udvardy frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1990-2006
 

találatszám: 16 találat lapozás: 1-16

Névmutató: Gulácsy Irén

2001. december 7.

Második, a címben is jelzetten bővített kiadásban jelent meg az Elődeink - válogatta Dáné Tibor Kálmán és Tolna Éva. II. bővített kiadása /Tinivár Kiadó, Kolozsvár, 2001/. A szerzők - kezdve Kézai Simontól, Benedek Eleken, Gaál Mózesen, Mikszáth Kálmánon, Móra Ferencen és Kolozsvári Grandpierre Emilen át Jókai Mórig és Gulácsy Irénig nagy magyarokat hoznak emberközelbe. Szent István, Szent László, Hunyadi János, Mátyás király, Bocskai István, Bethlen Gábor, Rákóczi Ferenc, Gábor Áron és a többi kiváló előd sorakozik a könyvben. /László Ferenc: Elődeink második, bővített kiadásban. = Szabadság (Kolozsvár), dec. 7./

2003. január 11.

Kovács Nemere nyugdíjas tanárként mondta el véleményét a megváltozott a középiskolai magyar tanrendről. A diákok véletlenül tudhatják csak meg, hogy a magyar irodalomban volt egy Janus Pannonius, egy Eötvös Károly, egy Móra Ferenc, esetleg egy Sík Sándor vagy Nemes Nagy Ágnes. Tizenkettedikben az erdélyi magyar irodalmat kellene tanítani. Hamarabb született erdélyi magyar irodalomtörténeti értékelés románul, mint magyarul, egyelőre tehát erdélyi irodalomtörténet kellene. Az erdélyi magyar irodalom - regionális jelentkezésként - Szabó Dezsőékkel kezdődik. Aztán van utódállami, romániai magyar irodalom. Nem esik szó Nyírő Józsefről, Ligeti Györgyről, alig esik szó Kemény Jánosról, Bánffy Miklósról, a Romániában halálraítélt Wass Albertről, Reményi Sándorról, P. Gulácsy Irénről, másokról, a Pásztortűz, az Erdélyi Helikon, az Erdélyi Fiatalok vagy más lapok és folyóiratok íróiról. Kós Károly életművét még mindig a Budai Nagy Antal históriája szemlélteti, viszont a Varjú nemzetség csak csonkán jelent meg , Tamási Áron-összkiadás sincs. Viszont életmű-kötet tiszteleg Gaál Gábor, Szilágyi András, Korvin Sándor, Brassai Viktor, Salamon László, Hajdu Zoltán stb. előtt. Nincs itt valami aránytalanság? /Sz. Cs.: Akinek inge, vegye magára. = Szabadság (Kolozsvár), jan. 11./

2003. február 15.

Kós Károly születésének 120. évfordulóján Budapesten, a Petőfi Múzeumban kiállítás nyílt rendkívüli életművéről. A budapesti Állatkert pavilonjai, a zebegényi, az óbudai, a csucsai, a kolozsvári Monostor utcai templom, a kolozsvári magyar színház, számos sepsiszentgyörgyi épület, köztük a Székely Nemzeti Múzeum, a református iskola, a sztánai Varjúvár s még számtalan lakóház, középület tervrajza - hozzájuk a megvalósult építmények fényképe. Újság- és könyv-címlapok, plakátok, grafikák saját építész szakírói, művelődéstörténeti, szépirodalmi könyveihez és más szerzők: Nyírő József, Tamási Áron, Gulácsy Irén, Móricz Zsigmond, Áprily Lajos műveihez. Plasztikák, plakettek, levélpapírok, épület- berendezések, lapalapítások, művészcsoportok létrehozása... Szerteágazó életmű. Erdélyben csak a sepsiszentgyörgyi Székely Nemzeti Múzeum őriz jelentősebb részt a hagyatékból. Innen eredeti anyagot nem sikerült szerezni, az ott készült fotókkal helyettesítik azokat. Amikor Kós Károly sztánai házát feldúlták (1944-ben), megsemmisült művészi munkásságának jelentős része. /K. M.: Az erdélyi polihisztor emlékkiállítása. = Népújság (Marosvásárhely), febr. 15./

2005. április 4.

Manapság ritkán hallani róla, holott P. Gulácsy Irén /1894-1945/ a két világháború közötti magyar irodalom legolvasottabb szerzői közé tartozott. Fekete vőlegények című regényét élete során 23-szor adták ki, Hamueső című műve az Erdélyi Szépmíves Céh első köteteként jelent meg. Az írónő Budapest bombázásakor vesztette életét, hangzott el a Kemény János Alapítvány Helikoni esték sorozatának április 1-jén tartott rendezvényén, Marosvásárhelyen. Adamovits Sándor az alkalomra füzetet állított össze. Gulácsy Irén munkásságáról Kovács Emese tanárnő tartott előadást. Nagy Lajos király című regénye 1936-ban jelent meg Budapesten, 1930-ban a Pax vobis, 1933-ban A kállói kapitány, 1941-ben a Jezabel. /(bodolai): Helikoni esték. Az elfelejtett szerző. = Népújság (Marosvásárhely), ápr. 4./

2005. május 28.

A két világháború közötti hazai magyar írótársadalmat az Erdélyi Helikon szabad íróközösség mint a kor legszámottevőbb és legjelentősebb irodalmi csoportosulása tömörítette. Az 1926 és 1944 között nyaranta legtöbbször Kemény János marosvécsi kastélyában vendégeskedő 55 író emlékét akarta/akarja megőrizni az öt éve, br. Kemény Miklós által alapított marosvásárhelyi Helikon – Kemény János Alapítvány. A 2000 májusában hivatalosan bejegyzett alapítvány /elnöke Adamovits Sándor/ 2001-ben emlékezett az Erdélyi Helikon írói közösség megalakulásának 75. és Kemény János halálának 30. évfordulójára. A rendezvénysorozat az erdélyi történelmi családokat tömörítő Castellum Alapítvány Kemény János emlékestjével kezdődött, ahol az alapítvány elnöke, Adamovits Sándor méltatta Kemény János életét és munkásságát. Ezt követte a budapesti bemutatkozó est a Magyarok Házában. 2003 elején mutatták be a Marosi Ildikó és Adamovits Sándor által válogatott, Nagy Miklós Kund szerkesztette A Mecénás – Kemény János és a Helikon – című emlékalbumot. Ebben az évben a Castellum irodalmi estjén Vita Zsigmondra emlékeztek, részt vettek azon az ünnepségen, melyen a marosvécsi általános iskola felvette a Kemény János nevét és Brassóban, bemutatták Csutak H. Levente képzőművésznek az 55 helikonistáról készült grafikáit. Ugyancsak 2003-ban emlékeztek Kemény János születésének 100. évfordulójára. A maroshévízi középiskola névadó felvette Kemény János nevét. Megjelent Adamovits Sándornak A Helikon házigazdája című, Kemény Jánosról készült összeállítása (kismonográfiája). Az Erdélyi Helikon írói már nem élnek. Emlékük őrzésére az alapítvány megszervezte a helikoni leszármazottak találkozóját Marosvécsen. 2004-ben a hagyományápolás új formáját vezette be az alapítvány a negyedévenként megrendezett Helikon-estek sorozattal, melyeken olyan helikonistákra emlékeztek, akiknek kerek évfordulójuk volt. Ebben az évben is folytatják a Helikon-estek sorozatot. Az elsőn Gulácsy Irénre emlékeztek halálának 60. évfordulóján, ezt követik a Makkai Sándor, Reményik Sándor és Molter Károly-emlékestek. /Adamovits Sándor: Csendes ünneplés. A Helikon-Kemény János Alapítvány öt éve. = Népújság (Marosvásárhely), máj. 28./

2007. január 4.

Adamovits Sándor, a Kemény János Alapítvány elnöke, marosvásárhelyi újságíró újabb könyve A vécsi vár vendégei című, a Helikon íróközösségét bemutató könyve után A Helikoni nagyasszonyok című műve, ebben az írófeleségeknek állít emléket. Szántó György felesége elválaszthatatlan volt világtalan férjétől, és egy időben annyit olvasott fel neki, hogy hangszálgyulladást kapott. Gulácsi Irén Benedek Elekhez írott leveleiből kiderült, hogy Gulácsi reggelente magatehetetlen férjét kicipelte a nappaliba, fotelbe ültette, majd bement a szerkesztőségbe. Nappalra ápolónőt fogadott a lebénult férje mellé, de az éjszakai felvigyázást maga látta el. Marosi Zsófia, Molter Károly felesége férje hatalmas irodalmi levelezését gyűjtötte össze. Molter ugyanis leveleit előbb piszkozatban írta meg, s miután elkészült a levél letisztázott változata, a piszkozatot a szemétkosárba dobta. A piszkozatokat összegyűjtve – közel ötezer levelet – névsor szerint rendszerezte felesége. Adamovits megjelenés előtt álló újabb könyve: A négybástyás irodalmi székesegyház. A Kemény János Alapítvány negyedévenként Marosvásárhelyen irodalmi estet szervez. /Jánossy Alíz: Írók, feleségek. = Krónika (Kolozsvár), jan. 4./

2008. augusztus 5.

Sokan szeretik, még többen szidják, de mindenki olvassa: ez Szőcs István. Cikkeiben minduntalan felvillantja nemcsak az irodalom, hanem a történelem, színművészet, néprajz, vagy akár mindennapi élet fonákságait is. Széchenyi István gróf vézna, nyápic, csenevész teremtmény volt, aki nem tudott magyarul. Ezzel szemben Szőcs István érvei kimutatják, hogy híres lovasként is nagy tiszteletnek örvendett, és apjának tökéletes magyarsággal írta leveleit. A Habsburg-ház buzgalommal támogatta a finnugor rokonság bizonygatóit, költséges tanulmányútjait. Szőcs István szerint így akarta demonstrálni a nagyvilágnak, hogy ezek a rebellis, büszke magyarok ilyen halzsír szagú, primitív, analfabéta szibériai törzsekből származnak. Az irodalom kérdésében Szőcs István kitartóan hadakozik az olyan pártírók ellen, mint Gaál Gábor, Robotos Imre, Méliusz József, Balogh Edgár, Szilágyi András, akik az ’50-es években kitagadták a magyar irodalomból Kosztolányit, Krúdy Gyulát, Balázs Ferencet, Reményik Sándort, Gulácsy Irént stb. Helyettük olyan elvtársakat toltak előtérbe, akiknek műveiből most Szőcs István elriasztó példákat idéz. Szőcs István augusztus 2-án töltötte be 80. életévét. Ez idő alatt írt regényeket, tanulmányokat, többezer újságcikket, kritikát minden műfajban. Adósunk maradt két testhezálló szintézissel: a magyar őshaza vitájával, illetve a romániai magyar irodalom történetével, írta Barabás István. /Barabás István: Nyolcvan év. = Hargita Népe (Csíkszereda), aug. 5./

2009. január 8.

Csíkszeredán a református templomban január 9-én ifj. Tompó László irodalomtörténész előadást tart Elhallgatott erdélyi magyar irodalom (Szabó Dezső, Makkai Sándor, Nyírő József, Wass Albert, Gulácsy Irén, L. Rádai Ilona) címmel. /Tompó László irodalomtörténész előadása. = Hargita Népe (Csíkszereda), jan. 8./

2010. augusztus 10.

Magyar színészet kisebbségi sorban
Színészlexikonról van szó, amely több szempontból is figyelemre méltó. Hiánypótló a „határon túli” magyar színjátszás történetét összegző lexikonszerű munkák sorában; az eddigi legteljesebb kísérlet egy korszak erdélyi színjátszó személyi adattárának létrehozására. Kötő József szerényen „egyszemélyes” gyűjtőként és szerkesztőként definiálja önmagát a kötet előszavában, és az eredmény valóban impozáns. Erdélyi születésű és itt élő, tevékeny közéleti és kultúraszervező személyiségként, valamint kutatóként a tárgy iránti elkötelezettség, a szó szoros értelmében is vett otthonosság, magabiztosság (némelykor már-már jószándékú elfogultság) vezérelte a szerkesztésben. Az erdélyi magyar színházi élet legfontosabb képviselői – Janovics Jenő, Poór Lili, Szentgyörgyi István, Forgách Sándor és még sokan mások (jórészt mindazok, akik az eddig készült határon túli színészek lexikonából valamilyen okból kimaradtak) – részletes pályaképekben, mikromonográfiákban jelennek itt meg. A szócikkek “fehér foltjai” (születési vagy elhalálozási adatok, szereposztások, pályaképek töredékessége) a munka nehézségi fokát és a folytatás fontosságát jelzik, valósággal felszólítják az olvasót az együttműködésre. A kötet másik fontos hozadéka, hogy a színészportrék mellett tartalmaz több, a korszakhoz kapcsolódó fogalommeghatározást, intézménytörténeti és összefoglaló címszót (pl. Kolozsvár játszóhelyei, Országos Színész Egyesület és Nyugdíjpénztár, hatalomváltás az erdélyi magyar színjátszásban stb.). Ez azzal magyarázható, hogy a kötet a szerző bevallása szerint a két világháború közti erdélyi színjátszás monográfiájaként indult – ily módon nyer értelmet a könyv főcíme is: Közhasznú esmeretek tára. A színészek életpályája legtöbbször a tárgyalt időhatárokon belül kerül bemutatásra, máskor előzményekre vagy későbbi életutakra is pillantást vethetünk úgy, hogy a kötet utat nyisson a jövőben megírandó színészportrék előtt is, a (megírandó) monográfiák reményén túl pedig azért, hogy az erdélyi színjátszást bekapcsolja a mai magyarországi vagy a nemzetközi színházi élet áramkörébe. Az 1919-1940 közötti időszak a romániai magyar kisebbségi sorba szorult nemzeti közösség védekező, ugyanakkor kultúrateremtő és -őrző korszaka, mint ilyen: fénykorszak. De talán soha nem öltött olyan méreteket a színésztársadalom emigrációja Magyarországra, sőt a tengeren túlra, mint ebben, és az ezt követő kommunista rendszerben. A hagyományaiból építkező társadalom azonban minden elnyomó rendszerben képes újratermelni önmagát, megőrizni nemzet- és önazonosságtudatát – ennek bizonyítéka a jelen kötet is. Előzményeiként elsősorban a határon túli színjátszást is feltáró színművészeti lexikonok, színháztörténetek szolgáltak, de nem elhanyagolandók a korszakra vonatkozó almanachok sem. Forrásértékűek a civil személyektől származó új adatok, továbbá a levéltári anyagok, az egyházi és temetkezési hivatalok nyilvántartásai. A legkorábbi színészlexikon, amely a határon túli színészetet is számba vette, Schöpflin Aladár szerkesztésében jelent meg 1921-31-ben négy kötetben Magyar színművészeti lexikon címmel. Léteztek ugyan előzmények – lásd az 1908-as Magyar színészeti lexikont –, de részben a háború miatt, részben a munka úttörő jellege okán torzóban maradtak. (Ez utóbbi munka jórészt egyetlen személy, Erődi Jenő erőfeszítéseit dícséri, aki elkészítette a Schöpflin Aladár Magyar színművészeti lexikona alapját képező adatbázist.) Kötő József azonban hiányosnak ítéli e lexikon információs anyagát, mert elsősorban az Országos Színészegyesület és Nyugdíjintézet tagjait öleli fel, amely tagtoborzását még Trianon előtt végezte. Az említett művel szinte egyidőben jelent meg Magyarországon egy lexikoncsalád, amelynek egyik darabját Németh Antal szerkesztette, 1930-ban jelent meg Színészeti lexikon címmel, két kötetben. Ez a munka azonban csupán egyetlen szócikkben ismerteti az erdélyi színjátszást, s így nem nyújthat átfogó, részletesen árnyalt képet a hazai viszonyokról. A következő lexikonra viszonylag hosszú ideig kellett várni a kedvezőtlen társadalmi-politikai körülmények miatt: 1969-ben jelent meg Hont Ferenc szerkesztésében a Színházi kislexikon, amely szűkre szabott keretek között, 536 lapon mutatta be a világszínjátszást és a magyart egyaránt, „a szocialista kultúrpolitika eszmekörében pedig tudomást sem vett arról, hogy kisebbségi sorsban is működhet önálló entitást képező kultúrkör.” – írja és minősíti a vállalkozást Kötő József könyvének előszavában (6. oldal). A valódi áttörés 1994-ben történt meg dr. Székely György főszerkesztésében, egy ötventagú alkotóközösség közreműködésével született meg az első átfogó jellegű színházi adattár Magyar színházművészeti lexikon címen. Ez a kötet már tekintettel van Erdély színházi életére is, de előtanulmányok hiányában csak kevés, szűkszavú és hiányos adatolású pályaképet tud felvonultatni. Az első, kifejezetten határon túli színjátszásra összpontosító lexikonokat Enyedi Sándor szerkesztette: Rivalda nélkül, a határon túli magyar színjátszás lexikona. Bp., 1999, valamint Színészek, színházak, városok. A határon túli magyar színházművészet kislexikona, 2005. Ezek a kötetek már felismerik a sajátos, a magyarországitól – többnyire Budapest-központútól – eltérő, regionális jelleget a kisebbségi helyzetben alkotó színművészek alkotómunkájában: a színház nemzeti identitást őrző és kultúrateremtő szerepét. A továbbiakban ennek a két lexikonnak a rövid ismertetésével is foglalkozunk, mint a jelen recenzió tárgyát képező könyv közvetlen előzményeivel. Az időben korábbi kötet az 1994-es lexikon alapelveit követi, kiegészítéseként indult útjára, a Rivalda nélkül – címéhez méltóan azokról a művészekről és intézményekről kívánt szót ejteni, akik és amelyek „rivalda nélkül” maradtak, érdemtelenül váltak a feledés tárgyává, holott heroikus harcot vívtak a megmaradásért, hűségesek maradtak hagyományaikhoz, és ezekből táplálkozva teremtettek új, sajátos színezetű színházi nyelvet. A kisebbségi sorban élő magyar művészeken kívül itt azokról is szó esik, akik nem voltak magyar anyanyelvűek, de támogatták az itt élőket, vagy vendégjátékaikkal termékenyen hatottak a helyi, regionális színművészet alakulására. A kötet a teljesség igénye nélkül született, nem ismétli a korábbi lexikonok szócikkeit, ténylegesen azokról szól, akiket érdemtelenül elfeledtek. Ugyanakkor szól azokról a helységekről is, ahol a magyar színtársulatok rendszeresen felléptek, de amelyek az idők folyamán szintén perifériára szorultak, vagy teljesen kiestek a köztudatból. Ezeknek közismert nevét közli, de zárójelben jegyzi a megye nevét, amelyhez 1867 és 1918 között tartoztak, illetve a hatalomváltás utáni idegen elnevezést és az ország nevét, amelyhez a jelenben tartoznak. Az intézménynevek címszavai szintén kiegészülnek helységnevekkel, ha a társulat működése egy városhoz volt köthető. Operák, operettek szerzői esetében a zeneszerző neve jelenik meg, táncjátékoknál a koreográfus és a zeneszerző. A korábbi kötettől lényegesen eltér ez utóbbi abban az aspektusában, hogy a színészeket a címszóban művésznevükön találjuk meg, ezt csak kiegészítik az egyéb névváltozatok. A korábbi „főbb szerepei” kategória helyett a szereposztások leltára bevallottan is csak szemelvényszerű az esetek egy részében, nyilván az adatok hiánya miatt. A későbbi Enyedi-kiadvány folytatja az 1999-ben megjelent kötetet, a magyar színházművészet kevéssé ismert részét tárja fel: a latin-amerikai színjátszást, vagy a Kolozsvári Állami Magyar Opera művészeit mutatja be, és olyanokról is szól, akik még ma is élnek, esetleg aktív társulati tagok és rendszeresen fellépnek. Mindezek mellett továbbra is a színjátszók állnak a kötet középpontjában, ez az anyag pedig kiegészül azokkal, akik a színészek pályájának feltárását végezték el. Az első Enyedi-kötet kimondatlanul, de nyilvánvalóan monografikus igénnyel íródott, az addig megírt színháztörténetek átdolgozása egy könnyebben lapozható és a gyors tájékozódást segítő műfajjá, lexikonná. Nem pusztán színészek, direktorok jegyzéke, a legrészletesebb szócikkek a különböző települések magyar színjátszását mutatják be. Az utóbbi kötet középpontjában inkább az életutak, színészpályák tömör, lexikonszerű adatai állnak.
Kötő József könyve Enyedi Sándor köteteivel – az eddigi pár száz szócikkel –ellentétben közel 1500 olyan szócikket tartalmaz, amelyek kizárólag az erdélyi régióhoz kapcsolódó művészek, intézmények, fogalmak leírását adják, és ragaszkodnak a címben kijelölt időintervallumhoz (1919–1940), nagyjából a két világháború közti erdélyi színházi élet feltárásához. Ez a korszak elsősorban Janovics Jenő kolozsvári színigazgató, intézményszervező elszánt munkájával fémjelezhető, mellyel a román hatóságok diszkriminatív adóztatási és kulturális intézkedéseit próbálta ellensúlyozni hosszú éveken át, a folyamatos anyagi csődszéli állapot, válságba jutott társulatok idején. Rendszeresen párbeszédet folytatott az éppen aktuális román kultuszminiszterekkel, filmgyártással próbált jövedelmet biztosítani színészei számára, amennyiben tehette, színházi vendégjátékok szervezésével tartotta a kapcsolatot az anyaországbeli színjátszással és a pesti hírneves művészekkel, jelentős anyagi támogatásban részesítette a kolozsvári színházat – és természetesen továbbra is rendezőként, megőrizte a nagy klasszikusokat (Shakespeare, Molière) színpadon, de utat nyitott a kortárs, fiatal drámaírók munkái előtt is Tamási Áron, Bárd Oszkár, Gulácsy Irén, Karácsony Benő, Nikodémusz Károly és Molter Károly de akár Molnár Ferenc műveivel is). Ebben az időszakban jöttek létre a színészegyesületek, amelyek arra törekedtek, hogy a színházak mintegy „magánvállalkozásokként” működjenek, s így a lehető legkevésbé függjenek a központi, állami ellenőrzéstől. Minden diszkriminatív intézkedés mellett az erdélyi színház így tudott fennmaradni s játékteret biztosítani azoknak a tehetséges színészeknek, akiknek nevét a jelen kötet hivatott megőrizni a feledés ellenében. A szócikkek feltüntetik a szereplő személyek korábbi (bece)nevét, a művésznők asszonynevét, adott esetben a színjátszó személy házastársának a nevét. Mindez kiegészül személyenként az anya nevével is – ami az egykorú kötelező személyi nyilvántartás része volt –, illetve a színész szerepkörének megjelölésével. Az itt közreadott adatok a jövőbeni színészportrék, monográfiák megírásában lehetnek segítségére a kutatónak, a jelen kutatómunkájában viszont az illető színész könnyebb plakát-, műsorfüzet-, kritikabeli beazonosítását teszik lehetővé. A kötet különlegessége, hogy nemcsak a városok, helységek monográfiáját, hanem egyes színészek részletes pályaképét is, mikromonográfiáját is megvalósítja (így például a szerző hangsúlyozza a Helikon 2009/24. számában közölt, vele készített interjúban, hogy ilyen hiánypótló és kidolgozott életmű a Forgách Sándoré). Egyes szövegek egykorú forrásokból származó fényképekkel egészülnek ki, amelyek – hála a jelen technikai képfeldolgozó vívmányainak – igen jó minőségűek. Mindezek mellett kortörténeti fogalmakat (pl. hatalomváltás, 85–88. o.) vagy színházi terminusokat (pl. díszlettervezés, 46–48. o.) is részletez a kötet.
A Dávid Gyula által szerkesztett kötet Unipan Helga tervezésében mind a színházrajongó, mind pedig a kutató számára hasznos stúdium, amelyből átfogó képet lehet nyerni a két világháború közötti erdélyi színjátszásról és amely múltba tekintő magyarázata is az erdélyi színház jelen állapotának. Kötő József: Közhasznú esmeretek tára. Színjátszó személyek Erdélyben (1919-1940) 2009., Kolozsvár, Polis Könyvkiadó.
Tőkés Orsolya, Helikon (Kolozsvár)

2013. április 19.

Fesztivál a holnaputánért: „A Holnap után”
Megkezdődött Nagyváradon „A Holnap után” címet viselő művészeti fesztivál, amelynek alapító okiratát (A Holnap irodalmi csoport száz évvel ezelőtti mintájára) heten írták alá a Szigligeti színház páholyelőcsarnokában.
„Ennyi embert itt csak akkor láttam, amikor diszkó volt!” – állapította meg Gáspárik Attila Nagyváradon, ahol valóban megtöltötte a színház páholyelőcsarnokát is, majd később a művelődési ház nagytermét is A Holnap Után címet viselő fesztivál közönsége. A Pece-parti Párizs magyarsága ezúttal sem cáfolt rá hírére, hogy szereti számontartani nagyságait, akik döntően befolyásolták a magyar kulturális élet alakulását. A Holnap után fesztivál is ebből a tudatosságból született, amint az az Alapító okirat szövegéből kiderül, amit Kardos M. Róbert színművész olvasott fel a Szigligeti Színház páholyelőcsarnokában, népes hallgatóság előtt:
Alapítjuk ezt a fesztivált azért, hogy a mindent elfedő idő ne diadalmaskodjék az emlékezet fölött. Abban a hitben, hogy A Holnap nemzedékének akarását, alkotó erejét az utána következő nemzedékek folytatni tudták, folytatni tudják. Példájuk bizonyítja: e város teremtő szelleme el nem fogy. Újra és újra föllángol, még akkor is, ha a történelem hatalmas erejével néha elfojtani igyekszik. Nagyvárad magyarul szólalt meg Európa színpadán. És ennek már több mint ezer éve. Kimagasló személyiségeket adott a magyar kultúrának, akik által mind e város, mind a magyar kultúra gazdagodott. E fesztivál küldetése A Holnap nemzedékétől elindulva felkutatni azokat a személyiségeket, akik e városban születtek, avagy életük egy részében itt alkottak, s munkásságuk révén Nagyvárad megőrizte kiemelkedő szerepét a magyar kultúra történetében. Mi, alapítók bízunk abban, hogy méltók leszünk az emlékükhöz. A folytonosságra gondolván tekintünk a múltra, s cselekszünk a jövőért. Kelt Nagyváradon, 2013 április 18-án.
A Holnapot is anno heten alapították, ennek mintájára A Holnap után-t szentesítő dokumentumot is a hét alapító tag - Cvikker Katalin, a nagyváradi Szigligeti Színház főigazgatója, Szabó K. István rendező, a Szigligeti Színház művészeti igazgatója, Szőke Kavinszki András bábművész, a Liliput társulat művészeti igazgatója, Sorbán Attila író, Boka László irodalomtörténész, Dimény Levente színművész, a Nagyvárad Táncegyüttes művészeti igazgatója, Marcu Ágnes csellóművész, a nagyváradi Művészeti Egyetem dékánja – írta alá.
A Holnap irodalmi antológia 1908-ban jelent meg és a modern magyar irodalom kezdetét jelentette. Mellette: A Holnap után fesztivál plakátja 2013-ban
Az Alapító okirat egy példányát az Országos Széchényi Könyvtárban, egyet a színház levéltárában őrzik majd, és minden alapító tag is kapott egy-egy példányt.
Az ünnepélyes pillanatok után Boka László nagyváradi származású irodalomtörténész és Filep Tamás Gusztáv művelődéstörténész tartott előadást A Holnapos nemzedéket követő kulturális életről. Előadásukból kiderült: annyi író, költő, képzőművész, kreatív alkotó ember élete kapcsolódik Nagyváradhoz, hogy képtelenség lenne egyetlen estébe, de még egy négynapos fesztiválba is besűríteni őket.
A Holnap irodalmi társaság progresszív ereje abban rejlik, hogy a világban lévő összművészeti hatásra figyelt, azt az elvet vallotta, hogy az egyik művészeti ág a másik művészeti ágat tudja megvilágítani. Irodalom, színház, festészet, fotóművészet kölcsönhatására épültek A Holnapos matinék, mondta Boka László. Ezt az elvet később is magukénak vallották azok a tehetségek, akik innen indultak vagy rövidebb-hosszabb ideig Nagyváradon alkottak.
Filep Tamás Márait idézte, aki ugyan csak a második bécsi döntés után jutott el először a Körös-parti városba, mégis így írt Váradról: „Kevés várost ismerek olyan alaposan, mint Váradot, ezt az ismeretséget az irodalom megelevenítő erejének köszönhetem. Váradról legendákat küldtek szét a világba az írók, akik ott születtek vagy onnan szakadtak el, künn a világban, Pesten, magyar vidéken nem találkoztam soha olyan forró vallomásokkal, mint ahogy a váradiak tudtak beszélni szülő- vagy nevelővárosukról.”
Miklós Jutka, Emőd Tamás, Dutka Ákos, Gulácsi Irén, Tabéry Géza és társaik tartották fenn A Holnap irodalmi kezdeményezés utáni kulturális pezsgést a városban. A képzőművészeti élet is tobzódott, olyan tárlatok nyíltak Váradon 1909 és 1925 között, mint a Márffy Ödöné, Rippl-Rónaié, a nagybányai csoporté, Mund Hugóé, Dömötör Gizelláé, Szolnay Sándoré. 1926 és 1939 között a Váradiak csoportja évente állított ki a névadó városukban
Boka László felidézte a nagyváradi születésű Hubay Miklós drámaírót, rádióst, az első magyar musical társszerzőjét, aki 1956 október-novemberében a szabad Magyar Rádió irodalmi műsorát vezette a Parlamentben. 2011-ben hunyt el – személyes emlékét idézte vele kapcsolatban az irodalomtörténész: „Halála előtt találkoztam vele az Írószövetségnél. Már nem látott, teljesen megvakult. Hármasban beszélgettünk az Írószövetség elnökével, Miklós bácsi azt mondta, hogy mégiscsak haza kellene mennie Váradra meghalni. Megszorította a kezemet, az elnök közbeszólt, hogy ugyan már, Miklós bácsi, hisz ott már minden megváltozott, semmi nem az, ami annak idején volt! Hubai Miklós felém fordult (tudta rólam, hogy váradi vagyok), és bár nem látott, azt mondta nekem: De hát a Körös illata...az mégiscsak még mindig ugyanaz!”
maszol.ro.

2014. január 31.

Várvédő – Erdélyi Helikon Irodalmi Füzetek
A két világháború közti erdélyi magyar irodalom legtermékenyebb ága az Erdélyi Helikon írói csoportosulás. A helikonisták közé sorolható ötvenöt író által létrehozott alkotások java része túlélte az irodalmi kánonok hullámtöréseit, túlélte a kommunista diktatúra tilalmi évtizedeit. Csupán tucatnyi szerző került a „megtűrtek” körébe, a többségnek évtizedekig az elhallgatás, könyveiknek a könyvtárak zárolt polcai jutottak osztályrészül. A hatvanas–hetvenes évek bukaresti és kolozsvári kiadóinak kitartó küzdelme eredményezte azt, hogy Balázs Ferenc, Bánffy Miklós, Berde Mária, Dsida Jenő, P. Gulácsy Irén, Karácsony Benő, Kuncz Aladár, Ligeti Ernő, Makkai Sándor, Markovits Rodion, Reményik Sándor, Szántó György… neve sorra visszakerült az irodalmi köztudatba. Nyírő József és Wass Albert művei azonban itthon csak az 1989/90-es fordulat után jelenhettek meg. Nyírő József hamvainak honi földbe való temetését a hatalom megakadályozta; a távollétében koncepciós perben elítélt Wass Albert jogi rehabilitációja mindmáig késik. Az 1989-es politikai fordulatot követően a helikonisták iránti érdeklődés – a „marosvécsi írói parlament” legjobbjainak köszönhetően – újra reneszánszát éli.
Az alkotóközösség megismerésének rögös útján Az Erdélyi Helikon költői (1928–1944) című Kriterion-kiadvány (1973) jelentette az első lépést. A beígért folytatás elmaradt, a próza- és kritika-antológia már nem jelenhetett meg. A következő nagy lépést a Marosi Ildikó által közzétett kétkötetes leveleskönyv – A Helikon és az Erdélyi Szépmíves Céh levelesládája (1924–1944), Kriterion Könyvkiadó, Bukarest, 1979 – jelentette. A rendkívül értékes forráskiadvány ismételten felkeltette az érdeklődést a marosvécsi találkozók és az Erdélyi Szépmíves Céh iránt.
A mögöttünk maradt két évtizedben a cenzúra béklyóitól megszabadult szellemi élet fórumai és műhelyei intenzív munkával igyekeztek ledönteni a tabukat. A csíkszeredai Pallas–Akadémia, a kolozsvári Kriterion, Polis, a marosvásárhelyi Mentor kiadó sorra jelentette meg a műveket, irodalmi társaságok, alapítványok hosszú sora vállalta fel egy-egy író kultuszának ébresztését, ápolását.
Írásunkban e nemes törekvés újabb hajtásáról szeretnénk tájékoztatni az erdélyi magyar literatúra iránt érdeklődő olvasókat, irodalombarátokat az anyaországban létrehozott Erdélyi Helikon – Marosvécsi Kemény Alapítványról, működéséről és az általa megjelentetett Várvédő című, évente megjelenő folyóiratról, az általuk szervezett budapesti rendezvényekről.
Kemény János unokája kezdeményezésére 2010 januárjában a magyarországi Pátyon hozták létre az Erdélyi Helikon – Marosvécsi Kemény Alapítványt. Vajon Kemény Endre, az alapítvány elnökeként miért tartotta fontosnak azt, hogy az Erdélyi Helikon ügye az anyaországban is szervezett formában képviselve legyen? A kérdésre a Várvédő 1. számában a Medgyessy Éva által készített interjúban kapunk választ: „Azt tapasztaltam, hogy még az irodalmi érdeklődésű magyarországi közönség körében is alig ismert az Erdélyi Helikon írói csoportosulás és a hozzá kötődő, azonos című folyóirat. Az ismert írókat, költőket, mint Tamási Áron, Wass Albert, Áprily Lajos, Jékely Zoltán nem hozzák összefüggésbe a szellemi csapattal, ahová tartoznak, a szám szerint 55 helikonista közül mindössze néhányat ismer a közönség. Fontosnak tartottam tehát az Erdélyi Helikon ügyének képviseletét, alkotóinak megismertetését, szellemiségének őrzését, olyan értékek terjesztését, amelyek ma is aktuális kérdésekre keresik a választ (…) a Helikon bátor, megmaradásunkat célzó, kultúránkat nemesítő eszméire ma is szükségünk van.” Az Európai Unió homogenizáló, a nemzeti sajátosságokat alábecsülő törekvései áradatában, az egymással ellenséges szekértáborokra szakadt mai magyar szellemi életben az erdélyi példa számos tanulságul szolgálhat: „Elszakadva az anyaországtól, egyedül maradván, egy hosszú távú kisebbségi sorsra kellett berendezkedjenek. 1926-tól Marosvécsen ült össze az erdélyi »írói parlament«, ahol a két-három napos találkozóikon az írók megvitathatták elképzeléseiket, terveiket a jövőt illetően, örökké szem előtt tartva a transzszilvanizmus eszméjét.” Az alapítvány tevékenysége az Erdélyben 2000-ben létrehozott, az Adamovits Sándor által vezetett Helikon Alapítvánnyal párhuzamos síkon halad, egyazon cél szolgálatában.
Az Erdélyi Helikon – Kemény János Alapítvány a megalapításától eltelt évek alatt több irányban fejtett ki sikeres tevékenységet. Elsőként megjelentették az Erdélyi Helikon Öröknaptárat, melyben mind az 55 helikonista szerepel, az írók születése és halála évével; bekapcsolódtak a marosvásárhelyi testvéralapítvány által szervezett rendezvényekbe; 2011-ben beindítottak egy ünnepségsorozatot, melynek célja, hogy mind az 55 helikonistáról méltón megemlékezzenek; 2012-ben megjelentették a Várvédő folyóirat – alcímében: Erdélyi Helikon Irodalmi Füzetek – 1. számát.
Az Öröknaptár, a marosvásárhelyi alapítvány révén, remélhetőleg eljut az erdélyi magyar oktatási és kulturális intézményekbe, segédeszközként az írók kultuszának méltó ápolásában. Az erdélyiekkel közös rendezvények aktív szereplőiként szolgálják a Helikon-közösség eszméinek propagálását. S ez nem csupán irodalom-, illetve eszmetörténeti kérdés, nemcsak Erdélyben, hanem az anyaországban is aktuálpolitikai üzenete van – irodalmi és egyéb vonatkozásban is. Szőcs Géza a 2011. november 15-i budapesti Erdélyi helikonisták ünnepségén elhangzott üdvözlő beszédében méltán hangsúlyozta: „… széles spektrumú társaság volt ez, hány különböző módon látták és láttatták a világot, és arra a meggyőződésre is juthatunk, hogy a békésen egymás mellett ülő írók és költők világnézetét olykor maga a világ választotta el egymástól – mégis jól megfértek egymás mellett, mert megértették, hogy a szervezetbe tömörülés nem holmi öncélú úri huncutság, hanem a hangsúlyos érdekképviselet és a közös fellépésből adódó társadalmi elfogadottság felé vezető út maga.” Az első Helikon- ünnepségen hangzottak el e szavak. Az elsőt aztán 2012. november 17-én követte a második, 2013. november 21-én pedig a harmadik jubileumi ünnepség – igen gazdag, vonzó programmal, illusztris személyiségek közreműködésével. Ez utóbbi alkalommal a részvevők megtekinthették a szatmárnémeti származású, Szentendrén élő Paulovics László grafikus és festőművész helikonista írókról készített portrésorozatát. A műsorokat Óss Enikő, a Nagyváradról Amerikába emigrált, majd Budapestre települt színésznő rendezi. A szervezők előtt követendő példaként áll a két háború között igen eredményesen működő – 1934-ben alakult, négy év múlva már harminchétezer tagot számláló – Erdélyi Helikon Magyarországi Barátai elnevezésű közösség.
A Várvédő 1. számában Medgyessy Éva alapító főszerkesztő tollából olvashatunk az útra bocsátott kiadvánnyal kapcsolatos elképzeléseikről: „Célunk elsősorban nem a múltidéző nosztalgiázás, hanem az elmúlt évtizedekben szándékosan eltemetett, elfeledtetett, ám páratlanul gazdag irodalmi-szellemi hagyaték aktualitásának és jövőbe mutató aspektusainak felfedezése is. Ezért az irodalmi szemelvények mellett megvizsgáljuk, hogyan él ma a két világháború közti erdélyi magyar író-költő társadalom munkásságának emléke a jelen szellemi embereinek emlékeze-tében, illetve jeles irodalmi személyiségeink miként értékelik az említett életműveket és nem utolsósorban az ehhez hasonló szellemi közösségek létrejöttének fontosságát. A Várvédő »füzeteiben« ezért nem csupán a két világháború közötti erdélyi írókkal és költőkkel, hanem a mai magyar szellemi élet és irodalmi jelenünk elhivatott, jeles képviselőivel is találkozhatnak. Várvédő tevékenységünk így reményeink szerint egyformán hozzájárul majd a marosvécsi várkastélyban létrejött, egyedülálló irodalmi csoportosulás művészetének ápolásához és újraélesztéséhez, valamint erős várunk, a szellem, a kultúra szolgálatához is.”
Erdélyi Helikon – Irodalmi Füzetek – Várvédő. Mit takar e hármas tagolású cselekvési tér? Erre a Marosvásárhelyen született, a Babeș–Bolyai Tudományegyetemen magyar–francia szakot végzett író, színháztörténész, a Várvédő folyóirat főszerkesztője, az Erdélyi Helikon – Marosvécsi Kemény Alapítvány irodalom- és színháztörténeti tanácsadója, Medgyessy Éva szavai adnak számunkra kimerítő választ: „Erdélyi Helikon – ez ugye önmagáért beszél. Ennek a két világháború közötti irodalmi mozgalomnak, a hozzá kapcsolódó folyóiratnak, valamint az eköré csoportosuló alkotóknak állít emléket. Irodalmi Füzetek – ez rávilágít arra, hogy nem csupán a műveket idézzük fel, hanem, mint egy jó irodalomórán teleírt füzetben szokás, rávilágítunk a társadalmi-politikai körülményekre, az írók életpályájára, és ami talán még izgalmasabb, a témában folytatott saját kutatásaink eredményét is hozzátesszük itt. És hogy miért Várvédő? A helikoni találkozók székhelye, a marosvécsi vár és persze a találkozók szellemiségének őrzésére utalunk ezzel. De képletesen egy kicsit távolabbra is: erős várunk, az anyanyelvi kultúra védelmére. Azt a szellemiséget, azt a gondolatiságot szeretnénk közkinccsé tenni, amelyet az erdélyi helikonisták képviseltek, és amely ma is aktuális. Hogy mi is ez? Egészen röviden összefoglalva: a kultúra lélekmentő és nemzetmegtartó ereje.”
A Várvédő – Erdélyi Irodalmi Füzetek eddigi két száma arról győz meg, hogy az Erdélyi Helikon – Marosvécsi Kemény Alapítvány csapata hűséggel és elkötelezetten, tartalmilag, és a nyomdai kivitelezésben is magas igényességgel követi a maga elé állított célt, munkájukat a szó nemes értelemben vett szolgálatként tételezik.
Az 1. szám beköszöntő írásai – Előszó, Szőcs Géza köszöntője az Erdélyi helikonisták első ünnepségén, a két háború közötti Erdélyi Helikon Magyarországi Barátai rendezvényét népszerűsítő Hívogató reprint megjelentetése, az alapítvány létrejötte körülményeinek felidézése, Pomogáts Béla írása a marosvécsi íróközösségről és az általa megjelentetett azonos nevű folyóiratról – mind-mind a témára való ráhangolódást segítik. A szerkesztői szándékhoz híven az írók születési vagy elhalálozási évfordulójuk szerint kerülnek fénykörbe. E számban: Balázs Ferenc, Gagyi László, Kacsó Sándor, Kemény János, Kuncz Aladár, Ligeti Ernő, Makkai Sándor, Maksay Albert, Molter Károly, Olosz Lajos, Reményik Sándor, Szántó György, Szentimrei Jenő, Tavaszy Sándor. Az életrajzokat Medgyessy Éva és Pomogáts Béla jegyzi. Mindenik életrajzot egy-egy alkotás, illetve abból kiragadott részlet követ. A megidézett szerzőkről és műveikből kirajzolódó képet többnyire kortársak, családtagok, illetve baráti körükből megszólalók kiváló tárgyismerettel és lelki affinitással telített írásai teszik még árnyaltabbá – Balázs Ferenc emlékezetét Kászoni József, a Kemény Jánosét Kemény Endre, a Kuncz Aladárét Jancsó Miklós, a Makkai Sándorét Makkai Lilla, a Reményik Sándorét Molter Károly. A folyóirat tárgykörében szerep jut a kitekintésnek, a választott téma tágabb értelemben történő bemutatásának is. E számban a kolozsvári születésű Szász István Tas tanulmánya – A közösen gondolkodó Helikon és Hitel – a két kiadvány céljaiban kimutatható párhuzamosságot, közös törekvéseket tárja fel. Az ugyancsak erdélyi származású, de nyugatra sodródott Tolvaly Ferenc magatartása azt példázza, hogy „a szellem embere kitekint a világba – és onnan hazahozza tapasztalatait”. A vele készített interjú zárószavai általános megfontolásra érdemesek: „Mint korábbi nagy válságok idején, most is az értelmiségnek a felelőssége, hogy a kiutat keresse, ugyanakkor rámutasson arra, hogy a világ csak erkölcsi-etikai alapokon maradhat fenn.”
A Várvédő 2. számának bevezetője az általános elveken, célkitűzéseken túl a lapszerkesztés kulisszatitkairól, no meg a támogatókról és előfizetőkről beszél, segítségről és bizalomról szól. Joggal, hisz már több mint százan lettek/váltak a lapot igénylő olvasókká, előjegyzésükkel támogatják a kiadvány megjelenését. E lapszámot Pomogáts Béla nemrég megjelent könyvének – A marosvécsi várban – előszavából vett részlettel indítják. Idézzünk belőle néhány gondolatot: „Az erdélyi irodalmi közösség ugyanolyan szellemi tényezője és alakítója volt a két világháború közötti magyar irodalmi kultúrának, mint a Nyugat körül gyülekező irodalom vagy a népi mozgalom. (…) termékeny példát adott arra, hogy az irodalmi értékek szolgálata és a közösségi-nemzeti elkötelezettség a legkevésbé sem állhat egymással szemben.” Rendkívül sok és értékes információval és megállapítással szolgál Murvai László tanulmánya: A transzszilvanizmus az erdélyi magyar oktatásban. A szerző évtizedekig a román tanügyminisztérium nemzetiségi főosztályának volt a beosztottja, majd vezetője, így hitelesen tudja elénk tárni a helikonisták odisszeáját a diktatúra éveiben kötelező tantervekben. Kemény Endre az Erdélyi Helikon folyóirat tizenhét éves történetét vázolja fel, utalva arra, hogy miként sikerült teljesítenie a keletkezésekor felvállalt feladatát: „a kisebbségi sorsra kényszerült magyarok lelki támogatását és megerősítését a kultúra eszközeivel”. A folyóirat programja érzékeltetésére idéz annak kiváló szerkesztői – Áprily Lajos és Kuncz Aladár – beköszöntő írásaiból; az utólagos értékelések – Pomogáts Béla, a Romániai Magyar Irodalmi Lexikon címszava, Marosi Ildikó méltatása – mintegy visszaigazolják elődeik fölvállalt szolgálatának időtálló értékeit.
A lapszerkezet az első számban tapasztalt utat követi: a rövid íróportrékat – Bárd Oszkár, Hunyady Sándor, Jékely Zoltán, Kádár Imre, Kiss Jenő, Kovács László, Lakatos Imre, Moldován Pál, Ormos Iván, Pakocs Károly, Sipos Domokos, Szentmihályiné Szabó Mária – Medgyessy Éva jegyzi. A saját művek, illetve az azokból kiragadott részletek hozzák az olvasókhoz közelebb a mostani számban, többségükben kevésbé ismert szerzők munkáit. Bárd Oszkárról Murvai László, Hunyady Sándorról Brody Alexander, Jékely Zoltánról Katona Tamás, Kiss Jenőről Szász István Tas és Tamás Gábor, Sipos Domokosról Lőrinczi László ír értő, lélekközeli sorokat. A lapszám „csemegéje” a Kányádi Sándorral folytatott beszélgetés. Megható történetek felidézése ez, melyek „elindultak Kányádi emlékezetéből, mint feltörő forrásból a víz, s vették az irányt, amerre akarták, elkanyarodtak, miként a pisztrángos hegyi patak is természet adta útján jobbra meg balra – ahogyan a hegyoldal lejtése viszi.” Élvezetes diákkori emlékek, tanulságos történetek fonódnak itt egybe történelmi példákkal, családi emlékekkel.
Mindkét számot a Hírek, események rovat zárja: közös bennük, hogy a helikonistákkal kapcsolatos eseményekről számolnak be – Erdélytől Budapestig, s onnan is távolabb: Los Angelesig. Mindenik sor tanúságtétel az íróközösség élő hagyományairól, a tiszteletről és megbecsülésről, amely tagjait övezi.
Nem zárhatjuk bemutató értékelésünket anélkül, hogy felhívnánk a figyelmet a két számban megjelent igen értékes korabeli fotókra, melyek messze többet jelentenek illusztrációknál.
Az Erdélyi Helikon – Marosvécsi Kemény Alapítvány és a Várvédő folyóirat igen kedvező fogadtatásáról egyként vallanak az évenként tartott budapesti jubileumi ünnepségek, valamint az is, hogy már a lap 2. száma több mint száz előfizető nevét közölhette.
Máriás József
Művelődés (Kolozsvár)

2014. október 25.

Pomogáts Béla: Egy nemzeti közösség szószólójaként - Az Erdélyi Szépmíves Céh és az erdélyi magyar közélet
A kolozsvári Keleti Újság 1924. március 20-i számában (alig kilenc évtizede) Nyírő József, Ligeti Ernő, Kós Károly, Páll Árpád, Zágoni István és Kádár Imre jelentette be Erdély (és az egész magyar nyelvterület) népességének az Erdélyi Szépmíves Céh megalakítását. „Néhányan Erdélyben dolgozó munkásai az írószerszámnak – ütötte meg a hangot a nevezetes felhívás – összeállottunk; nemes elhatározás üllőjén, lelkünkből való igaz vágynak lelkes kalapácsával tervet kovácsoltunk. […] Amit alkotni, amit dolgozni fogunk, azt adjuk azoknak, akik megbecsülni tudják és akarják ennek az elhatározásnak lelkes elszántságát, fanatikus hitét. Mi összeállottunk néhányan, kevesen, akik írunk, s akik ki akarjuk válogatni az Erdélyben dolgozó írók munkáinak legjavát, és keressük a felhívásunk szavaival azt a száz embert, akik értékelik is, de fel is ölelhetik, a megvalósulás biztos útjára vezethetik s egyben magukénak vallhatják ezt a vállalkozását s legszebb eredményeit. Erdélyi Szépmíves Céh a mi vállalkozásunk, amely tisztán a miénk és senki másé. Szeretnők azt a bizalmat bírni, amely aláírásunkat kezességnek tudja arra, hogy nem lesz és nem lehet ebben senkinek nyereséges üzlete. Szeretnők hinni a bizalmat, mely úgy tudjuk, hogy tartalomban csak értékeset és jót, külsőben csak igazán szépet és művészit adhatunk.” Az erdélyi magyar irodalom bizonyára legnagyobb, azóta „klasszikusnak” bizonyult vállalkozását kezdeményezte ez a felhívás. Ennek az irodalomnak a megszületésekor az irodalomalapítás nehéz felelőssége és temérdek munkája várt az ottani magyar értelmiségre. A trianoni tragédia idején: a húszas évek elején hiányoztak a könyvkiadók és a folyóiratok, hiányzott az irodalmi életnek az az intézményrendszere, amely megteremti az alkotó munka kibontakozásának jobb feltételeit, és kapcsolatot hoz létre az írók és az olvasók között. A teljes szervezetlenség körülményei között mégis szinte naponta alakultak kérészéletű könyvkiadók, alapítottak ambiciózus fiatalemberek rövid életű folyóiratokat. Az irodalmi élet mozgalmasságát jelzi, hogy az uralomváltozást követő első hat esztendőben 1066 magyar könyv látott napvilágot Erdély városaiban, elsősorban Kolozsvárott, Nagyváradon, Brassóban, Aradon, Temesváron és Marosvásárhelyen. Ezek a könyvek sajnos kérészéletű vállalkozások termékei voltak, a megszülető irodalomnak viszont mindenekelőtt tartós intézményekre kellett törekednie. Ez a törekvés hívta életre a két világháború közötti erdélyi magyar könyvkiadás legeredményesebb, kiadványait tekintve máig legnépszerűbb intézményét: az Erdélyi Szépmíves Céhet, amely természetesen a korabeli Magyarországon is a legnépszerűbb kiadók közé tartozott. Jelentősége messze túlterjedt azon a körön, amelyet egy könyvkiadó tevékenysége megjelöl. Valójában az erdélyi magyarság önszerveződésének és fennmaradásának egyik legfontosabb intézménye és központja volt, amely kiadványai  révén befolyásos szerepet vállalt a két világháború közötti korszakban az egész magyar irodalmi kultúra fejlesztésében és az egyetemes magyar nemzeti identitás szolgálatában. Nem lehet eléggé értékelni az irodalmi kultúra és természetesen a könyvkiadás szerepét, azt a küldetést, amelyet az Erdélyi Szépmíves Céh magára vállalt a trianoni kényszerrendezés, a történelmi ország megcsonkítása után, az úgynevezett „utódállamok” hatalma alá került kisebbségi magyar közösségek magára találásában és öntudatra ébredésében. Azt az egyetemes bénultságot, amely az idegen államok határai közé kényszerített, nagyjából három és félmilliós (Erdélyben közel egymillió nyolcszázezres) magyarságot sújtotta a húszas évek elején, először és hatékonyan az irodalom orvosolta. Ebben az időben alig működtek politikai szervezetek és intézmények, vagy ha működtek, kiszolgáltatva az idegen hatalomnak, az új államalakulat adminisztratív nyomása alatt, miként Erdélyben is. A kisebbségi sorsba taszított magyarság első és legfontosabb közös intézménye az irodalom és ennek fórumai: a folyóiratok és könyvkiadók voltak, közöttük is a legfontosabb, az Erdélyi Szépmíves Céh. Az irodalomnak valóban „közösségi cselekvés” küldetését kellett vállalnia, és az erdélyi magyar irodalom történelmi rangját igazolja, hogy ezt a küldetést mindig, maradéktalanul és magas színvonalon vállalta. Ahogy a transzilván irodalom nagy hatású költője, Reményik Sándor írta Az egyetlen tett című versében: „Mikor a lét pillérei inogtak / És mint viasz, minden elhajolt, / Egyetlen ércnél szilárdabb valóság, / Egyetlen tett a költő álma volt.” Ez az „álom” öltött formát az Erdélyi Szépmíves Céh kiadványaiban. Magát a kiadót, miként előadásom elején már jeleztem, 1924-ben alapították a befolyásos kolozsvári szabadelvű napilap, a Keleti Újság munkatársai: Kós Károly, a reneszánsz-módra sokoldalú író-grafikus-építész, aki mint tapasztalt nyomdai szakember a kiadóvállalat igazgatója lett; Kádár Imre, a budapesti forradalmak bukása után Romániába emigrált író, publicista; Ligeti Ernő, a polgári liberalizmus nyugat-európai szellemiségét és értékeit képviselő író-újságíró; Nyírő József, a népi radikálisok egyik vezető személyisége, egyszersmind az erdélyi magyar elbeszélő irodalomnak már akkor is nagy reménysége és mestere; továbbá Paál Árpád és Zágoni István, mindketten az önmagára eszmélő kisebbségi magyarság mozgalmainak és a demokrata sajtónak vezető egyéniségei. A Szépmíves Céh tevékenységét mindvégig Kós Károly irányította, mellette Kovács Lászlónak, a kiadó szerkesztőjének volt vezető szerepe: voltaképpen ők ketten szabták meg a Céh kiadói politikáját, ők döntöttek a beérkező kéziratok sorsa felett. Az ő irodalmi ízlésük, felkészültségük és erdélyi elkötelezettségük alapozta meg a kiadó szakmai munkáját és történelmi érdemeit. A kiadóvállalat alapításáról és működéséről egy 1972 januárjában, a kolozsvári Korunkban megjelent interjújában Kós Károly a következőképpen nyilatkozott: „Nekem voltak nyomdai tapasztalataim, és volt egy névsorom azokról, akiknek az érdeklődésére lehetett építeni. Kikalkuláltam, hogy ha tízíves könyveket adunk ki, kétszáz amatőr előfizetővel meg tud indulni a vállalkozás. Felhívást bocsátottunk ki. A sztánai kézinyomdán nyomtuk, mind a hatan aláírtuk, és elküldtük azoknak, akiknek előfizetésére számítani lehetett. Várakozásunkat meghaladó módon 250 előfizető jelentkezett. Meg lehetett indítani a kiadót. Weisz Sándor, a kolozsvári Lapkiadó igazgatója hitelezett nekem váltóra annyit, amennyiből a papírt beszerezhettük, a nyomdaszámlát kifizethettük. Egy év múlva már a saját lábunkon álltunk, betéti társaságot alapítottunk, volt tőkénk és volt hitelünk. […] Minden költséget az előfizetésekből, a könyvek árából teremtettünk elő. Sem a banktőkétől, sem Bánffy Miklóstól vagy Kemény Jánostól nem kaptunk támogatást. Nagy tételekben, olcsón vásároltunk péterfalvi papírt, és minden évben árveréssel adtuk ki a nyomdáknak a munkát. Nekünk persze nem volt nagy irodánk, tekintélyes létszámú szerkesztőségünk és kiadóhivatalunk. Egy íróasztal a nyomdában: ez volt a szerkesztőség és a kiadóhivatal.” Az Erdélyi Szépmíves Céh gazdálkodása az előfizetők táborára támaszkodott: a kiadó pártoló tagjai – ők részben az erdélyi, részben a magyarországi tehetősebb olvasók közül kerültek ki – részére bibliofil kiállítású amatőr-könyvsorozatot jelentettek meg, de ugyanezeket a könyveket fűzött változatban jóval olcsóbban is kiadták. Később jelentek meg az Erdélyi Szépmíves Céh „jubileumi díszkiadásában” az azóta is népszerű nyers színű vászonba kötött, Erdély régi (fejedelmi) címerével díszített kötetek. A Céh irányítóinak szándéka egyfajta „társadalmi könyvkiadás” létrehozására irányult, olvasóközönséget kívántak nevelni, és ezt szorosan a kiadóhoz, illetve ezen keresztül az erdélyi magyar irodalom ügyéhez akarták kapcsolni. Minderről a kiadó 1937-ben közreadott Aranykönyve, amely a leghűségesebb előfizetők megjutalmazását célozta, a következőképpen beszélt: „Az Erdélyi Szépmíves Céh elindító gondolata az volt, hogy megnemesítve intézménnyé alakítja át az író és olvasója e kényszerű közvetlen kapcsolatát. Kollektív összefogással, kiküszöbölve az író és olvasó között álló kiadóvállalkozót, előfizetést hirdetett 10 erdélyi magyar író új könyvére. Ezzel felmentette az írót a házalástól, az előfizető-olvasónak pedig biztosítékot nyújtott azzal, hogy a könyvet, amelyet kiad, egy egész írói kollektivitás tekintélyével fedezi.” A könyvsorozat kiadása ilyen módon egyszerre szolgálta az igényes olvasóközönség és a közéleti felelősségtudattal fellépő íróközösség kialakításának eszméjét.
A kolozsvári vállalkozás évente tíz-tizenkét eredeti erdélyi magyar irodalmi mű kiadásával jelentkezett, elsőnek saját felfedezettjétől, a később nagy írói sikereket aratott Gulácsy Iréntől jelentette meg a Hamueső című regényt, ezt követte Kádár Imre Bujdosó ének című verseskötete, Kós Károly Varjú-nemzetség, Ligeti Ernő Föl a bakra és Makkai Sándor Ördögszekér című regénye. Kós és Makkai műve a születő erdélyi magyar irodalom két sikerkönyve lett. Kezdetben pár száz példányt nyomattak, később, az erdélyi magyar olvasóközönség anyagi gyarapodásának és a kiadványok magyarországi népszerűségének hatására a Céh könyvei elérték a huszonöt-harmincezres példányszámot. (Ez manapság is tekintélyes példányszámot jelent, különösen az igényesebb szépirodalom területén.) A kiadóvállalat húszéves (1925-1944) fennállása során összesen százhatvannégy kötetet jelentetett meg, de a számozott sorozaton kívül is adott ki könyveket, például 1934-ben az Erdélyi Helikon íróinak antológiáját, 1940-ben a Séta bölcsőhelyem körül című „erdélyi képeskönyvet”, amely erdélyi magyar íróknak a szülőföldről írott vallomásait gyűjtötte össze, illetve az Erdélyi Szépmíves Céh több alkalommal is megjelentetett Kalendáriumát. Az elért eredményekre támaszkodva, az erdélyi magyar irodalom gyors kibontakozásának ösztönző légkörében született meg a helikoni íróközösség gondolata. Szervezői, Kemény János, Kós Károly és a Budapestről szülőföldjére visszaköltözött tehetséges író és szerkesztő, Kuncz Aladár 1926 júniusában huszonhét erdélyi mai írónak küldtek meghívót a Kemény János báró marosvécsi kastélyában tartandó irodalmi összejövetelre. „Ennek a vécsi találkozásnak ez volna a célja – hangzott a meghívólevél –, hogy irodalmi terveinket, szándékainkat megbeszéljük, és együttes, alapos tanácskozásban mintegy helyzetképet vegyünk fel az erdélyi irodalom mai állapotáról és jövő lehetőségeiről.” Ennek az írói tanácskozásnak a résztvevői hozták létre a marosvécsi Helikont, amely minden nyáron megtartotta éves összejövetelét Kemény János családjának bőkezű vendégszeretetét élvezve az ősi kastély parkjának árnyas fái alatt, majd 1928 májusától – Áprily Lajos, Kuncz Aladár, később Kós Károly szerkesztésében – létrehozták az Erdélyi Helikon című folyóiratot, amely az erdélyi magyar irodalom legfontosabb organizátoraként, nyilvános fórumaként tevékenykedett egészen 1944 őszéig. Az Erdélyi Helikont, illetve a marosvécsi íróközösséghez tartozó írók műveit az Erdélyi Szépmíves Céh jelentette meg, az íróközösség, a folyóirat és a könyvkiadó tevékenysége ilyen módon szorosan összetartozott.
A húszas évek végétől a negyvenes évek elejéig tartott a kolozsvári kiadó alkotó munkája: a Szépmíves Céh a modern magyar irodalom eszményeit követő, a kisebbségi humánumot képviselő íróknak adott otthont, megjelenési lehetőséget, utat talált az olvasóközönséghez, és egész sor maradandó, máig érvényes írói alkotást juttatott a nyilvánosság elé. A Céh jelentette meg Áprily Lajos, Tompa László, Reményik Sándor, Olosz Lajos, Szentimrei Jenő, Bartalis János, Dsida Jenő, Szemlér Ferenc, Kiss Jenő és Horváth István verseit, Kós Károly Erdély és Kalotaszeg című „kultúrtörténeti vázlatait”, Bánffy Miklós Erdélyi történet című hatalmas regénytrilógiáját, Makkai Sándor történelmi regényeit, Nyírő József igen nagy sikert elért regényeit, így Isten igájában című önéletrajzi vagy Sibói bölény című történelmi regényét, Tamási Áron Ábel-könyveit és elbeszéléseit, Kuncz Aladár Fekete kolostor című emlékiratregényét, Karácsony Benő ironikus színezetű társadalmi regényeit, továbbá Berde Mária, Molter Károly, Tabéry Géza, Szentimrei Jenő, Szántó György, Kemény János, Balázs Ferenc, Kacsó Sándor, Asztalos István, Gagyi László, Wass Albert és Jékely Zoltán prózai műveit. A Helikon és a Szépmíves Céh irodalomtörténeti pályázatának eredményeként látott napvilágot 1934-ben Szerb Antal Magyar irodalomtörténete: mindmáig a legnépszerűbb magyar irodalomtörténeti összefoglalás. Kiadványainak összpéldányszáma húsz esztendő leforgása alatt meghaladta a kétmilliót, ezek a kiadványok ma is igen keresettek az antikváriumokban búvárkodó könyvbarátok körében. Az Erdélyi Szépmíves Céh könyveinek magyarországi terjesztését ugyanakkor a budapesti kiadók is elősegítették; kezdetben – Heltai Jenő, a neves író és kiadói igazgató személyes közreműködésével – az Athenaeum, később a Révai könyvkiadó, amely rendszeresen megszerezte a Céh kiadványainak másodkiadási jogát, s jelentékeny példányszámban, több kiadásban hozta forgalomba az erdélyi magyar könyvsikereket. A Szépmíves Céh kiadói politikája az Erdélyi Helikon írói körének eszményeihez igazodott, és ez bizonyos mértékben „politikamentességet” jelentett, pontosabban azt, hogy a Céh igyekezett elkerülni a radikálisabb politikai megnyilatkozásokat, mindazt, ami veszélyeztethette volna a Helikonban képviselt – a konzervatív reformereket, a polgári liberálisokat és a népi radikálisokat egyaránt magába foglaló – irodalmi koalíciót. Ezért zárkózott el néhány erősebben kritikai szellemű könyv, például Tamási Áron Címeresek, Kacsó Sándor Vakvágányon, Berde Mária Szentségvivők és Bözödi György Székely bánja című munkáinak megjelentetése elől. (Ezek a könyvek más erdélyi kiadók gondozásában kerültek a közönség elé.) Mindez természetesen vitákat is okozott és időnként szakadásokat eredményezett a Szépmíves Céh írógárdáján belül. Mindazonáltal az Erdélyi Helikon és maga az Erdélyi Szépmíves Céh sohasem veszítette el hatékonyságát és vezető szerepét: a két világháború közötti korszakban nemcsak az erdélyi magyar irodalmi élet legfontosabb műhelye volt, fontos szerep illette meg az egyetemes magyar szellemi életben is. Áldozatos munkája példát jelentett, kiadói eredményei igen értékesek: ez a példa és ez az érték ma is vonzó szellemi örökségünk, amely megérdemli a figyelmet és a megbecsülést.
Valójában fájdalmas, hogy az 1989 karácsonyi romániai rendszerváltozás után többek áldozatos erőfeszítései és munkája ellenére sem sikerült tartósan felújítani a Szépmíves Céh tevékenységét. Annak idején sokan (magam is) bíztunk abban, hogy az Erdély történelmi címerével díszített kötetek ismét az erdélyi irodalom legjobb termését fogják felkínálni az olvasóközönségnek, nagy kár, hogy ez a felújulás (szervezési és személyi okok következtében) végül elmaradt. Az erdélyi magyar irodalom mindazonáltal a történelmi jelentőségű kolozsvári kiadó nélkül is folyamatosan eleget tesz nemzeti és erkölcsi kötelezettségének: az erdélyi magyarság, az egész magyarság szolgálatának. Igazolván egyszersmind azt is, hogy a kisebbségi helyzetben az irodalomnak közösséggondozó, azaz nemzetfenntartó küldetése van. Az úgynevezett „rendszerváltás” óta eltelt negyedszázad alighanem meggyőzően tanúsította azt, hogy a politikai pártok (nem egyszer hiteltelen és hataloméhes) küzdelmei helyett az irodalom, egyáltalán a kultúra jelenti azt a közösségi erőt, amely a magyarságot meg tudja erősíteni a történelem újabb viharaiban, és fenn tudja tartani a nemzeti identitást.
Helikon (Kolozsvár)

2015. március 30.

Nagyváradi könyvnapok anno
A huszonkét éves elszakadás ellenére Várad emlékét úgy őrizte meg az anyaország, amilyen az valójában volt, a pezsgő kulturális élet városának, falai közt írókkal, költőkkel, tudósokkal, művészekkel. Persze, a távolság megszépíti az emlékeket, de a város a tudatos sorvasztás ellenére is megőrizte a szellemi élet pezsgését és az idelátogatók nem érezték olyan mélynek az elszakadás okozta mély szakadékot, ami az évek során keletkezett. Azonkívül itt volt nekünk az erdélyi magyar irodalom és annak képviselői, akik azon igyekeztek, hogy a magyar szó megmaradjon ezen a tájon.
Illusztris vendégeket várt a város, az irodalom jeleseit ezeken a napokon, a könyvnapok idején. Gulácsy Irén, Ignácz Rózsa, Móricz Zsigmond, Mécs László és Nyírő József vendégeskedett volna a Holnap városában, hogyha csak néhány napra is, de elhozzák az élő magyar irodalom szellemét ide.
A város vezetése és a kereskedők pedig mindent megtettek azért, hogy a hazatérés utáni első könyvnapok sikerrel öregbítsék Várad hírnevét.
Három napon át kínáltatják magukat a magyar szellem termékei, a város szívében álló népi motívumos sátrakban. A helyi könyvkereskedők hetek óta versengenek a jobbnál jobb standokért, a Szent László tér és a Bémer tér kijelölt helyein. Mindenikük pompás sátrat állított, de a legszebbek azok voltak, amiket a sikeres festőművész, Balogh István tervezett.
A tervek szerint kilencvenhét könyv kerül az olvasóközönség elé. Ezek egyike a rég halott, tehetséges Iványi Ödön: A püspök atyafisága című regényének harmadik kiadása, a Szigligeti Társaság gondozásában.
A könyvnapok sikeres rendezéséért egy olyan régi, váradi könyvkereskedő felelt, aki az elmúlt évek alatt, legjobb tudása szerint szolgálta a város magyarságának érdekeit. Könyvkereskedésében és az általa kiépített hálózatban, az elnyomás évei alatt is kapható volt minden olyan magyar nyelvű könyv, amit a román cenzúra beengedett Erdélybe. Ez a könyvkereskedő cég volt az, aki kiépítette a könyvterjesztő hálózatot és megteremtette a lehetőséget a kedvező részletfizetésre, hogy a szegény sorsú irodalomkedvelőkhöz is eljusson a magyar szó, irodalmunk kincsei révén. Igen, kedves olvasók, Vidor Manóról van szó. Arról a Vidor Manóról, aki Herczeg Ferenccel, Bókay Jánossal, Harsányi Zsolttal tart fent baráti kapcsolatot, és akik egyetlen hívó szóra, bármikor lejönnek Váradra felolvasást, dedikálást tartani.
Vidor rendezi hát a könyvnapokat, de nem csak itt, hanem ő felel a visszatért Észak-Erdély más városainak, Kolozsvárnak, Marosvásárhelynek és Szatmárnak sikeres könyvnapi rendezéséért is.
A Vidor Manó könyvkereskedés, a Szigligeti színház előtt állította fel sátrát.
A Bémer tér egy másik sátrában, a Pannónia és a villamosmegálló közötti háromszögben, a Krausz István által vezetett Nemzeti könyvkereskedés állít ki, de az itt kiállított könyvek, a Rákóczi út 11 alatti boltban is kaphatók lesznek.
Az egyik legszebb sátor, a Hegedüs Hírlapiroda sátra a Bémer téren, a Magyar Általános Hitelbank előtt áll. Az övéké volt a legjobb és legsokoldalúbb kölcsönkönyvtár, magyar és német nyelvű könyvekből. Miután a városi könyvtár már nem töltötte be szerepét a magyar olvasóközönség számára, a Hegedüs kölcsönkönyvtár vette át ezt a szerepet, maradéktalanul kiszolgálva az olvasókat a megszállás évei alatt.
A régi, nagyhírű Sonnenfeld féle könyvkereskedést Simon István, egy anyaországból idekerült kereskedő vette át és sátrát “keresztény és hazafias indíttatásból” a Szent László templom mellett állítja fel.
A könyvnapokra aztán az ígért szépírók nem érkeztek meg, az olvasóközönség legnagyobb sajnálatára. Pedig Nagyvárad irodalmi múltja és a közönség ragyogó szeretete megérdemelte volna ezt a gesztust. Kárpótlásként itt volt azonban Gulácsy Irén és Ignácz Rózsa. A két írónő szinte fürdött a népszerűségben és természetesen az ő műveiket vásárolták és dedikáltatták a legtöbben a sátraknál. A közönség hamar elfeledte a “nagyok” látogatásának elmaradását és szeretetével halmozta el a két hölgyet. Hisz mindketten itthon voltak és ezt nem is titkolták…
Gulácsy Irén ellátogatott egykori munkahelyére, a Nagyvárad szerkesztőségébe. Emlékezni a kollégákkal a hősi időkre, a vezércikkekre, a sok fejtörésre, küzdelemre a megaláztatásokra, no és persze a sikerekre.
“Gulácsy olyan Nagyváradnak, mint Jókai Komáromnak, Móra Szegednek, Gárdonyi Egernek”, írja Tabéry a másnapi lapban. Ignácz Rózsa új munkája, a “Született Moduvában” is hatalmas sikert aratott. Ez a pusztulásra ítélt csángó magyarokról szóló munka volt talán a legnépszerűbb könyv a vásáron, Gulácsy munkái után.
A könyvvásár sikerét mi sem bizonyítja jobban, hogy Nagyvárad városa is képviselteti magát a vásáron. Dr. Soós István polgármester, Dalló Gyula kultúr tanácsos és Soós András a városi könyvtár vezetője nagy érdeklődéssel látogattak ki mindhárom napon a vásárra és jelentékeny összegért vásároltak könyveket a városi könyvtár számára. Annak a városi könyvtárnak, amely az elmúlt huszonkét esztendő alatt, nem sok magyar nyelvű könyvet, nem sok magyar író munkáját vásárolta meg.
Sajnos, az eseményt egy sajtópolémia is beárnyékolta. A Magyar Lapok egyik számában, lejárató cikk jelent meg a Sipos és Reich könyvkereskedésről. A cikk kufárkodással vádolja a céget, akiknek a magyar könyv csak haszonszerzés. Az igazi ok az, hogy a cég sátra az Országzászlóval szemben van felállítva és ez a tény igencsak szúrta a cikkíró szemét. A tény az, hogy a sátrak helyét a városi mérnöki hivatal jelölte ki, nem pedig protekciós alapon lettek elosztva. Az Esti lap válaszol a cikkre, így néhány napig van téma a két kispéldányszámú lap hasábjain. Akkor már olyan időket élt városunk és az ország, hogy még egy ilyen nagyszerű eseményt, mint a könyvnapok is be lehetett árnyékolni pár rossz ízű mondattal.
Így teltek az Első Magyar Könyvnapok eseményei városunkban, 1941. júniusának második hetében.
Farkas László, Nagyvárad
(forrás: Nagyvárad c. napilap 1941. júniusi lapszámai)
Reggeli Újság (Nagyvárad)

2015. május 30.

Helikonisták a városnapokon
Hogy is hiányozhatnának? Ahányszor Marosvécsre utaztak, vagy a Székelyföld távolabbi tájait keresték fel, Marosvásárhely mindig fontos megállóhely, barátságos, otthonos, vendégmarasztaló "főváros" volt az Erdélyi Helikon tagjai és az írás többi kiváló elkötelezettje számára, akik joggal érezhették, hogy "Vásárhelynek lelke van /volt?!/ s ez a lélek sugárzik". Nem hagyhatták ki a lehetőséget, hogy egy-két napot vagy legalább egy felet, néhány órát itt ne töltsenek barátaiknál, fel ne keressék a Teleki Tékát, a Kultúrpalotát, Molterék otthonát, a KZST jeleseit, vagy éppen a Súrlott Grádicsot. Hangulatos visszaemlékezések sora, de számos száraz irodalomtörténeti adat is tanúskodik erről. A helikoni hagyományokat ápoló Helikon–Kemény János Alapítvány is számtalanszor emlékeztette erre a mai közönséget, amely mindig szép számban jelenik meg a két világháború közti erdélyi magyar irodalom és szellemi élet kiválóságait méltató rendezvényeken. Főként kerek évfordulókon kerül sor ezekre az estekre, irodalmi délutánokra, és nincs olyan esztendő, hogy ne lenne benne valamelyik helikonistának születésnapja vagy halálának évfordulója, amikor illendő róla megemlékezni. Az idei év sem kivétel. 125 esztendeje született például Reményik Sándor, Makkai Sándor, Hunyady Sándor, Molter Károly, 70 éve hunyt el Ligeti Ernő, P. Gulácsy Irén, 65 éve távozott az öröklétbe Bánffy Miklós, két évtizede Kiss Jenő. Néhányukat a Marosvásárhelyi Napokon is megidézték. Ez újdonságnak számít. A Helikon–Kemény János Alapítvány kuratóriuma úgy gondolta, hogy a város e csúcsrendezvényén helyük van kultúránk e nagyérdemű képviselőinek is, az itteni magyarság súlyát, minőségi elvárásait ezzel is hangsúlyozottabbá lehet tenni. A szándék és kivitelezése jónak tűnik, úgy hisszük, érdemes a mostani kezdeményezést hagyománnyá nemesíteni. Talán éppen oly módon is, hogy rendhagyó helyszínekre várják az érdeklődőket.
Május 18-án például, amikor Molter Károlyra emlékeztek, a Zanza kávézó volt az est színhelye. Sokan voltak kíváncsiak a jubileumi Molter-idézésre. Nem kellett csalódniuk. A hajdani derűs Marosvásárhely című összejövetel kellemes, szórakoztató másfél órával ajándékozta meg a közönséget. Az írót és életművét Nagy Olga tanárnő varázsolta a jelenlevők elé közvetlen hangú, alaposan dokumentált előadásával, az egykori bolond kisváros derűjéből pedig Molter-anekdoták adtak ízelítőt a Komor korunk derűje gyűjteményből megszólaltatott vidám, szellemes írásokkal. Kilyén Ilka és Ritziu Ilka Krisztina művésznők méltán kiérdemelték a tapsot, ahogy a zenei intermezzókat nyújtó ifjú gitáros, a középiskolás Pethő Csaba is. Az alapítvány nevében Nagy Miklós Kund alelnök méltatta az évfordulós eseményt.
A másik hasonló találkozó a rendezvénysorozat zárónapján, május 24- én zajlott, szintén szokatlan helyen, a vásárhelyi zsinagógában Helikonisták a fasizmus karmaiban címmel. Erre a megemlékezésre még többen mentek el. Két tragikus sorsú író, Ligeti Ernő és Karácsony Benő munkásságáról, élete utolsó szakaszáról, zsidó származásuk miatt elszenvedett halálukról Spielmann- Sebestyén Mihály író, történész beszélt. A korszakot alaposan körbejáró, érdekes előadás a magyar zsidóság több más jeles reprezentánsát is előtérbe állította. Ligeti Ernő marosvécsi találkozókat felelevenítő egyik írását Szabó Dániel, Karácsony Benő Jánoska című prózáját Kilyén Ilka tolmácsolta. Bach-muzsika is felcsendült. Lokodi Károly hegedűn, Zágoni Előd csellón játszott. Mindezekről már bővebben tudósított a média. De érdemes volt visszatérni rájuk, hiszen bizonyára az irodalombarátok nevében is kijelenthetjük, hogy sokan várják a folytatást.
(nk)
Népújság (Marosvásárhely)

2016. július 17.

A Helikoni Leszármazottak Találkozója
A Marosvásárhelyi Helikon-Kemény János Alapítvány 2016. július 29-30-án tartja a Helikoni Leszármazottak Találkozóját. A báró Kemény Miklós kezdeményezésére létrehozott alapítvány 2000-től rendszeresítette emlékrendezvényeit, Marosvécsre pedig 2003-tól hívja meg évente ilyenkor a helikoni írók leszármazottait. A kastély visszaszolgáltatása óta – amely eseményre, s a tényleges átvételre, a kapuk megnyitására 2014 őszén kerülhetett sor – a helikoni találkozók ismét azon falak között zajlanak. amelyek annak idején otthont adtak a báró Kemény János által szervezett programoknak.
Fontos irodalomtörténeti eseménysorozatnak számítottak az 1926 és 1944 között tartott marosvécsi találkozók, amelyeken a meghívottak az erdélyi magyarság és az irodalom legfontosabb kérdéseiről tanácskoztak. Ezek az alkalmak meghatározták a későbbiekre vonatkozó tennivalókat, a könyvkiadás, az írástudó értelmiségiek feladatait, de ugyanakkor – bár a munkaközösség nem rendelkezett semmilyen hivatalos formával, nem voltak választott tisztségviselői – olyan nyilatkozatokat fogalmaztak meg, olyan irányvonalakat szabtak meg, amelyek a békét és a haladást, az erdélyi magyarság érdekeit, a társnépekhez való közeledés ügyét szolgálták.
Alakulásakor Kemény János 28 írónak küldött meghívást, megszűnésekor, 1944 őszén 55-en vallották magukat helikonistáknak. Alapító tagok: Áprily Lajos, Bánffy Miklós, Bárd Oszkár, Bartalis János, Berde Mária, Endre Károly, Gulácsy Irén, Gyallay Domokos, Hunyady Sándor, Kacsó Sándor, Kádár Imre, Kemény János, Kós Károly, Kovács Dezső, Kuncz Aladár, Ligeti Ernő, Makkai Sándor, Molter Károly, Nagy Dániel, Nyirő József, Olosz Lajos, Reményik Sándor, Sipos Domokos, Szabó Mária, Szentimrei Jenő, Szombati-Szabó István, Tabéry Géza, Tamási Áron, Tompa László.
A későbbiekben a helikoni közösség tagja lett Asztalos István, Balázs Ferenc, Császár Károly, Dsida Jenő, Finta Zoltán, Gagyi László, Járosi Andor, Jékely Zoltán, Karácsony Benő, Kiss Jenő, Kovács László, Lakatos Imre, Makkai László, Markovits Rodion, Maksay Albert, Moldován Pál, Ormos Iván, Pakots Károly, Szabédi László, Szántó György, Szemlér Ferenc, Szenczei László, Tavaszy Sándor, Vásárhelyi Z. Emil, Vita Zsigmond és Wass Albert.
Napjainkban az Erdélyben, illetőleg Romániában működő irodalom, akárcsak a magyarországi, vagy az összmagyar, szekértáborokra és provinciákra töredezett szét. Marosvécsnek, a helikoni szellemnek nincsen már akkora kisugárzása, mint a múlt század húszas és harmincas éveiben, de úgy tűnik, hogy ezen a helyen egyre inkább lényeges dolgok fogalmazódnak meg, és az itteni találkozók kezdik visszanyerni egykori szerepüket. Egyre szélesebb az a réteg, amely figyel a Kemény János örökösei által felvállaltakra. Ilyen önbecsülésre, önértékelésre ébresztő alkalom lesz a mostani találkozó is.
eloszekelyfold.wordpress.com

2017. szeptember 23.

Milyennek álmodta Tamási Áron a színházat?
Minden írót vonz a színpad, ha csak egyszer is érezte már a színház varázsát. Tamási Áront – miként ezt megvallotta – nem a hiúság és a becsvágy vitte a színpad felé, hanem az „egészséges ember” természetes, józan ösztöne.
Az irodalmi formák közül a „legszigorúbb” és a „legizgatóbb” műfajnak tartotta a színpadi drámát, s ennek eszközeit is egyetemes célok szolgálatába kívánta állítani. A színpadon sem kívánt más, mint a „székelység emberi követe” lenni.
Később mint „a nemzetnevelés tiszteletreméltó helye” érdekelte őt a színház – melyben az alkotás még hatékonyabban élhet, mint a papiroson. S ahogy Gárdonyi a költészet felé, úgy kacsingatott Tamási Áron a színpad felé. Bár novelláival jóval több elismerést vívott ki magának, mint színműveivel, a színházra vonatkozó terveiről, makacs elképzeléseiről sem akart lemondani. Évtizedek kellettek ahhoz, hogy bebizonyosodjék: Tamási a színházi dráma műfajában is értékeset, különlegeset tud nyújtani.
A színműíró útját egyengető Féja Géza – a Tündöklő Jeromos kolozsvári sikere láttán – a meglepetések írójának nevezte Tamásit, aki soha nem azt írta, amit vártak tőle. Az első Ábel-regény után sokan „öröklakást építettek volna” neki a havasokban, mire ő azért is megjáratta székely hősét az országban, majd Amerikában. Így tett ő a színházzal is – állapítja meg Féja. Amikor némi huzavona után bemutatták az Énekes madárt, „mindenki el volt ragadtatva, hogy ennyire, ily természetesen és tündöklően csinált drámát a meséből”, s azt hitték, már mindig csak mesélni fog, de ő a közélet porondjára lépett – látván, hogy „az ide-oda száguldozó politika szekerének a kerekei” milyen mély nyomokat hagytak a népben, szülőföldjén.
Színházi követsége eleinte nem sok sikerrel járt, sőt rosszul fizetett. Igaz, volt olyan időszak, 1939 tavaszától 1942 őszéig, amikor évről évre új színművét mutatta be a budapesti Nemzeti Színház – nem számítva az egyéb előadásokat. A közönség és a kritika azonban a dicséret és a fanyalgás vegyes felhangjaival fogadta Tamási drámáit, s nemegyszer értetlenséggel nézte azokat.
Még a messzire látó, minden értéket megbecsülő Schöpflin Aladárban is föltámadt a kétely: miféle színház az, amit Tamási csinál? Illés Endre felelt rá: „Nem a megszokott, ismerős, régi színház. Az a mélyebbről feltörő, ősi színjátszás ez, mely nem ügyesen bonyolított mesével, tetszetős, hatásos felvonásvégekkel, vagy éppen a nemzeti mélabú nagy tablóival fejezi ki magát – másként színház ez”.
1941-ben, amikor a Film Színház Irodalom című hetilapban arról folyt a vita, hogy Erdélynek – sajátos lírája, novellája, esszéje, regénye, építő- és képzőművészete mellett – van-e önálló drámairodalma is, Tamási Áron így nyilatkozott: „Az én helyzetem nem olyan egyszerű, nem tanulhatom meg más darabok után a darabírást – magamat hamisítanám meg ezzel. Aki ma magyar drámát akar írni, jó színpadi művet, annak el kell felejteni, ami a színpadon nálunk volt”.
Kezdetben többnyire a technikai gyengeségekért marasztalták el a drámaíró Tamásit. Volt abban némi igazság, hogy egyes műveit laza szerkezetűnek, megbicsakló cselekményűnek vélték, de észre kellett volna venniük azt is, hogy az ő képzeletét nem közeli vagy divatos példák irányították, s hogy nemcsak a cselekményt, de drámai alakjait is másképpen formálta meg, mint ahogy a színházi néző évtizedeken át megszokta.
Tamási színjátékaiban alig találjuk nyomát az elődöknek. Megkerülte ő a naturalista drámát is, az idillt a hétköznapok valóságával ellenpontozó Gárdonyi, Móricz Zsigmond kezdeményezéseit. Csak saját alkatának, természeti adottságainak megfelelő játékok létrehozására vállalkozott, s ehhez az eszközöket is nagyobbrészt magának kellett megteremtenie. Épp ezért tudott mindig különlegeset nyújtani, s talán ezért mutatkozott némelyek részéről rosszallás vagy értetlenség. Tamási drámái kétségtelenül más megközelítést igényelnek, mint ahogy a dramaturgia klasszikus szabályainak ismeretéből következnék.
Diákkorában kezdett barátkozni a színház világával. 1916-ból fönnmaradt iskolai dolgozataiból, amelyekben a középkori misztériumdrámákra hivatkozik, aligha lehet még egyéni ízlésére következtetni, de a színház hivatásáról, erkölcsnemesítő vagy erkölcsromboló hatásáról vallott nézetei már figyelemre méltóak. A székelyudvarhelyi gimnázium hatodik osztályának tantervében előkelő helyet kapott a drámatörténet. Magyartanára – idősebb Szemlér Ferenc – szívesen foglalkozott elméleti kérdésekkel, s ehhez a tanári könyvtár jó felkészülési lehetőséget adott. Shakespeare összes művei mellett megtalálhatók voltak itt – olykor eredeti kiadásban – a régi iskoladrámák és más ritkaságok, s Petőfitől a Tigris és hiéna című, alig ismert tragédiát olvasták a diákok.
Molnár Jenő visszaemlékezése szerint (melyet Ablonczy László jegyzett le) Tamási a kereskedelmi főiskolás társaival járogatott alkalomszerűen a kolozsvári Magyar Színházba, de 1923 tavaszán, amikor Amerikába készült, s útlevelére kellett várnia, sűrűn látogatta az előadásokat. Ez a jónevű színház, amelyik az első világháború után is hamar talpraállt, Janovics Jenő igazgatása alatt tartós eredményeket ért el új gárdájával és idemenekült rendezőivel, nem utolsósorban a magyarországi színházakat felülmúló műsorpolitikájával. A régi magyar drámairodalom értékeit éppúgy fölkarolta, mint az új, tehetséges írókat – magyarországiakat és erdélyieket egyaránt. Janovics pályázatok meghirdetésével ösztönzött, s már 1923-ban jelentékeny összeget biztosított az új erdélyi dráma, pontosabban: az „eredeti transzszilvániai drámaírás” buzdítására.
Tamási Áron terveiről azonban a közeli barátai sem tudtak addig, amíg Amerikában írt, első színművéről, az Ősvigasztalásról nem értesültek. Pedig ez is a kolozsvári pályázati felhívásra készült; s Tamási nem csupán a maga bátorításául, de az otthoni irodalmi állapotokat is mérlegelvén, reménykedett a sikerben. Molnár Jenőnek írt (a nyugat-virginiai Welchben, 1924. október 6-án kelteződött) levelében így látta esélyeit: „Nem gondolnám, hogy olyan csoda volna leverni másokat. Persze fődolog a bírák művészeti és világfelfogása. Jelen esetben Imre Sándor, a színház dramaturgja, Ligeti Ernő és Kuncz Aladár a bírák… Nagyon valószínű, hogy a díjat más kapja, de várom, hogy darabomat előadásra elfogadják.”
1924. október 24-i levelében pedig egy másik barátját, Jancsó Bélát, a Tizenegyek antológia egyik szerzőjét kéri, tájékoztassa a drámapályázat várható kimeneteléről. „Eddig talán valami bizonyosat is tudsz a Janovics-féle pályázatról – írja –, s különben is, ahogy hallom, szándékaim kiderültek, s így nincs mit titkolóznom. Ősvigasztalás című székely tragédiámat én is beadtam Erzsike útján, s csupán azért nem árultam el senkinek, mert szerettem volna megtartani azt az előnyömet, hogy nevemet ne tudják. Amint Erzsike írja, Kuncz Aladár ez irányban kérdést tett neki, s így már szinte bizonyosan tudja, hogy én is mire vetemedtem.”
A menyasszony – Holitzer Erzsébet – közvetítésével benyújtott darab dicséretben részesült. Színpadot nem kapott; a kitűzött első díjat Gulácsy Irén Napáldozás című drámája nyerte el, amely hamarosan színre került, sőt a pályázók közül Tábory Emil, Karácsony Benő, Bárd Oszkár színművét is bemutatták. Ostobaság volna utólag azon tűnődni, hogy milyen külső tényezők zavarhatták a bírálóbizottság döntését. Részrehajlással aligha volt vádolható Kuncz Aladár, aki – Tamási szavaival szólva – „az új hangú és a magyarországinál humánusabb célkitűzésű” erdélyi irodalom élére állt, s biztos ítélettel figyelte és követte az ígéretes tehetségeket. Már 1923-ban jól ismerte és becsülte Tamási Áront: ekkor kezdte el közölni amerikai beszámolóit, riportjait s novelláit az Ellenzék heti irodalmi mellékletében.
Lehet, hogy a tévedés a színház dramaturgiai felfogásából adódott, de a kitüntetés – Gulácsy Irén személyében – nem egyszerűen az ismertebb névnek, inkább az áldozatos léleknek szólt, aki hallatlan munkabírásával, nagyváradi újságírói tevékenységével és a súlyos beteg férjet ápoló „földönjáró szent” cselekedeteivel alapozta meg népszerűségét. Gulácsy drámája talán jobban megfelelt az előírt követelményeknek, a transzszilván eszme alapelvének, az önálló erdélyiség gondolatának, míg Tamási Áron kezdeti munkássága regionális szintűnek tűnt, hiszen mondandóit kizárólag a székelyek tragédiájára összpontosította.
Arra vonatkozóan, hogy milyennek álmodta Tamási a huszadik század szelleméhez illő színházat, 1926-ban közzétett, Bajszerző nagyvilág című amerikai beszámolójából következtethetünk. Útirajzának szinte a legérzékletesebb, a jenki életmódját frappánsan jellemző fejezetei épp a színházakról szólnak. New Yorkban a színházi élet „végtelen széles skáláját” figyelte meg – az olcsó burlesque-től az igényes kabaréig, a musical comedytől a színvonalas drámai színházakig. Ma már tudjuk: határozott céllal és kritikai igénnyel szemlélte, amit látott; banktisztviselői keresetének nagy részét erre költötte.
Amerikában ismerte meg az európai kultúra kimagasló értékeit. A modernek közül Franz Werfel és O’Neill drámáit, Max Reinhardt lenyűgöző rendezését a Century Theatre-ban, a The Miracle című némajáték bemutatása során; ez utóbbi – Tamási szemével nézve – a „legtökéletesebb művészet”-nek látszott. Bernard Shaw újításaiban már nem bízott; hazafelé jövet, franciaországi élményei között nem alaptalan malíciával említi Shaw nevét. „Egyetlen vágyam volt – írja –: látni az orléans-i Szűzet. De minél hamarabb, amíg Bernard Shaw felébred, mert ő aztán elrontja minden illúziómat”.
A műfaji gazdagság bámulatba ejtette, ha mindjárt tiltakozott is a silány tartalom miatt. A húszas évek elején a New Yorkba importált színdaraboknak több mint a felét magyar művek – mindenekelőtt Molnár Ferenc drámái – tették ki. Tamási elfogultság nélkül nézte a dalbetétekkel, hamisítatlan cigányzenével föltupírozott Molnár-darabok amerikai népszerűségének csökkenését, összevetve saját tapasztalatait a sajtóban közölt véleményekkel. Fő gondja az volt, hogy miképpen állíthatná vissza a magyar színpadra (nem az idő kerekének visszaforgatásával, hanem a korszerű színház szintjén) a költészetet, amely a klasszikus dráma fölbomlásával és a naturalista dráma térhódításával kezdett kiszorulni onnan. A módszert és a stílust tekintve, voltak ennek fontos előzményei a magyar dráma történetében is. Balázs Béla – saját vallomása szerint – „a székely népballada fluidumát” ragadta meg s „nagyította drámastílussá”. A kékszakállú herceg vára és más misztériumjátékaiban a szimbolizmus vívmányait társította a népköltészet „ősszíneivel”, s modern lélektani problémák ábrázolására tette alkalmassá azokat. Babits Mihály hasonlóval kísérletezett, amikor A második ének című mesejátékát írta, s a népköltészettől sem messze álló mítoszokból, ősvallásokból „az emberiség őslelkének” kitárulkozásait emelte ki.
Tamási Áron fantáziáját az az ősi hagyományokon nyugvó hit- és hiedelemvilág mozgatta meg, amely magában rejti az ember megújulási képességét is – a pusztító viharok, háborús csapások után. A néphit nem ismeri a végleges bukást, a romlásból is a reménykeltő jeleket véli kiolvasni. A székely népballadák világában járatos író számára ezért kínálkozott hát megoldási formaként a népi játék, amely a folklórt (ősköltészetet, mesét) a mitológiával egyesíti – a csodálatos emberi természet megnyilvánulásaként.
Németh László a már ismert három játék (az Énekes madár, a Tündöklő Jeromos és a Vitéz lélek) méltatása során Tamási drámaírói kezdeményezéseit a modern európai áramlatokkal, Pirandello és Claudel törekvéseivel rokonította. Az Énekes madártól számított művekben (hisz az Ősvigasztalást nem ismerhette) Tamási hosszú távon beérő, biztos győzelmeit sejtette és hirdette meg – a kritika konok előítéleteivel szemben. Ha nem torpan meg a maga taposta úton – írta Németh László –, „egy elhanyatlott műfajt emel vissza a nagy magyar műfajok közé.”
Az út azonban, amelyre az Ősvigasztalással rálépett Tamási, mint „egyedül csak neki megnyílt” útra, s amely a népköltészetből az európai avantgárd művészet magaslatai felé vezetett, korántsem volt sima és nyílegyenes.
Bármiként hatottak is rá a legmerészebb megoldások, nem utánozta azokat. Az Amerikai Egyesült Államokban éppúgy a székelyek gondjaival-bajaival törődött, mint kimenetele előtt; novelláiban és egyéb munkáiban is, amiket hazaküldözgetett, még az otthoni tapasztalatait és ismereteit hasznosította.
(in: Digitális Irodalmi Akadémia, Petőfi Irodalmi Múzeum). A fenti részlettel a 120 évvel ezelőtt, 1897. szeptember 20-án született (színmű)íróra emlékezünk és a magyar dráma napja előtt is tisztelgünk.
Z. Szalai Sándor / Népújság (Marosvásárhely)



lapozás: 1-16




(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2020
Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék