udvardy frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1990-2006
 

találatszám: 21 találat lapozás: 1-21

Névmutató: Gergely Tamás

1997. január 10.

Gergely Tamás Brassóban született 1952-ben. Az Ifjúmunkás belső munkatársa volt, 1987-ben elhagyta az országot, Svédországban telepedett le. Két éve írásai jelennek meg a Brassói Lapokban, a budapesti Korona Pódium pályázatát az ő monodrámája nyerte meg. A marosvásárhelyi Látó is közölte egyik írását. Svédországban született egy magyar kiadó, a Veress házaspár, Veress Zoltán és Telegdi Magda tartja fent és kizárólag erdélyi írókat ad ki. /Brassói Lapok (Brassó), jan. 10./

2001. január 11.

Az első magyar nyelvű internetlap Erdélyben, az Élő Erdély (https://www.hhrf.org/erdely) 1998 nyarán indult, emlékezett vissza a kezdetre Simon Attila, aki a kezdeményezők között volt. Nem volt a hátuk mögött sem internetes cég, sem alapítvány vagy egyesület, sem párt, sem szerkesztőség. Az Internettó Transylvaniae-t (https://www.nextra.ro/internetto/) az akkori csíkszeredai legnagyobb internetszolgáltató, a Nextra indította. Később a Nextra adott az Élő Erdélynek ingyenes béreltvonalas hozzáférést vagy egy évig. Az első erdélyi magyar webhelyet hárman indították: Sándor Levente grafikus-programozó, Gálfi Péter, aki a szervert biztosította és Simon Attila. Gálfi Péternek akkor már sikeresnek mondható román nyelvű weblapja volt, a Ce este nou pe webul romanesc? (https://www.plus.ro), amely hetente a román webvilág újdonságait mutatta be, hírlevelére több száz webmester iratkozott fel. Gálfi Péter lapja, amely aztán angol nyelvterületre összpontosított, és partnerprogramokra (affiliate programs) épített, webes boltot működtetett, egy másik olyan sikersztori, amelynek tulajdonosa csíkszeredai, de amelyről Csíkszeredában szinte senki sem tud. A koncepció az volt, hogy össze kell gyűjteni egy helyre az információkat, azokat a híranyagokat Erdélyről, amelyeket különben tíz újság átböngészésével kellene megkeresni. Székely Dénes elindította a Csíkszereda Honlapja https://clmc.topnet.ro című honlapot. - Simon Attila a Könyvjelző nevű, kéthavonta megjelenő, első országos, erdélyi magyar könyvszakmai folyóiratot is internetre vitte (a folyóiratot maga alapította, főszerkesztette, szerkesztette, tördelte és postázta), és többen jelezték, hogy vásárolnának is a könyvekből. A legújabb könyvek meg is vásárolhatók. Mai napig a könyveladásból befolyt nagyon kevés összeg az Élő Erdély anyagi alapja. - Sokan olvasták például annak idején a Funar-korszak Kolozsváron a helyi sajtó tükrében című könyvet az Olvasmány rovatban, amelyet ő digitalizált és osztott meg a Magyar Elektronikus Könyvtárral is, és amely tudta szerint az első ilyen nagyméretű munka volt Erdélyben (több mint 400 oldalas könyvről van szó!). /Gergely Tamás: Internetcsinálók. Erdélyben az elsők. Interjú SIMON ATTILÁ-val. = Brassói Lapok (Brassó), jan. 11./

2001. április 13.

Az EMKES az Egyetemes Magyar Képzőművészeti Egyesület Stockholm rövidítése. Az egyesület vezetősége: Tamás György elnök, Dőry Hugó titkár, Kisfaludy Lajos pénztáros. Póttagok (szakmai és művészeti tanácsadók): Bartos József festőművész (Munkács), Brúgós Gyula festőművész (Debrecen), Dudás Gyula festőművész (Nagybánya), Essig József fotóművész (Kolozsvár) és Takács György művészettörténész (Szentendre). Az egyesületnek 169 képzőművész a tagja, Svédországból, Magyarországról, Ukrajnából, Szlovákiából, Németországból és Romániából, vannak támogató tagok is. Az EMKES rendezésében eddig hatvannégy kiállításuk volt: Svédországban, Észtországban, Magyarországon. /Gergely Tamás: Magyar festmények Stockholmban. Interjú Tamás György műgyűjtővel, az EMKES elnökével. = Szabadság (Kolozsvár), ápr. 13./

2001. május 23.

A közép szélsősége - az új fasizmus (Mittfältsextremismen - den nya fascismen) címmel közölte a legnagyobb svéd országos napilap, a független Dagens Nyheter Tamás Gáspár Miklós cikkét május 22-i számában. Ebben TGM Orbán Viktor magyar miniszterelnököt Berlusconival és Haiderrel rokonította, azt állítva róla, hogy jobboldali értelmiségiek egy csoportjával új állami politika kialakításán dolgozik. A cikkíró szerint mindhárom említett politikus egy újfajta "kizárásos" politika képviselője. Tamás Gáspár Miklós Orbánék politikáját "posztfasizmus"-nak nevezte. Amelynek nincs szüksége Führerre, egypártrendszerre és SS-re, amelyik a "politikai középre" alapoz, a tehetősekre, vagyis az "önzők"-re és a rasszistákra. Ennek a politikának, melynek - Tamás szerint - bűntársai a mai globális kapitalizmus, eszközei, melyek irányítanak és amelyekkel sakkban tartják azokat, akik magasabb bérért és jobb munkakörülményekért harcolnak, a tőkeáramlás meg a Nemzetközi Monetáris Alap. /(Gergely Tamás, Stockholm): Mit ír TGM a legnagyobb svéd napilapban? = Romániai Magyar Szó (Bukarest), máj. 23./

2001. szeptember 25.

Nagyváradon 1994-ben alakult meg az Ady Endre Sajtókollégium, tájékoztatott Kinde Annamária, a sajtókollégium vezetője. Az újságírókat képző iskola első igazgatója Stanik István (akkor az Erdélyi Napló főszerkesztője) volt. A sajtókollégiumot a budapesti Bálint György Újságíró Akadémia mintájára hozták létre. A tanrend is a budapesti minta alapján alakult ki. A harmadik évben médiamenedzser-képzést is hirdetett a sajtókollégium, valamint az egyházi újságíró szak indításával is próbálkoztak. Később indult fotóriporter képzés, valamit olvasószerkesztő-korrektor tanfolyam is, illetve két éve már tördelőszerkesztőket is képeznek a sajtókollégiumban. Mindehhez sok segítséget kaptak a magyarországi és a hazai sajtós kollégáktól. A tanrendben ugyanis négy hetes szerkesztőségi gyakorlat is szerepel. Az új tanévre is meghirdették nappali tagozaton az újságíró-, valamint a tördelőszerkesztő-képzést, levelező tagozaton négy szakot: újságíró, egyházi újságíró, olvasószerkesztő-korrektor valamint fotóriporter-operatőr képzést. A sajtókollégium Nagyváradon, a Kanonok soron működik. /Gergely Tamás, Stockholm: Kitömött magyar újságírók? Interjú Kinde Annamáriával, az Ady Sajtókollégium vezetőjével. = Romániai Magyar Szó (Bukarest), szept. 25./

2001. november 12.

Balassa Bálint elmondta, hogy a Határon Túli Magyarok Információs Központja Alapítványa nevében internetes honoldalt alapítottak határon túli magyarok számára. Elsősorban az anyaország területén kívül élő magyar egyének, szervezetek, csoportok, intézmények számára szeretnének egy kapcsolatteremtési rendszert létrehozni. A határon túli magyarok részére szeretnék lehetővé tenni minden olyan kulturális, gazdasági, egészségügyi, nevelést és társadalmi beilleszkedést segítő információ elérését, amelyhez egyébként csak nehezen jutnának hozzá. A Határon Túli Magyarok Hivatala szerint az alapítvány tevékenysége olyan közfeladat, amely a HTMH-t létrehozó kormányrendelet alapján állami szerv által ellátandó feladat. Honlapcímük: www.htmik.hu, e-mail címük: ik@axelero.hu. /Gergely Tamás: Portálok portálja. Interjú Balassa Bálinttal. = Romániai Magyar Szó (Bukarest), nov. 12./

2002. december 12.

Balázs D. Attila a nagyváradi Ady Endre Sajtókollégiumban két éve záródolgozatát az erdélyi magyar internetes újságok történetének szentelte. Összegzésében az Élő Erdély, a Hunorpress, a MÚRE online hírügynöksége, a Transindex, az Erdély.com, a Hírek.ro, az Udvarhely.ro és Csík.ro szerepelt. Emellett említhető a váradi születésű Szűcs Tamás Erdély-honlapja (https://erdely.web.com), a több ezer erdélyi linket tároló Transylvania.info, ami négy nyelven olvasható, és persze a nyomtatott sajtó internetes változatai is. Ezek többségének a Magyar Emberi Jogok Alapítvány szervere biztosít helyet (https://hhrf.org), viszont olyanok, mint a Krónika, a Nyugati Jelen, az Erdélyi Riport már saját domain-nel is rendelkeznek. Balázs D. Attila Nagyváradon lakik, jelenleg Budapesten tanul és a Transindex budapesti tudósítója. /Gergely Tamás: Bolondokeneke.hu. = Romániai Magyar Szó (Bukarest), dec. 12., Postafiók rovat/

2003. január 6.

Vízumköteles irodalom? címen virtuális konferenciát szervez Balla D. Károly kárpátaljai író. A felkérésére válaszolók között van irodalomtörténész, nyelvész, író, költő, újságíró, Kolozsvártól Krakkón át Torontóig. Balla további félszáz szakmabelit kért fel, hogy bekapcsolódjanak a disputába. Kántor Lajos írta a konferencia nyitó szövegét, megjelent a világhálón a tucatnyi előadás. Balla D. Károly honlapja /www.hhrf.org/ungparty/ egyszemélyes, egymaga készíti. A honlapon belül a Pánsíp viszont szabályos irodalmi folyóiratot képez (ez az 1993-ban alapított nyomtatott lap világhálóra mentett folytatása). /Gergely Tamás: Vízumköteles irodalom? Interjú Balla D. Károllyal. = Romániai Magyar Szó (Bukarest), jan. 6./

2003. január 7.

A Terasz c. irodalmi weblapon (www.terasz.hu) Erdélyből - Erdélyről felcímmel több tucat szöveg olvasható. A magyarországi internetportál szerkesztője, Onagy Zoltán elmesélte, hogy a hetvenes években előfizetője volt az Utunk című hetilapnak, ő K. Jakab Antalon, Szilágyi Istvánon szocializálódott, meg Bálint Tiboron, Köntös-Szabón és Bodor Ádámon. /(Gergely Tamás): Helyszíni tudósítás a Teraszon. = Romániai Magyar Szó (Bukarest), jan. 7./

2003. szeptember 12.

Szept. 10-én Kolozsváron, a Phoenix könyvesházban bemutatták az Egyetemes Magyar Képzőművészeti Egyesület Stockholm című kötetet. Gergely Tamás Stockholmból, Tar Károly Lundból, a két Takács Gábor közül pedig egyikük Kolozsvárról, másikuk Szentendréről írta a könyv tanulmányait és beszámolóit. Ezután Sebesi Karen Attila színművész és lánya /Sebesi Hripszimé Tündér/ előadása következett. /Dézsi Ildikó: Svéd művészet, magyar módra. = Szabadság (Kolozsvár), szept. 12./

2004. június 30.

A Bukarestben élő Gazdovits Miklóst 1990-ben kérték fel a bukaresti Ararat című lap szerkesztői, hogy az örmény vallási és kulturális központ könyvtárában lévő magyar nyelvű könyvek alapján írjon tanulmányokat az Erdélyben élő magyarörményekről. A tanulmányokból könyv lett, a magyarörményekről szóló történelmi munka. A 2000-ben Stockholmba látogató szerzőt felkérték előadás megtartására Stockholmban, illetve Södertäljében, ezek egyikén hangzott el az a kívánság, hogy az előadások tartalma könyv formájában is megjelenjen. A kiadásra a stockholmi EMKES vezetője, a Kolozsvárról elszármazott Tamás György vállalkozott, a könyv címe: Az erdélyi örmények történetéből. Ezt követően jelent meg az Örmény kultúra és művészet Szamosújváron, melynek Gazdovits Miklós társszerzője, továbbá ez év végén adja ki a Kriterion Az erdélyi örmények történetének bővített változatát. /Gergely Tamás, Stockholm: Magyarörmények Stockholmban. Gazdovits Miklós munkásságáról. = Romániai Magyar Szó (Bukarest), jún. 30./

2005. május 17.

Tamás György műgyűjtő fáradhatatlanul rendezi a kiállításokat, csoportost vagy egyénit, kiadványokban népszerűsíti az egyetemes magyar képzőművészeti munkákat, elsősorban Stockholmban, az Egyetemes Magyar Képzőművészeti Egyesület Stockholmon – az EMKES-en keresztül. Ennek az egyesületnek a célja, amint a hasonló című könyv első fejezetében a négy szerző, Gergely Tamás, Stockholm, Takács Gábor, Kolozsvár, Takács Gábor, Szentendre és Tar Károly, Lund, kifejti, a magyar képzőművészet támogatása és népszerűsítése, ezen belül kiemelten az erdélyi szerzőké és munkáiké. Most rendezi a második nagyszabású képzőművészeti tárlatot Tamás György műgyűjtő. Mind a március 17-i, első, mind a mostani, második, május 26-án megnyíló kiállítás, az EMKES 10. jubileumának szentelt rendezvény bemutatja a magyar képzőművészeket Kolozsvártól Amerikáig, Nagybányától Párizsig. A Kolozsvárról elszármazott mecénás szervezte márciusi kiállításon kiváltságos helyet kapnak kolozsvári képzőművészek: Essig Klára, Imecs László, Macskássy József, Miklóssy Gábor, Tompos Opra Ágota, Starmüller Géza, Gy. Szabó Béla, Szolnay Sándor, Takács Gábor, Tóth István. Közülük ugyan sokan már elhunytak. A felsoroltakon kívül több mint 25 magyar képzőművész munkáját mutatták be. A május 26-án Stockholmban, az Idős Magyarok Klubjában (Senior Klub) nyíló kiállításon 38 képzőművész szerepel 59 munkával. Ezen a kiállításon zömmel szobrászok, keramikusok szerepelnek, de festők és grafikusok is. Az alkotók egyharmada „kincses Kolozsvárt” képviseli. /Tatár Zoltán: Magyar képzőművészeti tavasz Stockholmban. = Erdélyi Napló (Kolozsvár), máj. 17./

2008. augusztus 13.

Korond első írásos említésének 675. évfordulója alkalmából képzőművészeti tárlat nyílt a művelődési házban, Benczédi Sándor, Páll Lajos, Józsa Judit, Kedei Zoltán, Láng Eszter, Tóth Ferenc, Venczel Árpád és Vinczeffy László munkáiból. A képzőművészeti galéria első kiállítója a 70 éves Páll Lajos volt, aztán Tóth Ferenc mutatkozott be festményeivel, majd a gyermeknap alkalmából Forró Ágnes, Kuti Botond és Molnos Zoltán mese- és mondaillusztrációival. A tizennyolcadik évét betöltő korondi Hazanéző folyóirat idei második számában tizenöt szerzőt mutat be azok közül, akik alkotásaikkal, kutatómunkájukkal, közéleti tevékenységükkel öregbítették a nagy fazekasfalu hírét-nevét. Az ünnepségen Ambrus Lajos főszerkesztő, a Firtos Művelődési Egylet elnöke köszöntötte az alkotókat és a népes közönséget, vallomásos emlékezést hallhattak Tófalvi Zoltántól, dr. Bíró Á. Zoltántól, dr. Láng Esztertől, Kedei Zoltántól, Majla Sándortól, Ráduly Jánostól, Simó Mártontól, Czegő Zoltántól. A Hazanéző ünnepi számának szerzői: Bölöni Domokos, Kercsó Attila, Ambrus Lajos, Molnos Lajos, dr. Bíró Á. Zoltán, Gergely Tamás (interjúja Bölöni Domokossal), Czegő Zoltán, Józsa Judit, dr. Koncz Gábor (Józsa Juditról), Kedei Zoltán, dr. Láng Eszter, Majla Sándor, Debreczeni József (Páll Lajosról), Ráduly János, Simó Márton, Tófalvi Zoltán, Gáspár Sándor (Tóth Ferencről), Jakobovits Miklós (Vinczeffy Lászlóról). Az egykor Korondon tanárkodó Czegő Zoltán keserű számvetésében írta, a legképtelenebb utat választotta 1988-ban: beállt magyarnak Magyarországon. „A magyar irodalom történetében soha ilyen szolgalelkű írótársadalom nem ügyködött, mint az elmúlt ötven évben” – vallja Czegő. /Damján B. Sándor: Tárlat és lapbemutató Korondon. = Népújság (Marosvásárhely), aug. 13./

2009. július 4.

A Székelyföldről Bécsbe elszármazott Székely Szabó Zoltán volt már színifőiskolás, színész, színésztársait faggató újságíró, író, rendező, de a központi szerep nála mindvégig a humoristáé. Megjelent új könyve /Tutuka avagy az utolsó Szabó. Magánkiadás, Bécs, 2009/ ezzel a mondattal kezdődik: „Én már megittam a kenyerem javát. ” Ez a humor tart az utolsó mondatig, mindössze a fajtája változik. Ceausescu diktatúráját idézi fel ilyen mondatokkal: „Amikor Velence helyett ismételten Lisznyót választottuk üdülőhelyül. ” „A korabeli divat szerint a román szekusok magyar nőt viseltek. ” Szívbemarkoló kérdés: „Hogy miért éppen Viskyvel üzentek nekünk félelmet?” Visky Árpádról van szó, arról a színészről, akiről már sosem tudjuk meg, hogy öngyilkos lett-e vagy felakasztották: „A tetemrehívás a mai napig elmaradt, marad tehát a kérdés: fel is akasztották, vagy csak le?” /Gergely Tamás: Megitta már a kenyere javát. Székely Szabó Zoltán legújabb kötetéről. = Népújság (Marosvásárhely), júl. 4./

2010. január 5.

Az elszámolást el kell végezni
Cseke Gábor: Jelentések – magamról. (Emlékezés ellenfényben) Kolozsvár, Polis, 2009.
"Mifelénk immár megszokottá vált ellenállásról, ellenállókról beszélni. Akik persze léteztek, voltak. Hála és dicsőség nekik. Ám ha erről az oldalról nézzük a letűnt hatalomhoz való viszonyunkat, akkor a nyilvánvaló hús-vér ellenállók mellett ugyanakkor széles pászmát találunk a valamilyen módon, kisebb-nagyobb formában, a lehető legváltozatosabb alakzatokban és körülmények között ellenállókból, szabotálókból, a felső parancsokkal szembehelyezkedőkből, a kivárókból s ezáltal a torz utasítások hatását tompítókból. Paradox módon, sokszor egy és ugyanaz az ember volt az együttműködésben érintett – nem beijesztett, megzsarolt, csapdába csalt – és a szembehelyezkedni próbálkozó, anélkül hogy Janus-arcúnak kellene ezért neveznünk. A vergődés, az erkölcsi vívódás, a számlák kétségbeesett kiegyenlítésének vágya mindkét irányban mélyre szippantó örvényként forgott körülötte, s ő evickélhetett köztesként, amíg csak fásultan fel nem adta a küzdelmet. * Nem tudom, létezik-e egyáltalán érdek abban, hogy e pokoli szövevényben egyszer is tisztán lássunk? Az idő, sajnos, nem az igazságnak dolgozik. Az önvizsgálat még segíthet, bár könnyen megeshet, hogy akik szembenéznek magukkal és cselekedeteikkel, közmegvetésnek vagy közröhejnek teszik ki magukat. Csakhogy az ember nem a színpadnak és a közönségnek él. Az elszámolást el kell végezni. A tényeket le kell szögezni, a körülményeket föl kell mérni, a vonalat meg kell húzni, és az eredménybe bele kell törődni. (389. oldal)
"Aki a kommunista rendszer évtizedeit – pláne közéleti szerepet vállaló értelmiségiként – megélte, nem kerülheti meg a személyre szabott kérdést: hogyan történhetett? Lehet-e mentség a naivitás? Meddig igazolható a – közmondás szerint pokolba vezető – jószándékú kompromisszumkeresés? Cseke Gábornak van bátorsága nyíltan szembenézni ezekkel a kérdésekkel. A hatvanas évek végétől Bukarestben élt költő, prózaíró, az Ifjúmunkás egykori főszerkesztője, majd az Előre vezető publicistája maga is része volt az akkori ideológiai gépezetnek, s most, miközben első kézből nyújt betekintést az 1989 előtti romániai magyar sajtó belső életébe, az emlékidézés szeszélyes útján haladva gazdag tényanyagot is felvonultatva, kemény önkritikával néz szembe a maga rossz döntéseivel is." (A kötetborító szövege)
"…1990-ig azt kellett figyelnie az embernek egy szövegben, hogy lehetőleg ne lépjen át bizonyos tilalomfákat, tabukat, előírásokat. Egy problémás írással kapcsolatban az ember érveket keresett s gyártott ahhoz, hogy miért nem közölhető az illető kézirat, vagy milyen beavatkozással tehető azzá. A sajtószabadság eljövetele után viszont már úgy okoskodtam: bármilyen probléma is legyen az írás, ha megüti a minimális szakmai küszöböt, joga van napvilágot látni, de nemcsak az illető szövegnek, hanem minden egyébnek, ami éppen vitába száll vele. Megtanultam elvonatkoztatni attól, hogy ki ír az ízlésem, a gondolatmenetem, a stíluseszményem szerint, és ki homlokegyenest ellenkezőleg. S rá kellett jönnöm, hogy az emberek nagy részének igenis a vérében van az ízlés- és gondolati terror, s egyedüli helyes álláspontnak csak a sajátjukat hajlandók elfogadni, ugyanakkor el is tiltanák a nyilvánosságtól a másfajta megnyilvánulásokat." (254. oldal)
"A megfáradt, keserű, meghasonlott fickók az egykori Előre munkatársai, akik az új világban már új fejléccel, de a múlt terhét hordozva, nem igazán tudják megünnepelni a lap fennállásának 55. évfordulóját, meghasonlott fickók. Ki-ki a maga belső elszámolnivalójával" – így fogalmaz Cseke Gábor memoárjában. Írja róluk, írja magáról, hiszen közéjük tartozik. Nem első alkalommal vall a maga elszámolnivalójáról: a világhálón, az Andrassew Iván honoldalán Milos könyve című naplójában már olvastunk arról, hogy az Ifjúmunkás főszerkesztőjeként hogyan írta meg az egykori román diktátort dicsőítő első versét, a jelen szövegben: Jelentések – magamról folytatja önmaga élve boncolását. Keresi azokat a jellemvonásokat, körülményeket, amelyek simulékonyságát, a konfliktusoktól való félelmét, saját szavával: "balekségét" eredményezték, melyeknek "köszönhetően" a diktatúra eszközévé vált. * "Mint Ifjúmunkás- főszerkesztő és botcsinálta ifjúsági mozgalmár bilincses foglya lettem saját státusomnak." Módszere, mint szinte mindenkinek azokban az időben, a "lehajtott fej" politikája, meggyőződése, hogy simulékonyságával több eredményt ér el, mint nyíltan szembeszegülve. Az eredmény egy, a lapba belopott vers, egy gerinces riport, a lap felének, harmadának olvashatóvá tétele. Magának a lapnak a megjelenése, mert ha sok minden hamis is volt a sokszor utált lapokban, a magyar szó összekötötte a közösséget, melyhez szólt, hasonló szerepe volt a magyar nyelvű sajtónak, mint az egyháznak. * Cseke Gábor vétkei két csoportba oszthatók: az elsőbe tartozók a főszerkesztői székhez kapcsolódnak, amiről nem ő maga, hanem az egyre jobban szorító diktatúra tehet. Ha nem ő, vállalja más, hiúságból, balekségből, vagy mint Cseke utóda esetében, kényszerből. Tekinthető ez valamiféle társadalmi "leosztás"-nak, amiért akár a közösségi felmentés is kijár. A másik kategóriába tartoznak a megbocsáthatatlan bűnök, amik abból adódnak, hogy főként az Előre szerkesztőjeként túlságosan is azonosul a szerepével. Jelen könyvében mindkettőért egyformán vezekel. Ám túl sok, amit a szennyből felvállal, a differenciálás tárgyilagosabb képet eredményezne. * Irtózott mindenféle konfliktustól, egyenesen félt ("Akkoriban sok mindentől féltem"). Féltette többek között családját, amelyiknek lakást szeretett volna szerezni, s az abban az időben fölöttesei akaratától függött… Bűnnek számított, hogy két testvére külföldre távozott. Saját hibájából, vagy csak helyzete következtében nagyon egyedül állt. Szellemi társak nélkül (azt kellett nézni, ki besúgó a közvetlen közelében), egy idegen városban (miért kellett magyar lapot írni a román fővárosban?) sebezhető az írástudó. Nem beszélve arról, hogy mindig is meg akart felelni, jófiúnak látszani, számítsuk ide hiúságát ("még ha dekoratív is, helyem volt a hatalmi hierarchiában"), meg hogy hitt a szóban, továbbá hitt a szocialista eszmékben, meggyőződése volt, legalábbis kezdetben, hogy a pártot belülről alakítani lehet. Hite baleksággá változott, s mire felkapta a fejét, már beszennyeződött a lelke, kifosztották. * Cseke őszintén feltár minden titkot, célja nem a bocsánatkérés, hanem, hogy belső nyugalmát meglelje ("Nincsenek nagyratörő terveim: magammal szeretnék egyenesbe kerülni, ha egyáltalán lehetséges"). Alapállását a következő elvek magyarázzák: "Kollektív bűnösség nincs. A múlt hibáiért egyénenként kell megvallania mindenkinek a maga felelősségét." Néhány sorral lennebb ez áll: "Ezen túl viszont kollektív bűnrészesség igenis van. A hallgatás, a ferdítés, a kényszerű fintor, a számlabenyújtás, a mosom kezeimet, a minimalizálás – csupa szégyenletes tett." * …őszintesége a legerősebb pontja a memoárnak, melynek legizgalmasabb oldalain konkrét esetekről olvashatunk az Ifjúmunkás című hetilap, valamint a párt orgánumaként szolgáló napilap, az Előre kulcsfontosságú eseményeiről. Például arról, hogyan zajlott le ez utóbbinál rendszerváltáskor a főszerkesztőváltás. Arról, hogyan történt a hetvenes években újságírók káderezése. Hogyan telepedett rá a szerkesztőségekre a Securitate. A szerző szándéka az élmények leülepedtekor még egyszer megfogalmazni a vele megesetteket. Egy tárgyilagos, a történéseket időrendi sorrendben prezentáló, még inkább részletező összegezést (ha viviszekció, hát legyen viviszekció!), mely mellőz a gyújtópontban álló témához nem közvetlenül fűződő életrajzi elemeket, nagyon várunk, addig is ajánljuk kötelező olvasmánynak a Jelentések…-et azok számára, akik nem élték át a szóban forgó éveket, akiknek élete tisztábbra sikeredett, s nem utolsósorban a szembenézést eddig elodázóknak, hadd ismerjék meg belülről a kényszerűségből együttműködő politikai "balek" lélekrajzát. Önéletrajzok általában nem erről szólnak – Cseke Gábornak volt ereje megírni. * Szemelvények Gergely Tamás írásából ("Keserű, meghasonlott fickók" – Cseke Gábor: Jelentések – magamról c. könyvéről. Látó, 2009. december)
Összeállította: B. D. Forrás: Népújság (Marosvásárhely)

2012. szeptember 22.

Értékkeresők (Beszélgetés Borcsa János irodalomkritikussal)
– Új könyved, az Értékkeresők – értékalkotók (Kriterion, 2012), mely kritikákat, portrékat, tanulmányokat tartalmaz, az „új” Kriterionnál jelent meg, mely tudtommal nem közöl kortárs, élő szépirodalmat. Kritika a kortárs irodalomról mégis belefér a profiljába? Miért a Kriteriont választottad?
– Habár kis arányban van jelen a kortárs, élő szépirodalom az „új” Kriterionnál, számomra fontos, hogy kéziratom lektorálása igen igényes volt, s a kötet szerkesztését egyik legjobb irodalmárunkra, Jakabffy Tamásra bízta a kiadó. 1984-ben különben ott jelent meg első kötetem a Forrás-sorozatban, Molnár Gusztáv szerkesztésében. Az akkori Kriterionnak, tudjuk, szinte minden kéziratért meg kellett harcolnia az uralgó kommunista kultúrpolitika körülményei között. Az én akkori kötetem esetében mindenképpen így történt, hiszen azok az írók, költők, akikről kritikáim, tanulmányaim készültek, szinte mind a rendszer tiltott vagy megtűrt szerzői között voltak azokban az években, s emellett a Vajdaságban, Felvidéken élő magyar költőkről írt kritikák is szerepeltek a kötetben (Tolnai Ottó, Cselényi László), valamint egy elemzésem az Erdélyből Budapestre repatriált Páskándi Géza költészetéről… Ilyen személyes indítékok kapcsolnak engem az „örök” Kriterionhoz. – Hozzászoktam, hogy nálad minden tudatos – s látom, hogy a jelen kötet írásait a Székelyföldben meg a Háromszékben közölted. Kérdem hát: ez is valamiféle ragaszkodás a szülőföldhöz? – Az írások nagy többségét valóban a Csíkszeredában megjelenő, de az egész magyar nyelvterületen terjesztett – és értékelt! – kulturális folyóiratban, a Székelyföldben közöltem, de közel érzem magamhoz a sepsiszentgyörgyi napilapot, a Háromszéket is, amelynek igényesen szerkesztett Kultúra rovatában jó megjelenni szűkebb pátriám olvasói előtt. – Kritikáidat máskor is gyűjtötted kötetbe. Mi lenne a mostani, reprezentatív összeállítás, megmérettetés egy szélesebb közönség előtt?
– Talán dokumentálása annak, hogy mire figyel vagy mit tart figyelemre méltónak a kritikus egy-egy rövidebb, néhány éves, mondjuk fél évtizedes időszak irodalmi terméséből. A folyóiratban, lapban közölt kritika szerepe ugyanis a – viszonylag gyors – befogadás és feldolgozás, kötetbe gyűjtve az irodalomtörténeti széttekintésben-összegzésben is segíthet, no meg a kritikus irodalomképéről is hitelesebben tanúskodik. Ilyen gondolattal állítottam össze Irodalmi horizontok (2005) és Merítés (2009) című kötetemet is, a Szövegszigettenger (1997) viszont már egy hosszabb időszak, a diktatúra utolsó évtizedének és a rendszerváltást követő néhány évnek az irodalmi produkciójából mutat be műveket és jelenségeket. De az sem hagyható figyelmen kívül, hogy a kritikus is az idő szorításában dolgozik, s így minden fontos könyv vagy irodalmi jelenség kihívásának nem tud eleget tenni.
– Szövegeid szinte kivétel nélkül kortársakról, sőt, élő kortársakról szólnak, számíthatunk irodalomtörténeti összefoglalóra?
– Az ember nemcsak várakozik a munkáját lehetővé tevő kedvező körülmények eljövetelére, hanem maga is tesz azért, hogy ezek megteremtődjenek. Egyre több feladatot vállal magára, miközben tudja, fogy a személyes ideje. Számomra az egyszemélyes vállalkozások rokonszenvesek (a legutóbbi, amelyikről tudomásom van, a Pomogáts Béláé), de a szintézis helyett én pillanatnyilag egy személyes arcképcsarnokot tudnék elképzelni…
– Boér Géza emlékét életben tartod, ebben a könyvben is szerepel, Bartis-kör, Lazics baráti társaság alakult, jelei lennének ezek a kezdeményezések egy újfajta irodalmi szerveződésnek? – Amire utalsz, marosvásárhelyi kezdeményezések, az ottani irodalmi élet tükrei, Kézdivásárhelyen viszont, ahol magam munkálkodom, a tükrök, sajnos, ilyesféle dolgokat nem tükröznek mostanában… Pedig a Boérról szóló tanulmányom írásakor ilyen szándék is vezérelt: bemutatni, hogy egykor, akkor volt valamiféle irodalmi élet a szélfútta udvarterek városában. – Több év telt el legutóbbi interjúnk óta. Akkor az Ambrózia hatodik könyvéről beszélgettünk. Létezik még az Istenek Eledele Kiadó? Hányadik kötetnél tartotok?
– Meghaladta a tucatot, de meggyőződésem szerint egyik sem tucatáru! Van köztük népi írástudó tollából született visszaemlékezés a szovjet hadifogságról, falusi értelmiségi memoárja, neves művelődés-, művészet- és egyháztörténészektől származó tanulmány felső-háromszéki műemlékekről, album, amely a régi Kézdivásárhelyt mutatja be képeslapok alapján. A tizenharmadikat teljes egészében szülőfalum bemutatásának szenteltem, magam szerkesztettem, Kézdiszentléleki breviárium címmel 2009-ben jelent meg, és olvasható az Erdélyi Magyar Elektronikus Könyvtárban, az Adatbankban is.
Gergely Tamás
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

2013. június 29.

És kint mi vár rád
– Mik voltak a legintenzívebb félelmeid a diktatúra idején? – Hogy emberi méltóságom utolsó dekáitól is megfosztanak... Rám szállnak, bekerítenek, megzsarolnak a csigagerincűek – engem, aki nekik soha, de rájuk mindig szerettem volna köpni. Rettegtem a fizikai bántástól, tudtam, képtelen lennék elviselni.
De inkább talán attól féltem, hogy könnyen provokálható tehetetlenségemben valami visszafordíthatatlan őrültségbe hajtanak. Miként az szinte meg is esett, a szeku fizetett külső munkatársa agresszív provokációjának köszönhetően. Álltam vele szemben (nevét sosem felejtem), az esőköpenyem alatt hatalmas kést szorongattam, s éreztem, hogy bármelyik pillanatban böllérré változhatok. Hirtelen pályamódosításomban cimborám parancsszava fékezett meg. Ez volt az elvtársak aljas módszere: minél mélyebbre süllyeszteni az embert, minél jobban megalázni, hogy aztán annál kiszolgáltatottabb, annál manipulálhatóbb legyen.
– Vezetőségi tagja vagy az Europa Clubnak...
– A klub a nagy idegenben menedéket nyújtott, fellépési lehetőséget kínált – életmentő volt a valahova tartozás, az anyanyelvi közegben forgolódás. Itt kinn döbbentem rá, mennyire közösségi emberré tett a színház. Kerestem hát a fórumot, melyen szólhatnék kizsigereltségünkről, fajüldözöttségünkről, lidérces álmainkról – az otthoni állapotokról. Memorandumot írtam, az osztrák rádióban elsőként számoltam be részletesen az Aranykorszak népboldogításáról, forgolódtam a Szabad Európa Rádió szerkesztőségében, nyílt téren, fáklyafényben fújtam a mikrofonba az Egy mondat a zsarnokságrólt… de talán az Europa Clubban tudtam a legtöbbet elmondani üldöztetésünkről. Idővel aztán bekerültem a vezetőségbe, s legfőbb törekvésem erdélyi művészek, politikusok meghívása-felléptetése lett. Újabban évkönyvet szerkesztek az elhangzó előadásokból. – Szerkesztőségi tagja vagy a Bécsi Naplónak...
– Egy ideig én voltam a szedője, majd „ postása”. Aztán bevettek a szerkesztőségbe. Itt is az erdélyieket protezsálom. Mivel túl „komoly” újság, házi használatra összehoztam egy (bor)humoros lapot Szürkebarát címmel. Ugyanis gazda lettem az óhaza kies dűlőjében, magam művelem meg szőlőmet hétvégeken, magam szüretelek, többedmagammal iszom a pompás nedűt; szerencsére olyan sok barátom van, hogy a két szomszéd is nekem termel.
– Politikai szatírákat írsz. Lett belőlük két kötet...
– Bőven volt és van élményanyagom, sajnos. A mérhetetlen ostobaság, a bunkó gőg, a gazember szemfényvesztés, a fröcsögő sovinizmus, ami a világ legcsodálatosabb hazácskájának kikiáltott szemétdombon tovább folyik, kimeríthetetlen forrást biztosít. Így hát a Dákok a nyitott égbolton, az Öntudat és facke után írom Az elvtárs nem vész el című neobalkáni helyzetjelentést.
– Elő is adod ezeket a szövegeidet?
– Persze. A Kárpátok Bölénye még javában üzekedett, amikor a klubban kiteregettem a kommunista szennyest. A decemberi (vissza)fordulat aztán lehetővé tette, hogy Erdélybe is beugorjam. Sepsiszentgyörgyön és Marosvásárhelyen (pontosan a márciusi pogrom első évfordulóján) író(?)-olvasó találkozó keretében „viseltem ki magam”. Tavaly Kézdivásárhelyen, Szentgyörgyön, Vásárhelyen léptem fel két kollégám besegítésével, a román Szabad Európa Rádió szerint nemzetgyalázó bűnében kéjelegve.
– Játszottál színpadon eljöveteled óta?
– Hat év „nyugati tanulmányidő” után több hónapra hazamentem, és Nemes Leventével felújítottuk-átrendeztük az Emigránsokat. Ezzel is bejártuk a Monarchiát: Szentgyörgy, Kisvárda, Bécs, Grác, Innsbruck. – Milyen a kapcsolatod egykori kollégáiddal?
– Kitűnő. Mind a hat társulattal. Mostanában többet találkozom velük, mint otthoni korszakomban. Szeretem őket. Vajon azért, mert nem vagyok köztük? Ők is szeretnek engem. Vajon ugyanezért? (A főiskolától egyszerűen imádatot várok: nekünk, menekült színészeknek köszönhetik, hogy egyáltalán áll még az intézet. Mert ha mind otthon maradunk...) Magyarországi vendégszerepléseiken igyekszem megjelenni, erdélyi körútjaimon beugrom egy-egy előadásra, vagy legalább röpke, boros pletykapartira, most drukkoltam és koccintottam végig a Határon Túli Magyar Színházak Fesztiválját (Kisvárda)... De mindennél lényegesebb: Az utóbbi három esztendő alatt a marosvásárhelyiekkel három, a szatmárnémetiekkel, a nagyváradiakkal és a szentgyörgyiekkel két-két alkalommal, egyéni előadókkal vagy tucatszor sikerült betörnöm Bécsbe. Azon spekulálok, miként lehetne rendszeresíteni ezeket a labancföldi portyákat. – Szerinted milyen a jelenlegi hazai magyar színjátszás?
– Jaj, ezt a kérdést megspórolhattad volna! Röviden: amilyen lehet. Vagyis esetleges. Kevés a színész, kevés a rendező, egyre kevesebb a néző... A II. Sírásó Hamletet, a Dajka Júliát játszik... A társulatok Godot-ra várnak... a főiskola irányából. Reméljük – kivételesen – mindenüvé megérkezik. – Mire jó a jelen kötet? Emlékezni? Összefog? Közös krónikát írtok?
– Lehet, hogy semmire, nem tudom. Megeshetik, hogy csak nekem kell. (De már az is egy vevő.) Hogy van-e dokumentumértéke, hogy mond-e valamit erről a nemzedékről, az erdélyi magyar színjátszás utóbbi évtizedeiről – majd eldől.
– Hogyha a „szentgyörgyi színpadot” kihúzzák alólad, alólunk, befogadó hazánk idegenként kezel, s Magyarországon sem éreznénk magunkat otthon, akkor meg mire fel...? – Mi már otthon sem éreznénk magunkat otthon, itt idegenek vagyunk, Magyarországon meg románok. Hogy mégis mire fel? Én ehhez a csapathoz tartozom, már nem tudok, és nem is akarok más lenni, mint aki voltam. Hiába menekül az ember Afrikába, gyönyörűen lebarnulhat ugyan, de négerré nem lehet soha.
– Nem furcsa, hogy míg Ceauşescu élt, puszta jelenlétével is célt meg értelmet adott életünknek: át akartuk menteni magunkat egy feltételezett jobb világba...? – A jobb világ valóság. Amikor lötyögök Velencében, nyaralok Mallorcán, amikor meg sem állok a határátkelőkön – szabad vagyok. Amikor nem érdekel, hogy melyik politikus mit blöfföl, amikor azt mondom és írom, amit akarok – szabad vagyok. Amikor azt eszem és iszom, amire kedvem szottyan, azzal állok szóba, akivel tetszik, és olyan nyelven, amilyenen épp méltóztatom – szabad vagyok. Igaz, amikor az otthonra, szüleimre, a színpadra gondolok – szakadok meg. Én mindenképpen átmentettem magam, az öngyilkosság legéletképesebb formáját választva. Az idegeim hozzávetőlegesen rendbe jöttek, szédüléses rosszulléteim kimaradtak. Bal szememből a foltok eltűntek, (enyhe) üldözési mániám odalett, ostoba indulataim szelídültek, állandó görcsös éhségérzetem feloldódott... Az őrület az, hogy a múlt egyre szépül, az ember mindinkább csak arra emlékszik, ami kellemes volt, néha már olyasmiken nosztalgiázik, amikért valaha káromkodott, sziszegett. Rózsaszínesedik az egész otthoni (fiatalkori) életünk, olykor már-már a nyomorra, a fájdalomra, a rabságra is vágyunk, mert az legalább a mienk volt... Meglehet, hogy e tekintetben érzékenyebb vagyok másoknál, mert vén fejjel nem értek semmihez (amuzikális a kezem), tanulni pedig… Így aztán olyan alkatrésznek érzem magam, melyet már nem lehet átszerelni egy másik motorba, mert hozzákopott-formálódott a régi szerkezethez. – Egyáltalán miből élsz tulajdonképpen?
– Ja, az „osztályharcban vasba öltözött”-en nagyon előrehaladtam: éjszakai portás vagyok egy előkelő szállóban. A munkahely olyan, mint a feleség: abból és azzal él az ember. A hobbi a szerető: lehetővé teszi az előbbi elviselését. A kettő otthon még egybeesett. Itt kettős életet élek. – Miért nem álltál meg Magyarországon?
– Mert akkor (88-ban) még nem lehetett, de főleg azért, mert a szocializmusnak még az árnyékától is izzadtam. Meg aztán van egy olyan, hogy ahonnan én a lábam kiteszem, oda rögtön betolakodnak a románok; elvégeztem a főiskolát, a következő tanév már két tagozattal indult; Szentgyörgyről eljöttem augusztusban, márciusban a „testvérek” már ott voltak a színházban... Na, most próbáld elképzelni: kikötök Magyarországon, aztán valamiért tovább kényszerülök...
Kérdezett: Gergely Tamás
(1994)
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

2014. december 13.

Végtelen farsang… Székely Szabó Zoltánnal
December 9-én a marosvásárhelyi Spectrum Színházban került sor Székely Szabó Zoltán színművész- író könyvbemutatójára. A sikeres esten a szerző dedikálta Végtelen farsang és egyéb politikai szatírák című új könyvét, valamint a korábban megjelent köteteit. Anekdotázva beszélt pályájáról, írásaiból adott elő néhányat. Egykori egyetemi tanára, Kovács Levente rendező közvetlen, humoros laudációt mondott róla. Közreműködött két színészkollégája, Kárp György és Szélyes Ferenc. Bölöni Domokos összeállítását szólaltatták meg, Székely Szabó Zoltánról írt szövegeket olvastak föl. Az est hangulatát emelve, fellépett a Cantuale énekegyüttes. Az alábbiakban részleteket közlünk a szerzőt méltató összeállításból.
Az élet – körben, mindenütt
(Tutuka hazatért)
Konok székely kivagyokságom keményen ráfizetéses, lyukas zsebű luxus, de legalább e tekintetben mindig frissen mosott a lelkiismeretem.
Voltam első- és utolsószülött a Mezőségen, anyuci tajdagra tutujgatott Tutukája, majd bávatag, balek büszkesége a Nyárád mentén, méla kamasz a 2. számú középiskolában (Bolyai líceum) Marosvásárhelyen, notórius egyetemista (kilenc évig) Marosvásárhelyen és Kolozsváron, tanár (másfél hónapig) Kézdikőváron, kultúr-szakirányító (két hétig) Kézdivásárhelyen, színész (tíz éven át) és firkász (hat évet) Sepsiszentgyörgyön; kényszer-szalmaözvegy, Krisztus- és angyalmázoló, díszletmunkás, házmester, színpadmester szexipari kombinátban, könyvkötő, szállodai portás, üzleti raktáros, kő- és szőlőműves (az utóbbi Tatán), szervező, szerkesztő, újság- és könyvírogató, szerető férj és szerető, apátlan-anyátlan- testvértelen-gyer-mektelen feleségtemető Bécsben.
Én nem beilleszkedni akartam a más hazájába – nem vagyok "hegyen túli" –, hanem kiilleszkedni kényszerültem a sajátomból. Tulajdonképpen nem is szándékoztam kinn maradni, de ’86-ot írtunk, s a béna agyam mellé állt a lábam, megmeredt visszakullogni abba a skizofrén börtönbe, amelyből szabadulási kegyet mímeltek nekem, csak húzzam el a pörös pofámat.
Vagyok színházzal áldott és vert, betűvel ölelt és sújtott, hontalan kesergő, helyét nem lelő taxisofőr – ugyancsak Bécsben.
Az egészben az a trükk, hogy nem értek semmihez. Mai napig megesik, hogy a taxióra helyett a rádiót kapcsolom be, mert az eszem minduntalan máshol mászkál: hol otthon, hol két jelző között. (Népújság, Múzsa, 2009. augusztus 29.)
"Inkább vagyok Bécsben taxis az első sorban, mint könyörületstatiszta valamelyik magyarhoni vidéki színházban a nyolcadik sorban. Nekem éppenséggel jól jön a taxizás, mert rengeteget olvashatok, írhatok, szervezhetek munkaidőben, és még a könyveim kiadására is futja a borravalóból" – nyilatkozta Szucher Ervinnek adott interjújában (Krónika, 2013. január 25.)
– Nem elírás, ezzel a mondattal kezdődik a Tutuka: – Én már megittam a kenyerem javát – kezdi recenzióját Gergely Tamás a "taxínész" Székely Szabó Zoltán: Tutuka avagy az utolsó Szabó című, 2009-ben, Bécsben, magánkiadásban megjelent könyvéről (Megitta már a kenyere javát). – És ez a haldoklót is megkacagtató humor megy az utolsó mondatig, mindössze a fajtája változik. Mint ahogyan a lappoknak száz szavuk van a hóra, mert százféle állapota van magának a hónak, a diktatúra szülte kínkeserves helyzeteknek nincs se szeri, se száma. A szójátékot sem veti meg, a kabaré sem áll távol szerzőnktől, a magánélet simogató anekdotái egyre gyakrabban adják át a helyüket az iróniának, a szatirikus hangnak. Ahogy Ceausescu személyes hatalma erősödik, indul be gyomoridegünk. Heherészünk, miközben halántékunkon kidagad az ér. Még csak a lemondás kínos mosolya az ilyen mondat: "Amikor Velence helyett ismételten Lisznyót választottuk üdülőhelyül". Azon is csak nevetünk kínunkban, hogy: "A korabeli divat szerint a román szekusok magyar nőt viseltek".
Viszont már a szívbe markol a kérdés: "Hogy miért éppen Viskyvel üzentek nekünk félelmet?" Visky Árpádról van szó, arról a színészről, akiről már sosem tudjuk meg, hogy öngyilkos lett vagy felakasztották: "A tetemrehívás a mai napig elmaradt, marad tehát a kérdés: fel is akasztották, vagy csak le?"
Hát szabad mindennel viccelni? Úgy tűnik, igen, ha ízléssel csinálják, s ha önmagát is célpontul választja az emlékező. Márpedig "nyílt színen" vesézi Tutukát, vagyis önmagát, a hozzá legközelebb állók megrökönyödésére. Hitvallását így fogalmazza meg a könyvben: "Komoly ember vagyok, heccben nem ismerek tréfát".
(Megitta már a kenyere javát – Székely Szabó Zoltán kötetéről)
Legújabb könyve a szerző szatirikus vénáját mutatja, mint azt a címe is tükrözi: Végtelen farsang… és egyéb politikai szatírák (1989–2014 között).
A beszédes kötetcím után még beszédesebb címek alatt sorjáznak az 1989-től napjainkig terjedő időszak terméséből válogatott, többnyire rövid, csattanósra hegyezett írások, ilyenek például: Kergekóros évszázadom, avagy Nincs Erdély elveszve – csak nem a mienk; Mi mindig tapsoltunk; A bukaresti utólogika, avagy a dák szupermodell; Vátra arc! Betelt a cujkáspohár; Európa-házunk: Nagy-Románia; Ki a király Kolozsváron?; Neoszocreál; Házasság roman módra; Vátrapillantó tükör; Vízum a családfára; Bekerített paradicsom; Oltyán imázs. Kedvence, éppen közvetlensége miatt, a párbeszédes vagy megszólításos (levél)forma, a szövegek igen jelentős részét jelenet formájában írta meg, ami természetes is, hiszen előadó, színész az alkotójuk. Ilyen a címadó írás is, amelyben találhatók egyebek mellett az alábbi hasznos tanácsok külföldre utazóknak: 1. Bármerre jár a kontinensen, legyen rá büszke, hogy az új pénznem felerészt a mi nevünket viseli: EU, azaz Európa+RO, azaz Románia = EURÓ. 2. kivinni nincs mit, behozni Svájcot kellene.
A diktatúra és az átkos korszak korlátlan ura iránti ellenszenv nem ritkán leplezetlen gyűlöletbe és szókimondó gúnyolódásba csap át, ehhez azonban a hazai állapotok pontos ismeretére volt szüksége, s egyből kiderül, hogy a bécsi taxis voltaképpen mindvégig itt élt, Erdélyben, Romániában –, vigyázó szemét egy percig sem vette le szülőföldjéről, hazájáról. Látás- és gondolkodásmódja csaknem hajszálra egyezik a mindvégig idehaza, Marosvásárhelyen élő, a diktatúra bukása után is élesen támadott, állásából felfüggesztett, pereskedni kénytelen képzőművész-tanár, grafikus, a karikaturistaként Démol néven közismert, sajnálatosan rövid életű alkotó Molnár Dénesével (Vadasd, 1947. július 22 – Marosvásárhely, 2000. február 19.). A ’89 után ismét leplezetlenül feltörő nacionál-sovinizmus őt is kikezdte, megpróbálták ellehetetleníteni. Ugyanis nyíltsága, szókimondása, őszintesége bántóan szúrt szemet; elkergetik katedrájáról, emberségében mélyen megalázzák.
Az újabb diktátorok ellen születtek 1989 utáni karikatúrái Démolnak, és Székely Szabó Zoltán szerencsés ráérzéssel kér kölcsön egyet a kötetborítóra és több másikat a könyvbe, szatirikus szövegeinek nyomatékosítása végett.
És hogy mennyire időszerűek ezek a szövegek ma is, arra nézvést hadd álljon itt egy rövid idézet:
"– Másutt is folyik a reprivatizáció, de merőben más logika szerint…
– Minket nem érdekel mások logikája. Mi a sajátosság elvét valljuk. Mindenki abban gondolkodik, amije van.
A magyaroknak Mátrájuk,
A szlovákoknak Tátrájuk,
A románoknak Vátrájuk."
Ha itthon ír vala ilyesmiket, Székely Szabóért sem állhatott volna senki jót.
Vallomásos ember, bukolikus természet, kissé melankolikus. Öt városnak is udvaroltam, mégis Bécset vonatjegyeztem el, sóhajtja rezignáltan.
A román nagynemzeti színjáték megértésében a boldog emlékezetű Bajor Andor segített neki, mondja a kötet fülszövegében: "…a komédiázás akkor igazi – idézi a nagy elődöt –, ha van a mélyén tragikum."
És ennyit tehet hozzá: – Huszonöt éve írom róla a "színibírálataimat". Szatírába mártott golyóstollal. Szatírok.
Székely-Szabó Zoltán néven.
Fájdalmas-vidáman ajánlom e nevet,
Hisz az ember olykor kínjában is nevet.
Hát itthon vagy, Tutuka. Itt van még majdnem mindenki, aki ismer és becsül téged.
Itt, Erdélyben. Körben – baráti körben is: majdnem mindenütt!
Bölöni Domokos
Népújság (Marosvásárhely)

2015. július 11.

Egy nyolcvanhatos menekült vidám emlékezése
A taxínész "foglalkozást" követően a Székely Szabó névjegyén komédiázó kedvű jellemzőként írva vagyon: "’86-os erdélyi menekült". Kérdezem is, mire jó ez a jelzés? Nevet: "Itt mindenki ’56-os, és mindenki ott volt a Corvin közben. Jelezni kell, hogy mi, erdélyiek is vagyunk. (Sylvester Lajos)
A nyolcvanhatos menekült azóta hazatért Bécsből, állandó és tartós otthonra lelt Marosvásárhelyen. Ismét játszik, de főleg ír; kereken tizenkét kötetre került fel ez idáig a neve. A mostani hátlapján ekként igazítja el olvasóját:
"Eredetileg színész vagyok. Tanár csupán kényszerből voltam. Akárcsak kubikos, giccspingáló és képkeretező, sztriptízbári függönyhúzó, házmester és recepciós, raktáros és díszletmunkás, könyvkötő és taxisofőr – Bécsben. Mindeközben is "színházasságban" éltem – miként e humoros-pajzán kötetecske tanúsítja. Az utóbbi időben mindinkább csalom a Színházat az Irodalommal. Mert ő megértőbb: félárnyékban, félszegen, félrészegen, félálomban is enged írni. Ha véletlenül elakadok a szöveggel, én alszom rá egyet, nem a közönség. De ha a színpadon ágálásomat lehunyt szemmel nézik a nézők, magamban szívet tépő fájdalommal tépem a diplomámat. Viszont ha remekművemet egy barbár (nem)olvasó kiveti az ablakon, még van esélyem rábukkanni az ócskapiacon. Mint nemrégen egy író barátoméra.
Pajtás, a könyved nagy örömet szerzett.
Pedig meg se vettem!"
Jól teszi, hogy annyi hányattatás után végre "kiírja magát"; olyan ez, mint a jó buli, melyet nem komorít másnaposság. Nemcsak nevében székely; több mint bizonyos, hogy humoros kedélye őrizte meg az alámerüléstől a színészt, aki 1986-ban elhagyta kedves sepsiszentgyörgyi színházát; távozását követően nemsokára szerre mindenkit elveszített, akihez szíve-lelke kötötte: drága szüleit, kedves anyósát-apósát, végül szeretett feleségét, sőt azt a barátot is, akihez feltétlenül ragaszkodott. Gyermekkel nem áldhatta meg őket Isten, a kegyetlen magány elől pedig sosem tud igazából elmenekülni az ember. Indulatait és fájdalmait mégsem a személyi tragédia vonalán vezeti le, hanem fokozottan a felelősen gondolkodó közösségi ember széles látómezején felbukkanó gondok és ellentétek szatirikus felmutatása, sőt kifejezetten a diktatúra és a kommunista önkényuralom bukása utáni állapotok fonákságainak kipellengérezése foglalkoztatja. Bécsből maga is úgy szereti Erdélyt, mint Mikes Rodostóból Zágont. Örömszerzésként éli meg a "színházasdit", az anyaországi és erdélyi társulatok, előadók szerepeltetését az osztrák fővárosban, az effajta vendéglátás minden gondjával-bajával; majd miután életének ez a szakasza lezárult, úgy érzi, el kell mondania róla azt is, ami kívülről, a nézőtérről nem látszik. "...hadd meséljem el tízévi tapasztalat jogán, hogyan nem tanácsos magyar színielőadásokat szervezni a császárvárosban." (Bécsi magyar színházasdim)
No, és miként érzi magát végre itthon, az olyannyira áhított szabadságban? A posztkommunista érában? Ezt mondja: "A jobb világ valóság. Amikor lötyögök Velencében, nyaralok Mallorcán, amikor meg sem állok a határátkelőkön – szabad vagyok. Amikor nem érdekel, hogy melyik politikus mit blöfföl, amikor azt mondom és írom, amit akarok – szabad vagyok. Amikor azt eszem és iszom, amire kedvem szottyan, azzal állok szóba, akivel tetszik, és olyan nyelven, amilyenen épp méltóztatom – szabad vagyok. Igaz, amikor az otthonra, szüleimre, a színpadra gondolok – szakadok meg. Én mindenképpen átmentettem magam, az öngyilkosság legéletképesebb formáját választva. Az idegeim hozzávetőlegesen rendbe jöttek, szédüléses rosszulléteim kimaradtak. Bal szememből a foltok eltűntek, (enyhe) üldözési mániám odalett, ostoba indulataim szelídültek, állandó görcsös éhségérzetem feloldódott... Az őrület az, hogy a múlt egyre szépül, az ember mindinkább csak arra emlékszik, ami kellemes volt, néha már olyasmiken nosztalgiázik, amikért valaha káromkodott, sziszegett. Rózsaszínesedik az egész otthoni (fiatalkori) életünk, olykor már- már a nyomorra, a fájdalomra, a rabságra is vágyunk, mert az legalább a mienk volt... Meglehet, hogy e tekintetben érzékenyebb vagyok másoknál, mert vén fejjel nem értek semmihez (amuzikális a kezem), tanulni pedig… Így aztán olyan alkatrésznek érzem magam, melyet már nem lehet átszerelni egy másik motorba, mert hozzákopott-formálódott a régi szerkezethez." (Gergely Tamás 1994-es interjújából; újraközölte a Háromszék 2013. június 29-i száma)
"Nápolyt látni és meghalni. / Várdára menni s berúgni." Ilyen mottó után enyhén szólva fokozott érdeklődéssel lapozza az ember a 103. oldalon induló emlékezést a kisvárdai "Határon Túli Magyar Színházak Feszti(gy)váljáról" –, amelyen tizenhétszer vett részt a szerző. A keresetlen humor pohármélyén ott az alattomosan lerakódott keserűség: "Benn-fentesek suttogják: a 20. rendezvényen megkapom a (N)ivó-díjat. Meg is érdemlem, mert én kísérleteztem ki a kisvárdai napéjegyenlőséget: éjt nappallá téve züllöttem. Könnyen tehettem, mert rég nem lévén gyakorló színész, engem nem fenyeget a veszély, hogy mire összeiszom magamnak egy markáns arcot, addigra már nem tudok szöveget tanulni." De aztán ismét az öniróniába csomagolt vidámkodás tolul előtérbe: "A választást illetően talán az sem mellékes, hogy mint minden valamirevaló fesztiválon, a kisvárdain is le lehet tes(z)telni, mennyit veszített az emberfia egy év alatt férfiúi csáberejéből. Csak vigyáznia kell, nehogy úgy járjon, mint a barátom, aki hazainduláskor mámoros ájultságában így búcsúzott a még maradni kényszerült feleségétől: Jövőre veled ugyanitt!"
A vicc az egyik legdemokratikusabb műfaj. Székely Szabó maga is nagy kedvvel műveli, így aztán jól elszórakozunk a Szín-viccek csattanóin, és ha egyik- másik olvastán gyanút fognánk is, nem nagyon firtatjuk az ötletek eredetiségét. (Munka volna mindenikhez odabiggyeszteni, merre csörgedez a forrása!...) Van közöttük láttam-olvastam formájú is, de nem azért húzódtunk félre a könyvvel, hogy majd utólag kekeckedjünk. Itt van mindjárt ez: "Premier után a primadonna mérgesen rohan az öltözőjébe. – Mi bajod? –kérdezi egy kollégája. Öt virágkosarat is kaptál. – De hetet fizettem ki a virágüzletben!"
Vagy ez: "Dicsekszik a színész a társalgóban: – Óriási sikerem volt, tízszer kellett kimennem egymás után. – Nem kellett volna annyi sört inni!"
A fesztiválon azért is érzik jól magukat az erdélyi férfiszínészek, mert "immár nem unjuk, nem utáljuk, nem fúrjuk, nem akarjuk lejátszani egymást. Pályafutásom alatt sok kollégával összehozott a sors, a főiskola történetében pedig nekem volt a legtöbb diáktársam, mert én három évfolyamra is jártam. Persze, nem szimultán. Elmondhatom hát, hogy mellőlem került ki a legtöbb tehetséges fiatal. Várdán aztán össze is jövünk annak rendje-módja szerint, olyankor vége-hossza nincs a csipkelődésnek, viccelődésnak, tréfálkozásnak, ugratásnak, sztorizásnak..."
Az ott hallott történetekből és saját sztorizásból áll a találó című Az semmi! fejezet, a "vendégszövegek" az elbűvölően anekdotázó Kárp Györgytől kölcsönöztettek (a "szereplők": Nagy József, Ferenczy István, Réthy Árpád, Makra Lajos, Lohinszky Loránd, Györffy András, Zalányi Gyula); illetve Seprődi Kiss Attilától idéz egyet-kettőt. Az Én szerénységem cím alattiak közül kiemelkedik a Krizsovánszky Szidónia és férje, Márkó Imre életéből ellesett két kis mulatságos történet. Íme az egyik: "Valahányszor Székelyudvarhelyen időzött a (sepsiszentgyörgyi, sz. m.) társulat (olykor egy hetet is), Márkó Imrét otthoni magányában elővette a szívsajgás. Egyik alkalommal olyannyira, hogy éjféltájt kapatosan kocsiba ült a zuhogó esőben, hátha a feleségét félrefekvésen kapja a szállodában. Ott viszont, szobáinkat végigdúlva sehogysem akadt az asszonykára. Szerencsére valamelyikünknek derengeni kezdett, hogy egyik kolléganőnk a társaság számára szimpatikusabb tagjait bulira hívta a szülői házba. Nosza, bele a gázpedálba! Hősünket diszkrét félhomály, tömény füst, sejtelmes zenére imbolygó figurák fogadták.
– Hol a feleségem? – förmedt a kába társaságra.
– Az előbb még itt volt, biztosan lefeküdt.
– De kivel? – bömbölte a vad férj, azzal felrántotta a szobaajtót, és az ágyhoz ugrott, melyben drága asszonykája nyújtózkodott mosolyogva. De nicsak, mellette még lapul valaki a pokróc alatt! A sebzett bika felrántotta a takarót, és remegve bömbölte:
– Maga ki?
– Én vagyok a korondi nagymama."
A könyv végére hagyott "aranypökések" még lazábbá teszik az olvasmányt: a tréfás kiszólások, epés vagy pikírt, gyakran a szójátékra hegyezett mondások, szatirikus maximák szenvedélyes termelője tesz rá még egy lapáttal... A mottó kifacsartan karinthys: "Én már csak a léhaságot veszem komolyan". Egyet hadd idézzek (a többit nem ildomos lelőnöm): "Milyenek a román utak? A repülőgép is kirázza az emberből a lelket." A zárómondat pedig így hangzik: "Én vagyok az egyetlen ember, aki jóban-rosszban velem van." Ettől a recenzensnek, aki a szerző régi jó barátja, kissé elszorul a torka.
(Székely Szabó Zoltán: Színházasság. Juventus, Marosvásárhely, 2015. Szerkesztette Szucher Ervin. A kötet szerkezete: Bécsi magyar színházasdim – benne: Székely Szabó Zoltán 2008-ban kelt laudációja az EMKE-díjhoz Szélyes Ferenc színművész tollából, valamint szemelvények Sylvester Lajos: Egy erdélyi taxínész szerepvállalásai című, 2004-es írásából; Szín-viccek; Az semmi!; Aranypökéseim. A borítót a szerző ötlete alapján Donáth- Nagy György készítette. A kötetben tizennégy színes emlékfotót, továbbá jól eltalált karikatúrákat is találunk: Tarr László és Lohinszky Loránd profilját Gyárfás Miklós, Györffy András és Kárp György arcképét Csizmadia Imola, Seprődi Kiss Attila, a szerző portréját Plugor Sándor örökítette meg.)
Bölöni Domokos
Népújság (Marosvásárhely)

2016. május 9.

Diákkonferencia a PKE-n
Tizenkilencedik alkalommal tartották meg pénteken a Partiumi Keresztény Egyetem (PKE) Tudományos Diákköri Konferenciáját (PTDK) Nagyváradon, amelyen a bemutatkozó hallgatók egy szakmai bizottság, egymás, valamint a felsőoktatási intézményhez tartozó egyéb személyek és minden érdeklődő előtt ismertethették kutatási területeiket.
A rendezvénysorozat ünnepélyes megnyitóval kezdődött, melyen Ráksi Lajos egyetemi lelkész tartott áhítatot, akit Dr. Pálfi József rektor és Dr. Szász Erzsébet, a PTDK főszervezőjének köszöntő beszédei követtek. A versenyen kilenc szakosztályban összesen kilencven hallgató tudományos igényű dolgozata és azok rövid bemutatója mérettetett meg. Az előadások és a szakmai zsűri értékelésének és döntésének megfelelően a zsűrielnökök a következő diákoknak ítélték oda az első három díjat: német nyelv és irodalom szakon első helyezett lett János Erzsébet Piroska és Gergely Tamás, második lett Cseuz Annamária, harmadik helyen végzett Kálmán Andrea; angol nyelv és irodalom szakon szintén ebben a sorrendben végzett Holt Sebastian és Rózsa Tekla-Beáta, őket Kiss Erzsébet Janka, Erdős Alexandra és Gáti Éva-Melinda követték a második helyen, harmadik pedig Bócsi Dorottya, Gui Cristian, Varga Anett és Hosszú Gréta-Bettina lett; magyar nyelv és irodalom szakon első lett Szegedi Csilla, második Egri Dóra, harmadik Csókási Tímea; filozófia és képzőművészet szakon György Katalin és László Attila lettek az elsők, második Kónya Kincső és Trif Tünde-Emőke, harmadik Deák Péter, Egyed Péter és Tokos Arnold Ottó; társadalomtudományok szakon első lett Virág Ádám, Csányi Emese, második Kelemen Anna Gyöngy és Csányi Emese, harmadik Kubas Eleonóra és Zsisku-Gergely Gabriella; zene szakon első lett Ambrus László, második Elek Gergő, harmadik Fábián Attila; neveléstudományok szakon első Nagy Vanda Krisztina, második Bíró Tünde Lilla, harmadik Bagosi Csilla-Mária és László Beáta; Nyelv, kultúra és civilizáció és Teológia szakon első lett Lajos Édua és Bodnár Lajos, valamint harmadik Feiszés Iulia Gabriella (második helyet nem osztottak); közgazdaságtudomány szakon második lett Kovács Aletta Beatrix és Lengyel Erzsébet, harmadik lett Gál Vivien (első helyet nem osztottak).
A hosszú, de tartalmas nap után a legjobb helyezéseket elért hazai és határon túli diákok egy szerény jutalmon túl lehetőséget kaptak arra is, hogy továbbjussanak a kolozsvári ETDK-ra, majd a budapesti OTDK-ra, ahol bebizonyíthatják, hogy kutatásaik a szélesebb tudományos körökben is megállják a helyüket. A résztvevők elismeréseképp többen ajándék könyvcsomagokat vehettek át, a díjátadást követően pedig a szervezők mindenkit szeretettel vártak egy állófogadásra.
Szamos Mariann
Reggeli Újság (Nagyvárad)



lapozás: 1-21




(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2020
Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék