételeit. (Minthogy e feltételek érvényesülése miatt robbant ki végül a második világháború.) Tulajdonképpen arra a félelmetes ellentmondásra kell itt még felhívnunk a figyelmet, hogy az önrendelkezési jog megcsúfolása mindennapos gyakorlattá vált a békekonferencián, de úgy vált legjobban megcsúfolttá, hogy közben megmaradt a békekonferencia legfőbb és fennen hirdetett alapelvének… Felfogható ez?
Nyilvánvaló, hogy a népek népszavazáson élhetnek az önrendelkezés jogával, de a Párizsban ülésező „hatalmasok” – miközben nyilatkozataikban továbbra is hívei mind a népek önrendelkezési jogának, mind a népszavazás intézményének – már a konferencia kezdetén (sőt, előkészítésekor) úgy viselkednek, mintha sosem hallottak volna a népszavazás intézményéről… És mi határozza meg magatartásukat? Annak a feltétel nélküli tudomásulvétele, hogy a békekonferencia leendő kárvallottjai a konferencia érdemi vitáin nem vehetnek részt, nem is kapnak ezekre meghívást addig, amíg értelme lenne a jelenlétüknek. Miért is hívnák meg őket, ha rájuk nem vonatkozik a legszentebbnek kikiáltott jog: a népek önrendelkezési joga, s így népszavazáson sem nyilváníthatják ki akaratukat… És a forrásokból bizony még az is kitűnik, hogy a békekonferencia előkészítői elmulasztják ezt méltóképpen megindokolni, mert ha nem mulasztanák el, akkor nyíltan vállalniuk kellene a legcinikusabb magyarázatot: minek hallgassák meg a békekonferencia „döntést előkészítő” vitáin azokat, akik érveikkel „a már meglevő döntést” esetleg megcáfolhatnák… És amikor elhatározzák, hogy milyen bizottságok fogják a döntéseket előkészíteni, akkor csak azokat veszik be e döntéseket előkészítő bizottságokba, akik a már meglevő döntés kedvezményezettjeinek a képviselői. Amikor a magyar küldöttséget a békekonferencia megkezdése után egy évvel végül fogadják, sőt, meg is hallgatják, cinizmusban és hamisításban felülmúlhatatlan válaszban fejtik ki, hogy érvelésükből, szempontjaikból, bizonyítékaikból stb. semmit sem vesznek figyelembe…
A trianoni pszichózis a legeslegfelfoghatatlanabb rejtély. A lényege pedig a következő: az igazságtalan békediktátum következményeképpen nem a békekonferencia kárvallottjainak, hanem a kedvezményezettjeinek a gyűlölete bizonyul engesztelhetetlenebbnek… Kialakulnak a trianoni pszichózis legfelfoghatatlanabb formái, melyek tulajdonképpen nem is közelíthetőek meg, ha csupán a racionális összefüggéseket vesszük tekintetbe. Legnehezebb éppen annak az oknak a megvilágosítása, amely a mai nem magyar trianoni pszichózisokat meghatározza. Induljunk ki abból, ami köztudomású: a román, a szerb és a szlovák (akkor még csak csehszlovák) politika az utóbbi években is számtalan bizonyságát adta annak, hogy ellenségkép-szükségletét a magyar nemzet és a magyar állam rágalmazásával próbálja kielégíteni. De az újabb és újabb magyarellenes propaganda-hadjáratot, gyűlöletszítást stb. nem lehet pusztán olyan ésszerű okkal megmagyarázni, mint az ellenségkép-keresés. Ha úgy egyszerűsítjük le a kérdést, hogy országuk belső gondjairól akarják elterelni a figyelmet „a bűnbak keresésével”, azaz az ellenségkép-kereséssel, akkor csak a kérdés elhomályosításához járulunk hozzá. Igen, nagy tévedés azt feltételezni, hogy a szlovák, román vagy szerb agresszív nacionalista minden cselekedete mögött ésszerű politikai meggondolás áll. Aki a nem magyar trianoni pszichózisokat nem tanulmányozza elmélyülten, az sose fogja megérteni, hogyan alakulhatott ki a legésszerűtlenebb és legindokolatlanabb gyűlölet: a szomszédos országok nemzeteinek magyargyűlölete. A nemzeti identitás zavarainak – mint amilyen a trianoni pszichózis – tanulmányozása közben felfoghatatlannak tűnő dolgokra is rájöhetünk, például arra, hogy a nemzetek viszonyában az agresszió nem feltétlenül agresszióra válasz, s hogy engesztelhetetlen gyűlölet lelkiismeret-furdalásból is nőhet ki.
A román, szlovák, szerb trianoni pszichózisok kialakulása azzal kezdődik, hogy a politika egyszeriben megtagadja azt az elvet, amelyre legalább annyit hivatkozik a háború előtt, alatt és a béketárgyalások idején, mint a történeti elvre: az etnikai elvet.
Nézzük román vonatkozásban. Eddig a román nemzeti mozgalmak célja a román nemzeti egység megteremtése. E cél 1920-ban megvalósult. Ám nem csak e cél valósult meg. Románia több mint kétszer akkora területet kap 1920-ban, mint amekkorára a román irredenták számítottak a világháború előtt. (Ők nagyjából az 1940. évi határrevízió, az ún. második bécsi döntés alkalmával meghúzott, etnikainak tekinthető magyar–román határt tartották elfogadhatónak és kiharcolhatónak.) A 137 000 km2-es Románia váratlanul és mindenki, a román politikusok számára is érthetetlenül 295 000 km2-es országgá válik. És az új ország nem nemzeti állam, hanem soknemzetiségű. A románság az összlakosságnak kb. 65 százalékát teszi ki. Igen, Romániának 2,9 millió román nemzetiségű magyar állampolgárra hivatkozva így juttatnak nagyobb területet Magyarországból, mint amekkorát a 11 milliós magyarságnak meghagynak. Megismétlem: kétszer akkora területet kap Románia 1920-ban, mint amekkorára a román irredenták számítottak a világháború előtt. Hát ez az oka a trianoni pszichózisuknak! A szlovákokénak is ez az oka: ők is kétszer akkora területet kaptak, mint amekkorára a pánszláv irredenta számított... A világháború előtti titkos terveiket kell ehhez tanulmányozni, és nem a hordószónoklatokat! Ha figyelembe vesszük azt is, hogy a Trianonban aláírt békediktátumot mindenki – a diktátum kedvezményezettjei is – igazságtalannak tekinti, akkor megvilágosodik előttünk a trianoni pszichózis kialakulásának a legfélelmetesebb magyarázata, melynek lényege:
Az igazságtalanság kedvezményezettjei szükségképpen gyűlölik az igazságtalanság kárvallottjait! Szükségképpen, mert az igazságtalanság kedvezményezettjei lelkiismeret-furdalásából nő ki a gyűlölet kivághatatlan erdeje! És elkezdődik mindaz, amire a trianoni pszichózis ösztönzi Trianon kedvezményezettjeinek a politikáját! Gyűlöletükben és félelmükben az igazságos rendezéstől meg is akarják semmisíteni az igazságtalanság kárvallottjait. Népirtás végrehajtását tervezik be! Mert mikor válik a trianoni igazságtalanság igazsággá? Ha eltűnt a föld színéről az igazságtalanság utolsó kárvallottja is. És elkezdődik mindaz, amire a trianoni pszichózis ösztönzi Trianon kedvezményezettjeinek a politikáját…
Az első világháború és a párizsi békekonferencia legfélelmetesebb rejtélye, hogy a kulisszák mögül éppen azok diktálták a béke feltételeit, akik előkészítették a háborút. A békekonferencia megnyitásakor mintha már el is döntetett volna, hogy legfőbb cél a Hagyományos Európa felszámolása. De e félelmetes következtetéseket csak azért mertük levonni, mert megvilágosítják a megoldás útját… Hiszen a Hazugság és Cinizmus kultuszát csak akkor válthatja fel az Igazság kultusza, ha megszületik Európában a hiteles történelemtudomány… És még valaminek meg kell történnie: érvényesülnie kell az egyenlő esélyek elvének…
A keresztény Európa akkor megmarad, ismét jelentőssé válik. A Kárpát-medencében pedig megszületik a megbékélés… Hiszen mindössze két feltétel teljesítése szükséges ahhoz, hogy az európai nemzetek méltó választ tudjanak adni a nagy kihívásra (azaz méltóképpen szembe tudjanak nézni a nemzethalál rémével):
a) Tiszteletben kell tartani az egyenlő esélyek elvét. Miért oly fontos ez? Az egyenlő esélyek elve, ha hagyják érvényesülni, csodákra is képes: a gyűlöletet szeretetté tudja változtatni, miképpen az egyenlőtlen esélyek elve, ha érvényesül, gyűlöletté változtatja a szeretetet. b) Vállalni kell minden igazság, a teljes igazság kimondását. Azaz meg kell teremteni a hiteles történelemtudományt. (A Kárpát-medencében gondolkodva: Az egyenlő esélyek elve – melyből kinőhet a szeretet virága – miképpen érvényesülhetne az igazmondás vállalása nélkül? A gyűlölködés szelleme a Kárpát-medencében, illetve az egész Trianon meghatározta közép-európai térségben is csak addig uralkodhat, amíg az itt élő nemzetek – magyarok, románok, szerbek, szlovákok és a többiek – nem ismerik meg, illetve nem fogadják el múltjuk és jelenük minden igazságát.
De ha elfogadják, legyőzhetővé válik a legyőzhetetlennek tűnő trianoni pszichózis is.)
Kocsis István
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

2016. május 16.

Kolozsvári beszélgetés Trianonról a mítoszok tükrében
A trianoni békeszerződés aláírása egyike azon történelmi eseményeknek, amelyek közel száz éve megosztják a közvéleményt Közép-Kelet-Európában, a témáról azonban ma már csak európai kontextusban érdemes beszélni, hangzott el többek között a Pro West Alapítvány által a kolozsvári Néprajzi Múzeum dísztermében szombaton szervezett kerekasztal-beszélgetésen – számol be Gyergyai Csaba a kronika.ro-n.
Az alapítvány elnöke, Emil Aluaş nyitóbeszédében elmondta, a Pro West – amely negyedik alkalommal szervezett erdélyi történelmi témájú beszélgetést a kincses városban – célul tűzte ki a közös helyi értékek, a közös történelmi múlt és kulturális alap ápolását. Ezúttal a közép-európai népek sorsát meghatározó történelmi döntésről és az ahhoz kapcsolódó mítoszokról és legendákról tartott előadást Polgár István, a Nagyváradi Egyetem tanára és Virgiliu Ţârău történész, a Szekuritáté Irattárát Vizsgáló Tanács alelnöke.
Polgár István – aki nemrégiben a békeszerződésről írta doktori disszertációját – előadása elején leszögezte: a magyarság számára Trianon többet jelentett egy nemzeti katasztrófánál, ezért a mai napig rendkívül nehéz objektíven közelíteni a témához. Az egyetemi tanár szerint a mai európai kontextusban, az „egység a sokféleségben” jelszó figyelembevételével kell közelíteni a témához.
„Még mindig nehéz ezt megvalósítani, hiszen ahogy erre több történész is rávilágított, a konzervatív nacionalizmus blokkolja a kisebbség és a többség közötti kommunikációt” – jegyezte meg Polgár István. Leszögezte: el kell fogadnunk, hogy azt nevezzük történelmi igazságnak, amit mindenki aláírt és lebélyegzett, márpedig a trianoni békeszerződést a magyar képviselet – Benárd Ágost, a magyar kormány népjóléti és munkaügyi minisztere, a küldöttség vezetője és Drasche-Lázár Alfréd rendkívüli követ és államtitkár – is ellátta kézjegyével 1920. június 4-én. „Tudni kell, hogy az akkori magyar politikai vezetés ellenezte a háborúba lépést, tudván, hogy el lesz veszítve. Nyilván gondolhatunk összeesküvés-elméletekre, vagy gondolhatunk arra, hogy az akkori nagyhatalmak, Nagy-Britannia és Franciaország úgy döntöttek, hogy az Osztrák–Magyar Monarchiára már nincsen szükség. A franciák a saját biztonságuk szempontjából közelítették meg a problémát. Úgy gondolták, hogy az Oroszországból előretörő bolsevizmus veszélyezteti őket. A nagyhatalmak álláspontja szerint egy felaprózott Közép-Kelet-Európát könnyebb befolyásolni és irányítani” – mondta az előadó. Polgár István egy másik összesküvés-elméletet is említett, mely szerint a szabadkőművesek egy nagyszabású tanácskozást szerveztek 1917-ben Párizsban, melyen magyarok is részt vettek, s bár soha nem bizonyították, ezen a nemzetközi konferencián napirendre került a monarchia feldarabolása is. Mint mondta, a békeszerződés aláírása körüli legendáriumok egyike szerint Georges Clemenceau akkori francia miniszterelnök nem kifejezetten kedvelte a magyarokat, mivel a fia egy magyar nőt vett feleségül, akivel hamar tönkrement a házassága. A közönség soraiból érkező kérdésre válaszolva Polgár István leszögezte: a trianoni szerződés már rég hatályon kívül van – azt ugyanis felülírta az 1947-es párizsi békeszerződés –, de nem is tartalmazott időkorlátra utaló mondatot. Rámutatott: arról is gyakran szó esik, hogy a trianoni békeszerződés csupán 100 évre szól, utána lejár. Mint mondta, egyedül a 19. cikkely utal arra, hogy az aláírók időnként találkozhatnak és újratárgyalhatják a szerződést, amennyiben valamelyik fél nem tartja be a dokumentumba foglaltakat. Virgiliu Ţârău történész rövid előadásában arra mutatott rá, hogy a trianoni békeszerződés aláírását megelőzően radikálisan megváltoztak az erőviszonyok az első világháború következtében, a monarchia már nem tűnt életképesnek, a nyugati nagyhatalmak pedig az orosz bolsevizmus nyugati terjeszkedésének megakadályozásán dolgoztak. „A történészek közel száz éve vitáznak a témán, melynek a végére valószínűleg soha nem kerül pont. Vitákra szükség van ma is, a belső határok nélküli Európában azonban ma az együttműködés, a folyamatos kommunikáció lehetőségeit kell keresni” – fogalmazott Virgiliu Ţârău.

Erdély.ma

2016. június 18.

„AKINEK LEVÁGTÁK A KEZÉT ÉS A LÁBÁT, SOKÁIG ÉRZI MÉG SAJOGNI AZ UJJAKAT, AMIK NINCSENEK”
A BALLIBERÁLIS HANGADÓKAT NEM ÉRDEKLI TRIANON
Aki nem vállal érzelmi, lélektani, kulturális és történelmi közösséget a magyarsággal, az mitől lenne magyar? Ahogy Illyés Gyula fogalmazott: „Magyar az, akinek fáj Trianon.”
Megszokhattuk már, hogy a baloldali és liberális körök számára a történelmi események egy része szabadon értelmezhető, relativizálható, megtagadható. Ennek egyik legújabb ékes bizonyítéka a Párizsban élő Kende Péter szociológus állásfoglalása. (A Nagy-Magyarország nem létező képlet című interjú a szélsőbalos és liberális szellemiségű Népszavában jelent meg 2016. június 20-án.) Az egykori kommunista, Németh Péter főszerkesztő szerint Kende egy kvalifikált, tekintélyes történész, aki érdekes és érvényes véleményt fogalmazott meg. Kende szerint a „Trianon-eszme” nem népszerű, a közbeszédben már alig esik szó róla. „De hát mit lehet erről beszélni csaknem 100 év távlatában? (…) Trianonról ma sokkal kevésbé esik szó, mint 2010-ben vagy az Antall-kormány idejében. Mert kiderült gyakorlati használhatatlansága, értékének vitathatósága…”
Trianonnal tehát nem érdemes foglalkozni, mert már senkit sem érdekel. Transznacionalista-kozmopolita nézőpontból Kende eszmei állásfoglalása elfogadhatónak tűnik, annak ellenére, hogy köszönőviszonyban sincs a valóssággal. Ugyanis az ország nemzeti-jobboldali elkötelezettségű része még emlékszik a Magyarország eltörlésére irányuló aljas kísérletre, és egy-egy koncert végén még ma is zeng a nézőtér: „Vesszen Trianon!” A skandálók tisztán látják a jelenlegi helyzetet, de ettől még meglehet a véleményük. A magyarok jelentős része Székelyföldön járva otthon érzi magát, mert az ott élők ugyancsak magyarok, és szinte minden ház, műemlék, temető stb. a magyar múlt szerves része. Még akkor is, ha ez az érzés Washington és Brüsszel ügynökei számára tudatos provokációt vagy ósdi múltba révedést jelent. Az egyik székelyföldi gimnázium ballagásán a diákok az Ismerős Arcok zenekar Nélküled című számát adták elő (a magyar himnuszt nem szabad, a románt pedig nem akarták elénekelni). A jelenlévők átszellemült arccal énekelték: „Mi egy vérből valók vagyunk.” Mielőtt a trianoni békediktátum kedvelői a fajelmélet emlegetésébe kezdenének, gondolják végig, mik a feltételei az izraeli állampolgárság megszerzésének.
Kende környezetében Trianon nyilvánvalóan nem téma, a balliberális, progresszív értelmiségiek számára Magyarország brutális szétdarabolása nem túlságosan jelentős esemény. A baloldali világnézet életidegen, torz felfogásának bizonyítéka az alábbi mondat is: „Ha a világot nem valamilyen ósdi nacionalizmus szemüvegén keresztül nézzük, akkor kiderül, hogy a határon túli – erdélyi, felvidéki stb. – magyarok egy része is habozna, ha azt kérdeznénk tőlük, hogy ők milyen nemzethez tartoznak.” Minden nemzetnek vannak árulói, és minden közösség tagjai között akadnak gazemberek, de én még olyan – a Kárpát-medencében élő – határon túli magyarral nem találkoztam, aki ne vállalta volna a magyarságát. Tudjuk, hogy például Franciaországban a nemzeti identitás vállalása elavult és nevetséges dolog, de a frankfurti iskola és ’68 neomarxista beteges szellemisége még ott sem fertőzött meg mindenkit.
Kende azonban bátran ítélkezik: „Aki itt felelőst keres, azon politikai álgondolkodók közé tartozik, akik a történelmi események mögött rejtett összeesküvést keresnek, háttérhatalmakat, holott az események nagyon jól megmagyarázhatóak a közvetlen adottságokból. Trianonra is így kell emlékezni.”
A „nemzeti összetartozás napja” szerinte értelmetlen kifejezés.
Kende lekezelő cinizmusa vérlázító. Valóban nincs szükség ideidézni az úgynevezett háttérhatalmakat, mert pontosan tudjuk, hogyan jutottunk Trianonig. Tudjuk, mit műveltek a román és szerb nacionalisták, milyen gyalázatos szerepet játszott a magyarság megcsonkításában Edvard Benes, Tomás Masaryk és Georges Clemenceau. Emlékszünk még az amerikai Thomas Woodrow Wilson semmibe vett pontjaira. De tudjuk azt is, hogy mennyire rosszul vizsgázott a magyar politikai osztály egésze, és mekkora felelősség terheli a szabadkőműveseket, valamint a szocialista-kommunista mozgalmakat. A magyar nép óriási árat fizetett a Tanácsköztársaság nevű kommunista diktatúráért.
De Kende Péter nincs egyedül ezzel a torz és magyarellenes szemléletével. 2015-ben Bauer Tamás, az SZDSZ egykori meghatározó figurája így emlékezett Trianonra: „A mai magyar establishment ma megint a nemzeti összetartozás napját ünnepli. A trianoni békeszerződés évfordulójának ünneplése nyilvánvalóan szamárság. A trianoni békeszerződés kész tényeket rögzített: az Osztrák–Magyar Monarchia szétesett, Magyarország románok, szerbek, horvátok, szlovákok lakta területei Romániához, Jugoszláviához, Csehszlovákiához kerültek, és a határokat a háborús győztesek javára vonták meg. Addig több mint tízmillió nem magyar élt kisebbségi sorban Magyarországon, ezen túl két-három millió magyar került kisebbségi helyzetbe a szomszéd országokban. Aki ezt nemzeti tragédiának tekinti, az több jogot vindikál a magyaroknak, mint a szomszéd népeknek. Ez számomra nem elfogadható.” Nehéz súlyos jelzők használata nélkül véleményezni Bauer eszmefuttatását.
Az ugyanehhez a szubkultúrához tartozó Kálmán C. György számára Trianonra emlékezni szánalmas dolog: „Bármilyen tartalommal, bármilyen alkalomból és bárkitől – ömlik a trianonozás, többé-kevésbé jól formált magyar mondatok ezrei hagyják el a klaviatúrákat naponta. Közvetett haszna máris van: a trianonozók (minden nemzetmentő búbánatuk dacára) bizonyára jól érzik magukat, ez hosszú távon egészségmegőrző és termelőerő-megújító hatású. Már csak azt kellene kieszelni, hogy hogyan másképp tudnánk még igába hajtani ezt a látens energiát.”
Ebben a témakörben mindenképpen érdemes szó szerint idézni az MSZP egyik titkos aktivistáját, Braun Róbertet, aki főtanácsadóként szolgálta Medgyessy Pétert, Gyurcsány Ferencet, Bajnai Gordont és Simor Andrást. Braun túllép Kendén, Trianon számára is ünnepnap. „Az új morális rend középpontjában a politikai nemzet áll: a közösség, mely létének értelme – az, amitől tagjainak többet ad, mint a puszta gazdasági érdekközösség – nem a felsőbbrendűség vagy etnikai-kulturális egyediség, hanem a közösen vallott értékek. A morális autonómia, a szabadság, a kultúrák és életformák egyenrangúságának, az ember veleszületett, elidegeníthetetlen jogainak és méltóságának a tisztelete, a fékek és ellensúlyok rendszerének, a pillanatnyi kisebbségi vélemények és értékek védelmének, a demokrácia rendjének elfogadása és megvédése. A nyugatos értékrendet procedurális értékelv támogatja: egyenrangúságra, demokratikus vitára, a kisebbségi vélemények tiszteletben tartására épülő folyamatok biztosítják, hogy senkit ne zárjunk ki a nemzetből. Ezt a lehetőséget teremtette meg Trianon: azt, hogy másoktól függetlenül, szabadon és autonóm módon képviselhessük saját kultúránk értékeit és érdekeit. (…) Az új, 1920. június 4-én kezdődő történet – a tragédiában fogant nemzeti függetlenség és szabadság története – a magyar kultúrát képviselő és őrző politikai nemzet létét és fönnmaradását ünnepli. Az ünnep nem önmagáért való, hanem az értékekért, melyeket a nemzet képvisel.”
A marketinges Braun számára az ünneplés közben – az Egyesült Európa képében – felcsillan a boldog jövő lehetősége is.
„Az egészen bizonyos, hogy a Trianon előtti múlt narratív lezárása nélkül, a kontinuitás fönntartása mellett nincs modern és nyugatos Magyarország. Miközben nekem személyesen számos vitám van a nyugati politika jelenlegi gyakorlatával, az alapokkal kapcsolatban – szabadság, demokrácia, egyenrangúság, szolidaritás – nincsenek kételyeim. Vagyis a narratív lezáratlanságra épülő politika nemcsak tragikus, de káros is: szegénységet, szomorúságot és deprivációt eredményez. Mindennek tragikus aktualitást ad Macron francia és Gabriel német gazdasági miniszter közös cikke a The Guardianben: az Egyesült Európa ma már nem vízió, hanem történeti pillanaton belül létrejövő valóság. A magyar elitnek ma még van választása abban, hogy hova akar tartozni. Pár év elteltével, ha Magyarország nem változtat politikai világnézetének alapjain és illiberális politikai gyakorlatán, kívül reked a politikai és társadalmi egyenlőséget és minél többek számára gyarapodást és jó életet kínáló modern és nyugatos politikai kereteken. Évtizedek elteltével majd újra átkozhatjuk a nyugat igazságtalanságát és kiálthatjuk a magyarság cserbenhagyását. A Trianon fájdalmára, szenvedés- és nagyságtörténetére épülő narratíva fönntartása, a múlt le nem zárása ezt eredményezi. A történelem nem a szemünk előtt, hanem a részvételünkkel zajlik. Most. MOST. Ezért van szükség új, a független és önálló nemzeti létet ünneplő narratívára a progresszív oldalon, és ezért érdemes lezárni a kivagyi nagymagyar narratívát a konzervatív oldalon.
„A többi megbeszélhető.”
Nyilván e megbeszélhető dolgok közé tartozik az Egymillióan a magyar sajtószabadságért nevű Facebook-csoport idei közleménye: „Ma van az ultranagymagyarok sírásnapja!!! Trianon, nemnemsoha, hiszekegyhülyeség! Vissza (Kis)Nagymagyarországot!” Ide vezet a nemzeti identitás feladása, a szellemi-kulturális önazonosság elveszítése. Ez politikailag abszolút korrekt, és az emberjogi fundamentalisták számára is elfogadható. A balliberális értelmiségi csoportokat egyáltalán nem zavarja, hogy Trianonban teljesen figyelmen kívül hagyták a Kárpát-medence etnikai viszonyait, hiszen minden harmadik(!) magyar egy idegen állam polgára lett. A nagyhatalmak a kisebbségek bosszúvágyának kielégítése érdekében lemondtak a népek önrendelkezésének és a méltányosságnak oly sokat hangoztatott elvéről is.
Ezt a diktátumot tudomásul lehet venni, de lélekben elfogadni nem szabad. Aki ezt teszi, az kiiratkozik a magyarok közösségéből. Mert aki nem vállal érzelmi, lélektani, kulturális és történelmi közösséget a magyarsággal, az mitől lenne magyar? Ahogy Illyés Gyula fogalmazott: „Magyar az, akinek fáj Trianon.”
Végezetül emlékezzünk Karinthy Frigyesre, aki világpolgárnak nevezte magát, de az alábbi sorokat mégis ő vetette papírra: „De nem mondtam ki azt a szót soha. És most már nem is tudom kimondani, csak ennyit: valami fáj, ami nincs. Valamikor hallani fogsz majd az életnek egy fájdalmas csodájáról – arról, hogy akinek levágták a kezét és a lábát, sokáig érzi még sajogni az ujjakat, amik nincsenek. Ha ezt hallod majd: Kolozsvár, és ezt: Erdély, és ezt: Kárpátok – meg fogod tudni, mire gondoltam.”
Tóth Gy. László
A szerző politológus
Magyar Idők (Budapest)

2017. május 30.

Trianon: „kéne végre egy közös terv”
A trianoni diktátum témája a magyar identitás egyik alapkérdését feszegeti – véli Ablonczy Balázs, az MTA Lendület Trianon 100 Kutatócsoport vezetője. A budapesti történész a kutatócsoport céljairól, a szomszédos népek reakcióiról és a Trianon-trauma meghaladásáról is beszélt a Krónikának adott interjúban. Elmondta, Trianont, a háború végét, az összeomlást történeti eseményként kezeli, illetve tudományos problémaként, éppen ezért nem tud mit kezdeni azzal, ha egyesek úgy élik meg, hogy „nemzeti üdvtörténetük betetőzését” teszik kérdésessé „történetpolitikai machinációkkal”.
– Közel száz év telt el a trianoni békediktátum aláírása óta, de még ma is az egyik legforróbb téma a Kárpát-medencében. Miért van ez így?
– Alapvetően azért, mert a magyar identitás egyik alapkérdéséről van szó: hol húzódnak a nemzet határai, ki a magyar és ki nem az. Egy történelmi traumát érint, és kárvallottjai – a kisebbségi magyarság – mindennapi létével emlékeztet az 1920-ban és utána történtekre.
– Míg a diktátum aláírásától 1945-ig Trianon állandó téma volt, sokat foglalkoztak vele, a Rákosi-, majd a Kádár-korban gyakorlatilag feketelistára került. 1990 óta viszont ismét kutatható a téma, és számos történész foglalkozik is vele. Van még kutatnivaló ma is? Sok dolgot nem tudunk még Trianon kulisszatitkairól?
– Persze. Ezen leszünk. A számtalan kutatási irány közül az iratkiadások mellett magam nagyon fontosnak tartom a Trianonnal kapcsolatos külpolitikai gondolkodás fejlődését, a menekültek kérdését vagy az emlékműkatasztert – és még sok minden mást is.
– Ön nem csupán az MTA Lendület Trianon 100 Kutatócsoport vezetőjeként foglalkozik a témával, hanem már korábban is hozzányúlt. Trianon-legendák címmel könyvet írt, amelyben a diktátum aláírásával, illetve annak utóéletével kapcsolatos városi legendákat vette górcső alá, és igyekezett megcáfolni. Miért gondolta úgy, hogy erre szükség van? Nem érték bírálatok, amelyek szerint hazafiatlan, esetleg egyenesen nemzetáruló?
– Attól, hogy valaki hiteles, és nem legendákra alapított történeti tudást akar átadni, nem hiszem, hogy hazafiatlan lenne. Ravasz László lapját, a Református Életet idézem nyolcvan évvel ezelőttről: „Trianon ellen az tesz a legtöbbet, aki a legtöbb hazugságot irtja ki a magyar életből és a legtöbb igazságnak szerez érvényesülést”. Nyilván vannak, akiknek nem tetszik a mű, de egyfelől több helyen is igyekeztem jelezni személyes érintettségemet az ügyben. Másrészt a sok ezer eladott kötet jelzi, hogy sokan kíváncsiak arra, amit erről írtam.
– Van olyan Trianon-mítosz, ami végül mégis igaznak bizonyult? Egy korábbi interjúban arról beszélt: egyik kutatótársa olyan iratokra bukkant, amelyek azt bizonyítják, hogy a párizsi tárgyalások során a román delegáció tényleg prostituáltak bevetésével igyekezett megszerezni a bírák jóindulatát...
– Minden mítosznak van valamiféle valóságmagva: csak éppen egytényezős, a valós indokokat elfedő gondolkodásra nevelnek sok esetben. Georges Clemenceau francia miniszterelnöknek valóban volt magyar menye, de Magyarországgal nem ezért bántak el Párizsban, hanem mert a francia, angol, olasz és amerikai stratégiai igények ebbe az irányba terelték a békecsinálók gondolkodását.
A román kéjnőkről egyelőre nincs százszázalékos bizonyítékunk, de ha lesz, közzétesszük. Ha voltak is, sok eredményt nem értek el, a román határ nem a Tiszánál húzódik, és Békéscsaba vagy Mátészalka sem került Romániához.
– Az MTA Lendület 100 Kutatócsoport most a közelgő századik évforduló alapján ismét a figyelem középpontjába hozta a kérdést. Kik a tagjai, milyen alapon válogatta ki őket?
– Alapvetően történészek, de van köztük szociológus, irodalom- és művészettörténész is. Részben olyanok, akiket régóta ismerek, de vannak köztük olyanok is, akiket korábban nem ismertem, csak a szakmai munkásságuk alapján kértem fel őket, és nagy megtiszteltetés, hogy igent mondtak. Nagyon kevesen voltak, akik nemet mondtak, ők is inkább más elfoglaltságaik miatt, nem azért, mert nem látták fontosnak a projektet.
– Mi a csoport célja?
– Letenni nyolc-tíz kötetet, többtucatnyi cikket, idegen nyelvű publikációkat és konferenciaszerepléseket a magyar társadalom képletes asztalára, abban bízva, hogy ez a termés idővel hat a közgondolkodásra is. – Hogyan fogadták a történésztársak, egyáltalán a magyarországi akadémiai közeg a csoport megalakításának az ötletét? – Úgy látom, elismerés és támogatás övezi a magyar akadémiai és tudományos világban. Nagyok az elvárások is, de hát ez természetes.
– A kutatócsoport amúgy külföldön is felkeltette a figyelmet: nemrég a kolozsvári Babeș–Bolyai Tudományegyetem rektora, Ioan Aurel Pop történész egyenesen azzal vádolta meg önöket, hogy valójában románellenes magyar propaganda terjesztését szolgáló kormányhatóságot működtetnek. Miért van az, hogy a Trianon-téma feszegetése ennyire kellemetlen a szomszéd népek egyes képviselői számára?
– Nem látok a fejekbe, de hát a saját állam létrehozásának kulcspillanatairól van szó, a nemzeti üdvtörténet betetőzéséről.
Sokan nyilván úgy élik meg, hogy ezeket az erőfeszítéseket tesszük kérdésessé mindenféle történetpolitikai machinációkkal. Ezekkel nem tudok mit kezdeni: a mi célunk tudományos, a célunk az, hogy a nyilvánosság előtt és a nyugat-európai, illetve szomszédos országokbeli kollégák bevonásával dolgozzunk.
– Nem csupán a román, a szlovák vagy szerb – és újabban az ukrán – történészek reagálnak úgy, mintha a tyúkszemükre léptek volna, amikor fölmerül a Trianon-problémakör. Magyar részről is hallhatók olyan hangok, amelyek szerint kár feszegetni a témát, sőt káros, hiszen a trianoni békeszerződés nyomán Magyarország végre tényleg független, és majdnem homogén nemzetállam lett...
– Nekem az a benyomásom, hogy ez régebben volt jellemző, bár nyilván most is létezik. Trianont, a háború végét, az összeomlást én történeti eseményként kezelem, illetve tudományos problémaként. A tudományos kutatás meg ugye mindig feszegetés egy kicsit, valami korábbinak a meghaladása.
– Létezik egy közhelyes kifejezés: Trianon-trauma. Ön szerint valóban van ilyesmi?
– Nem biztos, hogy szerencsés biológiai jelzőkkel leírni egy társadalmi jelenséget, de az biztos, hogy a vesztes háborúnak, a forradalmaknak és a nemzet több részre szakadásának máig ható identitásbeli következményei vannak. Hogyan látjuk magunkat, a helyünket, másokat, kit tartunk magyarnak... Örök kérdések ezek, amelyek elől nehéz elmenekülni.
– Túl tud-e a magyarság valaha is lépni a Trianon-problematikán? Lát-e valamilyen megoldást, módszert erre? – „A nemzet közös emlék a múltból, közös terv a jövőre” – mondta Ernest Renan francia gondolkodó. Kéne végre egy közös terv.
Ablonczy Balázs (Budapest, 1974. június 26.) történész. Kutatási területe a két világháború közötti Magyarország története. PhD-fokozatát 2004-ben szerezte, Teleki Pál a két világháború között (1921–1938) témában. 2002-től 2007-ig a Teleki László Intézet Közép-Európai Tanulmányok Intézetének munkatársa, 2004-től tudományos főmunkatársa volt. 2002 és 2006 között a Pro Minoritate, 2006-tól a Kommentár című folyóirat főszerkesztője. 2007-ben rövid ideig a Pest Megyei Múzeumok Igazgatósága munkatársa Szentendrén, majd a Magyar Tudományos Akadémia Etnikai-Nemzeti Kisebbségkutató Intézetének tudományos munkatársa. 2008 óta az MTA Történettudományi Intézetének tudományos munkatársa. 2011. március 1-jén négy évre a párizsi magyar intézet igazgatójává nevezték ki. A trianoni béke történetét kutató Lendület-csoport 2016-ben jött létre a vezetésével. Az MTA Lendület-pályázatán 2016-ban ötéves támogatást elnyert Trianon 100 Lendület Kutatócsoport Trianon 100 év után: kontextus, lokalitás, régió című pályázata azt a célt tűzi ki maga elé, hogy a legfrissebb történeti tudást, új tudást teremtve és a meglévőt mozgósítva rávilágítson a trianoni békeszerződés új oldalaira, megvilágítsa a döntés megszületésének egyes, eddig árnyékban hagyott vagy esetleg félreinterpretált oldalait.
Balogh Levente / Krónika (Kolozsvár)



lapozás: 1-5




(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2020
Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék