udvardy frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1990-2006
 

találatszám: 8 találat lapozás: 1-8

Névmutató: Husák, Gustáv

1997. március 6.

Negyven évvel ezelőtt, 1957. márc. 8-án halt meg a mirovi börtönben Esterházy János. Életművének állított emléket Molnár Imre /Esterházy János (Nap Kiadó, Dunaszerdahely, 1997/. Esterházy Jánost 1932-ben választották az Országos Keresztényszocialista Párt elnökének, ettől az időponttól fogva vezető szerepet játszott a két világháború közötti szlovákiai magyarság életében. A parlamentben mindig kiállt az igazság mellett, így cselekedett 1942-ben is, amikor a szlovák parlamentben egyedül, egyetlen magyar képviselőként a zsidók deportálása ellen szavazott. A háború végén nem menekült el, Gustáv Husák parancsára letartoztatták, először a Szovjetunióba hurcolták, onnan hazaengedték, megszökhetett volna, de igazságának tudatában vállalta a törvénytelenséget, akkor a szlovák hatóságok ítélték el. Meg kell ismerni Esterházy János munkásságát, erkölcsi és lelki tartását. Gróf Esterházy János halálának 40. évfordulója alkalmából márc. 7-én Budapesten, az Országházban ünnepi tudományos emlékülést tartottak a Határon Túli Magyarok Hivatala és az Eötvös Lóránd Tudományegyetem rendezésében. Az emlékülésen megjelent Malfatti-Esterházy Alíz, Esterházy János lánya. Nem tisztelt mg a jubileumi emlékülést jelenlétével az Országgyűlés egyetlen képviselője sem, leszámítva az ülést megnyitó Kórodi Máriát, a házelnök helyettesét. Neves magyar történészek méltatták Esterházy helytállását, életútját: Balogh Sándor /Esterházy János és a felvidéki magyarság sorsfordulói/, Gergely Jenő előadásában /Esterházy János kereszténysége és a keresztényszocialista politika/ azt emelte ki, hogy Esterházy életútját végigkísérte a keresztény emberszeretet és a szociális igazságosság, Izsák Lajos a benesi dekrétumok hatásáról és a felvidéki magyarság kitelepítéséről beszélt /A benesi dekrétumok és a felvidéki magyarság tragédiája/, végül Molnár Imre szlovákiai származású történész Esterházy rehabilitálásával kapcsolatos problémákat elemezte /Esterházy János mártíromsága és utóélete, hangsúlyozva, hogy azok a szlovák fél elutasító magatartásából fakadnak. /Új Szó (Pozsony), márc. 8./ Az ülésen szó volt Molnár Imre most megjelent munkájáról: Esterházy János /Nap Kiadó, Dunaszerdahely, 1997/ is. Esterházy János a felvidéki Egyesült Magyar Párt elnöke volt, a szlovák parlamentben 1942-ben egyedül /egyetlen magyar képviselőként/ a zsidók deportálása ellen szavazott. 1945-ben letartóztatták, először a Szovjetunióba vitték, ahonnan azután visszahozták, majd a csehszlovák hatóságok ítélték először halálra, majd életfogytiglani börtönre.

2002. december 4.

Ébert Tibor életműve elválaszthatatlan szülővárosa, Pozsony múltjától és örök jelenétől. Prózai írásainak és verseinek drámaisága és mondhatni: egész drámaírói útja az elveszített, elidegenített szülőváros létéhez kötődik. Ébert Tibor abszurd drámái először Franciaországban arattak sikert; későbbi: Bocatius Jánosról, Klapka Györgyről, Bartók Béláról és Esterházy Jánosról írt drámái (is) a Felvidékhez kapcsolják későn indult, mindenképpen szabálytalan életpályáját. (1926-ban született Pozsonyban, zenei, jogi, filozófiai tanulmányokat végzett; nyugdíjazásáig a budapesti Állami Hangversenyzenekar muzsikusa volt.) Ébert Tibor új könyve a Kaleidoszkóp /(C.E.T.) Belvárosi Könyvkiadó, Budapest, 2002./ novellák, portrék, útirajzok gyűjteménye és lírai életrajztöredék ("Önéletrajz-fantázia") is ugyanakkor. Az író a kötet első ciklusában a huszadik századi magyar történelem mártír alakjának, a vértanú és máig rehabilitálásra váró gróf Esterházy Jánosnak állít emléket. Ebből közölt részletet a lap. Pozsonyi magyar értelmiségiek 1945-ben emlékiratban fordultak a csehszlovák kormányhoz a szlovákiai magyarok érdekében, kérve a magyarellenes intézkedések leállítását. A memorandum érdekében Esterházy kihallgatást kért Gustav Husák belügyi megbízottól - a későbbi államelnöktől. Husák letartóztatta a nála megjelent Esterházyt és átadta a KGB embereinek. 1945. június 25-én a pozsonyi szovjet parancsnokság őrizetbe vette őt. Esterházy Jánost a vele letartóztatott Neumann Tiborral, Csáky Mihállyal, Teszár Bélával, Jabloniczky Jánossal, Párkány Lajossal, Böjtös Józseffel, Vircsik Károllyal, Szüllő Sándorral és Birnbaum Frigyessel Moszkvába deportálták. Koncepciós perükre a moszkvai butirszkajai börtönben került sor. Esterházy Jánost tíz évre ítélték. Közben odahaza Szlovákia első számú háborús bűnöseként akarták elítélni. Koncepciós per volt A Nemzeti Bíróság elfogatóparancsot adott ki a szökésben lévő Esterházy János ellen. /!/ Micsoda komédia! A Szlovák Nemzeti Bíróság tanácsa Karol Bedana elnökletével mintegy 15 percnyi tanácskozás után in contumaciam kimondta az ítéletet: halál. Kötél általi halál. "Azért kötél általi, mert az agyonlövetést általában becsületes halálnemnek tartják, és az eljárás során nem merültek fel olyan körülmények, amelyek a halálbüntetés végrehajtásának ilyen módját indokolnák." De elhangzik egy másfajta indoklás is Igor Daxner szájából, aki a bíróság elnöke. Dr Anton Rasla ügyész kérdésére, hogy miért kellett olyan szigorú ítéletet hozni Esterházy ügyében, Daxner azt válaszolta: "De hiszen ő magyar". Karol Bedrana, a perek hírhedt bírája, elutasította a kegyelmi kérvényt. Esterházy ott messze, a gulagon nem tud semmiről. Elhatalmasodik rajta a tuberkulózis. Barátai kegyelmi kérvényt adtak be. Végül döntöttek: nem fogják kivégezni. A halálbüntetést átváltoztatták börtönbüntetésre. A Szovjetunióból hazahozták, de börtönben maradt. Végül a morvaországi Mirov börtönében őrizték. Egyre romlott a fizikai állapota. Már csont és bőr, alig tud járni. 1955. május 9. Csehszlovákiában általános amnesztiát hirdettek. Esterházyt két szomszédja támogatta, olyan gyenge volt. A kapu kinyílt. Őrök megállították a menetet, a tántorgó Esterházynak vissza kellett jönnie.. Esterházy már annyira gyenge volt, hogy állni sem tudott, vacogott a hidegtől, vért hányt. Az őrök hordágyon vitték a beszélőbe. Testvére a börtön igazgatójától próbálta kikönyörögni, hogy a foglyot átvigyék a nyitrai kórházba. A válasz: "Nem adom ki maguknak a foglyot, sem élve, sem halva." 1957. március 8. Távirat Mirovból: "Fivére meghalt ma. Hamvasztással temetjük." Testvére kérte, hogy az urnát adják ki neki, hogy Újlakon eltemethesse édesapja sírjába. A börtönparancsnok így válaszol: "Egyszer már megmondtam, nem adom ki a foglyot sem élve, sem halva." Azóta eltűnt az urna. /Esterházy Jánosról születésének századik évfordulóján. = Szabadság (Kolozsvár), dec. 4./

2007. március 3.

2007. március 8-án emlékezünk Esterházy Jánosra (1901–1957), a felvidéki katolikus keresztény szocialista politikusra, aki Csehszlovákiában, a mirovi börtönben 1957. március 8-án halt meg. Esterházy Jánosra 1936-ban az Egyesült Magyar Párt elnöke lett. Többször felszólalt a prágai parlamentben a nemzetiségi jogok teljes megvalósításáért. Hangoztatta: az én emblémám a kereszt, és nem a horogkereszt. 1942. május 15-én a pozsonyi parlamentben egyedül ő szavazott a zsidók deportálása ellen, ezt személyes keresztény meggyőződésből tette. 1945 áprilisában a kommunista vezetők (Gustáv Husák) letartóztatták Esterházyt, a magyar kisebbség vezetőivel együtt, Pozsonyban hazaárulással és Csehszlovákia szétverésével vádolták, majd halálra ítélték. Szovjet börtönökbe hurcolták, majd Csehszlovákiába került vissza, ahol életfogytiglanra ítélték. A csehek és szlovákok fasisztának bélyegezték, a szlovákiai magyarok nemzetmentőként tekintenek rá. Számos általa megmentett zsidó család is igazolta Esterházy János hősi magatartását. 1991-ben a pozsonyi dómban Frantisek Miklosko, a szlovák parlament elnöke magyar nyelvű gyászmise keretében emlékezett meg róla. 1992-ben a szlovákiai magyar lelkészek tartottak az olmützi (Olomouc) dómban emlékére gyászmisét. A Szovjetunió 1993-ban rehabilitálta Esterházyt, de két állam, Cseh és Morvaország, illetve Szlovákia a mai napig sem rehabilitálta őt. A csúzi (Szlovákia) kastélyban emlékszobát rendeztek be Esterházy János gróf tiszteletére. Az osztrák és a magyar parlament 2001-ben, születésének 100. évfordulóján ünnepi ülésen emlékezett meg róla. /Makovitzky József, Rostock: A szlovákiai „Wallenberg”. Esterházy János gróf emlékezete (1901–1957). = Hargita Népe (Csíkszereda), márc. 3./

2007. március 6.

Esterházy János, a két világháború közötti időszak meghatározó felvidéki magyar politikusa 50 évvel ezelőtt, 1957. március 8-án mártírhalált szenvedett Csehszlovákiában, Mirov börtönében. A Rákóczi Szövetség Esterházy-emlékévvé nyilvánította a 2007-es esztendőt, ennek jegyében szülőhelyén, a magyarokat már alig számláló Nyitraújlakon elhelyezik a magyar–szlovák megbékélési kápolna alapkövét. Esterházy János 1901. március 14-én született Nyitraújlakon. Középiskoláit Budapesten végezte. 1932. december 14-én lett a Keresztény Szocialista Párt vezetője, majd a Csehszlovák Köztársasági Magyar Népszövetségi Liga elnökévé választották. 1935-ben képviselői mandátumot szerzett a prágai nemzetgyűlésbe, ahol ellenzéki politikusként a magyarság érdekeinek védelmezője volt. 1936-ban az Egységes Magyar Párt ügyvezető elnökévé választották. Benes a magyar pártnak kormányzati szerepet, Esterházynak tárca nélküli miniszteri posztot ajánlott fel, ő azonban visszautasította azt mindaddig, amíg a kormány érdemi lépéseket nem tesz kisebbségi politikájában. 1938-ban, az első bécsi döntés után Szlovákiában maradt, a mintegy 65–70 ezer oda szakadt magyarral együtt, bár Magyarországon felsőházi bársonyszék és tárca nélküli miniszterség várta. A második világháború kirobbanásakor részt vett a lengyelországi menekültek magyarországi befogadásának szervezésében. Az önállóvá vált Szlovákia parlamentjének egyetlen magyar képviselőjeként 1942. május 15-én egyedül ő volt az, aki nem szavazta meg a zsidók deportálását elrendelő törvényt. Nyitraújlaki házában üldözött zsidókat bújtatott. Magyarország 1944-es náci megszállása ellen memorandummal tiltakozott. 1944 karácsonyán Budapesten a nyilasok letartóztatták, halálosan megfenyegették, amiért nem hajlandó pártját nyilas párttá szervezni. Háborúellenes nyilatkozatai miatt a Gestapo is üldözte. A háború után szlovákiai magyar értelmiségiekkel memorandumban kérte a csehszlovák hatóságok védelmét az üldözésnek, jogfosztottságnak kitett magyar lakosság részére. A memorandum átadása érdekében kihallgatást kér Gustáv Husák belügyi megbízottól, aki letartóztatta és átadta őt szovjet hatóságnak, az NKVD pozsonyi rezidensének. 1945 júniusában Moszkvába hurcolták, koholt vádak alapján tíz évi munkatáborra ítélték. A gulágok poklát megjáró Esterházy végzetes tüdőbetegséget kapott. Távollétében Pozsonyban 1949. szeptember 16-án a Csehszlovák Köztársaság felbomlasztásának és a fasizmus kiszolgálásának vádjával kötél általi halálra ítélték, a halálos beteget a szovjet hatóságok 1949-ben kiadták. Ügyvédje kegyelmi kérvényére Klement Gottwald államfő a halálos ítéletet életfogytiglani börtönbüntetésre változtatta. Végigjárja Csehszlovákia szinte minden börtönét. Kegyelmet, könnyítést soha nem kapott. Börtönéből érkező üzenetei arról szóltak, átadta magát Isten akaratának, szenvedéseit, életét a magyarság felszabadulásának ajánlotta fel. Életének utolsó napjaiban kérte, szállítsák a nyitrai börtönbe, hogy szülőföldjén érje a halál, de kérését megtagadták. Csehszlovákia egyik legkegyetlenebb politikai börtönének, a morvaországi Mirovnak kórházában halt meg 56 éves korában, 12 évnyi rabság után. Azonnal elhamvasztották, kiadatását sem engedélyezték. Földi maradványainak hollétéről mindmáig csupán bizonytalan információk léteznek. Rehabilitációjára csak Oroszországban került sor, Szlovákiában máig hazaárulóként, fasiszta háborús bűnösként tartják számon. /Péntek László: 50 éve szenvedett mártírhalált gróf Esterházy János. Szovjetunióban rehabilitálták, Szlovákiában még fasiszta háborús bűnös. = Szabadság (Kolozsvár), márc. 6./

2007. március 7.

Esterházy János a múlt század nagy magyar mártírjainak egyike, méltán állítható Márton Áron és Mindszenty József mellé. Ő is védte nemzetét, a felvidéki magyarságot, és őrizte, megvallotta hitét a legnehezebb időkben is. Méltó arra, hogy a róla szóló emlékezést pontosítsák. Érdemes idézni Esterházy János szavait, aki a pozsonyi parlamentben egyedül szavazott a zsidók deportálásáról szóló törvény ellen 1942. május 15-én (nem 16-án), kifejtve: „mint az itteni magyarság képviselője leszögezem ezt, és kérem tudomásul venni, hogy azért nem szavazok a javaslat mellett, hanem ellene, mert mint magyar és keresztény és mint katolikus a javaslatot istentelennek és embertelennek tartom. ” Molnár Imre megírta életrajzát (Esterházy János, Nap Kiadó, Dunaszerdahely, 1997), ebből nyomon követhető, hogy mindig bátran helytállt. Pontosítani kell letartóztatását is. Sokan tanácsolták neki, hogy meneküljön el, ő azonban Pozsonyban maradt, nem akarta elhagyni népét. 1945. április 20-án maga ment el Gustáv Husák belügyi megbízotthoz, bejelentette, ő nem szökik el. A kommunista Husák letartóztatta Esterházy Jánost, majd 1945. június 25-én átadta a szovjet hatóságoknak. A Szovjetunióba vitték Esterházy Jánost a pozsonyi magyar vezetőkkel együtt, Esterházyt tíz év börtönre ítélték. Távollétében a pozsonyi bíróság halálra ítélte a szovjet munkatáborban raboskodó Esterházyt. A bíróság kérte a Szovjetuniótól Esterházy kiadatását. 1949-ben a szovjet hatóságok kiadták őt. A köztársasági elnök a halálos ítéletet életfogytiglani börtönre változtatta. Esterházy János sokat szenvedett a börtönben, súlyos tüdőbaj gyengítette. Az utolsó időben már hordágyon vitték beszélőre, amikor testvére látogatta, de akkor sem kegyelmeztek neki, nem vitték kórházba sem. A mélyen vallásos ember elmondta, hogy elfogadja a keresztet, és szenvedését felajánlja a legszűkebb családért, a szélesebb családért, a felvidéki magyarságért és a legszélesebb családért, a magyar nemzetért. Így halt meg a börtönben, 1957-ben. /Udvardy Frigyes, Budapest: Esterházy Jánosról bővebben. = Hargita Népe (Csíkszereda), márc. 7./ Előzmény: Makovitzky József, Rostock: A szlovákiai „Wallenberg”. Esterházy János gróf emlékezete (1901–1957). = Hargita Népe (Csíkszereda), márc. 3./

2007. szeptember 25.

A szlovák parlament határozatban szentesítette a felvidéki magyarok és a németek II. világháború utáni meghurcoltatását törvényesítő Benes-dekrétumok érinthetetlenségét. Magyarország elfogadhatatlannak és érthetetlennek tartja, egyben visszautasítja a Benes-dekrétumok megerősítéséről szóló szlovák parlamenti határozatot. Az 1945-ben kiadott Benes-dekrétumok a csehszlovák kormány és Eduard Benes csehszlovák köztársasági elnök intézkedései a II. világháború utáni új egységes csehszlovák nemzetállamnak a német és a magyar nemzetiségtől való megtisztítását célozták. A németek elűzése 1945. május elején kezdődött, ugyanebben az évben mintegy 660 ezer német nemzetiségű ember menekült el vagy űzetett ki (370 ezren menekültek el a visszavonuló német csapatokkal), a szervezett kitelepítés 1946. január 25-én indult meg. A Benes-dekrétumok alapján összesen 2 millió 996 ezer német kényszerült elhagyni az országot (az 1950. évi népszámlálás már csak 165 117 német anyanyelvű személyt regisztrált Csehszlovákia területén). Az első magyarellenes intézkedések egyike az ún. pozsonyi akció volt. 1945. május 5-én a Pozsonyban élő magyarok lakásaira szlovák katonák törtek, s a csomagolásra fél órát engedélyezve a magyar lakosság mintegy 90 százalékát a Duna-hídon áthajtották Ligetfaluba, ahol mintegy 20 ezren embertelen körülmények közé, internálótáborba kerültek. Az akkori pozsonyi belügyi megbízott, Gustav Husák nem vette át a pozsonyi magyarok írásbeli tiltakozását, s küldöttségüket sem fogadta. Egy ligetfalui tömegsírban 90 magyar fiatal holttestét temették el 1945 nyarán. A pozsonyi akció mintegy nyitánya volt az országszerte meginduló letartóztatásoknak, a magyar államhatáron való áttoloncolásoknak, a magyarok csehországi deportálásának és az ún. magyar-csehszlovák lakosságcserének. 1945 májusában elbocsátották a magyar közalkalmazottakat, majd a 69/45. számú SZNT (Szlovák Nemzeti Tanács) rendelet a „megbízhatatlan” magyarokat a magánalkalmazásból is menesztette. A rendeletek értelmében megszüntették a nyugdíjak folyósítását, mindennemű szociális segélyezést, az egészségügyi gondozást stb. Az 1945. október 1-jei, 88. számú elnöki rendelet értelmében a közmunka-kötelezettség a nők számára 18–45 éves korig, férfiak számára 15–55 éves korig terjedt, ennek a dekrétumnak alapján deportáltak több tízezer magyart cseh-morva területre. A nagyhatalmak nem akadályozták meg a deportálást, a magyar kormány a csehszlovák kormánynak a lakosságcseréről szóló ajánlata elfogadására kényszerült (1946. február 27.). A magyarellenes politikát betetőző lakosságcsere 1947. április 12-én kezdődött, s 1949. június 5-én fejeződött be. Ez idő alatt 73 273 szlovák hagyta el Magyarországot, és Szlovákiából 89 660 magyart űztek el. Ezután következett az erőszakos elmagyartalanítás, a reszlovakizáció. (A lakosságcsere összesített adatai egyes forrásokban eltérnek egymástól.) A Benes-dekrétumoknak halálos áldozatai is voltak. Az intézkedések közvetlen és közvetett áldozatainak számát a cseh történészek is 30–40 ezerre becsülik, a szudétanémet szövetségek ezt a számot közel negyedmillióra teszik. A szlovák szemléletből máig nem tűntek el az egykori téveszmék, miszerint „Csehszlovákiából már az első világháború után minden magyart ki kellett volna takarítani. ” – vélte Skultéty Csaba, a Szabad Európa Rádió egykori munkatársa, aki a magyar áttelepítési kormánybiztosának titkáraként élte meg a történéseket. /Érinthetetlen Benes-dekrétumok. = Szabadság (Kolozsvár), szept. 25./

2007. szeptember 28.

Az utódállamok java részében izzik a magyarság elleni gyűlölet. Ennek kézzelfogható bizonyítékai a szlovákiai, a szerbiai magyarverések, az ukrajnai szigor, arra azonban, hogy egy EU-tagország törvényhozása a nemzeti megsemmisítésre utasító, azt törvényerőre emelő Benes-dekrétumokat megerősítse, a legelvakultabb nacionalisták sem számítottak. E rendeletek elsősorban a szudéta-németeket sújtották, de a magyarokról sem feledkeztek meg. Az első magyarellenes intézkedés 1945. május 5-én, Pozsonyban történt, ahol a magyarok lakására éjjel szlovák katonák törtek, a tulajdonosoknak fél órát hagytak a csomagolásra, majd a helybeli lakosság 90%-át a Duna-hídon át Ligetfalura hajtották, ahol 20 ezer fős, embertelen körülmények között működő internáló táborba zárták őket. Az akkori belügyi megbízott, a kommunista Gustav Husák nem volt hajlandó átvenni a magyarok tiltakozó levelét. A magyar kormány kénytelen volt elfogadni a csehszlovák kormány által felajánlott lakosságcserét. 1947. április 12-e és 1949. június 5-e között 73 273 szlovák hagyta el Magyarországot, illetve 89 660 magyart toloncoltak ki Szlovákiából. Ezután Szlovákiában megkezdődött az elmagyartalanítás, a reszlovakizáció könyörtelen folyamata. Európa akkor is hallgatott, most is hallgat. A szlovákiai példa megtorlás nélkül hagyása precedens értékű, táptalajt teremthet az utódállamokban jelenleg is viruló uszításnak, a nemzetgyűlöletnek, a kisebbségek minden eszközzel történő beolvasztási törekvéseinek. Romániában több magyar többségű településre érkeznek sokgyermekes vadidegenek gyanúsan sok pénzzel házat vásárolni. /Balta János: Hátborzongató hallgatás. = Nyugati Jelen (Arad), szept. 28./

2012. augusztus 18.

Duray: Egy lehetséges nemzetpolitikai program alapelvei
A kommunista hatalmi rendszer bukásával kapcsolatos történelmi események időrendi táblázatában már most, huszonegy-két év után is, de a későbbi jövőben még inkább leegyszerűsítő megállapítások fognak megjelenni.
Röviden annyi, hogy 1989 novemberében–decemberében megbukott a kommunista hatalmi rendszer. Lengyelországban a Solidarność emberei vették át az ország ügyeinek irányítását, Magyarországon október 23-án kikiáltották a köztársaságot, az NDK-ban, novemberben lebontották a diktatúra 1962 óta fennálló jelképét, a berlini falat és elküldték a csudába Honeckert, Csehszlovákiában december elején leváltották Miloš Jakeš-t és Gustáv Husák-ot, a hónap vége felé Romániában csemegeként kivégezték a Ceauşescu házaspárt stb. és a bukott politikai rendszer helyét a demokrácia váltotta fel.
Az eseményeket összefoglaló végső megállapítás a múlthoz képest annyiban igaz, hogy az egypártrendszert többpárti rendszer váltotta fel, ami viszonylagosan száz százalékkal demokratikusabb, mint az egypárti diktatúra. A megállapításnak a demokráciával kapcsolatos része a jövő viszonylatában azonban vitatható. Többek között azért is, mert a demokrácia nem csupán intézményeknek, hanem elveknek és ezzel összefüggően a gondolkodás rendszere. A többpártrendszer is lehet olyan diktatúra – a többség diktatúrája –, amelyben négyévenként egy napig létezik demokrácia, amikor megválasztják a következő négy év diktátorait. Viszont a rendszerváltoztató fordulatot egyértelműen demokratikusnak nevezni azért is vitatható, mert a kommunizmus bukását egy olyan kelet-nyugati paktum tette lehetővé, amelynek értelmében ennek a több mint negyven évig tartó, a nácizmussal mérhető Kelet-európai hatalmi-politikai rendszernek a bűneit senki sem fogja firtatni és elkövetőit senki sem fogja felelősségre vonni. Ahol azonban ilyen háttéralku létezik, ott nem egy demokratikus váltásról kell beszélnünk, hanem hatalomváltásról – azaz megszűnt az 1945 februárjában, Jaltában létrehozott kétpólusú világrendszer, aminek a Nyugat volt az egyetlen nyertese és helyébe többpárti rendszer lépett, aminek a nyertesei csak a korábbi nyertesek lehetnek. Ezért azoknak is értelemszerűen igazuk van, akik rendszerváltásról és nem változásról, változtatásról beszélnek, noha ez utóbbi lenne a helyes szóhasználat – ha ez történt volna. Összeurópai viszonylatban is helytálló a demokráciával szembeni kétely, hiszen az egész 20. századi európai stabilitás a hatalmak és a pénzügyi intézetek közötti paktumokon nyugszik – 1920-tól 1990-ig – nem az igazságosságon, a piacgazdaságon és a demokrácián, sőt még az erőviszonyokon sem. A paktum megszületése utáni erőviszonyokat ugyanis maga a paktum hozta létre. A történelmi 1989. évi novemberi hónapot lehet, hogy sokan, főleg a balliberálisok 17-éhez, Prágához és Václav Havel személyéhez fogják kötni, akit azon év decemberében – nem érdemtelenül – többször is az egek felé emelt a politika forgószele. Lehet, hogy ez az időmeghatározás módosulni fog és a berlini fal döntögetésének kezdete, 1989. november 9. lesz a meghatározó nap – ez ugyanis népi kezdeményezés volt, nem köthető semmilyen ideológiai- és párt-irányzathoz. De az sem volna a valóságtól elrugaszkodott vélemény, ha egy korábbi időpontot nyilvánítanánk történelmivé. Például az első páneurópai pikniket, ami 1989. augusztus 19.-én került megrendezésre, amikor a magyarországi Sopronkőhida és az ausztriai Szent Margit-bánya között az akkori MDF szervezésében a nép elsöpörte a kommunista hatalom által létrehozott „vasfüggönyt” és ezzel kivívta a szovjet-hű porosz kommunisták által elnyomott brandenburgi németek tömegei számára a szabadságot, mert akadálytalanul átjuthattak a „nyugaton” élő övéikhez. De az események időszerinti folyásában – akár tetszik, akár nem – az 1956. október 23. és november 4. közötti magyarországi történések a döntőek. Addig a kevésbé beavatottak Nyugat-Európában, a baloldali értelmiség kelekótya gőzében támolyogva, vagy Olaszországban és Franciaországban akár népi rétegként is még ábrándozhattak a kommunizmus emberi arculatáról, de attól kezdve aligha akadt tisztességes, értelmes, akár baloldali beállítottságú ember, aki azt ne gyilkos hatalmi diktatúraként fogta volna fel. Ha akadt, semmiben sem különbözött a nácikat korábban tudatlanul támogató megtévesztett csürhétől. A kommunista hatalmi rendszer megdöntéséért kijáró babérokat mégis az 1989. év második félévében tevékenykedő renyhe utókor aratja le – noha néhány kivételtől eltekintve őket korrumpálta leginkább a kommunista rendszer, még, ha a megbuktatásához tettlegesen is hozzájárultak. Viszont ha nem következett volna be az 1989/1990. év fordulóján a hatalmi és szerkezet váltás, semmi reményünk nem nyílt volna, hogy szellemi, lelki és fizikai erőnket egy új, egy megváltozott világ értelmes kialakítására használjuk. Az akkori változásnak ugyanis ez az igazi hozama. *** A történelmi fordulópontok időpontjának a megállapítása mindig doktrína, azaz élettől elrugaszkodott megállapítás. Ahogy Amerika, azaz a mai Nyugat India 1492-ben történt felfedezését tekintik az újkor kezdetének, vagy mint ahogy 1917. november 7-e (a pravoszláv naptár szerint október 25.-e) az Auróra hajóágyúiból leadott néhány lövés lett volna a világ történelemtudománya által ugyan soha el nem ismert, csak Közép Kelet-európai és a Szovjetunió béli ideológusok által hirdetett legújabb kor nyitánya. A történelemben semmi sem kezdődik egy pontban és semmi sem kötődik egy eseményhez. Még akkor sem, ha az adott eseményt megélők szempontjából az esemény sorfordítónak tekinthető. Főleg az ő életükben.
Ennek ellenére 1990. június 2-án, Antall Józsefnek az MDF III. Országos Gyűlésén elhangzott kijelentése, miszerint „törvényes értelemben, a magyar közjog alapján minden magyar állampolgárnak, ennek a tízmilliós országnak kormányfőjeként – lélekben, érzésben tizenöt millió magyar miniszterelnöke kívánok lenni”, a 20. századi magyar politikatörténet szemléletváltoztató pillanata volt.
Ezt a kijelentését Antall József senkivel sem egyeztette. Ismereteim szerint több évtizedes meggyőződésként tört ki belőle és nem volt pártpolitikai indíttatása. Ebben a kinyilatkoztatásszerű bejelentésben benne foglaltatott a nemzetben gondolkodó 20. századi magyar értelmiségi hitvallása, nem a pártpolitikusé és nem a miniszterelnöké, még ha frissen elfoglalt miniszterelnöki székkel a háttérben is hangzott el tőle. Ezért ezt a megnyilvánulást így kell kezelni, mert csak így hiteles és így érthető. Ennek a többszörösen bővített veretes antalli mondatnak alapján méltán mondhatjuk, hogy a kommunista hatalmi rendszer megbuktatása a magyarok számára nemzetpolitikai fordulattal kezdődött – még ha abban az időben, egészen 1996-ig, a nemzetpolitika kifejezést általánosan nem is használtuk. Három évvel az „első szabad választások előtt”, 1987 tájékán még nem létezett olyan magyarországi szervezett ellenzéki csoportosulás – egyik oldalon sem –, amelyik ezt az antalli szemléletet vállalta volna, noha Németh Miklós kormánya 1988-tól kimondatlanul is letette a voksát a szétdarabolt nemzet összefogásának az eszméje mellett, amelynek akkor elsősorban Tabajdi Csaba lett a megszemélyesítője (erről Tabajdi—Szokai 1988. február 13-án a Magyar Nemzetben közreadott tanulmánya tanúskodik).
Az innen számítandó és alakuló magyar politikában azonban ez az antalli kijelentés lett a szabvány, amely szerint megkísérelhetjük azt is meghatározni, melyik kormány csupán Magyarország kormánya, melyik érdemesült a magyar-kormány minősítésre, ki a magyar politikus és ki csupán magyarországi politikus, vagy csak romániai (erdélyi) magyar-, szlovákiai (felvidéki) magyar-, „délvidéki”-, „kárpátaljai” magyar politikus. Ez ma, huszonegynéhány év után sem egyszerű feladat. *** A nemzetpolitika csak fogalomként újdonság, politikafajtaként az alapjait a 19. század első harmadában a reformkor politikusai fogalmazták meg. Politikai tudatunkban azonban csak az 1990-es évek elején rögződött, magyarságpolitikaként.
A nemzetpolitika legfontosabb ismérve (kellene, hogy legyen), vagy inkább feltétele, hogy a pártpolitikáktól függetlennek kell lennie. Ez nem azt jelenti, hogy a pártok politikája nem tartalmazhat nemzetpolitikai célokat, de a nemzetpolitika nem ágyazódhat be a pártpolitikai tantételekbe, doktrínákba, főleg nem a párpolitikai érdekcélokba, hiszen azok elsősorban hatalomszerzésre használandók. A nemzetpolitika és a hatalmi politika között áthidalhatatlan szakadék tátong – még ha ezt sok politikus nem is veszi észre, vagy tudatosan áthidalja a kettő közötti elvi különbséget. A pártpolitikákban a nemzetpolitikai vonatkozásokat politikai párbeszédre alkalmas szövegösszefüggésben és tartalmi beágyazódásban kell megfogalmazni célként. A kinyilatkoztatás lehetetlenné teszi a szükséges párbeszédet. Nemzetpolitikát csak a politikai pártok közötti egyeztetéssel, a kompromisszumokra, tehát az együtt haladásra való törekvéssel szabad és kell megfogalmazni. Az erre irányuló szándék nélkül nincs esély a nemzetpolitika megvalósítására. Vagy pedig a kormány által képviselt nemzetpolitika pártpolitikává süllyed. Pártpolitikai cél tehát csak a nemzetpolitikai konszenzus kialakítására való törekvés lehet. Sőt, ez az egyetlen ajánlatos és elvárt pártpolitikai cél a nemzetpolitikában.
A nemzetpolitika minden politika fajtától különbözik. Nem lehet egyenlőségjelet tenni a nemzetpolitika és az állampolitika vagy az ország politika közé. A különböző politikafajtáknak az összemosása ugyan a 18. század óta, elsősorban a felvilágosult abszolutizmus korától folyamatosan létezik, de láthatjuk, hová vezetett a 20. században. A nemzetállam eszméje és az államnemzet kialakítására való törekvés alapozta meg a fasizmust és a nácizmust. Ezt a folyamatot erősítette fel az első világháborút lezáró békeszerződések rendszere. Mondhatnánk: a nyugati demokráciának és az államnemzetnek édes, de elfattyult gyermeke a fasizmus és a nácizmus. A magyar politikában 1920 óta teljességgel nyilvánvaló, hogy a nemzetpolitikának egészen sajátos helyzete van. Ez akkor is így van, ha akkor ez még nem, vagy talán később sem tudatosodott. Az 1918-1920-as államfordulat azonban nem csak arra mutatott rá, hogy a nemzetpolitika és az állampolitika korábbi egybemosása hamis azonosságra épült (és nem csak magyar vonatkozásban) és veszélyes is. Ekkor derült ki, hogy a nemzetpolitika alapvető elemeit a pártpolitikák, a mindenkori kormánypolitika, az állampolitika és az ország politika összessége teremtheti meg. Pontosabban: ezek egyes részeiből kell összeállnia a politikai erők közötti egyeztetés és egyetértés alapján a nemzetpolitikának. Minden kormánypolitika, ami csak a kormányzati erők politikai és eszmei meggyőződése vagy hatalmi technikai érdekei szerint fogalmazza meg a nemzetpolitikát, elhibázott – nem tartalmi okokból – amúgy lehet akár helyes is, hanem azáltal, hogy a kormányváltással törvényszerűen megbukik a kormány és a kormánypárt vagy pártok nemzetpolitikája is. *** A magyar nemzetpolitika sajátos helyzetben van amiatt, hogy a nemzetnek a Magyarországon élő kb. kétharmadán túl a magyar nemzet részei a Magyarországgal határos minden állam területén ugyancsak őshonosként élnek, nem önszántukból kerültek oda. Már csak ezért is alapvető követelmény a magyar nemzetpolitika alakítói irányába, hogy elválasszák egymástól az állampolitikát és a nemzetpolitikát. Magyarország vonatkozásában természetesen mind a kettőt egyenlő arányban kell művelni, de az ország államhatárain kívül élő magyarok irányába csak a nemzetpolitika érvényesíthető, megengedve ebben az esetben, hogy az államhatáron átívelő nemzetpolitika nem vonatkoztatható el az állam külpolitikájától. E sajátosság miatt pl. alapvetően fontos, hogy mind szóhasználatunkban, mind véleményalkotásunkban, mind nemzetpolitikai valamint a külpolitikai meghatározásainkban tudatosítsuk a különbséget a szomszédos állam és a szomszédos nemzet között. Elsősorban amiatt, hogy Magyarország 1920-ban megállapított államhatára zömmel olyan településeket, történelmi régiókat választ el egymástól, ahol magyarok őshonosként élnek, laknak – ezért mintegy nyolcvan százalékban igaz, hogy Magyarország közvetlenül a magyar nemzetrészekkel határos. De azért is, mert Európának ebben a térségében semmiképpen nem lehet egyenlőségjelet tenni a nemzet közössége és az állampolgárok közössége közé. Több millió olyan magyar él a térségben, akik más állam polgárai, de a magyar nemzet részét alkotják. *** Az 1990-es évek második felétől (1996-1997-től) van napirenden a magyar közbeszédben, majd a pártpolitikákban, legutóbb (2004 őszétől) pedig a kormánypolitikákban is az úgynevezett „kettős állampolgárság” kérdése, ami a Magyarország államhatárain kívül élő, magyarországi állampolgársággal nem rendelkező, de felmenőik révén magyarországi állampolgárságú elődökkel rendelkező személyek magyarországi állampolgárságának könnyített megszerzésére vonatkozik. Azzal csak egyet lehet érteni és támogatni kell, hogy minden valós személy, azaz mindenki, akinek felmenői az 1880. január elsején hatályba lépett első állampolgársági törvény értelmében Magyarország állampolgárai voltak, vagy akinek felmenői több nemzedékre visszamenően ezen törvény, valamint módosításai szerint Magyarország állami területén születtek, állampolgárságot nyertek és nem saját elhatározásukból veszítették el magyarországi állampolgárságukat, azt saját kérelmük alapján könnyített eljárásban visszakaphassák. Az állampolgárság ügye azonban csak részben tartozik a nemzetpolitika vonzáskörébe. A nemzeten belüli kapcsolatok ugyanis nem közjogi jellegűek, még ha a közjogi kapcsok rövidebb-hosszabb ideig erősíthetik is a nemzeti összetartozás érzését, főleg a történelmiség viszonylatában. Annál inkább ide tartoznak azok a napi politikához esetleg csak lazán kötődő kapcsolatok, amik a nemzeten belüli politikai összetartozást erősítik – a közös élmények, közös érdekek, közös jövőtervezés stb. Ezeket az érzelmileg aláfestett politikai kapcsokat azonban helytelen lenne besorolni az állampolgárok által alkotott „politikai nemzet” fogalomkörébe, már csak azért is, mert a közjogi háttérrel, az államjogászok által megalkotott „politikai nemzetnek” semmi köze sincs a hagyományosan (kulturálisan, nyelvileg, történelmileg, származásilag) alkotott nemzethez. A „közjogi nemzet” fogalmából ki kell iktatni a nemzetet, a nemzet fogalmát pedig nem szabad összezárni a közjog fogalmával. Ehelyett azonban létezik az állampolgárok közössége, ami a jogok és a kötelességek rendszerén épül fel, de ennek a fogalomnak a nemzeti eredethez vajmi kevés köze van, hiszen 1879-ben az alattvalót minősítették át állampolgárrá és nem a nemzetet. Azt viszont bizton állíthatjuk, hogy a nemzeten belüli érzelmileg aláfestett politikai kapcsolatok ugyanannyira fontosak, mint a kulturális és nyelvi kapcsok. A nemzet ugyanis nyelvileg, kulturálisan, történelmileg és politikailag épül fel. Ha a történelmi és a politikai kapcsolatrendszer szétesik, a nyelv és a kultúra már nem tudja egyben tartani a nemzetet.
*** A magyar nemzetpolitikában természetszerűleg Magyarországnak kulcsszerepe van. Ezzel a helyzettel lehet visszaélni és lehet vele rosszul sáfárkodni. De az sem kizárt, hogy egyszer-egyszer a bölcs ítélőképességünk lép előtérbe.
Tudatosítanunk kell, hogy az elmúlt félezer évben – Mohácstól Trianonig – Magyarország országként és államként elég ritkán nyilvánult meg. A Trianon utáni Magyarország nyakába szakadt azonban a korábbi félezer év sajátos felelőssége a nemzetért. Ez időnként megoldhatatlan feladatok elé állította a maradék Magyarországot és a kormányait. De voltak feladatok, amiket megoldhatott volna, de rosszul oldott meg. A második világháború óta hivatalban lévő magyarországi kormányok nagy része ebből a szempontból gyatra teljesítményt nyújtott. Ez nem csak a Szovjetunió feljebbvalósága miatt történt így és a kommunizmus okán, hanem azért is, mert nem voltak rendszerbe szedve a feladatok, a kötelességek és nem voltak megfelelően osztályozva a politikai célok.
A most, 2012-ben Magyarországnak nevezett államalakulatnak két fontos feladata van: – gondját viselni a felségterületén élő embereknek, és
– gondját viselni a nemzetnek.
A jelenlegi Magyarország területén létező lakossági közösség kollektív érdekeinek a képviselete ugyanúgy nemzetpolitikai feladatként értendő, mint az államhatárokon kívül élő nemzetrészek fennmaradásának támogatása. Ez attól nemzetpolitikai feladat, hogy Magyarország állami és országi állapotának jó karban tartása és állampolgárai közösségének kielégítő módon való kormányzása az egy, és egyetemes magyar nemzet érdeke. Viszont ennek a két alapfeladatnak – ország politikai és nemzetpolitikai feladatnak – legalább két sajátos vetülete van, aminek meg kell jelennie a nemzetpolitikában is.
Az egyik az a tény, hogy Magyarország állami területén nem csak magyarok élnek, igaz nagy részük több mint félezer éve él ezen a területen, tehát az együttélésük a magyarokkal történelmi gyökerű. A közös történelmi múlt miatt ugyan ők is részei a magyar nemzetpolitikának az együttélés vetületében, de mégis egy más nemzeti kultúra és hagyományvilág részét alkotják, amit meg akarnak őrizni. Példaként: ha Magyarország kormánya nemzeti alaptantervet dolgoz ki, akkor az érzékletesség miatt ezt úgy kell megtenni, hogy van egy alaptanterv, aminek van egy magyarországi magyar nemzeti része és a sajátosságok és az oktatási intézmények szerint van – mondjuk – német, szlovák, román, horvát stb. ága. A nemzeti alaptantervvel kapcsolatban az is gond, hogy ez nem vonatkozhat az ország államhatárain kívül élő magyarokra – tehát máris sérül a nemzeti irányultsága, mert az államhatárnál véget ér az alkalmazhatósága, ezért abba az irányba csak segélyprogramokat lehet megfogalmazni. A másik sajátossága, hogy az ország államhatárán kívül, de annak közvetlen közelében élő, valamint a területileg behatárolható és közösségileg meghatározható magyar nemzetrészeket – akiknek lélekszáma mintegy két és félmillió – Magyarországgal egyetlen szomszédállamban sem tekintik közösségi jogalanynak. Ezért nem csupán szám szerint, hanem politikailag is kisebbségi helyzetben élnek, a közéletben csak az egyéni jogérvényesítés alapján vehetnek részt és megalázó alkuk árán juthatnak csak előbbre a közéletben, emiatt az adott államhatalommal szemben kiszolgáltatottak. Ezért Magyarországra – ezeknek a magyar közösségeknek képviselőivel egyeztetve – érdekképviseleti és jogvédelmi feladatok hárulnak.
A nemzetről való gondoskodásnak létezik egy gyakran elfelejtett harmadik sajátossága is, hogy származásilag mintegy kétmillió magyar él szórványban, szerte a világon. Az ő összefogásukat kiemelt nemzetpolitikai feladatnak kell tekinteni.
*** A nemzetpolitika legsúlyosabb tételét az 1920 óta Magyarország államhatárain kívül élő nemzetrészek sorsa alkotja.
Az első világháború lezárását jelentő Versailles-i békerendszernek Magyarországra vonatkozó része ellen tiltakozó magyar revíziós politika 1941-ig sikeresnek bizonyult, de a második világháború harctéri fejleményei hamarább jelentették ennek a csődjét, mintsem véget ért volna a háború. Ettől kezdve, gyakorlatilag a rendszerváltozásig a magyar politika a beilleszkedésen és a túlélésen kívül nem talált ki semmilyen megoldást az elszakított nemzetrészek megsegítésére, helyzetük javítására. Említettük, hogy ezért nem csak a szovjet típusú rendszert terheli a felelősség. Emiatt számított nemzetpolitikai fordulatnak Antall József idézett mondata, mert alapvető gondolkodásváltást jelentett és ez biztató hatással volt az akkori magyarságpolitika képviselőire, művelőire. Az 1990-es évek legelejétől működtek különféle nemzetpolitikai műhelyek, amelyekben magyarországi és az ország államhatárain kívül élő magyar szakpolitikusok, szakemberek működtek együtt a feladatok és a lehetséges célok rendszerezése érdekében. Ezekben a műhelyekben és az általuk szervezett konferenciákon került megfogalmazásra a csoport- vagy közösségi jogok fontossága, az önkormányzatiság illetve az autonómia kérdésköre, a Kárpát-medencei nemzetek társnemzeti kapcsolata és ennek kialakításában az elszakított magyar nemzetrészek szerepe és mindezek végkövetkeztetéseként a szülőföldön maradás és a szülőföldön boldogulás célja. Mindebben gyakorlatilag egyetértett az egész Kárpát-medence magyar politikai képviselete, mint ahogy erről tanúskodik az 1996. július 5-én az első Magyar-magyar csúcstalálkozón elfogadott közös nyilatkozat. Ennek alapján alakult meg 1999 februárjában a Magyar Állandó Értekezlet és ez vezetett az ún. státustörvény megalkotásához valamint a Magyarigazolvány-rendszer kiépítéséhez. A 2001. évi népszámlálások azonban arra hívták fel a figyelmet, hogy hiába tisztáztuk elméletileg a nemzetpolitikai feladatokat, hiába kezdődött el a nemzetpolitika intézményesítése és eszközökkel való ellátása, a korábbi évtizedek mulasztásainak keserű gyümölcse éppen a diktatúrától való megszabadulás után érik be. A Magyarország államhatárán kívül rekedt magyar emberek lelkébe fagyott félelmeket a szabadságérzés nem olvasztotta fel. Ezekre telepítette a szomszéd nemzeteknek immár felszabadult és demokratikusan, azaz nyíltan megnyilvánuló többségi sovinizmusa az új félelmeket. A magyarlakta területeknek az évtizedeken át gazdasági árnyékövezetbe szorított helyzetének súlyos következménye – a nélkülözés – a szabad választási lehetőségek között elviselhetetlenné vált. Az utazás szabadsága nem a turista forgalmat növelte, hanem a szülőföldről menekülők számát, főleg a fiatalokét. A státustörvény megalkotása után ismét bénultság telepedett a magyar közéletre, pedig ekkor kellett volna megvalósítani a szülőföldön megtartó gazdasági programokat és az oktatási valamint közművelődési közösségépítő támogatásokat. Az eltelt egy évtizedben nem a fejlődés volt tapasztalható, hanem a visszaesés – még ha helyenként sikerült is egy-egy részeredményt kiharcolni, a Felvidéken a magyar egyetemet, Erdélyben erdők, legelők, birtokok visszaadását és a román nyelvi kizárólagosság mérséklését, Délvidéken a Magyar Nemzeti Tanácsot. Ezek az apró sikerek azonban a napi életben nem jelentettek változást, ráadásul a kisebbségi helyzetben élő magyarok nemzeti önazonossága is megroppant, mert a teljes magárahagyatottság érzése hatotta át – saját életpályájának viszonylatában kezdett teherré válni a nemzetéhez való tartozás. Úgy érezte, hogy Magyarország is elpártolt, súlyos belpolitikai gondokkal küzd, közben gazdaságilag is meggyengült. Az Európai Unióba való belépéshez fűzött reménye is túlzott volt, sőt a tudatos félrevezetés áldozata lett. A Magyarországról a szomszéd államokba kitelepült működő töke és vállalatok ugyancsak cserbenhagyták az ott élő magyarokat, sőt hozzájárultak – ha nem is tudatosan, de érzéketlenségük folytán – a magyar közösségek további rombolásához. *** A klasszikus kérdés az ilyen összegzés után így hangzik: Mit kellene, mit kell, mit lehet tenni? Nem létezik bölcs válasz, Egy azonban biztos, hogy az 1990-es évek első felében volt egy magyar közösségi eszmélés, ami eredményt hozott, legalább a problémaföltárásban és az eszközök valamint az intézmények meghatározásában. Ez többek között azért volt lehetséges, mert a nemzetpolitikai műhelyek nem tartoztak a pártpolitikák közvetlen befolyása alá. Nem lenne ördögtől való alkalom, ha sikerülne visszatérni az 1996 és 2001/2 közötti nemzetpolitikai sikerkorszakhoz. Ennek azonban van egy alapfeltétele: ismét egyetértésre kell jutnia a Kárpát-medencei magyar nagy szervezeteknek, pártoknak. A jelenlegi politikai megosztottság és párt-klientúrák létezése alkalmatlan helyzetet teremt a hullámvölgyből való kilábalásra. Valamint Magyarország kormányának is legalább olyan megértéssel kellene lennie a nemzetrészek iránt, mint mondjuk 1998-2002 között volt.
Ezért a nemzet egyetemességéhez hasonló politikai egyetemességet és pártpolitika-mentes nemzetpolitikát kívánok a nemzetnek.
Felvidék.ma



lapozás: 1-8




(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2020
Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék