udvardy frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1990-2006
 

találatszám: 3 találat lapozás: 1-3

Névmutató: Gubis Mihály

2004. szeptember 18.

A székelyudvarhelyi Sétatér bejáratánál szept. 17-én felavatták Gubis Mihály magyarországi fafaragó művész Székely Szék elnevezésű alkotását. A hét történelmi székely széket szimbolizáló alkotást egy nagyobb művészeti program részeként valósította meg a békéscsabai művész. Az avatóünnepséget követően, a jelenlévők átvonultak a felújított ingatlanhoz, ahol a Székelyudvarhelyért Alapítvány által létrehozott Civil Központ és Médiacentrum felavatására került sor. /Szász Emese: Kettős avatóünnepség. = Hargita Népe (Csíkszereda), szept. 18./

2006. június 6.

Gubis Mihály (1948–2006), a Csíkszereda központi parkjában álló Csíki szék alkotója május 17-én balesetben életét vesztette. A békéscsabai képzőművész szerette a Hargitát, már az 1980-as években feltűnt a vidéken. Földgrafikákkal, föld- és botszobrokkal, performanszokkal lepte meg barátait a Dél-Hargita rejtett völgyeiben rendezett „erdőkiállításokon”. A Szent Anna-tónál rendezett Ann Artra is elhozta műveit. A Csíki széket 1997-ben készítette és ajándékozta a városnak. A nagyméretű térplasztikái közé tartoznak még a magyarországi Fony széke, a kazahsztáni Sámán szék, valamint az Udvarhely szék. A művészt június 6-án temetik szülővárosában, Békéscsabán. /Elhunyt Gubis Mihály. = Hargita Népe (Csíkszereda), jún. 6./

2017. október 13.

Szobor, hej
Ha ilyen tehetséges fiatal szobrászművészeink vannak, miért van tele a város silány köztéri giccsekkel? – a költői kérdés a nemzeti gyásznapon fogalmazódott meg bennem, amikor Berze Imre szobrászművész egyszerű, de minimalizmusában is drámai installációját megláttam. Azt sem bántam: ideiglenes, mert köztudott: szoborból, köztéri alkotásból nincs hiány Székelyudvarhelyen, ki is érdemelte a Szoborheju Szekujeszk gúnynevet. Minap kollégámmal próbáltuk is összeszámolni, hány kőbe, bronzba, fába öntött, vésett szobor és egyéb mementónak nevezett akármi van a városban. A szejkei Orbán Balázs-emlékművet is sorolva összesen harminckettőt vettünk leltárba. Könnyen meglehet, tévedtünk, és ennél jóval több van. Mennyiségben több a soknál, s még ezzel sem lenne gond, ha valóban értékes lenne az összes. Ott van például a híres, hírhedt szoborpark, amivel a nemzet stratégájává előléptetett volt polgármesterünk lepett meg bennünket, s aminek selejtes mivoltán azóta sem tudunk eleget csodálkozni. Az már csak növeli a műélvezetet, hogy a „szoborturkáló”, vagy „szoborkomplexum”, ahogy frappánsan nevezi a nép, a városi közvécé és a szintén volt városvezetőnk által állíttatott fabódé szomszédságában áll. Ajándékszobornak nemzeti színű szalaggal kötik át a nyakát a messziről idetévedt, édes Erdélyért és a csodás Székelyföldért rajongó, tévedésből néha minket lerománozó nemzettársak. Mi is könnyezve gondolunk arra, hogy mennyire szeret bennünket az anyaország, még a pincék mélyéről is képesek voltak felhurcolni az eredeti másolatát. Ingyen adták, ne háborogjunk. De kaptunk mi grátisz műanyagból fröccsöntött huszárt is, lovastól. Fel volt avatva, átadva megőrzésre a hagyományőrző huszároknak, évekig volt kibiggyesztve a Székelytámadt vár fokára. Nemrég suttyomban levették, most egy napközi udvarán díszeleg a játékhuszárunk.
Van még jó pár félresikerült alkotás. Az egyik mindjárt a központban: sokba került, de legalább rondára, az eredetinek halovány másolatára sikerült Millenniumi emlékoszlop, tetején döglött turullal, oldalán műoroszlánokkal. Mellette, a szökőkút körül szerénykedik az egyik legszebb, legértékesebb, szocreál szoborcsoport – az udvarhelyi 56-osokat pár éve sikerült restaurálás címen tönkretenni. Hasonló sorsra jutott a Patkót vigyázó több mint 100 éves Krisztus-szobor is, homokfúvóval estek neki, megtisztítva minden díszétől. A másik borzalom a Bethlen lakónegyedi, csak hűtőmágnesnek becézett Bethlen Gábor – áldott szerencse, hogy csak domborműre futotta a költségvetésből. A Művelődési Ház mellett kis talpazaton hatalmas monstrumként réved gondolkodón a semmibe Sütő András mellszobra. A térhez viszonyított grandiózus arányait tekintve a szemközti tízemeletes tömbház tetejére kellett volna helyezni – van, amikor a művészet (?) távolról szép.
A Patkóban az ellenségre puskatussal lendületesen lesújtó Vasszékelyünk sem az igazi, hogy a Szentimre utcában árválkodó Imre herceget, vagy a Szász-éra másik gyöngyét, a Városháza előtti park végében álló Élet-szoborcsoportot ne is említsük.
A sok hitvány között természetesen vannak kiválók is, mint Orbán Balázs egész alakos szobra, kár, hogy Hunyadi László alkotását sűrű örökzöld takarja a szem elől. De szép a városi park dísze, Székely József szobra, és szép lenne, a miénk lenne az egyetlen Székely szék – ha néhai Gubis Mihály emlékezetét nem láncfűrésszel vágta volna derékba a vadakat szerető és beszélő ex-városvezetőnk. Ma sem értjük, miért?
Ahogy azt sem, miért kell minden térre szobrot állítani, de ha mégis kényszer, akkor mostanság miért csak egy, a „farkaslaki pléhbolyjal” nevét immár szó szerint is fémjelző szobrászművész nevét ismerik a megrendelők? Miért nem jut eszükbe például a szentegyházi Bodó Levente szobrászművész? Vagy miért nem elég jó nekünk az új generációt képviselő Berze Imre? Vannak változást jelző momentumok Udvarhelyen. Ilyen volt az október 6-i megemlékezés is. Méltó volt a Berze-installáció, nem volt sok, unalmas beszéd. Lássuk már be végre – nem kell több rossz szobor a népnek, sőt jó lenne, ha a meglévőkből is eltűnne néhány. Ám, ha mégis újabbra támad kedv, jó lenne, ha a kezdeményezők nem a meglévő giccsparádé gyarapítására, hanem az időtálló értékre áldoznának. Ehhez először a régi, poros értékítéletet kell jobbra váltani. Művészet az is. Lázár Emese / Hargita Népe (Csíkszereda)



lapozás: 1-3




(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2020
Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék