udvardy frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1990-2006
 

találatszám: 5 találat lapozás: 1-5

Névmutató: Gotthárd Béla

1999. november 18.

Csíkszeredában bemutatták dr. Kiss J. Botond A Delta könyve című munkájának második, bővített kiadását. Az első kiadás 1981-ben jelent meg. - Gotthárd Béla az Erdélyi Nimród folyóirat legújabb számát ismertette a könyvbemutatón. /Fekete B. Zoltán: Természeti kincseink népszerűsítése. = Udvarhelyi Híradó (Székelyudvarhely), nov. 18./

2001. február 5.

Megjelent az Erdélyi Nimród /Székelyudvarhely/ január-februári száma. Az erdélyi természetbarátok magazinjaként ismert kiadvány vadászlapnak indult, de mára a vadászat helyett inkább a ritka fajok bemutatásának és a természetvédelemnek szentel teret. Szabó László főszerkesztő tiltakozott a vadászat népszerűsítése ellen. A szerkesztőbizottság listája dr. Deák István, dr. Gotthárd Béla, dr. Höhn Mária, dr. Kászoni Zoltán és más természettudósok nevével bővült és a lap kiadását átvette az AVES Alapítvány. A jelenleg háromezer példányban megjelenő, harmadik évfolyamában járó Erdélyi Nimród kiváló minőségű természet-fotókat közöl. /Zilahi Imre: Természetbarátok magazinja. = Krónika (Kolozsvár), febr. 5./

2006. január 31.

Egyelőre még csak kevesen döntöttek úgy, hogy évi 100 vagy 50 eurós életjáradék fejében megválnának földjeiktől. “A termőföld évszázadokon keresztül éltette és eltartotta a küküllő-menti embereket, s ez maradt az egyetlen lehetőség a jövőre, az uniós körülmények között is, hogy megmaradjanak ezen a földön. Bűn lenne elherdálni őseink véres verejtékével megszerzett földjeinket egy kétes és bizonytalan ügyletekkel kecsegtető életjáradék reményében” – vélekedik a küküllő-menti Hármasfalu gazdakörének elnöke, Nemes József. A társult gazdálkodás, a földek tagosítása lehetőséget nyújt arra, hogy egymást segítve az új körülmények között is kihozhassák a földből azt, amire képes. Dr. Scholcz Béla, a Szatmár Megyei Mezőgazdasági Szaktanácsadó Hivatal igazgatója szerint a szegényebb vidékek lakói válnak meg könnyebben a földjüktől életjáradék reményében. A Nagykároly környéki falvak lakói azonban nem adják el a földet. Ott a határszélen különösen nagy értéke van a jó földnek. Egy év múlva, mikor Románia az EU tagja lesz, a föld is felértékelődik. Gotthárd Béla székelyudvarhelyi ügyvéd szerint a törvényt nem ismertették kellőképpen, kevés információ jutott el a falun élő idős földtulajdonosokhoz. A közbirtokosságoknak lehetőségük lenne, hogy az eladó földeket megvásárolják. Rajtuk áll, hogy a székelyföldi termőföld ne kerüljön ebek harmincadjára. /Mi lesz veled, erdélyi föld? = Új Magyar Szó (Bukarest), jan. 31./

2006. november 8.

Napvilágot látott a hetedik X-en túl járó, sokat tapasztalt székelyudvarhelyi dr. Gotthárd Béla A Hargita ösvényein (Vadásznapló) című könyve, melyet a szerző a száz éve megalakult Udvarhelyszéki Vadásztársaság emlékére jelentett meg. Ezek mellett néhány novellát is tartalmaz a kötet, melyet vadászfotók illusztrálnak. Dr. Gotthárd Béla írásai előzőleg a ’60-as ’70-es években megjelentek a magyarországi Nimród vadászújság irodalmi pályázatain. /Gálfalvi Gábor, Alsóboldogfalva: Gazdagodott a hazai magyar vadászirodalom. = Hargita Népe (Csíkszereda), nov. 8./

2017. január 30.

Engem Udvarhely elvarázsolt
Nagy idők tanúja Albert Dávid, aki majd két évtizedig volt a gimnázium igazgatója. Az életéről beszélgettünk.
Egyszerű csíki családból származik, tudásvágya és ambíciója vitte előre. Filozófusnak jelentkezett, történész lett belőle. Ezt nem bánja, csak néha azt, hogy több időt szánhatott volna kutatásra. Évtizedekig dolgozott igazgatóként és főtanfelügyelőként, oktatástörténti kötetei is jelentek meg – sok mindent átélt és túlélt, a mai világ szerinte teljesen más, mint ami az ő ifjúkorában volt.
• Csíkdánfalván és Csíkszeredában gyerekeskedett
• Nagyon félt a padláson rejtegetett világháborús szurony miatt
• Éltette a királyt egy dalban, de nagyon megszidták miatta az egyetemen
• 1948-ról is markáns véleménye van
• Székelyudvarhely nagyon megfogta 1956-ban
• Akkor még élt a falu, amikor tanfelügyelő volt
• 1985-ben váltották le az igazgatói állásából
• „A gondolkodásban legyen önállósága az embernek"
A 83 éves Albert Dáviddal Rózsa utcai otthonában sok mindenről – a karrierjéről, negyvennyolcról, Szabó Dezsőről, a megyésítésről, a gimnáziumról – beszélgettünk.
- Gyerekkorából leginkább mire emlékszik?
- A szülőfalumban nem sok évet töltöttem, mert hatéves koromban már beköltöztünk Csíkszeredába. Családunk, az Albert nemzetség Dánfalva felső részén, Felszegben lakott, az egyik legrégebbi nemzetség.
A nemzetségen belül is volt rétegződés, mi a tehenes gazdák közé számítottunk. Ez kisbirtokkal járt, ezért édesapám más, kisegítő munkákat is elvállalt. Az első elemit már megkezdtem Dánfalván, arra nagyon emlékszem, hogy új, a román világban épült iskolába jártunk, palatáblám volt. Megszokott falusi életmódunk volt.
Az 1940-es bécsi döntésig a faluban nagyon nyomott, fásult volt a hangulat, de néhányan el tudtak menni, hogy dolgozzanak a Regátba. A kicsi magyar világban viszont valósággal kinyílt a világ és sok ember megindult, elsősorban Budapest, Magyarország felé.
Az én szüleim hatéves koromban úgy döntöttek, hogy Szeredába költözünk, ez 1940-ben volt.
A városban édesapám altiszt volt a városházán és mi mellette, egy bérlakásban laktunk – ez a mostani főtéren volt körülbelül a megyeházától a Petőfi utca felé. Csíkszereda tulajdonképpen egy T-alakú urbanisztikai képződmény volt akkor, az egyik főutca Udvarhely felől jött, erre pedig merőleges volt az Alcsíkot Felcsíkkal összekötő út. Ezeket az épületeket lebontották az újramegyésítés után.
- A háborút hogyan vészelték át?
- 1944 nyarán édesapám szerzett egy lovat és egy szekeret, s hazamentünk Dánfalvára, onnan pedig felmentünk az erdőbe. A legtöbb családnak volt ilyen erdei boronaháza, mert a kaszálás egy-két hétig tartott. Ott keresztülvonultak az oroszok, de minket nem bántottak. Egész nap figyeltem őket, néztem, ahogy vonultak. Néha egy-egy tinót vagy disznót „elejtettek", megebédeltek és mentek tovább, de nem durváskodtak.
Csíkszeredában az iskola hadikórház volt, s időbe telt, amíg az oktatás újraindult, az iskolát februárban kezdtük el – akkor még az volt a neve, hogy Segítő Mária Római Katolikus Főgimnázium. A tankönyveink is a Révai-kiadású, katolikus iskoláknak szóló könyvek voltak, a bentlakásban apácák főztek, nekünk pap tanárunk volt, Márton Áronpüspök is látogatta az iskolát, amíg lehetett.
- Személyes élménye is van róla?
- 1948-ban a csíksomlyói búcsún az iskola diákjaiként kötelet fogtunk a papság és Márton Áron püspök körül, hogy ne tóduljanak oda a civilek.
Az alsó tagozatot egyházi iskolában jártam, kisérettségit tettem, és utána mentem a középiskolába. Ugyanakkor az iskola végzősei közül választották ki azt a három erős fiatalembert, aki a labóriumot vitte. Ez egy nagyon súlyos tárgy, jó kötésű legénynek kellett lennie, aki vitte – annak nagy neve és tekintélye volt az iskolában.
Az iskolának volt egy kápolnája, minden vasárnap misére mentünk, ahol állni kellett, a tanároknak székek voltak hátul. Mindig rettegtem, hogy el fogok ájulni, néha el is dőlt egy-egy diák.
Átéltem az államosítást is. Visszagondolva erre, úgy emlékszem, hogy ezt jól megtervezve hajtották végre. Gyergyó vidéke egyfajta vörös sarka volt ennek a vidéknek, tudniillik a Maros völgyében volt igazi munkásmozgalom a két világháború között, ott sztrájkok is voltak. Gyergyószentmiklóson is volt úgynevezett munkáshagyomány, mozgalom, így onnan hoztak igazgatót az iskolába, az örmény származású Karácsony Zakariást.
Történelem szakos, vastag hangú ember volt, mesélt a történelemórákon. Én nagyon élveztem ezeket a meséket – akkor jöttem rá, hogy egy történelemtanárnak mesélnie kell, ezért nagyon sokat kell olvasnia, hogy legyen mit mondania. Ma sajnos kevés figyelmet szentelnek arra, hogy a gyermekeket megtanítsák beszélni, pedig a régi iskolákban ezt még külön tantárgyként is tanították.
Visszatérve, Gyergyóból diákokat is hoztak, akik sportoltak – a katolikus iskolában ez nem volt hagyomány. Kiirtották egy részen a fákat, röplabda-pályát alakítottak ki, egyszerre mindenki megkedvelte. A kápolnában a keresztet letakarták, az oltárt felszámolták, az egészből lett egy kiváló parkettájú terem és néhány hét múlva már hétvégi táncmulatságot rendeztek itt.
Én is odahaza egy seprűvel tanultam táncolni, mert bennünket arra senki sem tanított, annyi dolga volt a szüleinknek. Akkor már öten voltunk testvérek, mert Csíkszeredában még született egy húgom. Az iskola vegyes lett, a lányokkal táncolni kellett, azon a parketten kiválóan lehetett sirülni.
- Ideológiailag mennyire próbálták önöket befolyásolni?
- Hetente voltak előadások és úgy közelítették meg a dolgot, hogy a kommunizmus és az őskereszténység között nincs nagy különbség. Jézus azt akarta, hogy az emberek szeretetben és egyenlőségben éljenek. Azt gondoltuk, hogy amit terveznek, az nem is olyan rossz. Emellett nagyon nyomták a szövegben a nemzetiségek egyenlőségét, és erre nagyon fogékonyak voltunk, mert volt fogalmam arról, hogy mit is jelent a román nacionalizmus.
Az iskolában az előadók nagyon gyakran hangsúlyozták, hogy most jön az igazi, jó világ. Mert Jézus nem azt akarta, amit aztán a papság, a pápaság eltérített. Jézus szegénységben jött a világra és minden emberért feláldozta az életét. Azóta is elgondolom, hogy egy eszme hogy el tud torzulni, gondoljunk csak a kereszténységre és az inkvizícióra vagy arra, hogy a romániai kommunizmus hogy eltorzult Ceaușescu alatt. Ártatlan, fogékony, kisebbségi gyermekek előtt a kommunizmus eszméje is ilyen volt, tömegesen iratkoztunk be a diákszövetségbe. Sok mindent szerveztünk, kirándulást, versenyeket.
- A Maniu-gárdák miatt?
- Amint említettem, a menekülést Dánfalván éltük át. 1944 őszén egy nap óriási rémület volt, hogy a szomszédos falvakban mik történtek.
A férfiak igyekeztek elmenni, édesapám is gyorsan megrakott egy szekeret ganéval, a teheneket befogta és elment az erdőre, amíg ezek elvonultak.
Csodáltam édesanyám lélekjelenlétét. Amikor a front elvonult, ottmaradt sok zubbony, katonanadrág, amiből szedett össze néhányat, hogy abból varr nekünk valamit. Nagy volt a szegénység akkor.
Ekkor már hírlett, hogy fegyver vagy lőszer miatt lőttek agyon valakiket. Disznót tartottunk, nagy üstben főtt a pityóka nekik, édesanyám gyorsan kiborította, a katonanadrágokat bele az üstbe, rá a pityókát és a vizet. Nehogy baj legyen.
Egyszer jött is egy nyegle román legény félig katonaöltözetben, de tudott valamennyire magyarul. Mondta nagyapámnak, hogy „Na, tata, nézzük meg, hogy mit vitt fel a padlásra?" Megijedtem, mert a padláson a kacatok között hányódott egy első világháborús, rozsdás szurony. Szerencsére nem találta meg. Megrémültem, hogy ezek után milyen világ vár ránk.
- Érettségi után miért döntött a történelem mellett? Hogyan választott pályát?
- Éltanuló voltam, mindenből jól tanultam, de engem a filozófia nagyon feldobott, úgy gondoltam, hogy ahhoz mindennek van köze. Széles volt az érdeklődési köröm, ezért mentem filozófiára.
Nagyon szerettem az irodalmat is. Az érettségi alatt például Mereskovszkijt olvastam – a városházára összegyűjtöttek egy csomó könyvet, ami az elmenekülteké, kilakoltatottaké lehetett, onnan halásztam ki.
Nehéz körülmények között zajlott az élet. Nekem pénzt kellett keresni, hogy elmehessek az egyetemre, minden nyáron, ahogy az iskola befejeződött, mentem dolgozni, kőművesként, kétkezi munkára. Vettem egy rend ruhát, két-három inget, egy pár cipőt, egy kis kofferral mentem Kolozsvárra. Jelentkeztem a filozófiára, 1952 nyarán. Fel is vettek.
A szüleim kérdezték, hogy mi leszek, mire mondtam, hogy bármi lehetek, újságíró, író. Nem tartották ezeket komoly szakmáknak, de nem tudtak beleszólni. A családban nagy szabadság volt a pályaválasztást illetően, s engem eleve értelmiségi pályára szántak.
A filozófiát megkezdtük, de már tavasszal közölték, hogy megszűnik – választhattunk, hogy átmegyünk-e mind történelemre vagy elvesz az év. A történelmet választottuk, s én végül megszerettem azt a szakot. Nagyon.
Annyira, hogy még udvarolni sem jártam. Annyit csináltunk, hogy szombatonként kicsíptük magunkat és lementünk a bőrgyár tánctermébe táncolni a munkáslányokkal. Engem nem vitt rá a lélek, hogy kísérgessem az egyetemista kolléganőket, mert nagyon sok időbe tellett. Sorba kellett állni a menzán délben, hazakísérni, délután megint elhívni, elkísérni, hazakísérni – akkora időveszteséggel járt volna, hogy nem akartam.
- Ehelyett inkább könyvtárba járt?
- Igen. Első évtől utolsó évig csak kitűnő minősítéseket kaptam, másodévtől pedig úgynevezett köztársasági ösztöndíjam volt készpénzben, ami akkora volt, mint az édesapám fizetése. Az étkezde és a bentlakás is ingyen volt – az ösztöndíjból vettem kalapot, cipőt, nagykabátot, sőt édesapám névnapjára kis csomagot állítottam össze. Minden hónapban szertartásszerűen megebédeltem egy nagyon jó vendéglőben. Én, az egyszerű székely diák rendeltem a pulykasültet egyszer egy hónapban.
A váradi diáktársainkkal, akik sokkal dörzsöltebbek voltak, néha elmentünk egy kis kocsmába, ahol valami hitvány bor mellett énekelgettünk operett- és opera betétdalokat. A Bánk bánból énekeltük, hogy „meghalt a cselszövő, éljen a király!".
„Fülek" akkor is voltak, két nap múlva hívattak a rektori hivatalba, a rektornak volt ilyen munkás-helyettese, hatalmas öklökkel. Szemben ült velünk, nézett, csapta az asztalt: „Magukat a munkásosztály és a parasztság azért küldte az egyetemre, hogy az új rendszernek legyenek a harcosai! S akkor maguk éltetik a királyt?!!" Valósággal sokkolt, hogy énekelni sem lehet.
Első év után megválasztottak a diákotthon elnökének, majd beválasztottak az egyetemi KISZ-bizottságba, ahol Szabó Gyula ült mellettem. Titkárhelyettes lettem a bizottságban, de gyakorlatilag az egész KISZ-munkát én irányítottam.
1956 tavaszán már érződött a magyarországi forradalomnak az „előszele". Mint a történelem kar éltanulóját, engem jelölt ki a rektor, hogy megtartsam a március 15-i ünnepi beszédet. Tömve volt az egyetem aulája. Balogh Edgár 1954-ben szabadult a börtönből, ő volt akkor már a rektor – a beszéd nagyon jól sikerült, a közönség is ünnepelt, Balogh felugrott, odajött és azt mondta, hogy „Köszönöm neked, fiam!"
- Mi volt abban a beszédben?
- Mindig szilárd meggyőződésem volt az, hogy az 1848-as forradalom nagyon hősies vállalkozása volt a magyar nemzetnek, együtt a lengyellel, olasszal és másokkal, de ezt valahogy ki kellett volna egészíteni azzal, hogy az események alatt más nemzetiségekkel ki kellett volna egyezni. Ennek hangot is adtam, ezt is érintettem és a mai napig tartom magam hozzá. 1848-49-ben a szabadságharc alatt a megegyezés elmaradt és nemcsak a bécsi udvar ármánykodása miatt, hanem a vezető magyar politikusok egy részének szűklátókörűsége miatt.
Később az emigrációban is akadtak olyanok, mint Teleki László vagy Klapka György, akik az események alatt előjöttek ezzel a témával, de Kossuth mindig elzárkózott, mondván, hogy nem lesz részese a magyar Szent Korona-birodalom feldarabolásának – mert akkor területi engedményeket kellett volna tenniük.
A kiegyezés, amit a nagy liberális nemzedék hozott létre, tulajdonképpen egy kényszermegoldás volt. Sajnos a magyar szabadságról, függetlenségről le kellett mondani.
Ma a történettudomány úgy tekinti, lehetett látni azt, hogy az Osztrák-Magyar Monarchiának rossz vége lesz, de gazdaságilag nagyon sokat épült, polgárosodott Magyarország. Ha úgy maradhatott volna a monarchia, akkor folytatódhatott volna is ez, de azt ki gondolhatta komolyan, hogy a tót, a román, a szerb magyarrá változzon? Senki. Széchenyi is úgy vélekedett Kossuthtal vitatkozva, hogy nem tudja elképzelni, hogy a tót vagy a román csak úgy örömmel magyarrá változzon.
Az előadásra visszatérve, a magyar szabadságharc méltóságát hangsúlyoztam, Balogh Edgárral pedig sokáig leveleztem. Én Szabó Dezső nagy rajongója voltam már egyetemista koromban. Azonban nem voltam biztos benne, hogy jól cselekedtem-e, hogy meghívtam a lányát az iskolába beszélgetni, s ezt megírtam Balogh Edgárnak.
Válaszolt nekem, hogy nem lehet fasizmussal vádolni Szabó Dezsőt, és nem lehet úgy kidobni, ahogy a kommunista rendszerben azt akkor tették. El kell olvasni a műveit.
Nemrég dúlt a vita arról, hogy Magyarországon betették a nemzeti kerettantervbe. Eddig is be kellett volna tenni a tantervbe és a tanárnak tudnia kell, hogy a Szabó Dezső segítségével tanítson igazi magyarságféltést, mert semmi köze nincs a fasizmushoz, sovinizmushoz. El kell olvasni az Életeimet.
Amikor idekerültem Udvarhelyre, 1957 tavaszán hallottam, hogy Szabó Dezső lánya itt van Székelyföldön – mindjárt felvettem vele a kapcsolatot, meghívtam a gimnáziumba egy beszélgetésre, mert akkor már aligazgató voltam. Néztek a tanárok, hogy most ez a fickó kitöri a nyakát, mert még Auschwitzet is túlélt zsidó kolléganőnk is volt,Salamon Ella.
Nem bántam meg, mert nagyon érdekes dolgokat mondott Szabó Dezsőről mint emberről, az utolsó napjairól Budapest ostroma alatt.
A kilencvenes években mondta nekem Bodor András kolozsvári történészprofesszor, hogy az ötvenes években Albert Dávidot nagyon szerették volna „megtartani az egyetemnek", de ő mégis Udvarhelyt választotta. Miért?
Már harmadéves koromban Jakó Zsigmond hatása alá kerültem, külön is foglalkozott velem. Én elhatároztam, hogy tanár nem leszek, hanem a kutatómunkával fogok foglalkozni, levéltáros leszek vagy hasonló. Jakó ki is nézte nekem a nagybányai levéltárat, ahol üresedés volt, nagyon szerette volna, ha elkezdem a nagybányai kisnemesség anyagainak a feldolgozását. Én letettem az államvizsgát, piros diplomával végeztem, bárhová jöhettem volna a Székelyföldre, de senki elől nem foglaltam el a helyet.
Nem akartam a tanári pályán kezdeni. A levéltárak a belügyminisztérium szigorú felügyelete alatt álltak, hosszú időbe telt, amíg megkaphatta valaki az állást. Csíkszeredában laktam a szüleimnél, eltelt 1956 júliusa, augusztusa – a szüleim már kérdezték, hogy mi lesz veled, ha már ennyit tanultál. Felültem a buszra, bementem Vásárhelyre, a Magyar Autonóm Tartomány tanügyi káderosztályára, bemutattam az irataimat, hogy szeretnék valami ideiglenes tanári állást találni.
Így kerültem egyből aligazgatónak Székelyudvarhelyre a gimnáziumba, hangsúlyozva azt, hogy ha megjön a jóváhagyásom, akkor mehetek a nagybányai levéltárba. Akkor Mészáros Imre volt az igazgató, de az egész tanári karban két párttag volt, Baczó László földrajztanár és Spanyár Teréz.
Én akkor már párttag-jelölt voltam és így jöttem ide. Mészáros nagyon szeretett, valósággal családtagnak számítottam náluk. Jött egy megszorítás, hogy az iskola vezetője csak párttag lehetett – Imre bácsi pedig nem lehetett az, mert őt a római katolikus egyház taníttatta, nem is akart. Akkor a rajoni főtanfelügyelő és Imre bácsi közösenrábeszéltek arra, hogy vállaljam el az igazgatói állást. Közben megjött a nagybányai levél, hogy jóváhagyták, de akkor már maradtam.
Engem Udvarhely úgy elvarázsolt, hogy nem akartam innen elmenni. Azok az őszi színek! Ezt csak az tudja megérteni, aki Csíkban született, vagy ott élt – a csíki tájnak a hangulata, a színei egészen másak, s ez a lelkiállapotra is rányomja a bélyegét. A gyönyörű táj fogott meg, nagyon szerettem gyalogolni – azt mondtam, hogy én már innen nem megyek el. Ugyanakkor lenyűgözött a református kollégium könyvtára is – csíki katolikusként azt addig nem tudhattam.
Egy évig voltam igazgató a gimiben, amikor jöttek, hogy vegyem át az Udvarhely-rajoni tanfelügyelőség vezetését – akkor a tanügy és a művelődés egyben volt. Töprengtem egy kicsit, de elvállaltam.Kozseni Andrásnak, a munkásból lett rajoni néptanács-elnöknek bemutattak – végig mért, a végén azt mondta, hogy szerezzen magának valami rendes öltözetet. Aztán Bertalan Sándor, a titkár mondta, hogy terepre kell járni, csizma kell, nadrág.
- Mi volt a feladata akkor?
- A kultúra odatartozott, s nagyon jó munkatársaim voltak, mint például Nagy Jenő vagy Mester Sándor. Az akkori falu egészen más volt, a falvak tele voltak iskolákkal, Fenyőkúton vagy Pálpatakán nagy iskolák működtek, Lövétén tízszer ennyi diák volt.
Akkora kultúrversenyek voltak, hogy Korondon például három napig tartott az egyik. Sófalván az egész falu zenész vagy táncos volt. Nekem életre szóló élmények voltak azok. Hiába mondják, hogy minden rossz volt, akkor még élt a falu! Nem bánom, hogy ezt az időszakot abban a beosztásban töltöttem.
- A hatvanas években érzett-e Bukarestből jövő szigort?
- A román kommunista rezsim az elején ügyelt arra, hogy a tanügy élére nagyon markáns értelmiségit nevezzen ki. Annál nagyobb megalázás nincs, amikor a tanügy vagy a kultúra élére egy iskolázatlan pártembert neveznek ki. A román kommunizmus amilyen volt, olyan volt, de akkor olyan akadémikus volt a tanügyminiszter, aki a Sorbonne-on végzett.
Akkoriban, a hatvanas évek végén volt egy enyhülés a rendszerben – maga a rendszer a történelem szemétládájába, süllyesztőjébe került, ott is van a helye. De a rendszeren belül emberek élnek és azoknak a teljesítménye különböző lehet.
1968-ban, amikor volt a változás, kialakultak az új megyék. Eleinte úgy volt, hogy itt lesz a megyeközpont. Fazakas János jött ide más aktivistákkal, nekem akkor is beszédet kellett mondanom. A beszédet teljesen Benedek Elek Halljátok, emberek? című kötetének politikai publicisztikái alapján írtam.
- Pozitívan értelmezte akkor, hogy Udvarhely megyeközpont lesz?
- Igen, mert úgy láttuk, hogy rengeteg közjogi, adminisztratív, gazdasági pozitívummal fog járni és a Székelyföld felemelkedését fogja szolgálni, erről határozottan meg voltam győződve. Aztán kitört Csíkban a ribillió, napokig tüntettek, a csíki csoport meggyőzte Ceaușescut, hogy Csíkszereda legyen az új megye központja.
Megtörtént, és nemsokára jöttek, hogy vállaljam el a megyei tanfelügyelőség vezetését. Innen még mentünk páran, Gotthárd Béla is akkor lett rajoni főügyészből megyei főügyész, de mások is voltak még. Gondoltam, segítek összeverbuválni, aztán hazajövök.
Ott laktam Csíkban hétköznap, a feleségem, Judit idehaza tanított tovább, én csak hétvégenként jártam haza. Rengeteg munka a nyakamba szakadt, nagyon sokat kellett járnom terepre, de aztán néhány év múlva már nem akartam maradni, beleuntam, haza akartam jönni.
Szerencsém volt, mert a tudományos munkát nem hagytam abba. Volt egy olyan tudományos anyagom arról, hogy az első világháború után mi  történt a megyében. De kutattam a harmincas évek Munkás-Paraszt Blokkjának a történetét is – ez a baloldali magyar szervezet részt vett a választásokon is, négy képviselője is bejutott a parlamentbe. Írogattam a Korunkba, A Hétbe, a Hargita Kalendárium majd minden számába egy-egy történelmi témát.
Tulajdonképpen ennek köszönhettem, hogy néhány hónapi főtanfelügyelői működés után, 1968 nyarán „hazaengedtek" Csíkból. A gimibe viszont nem tudtam, és nem akartam menni, mert ott két nagyon kedves kollégám, Dobos Ferenc és Vida Gyula tanították a történelmet – így az 1-es általános iskolába, a mai Tompa Lászlóba kerültem történelemtanárnak. Nagyon megszerettem a tanítást.
- A gimnáziumba hogy került vissza?
- 1972-ben a Malom utcában laktunk a családdal egy államosított házban, amikor Ilyés László – utódom a tanfelügyelőségnél – mondta, hogy szeptembertől el kell vállalnom az gimnáziumot. Az addigi igazgató, Papp András az új, ipari iskola (a mai Kós Károly Iskolaközpont) vezetője lett. Én 72-től egészen nyugdíjazásomig a gimnáziumban maradtam.
- A hetvenes években már jött a szigor fentről, a magyar oktatást már kezdték elsorvasztani...
- Igen. Kemény harcokat kellet vívni azért, hogy a matematika osztályok megmaradjanak. Amikor szorítottak, mindig súgtam meg a matricásoknak vagy a tehnósoknak, s a mérnökök, részlegvezetők aztán a pártgyűléseken akkora hisztit csaptak, hogy nem mertek hozzányúlni az osztályokhoz. A mérnöki elitnek a gyerekei a gimibe jártak, azokkal nem mertek ujjat húzni a megyénél sem, főleg a Tehnoutilajban volt ilyen szempontból nagy összetartás és szellem.
A textilosztályok létesítését Szabó Álmossal, a készruhagyár igazgatójával megoldottuk, felszereltük az osztályokat. Amikor ipari líceum lettünk, a műhelygyakorlatot úgy oldottuk meg Petres Gyulával, aki a Tehno igazgatója volt, hogy az ipari gyakorlatot ott végezték a diákok a gyárban – de közben matekeztek! A Matricagyárban is ugyanígy csináltuk, s én azért reszkettem, nehogy baleset legyen, hogy kiderüljön a turpisság.
Aztán 1985-ben a magyar igazgatók nagy részét leváltották az országban, engem is. Utána is ottmaradtam történelemtanárnak, s aztán a rendszerváltás utáni időszakot szerettem a legjobban. Akkor már lehetett beszélni mindenről, a diákok is szerették, az nagyon jó időszak volt.
- Hogy élte meg a rendszerváltást?
- Nem volt konfliktusom, nem fenyegettek, tanítottam tovább. Közben tanultam angolul, németül és nagyon élveztem a tanítást. Megismerkedtem a Békehadtest itteni tagjaival, ők jártak hozzánk, az egy nagyon jó időszak volt.
Ami a kutatásokat illeti, akkor nagyon komolyan tudtam foglalkozni a tudományos dolgokkal, 1993-ban az iskola 400 éves évfordulójára megjelent a gimnázium története, de azon kívül is foglalkoztam az oktatástörténettel. A Lakiteleki Alapítvány pályázatán hatvan pályázóból első díjat nyertem a gimnázium történetével, a budapesti Gellért Szállóban volt a díjátadó.
- Ahogy visszatekint az életére, van-e valami, amit megbánt? Van-e olyan dolog, amit másképp csinált volna?
- Én az életem nagyrészét leéltem és azt hiszem, hogy nem csináltam volna másképp semmit. Az ember tetteit és sorsát befolyásolja az, hogy milyen géneket örökölt, milyen családi környezetből jött, milyen iskolái voltak – ettől én meredeken soha nem kanyarodtam el.
Esetleg többet kellett volna foglalkoznom a tudományos munkával. De a világ megfordult és ma sokkal érdekesebb, ha a kutyákról írnak egy könyvet vagy a konyhaművészetről.
- Megfordult abból a szempontból a világ, hogy a hatvanas-hetvenes években egy fiatalnak mennyi lehetősége volt székelyföldi magyarként. Hogyan látja ezt?
- Hálás vagyok a sorsnak. Én egy olyan faluban voltam gyerek, ahol csak egy rádió volt, orvos nem, csak bábaasszony. El lehet képzelni, hogy a kommunikáció milyen volt. Ma viszont használom a számítógépet, önállóan gondolkodom, híreket nézek, nem vagyok rabja ideológiáknak. Ez egy óriási dolog, nem is lehet összehasonlítani azzal, amit mi átéltünk annakidején.
Az egyik unokám Birminghamben tanul, a másik Budapesten dolgozik, a harmadik Münchenben jár egyetemre. A világ ma más. Vannak árnyoldalai is a mai világnak, például az interneten, a Facebook-on való névtelen mocskolódás, de ez vele jár.
- Mit tart élete legnagyobb tanulságának?
- Amikor az ember így az élete vége felé jár, akkor hajlik arra, hogy ilyen egységes választ adjon, hogy például jobban vigyázzon az egészségére. Sokat foglalkozunk azzal, hogy életben, mozgásban tartsuk ezt a rozoga testet.
Ma ez a válasz nem egészen kielégítő, mert túlteng benne, hogy vigyázz az egészségedre, de azért van benne annyi igazságmag, amit a fiatalok is megszívlelhetnek. Amikor az ember fiatal, akkor könnyelműen bánik magával. Pedig az öregkort megérni szép dolog éssok szépség van az öregkorban.
A másik üzenet pedig az, hogy a gondolkodásban legyen önállósága az embernek. Lehet akármilyen rezsim, ideológia, azt azért mindjárt nem szabad lenyelni. Annak vannak olyan torzulásai, amik nagyon csúnyán végződnek. Bizonyos szellemi szabadságot, függetlenséget az utolsó pillanatig meg kell őrizni, nem szabad sohasem feladni. Sok alkalom van arra, hogy az embert elkapja a gépszíj. Szerintem a falusi környezetemből jött ez az óvatosságom.
Bár néha a környezetemben kellett mutatnom, hogy én milyen „vonalas" vagyok, kettős életet éltem: az egyik volt az igazgató-tanfelügyelő, ami kötelezett bizonyos dolgokra, de emellett volt a másik életem, ami szent volt. Természetemnél fogva mindig szerettem a csendes, magányos meditálást, gondolkodást, tanulást. Szerettem idézni Goethe Faustjából Faust monológját: „Ha visszatérek szűk szobámba s a lámpa meghitt fénye int, / Oszolni kezd keblem homálya, s a szív magára lel megint."
KATONA ZOLTÁN
Udvarhelyi Híradó (Székelyudvarhely)



lapozás: 1-5




(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2020
Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék