udvardy frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1990-2006
 

találatszám: 16 találat lapozás: 1-16

Névmutató: Pop, Gheorghe

1993. december 16.

Megtartotta alakuló kongresszusát az újabb Román Kommunista Párt, dec. 22-én szeretnék bejegyeztetni magukat. Élükön Gheorghe Popescu tanár áll, aki egyben a Nemzeti Egységpártnak is tagja. /Ami még hiányzott? = Bihari Napló (Nagyvárad), dec. 16./

1994. augusztus 26.

Aug. 24-én őrizetbe vették Kolozsváron, majd Bukarestbe szállították és aug. 25-én az ügyészség letartóztatási parancsot adott ki Ion Stoica, a csődbe ment Caritas nevű szerencsejáték tulajdonosa ellen. A károsultak sokmilliárd lej visszafizetését követelik, közülük a legelszántabbak 16. napja folytatnak éhségsztrájkot Kolozsváron a polgármesteri hivatal előtt. Ugyancsak letartóztatták a másik pénzcsinálót, a Magyarországon is aktív Gheorghe Popileant is. Popilean egy év után tért vissza Romániába. /Romániai Magyar Szó (Bukarest), aug. 27., Új Magyarország, Magyar Nemzet, aug. 26./ A sajtó felvetette Funar felelősségét is a szerencsejátékok terén. A Romania Libera azt a írta, hogy a Román Nemzeti Egységpárt egyik célja a Caritas és Gerald szerencsejátékokkal az volt, hogy a kisebbségek kezében levő pénzösszegeket és ingatlanok a többségiek kezére játsszák. /Magyar Nemzet, aug. 27./

2001. január 12.

A kormány jan. 11-i ülésén kinevezte 36 megye prefektusát. Ezen kívül gazdára talált néhány alprefektusi tisztség is. A kormányhatározat szerint az erdélyi megyékben a következőképpen alakult a helyzet: Fehér megyében Ioan Rus, Kolozs megyében Vasile Soporan, Kovászna megyében Horia Grama, Hargita megyében Mircea Dusa, Hunyad megyében Aurelian Seraficeanu, Máramaros megyében Liviu Bechis, Maros megyében Ioan Toganel, Szatmár megyében Gheorghe Ciocan, Szilágy megyében Tiberiu Marc, Temes megyében Horia Ciocarlie lesz a prefektus. Az is eldőlt: Kolozs megyében Canta Dan lesz Vasile Soporan helyettese. A Mediafax jelentése szerint a tegnapi kormányülésen egyetlen magyar alprefektus kinevezésének az ügyét nem tárgyalták. Bihar megyében ez az esély végképp elúszott, az alprefektusi tisztséget ugyanis Gheorghe Pop tölti be. Az RTDP és az RMDSZ elvi megállapodást kötött arról, hogy azokban a megyékben, ahol többségében vagy jelentős számban magyar nemzetiségűek élnek, magyar nemzetiségű alprefektust neveznek ki. A többi prefektust és alprefektust a kormány következő ülésén nevezik ki. /Kinevezték a prefektusok egy csoportját. Kolozs megyében nem lesz magyar alprefektus. = Szabadság (Kolozsvár), jan. 12./ Horia Grama, a Bibco borvíz- és üdítő palackozó Rt. vezérigazgatója, Kovászna megye új prefektusa. Mellette az új alprefektus a régi: Olosz Gergely, akit az RMDSZ képviselőjeként alig egy hónappal korábban ültettek az alprefektusi székbe. - Váratlanul pattant ki a Hargita-Kovászna megyei román civil szervezeteknek az államelnökhöz, a kormányhoz intézett riadalmas hangú, tiltakozó levele: az anyanyelv helyi használata ellen tiltakoztak. /(Flóra Gábor): Horia Grama Kovászna új prefektusa. = Romániai Magyar Szó (Bukarest), jan. 12./

2003. november 12.

A háromszáz leggazdagabb romániai személy vagyona összesen 12 milliárd dollár, azonban egyetlen vagyon sem éri egy az egymilliárd dollárt, derül ki a Capital című hetilap összeállításából. A leggazdagabb román állampolgár az idén is a vasgárdista, szélsőséges Iosif Constantin Dragan, akinek vagyonát 800-850 millió dollárra becsülik. Dragan a ButanGas társaság alapítója. A rangsor második helyén Victor és Ioan Micula, az European Drinks csoport tulajdonosai állnak mintegy 650 millió dollárral. Szintén a második helyen áll Ion Tiriac volt teniszjátékos 650-700 millió dolláros vagyonnal. A toplistán következik a Paunescu család 640-650 millió dollárral, Sorin Ovidiu Vintu 460 millió dollárral, Ioan Nicolae, az INteragro főrészvényese 330-350 millió dollárral, Dinu Patriciu, a Rompetrol többségi tulajdonosa 300 millió dollárral, a Voiculescu család, a Grivco csoport és az Intact sajtótröszt tulajdonosa 250-260 millió dollárral. A leggazdagabb sportolók a Capital szerint Gheorghe Hagi 35-40 millió dollárral, Mircea Lucescu 28-30 millió dollárral, Gheorghe Popescu 25 millió dolláros vagyonnal, Adrian Ilie 13-15 millió dollárral, Anghel Iordanescu 13-15 millió dollárral, Dan Petrescu 10-12 millió dollárral, Ilie Dumitrescu 9-10 millió dollárral. Viorel Moldovan 9-10 millió dolláros, Adrian Mutu 6-7 millió dolláros vagyonnal rendelkezik, Cristian Chivunak 5 millió dollárja van. /Dúsgazdagok toplistája. = Népújság (Marosvásárhely), nov. 12./ A leggazdagabb romániai magyarok toplistája 1. Teszári Zoltán /Nagyvárad/- RCS&RDS csoport - Romania Cable Systems kábeltelevíziós társaság - 80 millió dollár.2. Prosszer Zoltán és Gabriella /Marosvásárhely/ - Paneuro csoport - 55-60 millió dollár.3. Verestóy Attila - 25 millió. 4. Mudura Sándor - Lotus Market Nagyvárad - 25 millió. 5. Bába György - Cosmo üzletlánc - 22-24 millió. 6. Szarvadi Loránd - Domo üzletlánc - 21-23 millió. 7. Hegedűs Ferenc - Domo üzletlánc - 15-17 millió. 8. Kurkó János György - idegenforgalmi és ingatlanbefektetések -13-15 millió. 9. Fodor Zsolt és Szilvia - EuroGSM - 12-14 millió. 10. Hristea Erika - SecpralPro - 8 millió. /Incze Ferenc: Vagyonosok toplistája. = Krónika (Kolozsvár), nov. 12./

2004. április 22.

Székelyföld autonómiatörekvéseire válaszként újra kiadták Gheorghe Popa-Lisseanu könyvét, A székelyek eredete és a románok elszékelyesítése című hamisítványhalmazt, amely először 1941-ben látott nyomdafestéket. A könyv mai méltatói, I. Lacatussu és V. Lechinean véleménye szerint a székelyföldi ,,tisztán magyar blokk” nem egyéb, mint hiedelem, ,,csupán a magyarok fejében megfogant idea”. A székelyek román eredetét ,,bizonyító” másik művet Ioan Ranca jegyzi, címe: Román személynevek a székely székekbeli összeírásokban. Ezt 1997-ben Marosvásárhelyen adták ki. A szemfüles szerző több százra teszi ama székelyföldi települések számát (!), amelyeket a románság ősi szálláshelyein teljesen elmagyarosítottak. /Hírsaláta. = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), ápr. 22./

2006. február 14.

Hiányosnak nyilvánította a Szilágy Megyei Tanács illetékes bizottsága azt az iratcsomót, amelyet Szilágycseh önkormányzata hét utca és egy tér nevének a megváltoztatása érdekében állított össze. A hét utcából négy magyar nevet kapna, a helyi RMDSZ kezdeményezésére a Gutinului utca Petőfi Sándor, az Avram Iancu utca Drágffy János, a Ciresilor utca Gyulaffy László, a Május 1 pedig Kossuth Lajos nevét viselné, míg a Gheorghe Pop de Basesti teret Neményi Ambrusra keresztelnék át. Az önkormányzat egy hetet kapott a hiányzó adatok pótlására. /Deák Zoltán: Egyelőre nem kapnak magyar neveket az utcák. Szilágycseh. = Krónika (Kolozsvár), febr. 14./

2006. március 15.

Hatalmas az érdeklődés Székelyudvarhelyen az ünnepség iránt, a hazai és nemzetközi hírügynökségek képviselői már napok óta lefoglalták szálláshelyüket. Az érkező járműveket már a város határa előtt ellenőrzi az országos közúti hatóság és a forgalmi rendőrség közös járőre. Ellenőriznek minden olyan autóbuszt és kisbuszt, amely a megye területén utasokat szállít – nyilatkozta Cezar Asandei, a Hargita Megyei Közlekedés-rendészet vezetője. Székelyudvarhelyre érkezett Anghel Andreescu, a közrendért és közbiztonságért felelős belügyi államtitkár, Gheorghe Popa, az országos rendőrparancsnok helyettese és Iosif Panduru, az országos csendőrparancsnokság közbiztonsági igazgatóságának vezetője. A Székely Nemzeti Tanács alelnöke, Ferenc Csaba elmondta: Udvarhelyen, március 15-e megünneplése alkalmával a Kovászna, Hargita és Maros megyei Székely autonóm tartomány létesítéséről szóló kiáltvány hangzik el. Ferenc Csaba egyetlen politikai párt képviselőjét sem hívta meg a tüntetésre. /Közel tízezer résztvevőt várnak az udvarhelyi nagygyűlésre. = Szabadság (Kolozsvár), márc. 15./

2006. szeptember 11.

Az ÚMSZ riporterei alig félóra alatt megtalálták a Szászrégen Abafája nevű lakótelepén történt rendőr-roma konfliktus kirobbantóit, akiket a rendőrség „nagy erőkkel keresett”. A rendőri és különleges alakulatok (DIAS) tagjaiból álló karhatalmiak és a romák közötti, szeptember 7-én történt véres összecsapásban az első hivatalos bejelentés szerint 15 polgári személy sebesült meg, két rendőr ápolásra szorult. Este a Maros megyei rendőr-felügyelőség szóvivője közleményt adott ki az eseményekről. Ebben többek között ez áll: szeptember 7-én délután három óra körül egy szászrégeni bár teraszán ült a megyei rendőr-felügyelőség egyik pihenőszabadságát töltő tisztje családjával, amikor két személy szidalmazni és fenyegetni kezdte az asztaltársaságot. „ A rendőrök több figyelmeztető lövést adtak le fegyvereikből gumisöréttel. Ez az első, hivatalos verzió. Másnap sajtótájékoztatót tartott Gheorghe Popa országos rendőrfőkapitány-helyettes. Abafáji romák bántalmazták Radu Ioan szintén roma nemzetiségű rendőrt, elszakították a ruháját. A rendőrfőkapitány most elismerte, hogy a kivonult erők éles lövedékeket is használtak, de csak a levegőbe adtak le riasztólövéseket. A két állítólagos kirobbantót pedig még mindig keresi a rendőrség. Az ÚMSZ munkatársainak a cigányok hol 29, hol 32 sebesültről beszéltek. Bármelyik szám igaz, mindenképpen több, mint a rendőrség által közölt. „Két kocsi jött, elöl a Milícia, hátul a DIAS, és semmi szó nélkül, asszonyt, gyermekeket, akit értek, lőttek minket, mint a kutyát” – idézte a történtek részleteit Biga József roma városi tanácsos. A konfliktus állítólagos két kirobbantójával is elbeszélgettek az újságírók. /Bakó Zoltán, Bögözi Attila: Lövöldöző kommandósok támadtak a régeni romákra. = Új Magyar Szó (Bukarest), szept. 11./

2009. július 7.

Elfelejtett csontvázként kerülnek elő időnként az egykori „besúgók”. Újabban Gheorghe Popescuról, a román aranycsapat egyik vezéregyéniségéről azt állítja a média, hogy együttműködött a Securitatéval. 20 évvel a rendszerváltás után semmi nem indokolja, hogy továbbra is hétpecsétes titokként őrizzék a hatóságok a kommunista titkosszolgálat archívumát. Az aktáknak már régóta nyilvánosaknak kellene lenniük, akkor nem lehetne zsarolásra használni a dokumentumokat. Az olyan esetek váltak a múlt feltárására tett kísérletek jelképévé, mint a liberális Varujan Vosganiané. Őt három évvel ezelőtt azzal vádolta meg egy lap, hogy együttműködött a Securitatéval. A botrány következtében az akkori miniszterelnök kénytelen volt az örmény származású politikust lecserélni, és helyette Leonard Orbant javasolni az Európai Bizottság Romániát megillető biztosi tisztségére. Azóta se derült fény arra, hogy a lap állításának legalább a töredéke valós volt-e. Ez a leleplezősdi azt a veszélyt rejti magában, hogy a közvéleményben elhatalmasodik az a nézet, miszerint nem kell foglalkozni a múlttal. Mindenkinek az aktája külön, sajátos esetet jelent, amit csak egyedi elbírálás alapján lehet besorolni egyik vagy másik kategóriába. Az 1989 előtti események kutatása nem fölösleges, holmi értelmiségi hóbort. Fontos, hogy a múltról folytatott vita ne a besúgókra korlátozódjon, hanem elsősorban szóljon azokról a rendőr- és szekustisztekről, akik közvetlenül működtették a gyilkos gépezetet. /Borbély Tamás: Csontvázkutatás. = Szabadság (Kolozsvár), júl. 7./

2012. október 20.

Főhajtás 1956 erdélyi mártírjai előtt
„…Mit tehet egy cseppnyi tiszta víz
A vörös pokol nagy tűzvésze ellen?
Ezrével hulltak – s ezrek szárnyszegetten
Futottak túlélni Moszkva tankjait.”
(Sziámi eredetiből fordította Makkai Ádám.
A jánossomorjai 1956-os emlékmű felirata.)
Bármely tanulmány szerzőjének ritkán adatik meg, hogy a leírt szöveg akkor lásson napvilágot, amikor az írásműben megidézett történés bekövetkezik. Ma kivételes, merjük kimondani az egyetemes magyarság egésze szempontjából kiemelkedő megemlékezésre kerül sor Sepsiszentgyörgyön: 1956 erdélyi kivégzettjei, elítéltjei, hónapokon vagy éveken át vizsgálati fogságban tartott meghurcoltjai tiszteletére a Plugor Sándor nevét viselő képzőművészeti gimnázium tőszomszédságában, előterében felavatják azt az egyedülálló, készülő emlékművet, amelynek „kőlapjain” 774 nevet olvashatunk majd, mindazokét, akik nemcsak együtt éreztek a magyar forradalom és szabadságharc eszméivel, hanem tevőlegesen is hozzájárultak azok megvalósításához. Az emlékművel átellenben készül az erdélyi 1956-os emlékház, Terror Háza, amely páratlan értékű dokumentumaival bizonyítja, hogy – az Illyés Gyulának tulajdonított metaforával szólva – „a tigris karmaiba esett énekes madár sikolyát” legelőször az erdélyi magyarok hallották meg. E sorok írója – aki történészként huszonkét éve kutatja a romániai, erdélyi ’56 szervezkedéseinek periratait – úgy értékeli: a Volt Politikai Foglyok Szövetsége háromszéki szervezetének elnöke, Török József ezzel a kezdeményezésével élete főművét alkotta meg. A következő években ebben az emlékházban fogunk összegyűlni, hogy erőt merítsünk az egykori kivégzettek, halálra szántak áldozatvállalásából, helytállásából. Ezért is ajánlottam fel az emlékháznak közel negyedszázados, több tízezer oldalt kitevő levéltári kutatásaim eredményeit. Minden megtalált dokumentum a legszemléletesebben bizonyítja: 1956-ban – reméljük nem utoljára! – világraszóló példaadással valósult meg a magyar nemzet egysége! 1956-ban a magyar nemzet és a magyar nép valóban világtörténelmi szerephez jutott!
A Gondviselés különös kegyeként ebben az esztendőben egyetlen napra eljutottam Capri szigetére. Meghatódtam, fényképen is megörökítettem: a kis sziget fővárosának, Caprinak tenyérnyi főterét 1956 magyar mártírjairól nevezték el! Ha egy kis sziget megtiszteltetésnek tartja, hogy legszebb terét, ahol a világ minden részéből turisták tíz- és százezrei fordulnak meg, az 1956-os magyar forradalom magyar mártírjairól nevezzék el, akkor méltó, hogy Sepsiszentgyörgy – ahol diákok, munkások, értelmiségiek olyan szervezeteket hoztak létre, mint a Kossuth Kör, a Székely Ifjak Társasága, a legendás SZIT, az Erdélyi Magyar Ifjak Szövetsége tagjainak jelentős része is a megyeszékhelyről, illetve a környékéről származott – a forradalom 56. évfordulója tiszteletére egyedülálló emlékművet állítson, emlékházat avasson.
Ez a tanulmány egyfajta összegzése mindannak, ami 1956 őszén és az azt követő években Erdélyben, Romániában történt. Az Olvasó számszerű adatokat vár. Még csak a becsléseknél tartunk, mert a „sajátos” romániai jogalkotás eredményeként a politikai perek levéltári dokumentumai csak 2001-től váltak kutathatóvá. A Dávid Gyula szerkesztésében 2006-ban a Polis Könyvkiadó–Erdélyi Múzeum-Egyesület gondozásában megjelent 1956 Erdélyben. Politikai elítéltek életrajzi adattára 1956–1965 címet viselő kötetben 1200 egykori elítélt adatai szerepelnek. Azóta e sorok írója is több tucatnyi elítélt, meghurcolt ’56-os adatait azonosította. Teljes adatsort csak akkor állíthatunk össze, amikor valamennyi, 1956 történéseihez kapcsolódó politikai per levéltári dokumentumait sikerül áttanulmányozni. A félig olasz, félig magyar Stefano Bottoni történész főszerkesztésében 2006-ban a csíkszeredai Pro-Print Kiadónál megjelent Az 1956-os forradalom és a romániai magyarság című kötet 1962. decemberéig 24 249 román állampolgár elítéléséről tesz említést. Köztudomású, hogy 1956-ért 1966-ban is ítéltek el erdélyi magyarokat, köztük éppen a Török József nevével fémjelzett csoportot. Horváth Ágoston kiváló marosvásárhelyi tanárt pedig 1965-ben a hírhedt „társadalmi rend elleni szervezkedés” vádjával ítélték két év börtönbüntetésre. Az erdélyi magyarság számarányánál jóval nagyobb mértékben hozott véráldozatot azért, mert azonosult az 1956-os magyar forradalom eszméivel. A magyar anyanyelvű meghurcoltak, vizsgálati fogságban tartott, illetve börtönbüntetésre ítélt személyek száma több ezerre tehető.
Az is már-már törvényszerű, hogy a retorzió első romániai áldozatai is erdélyi magyarok voltak. Amikor a világ a magyar forradalom győzelmének eufóriájában élt, Kolozsváron már sor került az első letartóztatásokra: 1956. október 25-én reggel letartóztatták a Ion Andreescu Képzőművészeti Főiskola három hallgatóját, Balázs Imre, Tirnován Vid és Walter Frigyes VI. éves hallgatót, mert előző este Mátyás király szülőházának lovagtermében tartott diákszövetségi gyűlésen az egyetemi autonómiával, a legfelsőbb pártvezetés által nyugati nyomásra szorgalmazott diákszövetségek létrehozásával kapcsolatosan valóban forradalmi követeléseket fogalmaztak meg. Azért is különös ez a letartóztatás, mert a Kolozsváron megjelenő napilap, az Igazság terjedelmes cikkben számolt be a Képzőművészeti Főiskolán lezajlott „törvény- és szocializmusellenes” rendezvényről. Walter Frigyest hamarosan szabadon engedték, Balázs Imrét – a szabadulása után nemzetközi hírnevet szerző festőművészt – és a bolgár származású Tirnován Vid szobrászművészt 1956. december 13-án a Kolozsvári Katonai Törvényszék hét, illetve hat év börtönbüntetésre ítélte. A diákszövetségi alakuló gyűlésen való részvétel volt az egyik vádpont Fülöp G. Dénes református teológus hallgató – a későbbi szászrégeni, marosvásárhelyi vártemplomi lelkész – és Páll Lajos, akkor I. éves képzőművészeti hallgató ellen, akiket 1959-ben ítéltek el tizenegy, illetve hat év börtönbüntetésre. Az ő perük önálló fejezetként szerepel a 2013-ra tervezett, és A Bolyai Tudományegyetem pere című, ezeroldalas kötetben.
A magyar forradalom és szabadságharc napjaiban a fürdőjéről világhírű Szovátán fegyveres felkelési kísérletre is sor került: Kelemen Imrét és csoportját „a népi demokratikus rendszer elleni szervezkedéssel és tiltott fegyvertartással” vádolták. A Btk. 227. és 315. szakasza, valamint az 1950/163-as törvényerejű rendelet 12–13. szakaszának előírásai alapján 1956. december 16-án Kelemen Imrét és Dósa Imrét első fokon tíz-tíz év szigorított fegyházbüntetésre, Magyari Ferencet és Tofán Mihályt nyolc-nyolc év, Fülöp Sándort és Páll Istvánt öt-öt év, Kelemen Lászlót és Tofán Sándort négy-négy év börtönbüntetésre ítélték. Másodfokon az ítéleteket valamelyest enyhítették: Kelemen Imre és Dósa Imre ítéletét hét-hét, Magyari Ferenc és Tofán Mihály büntetését hat-hat, Kelemen László és Tofán Sándor börtönbüntetését öt-öt évre csökkentették, míg Fülöp Sándor és Páll István büntetése változatlanul öt-öt év maradt. A periratukat nemrég találtam meg, a székelyföldi munkás fiatalok szervezkedéseit összesítő külön kötetben mutatom be. A Securitate félretájékoztatása még ma is hat: a szovátaiak egy részének kollektív emlékezete szerint Kelemen Imrét azért ítélték el, mert nem fizetett gyerektartást.
A kutató számára teljesen érthetetlen: a magyar–román kapcsolattörténetben kivételes egymásra találásként értékelhető 1956-ot miért nem használta és használja ki sem a diplomácia, sem a művelődési minisztérium, sem a kormányközi kapcsolatokért felelős tárcák bármelyike. A román köztudatban ma is úgy él: a kötelező termény- és húsbeszolgáltatást a magyar forradalomnak köszönhetően törölték el. Gimnazisták, egyetemi hallgatók, értelmiségiek tucatjait ítélték el azért, mert együtt éreztek, rokonszenveztek a magyar forradalommal. Az teljesen más kérdés, hogy a legfelsőbb román párt- és államvezetésnek háromhetes propaganda, félretájékoztatás révén – amelyben nagy szerepe volt Walter Romannak, Petre Roman egykori miniszterelnök apjának s Mihai Beniuc költőnek! – sikerült elhitetnie, hogy a magyarok valójában Erdélyt akarták. A karhatalommal való egyetlen nyílt összecsapásra Temesváron, a zömmel román anyanyelvű műegyetemi hallgatók programja révén került sor. A magyar forradalommal való teljes azonosulásukat a jelképes tizenkét pontos követelésük is bizonyítja. 1956. október 30-án a műegyetemi hallgatók diákgyűlést szerveztek, ahol a kötelező beszolgáltatás eltörlése mellett a diákság életkörülményeinek javítását sürgető követelések is elhangzottak. Legfontosabb követeléseik egyike – akárcsak a magyarországi egyetemeken és főiskolákon – a szovjet csapatok azonnali kivonása volt. Felszólalásaikban nyíltan kiálltak a magyar forradalom és szabadságharc mellett. A diákgyűlés szervezőit ott, helyben letartóztatták. Kiszabadításukért Romániában addig soha nem tapasztalt tüntetés kezdődött 1956. október 31-én Temesvár főterén. A diákok összecsaptak a Bánság fővárosába vezényelt karhatalmiakkal és belügyi alakulatokkal. A kollégiumokban valóságos ostromállapot alakult ki: a diáklányok befőttesüvegekkel dobálták meg a campust körbevevő és megostromló katonai egységeket. Némely visszaemlékezések szerint 2500, mások szerint 3000 egyetemi hallgatót tartóztattak le.
A katonai törvényszék gyorsított eljárásban 1956. november 15–16-án tárgyalta a főszervezők ügyét. Aurel Baghiu, Teodor Stanca és Caius Mutiu egyetemi hallgatót nyolc-nyolc, Valentin Rusu egyetemistát és Ilie Haiduc előadótanárt hét-hét, Friedrich Barth és Heinrich Drobny hallgatót hat-hat, Nagy László, Gheorghe Pop, Nicolae Balaci, Aurelian Pauna, Octavian Vulpe és Iulian Stanciu egyetemi hallgatót három-három, Gheorghe Pacuraru és Victor Daiciuc diákot két-két, Ioan Petca, Axente Treba, Ion Ilca, Alexandru Daraban, Mircea Moraru, Matei Cristian, Desideriu Lazar és Romulus Tasca egyetemistát egy-egy év, Cornel Cormos és Valentin Radu diákot hat-hat hónap, Nicolae Boldea és Gheorghe Tamas diákot három-három hónap börtönbüntetéssel sújtották. A temesvári diákgyűlés és tüntetés nyomán lemondatták az oktatásügyi miniszter helyettesét, mivel a diákok szóhoz sem engedték jutni, nem tudta kezelni az eseményeket. A bukaresti diákok közül V. Teodor Lupast, Stefan Negreát, valamint Adrian Ionescut három-három évre, Alexandru Ivasiuc költőt és Marian Petrisort öt-öt, Paul Goma írót – hogy csak a legismertebbeket említsem – két év börtönbüntetésre ítélték. Számításaim szerint a magyar forradalommal való azonosulásért 81 román anyanyelvű diákot, tanárt ítéltek hosszabb vagy rövidebb börtönbüntetésre. Meglepő az a sietség, amellyel a nacionál-kommunizmus útjára lépett román párt- és államvezetés leszámolt a belső ellenzékével. Kolozsváron a Bolyai Tudományegyetem négy diákját tartóztatták le 1956. november 17-én, 18-án és 24-én. Sorrendben: Várhegyi Istvánt, Koczka Györgyöt, Kelemen Kálmánt és Nagy Benedeket. Perükben 1957. február 27-én hirdették ki az elsőfokú ítéletet, amelyet a másodfokú katonai bíróság 1957. április 22-én megerősített. Várhegyi Istvánt hét, Nagy Benedeket öt, Kelemen Kálmánt és Koczka Györgyöt három-három év javító fegyházbüntetésre ítélték. Az utóbbi kettőnél a börtönbüntetést „megtoldották” két-két évi kényszerlakhellyel is.
A magyar forradalommal való azonosulás egyik legnagyobb hatósugarú tettére Háromszéken, egészen pontosan a néhány évvel korábban alakult baróti gimnáziumban került sor. Moyszesz Márton vezetésével négy, 15–16 éves baróti diák 1956. november 11-én elindult a román–magyar határ felé, hogy segítsék a magyar forradalmárokat. Közülük Bíró Benjáminnak és Józsa Csabának sikerült is átszöknie a szigorúan őrzött román–magyar határon. Egészen Debrecenig jutottak el. A Kádári hatóságok 1957. március 15-én – hogy soha ne felejtsék el a napot! – adták át a két diákot a Securitaténak. Gyorsított eljárással 3,5–3 év börtönbüntetéssel sújtották őket. Mojszesz Márton és Kovács János Érmihályfalváról – a sikertelen kísérlet után – visszafordult. Őket kizárták a baróti gimnáziumból. De akkor még működött a tanári szolidaritás: Mojszesz Mártont mint kiváló diákot átmentették a marosvásárhelyi Református Kollégiumba, a Bolyai Farkas nevét viselő gimnáziumba. Mojszesz Márton a börtönben a rabruhájából kitépett szálakkal levágta saját nyelvét, hogy ne tudjanak vallomást kicsikarni belőle. Négy zárkajelentés bizonyítja a kivételes hőstettet. A börtönből való szabadulása után 1970. február 13-án Brassó főterén, az akkori pártbizottság, a mai megyeháza épülete előtt benzinnel leöntötte, majd felgyújtotta önmagát. Egyedi hőstettét méltán említjük Jan Palach és Bauer Sándor tűzhalálával egyenlő rangú áldozatvállalásként. Mojszesz Márton perirata mellett megtaláltam Bíró Benjámin, Józsa Csaba és Szokoly Elek teljes periratát is, ezeket szintén külön kötetben ismertetem. A köztudatban úgy élt, hogy Bíró Benjámin is elhunyt a börtönből való szabadulása után. Nemrég találtam rá Orosházán. Olyan, eddig ismeretlen dokumentumokat találtam a Securitate Irattárát Vizsgáló Országos Bizottság bukaresti levéltárában, amelyek teljesen más megvilágításban bizonyítják a diákok kezdeményezésének emberi nagyságát. A magyar szervezkedések szinte mindenike az erdélyi kérdés megoldására kereste a választ. A trianoni békeszerződés után számtalan terv, javaslat született – magyar, román, német részről egyaránt –, amely a magyar–román, több évszázados „differendum”-ra próbált mindenki által elfogadható megoldást sugalmazni. Ma is különleges élmény olvasni a brassói, zömmel Háromszékről származó szakközépiskolások dolgozatait a szülőföldjükről, a magyar forradalom hatására írt verseiket. A létszámában legnagyobb politikai per, az Erdélyi Magyar Ifjak Szövetségének – az EMISZ-nek – vezéralakja, Orbán László úgy tudott szólni a magyar helyesírás szabályaival hadilábon álló szakmunkás tanulókhoz, hogy felkeltette bennük a magyar kultúrához, néphagyományokhoz, népviselethez, szellemi örökséghez való ragaszkodásukat. A maga nemében is páratlan az a dokumentum, amely szerint Márton Áron erdélyi római katolikus püspök, a huszadik század legnagyobb magyarja – aki politikusokat, egyházi és világi vezetőket megszégyenítően pontosan tudta: a kompromisszumok megkötésében meddig lehet elmenni! – két napon át fogadta a brassói Orbán Lászlót, és egyetértett az EMISZ programjával. A történelem keserű fintora: 1956-ban még volt értelme az erdélyi kérdés felvetésének, elméletileg legalább. Azóta az erdélyi magyarság vészes népességfogyása, a román kommunista és posztkommunista hatalom által tudatosan végrehajtott, megszervezett betelepítés, a magyarok kivándorlása már nem tesz lehetővé az 1956-os évhez hasonló méretű kérdésfelvetést. Éppen ezért tartom elengedhetetlenül fontosnak, hogy az Olvasó és a történész szakma számára átnyújtsam – közel negyedszázados kutatás után – az erdélyi kérdés kialakulását, kritikussá válását és megoldását sürgető tervek, kísérletek, javaslatok ezeroldalas korpuszát.
Tófalvi Zoltán Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

2013. március 16.

Szent István, a román birkapásztor
Hajmeresztő elmélettel állt elő egy román történész. Ionut Tene szerint a székelyek erőszakkal elmagyarosított ortodox románok, a 19. századig Erdély összes települése román volt, a rovásírás és a székelykapu pedig ősi román hagyaték.
A februárban megjelent értekezést (eredeti cikk) a Brassó.info hírportál fordította románról magyarra. Azt, hogy nem egy magányos zugújságíróról van szó bizonyítja, hogy Ionut Tene 1995-ben elvégezte a kolozsvári Babeş-Bolyai Tudományegyetem történelem szakát, majd 1999-ben ugyanitt doktori (!) fokozatot végzett. (Román nyelvű Wikipedia adatlapja szerint a magyargyűlölő volt kolozsvári polgármester, Gheorghe Funar kabinetvezetője is volt, és többek között Dák lélek címmel jelent meg verseskötete.)
A románok testvérei
Történész végzettsége nem akadályozta meg Tenét a következő sorok papírra vetésében: "A székelyek történelme egyedi. Történelmi identitásuk és jellegzetességeik régi hagyományokon alapszanak. Sajnos az elmúlt 150 évben a székelyeket erőszakkal elmagyarosították az erdélyi és pannoníai nemesek. Nyelvileg magyarokká váltak, bár mai napig használnak szavakat, melyek eltérnek a mai irodalmi magyar nyelvtől. Sok szó a régi székely nyelvből származik, mely a XVI. század folyamán tűnt el, amikor a Reformokkal egy időben a magyar nemesség agresszív viselkedése miatt elmagyarosodtak annak ellenére, hogy egyedi népesség voltak, az erdélyi románok testvérei, a moldovai és vlach fejedelmek szövetségesei a törökök ellen vívott véres harcaikban. A székelyek származásával kapcsolatban a szerző elismeri a turáni vonásokat, de szerinte ez az "egyedi harcos törzs" Pannóniában az avarokkal, a szlávokkal, a bolgárokkal és a románokkal keveredett. A sci-fi-re hajazó írás szerint már DNS-vizsgálatok is bizonyítják, hogy a székelyek Y kromoszómája román, szláv és bolgár eredetű.
Ortodox hegyi harcosok
Ionut Tene szerint a magyarok bejövetelekor a székelyek egyedi, ortodox vallású népcsoport voltak a Tisza és a Bihari-hegyek között. A magyarok felismerték a székelyekben a harcos népet, és előőrsnek, illetve határőrnek használták fel őket. A történész szerint a magyarok kegyetlenül bántak a székelyekkel, Dózsa Györgyöt például elevenen megégették.
A szerző utal Ioan I. Russu és Gheorghe Popa-Lisseanu "neves román történészekre", akik szerint a székelyek Erdélybe érkezésükkor alig pár ezren voltak, és elkeveredtek (felszívódtak) az őshonos románok közt. A régészeti leleteket és levéltári anyagokat valószínűleg sohasem látó históriások állítják: a 19. századig minden erdélyi település román volt, csak azokat 150 év alatt elmagyarosították. Erre szerintük a székelykapu és kopjafa a bizonyíték, mivel mindkettő erősen hasonlít a máramarosi románokéra, akik természetesen a dákoktól örökölték a tudást. E logika mentén a székely nyelv gyökerei a dákban lelhetőek fel, a napos, holdas zászló pedig szintén az "őshonos dák népekre jellemző".
Együtt a magyarok ellen
Ionut Tene azonban ennél is tovább megy. Szerinte az erőszakos elmagyarítás "tragikus bizonyítéka" az ortodox templomok romjai. "Az elmagyarosítás szörnyűségéről beszél a csicsói emlékmű, kétszáz székelyt mészárolt le Bucow tábornok 1716-ban, ugyanaz aki szintén 200 ortodox templomot ágyúztatott porrá Erdélyben. Egyértelmű tehát, hogy a székelyek erőszakkal elmagyarosított népcsoport, mely legközelebb a románokhoz és a Vlach és Moldáv uralkodókhoz áll. Székelykapu, a "dák örökség"
A székelyek egy olyan kisebbség Románia közepén, melyre Románia büszke lehet és a román nép közvetlen etnikai nyelvi és hagyományi közvetlen rokona. Arányait megtartva a székelyek egyfajta arománok akik békében és teljes szabadságban élnek együtt a románokkal Románia szívében. A székelyek hosszú történelmében a Moldáv és Vlach uralkodók mindig támogatták és együtt harcoltak a székelyekkel a török és a magyar nemesség ellen vívott szabadságharcukban" - olvasható a történelmi fikcióban.
Szent István, a birkapásztor
Ionut Tene nincs egyedül hajmeresztő elméleteivel. 2010 júliusában a Libertatea román napilap A román titkosírás története c. köny két szerzőpárosát, Vasile Maiereant és Dan Dulciut idézte, akik a székely rovásírásról azt állították, az valójában nem is székely, hanem egy nagyon ősi dák írásmódból származik. Ezt később a románok vettek át, akik egészen a középkorig használták, és a székelyek csak tőlük másolták.
A 90-es évek óta divat a magyar történelmi hősök román "háziasítása". Hunyadi Mátyás (Matei Corvin) és Hunyadi János (Iancu de Hunedoara) mellett Dózsa Györgyöt (Gheorghe Doja), Kinizsi Pált (Paul Chinezu) és Kőrösi Csoma Sándort (Alexandru Ciuma din Chiurus) is mint román tudóst, illetve hadvezért oktatják az iskolákban, és propagálják nemzetközi fórumokon. Mircea Dogaru történésznek azt is sikerült "kiderítenie", hogy Szent István is román származású, mivel pogány Vajk elnevezése a román Voicura utal. A legenda szerint államalapító királyunk egy román birkapásztor volt, aki juhait legeltetve érkezett meg a Balaton környékére.
Trendforduló határán?
Az intézményesített történelemhamisításnak szerencsére vannak kritikusai is. Lucian Boia, a Bukaresti Egyetem történész professzora 1997-ben jelentette meg Történelem és mitológia a román közgondolkodásban című művét, amely azóta öt kiadást élt meg. Legújabb kötetében (Románia miért más?) a szerző kijelenti: a mitológián alapuló történetírás olyan mélyen beágyazódott a román közgondolkodásba, hogy az súlyosan befolyásolja az egész nép tisztánlátását, józan ítélőképességét. Boia rámutat: Nagy-Románia létrejötte után egyetlen olyan erdélyi város sem volt, ahol a román lakosság meghaladta volna az összlakosság felét.
Szintén vitatja a dákoromán kontinuitás elméletét a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem történésze, Lupescu Radu. "A román történelemírás erősen alávetett a modern Románia születésének. Értelmezésük szerint vannak bizonyos stációk, amelyek nyomán szinte fátumszerűen létre kellett jönnie Nagy-Romániának (...) Ugranak négyszáz évet, a következő állomásuk a román származásúként elkönyvelt Hunyadi János, utána Mihai Viteazul kora következik. A közöttük levő több száz évről a román történetírás nagyvonalúan megfeledkezik" - mutat rá Radu. "
alfahir.hu,

2014. augusztus 5.

Hol van „Csiglamező”? (I.)
Amikor Rugonfalvi Kiss István A székelyek származása és letelepedése c. könyvét olvastam, egy olyan részbe botlottam, amelyen jóindulatúan átugrottam, mondván, minek rontani szegény szerző hitelét egy elrugaszkodott kijelentése felhánytorgatásával. Ugyanis azt mondja, megtalálta Csigle mezejét egy 18. századi térképen, a Szeret torkolatánál: „Egyik térképen (Transsylvaniae, Moldaviae, Walachiae, Bulgariae nova et accurata delineatio... Opera et sumptibus Mathaei Seutteri Aug. Vin.) meglepetéssel ötlött szemembe a Szereth jobb partján a Chygly név. Lehet-e azonosítani krónikáink Chygle-jével? Ha nyelvész lennék, nyugodt lélekkel azonnal igennel feleltem volna, a história azonban nem egyszerű dolog!”
Ezután Rugonfalvi Kiss hosszan sorolja a Kárpátokon túli magyar nyomokat, kifejtvén, hogy „azok az írók, akik a Kárpátoktól keleten élő székely őstelepeket figyelembe nem veszik, és kizárólag okleveles alapon abból a feltételből indulnak ki, hogy a Székelyföld nyugatról keleti irányba történt telepítés útján alakult ki, a székely nemzet életének egyetlen megnyilvánulására sem tudnak kielégítő feleletet adni”. Míg a székelység Székelyföldre keletről nyugatra való betelepülése tárgyalható és tárgyalandó felvetés, addig sajnálattal állapítottam meg, hogy ugyan a térképen tényleg szerepel egy Chiglij nevű hely, de az bizony nem egyéb, mint két korábbi térkép rossz összevágásából származóan a közismert Kilia (románul Chilia) város félrelokalizálása – ám ég és föld a Csigla és a Kilia közti kiejtésbeli különbség.
Az egészről meg is feledkeztem addig, amíg az úgynevezett „ch-problémába” nem botlottam, abba, hogyan is kell kiolvasni a középkori szövegekben azokat a magyar szavakat, amelyekben a ch betűpáros szerepel: cs-nek vagy k-nak. És akkor feltettem magamnak a kérdést: vajon lehetséges, hogy Rugonfalvi Kiss – ugyan hibás alapokról kiindulva, de – megtalálta volna a megoldást?
A krónikák Csigle-mezeje
Nézzük, hogyan is írják le a középkori krónikák „Csigle” mezejéről. „Kézainál »In campo Chigle«, a Kálti Márk-féle Képes Krónikában »in campo Chiglamezey«, a Béldi Kódexben »Chyklamezew«, a Teleki Kódexben »Chiglamezei«, a Pozsonyi Krónikában »campus Siglamezei«, a Budai és Dubniki Krónikában »campus Chigladmezei«, Thuróczinál »campus Czyglamezew«”.
„Csiglamezőt” próbálták már lassan a magyar nyelvterület összes részén azonosítani, Ceglédtől Csíkig, az erdélyi Mezőségtől a Palócföldig stb., ám egyetlen esetben sem találtam olyan érvet, amely túlmutatna a többé vagy kevésbé tetszetős ötletek szintjén, s amely végső soron nem pusztán a kiejtésbeli hasonlóságra menne vissza.
Chigle vagy Chigla?
A krónikákban látható Chigle/Chigla váltakozásra Thúry József ad szakszerű magyarázatot: „E helynévnek megfejtésével már többen tettek kísérletet, de eredménytelenül. Mindenekelőtt azzal kell tisztába jönnünk, hogy a névnek igazi alakja Chigla, nem pedig Chigle (Csigle). Mert a Chigle a »campus Chigle« kifejezésben latinos genitivus, éppen úgy, mint a szintén Kézainál található következő kifejezésekben: filius Ethele, banerium regis Ethele (a hun fejedelem neve ugyanis nála: Ethela); ad tempora ducis Geiche (nominativusban: dux Geicha); exercitus Chabe (nominat.: Chaba); flumen Tize (nom. Tiza, acc. Tizam) stb. Egyszóval a Chigle alak a »campus Chigle«-kifejezésben un. genitivus explicativus, mint a »flumen Tize«-ben, úgy hogy a »campus Chigle« ezt jelenti: Chigla mezeje, vagyis a Csigla nevű mező.”
Románul értő olvasóim azonnal megértik, miről is szól a fenti rész: a románban egyformán helyes, ha azt mondjuk, Câmpul Chilia vagy Câmpul Chiliei.
Csigla vagy Kilya?
A jelenlegi abszolút általános vélemény szerint a Chigla olvasata Csigla, ez pedig arra megy vissza, hogy 1918-ban Gombocz Zoltán és Melich János a Magyar etymológiai szótár VII. füzetében, a Csigla szócikkben megállapítja azt, hogy az cs-vel olvasandó. Ugyanakkor nagyon helyesen jegyzi megy Korompay Klára, hogy bizony középkori szövegek esetében az olvasat megállapítása nem is olyan egyszerű: „A legnagyobb tévedés volna ómagyar adatok kapcsán egy-egy betű hangértékét abszolutizálni. Röviden összegezve: az olvasat nem adódik magától – azt csak gondos elemzőmunkával lehet kialakítani.”
Kézai italicizmusai
Próbáljunk utánajárni annak, hogy Kézai Simon (akihez a Chigla első felbukkanása köthető) vajon milyen hangalakot „akarhatott visszaadni”. Arra nézve, hogy milyen forrásokból dolgozott, Kézai ezt írja: „Mivel szenvedélyes vágya szívednek, hogy megismerd a magyarok viselt dolgait, én pedig ezeknek igaz ismeretére jutottam, gondom volt rá, hogy e nép történetét, ami Itáliában, Franciaországban, Németországban a különböző iratokban szétszórtan és összefüggéstelenül található, egy kötetbe szerkesszem.”
Annyit mindenképp megállapíthatunk, hogy Kézai egy jól képzett szerző volt, aki bizonyára kora legjobb oktatásában részesült, méghozzá Nyugaton, és biztosan első kézből ismerte az Olasz-, Német- és Franciaországban található forrásokat. Mi több, művében több italicizmus is található (a latinhoz képest), mint ahogy Nicolae Iorga és Gheorghe Popa-Lisseanu megállapítja, lásd transpassare, crapulati, lucta, fatiga, missitalius, scartabellis maneries, cambi, bravium, ami azt mutatja, hogy legalábbis Olaszföldön élt hosszabb ideig.
A che, chi középkori olvasata
Az olaszban (és az Olaszországban használatos középkori latinban) – és ez ugyanígy van a mai románban is – a cs, illetve a k hang jelölése így néz ki:
1.) a ce, ci cse, csi hangértékkel bír. Kézai szövegében: principalo, scithica, tradiciones, simpliciter, dicitus, circuitu stb, facere, descendit, dicetur, ducem, cessarunt, cepissent stb.
2.) a c betű az összes többi magánhangzó előtt k hangértékkel bír. Kézainál: vocantur, scithica, cantu, capita stb., consilio, confluerent, ruthenico stb., cumanorum, cum, pascua, ducum stb.
3.) a che, chi khe, khi hangértékű. Kézainál: machinarum, brachio, michi, marchiam, archipresul, nichilo, Archelaus rex stb.
Az olasz gl a magyar ly-t jelöli
Nézzük, mi is a hangértéke a gl betűkapcsolatnak a középkori olaszban. Nos, meglepetésemre az a Melich János ír erről a kérdésről, aki a Campo Chigla esetében megállapította, hogy az Csiglának olvasandó. A gl Kézai korában a magyar ly-nak megfelelő hangot jelöli: Melich szerint „a régi észak-olasz, s így a velenczei, milánói, genovai olasz emlékek a 13–15. században a vulg. lat. ly (irod. lat. le, li) helyén j-t, esetleg lg, gl-et mutatnak föl (v. ö. lat. cl, gl > északi ol. j)”, majd példákat is felhoz, a magyar pálya például a latin palea, olasz paglia-val van kapcsolatban.
Megjegyzem, Melichnek ennek ellenére nem jutott eszébe, Kézai akár olaszosan is írhatta a Chiglát, így azt olaszosan/középkori latinul is kell olvasni. Ha a gl a magyar ly hangot takarja, és nem a gl hangkapcsolatot, azaz olaszos jegy, akkor kötelező, hogy a chi betűkapcsolatot is olaszosan olvassuk. Olaszos olvasat esetén tehát a végeredmény: Kilya.
Vonjuk hát le a következtetést: ha a Campo Chigla valamilyen, Kézai által Olaszországban megismert irat helyesírását követi, vagy a szerző egy olasz térképet használ, vagy egy nem túlságosan ismert, a kancelláriában nem igazán használatos nevet adott vissza olaszosan, akkor Kézai belső logikáját követve azt olaszosan kell kiolvasnunk. Mentse Melich kategorikus Csigla-olvasatát az, hogy már csak kronológiai okokból sem ismerhette a két román tudós, Iorga és Popa-Lisseanu megállapításait arról, hogy Kézainál jócskán találni italicizmusokat, emiatt feledkezhetett meg a kötelező kételyről a középkori szövegek kiolvasása során.
Mellékszál: Chaba
Mielőtt viszont rátérnénk a Kilya olvasat tárgyalására, oldjuk meg azt is, Kézai milyen hangalakot ír le a Chaba formával. A ca betűkapcsolat ka hangalakot hordoz a latinban Kézainál, a cha eszerint egyebet – a magyar nyelv hangjai rögzítésének történetéből tudjuk, hogy általában cs-t, Kézai belső logikájában akár c-t is. Kézai ezt a cha, cho, chu betűkapcsolatokkal oldja meg: így a Caducha, Kaducha alakja Kaducsát vagy Kaducát, a Chaba Csabát vagy Cabát takar.
A kulcs: Vignola térképe
Nos, úgy tűnik, a Kilyaként való olvasat mellett jóval több érvet tudunk felhozni, mint azok, akik kétszáz éve keresik a különféle Csiglákot, Csigléket, Ciglákot, Sziklamezőket. Rugonfalvi Kiss a 1720–30 között készített Seutter-térképen találja meg Chiglát, ám ugyanez szerepel Joachim Ottens 1726-os térképén is. Ezeken a Duna alsó folyásánál, a bal parton találjuk Kilia Novát és Chiglijt, a jobb parton Kilia Staryt és Kiliert, külön településeknek véve (mindkét térkép ilyen szempontból hibás, több alaptérkép gondatlan összedolgozása miatt a különböző formában leírt helynevekhez külön településeket is kitalálnak, így például nem kevesebb mint négy Brăila szerepel rajtuk).
Szerencsére azt is meg lehet állapítani, hogy Seutter és Ottens honnan veszi értesüléseinek egy részét: Giacomo Cantelli da Vignola 1686-ban készít egy térképet, ezen kétfajta helyesírással is fel vannak tüntetve a helynevek: olaszosan, valamint hagyományos módon, például Chigli és Kilia noua (a kettő ugyanaz). Ebből kiderül, hogy a Chigli alak Kilia városát takarja.
Ám nemcsak ezen térképből, hanem más szövegekből is tudjuk, hogy olaszosan Chigli-nek írták Kiliát. 1548-ban Velencében megjelenik egy könyv, ebben Marco Guazzo mester elmondja Kilia és Moncastro (Dnyeszterfehérvár) váraknak a törökök általi bevételét, Kiliát Chigli alakban írja.
A folytatásban arról, hogy bizony már a 6. századtól kezdve minden adat ide helyezi a hunok egy részét, méghozzá azokat, akikből a magyar krónikák szerint a székelyek lesznek.
Sántha Attila, Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

2016. június 3.

Összesítette az eddigi árvízkárokat a katasztrófavédelmi bizottság
A nagy mennyiségű csapadék, és a hegyoldalakról hirtelen lezúduló víz okozott árvizet Hargita megye több településén.
A Hargita megyei katasztrófavédelmi bizottság péntek délelőtti ülésén egy összesítést is bemutattak a károkról. Eszerint Csíkszeredában, Gyergyószentmiklóson, Maroshévízen, Tölgyesen, Bélborban, valamint több felcsíki településen pincékbe, udvarokra, mezőgazdasági területekre hatolt be a víz, amely kutakat is elárasztott.
A legérintettebb településnek Gyergyócsomafalvát nevezte meg Gheorghe Pop dandártábornok, a Hargita megyei hivatásos tűzoltóság vezetője. Csomafalván 500 udvart, pincét öntött el a víz, de mint mondta, nem kellett senkit kitelepíteni otthonából. Hozzátette, Csomafalvára több Hargita megyei település önkéntes tűzoltó-alakulatai érkeztek segíteni a károk elhárításában, de a szivattyúzáshoz elengedhetetlen a vizek apadása.
A Gyimes-völgyében Gyimesközéplokot és a hozzá tartozó kistelepüléseket is nehéz helyzetbe hozta az áradás – hangzott el. Több mint 30 portát érintett az áradás, amely hordalékkal zárta el a 12A jelzésű országutat is, ezt közben felszabadították. Le kellett állítani viszont a vasúti közlekedést a Csíkszereda-Kománfalva közötti szakaszon, mivel a víz Gyimesközéplokon egy hidat is megrongált, és noha folyamatosan dolgoztak a helyreállításon, a vasúti forgalom péntek délig még nem indult újra – közölte Andrei Jean Adrian Hargita megyei prefektus.
A Gyimesközéplokhoz tartozó Farkaspallót csak nagy kerülővel, Gyergyószentmiklós irányából lehet közúton megközelíteni, mivel a megáradt patak elvitte a hidat, ugyanakkor a megyei út több szakasza csak egy sávon járható, mivel a víz alámosta. Ugyanez a helyzet a Jávárdi-pataka felé vezető 127B jelzésű megyei úton is – jelentették be az ülésen.
Az megáradt Olt ismét elvitte a Csicsóhoz tartozó Oltfaluban az ideiglenes átkelőt, és így a község irányából Oltfalu és Csaracsó megközelíthetetlenné vált – ezt Borboly Csaba, a Hargita megyei önkormányzat elnöke jelezte a bizottság ülésén.
Ajnádon továbbra is gondokat jelent a Rákos-patak áradása. A most bekövetkezett események jelentős része megelőzhető lett volna az Olt vízgyűjtő medencéjében évek óta félbehagyott árvízvédelmi munkálatok elvégzésével, amelyek főleg Felcsíkot érintik – mutatott rá Miklós Géza, az Olt Vízügyi Igazgatóság csíkszeredai szakaszmérnökségének vezetője.
Kovács Attila
Székelyhon.ro

2017. január 30.

Markó Attila válasza Nagy Zsoltnak
Kedves Zsolt! Sokadszor olvasom a leveled, és azon tűnődöm, vajon hányan értették meg azok közül, akiknek ezt érteniük kellene. Vajon hányan teszik még fel ezeket a kérdéseket olymódon, hogy az ne csak azok között legyen hallható, akik a Veled vagyunk, Zsolt csoportban egymáshoz szólunk évek óta. Ezért most én is a nyilvánosság útján válaszolok Neked. Kicsit hosszú lesz, de tudom: ha másnak nem is, Neked lesz türelmed végigolvasni...
Amint Te is láthatod, zajlik a cirkusz: mindenki mondja a magáét, álproblémákkal és riogatások tele a közbeszéd a korrupcióellenes küzdelem elfojtásától a börtönök túlterheltségéig, a közélet tisztaságától az államelnöki túlkapások emlegetéséig, népszavazástól kormányrendeletekig. A cirkusz jellege, annak alakulása, a valós és lényeges kérdések elkendőzése, a szekértáborok közt egyre mélyülő szakadék egyértelműen azt mutatja, hogy itt mindkét oldal elsősorban az igazságszolgáltatás és a titkosszolgálatok fölött gyakorolt hatalmának megerősítéséért, illetve átvételéért küzd. Pontosan azokért, amik a legtöbbet ártottak a jogállamnak. Mert miközben az egyes táborok képviselői mindenféléket féltve és mindenféléket kitalálva egy vélt „nép nevében” kiabálnak a mikrofonoktól vagy az utcán, egyetlen dologról nem beszél sajnos senki: a román igazságszolgáltatás és a román büntetőjog valós és tényleges állapotáról, a titkosszolgálatnak és a korrupcióellenes ügyészségnek a bírósági eljárásokra gyakorolt befolyásáról és nyomásáról, a senki által nem korlátozott „nemzetbiztonsági lehallgatásokról”, a leszámolás céljából megrendelt és gyártott dossziékról, a SRI-DNA „közös akciócsoportjairól”, a (nem csak) büntető törvények által mesterségesen és szándékosan fenntartott manipulálhatóságról, a törvényen felüliségből fakadó visszaélési lehetőségekről. Magáról az Igazságról.
Lassan két évtizede ismerjük egymást, ismerjük egymás munkáját. Az igazságunkért való magatehetetlen és eleve vesztésre ítélt harcunkban tehát pontosan tudom, hogy miről beszélsz. Ezek a kérdések engem is immár tíz esztendeje emésztenek: azóta, amióta először tört fel belőlem a nevetés, hogy vajon mennyi pénzbe kerülhet egy ügyész ahhoz, hogy korrupciós ügyet gyártson a Mikó-kollégium visszaszolgáltatásából. És leveledet olvasva végigpörögnek bennem is az események. Nem akarok vádaskodni, nem fogok szidni senkit, csupán hozzád hasonlóan én is felteszek néhány konkrét kérdést, azokat az örök kérdéseket, amelyeket több-kevesebb vehemenciával, de ugyanígy már évek óta felteszek. Talán ebben az új kontextusban lesz valaki, aki nemcsak megpróbálja megkeresni a válaszokat, hanem ahhoz is hozzá tud majd járulni, hogy egy kicsit lemossa azt a rengeteg sarat, amit valahol, valakik az igazságra hordtak. Ha egy Sebastian Ghiță nevű médiasztárnak alapvetően közös bulik és nyaralások felidézésével már sikerült egy kicsit megrengetni a rendszert, akkor ezek itt alább is megérnének minimum egy tényfeltárást.
1. 2012 elején a Mikó-per alapfokú tárgyalása végét vártuk.  Nyitva állt az út a felmentő ítélet előtt: miután a bírónő jóváhagyta az épület tulajdonjogára vonatkozó előzetes kifogásunkat, a vádlottak és a tanúk meghallgatását követően márciusra tervezte a döntéshozatalt. Terhes volt, és szülési szabadsága előtt még le akarta zárni ezt az ügyet. Egyetlen embernek azonban sikerült ezt megakadályoznia: a feljelentő Benedek Leventének, akit utolsó tanúként három egymást követő tárgyalásra (2012. február 21 és május 8 között) hiába idéztek be tanúvallomást tenni. Pontosabban valahol, valakik úgy szervezték, hogy ne hozzák át a börtönből, ahol büntetését töltötte, mindaddig, amíg a bírónő szülési szabadságra nem kényszerült, és be nem következett az a bírócsere, ami a per teljes további folyamatát meghatározta. Kinek és miért volt érdeke addig tolni az ügyet, amíg ki nem jelölték az új bírót, és akinek megjelenésével egyidejűleg feltűnt az utolsó tanú, majd a soron következő tárgyaláson ki is mondták az ominózus három éves börtönről és a visszaállamosításról szóló ítéletet?
2. A Mikó per nyomozati anyagai és a vádirat egyaránt úgy fogalmaz, hogy azáltal követtük el a bűncselekményt, hogy „a valósággal ellentétesen” nem a jogos tulajdonosnak, hanem a református egyháznak adtuk vissza a kollégium épületét. Ugyanez szerepel az alapfokú döntésben is: a vétkünk az, hogy „a valósággal ellentétesen állapítottunk meg az egyház tulajdonjogát”. Ezt követte a jogos és széles hazai és nemzetközi tiltakozási hullám, aminek következtében a fellebbezés során valahol, valakik el kellett kenjék a dolgokat. Így aztán egy jogállamban fogalmilag kizárt módon a jogerős ítélet már nem azért ítél el, mert tévesen állapítottuk meg a tulajdonost, hanem olyan tettek miatt, amelyekkel soha senki nem vádolt minket: nem kaptuk meg a közigazgatási minisztérium visszaigazolását. Miközben ez a kifogásolt dokumentum kezdettől fogva része volt a periratnak. Kinek és miért volt érdeke olyan okot kreálni, ami soha nem szerepelt a vádiratban? Kinek és milyen hatalom vagy parancs birtokában van joga megszegni alapvető jogelvet, soha meg nem fogalmazott vádak mentén meghozni egy jogerős ítéletet, ezáltal megtagadni még a védelemhez való jogot is? Kinek és miért volt érdeke addig telefonálgatni, amíg elérték azt, hogy jogerősen is elítéljenek, hisz nyilvánvaló, hogy a tulajdonjog tisztázása hiányában semmilyen más módon nem lehetett volna visszaállamosítani a kollégium épületét?
3. Honnan és milyen hatalom birtokában szerzett tudomást (és újságolta is el háziorvosának) Benedek Levente feljelentő az alapfokú döntésről több, mint egy nappal annak megfogalmazása és kihirdetése előtt?
4. A híres-hírhedt első Bica-ügyben 2014. november 20-án idéztek be a DNA központi hivatalába. Azon az éjszakán tisztázódott bennem, hogy azon az ominózus kártérítési bizottsági ülésen nem voltam jelen, és erre a bizonyítékok is előkerültek – az ügyészek iratai között. Ennek ellenére már másnap, november 21-én kérték az előzetes letartóztatásomat. Kinek és milyen parancs hatására állt hatalmában, hogy úgy kérje a letartóztatásomat, hogy közben a saját iratainak ismeretében tudnia kellett volna, hogy nem voltam jelen? És most az egyszer vádolok – nevekkel: Dănuț Volintiru és Gheorghe Popovici ügyészek törvényt és kötelességet szegtek és visszaéltek hatalmukkal azáltal, hogy ártatlanságom tudatában alaptalanul kérték az előzetes letartóztatásomat.
5. Amikor erről a kirívó visszaélésről tudomást szereztem és közzétettem a bizonyítékokat, akkor ugyanezek az ügyészek átiratban finoman megfenyegettek, hogy nem szabad a nyomozati iratokat nyilvánosságra hozni. Pedig éppenséggel ők azok, aki teletöltötték a médiát hazugságokkal, miközben pontosan tudták, hogy még be sem idézhettek volna... Ki és milyen hatalom birtokában tagadta meg sorozatos kéréseim ellenére a Bica-ügyben a vádak ejtését azok után, hogy már minden bizonyíték adott volt? Nem beszélve arról, hogy írásos nyoma van annak, hogy immár a konkrét bizonyítékok ismeretében is képes olyat állítani egy felelős ügyész, hogy„távollétével részt vett a bűncselekmény megvalósításában”... Kik és milyen hatalom birtokában húzták-nyúzták a vádak azonnali ejtését 2014. december elejétől 2015. április 10-ig – addig, amíg egy újabb vádiratot nem gyártottak?
6. És ugyanebben az ügyben már csak ennyit: a nagy szekus-ügyész-bíró összefonódások egyre inkább valószínűsíthető létezésének ismeretében létezik-e még valaki, aki véletlennek tartja, hogy miközben 2014. november 24-re vártuk a Mikó-ügy jogerős döntését, november 20-án belekavarnak és beidéznek a Bica-ügyben? Ráadásul úgy, hogy a Bica-ügy meghallgatásán, november 20-án éjjel, a Mikó-ügy ismeretében, Popovici ügyész a valakik által biztosított felsőbbrendűségi érzésének és hatalmának tudatában kaján vigyorral odaszólt nekem: „da’ văd că aveți treabă, domnu’ Markó...” (nahát, látom, hogy van dolga rendesen, Markó úr...)
7. Ezeket az eseteket részeiben már több ízben, kisebb-nagyobb részletességgel bemutattam. Tudom, hogy ezzel nagyon megharagítottam azt a bizonyos rendszert, amelyiknek egyik láncszeme épp lemondott, de ettől még senki nem veheti el tőlem az igazság kimondásához való jogomat. Viszont éppen ezért kinek és miért volt érdeke tovább rugdosni, újabb és újabb vádakat kreálni ellenem? Kinek és milyen hatalom vagy parancs birtokában áll jogában olyan bűncselekményekkel vádolni a kártérítési ügyek kapcsán, amelyeket nem csak, hogy nem követtem el, de még lehetőségem sem volt tudomást szerezni arról, hogy esetleg mások elkövethették? Milyen hatalom vagy parancs teszi lehetővé, hogy ha egy testületben 2-3 személy bűncselekményeket követ el (ezek egyébként a periratok szerint még akár bizonyíthatók is), akkor azokkal együtt felelősségre kell vonni azokat is, akik ezekről a tettekről nem tudtak, nem volt honnan tudomást szerezzenek, nem volt lehetőségük felismerni, észrevenni azokat, és nem volt olyan törvényes kötelezettség, ami előírta volna ezt számukra. Tudni kell azt is, hogy egyetlen kártérítési lopási-csalási perben sincs semmilyen vád ellenem, pusztán annyi, hogy tagja voltam a bizottságnak.
8. Végül egyetlen gondolat arról, hogy milyen mértékben vontam magamra a „rendszer” haragját. Amikor 2015 tavaszán a Kossuth-rádióban először vetettem fel azt, hogy igen sok jel mutat arra, hogy az igazságszolgáltatás valójában egy eszköz a korrupcióellenes ügyészség és a titkosszolgálat kezében, akkor egy héten belül egy újabb kártérítési ügyben megtörtént a vádemelés. Aztán egy szintén kemény facebook-bejegyzést követően újra lecsaptak, ezúttal egy letartóztatási kérelemmel. Ezt az összefüggést a megnyilvánulásaim és a „rendszer” válasz-reakciói között, szóvá tettem egy mandiner.hu-nak adott újabb interjú végén, hogy „nem tudom, mi lesz, ha ez a cikk megjelenik”. Még aznap közzétették az Interpol-körözést...
A fenti történetek mindegyikére van bizonyítékom: ügyészi iratokban, periratokban, blogbejegyzésekben – részben már közzétettem őket korábban.
Kedves Zsolt! Azt írod, hogy az igazság akkor is létezik, ha nem ismerik el. Csak akkor ne nevezze senki jogállamnak ezt az országot, és ne tessék annyit dicsérni az „elért eredményeket”... Ha egyetlen egyszer is úgy sérülnek az alapvető jogok és az igazság, hogy arra semmilyen jogorvoslat nincs, akkor az alkotmányos, jogállami probléma. Jogállamban fogalmilag kizárt a „járulékos áldozat”. Ezekről a kérdésekről és az általad is felsorolt esetekről márpedig beszélni kell – anélkül, hogy bárki is kétségbe vonná a korrupcióellenes küzdelem jogosságát és fontosságát. Beszélni kell, kivizsgálni, ésszerű megoldást találni. Igen, igazad van: alkotmánybírósági döntéseket igenis be kell iktatni a törvénybe, a joggyakorlat nem tehet úgy, mintha azok nem is léteznének. Igenis rendet kell tenni a román büntetőjog háza táján, még akkor is, ha egyesek ezt másképp látják. Ráadásul az én határozott álláspontom az, hogy ebben a mostani adok-kapok közepette – ami minden más, csak nem szakmai vita – semmilyen morális joguk nincs kritikát megfogalmazni azoknak, akik épp a jelenlegi állapotok törvényen felül álló haszonélvezői, és akik épp a jelenlegi állapotokból és jogállamiságtól idegen összefonódásokból fakadóan élnek vissza a joggal, törvényességgel, hatalommal – bármennyire is láthatatlan az. Sokan tudjuk mindezeket, de legtöbben mégis hallgatnak. Mert beszélni erről ma nem népszerű. Csak az hozhat változást, ha megtanuljuk: az igazságról beszélni kell akkor is, ha az nem népszerű. Mert nincs alternatívája.
Kedves Zsolt! Bár egy ideje úgy tűnik, hogy hallgatok, ezek a dolgok változatlanul tombolnak bennem is. Attól függetlenül is, hogy én huszonhét év emberi jogi munka után egyszerűen nem tudtam elfogadni, hogy nem jogállami erők eltapossanak. Én továbbra sem hiszek a román igazságszolgáltatásban, az Igazságban viszont – Veled együtt – töretlenül igen. Hátha vannak még mások is. Akik még ismerik a jogot – és a jogalkotást. Mert, ugyebár, a hallgatás nem megoldás...
„Mikor a nácik elvitték a kommunistákat, csendben maradtam, hisz nem voltam kommunista.
Amikor a szakszervezeti tagokat vitték el, csendben maradtam, hisz nem voltam szakszervezeti tag.
Amikor a szocialistákat bezárták, csendben maradtam, hisz nem voltam szocialista.
Amikor a zsidókat bezárták, csendben maradtam, hisz nem voltam zsidó.
Amikorra engem vittek el, nem maradt senki, aki tiltakozhatott volna.”
Szabadság (Kolozsvár)

2017. augusztus 12.

Az autonómia és a nagy egyesülés – a BBTE rektorának elgurult a gyógyszere
100 évvel ezelőtt több mint 100.000 ember tartott Erdély minden szegletéből Gyulafehérvárra, hogy tanúja legyen annak, amint beteljesül Románia történelmének legjelentősebb aktusa. A románok lelkesen és hazaszeretettől áthatott szívvel érkeztek, hogy összefogjanak egy egységes országért.
A román népnek az első világháború után sikerült kihasználnia az európai népek felszabadítási mozgalmát és a „Gyulafehérvári Nemzetgyűlés Határozatában” szentesítette saját felszabadítását és egyesülését. Azok, akik saját szemükkel látták ennek a több évszázados államnak a beteljesülését, a szabadság borzongását a szívükben hordva pusztultak el, a következő nemzedékek számára pedig az 1918-as Egyesülés szép történelemleckévé vált, melynek előnyeit – a románok és más erdélyi etnikumok szabadsága és nemzeti identitásának védelme – néha nem értékelve élvezzük.
Megtiszteltetés volt, hogy Ioan-Aurel Pop akadémikussal és egyetemi professzorral és doktorral, a kolozsvári Babeş–Bolyai Tudományegyetem rektorával beszélgethettem arról, milyennek látják egy évszázaddal később azt a momentumot azok, akik egy olyan Románia határain belül éltek, melyért sok százezren áldozták fel magukat. Mielőtt elmerülnénk a vele készült interjúban, meg kell említeni, hogy prof. dr. Ioan-Aurel Pop történész, akadémikus, egyetemi professzor, a Nemzetközi Történelemtudományi Bizottság Nemzetközi Kapcsolatok Történelme Részleg tagja, a Romániai Történészek Nemzeti Bizottságának alelnöke és Egyetemi Címeket és Okleveleket Tanúsító Országos Tanács (CNATDCU) tagja.
Több könyv szerzője, melyek közül megemlítjük a Românii şi maghiarii în secolele IX-XIV. Geneza statului medieval în Transilvania, ed. I-a şi a II-a (Románok és magyarok a IX-XIV. századokban. A középkori állam születése Erdélyben. I. és II. kiadás – a szerk.), Istoria Transilvaniei (vol. I., până la 1541) (Erdély történelme - I. köt., 1541-ig), Istoria Transilvaniei (vol. II, de la 1542 până la 1711) (Erdély történelme – II. kötet, 1542-től 1711-ig) és Istoria României – Compediu (Románia történelme – Összefoglalás).
- Már régebb óta figyelem, hogy azok, akik a magyar kisebbségnek adandó autonómiát támogatják, követeléseik alátámasztására a Gyulafehérvári Nagy Nemzetgyűlés NYILATKOZATÁRA hivatkoznak. Mit kellene ezekre a követelésekre válaszolnia egy román történésznek, kultúrembernek?
- Kezdetnek minden olvasójukat arra szeretném emlékeztetni, hogy demokratikus társadalomban élünk (mely – e pillanatban – demokratikusabb, mint Románia egyes nyugati vagy északnyugati szomszédainak társadalmai), melyet nehezen, emberi áldozatokkal építettünk fel és melyet minden áron meg kell védenünk. Márpedig egy demokratikus társadalomban a gondolat-, a lelkiismeretszabadság, a petíciós jog és más hasonlók nemcsak megengedettek, de az alkotmány egyenesen szavatolja azokat. Ezért a magyar vezetőknek is megengedett, hogy bármit kérjenek Romániában! Egy feltétellel: kéréseiknek be kell illeszkedniük a Romániának nevezett állam demokratikus jogrendjébe
és az Európai Unió szabályozásainak kereteibe. Ebben a szellemben viszont a romániai magyar közösség egyes szervezetei által kért autonómiának semmi köze sincs a demokráciához és a Gyulafehérvári Nagy Nemzetgyűlés Határozatához sem. Nézzük meg, miért!
Először is, a magyar vezetők által (érdekvezérelt és módosított) autonómia kifejezést a kérdéses Határozat szövege egyetlen alkalommal tartalmazza, nevezetesen a II. cikkelyben: „A nemzetgyűlés a fent említett területeknek (Erdély, Bánság és Partium – a Partiumról, vagy „magyar Részekről”, abban az értelemben, hogy ezek a Magyarország felé eső románok által lakott területek voltak, vagyis a Körösvidékről, Szatmárról, Máramarosról, Szolnokról, Ungról, Beregről, Ugocsáról és a többiről van szó) ideiglenes autonómiát biztosít az általános népszavazással választott alkotmányozó testület összegyűléséig.” Mint látható, a többségében románok által lakott, Romániával egyesült területekről van szó (kb. 100.000 négyzetkilométer), egységesen kezelt területekről. Másodsorban, a Gyűlés még e területeknek is csak ideiglenes autonómiát adott, annak az egyetemes szavazással megválasztott gyűlésnek az összejöveteléig, melynek feladata új alkotmányt adni a Román Királyságnak. Mindezeket a rendelkezéseket szigorúan betartották, Erdély pedig a Bánsággal és a nyugati Részekkel együtt végleg, bármiféle autonómia nélkül, csak a jelzett feltételek teljesítését követően tagozódott be Romániába. A december 1-i Határozatot bírálók „megfeledkeznek” egy lényeges ügyről, nevezetesen az egyesülés „elrendeléséről”. A dokumentumnak pontosan a szóban forgó románok és az említett területek Romániával való egyesülése a kulcseleme! Ezt az egyesülést pedig a demokratikusan megválasztott és az összes szóban forgó románokat képviselő hivatalos dokumentumokkal („megbízó levelekkel”) rendelkező 1228 küldött „rendelte el”. Márpedig a romániai magyar kisebbség, az összes többi kisebbséggel ellentétben, sohasem ismerte el explicit, globális és hivatalos módon a Nagy Egyesülést.
Ebből kell kiindulni.
Miként hivatkozhatnál a gyulafehérvári dokumentumba foglalt bizonyos kijelentésekre, elvekre, jogokra, ha te nem ismered el annak az okiratnak a lényegét, amiről itt írunk? De még így is, a szóban forgó elvek, józan, helyes és tárgyilagos elemzése esetén teljesen másról beszélnek, mint magyaroknak nyújtott autonómiáról. Ezekre néha tudatlanságból, máskor szándékosan hivatkoznak, tudva, hogy kevés román olvassa ma már azokat, vagy ha igen, még kevesebben tudják helyesen értelmezni őket. Marius Diaconescu kollégám nem olyan rég helyesen és közérthetően elmagyarázta ezeket a gyulafehérvári elvek kiforgatásával kapcsolatos dolgokat.
- Ezeket különben intenzíven felhasználták a Tusnádfürdői Nyári Egyetemen is annak bizonyítására, hogy az önrendelkezésre vonatkozó magyar követelések, a román állam jövője, Nagy-Románia centenáriuma a Gyulafehérvári Nyilatkozatban szereplő állítások megvalósulásához kötődnek. Kérjük, hogy professzorként és románként is mondja el véleményét.
- Ezeket az „elveket” a magyar nyári táborokban nem a magyar nemzet és nem a romániai magyar kisebbség javára, hanem a kedélyek felszítására használják fel. Bármelyik román értelmiséginek gondosan el kell olvasnia a Nagy Nemzetgyűlés Határozatot és magának kell megítélnie azt. Az említett gyűlés – az Egyesülés ünnepélyes elrendelése után – a következő alapvető elveket határozta meg: „teljes nemzeti szabadság minden együttélő népnek”, „egyenlő jogok és teljes autonóm vallásszabadság az állam minden felekezete számára”. A „teljes nemzeti szabadságot” egyértelműen, párhuzamos értelmezések lehetősége nélkül határozták meg és az a Határozat szerzői számára az „együttélő népek” jogát jelentette arra, hogy „saját nyelvükön részesüljenek oktatásban, közigazgatásban és ítélkezésben”, „képviselettel rendelkezzenek – Románia – törvényhozó testületeiben”, valamint az ország kormányzásában. Mit lehet elmondani ezekkel az elvekkel kapcsolatosan?
A romániai magyarok a saját nyelvükön részesülnek „oktatásban”, ingyenesen és gyakran állami ösztöndíjjal óvodától a doktori címig és a posztgraduális képzésekig. Nincs, például, olyan magyarok által kért felsőoktatási program, amit ne engedélyeztek volna az állam szakirányú szervei. Ennek feltétele a legnagylelkűbb Európában: legalább tízen kell jelentkezzenek arra a szakra. De a pozitív diszkrimináció szellemében 7-8 hallgatóval is engedélyeznek szakokat. Következésképpen 10 ilyenfajta tanulmányokra jelentkező hallgató számára Romániában kb. 20 magyar professzort fizetnek. Ha pedig nincs 10 jelentkező ilyenfajta tanulmányokra, akkor Magyarországról hoznak fiatalokat, akik az európai szabályozások szellemében Romániában tanulnak, magyarul, a román állam költségvetéséből fenntartott helyeken!
Sőt: egy magyarul tanuló hallgató kétszeres finanszírozást kap az államtól (egy németül tanuló pedig 2,5-szerest) a románul tanulóhoz képest. Az 1918 utáni Romániában sohasem állították le a minden fokú magyar nyelvű oktatási rendszert, csak korlátozták a nacionalista kommunizmus korszakában (a XX. század 80-as éveiben). Következésképpen ma elég sok romániai magyar nem beszéli jól (vagy nem beszéli egyáltalán) az ország hivatalos nyelvét és képtelen beilleszkedni a román közösségbe (miközben a legfrissebb népszámlálás szerint a román etnikumúak adják a lakosság csaknem 90 százalékát). Márpedig a romániai magyaroknak lehetőségük van tökéletesen kétnyelvűnek lenni és bármilyen tisztséget betölteni, bárhol az országban, lekörözve a román etnikumúakat. Egyes magyar vezetők káros politikája miatt, sajnos, ez a lehetőség elvész, nem hasznosul.
A saját nyelvű közigazgatással ugyanez a helyzet: a magyarok mindenhol az országban az arányuknak megfelelően jelen vannak a közigazgatásban, azokban a falvakban, községekben, városokban, megyei jogú városokban pedig, ahol többségben vannak, a közigazgatás gyakorlatilag magyar, magyar nyelven zajlik. Az „ítélkezés” a magyar többségű területeken gyakran magyar bírókkal és törvényszéki jegyzőkkel zajlik. Amikor arra szükség van, a román állam tolmácsokat biztosít. Következésképpen bármelyik peres fél, tanú stb. korlátozás nélkül magyarul beszélhet a bíróság előtt. Van értelme a többiről is beszélni? A magyaroknak a két háború közötti időszakban, akárcsak a többi kisebbségnek, parlamenti képviselettel rendelkező saját pártjaik voltak. Amikor pedig nem voltak, akkor már minden pártot felszámoltak, a románokat is (1938-tól 1944-ig). A kommunizmus alatt Erdélyt nagyjából 1950-ig, 1953-ig a magyarok vezették, aztán folyamatosan jelen voltak Románia vezetésében, minden központi szervben, az arányuknak megfelelően, sőt azt meghaladó mértékben. A magyarok most folyamatosan részt vesznek a kormányzásban, még akkor is, amikor nem alkotnak koalíciót egy többségi párttal. A Képviselőházban és a Szenátusban nem volt egyetlen törvényhozási ciklus sem magyar képviselők és szenátorok nélkül, méghozzá a választás útján elértnél nagyobb arányban. Nincs olyan, úgy-ahogy fontos országos jellegű intézmény, ahol ne lenne jelen a magyar pártok egy vagy több képviselője, a Román Nemzeti Banktól a Román Kulturális Intézetig.
Igaz, hogy a hivatkozott dokumentumban még egy helyen használják az autonómia szót (pontosabban, mint láthattuk, az „autonóm” melléknevet), nevezetesen a III. cikkelyben, ahol „az állam minden felekezete számára” biztosított „teljes autonóm vallásszabadságról” beszélnek. De itt nyilvánvalóan vallásról, felekezetekről van szó és nemcsak a magyarokéról (kálvinista, erdélyi római katolikus, unitárius és a többi), hanem az összesről. Következésképpen az 1918. december 1-i gyulafehérvári dokumentumban sehol sincs szó valamelyik kisebbségnek (vagy akkori szóhasználattal „együttélő népnek”) biztosított (területi, kulturális, regionális, jogi, közigazgatási, politikai és a többi) autonómiáról, hanem a már említett értelmezésű „teljes nemzeti szabadságról”, nevezetesen arról a jogról beszélnek, hogy saját nyelvükön részesüljenek oktatásban, közigazgatásban, ítélkezésben, képviselőik legyenek a kormányban, a parlamentben és így tovább. Márpedig ezek megvalósultak és nap mint nap megvalósulnak. Természetesen, ma sincs – mint bármely emberi dologban – tökéletesség! Egy magyar sohasem fogja magát úgy érezni Romániában, mint Magyarországon, az „anyaországban”, ahogy azt egyesek nevezni szeretik.
Az a baj, hogy egyes magyar vezetők Magyarországgá akarják változtatni Erdélyt (ahogy azt hajdanán illuzórikusan hitték), ami már nem lehetséges. Ezért jobb lenne, ha mindnyájan egy új Románia hatékony és becsületes felépítésére összpontosítanánk energiánkat az Európai Unió keretében és nem kellene középkori nosztalgiákat kergetni, mint amilyen „Székelyföld autonómiája”! Egyes magyar vezetők és román állampolgárok pedig szabadok abban, hogy ne szeressék Romániát, de törvényi kötelességük tisztelni azt. Különben összetűzésbe kerülnek a törvénnyel.
- Vajon, ha a Nyilatkozatot elfogadó Nagygyűlés nyomán létrehozott állam ellen harcolsz, akkor hivatkozhatsz még rá, hogy többletjogokat követelj? Egyes magyar vezetők az 1918 után egyesült román állam ellen harcoltak a hadseregükkel (Székely Hadosztály), a két világháború közötti romániai pártjukkal és Magyarország propagandájával.
- Ismétlem: a magyarok közösségként sohasem ismerték el Erdély egyesülését Romániával, explicit, egyértelmű módon, ahogy azt a szászok, a svábok, az ukránok, a romák stb. tették (a nem-magyar kisebbségek közül csak a szászok esetében volt jelentősebb állásfoglalás ebben a kérdésben és az sem volt egyértelműen románpárti – ld. itt –, az ukránokról és főleg a romákról nincs értékelhető adat – a szerk.). Mit jelent ez? Ez az Erdély lakosságának abszolút többsége által az akkor hatályos nemzetközi jog összes rendelkezésével összhangban lévő és az 1919–1920-as Párizsi Békekonferencia által igazolt, majd az 1989 előtti és utáni más nemzetközi jogi értékű dokumentumok által elismert 1946–1947-es Békekonferencia által újra igazolt 1918. december 1-i „rendelet” el nem fogadását jelenti. Ebben az esetben az ezt a hozzáállást támogató magyar közösségi vezetők (nem minden magyar!) nemcsak a román, hanem a nemzetközi törvényeken is kívülre helyezik magukat és nincs joguk egy olyan dokumentumra hivatkozni, melyet lényegében nem fogadnak el.
Más szóval, a gyulafehérvári gyűlés határozatából nem emelheted ki csak azokat a részeket, melyek nem felelnek meg neked! De a magyar vezetők még így is, a pro domo érvelésükben is – mint látható volt – tévednek: a kérdéses nyilatkozat, melynek csak az Egyesülés tekintetében van törvényereje, sehol sem tartalmaz autonómiát az erdélyi etnikai kisebbségek számára…
- Az AEÁ-ban, ha kilépsz a törvény ernyője alól, ahogy egyes magyar vezetők kiléptek a Nyilatkozat ernyője alól, amikor úgy döntöttek, hogy harcba lépnek az újonnan létrehozott román állam szétszakításáért, akkor a törvény többé nem véd meg, sőt veszélyforrásnak tekint. Mi a véleménye erről az érvről? Jogos, vagy ha nem, akkor melyek lennének az árnyalatok?
- Románia nem Amerika és Európa sem egyenlő az AEÁ-val! Európának erős történelmi hagyományai vannak, melyeken nem lehet könnyen és kockázatmentesen túllépni. A magyarokat évszázadokon keresztül „domináns, nemesi, felsőbbrendű” nemzetként nevelték, „a Kárpát-medence civilizátorainak” mondták őket, ahol a hajdani kisebbségeknek (románoknak, szlovákoknak, horvátoknak, ruténeknek, szerbeknek stb.) örökre hálásaknak kellett volna lenniük, azonosulniuk kellett volna a magyarok nyelvével és kultúrájával, el kellett volna fogadniuk azt a „nagy megtiszteltetést”, hogy asszimilálódhatnak ebbe a „nagylelkű magyar nemzetbe”. Márpedig a kérdéses nemzetek szintén életre keltek, majd követelték és – ahogy az természetes is – megszerezték a jogaikat. Ezért meg kell érteni és udvariassággal, nagylelkűséggel, sőt akár pozitív diszkriminációval is kell kezelni a bizonyos magyar körökben még mindig létező mérhetetlen gőgöt, amit az „ezeréves” uralkodói mentalitás táplál. Az állam által megtett bármilyen kemény lépést hangsúlyosabban érez meg egy kisebbség, vagy a kisebbségekhez tartozó egyes egyedek. Persze, egy jól szervezett és erős állam tökéletes rendet teremthetne és példásan megbüntethetne bármilyen törvénysértést, a kisebbségeket is beleértve, ahogy azt Magyarország, Lengyelország, Csehország, Szlovákia, Ukrajna és mások teszik. De egyrészről Románia nem egy jól szervezett állam, másrészről egy ilyenfajta, erőből való fellépés nem hozná a tisztességes románok által elvárt eredményeket (legalábbis nem a magyar kisebbség esetében). Ez nem azt jelenti, hogy a román államnak nem kell küzdenie az összes hatályos törvény tiszteletben tartásáért.
- Lehet-e a Nagy Nemzetgyűlésre hivatkozni, ha azt nem ratifikálta Románia Parlamentje? Vagy Bukarest is ekként fogadta el?
- Románia Parlamentjének nem kellett ratifikálnia a gyulafehérvári dokumentumot! Románia tudomásul vette az említett határozatot és törvényerővel ruházta fel az abba foglalt rendeletet. A határozat egyetlen törvényerejű döntése pedig a románok és az általuk lakott (hajdanán Ausztria-Magyarországhoz tartozó) területek egyesülése volt Romániával, ez a döntés pedig a bukaresti Parlamentben is törvény lett. A többi elv, elgondolás, ajánlás, célkitűzés és más hasonló dolog volt, melyek egy álomszerű, ideális demokratikus társadalomban alkalmazhatók. A románok nem akartak elnyomottakból elnyomókká válni, ezt pedig – amennyire az emberileg lehetséges volt – be is tartották. Az erdélyi magyarok, természetesen, nem érezhették magukat úgy a Román Királyságban és aztán Romániában, mint a „történelmi Magyarországon”, melyben a diszkrimináció államelv volt. De ezen túlmenően fel kell számolnunk azt a káros legendát, hogy a Gyulafehérvári Határozat magában hordozná a magyarok és/vagy a többi kisebbség (területi, vagy bármilyen másfajta) autonómiájának elvét
és hogy a román állam nem ismert el és alkalmazott egy ilyenfajta elvet. Ez egy belemagyarázás, ami nem tesz mást, csak zavart, egyet nem értést, hazugságot, sőt etnikai gyűlöletet kelt.
- Mi a véleménye Románia centenáriumi készülődéseinek stádiumáról?
- Ez a „stádium” egyszerűen nem létezik! Egy zagyvaság volt az egész az elejétől kezdve (a Nagy Egyesülés Centenáriumának szentelt Főosztály 2016-os létrehozásától) egészen a végéig (ennek a szervnek a Művelődésügyi Minisztériumon belüli 2017-es eltemetéséig, ahol igazgatóság lett, vagy valami ilyesmi). Ki érthet ebből még bármit is? Azt hiszem, hogy a hatóságok vagy nem tulajdonítanak semmilyen jelentőséget a Centenáriumnak, elavult, irreleváns, a „krónikák porához” méltó akciónak tekintik, vagy ezen a téren sem képesek semmire (ahogy az autópályák, a vasút, az oktatás, az egészségügy és a többi esetében sem). Ez nem azt jelenti, hogy az összes román tehetetlen vagy műveletlen, és semmit sem tesz a Nagy Egyesülés Centenáriuma ügyében. Legalábbis „Erdélyben, a Bánságban és a nyugati Részeken” tisztességgel készülünk az eseményre, ahogy az tisztességes házaknál szokás. (Tudom, hogy miként készülődnek az 1918-ban Főnix-madárként feltámadt Lengyelországban, vagy Csehországban, Szlovákiában, Horvátországban, Litvániában, Lettországban, Észtországban és így tovább.) Mindezek a közép-kelet-európai népek és országok 1918-ban támadtak fel újra és természetes dolog, ha felidézik történelmüknek azokat a meghatározó pillanatait. Annál inkább „felelőtlenek, kihívók és észbontók” (Mircea M. Morariu szavaival élve) egyes magyar vezetők, például Kelemen Hunor rendszeresen tett kijelentései, akik nem tesznek mást, csak azt igazolják, hogy egyes magyarok (hatóságok, szervezetek és személyek) részéről létezik egy információs háború a románok és Románia ellen.
Kelemen úr hajdani uralkodói arroganciával arra emlékeztet bennünket, hogy a magyarok ezer éve vannak itt, míg a románok csak száz éve, megfeledkezve arról, hogy éppen ezért a mérhetetlen büszkeségért, ezért a dominanciavágyért és minden áron való uralkodásért vesztették el a nagy Magyarországot. Az ilyenfajta erdélyi és nemcsak erdélyi magyar vezetők megfeledkeznek arról, hogy vége van annak, amikor minden román szolga volt, hogy a románok feltámadtak és demokráciára ébredtek, hogy békében akarnak élni a velük együtt élőkkel, nem kérdezve többet állandóan, hogy ki volt az első és ki volt erősebb. Mindenesetre Románia egységes, szuverén és független államként való elismerése nélkül – már amennyire valóságosak lehetnek ma ezek a jellemzők – nincs lehetőség kiegyezésre. Miért nem állnak elő a magyarok egy egyetértési és együttműködési stratégiával, nagylelkű valóságok felépítésére vonatkozó nagylelkű elgondolásokkal, jó szavakkal és dicséretekkel akkor, amikor indokolt? Számukra Románia egy katasztrófa és egyetlen bűne van, mégpedig az, hogy létezik, a románok pedig arra születtek, hogy szolgák legyenek és a „Kárpát-medence civilizátoraira” hallgassanak, ahogy nem olyan rég még mondták és írták. Kelemen úrnak, hiszen meghatározó politikus, ismernie kellene a tömegek pszichológiáját és nem kellene állandóan feszítenie a húrt, a román néppel szembeni lenéző nyilatkozatokat téve és megvetést gerjesztve, főleg, hogy az „anyaország” példája jelenleg minden európai demokrata számára siralmas, ahol a budapesti hatóságok politikájában Horthy Miklós és más totalitárius szellemek dicsőítését, az idegenek és a menekültek elítélését, a felsőoktatás ellenőrzését látják és így tovább. A románok szerencsére már nem szolgák, sem mások alávetettjei, képesek a saját fejükkel gondolkodni, képesek megismerni, összehasonlítani és következtetéseket levonni. Ebben a szellemben csakis egyetlen következmény körvonalazódik egyes magyar vezetők politikájából: a romániai magyar kisebbség elszigetelődési tendenciája, a román társadalomba való integrálódás elutasítása (ami implicit módon az emigrálás gondolatát is magába foglalja), a román nép, értékeinek és jelképeinek a lenézése.
Ha „a romániai magyaroknak nincs mit ünnepelniük 2018-ban”, akkor egyértelmű, hogy nem ismerik el annak az államnak a legitimitását, melyben élnek, vagyis Románia legitimitását. Ez pedig az alkotmány súlyos megsértése és a törvény bünteti. Márpedig így nem lehet együtt élni. Együttéléshez nagylelkűségre, megértésre, odaadásra, másságra van szükség. Ezt szeretnénk látni a romániai, a magyarországi és a bárhol élő magyar vezetők mindennapos gyakorlatában. Szerencsére sok romániai magyar hűséges és tisztelettudó polgára annak az államnak, melyben élnek.
A románok különben egyáltalán nem szörnyetegek vagy identitásrombolók, ahogy azt egyes forrófejűek és Szent István Magyarországának dicsőségéről álmodozók állítják. 2018-ra vonatkozóan pedig most összegyűlünk, emberek és intézmények, és továbbra is össze fogunk gyűlni, hogy szép, emlékezetes, nyugodt ceremóniákat gondoljunk ki, de főleg azért, hogy forrásköteteket és összefoglalókat jelentessünk meg, új korabeli tanúvallomásokat hozzunk felszínre, történelmi épületeket tatarozzunk, múzeumokat frissítsünk fel és nyissunk meg újra, 1918-nak szentelt keresztekhez és emlékművekhez vezető utakat újítsunk fel, szobrokat és más dicsőítő himnuszokat szenteljünk Ferdinánd királynak, Mária királynénak, Ion I. C. Brătianunak, Gheorghe Pop de Băseşti-nek, Vasile Goldişnak, Iuliu Maniunak, Iuliu Hossunak, Miron Cristeának, Alexandru Vaida Voevodnak és megannyi más személynek, akik félretettek minden ellenségességet, hogy a román nemzet szolgálatába álljanak. Az viszont kár, hogy nem tudunk egy kicsit koordináltabbak lenni, nem tudunk harmóniában, összhangban és szinkronban lenni, ahogy az nagy ünnepkor szokás. A demokráciának nem szabad anarchiává fajulnia, mert azt veszélyeztethetjük, amit egy évszázaddal ezelőtt felépítettek az említett nagy államférfiak. Személy szerint azt szeretném 2018-ban látni, hogy a románok összes nagy értelmiségije a köz szolgálatába áll és az ország érdekében felelős tisztséget vállal, ahogy azt az elődeink tették 1918-ban, nemzetünk „asztrális órájában”.
Lucian Ionescu
[Forrás: Transparent News, Fordítás: Főtér] itthon.ma/erdelyorszag

2017. szeptember 26.

Feljelentették Kövesit
Az Igazságszolgáltatási Felügyelet fegyelmi kivizsgálást indított Laura Codruţa Kövesi, az Országos Korrupcióellenes Ügyészség főügyésze, Marius Iacob, az intézmény helyettes főügyésze és Gheorghe Popovici ügyész ellen.
A három ügyészt Mihaiela Moraru Iorga és Doru Ţuluş, a vádhatóság volt ügyészei jelentették fel, akik egy belső vizsgálat lefolytatásának módját sérelmezik, miután a vádhatóság egyik ülésén készült hangfelvétel megjelent a sajtóban. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)



lapozás: 1-16




(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2020
Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék