udvardy frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1990-2006
 

találatszám: 34 találat lapozás: 1-30 | 31-34

Névmutató: Gorkij, Makszim

1993. december 21.

Bukarestben folytatódtak a tüntetések az orosz követség épülete előtt. A tüntetők a tiraszpoli Ilascu-perben kimondott ítélet ellen tiltakoztak - oroszellenes jelszavakkal. Az orosz nagykövet tiltakozott a heves tüntetések, a gépkocsik állandó tülkölése ellen a tévében elmondott beszédében. Beszédét elferdítve fordították le, emiatt újból tiltakozott. A tüntetők Bukarestben a Herestrau parkban ledöntötték Lev Tolsztoj, Gorkij és Majakovszkij szobrát. A román-orosz kapcsolatok feszültségét jelzi, hogy Gracsov tábornok, orosz hadügyminiszter elhalasztotta dec. 20-ára tervezett bukaresti látogatását, akkor írták volna alá a román-orosz katonai egyezményt. /Székely László: Mi köze Tolsztojnak Iliascuhoz? = Romániai Magyar Szó (Bukarest), dec. 21./

1996. június 9.

Kisvárdán befejeződött a Határon Túli Magyar Színházak VII. Fesztiválja, melyet júl 2-9-e között tartottak. A fesztivál nagydíját a temesvári Csiky Gergely Színház művészai vehették át, Maxim Gorkij A mélyben című színművét mutatták be. A házigazda önkormányzatának különdíját a beregszászi Illyés Gyula Magyar Nemzeti Színház kapta /Giovanni Boccaccio: Sólyompecsenye/, a közönségdíjat a szatmárnémeti Északi Színház magyar társulata nyerte /Tamási Áron: Csalóka szivárvány/. Több kiemelkedő színész részesült díjazásban. /Új Magyarország, jún. 11./

2002. december 19.

Elhunyt Ferenczy István /Szászrégen, 1937. aug. 31. - Marosvásárhely, 2002. dec. 17./ Tamási- és Szentgyörgyi-díjas színművész, a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház tagja. Súlyos betegség szólította el, példaértékű, nagyszerű pályafutást hagyott maga mögött. Ízig-vérig erdélyi magyar személyiség volt, akinek mindennél fontosabb volt kötődése, hűsége és művészi hite. 1959-ben Marosvásárhelyen, a Székely Színházban kezdte színészi pályafutását, Tompa Miklós egyik utolsó, kedvenc tanítványaként. A városban maradt, társulatához élete végéig hű maradt. Munkáját elismerés, megbecsülés, néha rajongás kísérte. Tudását, a Szentgyörgyi István Színművészeti Főiskola tanáraként is érvényre juttatta. Közel negyedszázadon át tanított. A világirodalom nagyjainak jelentős szerepei Shakespeare-től, Goldonitól, Schillertől, Shaw-tól Csehovon, Gorkijon át Solomonig és Dürrenmattig az ő hangján szóltak a közönséghez. Művészetének gazdagsága a magyar drámairodalom nyújtotta szerepekben bontakozott ki igazán. Madách, Szigligeti, Katona, Németh László, Móricz Zsigmond alakjai mellett az erdélyi szerzők, Tamási Áron, Sütő András, Székely János műveiben nyújtotta pályájának legemlékezetesebb teljesítményeit. Az erdélyi táj és lélek vállalt sorssá nemesült művészetében. Néhány éve Ferenczy István így vallott sorsáról: "Most, az öregedés határán egyre inkább meggyőződöm arról, hogy bőven elég az a kis hely, ahová Isten rendelte, hogy szülessen az ember. Bőven elég, ha ott tudja teljesíteni - többé-kevésbé - azt a feladatot, amit magára vállalt, vagy azt, amivel megbízták. Én a színészi pályát vállaltam, és nekem ez egy olyan óriási feladat, hogy úgy érzem, mindig adósa fogok maradni... Hát én itt születtem, és nagyon boldogan fogok meghalni - remélem, minél később -, igyekezvén, hogy még ami van, azt magamból visszaszolgáljam az embertársaimnak." Temetése dec. 20-án lesz a marosvásárhelyi római katolikus temetőben. /Ferenczy István. = Népújság (Marosvásárhely), dec. 19./

2004. február 18.

Felnőtt egy nemzedék, amely aligha tud valamit Nagy Istvánról. Sokak számára egyszerűen egy író, mások magyar Makszim Gorkijnak, ismét mások a letűnt rendszer kiszolgálójának, haszonélvezőjének tartják. Mi hát az igazság? – tette fel a kérdést Nagy Károly, az író fia. Termékeny alkotó volt, több mint 30 kötete (regények, novellák, gyűjtemények, színdarabok, szociográfiák) látott napvilágot, publicisztikai írásait pedig még senki sem vette számba. Talán az egyetlen olyan kelet-európai író, akit mind a három rendszer cenzúrázott, s időnként üldözött. A királyi Romániában a sziguranca a szó szoros értelmében, majdnem agyonverte első kisregényéért, a bécsi döntés után a szamosfalvi börtönbe került. Nagy István a szocialistának induló társadalmi rendszer fegyelmezett katonája volt. Ahogy szaporodtak az aggasztó jelek, úgy vált a magatartása mindinkább kritikussá. Először 1952 januárjában került szembe a hivatalos pártvonallal. Arra próbálták rávenni, hogy mint a Bolyai Tudományegyetem akkori rektora, kezdeményezze a Bolyai és a Babes egyetemek egyesítését. Ezt elutasította, ezért úgynevezett "jobboldali elhajlás" címén leleplezték, mint jobboldali nacionalistát, s leváltották rektori tisztségéről (amelyet csak pártutasításra vállalt). Egy hónapig kényszerlakhelyen volt Bukarestben, s azzal vádolták, hogy Balogh Edgárral, Jordáky Lajossal s Teleki Béla gróffal együtt összeesküvést szőtt Észak-Erdély elszakítására. Szabadlábra helyezték, de titokban kizárták a pártból. Nagy István élete végéig megőrizte marxista meggyőződését. A hetvenes évekre már szilárd meggyőződése volt, hogy Kelet-Európában lényegileg letértek a marxi útról. /Nagy Károly: Ki is volt Nagy István? = Szabadság (Kolozsvár), febr. 18./

2006. április 30.

Tempfli József nagyváradi püspök betöltötte 75. életévét. Munkavállalásáról, munkabírásáról legendák keringenek papi körökben. Tempfli József a bukaresti Maxim Gorkij Intézetben nyelvvizsgázott, ennek alapján taníthatott orosz nyelvet. Pappá szentelése után Tenkefürdőn, Tasnádon és Váradolasziban volt a plébánián, immár 16 éve a váradi egyházmegye püspöke. Örömmel emlékezik a templomépítésekre és a templomok rendbetételére: a vártemplomra, a Szent László menedékházra, a Váradhegyalján felépített első erdélyi ökumenikus templomra. A hosszantartó pereskedés után visszakapott püspöki palotában még sok a tennivaló, a felújítás rengeteg időbe telik. Más ügyekben még 44 perük van a román állammal. A nagyváradi Mária Rádió székházának avatóján Tempfli József felajánlotta lemondását. /Tüzes Bálint: Hetvenöt év tanúságtétel. = Vasárnap (Kolozsvár), ápr. 30./

2007. június 28.

Domokos Géza világéletében realistának tudta magát. Realista volt mint újságíró és újságszerkesztő, realista mint író, realista mint kiadóvezető – nem utolsósorban pedig realista politikus volt. Jól választotta meg Domokos Géza visszaemlékezései három kötetének a címét: Esély. Gazdag élete során többféle esély látszott megnyílni előtte. Gyermekkorának faluja, Zágon, a sepsiszentgyörgyi Székely Mikó Kollégium arra predesztinálta, amit majd a hetvenes-nyolcvanas években cselekedhetett, a Kriterion igazgatójaként. Előtte azonban megjárta Moszkvát, a Maxim Gorkij Irodalmi Intézetet (itt Pausztovszkij tanítványa lehetett), és volt a Pionírnak meg az Ifjúmunkásnak a főszerkesztője, Bukarestben. 1989 decembere előtti a párt Központi Bizottságának is tagja volt. Az Irodalmi Könyvkiadó nemzetiségi részlegének főszerkesztőjeként elindíthatta a Forrás-sorozatot, alatta indult a Horizont, a világirodalmi könyvsorozat, 1968-ban mint az Előre főszerkesztő-helyettese élére állhatott a romániai magyar irodalmi élet megújítási kísérletének, később pedig az Írószövetség országos alelnöki minőségében próbálhatta menteni, ami menthetőnek látszott. Domokos most már lezárult életművének fő alkotása bizonyára a Kriterion, amelyből magyar kultúramentő intézményt formált. 1989 után méltán állhatott az alakuló Romániai Magyar Demokrata Szövetség élére. Lehetett, és olykor kellett vitatkozni vele, de a romániai magyarság politikai súlyát elsősorban ő próbálta besulykolni a fejekbe. /Kántor Lajos: Domokos Géza esélye (1928–2007). = Szabadság (Kolozsvár), jún. 28./

2007. június 28.

Hetvenkilenc éves korában, váratlan rosszullét után Marosvásárhelyen elhunyt Domokos Géza író, szerkesztő és politikus. „Domokos Géza életműve csak ezután fog kiteljesedni: hiszen küzdelme, küldetése még nem ért véget, szellemisége tovább él közöttünk. Itt marad velünk, mert szükségünk van rá, szükség van bölcsességére, türelmére, nyitottságára és konokságára. Együtt küzd velünk, amíg valóban el nem érjük 1989-ben közösen megfogalmazott céljainkat, a magyar közösség megmaradását, gyarapodását biztosító teljes jogegyenlőséget” – olvasható az RMDSZ közleményében. Domokos Géza Brassóban született 1928. május 18-án, elemi iskoláit a háromszéki Zágonban kezdte el, középiskolába Sepsiszentgyörgyön járt. Egy évet tanult a Bolyai Egyetem bölcsészkarán, majd Moszkvában, a Makszim Gorkij Irodalmi Főiskolán folytatta tanulmányait. Hazatérte után Bukarestben telepedett le, az Előre riportere lett, majd 1961-től az Irodalmi Könyvkiadó főszerkesztője. A Kriterion Könyvkiadó alapító igazgatójaként 1969-től 1990-ig eredményesen küzdött a magyar kultúra fennmaradásáért. Irányítása alatt több mint 3000 kötet jelent meg, az általa vezetett intézményekben jelentős szellemi műhelyek alakultak ki. „Amiről kevesebbet beszélünk: kialakult a Kriterionnál egy olyan modell, amelyről az az érzésem, hogy a nemzeti kisebbségi és etnikai csoportok számára sokáig használhatónak bizonyult. Sok ügyeskedés után és tudatosan vállalt kompromisszum árán a kvázi lojalitást és a nemzetiségi ügyet valamilyen szintre hozhatták, éltetni tudták” – mondja a Sikertörténet kudarcokkal (bukaresti életutak) című interjúkötetben Bányai Évának. A diktatúra bukása után az RMDSZ egyik alapítója, illetve első elnöke volt, 1992-ig RMDSZ-es képviselő a parlamentben. Nyugdíjas éveit visszavonultan töltötte Papolcon és Sepsiszentgyörgyön. /Távozott az alapító. = Krónika (Kolozsvár), jún. 28./

2009. augusztus 26.

Egyre több színház ismerteti éves tervezetét, valamint a társulat átszervezését. Augusztus 28-án a Csávási balladával indítja évadját a sepsiszentgyörgyi Háromszék Táncegyüttes. Az előadásban szereplő világhírű szászcsávási zenészek révén a nézők eljutnak egy magyar lakodalomba, egy román keresztelőbe és egy cigánybálba, majd bemutatnak egy városi táncházat és egy fényes nyugati koncertet is. Az előadás egyedi kísérlet arra, hogy az egymás mellett élő három különböző nemzetiségnek egyszerre legyen kulturális követe a nagyvilágban, magyarázta az előadás lényegét Czilli Balázs. A táncjátékot nagy sikerrel játszották Erdély és Magyarország városaiban, a sepsiszentgyörgyi premier után teltház előtt mutatták be Budapesten a Nemzeti Színházban is. A sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Sínház első bemutatóját szeptember 29-re tervezik, tájékoztatott Nagy B. Sándor, a színház irodalmi titkára: J. B. P. Moliére Mizantróp című darabját mutatják be, Bocsárdi László rendezésében. Azt követően a Karnebál című produkciót, melyet Caragiale Farsang című darabja alapján Alexandru Dabija rendezett. A sepsiszentgyörgyi társulat hat év után újítja fel Tadeusz Slobodzianek – Ilja prófétáját. Szilveszterkor operett és szimfonikus zene gálaestet terveznek Selmeczi György szerkesztésében. A jövő esztendő első felében Gorkij A fény gyermekei című darabját Zakariás Zalán rendezi. Ezek mellett egyéni előadásokat terveznek a színészek, lesz egy vendégjáték, az elmúlt évad több produkcióját műsoron tartják. Váta Lóránt 14 év után a kolozsvári színházhoz igazol, Váta helyét a Sepsiszentgyörgyre nyolc év után visszatérő Szakács László tölti be. A színész 1994-ben szerződött a Tamási Áron Színházhoz, majd 2001-ben a veszprémi társulathoz igazolt át, onnan a zalaegerszegi színházhoz került. Keresztes Attila, a szatmárnémeti Harag György Társulat nemrég kinevezett fiatal igazgatója, állítja színre a Csehov-darabot, a Három nővért. Az október 3-án tartandó bemutató előadáson a helyi társulat mellett fellép Bíró József kolozsvári színművész is. A következő hónapokban további nyolc nagybemutatót ígér az új társulatvezető, mellette két gyermekdarabot is színpadra visznek. Csehov után Tóth Ede népszínművét, a Falu rosszát láthatja a nagyérdemű, Csurulya Csongor rendezésében. Kálmán Imre operettje, a Csárdáskirálynő lesz Keresztes Attila igazgató második rendezése. A további tervezett bemutatók: Malacbefőtt című szociobörleszk, melynek szerzője Tasnádi István a nyíregyházi színház igazgatója, rendezője Tasnádi Csaba, az anyaországi Kiss Csaba Hazatérés Dániába című drámája, a Veszett fejsze nyele című vígjáték, a Bohóc kerestetik című stúdió-előadás. A székelyudvarhelyi Tomcsa Sándor Színházban első ízben osztották ki a színészek által alapított Kulissza-díjat, amelyet a múlt évadban végzett háttérmunkájáért Szűcs-Olcsváry Gellért műszaki vezető kapott. Elkezdődtek Federico Garcia Lorca Bernarda Alba háza című drámájának és Matei Visniec És a csellóval mi legyen? című előadásának próbái. /Kovács Zsolt, Sike Lajos: Új évadra készülőben. = Új Magyar Szó (Bukarest), aug. 26./

2009. szeptember 5.

Sepsiszentgyörgyön a Tamási Áron Színházban javában zajlanak már a próbák, és indulásra kész Erdély legfiatalabb hivatásos magyar színtársulata, a Kézdivásárhelyi Városi Színház. A sepsiszentgyörgyiek Molière A mizantróp című darabját tekinthetik meg elsőként, a kézdivásárhelyi Vigadóban pedig az első bemutató az Ábel lesz október 23-án. A kézdivásárhelyi társulat repertoárjában szerepel többek között Presser Gábor–Sztevanovity Dusán A padlás című előadása, Cervantes Don Quijotéját pedig gyermekdarabként mutatják be. A sepsiszentgyörgyi társulat Alexandru Dabija rendezésében játssza a Karnebál című darabot, de felújítják az Ilja prófétát is, Zakariás Zalán pedig Gorkij A nap fiai című előadását viszi színpadra. /Új évad, új színház. = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), szept. 5./

2010. április 19.

21. Szentgyörgy Napok
Tegnap este Varnus Xavér orgonakoncertjével kezdődtek meg Sepsiszentgyörgyön a 21. Szent György Napok. A szervezők ráerősítettek a szabadtéri rendezvényeket megelőző kulturális hétre. A világhírű orgonaművész koncertjére egész Székelyföldről vásároltak jegyeket. Hétfőn a városnapok keretében rukkol elő új bemutatóval a Tamási Áron Színház, Makszim Gorkij A nap fiai drámáját Zakariás Zalán viszi színre.
A Háromszék Táncegyüttes bemutatójára április 20-án, kedden kerül sor, a Sárkányölő című produkcióban az együttes Szent György lovag tetteit eleveníti fel, több legendaváltozatra építve. A táncszínházi előadásban kibontakozódik az életünket egyaránt meghatározó jó és rossz harca, mondta Czilli Balázs, a táncegyüttes irodalmi titkára.
A városnapokon második alkalommal szervezik meg a Cimborák – Erdélyi Magyar Bábostalálkozót, amelynek keretében húsz bábelőadást láthatnak az érdeklődők. Nagy Kopeczky Kálmán, a sepsiszentgyörgyi társulat vezetője elmondta, a felnőttekhez is szólni szeretnének, ugyanakkor szakmai tapasztalatcserére is sor kerül. A kulturális héten lesznek zenei, irodalmi és táncelőadások is.
A szervezők a találkozások ünnepének nevezik az idei rendezvényt, amely 600 ezer lejbe került és 500 programpontot kínál. A szabadtéri ünnepségen fellép Deák Bill Gyula, Fenyő Miklós, a Compact és a Bad Boys Blue. A belvárosi romos épületben berendezik a PostAllSession nevű alternatív kiállítóteret, ahol többek között fellép a magyarországi Anima Sound System együttes. A Lármafa együttes az ifjúsági sátorban szervez Afrika-napokat. Felköszöntik az aranylakodalmasokat, és megszervezik a bajuszversenyt.
Bíró Blanka
Krónika (Kolozsvár)

2011. január 7.

A nyelv akkor szép, ha beszélik
Szerintem az embereket egy dologra kell megtanítani: szeretni a nyelvet. Ha az ember szereti a nyelvet, ha a magáénak érzi, akkor a nyelvére vigyáz, gondot fordít rá, és a stílusa, a beszéde is sokkal jobb lesz. Aki szépen és jól beszél magyarul, akinek szép az anyanyelve, aki mûveli magát az irodalom és a sajtó révén, az megmarad a nemzetének - interjú Murádin László kolozsvári nyelvésszel, nyelvjáráskutatóval.? (Nyelvész, nyelvjáráskutató, nyelvmûvelõ. 1930. november 29-én született az aranyosszéki Harasztoson. Középiskolai tanulmányait a gyulafehérvári Majláth-gimnáziumban, Kolozsváron a Piarista Fõgimnáziumban és a marosvásárhelyi Bolyai-gimnáziumban végezte; a Babeº-Bolyai Tudományegyetem magyar nyelv és irodalom szakán szerzett diplomát 1954-ben. Már harmadéves korában gyakornokként alkalmazta a BBTE, majd két évet tanársegédként dolgozott. 1958 óta a Kolozsvári Nyelvtudományi Intézet tudományos kutatója. 1964-ben fõkutató, a Nyelv- és Irodalomtudományi Közlemények szerkesztõje. Kutatási területe a magyar nyelvjárások nyelvföldrajzi vonatkozásai, fõ mûve a tizenegy kötetes Romániai magyar nyelvjárások atlasza, õ gyûjtötte össze a nyelvföldrajzi adatokat, és õ is szerkesztette a nyelvatlaszt. ?letmûve példátlanul gazdag, a Magyar Nyelvtudományi Társaság Csûry Bálint-emlékéremmel tüntette ki.)
Nemrég töltötte be nyolcvanadik életévét, és ez idõ alatt olyan sok írása, könyve jelent meg, hogy szinte lehetetlen felsorolni. Hogyan esett a választása a nyelvészpályára, miként vált nyelvmûvelõvé?
- Nyolcvanévesnek lenni nem nagy öröm, csak olyan értelemben, ha az ember még tud dolgozni, gondolkozni, írni, és nem beteg, nem fekszik az ágyban. Persze jobb lenne negyvenévesnek lenni, de a kor mégis alkalmas számot adni életünk folyásáról. Már a gimnáziumban szerettem az irodalmat, azért jöttem egyetemre, hogy irodalmár legyek, de úgy alakult, hogy megkedveltem a nyelvészetet, és úgy éreztem, talán a nyelvtudomány konkrétabb, nem annyira sokoldalú, nem annyira sokféleképpen megközelíthetõ, mint az irodalom. Elsõsorban a nyelvtörténethez vonzódtam - jó tanáraim voltak, például Szabó T. Attila, Gálffy Mózes -, olyannyira, hogy harmadéves koromban kineveztek a nyelvészeti tanszék gyakornokává. Miután elvégeztem a szakot, a tanszéken maradtam, ahol négy évet töltöttem el, kettõt gyakornokként, kettõt pedig tanársegédként. Szemináriumokat tartottam nyelvtörténetbõl, magyar nyelvtanból és nyelvjárástanból. Tulajdonképpen ez a négy év az én nyelvészi formálódásomnak a kora, mert az egyetem négy éve nem nagyon elég ahhoz, hogy kiforrott nyelvész legyen valakibõl. Kiváló kollégám, Szabó Zoltán ott volt tanársegéd, a tanszéknek rendkívül jól felszerelt könyvtára volt Szabó T. Attila tevékenységének köszönhetõen. Ott maradtunk a tanszéken esténként tízig, és mindent elolvastam, amit ebbe az idõbe be tudtam szorítani.
- Mi áll közelebb a szívéhez, a nyelvjárástan vagy a nyelvmûvelés? Hogyan kezdett hozzá a romániai magyar nyelvjárásokat feltérképezõ atlaszok elkészítéséhez?
- Elsõsorban nyelvjárástannal foglalkoztam, és másodsorban nyelvmûveléssel. Nyelvjárástannal azért, mert az egész tanszék a nyelvatlaszkészítés lázában élt. Akkor készült el a csángó nyelvjárás hétkötetes atlasza, amelyet végül 1991-ben adtak ki, ebben tevékenyen részt vettem, fõleg az ellenõrzés, kiegészítés munkájában. Ekkor kezdõdött a székely nyelvjárás felmérése is, amely sajnos a mai napig nem látott napvilágot, bár úgynevezett mutatványlapok készültek belõle. Márton Gyula igyekezett minden fiatal kutatót bevonni ebbe a munkába, és szûkebb szülõhazájának falvait osztotta ki. ?n Aranyosszéket kaptam, pontosabban az Aranyos-vidék nyelvjárását. A nyelvmûvelés nem sajátosan az én területem volt. Elsõsorban Gálffy Mózes, de Gyimesi ?va is könyvet jelentetett meg nyelvmûvelõdési témában, és lényegében minden nyelvész érezte, hogy a romániai viszonyok között a formálódó sajtóban, közbeszédben és a mozgalmi nyelvben olyan feladatok vannak, amelyeket szóvá tenni, segíteni, ajánlatokat tenni szükséges. Nincs a romániai magyar nyelvészek között olyan, aki ne foglalkozott volna nyelvmûveléssel is. Ezt jól mutatja, hogy, ha jól emlékszem, a hetvenes évek végén megjelent a Kriterion Könyvkiadónál Anyanyelvünk mûvelése címmel egy olyan könyv, amelybe lényegében valamennyi erdélyi nyelvész cikket írt Gálffy Mózes és az én szerkesztésemben. Négy év után átkerültem a Kolozsvári Nyelvtudományi Intézetbe, ahol a nyelvföldrajzi kutatások intenzíven folytak. Kettéváltak a munkálatok részint a Márton Gyula, részint a Szabó T. Attila vezetésével. Márton Gyula véleménye szerint minden magyarlakta településen gyûjteni kell kis (800 címszavas) kérdõívvel. Az általános nagy atlasz sokkal kevesebb kutatóponttal, de 3400 címszóval készült. Ez egymásnak nem mond ellent, sõt kiegészíti egymást. Az egyik mélyfúrást végez, a másik összefüggéseket, a nyelvjárási határok megrajzolását segíti elõ. Bihartól Moldváig, Máramarostól a szerb határszélig kb. 25 kilométernyire egy-egy falut jelöltünk ki, ami persze függött az egyes vidékek nemzetiségi megoszlásától is. A szilágyságit 8, a székelyföldit 56, a mezõségi nyelvjárást 48 kutatóközponton gyûjtöttük össze. Szabó T. Attila, aki maximalista volt, 2250 falura tervezte az atlaszt, de így 136 falu lett, ami lefedi a területet.
- Mennyire korlátozta a kommunista hatalom a nyelvészek tevékenységét?
- A nyelvtudományi intézetben 1955-ben, 1956-ban alakult egy nyelvjárás-kutatói csoport, amelynek vezetõje Szabó T. Attila volt. Két fõkutatót neveztek ki, Gazda Ferencet és Nagy Jenõt. Mire a kérdõív elkészült, politikai okokból Gazda Ferenc kikerült az intézetbõl, tulajdonképpen bezárták. ?n besegítettem egy darabig. Aztán Szabó Attila kérte, hogy menjek át a nyelvkutató intézetbõl a nyelvtudományi intézetbe, mert hallás tekintetében kiváló dialektológiai lejegyzõ vagyok, míg a nagyatlasz két személyre kiosztva elkészült. Át is kerültem 1958 novemberében, de alig dolgoztam együtt Nagy Jenõvel fél évig, õ is kikerült az intézetbõl, szintén politikai okokból. 1958-nál tartunk, amikor az '56-os forradalom megtorlása épp divat volt. Volt neki egy nyelvtankönyve, amelynek óriási szójegyzékében, ha az ember felülrõl lefelé olvasta, egymás után következett Gorkij és a gorilla. Egy év vizsgálati fogság után kiengedték.
- Gondolom, a rezsim ?nt is megfigyelte.
- A Nagy Jenõ helyét nem töltötték be, így rám maradt mind a 3400 kérdés, ami egy-egy falut felölelõ kutatóponton körülbelül 3-4 napi munkát jelentett. Emberfeletti munkát igényelt, mert figyelni kellett, meg kellett keresni a megfelelõ embert, kérdéseket feltenni, fonetikusan lejegyezni mindent, ráadásul teljesen ismeretlen terepen. Közben Szabó T. Attilának is megszûnt az állása, s egyedül maradtam az atlasszal. ?gy alakult, hogy eljött hozzánk az intézetbe Bakos Ferenc magyarországi nyelvész - õ készítette az idegen szavak szótárát, és megírta a magyar nyelv román kölcsönszavainak történetét -, elõgyakorlati összefoglalót adott, a mi anyagunkat jegyzetelte. Nem volt ez ellen semmi kifogásunk, bár Márton Gyulának igen, mert õ is hasonló jellegû könyvet írt a munkatársaival. Szerintem egy kicsit hangosan beszéltünk a nyelvészeti tanszéken, amire rögtön felfigyeltek az állambiztonsági szervek. Azután állandó megfigyelés alá kerültem: hová megyek, kinél alszom, mit csinálok, mikor lesz atlasz. Az intézet igazgatói nem akadályozták a munkámat, de többször feljelentettek, hogy terepezés során a papnál aludtam, amit a párttitkár egyszer mosolyogva közölt is velem. Végül megúsztam, mert nem velem volt bajuk, hanem azzal, hogy miként lehet összehozni egy olyan nyelvatlaszt, amelyben tulajdonképpen fel van tüntetve, hogy a magyarság hol, milyen vidéken, mennyire él tömbben. Ez azt is jelentette, hogy amikor már elkészítettem az egész atlaszt, és hozzá kellett volna kezdeni a térképek megrajzolásához, akkor már lekerült napirendrõl a magyar nyelvatlasz az intézetben. Nem bántottak engem, de az atlasz kiadásáról szó sem lehetett. Gondolkodtam, hogy ezt hogyan tudnám valamiképpen hasznosítani. Arra gondoltam, írok egy adattárat, amely tulajdonképpen felsorakoztatja a térképlapok adatait.
Végül jött a rendszerváltás, és az atlaszt a Budapesti Magyar Nyelvtudományi Társaság kiadta. Eddig tíz kötet jelent meg, háromszáz térképlap minden kötetben, az utolsó várhatóan a következõ két hónapban fog megjelenni, és ezzel ez a munka befejezõdik.
- A nyelvjáráskutatás mellett miként maradt ideje a nyelvmûvelésre is?
- Egy erdélyi magyar nyelvésznek több mindennel kell foglalkoznia. Köztem és a többi nyelvész között az a különbség, hogy a többiek is közölnek egy-két nyelvmûvelõ cikket itt-ott, de senki nem tart ki, megunják az emberek. Szilágyi N. Sándornak is rovata volt az ?j ?letben, egy évig csinálta, majd átadta nekem. Másoknak is volt nyelvmûvelõ rovatuk, de általában tizenöt-húsz cikk után megunták, és inkább a szûkebb szakmájukkal foglalkoztak. ?n eléggé csökönyös ember vagyok, és a nyelvjáráskutatással párhuzamosan kitartottam a nyelvmûvelés mellett is. A nagyközönség nem olvassa el a nyelvjárásokról szóló írásokat, az inkább a szakmának szól. Annak köszönhetõen, hogy népszerûsítõ és olykor bíráló cikkeket is írok, a nagyközönséggel sokkal jobb a kapcsolatom, mint a kollégáimnak. A cikkek válogatásából pedig idõnként könyvek születnek, körülbelül hat nyelvmûvelõ jellegû könyvem jelent meg, az utolsó ezelõtt két éve Mitõl szép egy szó? címmel. Talán azért is szerettek engem a lapszerkesztõk, mert nem voltam az a típusú nyelvmûvelõ, aki lát egy hibát egy lapban, és azzal dörgedelmesen kioktatja a szerzõt, hogy márpedig ez így van. Nyelvmûvelõ cikkeimet tulajdonképpen olvasmánynak szánom. Hiába mondja meg az ember, hogy ezt így kell írni, azt meg úgy, vagy ezt nem szabad használni... Szerintem az embereket egy dologra kell megtanítani: szeretni a nyelvet. Ha az ember szereti a nyelvet, ha a magáénak érzi, akkor a nyelvére vigyáz, akkor a nyelvére gondot fordít és a stílusa, a beszéde is sokkal jobb lesz.
- Egyik tanulmányában vitatkozik azokkal a nyelvészekkel, akik szerint a nyelv folyamatosan változik, ezért nem kell beavatkozni a nyelv demokratikus folyamataiba.
- Azzal persze egyetértek, hogy a nyelv változik. Ami ma hibának számít, lehet, hogy száz év múlva nem lesz az. ?n csak azzal nem értek egyet, ha valahol nem figyelnek a nyelvhelyességre, nem mûvelik a nyelvet. Azt vallom: mindenki beszélhet úgy, ahogy akar, de ennek határt kell szabni. Elvileg nagyon szép, hogy a nyelvmûvelõ leírhatja mindenrõl, ha nem jó, de nem ez a nyelvmûvelés útja. A nyelvmûvelés útja az anyanyelv ismeretének a gyarapítása, az anyanyelv szeretete. Az anyanyelv kötelezettségvállalás, az én nyelvem kifejezhet mindent, amit el akarok mondani. Vannak olyanok a nyelvészet berkeiben, akik teljesen feleslegesnek tartják a nyelvmûvelõ, nyelvvédõ munkát. Van egy másik irányzat, amelynek az a neve, hogy határtalanul. Szerintük nem igaz, hogy az anyaországiak beszélnek helyesen, hanem mindenki helyesen beszél, aki a magyar nyelvet használja. Azt viszont nem lehet megengedni, hogy egy szóra, fogalomra hatféle változat legyen. A második világháború óta a nyelvfejlõdés nem egy irányba, az egységesülés felé, hanem az elkülönülés felé halad. Minden nyelvre hat a másik nyelv, el kell ismerni, hogy a magyar nyelvre a környezeti és az európai nyelvek hatottak. A magyar nyelv elég egyedi, de a körülötte levõ indoeurópai nyelvek hatása teljesen megfigyelhetõ. Nem lehet elkerülni, hogy egy másik nyelvbõl ne vegyünk át szavakat, csak vigyázni kell, hogy mit, mikor, hogyan és miért.
- Hogyan vélekedik az erdélyi magyar sajtó nyelvhasználatáról?
- Sokaknak rossz véleménye van a sajtó nyelvérõl, ami szerintem igazságtalan. Lehetne jobb, nem eléggé gondos, de nem igaz, hogy rossz a sajtó nyelve. Persze könnyû annak, aki folyóiratot szerkeszt, amelybõl két szám jelenik meg egy évben, így könnyebb csiszolni a szöveget. Más viszont az, ha délután ötre le kell adnom az anyagot. De tudja, mi a baj? Valahol elsikkad az ellenõrzés. Nem tudom, most hogy mûködik, de régebben öt ember olvasott el egy szöveget, márpedig ebben az esetben nagy marhaság nem maradhat benne.
- Mit gondol a kortárs magyar irodalomról, a napjainkban használt nyelvrõl, illetve az elharapódzó vulgaritásról? Hol a határ, amelyen túl a vulgáris nyelvhasználat is hiteltelenné válik?
- Ez eléggé kérdéses a mai színházi, drámai irodalomban. ?n mérlegelnék, és egyfajta középutat tartok jónak. Mert akik gyakorta használnak vulgáris szavakat, azok azt mondják: kérem, én ezzel jellemeztem azt a szereplõt, aki beszél. Minden fél mondata végén ott a bazd meg. Ebben természetesen van valami, az ember jellemét visszaadja a beszéde is, de azért arra vigyázni kell, hogy az olyan mértékkel történjék, amellyel csak épp érzékeltesse. ?n jobban szeretek Mikszáthot olvasni, mint Spiró Györgyöt, de ez nem jelenti azt, hogy nem tartom õt nagy írónak.
- ?n szerint önmagában, szakmailag vagy a társadalom egésze szempontjából fontos a nyelv mûvelése?
- Erre nehéz válaszolni. A hibás nyelv a társadalom számára is hibás, nemzeti identitásvesztéshez vezet. Aki szépen és jól beszél magyarul, akinek szép az anyanyelve, aki mûveli magát az irodalom és a sajtó révén, az megmarad a nemzetének. Belsõ identitás kell ahhoz, hogy tudjam, ki vagyok. Engem rettenetesen bosszant például, hogy ha becsengetek valakihez, akirõl tudom, hogy magyar, úgy válaszol nekem: cine? Szóvá is szoktam tenni. Saját magunk alatt vágjuk a fát, ha nem beszéljük a nyelvünket, hiszen a nyelv akkor szép, ha beszélik.
Kiss-Elõd Gergely. Krónika (Kolozsvár)

2011. január 8.

Szellemi készenlétben
A Mentor Kiadónál 1998-ban jelent meg az Erdélyi Panteon című sorozat első kötete, Művelődéstörténeti vázlatok alcímmel, ezt 1999-ben követte a második, s 2001-ben a harmadik kötet. Azóta Erdély jeles írói, művészei, tudósai közül többen elhunytak, s mindamellett rajtuk kívül is hiányoznak többen, akiknek a harmadik kötetben lett volna a helyük ennek a sorozatnak a lapjain. Ezért döntött úgy a Mentor Kiadó vezetősége, hogy folytatják az Erdélyi Panteon sorozatot, a negyedik kötetben ezúttal elhunyt és kimaradt írókat, irodalomtörténészeket mutatnak be a szerzők – olvasható a szerkesztő Nagy Pál kötet végi Jegyzetében. Terveik szerint egy következő, ötödik kötetben szerepelnek majd a művészek és tudósok. Nagy Pál olyan szövegekből válogatott, amelyek kötetben, folyóiratban korábban már napvilágot láttak. Az alábbiakban mazsolázunk ezekből. Regénye, A zöld csillag és naplószerű önéletrajzi könyve, az Íme, az emberek! Madridban jelent meg, a szerző kiadásában. Mindkét könyv a menekülttábori lét keserveiről, a hontalanságról ad számot. A székelység írója a Mi az igazság Erdély esetében? című nemzetpolitikai tanulmányát a nyugati világ megnyerésére és jobb tájékoztatására fogalmazta. A pánszlávizmussal és a szovjet bolsevizmussal szemben erős Magyarországra van szükség, ez a nyugati világ érdeke. 1953. október 16-án a Fennvalóval és egyházával megbékélve hunyt el Madridban. Neve fennmarad, amíg magyarok élnek a földön. (Nyirő Józsefről – Medvigy Endre). Makkai, ha nem is vitatkozik mindezen, de az írásban közlés, a mondanivaló, az üzenet célba jutását tartja lényegesnek; a stílus helyenkénti ékessége csak némi hangszeres kedvderítő kísérlet hozzá – alkalmi eszköz, kellék... És maga az írás is! Makkai afféle kultúrhéroszi, népnevelői alkat, néppedagógus; nála az írás ennek a hivatásnak rendelődik alá. (Makkai Sándorról – Szőcs István) Tabéry regényei a társadalmi harcok mozgását, a világnézetek küzdelmét kívánták megvilágítani. A kor tablójának gazdag és festői ábrázolására, drámai jellemek és helyzetek teremtésére, a történelmi atmoszféra érzékeltetésére törekedtek. Tabéry ennek következtében zsúfolta regényeibe az adatok bőségét, és kísérletezett a nyelvi archaizálás korfestő lehetőségeivel. (Tabéry Gézáról – Pomogáts Béla) Hunyady legmaradandóbb alkotásai elbeszélései. Az élet apró mozzanatainak megragadása, emberi sorsokat jellemző tettek, magatartás és erkölcsiség művészi formába való öntése nála az elbeszélés műfajában sikerült a legjobban. (Hunyady Sándorról – Jancsó Elemér) * A bábaasszony fiában, a minden lépten visszarúgott, a puszta egzisztenciáért tíz körömmel verekedő, a tüdővészével fiatal halálraítélt Sipos Domokos írásaiban ne lett volna drámai erő? Ő, akit az élet nap nap mellett nem feszít keresztre, és nem húz karóba, talán meg se tudta volna írni a Vajúdó idők küszöbén infernális erejű utolsó mondatait, amelyeknél megrázóbban csak az evangélista örökítette meg a pillanatot, amikor a Megváltónak a kereszten felnyújtják az ecetes vizet. (Sipos Domokosról – Szentimrei Jenő) * "...amit vetett, az termést hozott, az megmarad. Abból kenyeret sütünk ma, holnap, holnapután, kenyeret, mi, s a jövő nemzedékei. A csend, amelyről De különben csend van címmel a hazai magyar költészet egyik legszebb versét írta, örökre körülzárta őt, ám olvasói számára csupa mozgás, csupa illat, '16-féle nyelven' zengő madárdal, harangszó és hattyújáték lesz továbbra is az ő csendje. (Bartalis Jánosról – Kiss Jenő) Akik ismerték, elmondhatják: nem volt mindennapi ember. Szálfatermetű – amikor én az ötvenes évek fordulóján, nem sokkal utolsó meghurcoltatása és azt követő halála előtt megismertem, már kissé hajlott hátú –. Gorkijra emlékeztető fejjel, valóságos Gorkij-bajusszal, mélyen emberi, de mégis bizonyos fajta távolságtartó gesztusokkal. (...) Nem volt mindennapi írói útja sem, mert (...) volt ereje ahhoz, hogy levonja a következtetést tévedéseiből. (...) ezt Daday Loránd a legnehezebb időkben is tettekkel, társadalmi pozíciója, sőt olykor élete kockáztatásával bizonyította. (Daday Lorándról – Dávid Gyula) Humorista volt, vagyis olyan író, aki mellre szívta a fájdalmat, azután szivárványkarikát fújt belőle. Így csak kevesen tudták a mutatvány bámészai közül, hogy a szokatlan szemfényvesztő zokog-e vagy dohányzik. (Tomcsa Sándorról – Bajor Andor) Emberi, tiszta vallomás; kortársairól, bajtársairól szólva is magáról beszél, s magára emlékezve is a nemzetiségi történelmet mondja. Őszi fényben rezdülő lírával, az elvégeztetettség érzésével. Mindenre pontosan emlékszik, mindent környezetével együtt láttat, s mégis, mintha olykor atlantiszi mélységből, beomlott tárnák alól szivárognának fel a dallamok, amikor még hitték, hogy valamit tenni lehet az emberért, még a vidéki lapok deszkapadlós szerkesztőségeiben is. (Kacsó Sándorról – Czine Mihály) Vita Zsigmond írásai a 17. századtól a 20. századig, Gyulafehérvártól Kolozsvárig, Apáczai Csere Jánostól Áprily Lajosig járták be az erdélyi magyar művelődés és irodalom útjait. Minden megállapítását, minden felfedezését gazdag levéltári anyaggal támasztotta alá, azonban a filológiai munkán, az adatok és adalékok meggyőző bőségén is minduntalan átüt személyes vonzalma, elkötelezettsége szülővárosa és az erdélyi magyar kultúra iránt. (Vita Zsigmondról – Pomogáts Béla) Beke György és nemzedéke 1944 őszén találkozik először a történelemmel; mégpedig úgy, hogy az mindjárt harcba is dobja a népi demokrácia kivívásáért, a nemzeti előítéletek eloszlatásáért, az egyenjogúságért, az egyéni és közösségi jogokat szavatoló demokratikus társadalmi rend megteremtéséért. Társadalmi és nemzeti rianások befolyásolták tehát kezdeti tájékozódását; aminthogy később ugyanilyen jellegű tektonikus mozgások juttatták búvópataksorsra induláskori eszményeit, hogy aztán a hatvanas évek végén újból előtérbe kerüljenek, tudatosan megtervezett munkába állítsák, majd a nyolcvanas évek végén számvetésre késztessék, hogy a 20. századi erdélyi magyarság illúzióival leszámolva életműve kiteljesítésén munkálkodhassék. (Beke Györgyről – Cseke Péter) * Huszár küldetéstudatban élte meg bukaresti létét, az idegenségérzetet a "hazánk az anyanyelv" kompenzálta, s célként fogalmazta meg e kulturális missziót. Ehhez persze munkatársakra is volt szükség. A Hétnek nagy szerepe volt abban, hogy a protokolláris Bukarestet értékes emberek gyülekezetévé varázsolták, Huszárnak pedig abban, hogy meghatározó szava volt a szerkesztőség tagjainak kiválasztásában, ennek köszönhetően az ötvenes évek végén " elásott" Földes Lászlót főszerkesztő-helyettesi rangban maga mellé véve rehabilitáltatta. (Huszár Sándorról – Bányai Éva) Bálint Tibor, az ízig-vérig kolozsvári író, az erdélyi sors különleges szavú megörökítője, a jellegzetes közép-európai társadalmi-történelmi élethelyzetek látomásos megelevenítője és az emberiségnyi léthorizontok megvilágítója: az erdélyi és az egyetemes magyar szépírás mesterei, legkiválóbbjai közül való volt – és marad. (Bálint Tiborról – Bertha Zoltán) Páskándi Géza munkássága, különösképpen drámaírása, drámaírói életműve nemcsak a modern magyar irodalom külön fejezete, hanem, mint ahogy ma már egyre inkább látszik, s remélhetőleg mindenki számára egyre bizonyosabbá, nyilvánvalóvá is fog válni, az egész európai modernségnek és főként a kelet-közép-európai drámaművészetnek is az egyik kiemelkedően jelentős alkotása. (Páskándi Gézáról – Bertha Zoltán) Ebben a tisztes korban az életmű karaktere már jól látszódik az arcon. A világító, ám fáradt fényű szem – akárcsak gazdája – begyűjtött mindent. Jót is, rosszat is, de az utóbbit nem karéjozhatta annyi bánat, hogy ne ragyogna. Avval is, hogy Torda ama híres országgyűlésének fölszabadító erejét és Mátyás igazságát, a szülötte föld és a befogadó város, Kolozsvár fényét egybemontírozta. (Lászlóffy Aladárról – Szakolczay Lajos) Erdélyi Panteon. Művelődéstörténeti vázlatok. Negyedik kötet. Szerkesztette: Nagy Pál. Mentor Kiadó Marosvásárhely, 2010 Népújság (Marosvásárhely)

2011. február 25.

A Markó-doktrína aktualitása
Nem szeretnék leltárt készíteni, akinek kedve van, felüti az internetet, és rájön arra, hogy a Google-ben Markó Bélának a neve különböző nyelveken több mint száztízezerszer jelenik meg, és közben találkozik valamennyi könyvének a címével is.
Verseskötetekkel ugyanúgy, mint irodalmi vonatkozású esszékkel vagy politikai publicisztikával, készítettek vele interjúkötetet, és megjelent a még mindig kevéssé ismert közös szerző, a Szekuritáté által készített lehallgatási dossziéja is. A címszavak java részében vagy úgy szerepel Markó Béla, mint költő, író, szerkesztő, vagy úgy, mint politikus.
Az első három megnevezés voltaképpen alkotói munkát és értelmiségi létet takar, az utóbbi pedig – hadd nevezzük így – közéleti tevékenységet. A kettő között igen lényeges különbség van. Az alkotó ember egy sorompóit felemelő társadalomban voltaképpen szabad, úgy gondolkodik és azt teszi, amit akar. Hogyha mondjuk ír vagy beszél, akkor olyan szavakat és kifejezéseket, olyan mondatszerkezetet használ és olyan gondolatvitellel építkezik, aminővel a kedve tartja.
A közéleti személyiségnek is nevezett politikus ugyanezt nem teheti meg. Ő ugyanis az intézményi és jogi korlátokon túl sem feledheti, hogy rendszerint nem azonos jellemzőjű, hanem különbözőképpen rétegződött, kisebb-nagyobb közösségekhez szól, és mindannyiuk számára meg kell találnia az őket összefűző szálakat. Ezért a politikusok, még ha szeretnék, sem tudnák elkerülni a közhelyeket, a költők számára viszont belső parancs az eredetiség, a gondolati tömörség, a választékos nyelv.
És a dolgok természeténél fogva létezik még egy igen nagy különbség: miközben a költő rendszerint az egyénnel, az emberrel, annak belső világával foglalkozik, addig a politikus, minél gyakrabban emlegeti az embereket, óhatatlanul annál arctalanabbá válik számára az a tömeg, amelyhez intézi szavait.
Nem látszólagos, nem felszínes, hanem nagyon is valós ellentmondások ezek, és nekem, akár lírai, akár prózai, akár publicisztikai, akár nemzeti-nemzetiségi vagy történelmi vonatkozású szövegeit olvasom Markó Bélának, netán a politikai beszédein töprengek el, mindig eszembe jut ez a kettősség. Alighanem az ember egyazon időben nem lehet költő és politikus is, kötve hiszem, hogy Markó Béla a Szövetségi Képviselők Tanácsa vagy a román kormány ülései alatt, amikor nem éppen ő beszél, verseket vagy irodalmi esszéket írna, mint ahogyan az sem valószínű, hogy egy szonett két sora között következő beszédének az indításán gondolkodna.
Ezért az egyesek számára oly egyszerűnek tűnő, több százszor leírt, költő-politikus, vagy politikus-költő fogalma számomra sem egybeírva, sem kötőjellel nem értelmezhető összevontan, hanem csupán így: Markó Béla életének adott óráiban, napjaiban költő és esszéíró, más órákban és más napokon pedig politikus. Nem a költő politizál és nem a politikus ír verset, hanem ugyanaz a gondolkodó személyiség, ugyanaz az erdélyi magyar értelmiségi áll mindkét önálló cselekvés hátterében.
Megértve ezt a különbséget, egy újra kiadott és egy új Markó-kötetről szeretnék beszélni. Az Erdélyi macska című könyv Szép-literatúrai utazások alcímmel zömében a klasszikus, valamint a jelenkori magyar irodalom több alkotójával, alkotásával kapcsolatos esszéket tartalmaz. Meggyőződésem, hogy nem csupán a magyartanárok, hanem általában az értelmiségiek számára hasznos lehet a Markó Béla tolla irányította újrafelfedezés, amely olykor csupán egy-egy idézetet használ ürügyként ahhoz, hogy – amint azt az 1990 előtti írásokban megszoktuk – a sorok között közösségi üzenetet is hordozzon. A kötet utolsó fejezete pedig már önálló, különálló egység, itt főként a Markó Bélával készített interjúk már ahhoz a politikushoz vezetnek el, aki a Kié itt a tér című összeállítás cikkeit, beszédeit, tanulmányait írta.
Bevallom, én ezt az utóbbi kötetet kimondottan azzal a céllal olvastam el, hogy találjam meg a Markó-doktrínát. Ugyanis miután Markó Béla bejelentette, hogy tizennyolc esztendő után nem óhajt indulni az RMDSZ elnöki tisztségéért, politikai ellenfelei közül nagyon sokan kezdték emlegetni ezt a fogalmat. Miszerint, ha Markó majd nem is vezet, de a Markó-doktrína tovább fog élni, az RMDSZ-ben nem lesz szemléletváltás, mert a Markó-doktrína mélyen meggyökerezett a szervezetben, évek kellenek, amíg a Markó-doktrína szellemét lehántják a megcsontosodott, a doktrínába betokosodott RMDSZ-ről és így tovább.
De voltaképpen mi is ez a Markó-doktrína?
Néhányan azzal vádolják a szövetségi elnököt, hogy megszilárdította a központi vezetést, a döntéseket egy szűk kör kezébe helyezte – és ez a Markó-doktrína.
Mások szerint a Markó-doktrína azt jelenti: Erdélyben nem lehet élet az RMDSZ-en kívül, azaz a romániai magyarságnak politikai egységben kell maradnia és mindig úgy kell táncolnia, hogyan az RMDSZ vezetősége fütyül. Minden más, többpárti kísérlet csökkenti a romániai magyarság politikai és más érdekérvényesítési esélyeit.
Megint mások szerint a Markó-doktrína valamiféle kötéltánc a román hatalom közelében, és arra szolgál, mindegy, hogy mikor, mindegy, hogy kivel, de az RMDSZ mindig ott legyen a romániai hatalomban.
Azután léteznek olyan politikai-ideológiai ellenfelek, vagy a holdudvaraikban éldegélők, akik darabokból próbálják összeállítani a Markó-doktrínát. Például: nincs szükség területi autonómiára, jó helyette a regionalizmus. Vagy: nem önrendelkezési, hanem kisebbségi törvényre van szükség.
Léteznek más megközelítések is. Például: a Markó-doktrína elveti a gyökeres megoldásokat, és a kis lépések híve. Vagy: a Markó-doktrína nem eléggé népi és nem eléggé nemzeti, Magyarországon csak a szocialisták és a liberálisok támogatását élvezi.
Tehát mi is a Markó-doktrína?
Nos, én ebből a könyvből, az utóbbi két évtizedben megírt tanulmányok, előadások, hazai és magyarországi lapokban megjelent közéleti írások gyűjteményéből a következő támpontokat derítettem ki, amelyeket – saját értelmezésemben – akár Markó-axiómáknak, azaz Markó Béla politikai sarkigazságainak is nevezhetünk.
Az első: a romániai németektől és zsidóktól eltérően a romániai magyarok történelmi távlatokban is meg akarnak maradni szülőföldjükön. Nagyobb tömegben sem Magyarországra, sem távolabbra nem óhajtanak kitelepedni, ezért itt kell megtalálniuk a saját egyéni és közösségi létük jobbításához nélkülözhetetlen társadalmi-gazdasági-jogi kereteket.
A második: bár nem is egyszer átemelték feje fölött a határokat, a romániai magyarság nem a jelenlegi Magyarország Erdélybe kivándorolt magyar kisebbsége, hanem egyenrangú összetevője a magyar nemzetnek. Következésképpen kettőjük között bármilyen viszonyrendszer nem alárendelt, hanem csak mellérendelt lehet.
A harmadik: akár tetszik ez nekünk, akár nem, a romániai magyarság jelene és jövője szorosan összefügg Románia jelenével és jövőjével, hiszen a romániai magyarok ennek az országnak a valóságában élik mindennapjaikat.
A negyedik: a romániai magyarság jelenére és jövőjére vonatkozó elképzeléseket nem a harsogó kinyilatkoztatások szintjen, hanem helyi, regionális, országos és nemzetközi szintén végzett következetes munkával lehet véghezvinni.
Az ötödik: a valóban működő és működtethető közösségi autonómiát ezekkel az eszközökkel, a nyitott társadalom biztosította céltudatos és alulról történő intézményépítéssel lehet elérni.
Úgy gondolom, a Markó-doktrína nem más, mint a fenti megfontolásokhoz csatlakoztatott politikai eszközöknek a mindenkori hatékonyság függvényében rugalmasan bővíthető vagy szűkíthető tárháza. A kulcsszó az előző mondatban pedig a hatékonyság. Markó következetes kiállása a romániai magyarság politikai képviseletének és érdekvédelmének egysége mellett voltaképpen nem más, mint folyamatos küzdelem a hatékonyság és eredményesség megőrzéséért.
A politikus Markó a váradi kongresszuson nagy vonalakban a következőképpen vehetné számba a tizennyolc év eredményességet: szabad anyanyelvhasználat a közigazgatásban és a bíróságokon, kétnyelvű törvényes feliratozás, anyanyelvű oktatás óvodától az egyetem utáni képzésig, önálló és egyre inkább általunk irányított iskolai hálózat, a romániai magyarságra szabott és kiemelt költségvetési támogatásokkal egybekötött tanterv.
Kiterjedt föld-, erdő- és ingatlanvagyonok visszaszolgáltatása, erdélyi magyar közösségek intézményépítése, iskolák, templomok, közösségi házak, emlékművek ezreinek felújítása és meglendülő infrastruktúra-fejlesztés az egyre önállóbb döntési jogkörökhöz jutó helyhatóságok irányítása alatt. Olyan magyar művelődési élet, amelyet csak az ötlettelenség, a kezdeményezőkészség és az anyagiak hiánya korlátozhat. Összeségében pedig a romániai magyarság olyan politikai-társadalmi tényezővé való válása, amelyre mindeddig, Románia történelmében még soha nem volt példa.
Persze, tisztában vagyok azzal is, hogy van az éremnek az ország általános helyzetéhez és még el nem ért vágyainkhoz kapcsolódó másik oldala is. Nem feledhetjük ugyanis, hogy még a lehető legszürkébb erdélyi macska is csak addig marad ugyanannál a háznál, amíg megélhetése van, máskülönben önálló és gazdától független. Ezért úgy gondolom, az első könyvcím markói metafórája nem véletlen. A házimacska nem annyira látványos, mint a mifelénk csupán állatkerti ketrecekben vagy cirkuszi porondokon felbődülő más macskafélék, de szabad, szívós, kitartó – túlélő. És ez nem a Macskák című zenés játék. Ez a valóság.
Domokos Géza (Brassó, 1928. május 18. – Marosvásárhely, 2007. június 27.)
Az elemi iskolát Zágonban, a középiskolát Sepsiszentgyörgyön végezte. A kolozsvári Bolyai Tudományegyetemen kezdte a bölcsészeti tanulmányait, majd egy év után Moszkvában a Makszim Gorkij Irodalmi Intézetben Pausztovszkij tanítványa lett. Visszatérve Romániába, az Előre, a Pionír és az Ifjúmunkás szerkesztőségében dolgozott. 1961-től a bukaresti Irodalmi Könyvkiadó nemzetiségi részlegének főszerkesztője, 1970-től a Kriterion Könyvkiadó igazgatója lett. Az Irodalmi Könyvkiadónál töltött évek alatt indultak el a Romániai Magyar Írók, a Horizont, és a Forrás könyvsorozatok.
A diktatúra bukása után a születő Romániai Magyar Demokrata Szövetség alapítója és első elnöke lett. Meghatározó szerepet játszott a szervezet országos intézményeinek felépítésében, a román politikai pártokkal folytatott párbeszéd elindításában, az RMDSZ külföldi megismertetésében, a romániai magyar közösség parlamenti politikájának kialakításában. 1993-tól kezdve visszavonultan élt.
Markó Béla Domokos Gézáról: „Írni is úgy írt, ahogy a régi erdélyiek: dísztelenül, szikáran, pontosan, tisztán, érthetően. (...) Míg mások szép színes metaforái rövid idő alatt romlandónak bizonyultak, az ő munkáinak súlya mintha növekedne, mintha érvényesebb lenne az is, amit a napi politika dilemmáiról papírra vetett. Ellenfeleit bírálja, de nem mocskolja, ellenségeit próbálja megérteni.”
Markó Béla (Kézdivásárhely, 1951. szept. 8.
1958–1970 között a kézdivásárhelyi líceum diákja, itt érettségizett, majd a kolozsvári Babeş–Bolyai Tudományegyetem bölcsészkarán magyar-francia szakon tanult. 1974-ben szerezte meg tanári diplomáját. 1974–1976 között Marosszentannán általános iskolában francia nyelvet tanított. 1976–1989 között Marosvásárhelyen az Igaz Szó irodalmi folyóirat szerkesztője volt.
1989-től főszerkesztője a Marosvásárhelyen kiadott Látó című irodalmi folyóiratnak. Az 1989-es változások után kezdett el politikával aktívan foglalkozni. A Maros Megyei Romániai Magyar Demokrata Szövetség (RMDSZ) alapító tagja és alelnöke. 1990-ben Maros megyei szenátor, 1990-1991-ben az RMDSZ Országos Elnökségének tagja volt. 1990–1992 között a Szenátus Művelődési Bizottságának és Oktatási Bizottságának tagja, a Román Parlament IPU-küldöttségének tagja.
1991–1992-ben az RMDSZ szenátusi frakciójának elnöke, majd 1996-ig a Szenátus Külügyi Bizottságának és Oktatási Bizottságának tagja volt. 1993 óta a Romániai Magyar Demokrata Szövetség elnöke és 1996 óta a Szenátus Külügyi Bizottságának tagja. 2004-2007 között a román kormány művelődési, oktatási és az európai integrációs tevékenységeket felügyelő miniszterelnök-helyettese. 2009 decemberétől ismét a román kormány miniszterelnök-helyettese.
Székedi Ferenc, Új Magyar Szó (Bukarest)

2011. augusztus 30.

Évadrajt a székely színházakban
Gazdag évadot ígérnek a székelyföldi színházak – a lapunk által megkeresett intézményekben már javában zajlanak az évadnyitó előadások próbái. A színházigazgatók az új darabok mellett azokat a színműveket is műsorra tűzik, amelyek a tavaly közönségsikernek örvendtek.
Sokszínűség Csíkban
A Parászka Miklós által vezetett Csíki Játékszín sokszínű évadot ígér – a csíkszeredai társulat igazgatója lapunknak úgy nyilatkozott, erre a műfaji sokarcúságra azért is szükség van, mert „a fogékony csíki közönség körében erősek az elvárások, ami igazából az egész színház felhajtóereje is egyben”.
Érdeklődésünkre az igazgató elmondta, az évadot a magyar dráma napján, szeptember 21-én kezdik, Tasnádi István Finito című előadását újítják fel, amely a Magyar Színházak XXIII. Kisvárdai Fesztiválján közönségdíjat kapott. Hozzátette, a 2010–2011-es évadból még visszahozzák Martin McDonagh Vaknyugat című stúdiódarabját, amely szintén elnyerte a nézők tetszését.
Parászka elmondása szerint az új évadban színpadra állítják a Mindennapi varázslatok című mesejátékot, Budaházi Attila rendezésében, illetve Porogi Dorka Tudós nők című Molière-feldolgozását. Karácsony-szilveszter körül zenés-táncos produkcióval készül a társulat, Schlanger András Jókai Mór Gazdag szegények című népdrámáját viszi színre.
Az évad második felében, immár hagyományt követve Victor Ioan Frunză az ismert Tóték című Örkény-drámát rendezi, Parászka Miklós pedig Móricz Zsigmond Búzakalász című regényét állítja színpadra.
A Csíki Játékszín a Kisvárdán díjazott Finito című darabját is átmenti a most induló új évadba
Bemutatódömping Sepsiszentgyörgyön
„A sepsiszentgyörgyi M Stúdió Mozgásszínház, amely túljutott a kezdeti buktatókon, kialakította sajátos arculatát és európai színvonalú előadásokkal tudja képviselni Romániában a mozgásszínházi formát, idén a hetedik évadát kezdi” – mondta el évadnyitó sajtótájékoztatóján Uray Péter. A társulat művészeti vezetője szerint a 2011/ 2012-es évadban három új előadást készítenek.
Szeptember 10-én kerül sor az Isten szeme című produkció bemutatójára, amelyet a budapesti Rácz Attila rendez Tar Sándor A mi utcánk és más művei alapján. A második bemutatót január végére tervezik, és Gemza Péter rendezi, Abe Kobo A homok asszonya című regénye alapján. Az évad harmadik előadása, Csehov – Negyedik felvonás címmel, a szerb színész, rendező és színházpedagógus Rale Milenkovic irányításával születik meg.
A Tamási Áron Színház az új évadra három nagyszínpadi előadást és négy kamaratermi produkciót tűz műsorra – az évad nyitóelőadása Katona József Bánk bán-jának Bocsárdi László rendezte bemutatója lesz, szeptember 16-án. Ezt követően három kamaratermi produkcióra kerül sor: Slawomir Mrozek Szép nyári nap (r. Zakariás Zalán) és Szophoklész Trakhiszi nők (r. Balogh Attila) és Gogol: Egy őrült naplója (Mátray László egyéni előadása).
A színház idén is készít szilveszteri bemutatót: László Miklós Illatszertár című komédiáját Béres Attila rendezi. Jövőben két előadás bemutatójára kerül sor, Csehov Ivanovját és Andrzej Saramonowicz Tesztoszteron című komédiáját játssza a társulat, előbbit Anca Bradu, utóbbit Zakariás Zalán rendezésében.
Könnyed évad Székelyudvarhelyen
A székelyudvarhelyi Tomcsa Sándor Színháznál már javában zajlanak az előkészületek az október 6-i évadnyitóra, amelyen I. Sz. Turgenyev: Egy hónap falun című művét mutatják be. „A tavalyi, húzós évad után, most egy szellősebb következik: összesen négy nagyszínpadi és egy vendégelőadás szerepel a műsorprogramunkban, valamint öt darab marad repertoáron a tavaly játszottak közül – az új előadások műfajilag a vígjáték és komédia között mozognak” – nyilatkozta lapunknak Nagy Pál, a Tomcsa Sándor Színház igazgatója.
Novemberben a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Tompa Miklós társulata G.Feydeau: Bolha a fülbe című komédiáját hozza el az udvarhelyi közönségnek, az év utolsó hónapjában A. Mariott és A. Foot: Csak semmi szexet kérem, angolok vagyunk, vígjátékot láthatja a nagyérdemű. Tavaszra tervezik Görgey Gábor: Örömállam, komédia bemutatását, és a gyerekeknek is készülnek egy darabbal, a társulat a Terülj, terülj asztalkám című népmesét állítja színpadra.
Újítanak a figurások
A gyergyószentmiklósi Figuránál is elindult az évad. „Az első előadás, szeptember 20-án, Dézsi Szilárd darabjával indul, amely Andersen Hókirálynőjének színpadi adaptációja” – tájékoztatta az ÚMSZ-t Béres László, a színház igazgatója, aki elmondta, az idei évadban egy gyerekelőadás, két nagyszínpadi bemutató és két, a színházi nyelv megújítását célzó törekvésre épülő előadás szerepel a tervek között.
Decemberben egy zenés előadással jelentkezik a Figura, a Dívák munkacím alatt készülő darab kimondottan a társulatra íródik. Január-februárban táncelőadással készülnek, az Aranycsinálók című mozgásszínházi előadást Goda Gábor, Magyar Táncművészek Szövetségének elnöke rendezi. Tavasszal Victor Ioan Frunză: Aldous Huxley Szép új világ című regényének feldolgozását állítja színpadra. Az évad végére tervezik Gorkij: Vassa Zheleznováját, Béres László rendezésében.
Baloga-Tamás Erika, Kovács Zsolt. Új Magyar Szó (Bukarest)

2011. november 26.

Bemutatkozott Sepsiszentgyörgyön a Domokos Géza Egyesület
Domokos Géza íróról, művelődésszervezőről, az RMDSZ első elnökéről elnevezett civil szervezetet alapított fia, Domokos Péter a politikus barátainak, tisztelőinek támogatásával. Az egyesület a névadó szellemi hagyatékának megőrzésével, bemutatásával, a humanizmus, a különböző kultúrák közti párbeszéd értékének népszerűsítésével, tehetséges fiatalok felkarolásával, előadások, műhelyek szervezésével kíván foglalkozni. Domokos Géza szellemében a rugalmasság, nyitottság, empátia, társadalmi érzékenység elvei szerint kívánnak a közösség javára tenni – mondta el Domokos Péter november 25-én, pénteken, a Kovászna Megyei Tanács dísztermében szervezett bemutatkozó sajtótájékoztatón.
Tamás Sándor megyei tanácselnök felolvasta Kelemen Hunor szövetségi elnök üzenetét a jelenlévő értelmiségieknek, újságíróknak, politikusoknak. Domokos Géza mindig hangsúlyozta a romániai magyarság intézményei létrehozásának, megtartásának és működtetésének fontosságát – idézte fel Kelemen. A róla elnevezett egyesület egy új intézménynek tekinthető, ennél méltóbban nem is lehetne őrizni Domokos Géza emlékét, „ehhez kívánok sok sikert és sok cselekedetet” – zárult az üzenet.
Egyed Péter író, filozófus, Domokos Géza barátja a Székelyföld folyóirat számára írt szellemi portréból olvasott fel részleteket. Felidézte, Domokos Géza „pályaképének elővonalait” egy végül soha el nem készült portréinterjú helyett írta. Domokos életében meghatározóak voltak a Székely Mikó Kollégiumban töltött évek, a kolozsvári egyetemi évek, valamint a moszkvai tanulás időszaka. Az 1965-ben „majdnem-Nobel-díjas” Pausztovszkij volt rá nagy hatással. A Maxim Gorkij Irodalmi Intézetben mai megnevezéssel „kreatív írást” tanultak, modellül legtöbbször Csehov írásai szolgáltak. Itt, a szovjet metropoliszban, ahol színházba és koncertre lehetett járni, mélyítette el az erdélyi fiatalember a minőség iránti érzékét, innen ered kiadói irodalompolitikájának magva. 1989-ben már kész politikus volt, aki kilépett a művelődéspolitika mezejéről. A kilencvenes évek közepétől, visszavonulása után megírt könyvei nélkülözhetetlenek a romániai magyar társadalomban zajló folyamatok megértéséhez – méltatta Domokost Egyed Péter. 
Lakatos Mihály író, a sepsiszentgyörgyi Magyar Köztársaság Kulturális Koordinációs Központjának igazgatója a Domokos Géza vezette Kriterion könyvkiadó felbecsülhetetlen művelődéspolitikai jelentőségét méltatta.
A kiadó könyvei csemegék voltak a könyvre éhes fiataloknak, és létfontosságú szellemi táplálékot jelentettek, a mentális egészség megőrzésének voltak garanciái. A Kriterion világítótorony volt a sötét évtizedekben, Domokos Gézának és kiváló szerkesztőinek köszönhetően, és ez a szellemi hagyaték mindig vállalható – szögezte le Lakatos. A Kriterionnal a világirodalom friss levegője áramlott be a Kárpát-medencébe, a magyarországiak számára is mértékadó kiadó volt. 
Dávid Gyula irodalomtörténész beszédét László Károly színművész tolmácsolta. Dávid felidézte, politikai elítéltként 1968-ban került szerkesztőként a Kriterionhoz, amelynek igazgatója, az ő egykori kolozsvári szobatársa, olyan ember volt, hogy ha valamit ő nem tudott elintézni, azt nem is lehetett. A moszkvai tanulmányai során szerzett, az uralkodó ideológia műveinek, érvrendszerének ismeretei, hatalmas műveltsége, határozott személyisége olyan tárgyalópartnerré tették, akinek érvei előtt gyakran kénytelen volt meghátrálni a hatalom. Sokat is tanakodtak a pártszolgák és személyes ellenségei, vajon ki állhat mögötte, hogy ennyire nyíltan mer néha szembeszegülni vagy kritikát megfogalmazni egy-egy felülről jövő utasítással szemben.
Domokost kiváló román írok védőhálója óvta – idézte fel Dávid Gyula Az igazgató emberközelből című írása -, sajnos a 80-as években egyre vékonyult ez a háló, és 1989 után teljesen megváltozott minden; néha pont régi bajtársaival kerül szemben immár a kisebbségi politikus perspektívájából. (tudósítónktól)
Transindex

2012. június 15.

Kötelező olvasmány
Nyirő, Szabó Dezső, Wass Albert – csak kapkodja az ember a fejét – éppen belekerülnek a magyar nemzeti alaptantervbe. Ebben az a legkedvesebb, hogy Erdély túlhangsúlyozottá válik az irodalmi térképen. Mert ott magyarabbak a magyarok. Ott tartunk, mint a szentgyörgyi falfirka: a székely sz@rta a magyart.
A kormánypárti kultúrpolitika ezzel a zseniális beiktatással akarja átformálni a közös magyar teret, amelyben élünk, hogy a magyar jövendő meg legyen alapozva legalább szellemileg. A liberálbolsevik kisebbség közben nyüszítve tiltakozik, antiszemitának, nyilasnak, fasisztának bélyegezve az említett irodalmi alkotókat, akiknek a szelleme nem kerülhet a felnövekvő ifjúság közelébe, mert agyonfertőzik őket érzékeny életkorukban. Tán mindkét oldal túlhevüli az amúgy hűvösen is kezelhető kérdést.
Nekünk, az én generációmnak, annak idején, kötelező volt Maxim Gorkij Anya című regénye. Tudom, egy kegyetlen, embertelen rendszer vérgőzös irodalomtanítását nem lehet összevetni virágzó demokráciánk kétharmados társadalmi konszenzus övezte nemzeti alaptantervének diktátumával, de mégis. Az amúgy vitathatatlanul tehetséges Gorkíj nem rendelkezett szilárdnak tekinthető gerinccel, s megírta azt a regényt, amely a későbbi marxista kritika szerint sem „ért fel az ábrázolt eszmék nagyszerűségéhez”. Ez annyit jelent, hogy olvashatatlan a könyv. Nem dicsekvésképpen, de vannak olyan vastag gyomrú emberi egyedek, akik ilyenféle szellemi táplálékot is meg tudnak emészteni anélkül, hogy maradandó károsodást szenvednének. És Nyirőt, Wasst és Szabó Dezsőt is, anélkül, hogy közben elveszítenék kritikai érzéküket, belegörcsölnének egy olyan akaratba, amilyen most dúl a nemzet megmentése ügyében.
Mi, kollégisták úgy olvastunk kötelező olvasmányokat, hogy szerény személyem kikölcsönözte az előírt remekművet, elolvastam, s a friss élményt emészthetőbb elmesélt formában nyújtottam át fél órában tucatnyi embernek. Működött a dolog, a magyartanárok akkoriban is sportos lendülettel üldözték azokat, akik nem olvasták a kötelezőt mindenféle keresztkérdésekkel. Én úgy meséltem, hogy senki nem bukott le. Annyiban is más volt az a világ, hogy osztálytársaim amúgy olvastak. Közéjük dobtam a Zabhegyezőt vagy az Indul a bakterház című Rideg Sándor-opuszt, az végigment, mindenki elolvasta. A kötelezőkkel már óvatosabbnak kellett lenni. A Bánk bán például olvashatatlan, viszont kitűnően mesélhető. Szóval, később magyartanárként sokat profitáltam az ekkor megtapasztalt alapszabályokból. Például: ha egy könyvet (szerzőt) meg akarsz utáltatni, tedd kötelező olvasmánnyá.
Krebsz János. Új Magyar Szó (Bukarest)

2013. május 4.

Bemutatta a műsortervet és a társulatot Vidnyánszky
A tervek szerint több mint tíz bemutatót tart a jövő évadban a budapesti Nemzeti Színház, amelyet júliustól Vidnyánszky Attila vezet. A leendő igazgató pénteki budapesti sajtótájékoztatóján elmondta: 14 új színész érkezik a társulathoz, amelynek jelenlegi 37 tagja közül 17-en maradnak a teátrumnál.
Vidnyánszky Attila elmondta: nehéz időszakon vannak túl, hiszen a szerződtetési folyamat normális körülmények között is megvisel egy társulatot, igazgatóváltás esetében pedig különösen. Az eddigi társulatból Básti Juli, Blaskó Péter, Bodrogi Gyula, Farkas Dénes, Fehér Tibor, Martinovics Dorina, Mátyássy Bence, Nagy Mari, Sinkó László, Söptei Andrea, Szarvas József, Szatory Dávid, Tenki Réka, Tompos Kátya, Törőcsik Mari, Udvaros Dorottya és Újvári Zoltán marad a színháznál. Új tagként Bánsági Ildikó, Eperjes Károly, Horváth Lajos Ottó, Kristán Attila, Nagy-Kálózy Eszter, Rácz József, Revicky Gábor, Schnell Ádám, Szűcs Nelli, Tóth Auguszta, Tóth László, Trill Zsolt, Varga József és Földes László Hobo érkezik.
Az új vezető szavai szerint ez a társulatépítés első lépése, a jövőben a színház a budapesti és a kaposvári színművészeti egyetemmel is együttműködik. Közülük kerülnek ki azok a fiatal színészek, akik majd a Nemzeti társulatát gazdagítják – tette hozzá. „Hiszünk abban, hogy a következő korszak megint a színészről fog szólni” – mondta, hozzáfűzve, hogy olyan színházat szeretne létrehozni, ahol a színészek kiteljesedhetnek, mert véleménye szerint a színházi szakma a színészen keresztül fog újra megerősödni.
Elmondta, hogy az első évadban Nagy Anna, Mécs Károly, Voith Ági, Huszárik Kata, Mátray László és Bogdán Zsolt is fellép a színházban. „Szeretnénk, ha kicsit mindenki a magáénak érezné a Nemzeti Színházat” – fogalmazott az igazgató. Hozzátette: szeretné, ha az egész szakmát érintő kérdések megoldásában vezető szerepet vállalna a színház, terveik között szerepel például egy színészi etikai kódex létrehozása is.
Kiemelte: a hagyomány, a korszerűség és a nemzetköziség hármasságát szem előtt tartva állították össze a műsort. A Nemzeti Színház szeptember 27-én Vidnyánszky Attila rendezésében Tamási Áron Vitéz lélek című művével nyitja meg az évadot. Május 26-án a Nemzeti Színház új vezetője és a produkció művészei személyesen kezdik el árusítani a jegyeket a Vörösmarty téren.
Novemberben – szintén a leendő igazgató rendezésében – Claudel és Honegger Johanna a máglyán című művéből készül előadás. Januárban Maár Gyula rendezésében Pilinszky János KZ-oratórium című művét mutatják be a Gobbi Hilda Színpadon.
Februárban Silviu Purcărete Shakespeare Ahogy tetszik című vígjátékát állítja színpadra. Ezzel párhuzamosan Galambos Péter rendezésében látható egy Kondor Béla művei alapján születő előadás: a Boldogságtöredék című produkciót egy trilógia harmadik részeként mutatják be, az első két előadást Debrecenben láthatták a nézők. Ezt követően Vidnyánszky Attila rendezésében tűzik műsorra márciusban a János vitézt, amelynek zenéjét Szarka Tamás írja. Tavasszal Viktor Rizsakov rendezésében láthatja a közönség Gorkij Éjjeli menedékhely című színművét. Andrzej Bubien lengyel rendező pedig Witold Gombrowicz Operett című darabját állítja színpadra. Az évad végén viszik színre Weöres Sándor Psyché című alkotását Vidnyánszky Attila rendezésében. Júliusban a Zsámbéki Színházi Bázissal és a Beregszászi Illyés Gyula Nemzeti Színházzal közös produkcióként Zelei Miklós Zoltán újratemetve című művét tűzik műsorra, szintén a leendő igazgató rendezésében.
Május végén derül ki, mi marad műsoron a jelenlegi repertoárból, amelyről az előadások túlnyomó többsége várhatóan lekerül – mondta az új igazgató, hozzáfűzve, hogy ezek pótlására 14, a debreceni és a beregszászi színházból meghívott előadást tűznek műsorra. A Nemzeti programjába építve többek között A szarvassá változott fiú, a Karnyóné, a Mesés férfiak szárnyakkal, a Liliomfi, a Bolha a fülbe és a Scapin furfangjai is látható lesz. A határon túli és a vidéki színházakkal való kapcsolatteremtés is fontos számunkra – hangsúlyozta Vidnyánszky Attila.
Mint mondta, az évad végén, a 2014-es Budapesti Tavaszi Fesztivál keretén belül nemzetközi színházi fesztivált szerveznek a nemzeti színházakra fókuszálva. Kitért arra is: négy, diplomával rendelkező fiatal kaphat kétéves ösztöndíjat a színháztól ősztől, emellett fordítói műhelyt is szerveznek, kiadói programot indítanak, werkkönyvek, tanulmánykötetek, drámák megjelentetésére, Nemzeti Játékszín címmel pedig évi 9 alkalommal megjelenő lapot hoznak létre.
Szabadság (Kolozsvár)

2013. június 27.

RENDHAGYÓ PORTRÉ
Mikó Imre életpályája: megfigyelt és besúgó
Stefano Bottoni tanulmánya a titkosszolgálati iratok fényében követi végig az erdélyi jogász-politikus életét. Hamarosan dokfilmet is készítenek róla.
Nehéz találó jelzőket találni Mikó Imre életpályájára: a „fordulatos” nem tükrözi eléggé az események súlyát, az „ellentmondásos” Mikó emberi nagyságát hagyja figyelmen kívül, a „rendhagyó” azért nem teljesen találó, mert Mikó sorsa nem egyedi: sokan mentek keresztül hasonló hányattatásokon.
Az erdélyi magyarság talán egyik legkiemelkedőbb képviselője a történelem formálójából lesz a világpolitika és nem mellesleg: a tartótisztjei és a kommunista államapparátus abszurd útvesztőinek áldozata.
(„Biztosan állítható – és Mikó remegő írása is erre enged következtetni –, hogy első beszervezése rendkívül erős pszichikai kényszer alatt, zsarolásos módszerrel történik. A következő három évben Mikó egy védekezési stratégiával kísérletezik: kiváló emlékezetére és analitikus képességére hagyatkozva részletesen feltárja a rendszerváltás előtti kapcsolatrendszerét, és önkritikát gyakorol. Ismerősei 1944–1948 utáni tevékenységéről azonban csak általános szinten hajlandó beszámolni, amit tartótisztjei – Kovács József és Ioan Brie – többször is kifogásoltak. 1952 és 1954 között Mikó több gépelt feljegyzést készített az Erdélyi Párt volt vezetőiről. A korszakkal foglalkozó szakemberek számára az iratok semmilyen „minősített” adatot, avagy olyan információt nem tartalmaznak, amit a korabeli hatóságok legális úton nem szerezhettek volna be.” Részlet a tanulmányból)
Mikó Imre Erdély egyik tekintélyes és nagy befolyással rendelkező családjának sarja. Ragyogó elme és kivételes személyiség, akit a kommunista diktatúra a perifériára szorít, és aki ebből a vesztes helyzetből sok munkával, önfegyelemmel, okos kompromisszumokkal ismét felküzdi magát.
Mikó Imre egyszerre megfigyelt és besúgó, az erdélyi magyarság informális vezetője, a népszolgálat egyik meghatározó alakja és a kommunista hatalommal kiegyező, kapcsolatait személyes előrelépése érdekében „gyümölcsöztető” figura.
Stefano Bottoni történész a Magyar Kisebbségben publikált, kétrészesre tervezett tanulmánya Mikó kommunizmusbeli életét rendhagyó módon, a román állambiztonsági szervek dokumentumaira alapozva követi végig. A tanulmány első része, amely már napvilágot látott, Mikó korai politikai karrierjét, majd a kommunista fordulat utáni hányattatásait vázolja egészen a hetvenes évekig.
A jogi doktorátus megszerzése után Mikó a harmincas évek végén egy sor közéleti funkciót tölt be: az Országos Magyar Párt bukaresti irodájának a vezetője, a Nemzeti Újjászületési Front (NUF) magyar tagozatának, a Magyar Népközösség bukaresti jogvédő irodájának a főtitkára.
(„Ügynöki tevékenységének második szakasza (1955–1956), amit „Dumitrescu” fedőnévvel végez, figyelemreméltó elemmel gazdagodik. Mikó gondosan összeállított, társadalmi csoportokra, politikai hovatartozásra és családokra lebontott személyi jellemzései (összesen több, mint száz maradt fenn a rendelkezésünkre álló dossziékban) nemcsak hasznos, de pótolhatatlan adatbázist képez. Jelentései első ízben operatív értékű, naprakész adatokat tartalmaznak, például a Bolyai Egyetem akkori rektorának, Bányai Lászlónak a közvetítésével 1954-ben megismert fiatal budapesti történészről, Csatári Dánielről.” Részlet a tanulmányból)
A második bécsi döntés után országgyűlési képviselő lesz Budapesten, az Erdélyi Párt országos politikai főtitkára és meghatározó háttérembere. Ebben az időszakban jó viszonyt ápol számos baloldali értelmiségivel. Ekkor írja máig alapvető jog- és kisebbségtörténeti vonatkozású műveit: a „Huszonkét év. Az erdélyi magyarság politikai története 1918. december 1-től 1940. augusztus 30-ig”, valamint „Nemzetiségi jog és nemzetiségi politika” című doktori értekezését.
Az Erdélybe bevonuló szovjet csapatok 1944 októberében elhurcolták Kolozsvárról.
Négy évet tölt orosz fogságban, megtanul oroszul, majd Kolozsvárra hazatérve az államosított Unitárius Gimnáziumban (jelenleg Brassai Elméleti Líceum) tanít orosz nyelvet és irodalmat; a bukaresti Gorkij Intézetben szakképesítést is szerez.
(„1958 tavaszán hirtelen zsákutcába kerül egy tízéves szívós munkával elért társadalmi reintegráció, melynek ára a politikai szerepvállalás feladása és a sokáig eltűrt állambiztonsági zaklatás volt. A mindenki által tisztelt, munkáját lelkesen végző osztályfőnököt egyik napról a másikra bocsátják el tanári állásából. A volt unitárius kollégiumból való eltávolítás súlyos anyagi és erkölcsi csapás Mikó Imre számára. (...) fordításokból, magánórákból kell, hogy eltartsa népes családját, és a városi Néptanácstól várja „repartizálását”, avagy egy új munkahely kijelölését. 1958. november 21-én végül „Pădureanu” arról tájékoztatja tartótisztjét, hogy Mikót a városi könyvellátóhoz irányították. (...) három évig gyakorlatilag könyvterjesztőként dolgozik; a főtér sarkán könyveket cipelő Mikó Imre a régi kolozsváriak közbeszédének tárgya. Sokan csodálkozva, többen méltatlankodva és szomorkodva nézik a város egyik legjobb családjának szomorú sorsát.” Részlet a tanulmányból)
Mikó egzisztenciája és társadalmi státusza újabb súlyos csapást szenved, amikor 1958-ban, a magyar forradalmat követő tisztogatási hullámban megbízhatatlannak nyilvánítják, és a tanügyből eltávolítják. Ezt követően Mikó raktári munkásként dolgozik a megyei könyvterjesztő vállalatnál, majd egyetemi jegyzeteket árul az Egyetem utcában, egy kis boltban.
Közírói tevékenységét csak a hatvanas évek második felében, a Ceauşescu-rendszer első éveiben folytathatja. Ekkor megválasztják az Unitárius Egyház főgondnokává is. Rehabilitációja 1970-ben zárul le, amikor a nemzetiségi irodalom kiadásáért felelő kiadó, a Kriterion lektoraként dolgozhat 1976-os nyugdíjba vonulásáig.
Amint Bottoni kiemeli, Mikó Imre 1944 előtti politikusi teljesítményéről javában zajlik a vita, azonban az 1948 nyarán kezdődő „második életének” számos mozzanata mindeddig ismeretlen.
Mikó életútjának a felvázolásában az állambiztonsági dossziéja segít eligazodni. A Securitate ugyanis harminc év alatt több mint kétezer oldalt, mintegy tízkötetnyi iratanyagot „termelt” Mikó Imréről és szűk környezetéről. A dokumentumok nagy része ún. „követési dossziéból” (Fond Informativ) származik, ahová a Mikó Imrére vonatkozó adatokat, hálózati jelentéseket és az operatív játszmákat összefoglaló átiratokat gyűjtötték. Az iratcsomó kisebbik, de több száz oldalas részét Mikó Imre négykötetes hálózati dossziéja (Fond Reţea) adja.
(„Az 1960-as évek első felében a csendesen küzdő Mikó visszanyeri az 1944 előtti vitathatatlan presztízsét a kolozsvári magyar társadalomban. Létrejön azonban egy erősödő státus inkonzisztencia, ami az informális rang és a hivatalos funkció közötti szakadékból fakad. Mikó hitelessége, munkabírása és hozzáértése egyszerűen nélkülözhetetlen, és ezt az őt megfigyelés alatt tartó rendszer is tudja. Ráadásul az 1960-as évek elején termelt állambiztonsági iratokból világosan látszik, hogy a hiányos műveltségű, alacsony társadalmi pozícióból kiemelt magyar és román Securitate tisztek nem tudnak mit kezdeni egy Mikó Imre kaliberű személyiséggel.” Részlet a tanulmányból)
Mivel az 1950-es és az 1970-es években a belügyi szervek egyszerre forrásnak és célszemélynek tekintik Mikó Imrét, a két iratcsomó között meglehetősen sok a tartalmi átfedés – írja Bottoni. A Securitate folyamatosan – egészen 1976-ig – informálódik róla, miközben rendszerezik, értékelik és felhasználják az általa szolgáltatott adatokat.
Stefano Bottoni tanulmányának első része, amely itt érhető el, a hetvenes évekig követi Mikó pályáját; életútjának harmadik és döntő jelentőségű kollaborációs szakaszáról szóló összegzést az év végéig publikálja a Magyar Kisebbség.
Felhívás Jövő tavaszra kétrészes dokumentumfilm készül Mikó Imre életéről, Domokos János rendezésében. A stáb Mikó Imrét ismerő személyeket szeretne felkutatni, és arra kéri a Mikóval kapcsolatosan bármilyen hasznos információval, vizuális anyaggal (Super 8-as videó, fénykép) rendelkező olvasókat, hogy vegyék fel velük a kapcsolatot (Stefano Bottoni e-mail címe a szerkesztőségben).
Transindex.ro

2014. január 7.

A színjátszás szellemi honvédelem – In memoriam Senkálszky Endre
A sors eleve színi pályára szánta Senkálszky Endrét: abban a házban látta meg a napvilágot 1914. október 2-án, amelyben az első hivatásos erdélyi együttes indította 221 éves útjára az anyanyelvi színjátszást Kolozsváron, és megáldotta a drámai hős adottságaival, jellemábrázoló készséggel, zengő orgánummal, tragikai erővel.
Pályája 1937-ben indult, történelmi viharok közepette: kisebbségi sorsban, önellátásra ítélve, majd államhatalmak változásának örömét és tragédiáját kellett megélnie. De jó iskola volt.
Ártó Mihályként (Nyírő: Jézusfaragó ember), Török Ágostonként (Zilahy: Hazajáró lélek), Ádámként (Madách: Az ember tragédiája), Kreónként (Szophoklész: Antigoné) megtanulta a küldetés aranyszabályát: a színjátszás szellemi honvédelem.
A nagy világégés után Bánk bán szerepében meditál sorskérdésekről, majd 1948-ban III. Richárdot formálja meg, pályája egyik legfontosabb állomásaként, szembeszállva a kor megkövetelte dogmatikus olvasatokkal. A szerep kulcsát Petőfi útmutatásaiból kiindulva lelte meg: „anakonda nézés, mely oda édesgeti a madarat a kígyó torkába".
A dogmatizmus korszakában szerepeinek lélektani hitelességű felépítésével sikerült elkerülnie a sematizmus csapdáit, s erre oktatta tanítványait is a Színművészeti Főiskolán.
Az erdélyi színjátszás megkerülhetetlen személyiségeként 1964-ben, fél évtizedre, kinevezik a kolozsvári színház igazgatójának. A színház ebben az időszakban a modernizációs kísérletek színterévé vált (Brecht-, Dürrenmatt-, Miller-, Tenessee Williams darabok bemutatásával), a kolozsvári együttes sajátos arculatot munkált ki. Korszakában színháztörténeti jelentőségű Az ember tragédiájának új és eredeti olvasatban bemutatott rendezése.
Személyes nagy sikere Maximus alakítása Teleki–Illyés Kegyencében, amely hatalom és erkölcs, az elszabadult hatalomvágy kérdéskörét taglalta a totalitarizmus időszakában. Párhuzamosan az erdélyi magyar színjátszás megújulásával, a látványszínház térhódításával, stílusteremtő rendezők, Harag György, Tompa Gábor kísérletező partnerévé válik, s antologikus értékű előadásokban nyújt maradandót (Farel – Sütő: Csillag a máglyán; Kosztiljov – Gorkij: Éjjeli menedékhely; Hamlet atyjának szelleme, Színészkirály – Shakespeare: Hamlet; Öregapó – Kao Hszing-Csien: Buszmegálló; Nagypapa – Ionesco: Jacques avagy a behódolás; Priamus – Shakespeare: Troilus és Cressida).
Pályája jelképévé válhat Firsz alakítása életének 88. évében Csehov Cseresznyéskertjében Vlad Mugur rendezésében. A rendezői olvasat szerint a mű „végjáték", az értékek pusztításáról szól a haszonelvűség jegyében. Alakítása tiltakozás volt az ellen, hogy ránk csak a villanyoltás várna. Lehet, hogy fatális tévedésben élünk, de mindig volt és lesz újrakezdés – üzente és üzeni Firsz.
Díjak, kitüntetések: A Román Népköztársaság Érdemes művésze díj, Kemény János díj (EMKE), Életműdíj - Kisvárda, Szentgyörgyi István díj, Bánffy Miklós vándordíj, a Magyar Köztársasági Érdemrend Tisztikeresztje (polgári tagozat), a budapesti Játékszíni Társaság Életműdíja, UNITER-életműdíj, a Román Kulturális és Vallásügyi Minisztérium Kulturális Érdemrendje, a Magyar Köztársaság Érdemes Művésze díj, a Színházi Kritikusok Céhe életműdíja, a Magyar Művészeti Akadémia Színházművészeti Tagozatának díja.
A 100. életévében elhunyt Senkálszky Endre, Európa legidősebb aktív színésze, szeretett színháza gazdag adattárának gyűjtője, amely dokumentáció nélkül a Kolozsvári Állami Magyar Színház utóbbi 75 éves történetének megírása szinte lehetetlen lenne. Mindezt a szó és a lélek fáklyájaként nyújtja át nekünk, stafétaként, hogy méltóképpen és méltósággal adhassuk át az utánunk jövőknek.
Szomorú szívvel búcsúzik a Kolozsvári Állami Magyar Színház társulata. Az elhunytat a színház saját halottjának tekinti. Temetéséről később intézkedünk.
A Kolozsvári Állami Magyar Színház megemlékezése
Krónika (Kolozsvár),

2014. március 28.

A világ egyik legjobb közönsége van Váradon
A Kiss Stúdió Színház húszéves jubileumi ünnepségének meghívottja volt Trill Zsolt, a budapesti Nemzeti Színház színművésze. Ezt az alkalmat megragadva beszélgettünk a pályáját a beregszászi színházban kezdő, oda játszani rendszeresen visszatérő színművésszel.
– Honnan származik a kapcsolata a nagyváradi Kiss Stúdió Színházzal?
– Ez a kapcsolat tizenöt évvel ezelőtt kezdődött. Azt hiszem mi akkor már megkaptuk Beregszászban a színházépületet, de akkor még nem volt meg a nagytermünk, hanem csak egy pici kis stúdiónk volt, és egyszer csak megjelent Vilmos (Varga Vilmos színművész, a Kiss Stúdió Színház tagja – szerk. megj.), és meghívott bennünket Váradra. Csehov egyfelvonásosokkal jöttünk először ide. Kétszer voltunk itt, a Csehov egyfelvonásosok mellett a Godot-ot játszottuk. Aztán mindig találkoztunk valahol, de közös dolog már nem született, biztos, hogy a távolság is nagyban közrejátszott ebben.
– Milyen a kárpátaljai magyar színjátszás helyzete, és mi a legnagyobb különbség az ottani kisebbségi magyar színház és a magyarországi színjátszás között?
– Én nem tudom, hogy van-e különbség. Én úgy érzem, hogy van jó színház, meg van olyan színház, amelyik nem működik, én ebben látom a különbséget. Az biztos, hogy a beregszászi színháznak a mostani periódusa nem a legideálisabb, mert Attila (Vidnyánszky Attila rendező, a beregszászi magyar színház alapítója, a budapesti Nemzeti Színház főigazgatója – szerk. megj.) nagyon keveset van odahaza. Mi haza-hazamegyünk, és játszunk otthon, nagyon keveset, teszem hozzá, de hazamegyünk. Attila azzal próbálja ezt kompenzálni, hogy évente rendez egy-egy előadást, mert azért csak maradtak otthon fiatalok. Viszont nem egyszerű a helyzet, mert nincs rendező utánpótlás, és az sem biztos, hogy a végzős főiskolások közül bárki lemenne Beregszászba, mert nem olyan egyszerűek ott a körülmények.
– A beregszászi magyar színház presztízse sem csábítja oda a fiatal magyar művészeket?
– Igen, a presztízs megvan, csak hát én nagyon nehezen tudok erről beszélni, mert nem vagyunk odahaza, és biztos, hogy sokkal nagyobb elánnal kéne csinálnunk, de sajnos jelenleg erre nincs időnk. Attila valamilyen szinten felügyeli a helyzetet azzal, hogy évente rendez egy előadást, és ott vannak azok a beregszászi előadások is, amelyeket most játszunk a nemzetiben. Ez biztos, hogy nagyon sok embernek nem tetszik, viszont nekünk azért jó, mert ezek az előadások tovább tudnak élni. Egyébként is azt hiszem, hogy az idő nem koptatta el ezeket az előadásokat. Én nagy örömmel játszom a Három nővért, a három Csehov egyfelvonásost a Szarvassá változott fiút, a Tótékat.
– Nagy váltás volt a debreceni Csokonai Színházból átmenni a Nemzeti Színházba?
– Mindenhol dolgozni kell. Beregszászon is dolgoztunk, Debrecenben is dolgoztunk, a Nemzetiben is dolgozni kell. Ez alól nem lehet kibújni. Persze, hogy van az emberben egy izgalom, hogy mégiscsak a Nemzeti Színházban játszhat. Én ezt megpróbálom egészségesen kezelni, nem átesni a ló másik oldalára. Én ezt nagyon komoly munkának tekintem, és úgy is próbálom csinálni. Hogy bennem mi játszódik le, az meg az én magánügyem. Azért nem érdemes erről beszélni, mert folyamatosan mindenhol, mindennel visszaélnek.
– Magyarországi színházi tapasztalatai mondatják önnel ezeket a keserű szavakat?
– Hát igen, ha az ember őszintén mond valamit, akkor is baj van, ha megjátssza magát, akkor is baj van. Itt mindig mindenbe bele tudnak kötni. Egyetlen egy dologba nem lehet belekötni, mégpedig abba, ami a színpadon történik. Vagy ha mégis belekötnek, az engem egyáltalán nem érdekel, mert mindenkinek lehet róla véleménye, és biztos, hogy van is, de én ugyanolyan szeretettel és boldogsággal játszom Budapesten, mint ahogy játszottam Beregszászban vagy Debrecenben. És amikor a Nemzeti Színház új előadásaival elmegyünk bárhová, akár Magyarország területén, akár a határon túlra – most például a Shakespeare-darabunkkal megyünk Craiovára – én ugyanolyan boldogsággal játszom ott is, mint bárhol a világon.
– Az, hogy mindenbe belekötnek, az ön szerint csak a színházi világban érvényes, vagy az egész magyar társadalomra jellemző?
– Ez nem csak a magyar társadalomra érvényes, hanem úgy általában a világra. Mindig szidjuk magunkat, de az összes nép egyforma, mindegyik népnek van jó oldala, és van rossz oldala. Én azt hiszem, hogy azok az emberek foglalkoznak sokat másokkal, akik nem tudják magukat lekötni, akiknek nincsenek feladatai. Akinek van feladata, az csinálja a dolgát, ez ennyire egyszerű.
– Hogyan osztja meg idejét Beregszász, Debrecen és Budapest között?
– Debrecenben már csak azokban a még futó előadásokban játszom, amelyek ott születtek. Ha ritkán is, de hazajárok Beregszászra játszani, de a legtöbb feladat most a Nemzeti Színházban van.
– Vannak-e még olyan szerepek, amiket még nem játszott el, de feltétlenül el szeretne játszani?
– Én nagyon szerencsés voltam, vagyok, és remélem, hogy leszek is, mert én soha nem vágytam semmire, de hogyha a lelkem mélyén mégis vágytam, akkor azt is megtartottam inkább magamnak, mert lehet, hogy ezek a pici kis titkok is megvalósulhatnak valamikor. De igazság szerint nekem nem nagyon van ilyen álmom, mert mások valahogy minidig jobban tudják, meg látják, hogy nekem mi kell. Én nem nagyon tudom magamat kívülről beazonosítani, és nem nagyon tudom, hogy nekem mire van szükségem, és lehet, hogy amire én gondolok, az egyáltalán nem jó. Egy külső szem lehet, hogy sokkal jobban fel tudja mérni az én állapotomat, mint én magam. Erre mondhatjuk azt, hogy gyáva vagyok, meg egy csomó mindennel lehet minősíteni, de én inkább azt mondom, hogy ami jön, azt megpróbálom megcsinálni.
– Milyen darabokkal készül, illetve a nemzeti színházban milyen előadások készülnek, amelyek netán Váradra is elérkezhetnek?
– Amikor Attila a Tamási darabbal kezdte az évadot (Tamási Áron Vitéz lélek című darabja volt a nemzeti színház első bemutatója a 2013–2014-es évadban – szerk. megj.), ebben a gesztusban az is benne volt, hogy a határon túlra is elvigyék minél több helyre. Úgy is van kitalálva a darab, hogy készült hozzá egy utazó díszlet is, és ha van aki elhívja, akkor elmegyünk és eljátsszuk. Nagyon sok izgalmas dologgal foglalkozunk: megcsináltuk Silviu Purcăretevel az Ahogy tetsziket, de játszom az Operettben, aztán, ha minden igaz, Gorkijnak Az éjjeli menedékhelye következik, tehát van mivel foglalkozni.
– A debreceni Csokonai Színház tagjaként többször fellépett már Nagyváradon. Milyennek találta az itteni fogadtatást?
– Szerintem a világ egyik legjobb közönsége van Nagyváradon, és ezt nem azért mondom, mert itt vagyok. Ennek a városnak van valami csodálatos kisugárzása, és nem véletlen az, hogy itt nagyszerű zsenik, egyéniségek születtek, akik vitték a városnak a hírét. Ez tényleg egy fantasztikus közönség, mert bármivel voltunk itt, Az ember tragédiájától elkezdve a Fodrásznőn, és a Tótékon át egészen Purcărete Scapinjáig, mindent hihetetlenül izgalmasan fogadtak. Lehet, hogy itt két, vagy három előadásra elég közönség van, de az is lehet, hogy az összes bérletes előadás teltházas, ezt nem tudom, de az biztos, hogy én mindig nagyon jól éreztem itt magam.
Pap István
erdon.ro,



lapozás: 1-30 | 31-34




(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2020
Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék