udvardy frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1990-2006
 

találatszám: 5 találat lapozás: 1-5

Névmutató: Hermány Antal

1992. május 15.

A Romániai Magyar Kisgazdapárt II. kongresszusát Marosvásárhelyen, a Vártemplomban tartotta máj. 14-én és 15-én. Király Károly, a párt tiszteletbeli elnöke tartotta a köszöntő beszédet. Sütő András üdvözölte a jelenlevőket. Mihályi József elnök felhívta a figyelmet arra, hogy a Kisgazdapárt ne bontsa meg a koalíciót, mert összmagyarságban kell gondolkozni. Arról döntöttek, hogy a párt országos székhelye Csíkszeredáról Marosvásárhelyre kerüljön. A program elfogadása után megválasztották az elnökséget: Mihályi József /elnök/, Lukácsi Szalamér /főtitkár/, Ferenczi Zoltán, Molnár Péter, Sikó Antal, Fábián Levente, Virág Sándor, dr. Kacsó Albert és Hermány Antal /alelnökök/. /Népújság (Marosvásárhely), máj. 15, 16./

2008. október 20.

A néprajzosok találkozója ezelőtt három évvel kezdődött, tanszéki konferenciára pedig először kerül sor, ennek célja a romániai magyar néprajzkutatás jeles alakjainak bemutatása – mondta a kolozsvári néprajzkutatás 110. évfordulója alkalmából a Babes–Bolyai Tudományegyetem Magyar Néprajz és Antropológia Tanszéke és a Kriza János Néprajzi Társaság által szervezett konferencia köszöntőjében Keszeg Vilmos tanszékvezető. A rendezvényen Kósa László budapesti néprajzkutató a felsőoktatásnak a magyar néprajztudomány történetében betöltött szerepéről beszélt, kiemelve többek között Hermann Antal, Kodály Zoltán és Ortutay Gyula munkásságát. Almási István a kolozsvári népzenekutató műhely történetét mutatta be, Olosz Katalin pedig az Erdélyi Múzeum-Egyesület és az Erdélyi Múzeum népköltészettel kapcsolatos tevékenységét ismertette. Tánczos Vilmos az erdélyi magyar vallási néprajzi kutatásban megjelenő irányzatokról és módszerekről tartott előadást, Pozsony Ferenc pedig Nagy Jenő néprajzi és nyelvészeti munkásságának tudománytörténeti jelentőségét méltatta. Keszeg Vilmos a szövegmondás és a mindennapi élet kapcsolatát taglalta Nagy Olga életművében, Tötszegi Tekla pedig a „múzeumőr és múzeumteremtő” Kós Károlyról beszélt. Bemutatták a Magyar Néprajz és Antropológia Tanszék és a Kriza János Néprajzi Társaság (KJNT) könyveit, majd köszöntötték Gazda Klárát. A találkozón az elmúlt évben doktori címet szerzett Könczei Csongor A „nevenincs” muzsikusok. A kalotaszegi cigányzenészek 20. századi működésének történeti áttekintése címmel tartott előadást. A Demény István Pál-díjat idén Dénes Ida érdemelte ki, aki most végzett a néprajz szakon, ősztől pedig ugyanitt mesterképzésen vesz részt. /F. ZS. : Néprajzos konferencia és szakmabeliek találkozója. = Szabadság (Kolozsvár), okt. 20./

2014. július 8.

„Munkatáborba” küldtek erdélyi magyar újságírókat
Kalotaszegen, a Váralmás községhez tartozó Szilágy megyei Farnason szervezte meg ötödik riporttáborát a Magyar Újságírók Romániai Egyesülete július 3-6. között. A tábor célja a Farnason és a környező településeken 2014 nyarán talált állapotok feltárása és rögzítése volt a szociográfiai riport eszközével. A feltáró munka eredményeként riportkötetet jelentet meg az újságíró egyesület.
A tábornyitó rendezvény meghívottja Péntek János nyelvészprofesszor, Kalotaszeg szakértője arról beszélt, hogy román néprajzi szempontból nem, csak magyar szempontból számít néprajzi tájnak Kalotaszeg. “Itt történt meg a magyar népművészet felfedezése Hermann Antal jóvoltából a 19-ik században” – sorolta az előadó a legérdekesebb tudnivalókat a belső-Erdély és Partium között elterülő, nagy vonzerejű, befogadó jellegű vidékről.
A táborban az írott és az online sajtó, a rádió és tévé munkatársai vettek részt, többek közt Kolozsvárról, Nagyváradról, Marosvásárhelyről, Barótról, járták a vidéket, rögzítették mindazt, ami számukra érdekesnek tűnt. Készült film- és rádió-anyag, riport, interjú, színes beszámoló. Az újságíró szakos egyetemi hallgatók napi tudósítást írtak az eseményekről, amelyet a MÚRE honlapján lehet olvasni.
Antal Erika,
maszol.ro

2016. május 23.

125 éves az Erdélyi Kárpát Egyesület
125 évvel ezelőtt, 1891. május 11-én alakult meg az Erdélyi Kárpát Egyesület, melynek taglétszáma már az alakuló közgyűléskor 300 körül volt. Az egyesület az EMKE keretéből nőtt ki, mint a természetjárás közművelődési vonatkozásait ápoló szakosztály. 1892-ben indul az egyesület folyóirata Erdély címen. Az EKE és a folyóirat célkitűzései megegyeztek: „Ismertetni akarjuk Erdély vadregényes, kies és bájos vidékeit, természetadta drága kincseivel… emberi kéz alkotta művelődéstörténeti és történelmi emlékeivel…”
Az egyesület már az első perctől megmutatta, sőt bebizonyította, hogy tevékenysége nem merül ki egy szűk körű turistaklub működésében, hanem egy olyan mozgalomról van szó, amely egész Erdély, de főleg a Székelyföld gazdasági fellendülését célozta meg, s a mai értelemben vett honismeretet szolgálta. E nemes célkitűzését fennállásának egész ideje alatt követte, még akkor is, ha bizonyos időszakokban egyesek csak egyszerű turizmust láttak, vagy szerettek volna látni tevékenységében. Merza Gyula, az egyesület egykori múzeumigazgatója, majd tiszteletbeli elnöke, ezt így jellemezte: „Címére és fő feladatára nézve az EKE turista egyesület volt kezdettől fogva, de fenntarthatása és végcéljai tekintetében egyúttal elsőrangú kulturális és közgazdasági érdekeket szolgált.” Mozgó kultúregyesületnek is nevezték az EKÉ-t.
1897-ben múzeumi tárgygyűjtés céljából megszervezik a néprajzi szakosztályt, sőt kezdeményezik egy néprajzi tanszék felállítását a kolozsvári egyetemen. E tevékenység a Mátyás király szülőházában berendezett táj- és néprajzi múzeum megalapításában csúcsosodott ki, amelyet 1902. október 2-án avattak fel, egyidőben a Mátyás király lovas szobrának leleplezésével.
Ugyanakkor meg kell említenünk, hogy az Erdély hasábjain nagyon sok tudományos munka, útleírás jelent meg, olyan nagy tekintélyű kutatók tollából, mint Szádeczki-Kardos Lajos, dr. Hankó Vilmos, Czárán Gyula, dr. Hermann Antal, Merza Gyula, dr. Ruzitska Béla, Téglás Gábor, dr. Czirbusz Géza, dr. Szádeczki-Kardos Gyula, dr. Roska Márton. Megalakulásától az első világháborúig az EKE folyóiratán kívül mintegy 70 kiadványt jelentetett meg, többségükben térképes útikalauzokat, barlang útmutatókat, fürdőismertetőket magyar, német, angol és román nyelven, turista naptárakat kirándulási tervekkel és térképvázlatokkal.
Az első világháború alatt az EKE tevékenysége megszűnt, de 1930-ban újraalakult, több mint 1200 taggal, turista, kerékpár, sí, fürdőügy és propaganda szakosztályokkal. 1935-ben épületéből kilakoltatták, vagyonának nagy, része elveszett. A néprajzi tárgyak az állam tulajdonába mentek át, és a mai Erdélyi Néprajzi Múzeum alapanyagát képezi.
A két világháború között az EKE az erdélyi magyarság összetartását szolgálta és nagy személyiségein keresztül ezt sikeresen el is végezte. De ugyanakkor, a hatalommal ellentétesen, a szeretetre, az egymás iránti megbecsülésre nevelt. A második világháború után 1945-ig működött, majd beolvasztották az Országos Turisztikai Hivatalba. Ezután a kommunista hatalom több mint negyven esztendőre süllyesztette el még az emlékét is.
1991. május 11-12-én Gyergyószárhegyen tartottuk meg a nagy múltú Erdélyi Kárpát Egyesület centenáriumát és egyben újjáalakulási ünnepségét. Az újraalakulás ünnepét a gyergyószárhegyi Lázár-kastélyban szervezték meg, több mint háromszáz résztvevővel. Ma azonban Erdély-szerte, az újjászületett EKE 15 tagszervezete – osztálya – több mint 1500 taggal tevékenykedik és méltó folytatója annak a munkának, amelyet az elődök 125 évvel ezelőtt elkezdtek.
25 év alatt több kimagasló eredmény született. Ezek közül kiemelnék néhányat: Az 1990-es évek második felétől EKE-házat működtetett Szinden. 2011-ben méltóan ünnepelték meg Sztánán az egyesület 120 éves évfordulóját, több mint kétszáz résztvevővel és kiadtak egy díszes évkönyvet. 2013-ban házat és a hozzátartozó területet vásároltak meg a Várfalvához tartozó Aranyosrákoson, ahol önkéntes munkával egy EKE-központot, az EKE-Várat alakították ki, fogadóközponttal, szállással, tetőbeépítéssel. Ennek bővítése ma is folyik tovább.
2013. szeptember 21-én, nagy büszkeséggel vettük át, a Magyar Tudományos Akadémia dísztermében, a Magyar Örökség-díjat.
2015-ben megalakult az Erdélyi Magyar Értéktár Bizottság, amelynek tagja Veres Ágnes, az EKE országos titkárnője, amely bizonyítja az EKE társadalmi jelentőségét.
2016. május 6–8 között ünnepeltük az EKE 125 éves évfordulóját a várfalvi EKE-Várban. Szombaton, Lukács József vezetésével egy egész napos emléktúrát szerveztek a Szolcsvai-búvópatak és a Remetei-szoros között, amelyen több mint 150-en vettek részt. Vasárnap 9–12 között Családos nap, gyermekprogramok. 12-kor kezdődött a jubileumi ünnepség a várfalvi Pataki András Kultúrotthonban. Részt vett 350 személy. Köszöntők hangzottak el. Beszédet tartott Kovács Lehel István, az országos EKE elnöke, Dezső László, az EKE tiszteletbeli elnöke, Mărginean János, Várfalva polgármestere, Horváth Anna, Kolozsvár alpolgármestere, Zákár István, a Kolozs Megyei Tanácsának alelnöke, Telegdi Andrea, Magyarország Kolozsvári Főkonzulátusának külgazdasági diplomatája, Csoma Botond, az RMDSZ Kolozs Megyei elnöke. Ezután következett a díszoklevelek kiosztása. Először az alapító tagok kapták meg, közöttük Dukrét Géza alapító tag részére: „125 esztendeje elődeink akarata hozta létre az Erdélyi Kárpát Egyesületet. Az a tény, hogy ma nem mint letűnt történelmi eseményről, hanem élő szervezetről beszélhetünk, Önnek is köszönhető. Köszönjük, hogy jó szívvel hozzájárult az EKE 25 évvel ezelőtti újraalakulásához, hogy a jövőben is számíthat Önre az erdélyi magyar turistaság”. Ezt követően díszoklevelet kaptak ezen időszak országos elnökei, az elsőt Dukrét Géza – mivel az előzőek már elhunytak – „az országos EKE 1994–1998 közötti elnöke részére (…) Köszönjük, hogy tevékenységével folytatja elődeink munkáját, hogy ma is, a jövőben is számíthat Önre az erdélyi magyar turistaság”.
Következett a turistafogadalom megerősítése, amelyet mindenki egyszerre hangosan ismételt meg, az elnök felolvasása alapján. A fogadalomtevőket Dimény József szentmihályi unitárius esperes áldotta meg. Az EKE-közösségért vándorserleget az udvarhelyi osztály vette át. Ezután az EKE-bakancs füzeteket mutatták be, melynek keretében két színes füzet jelent meg: Barangolások a Remetei-sziklaszoros és a Bedellő környékén, a Torockói-hegység; Barangolások Brassó környékén, a Keresztény-havas. Közreműködött a Csíkszéki EKE- és a várfalvi Aranyosszék néptánccsoportja. Az ünnepség a Himnusz eléneklésével végződött
Reggeli Újság (Nagyvárad)

2017. július 21.

Orosz Endre, a „papa”: apahidai tanító, régész, etnográfus
Nyelveket tanult, népeket kutatott, kelta sírmezőt talált
Orosz Endre – tanító, régész, helytörténész a 19. század végén, a 20. század első felében élt és szenvedéllyel munkálkodott. Az iskolai vakációkat régészeti és néprajzi kutatásokkal töltötte, autodidakta módon nyelveket tanult, antropológiai-etnográfiai megfigyeléseket is végzett például a sátoros cigányok körében. Több tucatnyi ládára rúgó felbecsülhetetlen értékű gyűjteményéből több szekérnyi jutott a Mátyás király szülőházában alapított EKE-féle néprajzi múzeumnak, később a kolozsvári Néprajzi Múzeumnak, másik része – az első világháborúban még a földbe is elrejtett apahidai kelta leletek – hányatott sorsot élt meg, amikor a kolozsvári városi tanács 13 év után letett annak feldolgozásáról, és az 1970-es években hiányosan visszaadta a családnak. Orosz Endre unokáinak – dr. Flora Orosz Katalin és Maier Orosz Judit – sikerült megőrizniük a több ládányi gyűjteményt, majd 2015-ben a Maros Megyei Múzeumnak adományozták.
Marosvásárhelyen néhány hete állandó kiállítás nyílt Orosz Endre hagyatékából, amelyet dr. Berecki Sándor régész rendszerezett, katalógusban dokumentált (Horti Emese, Kacsó Károly és Nyulas Dorottya segítségével). Orosz Endre apja korai halála után öt gyermeket nevelő özvegy édesanyja támasza lett. Későbbi élete során soha nem vetette fel a pénz, de annál több kötelezettsége volt, mégis csodálatraméltó szenvedélyességgel vetette bele magát a föld rejtett titkainak kutatásába, amihez feleségében bámulatos segítőtársra lelt. Orosz Endrére az alábbiakban unokája, Orosz Judit emlékezik.
Nagyapánk 1871. július 4-én született Kolozsváron, hat testvér közül elsőként. 1875-ig a Széchenyi tér 20. szám alatti Berde-házban laktak, ezután Szamosújvárra költöztek, ahol dédnagyapánk állást kapott. Nagyapánk, Orosz Endre itt végezte alap- és középfokú tanulmányait a Szamosújvári Örmény-Katolikus Fiúiskolában, majd 1888-tól a kolozsvári Magyar Királyi Állami Tanítóképzőben, ahova gyalog ment Szamosújvárról (!) személyesen egyeztetni az intézet igazgatójával, hogy felvegyék.
Mentorok: a tanár és a bujdosó őrnagy
Kutató szenvedélyének felkeltésében két személy játszott döntő szerepet: dr. Mártonfi Lajos, szamosújvári természetrajztanára és Orstein József nyugalmazott őrnagy. Mártonfi Lajos 1888 júniusában a teljes létszámú osztályt elvitte egy tanulmányi kirándulásra Torockó, Torda és Tordatúr környékére, ahol nagyapánk első ízben találkozott a szorosok őskorban is lakott barlangjaival, ahol később számos kutatást végzett. Orstein József nevéhez kötődik a szamosújvári római segédcsapattábor (Castellum) korát meghazudtoló pontosságú kutatása. Nagyapánknak tulajdonképpen mintaképe volt Orstein, akinek élete regénybe illő. 1829-ben született a felső-sziléziai Raciborzban (ma lengyel terület), Simon Pappenheim néven. Amikor 1849-ben az orosz hadsereg átvonult városán a magyar szabadságharcot leverni, ő Pestre ment a lelkes lengyel fiatalokkal, és beállt a magyar hadseregbe, majd honvédtüzérként Erdélybe került. A szabadságharc leverése után, hogy elrejtse valódi származását és elkerülje a haditörvényszéket, nevét Orstein Józsefre változtatta és budapesti lakhelyet vallott. Ezáltal észrevétlenül a császári hadseregben maradhatott, ahol egészen az őrnagyi rangig jutott el. 1881-ben nyugdíjazták és Szamosújvárra költözött, családja amúgy sem lévén, már kimondottan csak régészeti jellegű kutatásainak élt (főképp a város római múltja érdekelte).
Közte és nagyapánk között olyan mester-tanítványféle kapcsolat alakult ki, melyet mi sem mutat jobban, minthogy 1912 januárjában halálos ágyán egyedül Orosz Endrének vallotta be igazi identitását és kérte, hogy értesítse családját, akik évtizedekig nem tudtak róla. Nem sokkal később nagyapánk felvette a kapcsolatot a Berlinben élő Pappenheim hozzátartozókkal és értesítette őket rokonuk haláláról. Örökös híján szerény vagyonát nagyapánkra hagyta, aki őt mindvégig példaképének tartotta és azt vallotta, hogy az őrnagy meghatározó jelenség volt életében. Nekrológot írt róla az Erdély folyóiratban és a Szamosújvári Hírlapban.
A tanítóképző elvégzése után 1892-ben a Torontál vármegyei Nagykőcsére kerül nevelőnek, Alsó-Lukaveczi Mixich Ottó földbirtokos három fia mellé. Itt is folytat terepkutatásokat és felfedezi Kőcsétől délkeletre a Kurjácska Gréda őstelepet, amelynek eredményeiről 1896-ban az Erdélyi Múzeum kiadványának különnyomatában megjelent tanulmányában számolt be.
1891-től az EME Orvosi és Természettudományi szakosztályának tagja, ahova dr. Koch Antal geológus ajánlására vették fel. Még Kőcsén él, amikor tagja lesz a Magyar Földtani Intézetnek (csodálatos épület, érdemes meglátogatni) és ebben az időben tartja első előadását a Dél-magyarországi Történelmi és Régészeti Társulat választmányi ülésén, Temesváron. Munkásságában Kuun Géza és dr. Hermann Antal támogatták.
1898-tól az Országos Régészeti és Embertani Társulat rendes tagjává választja. 1895–1920 között az apahidai állami iskola igazgatója. Rendkívül nehéz időszak ez az életében, mert apja korán bekövetkezett halála után özvegy édesanyját és öt ifjabb testvérét részben neki kellett eltartania.
1899 nyarán részt vesz egy régészeti tanfolyamon Budapesten, s ezután önszorgalomból ősrégésznek képezi ki magát. Ugyanebben az évben részt vesz dr. Primics György, az EME ásvány- és földtani őrsegédje vezetésével a Magyar Földtani Intézet indítványozására kezdeményezett tudományos kiránduláson a Vlegyásza hegyvonulat geológiai felmérésére. Erről az útról különösen érdekes útinaplót vezet. 29 évesen tagja lesz a Magyar Földtani Intézetnek, amelynek gyönyörű diplomáját a Sapientia tudományegyetemnek adományoztuk.
1889-ben a közoktatási miniszter a Múzeumok és Könyvtárak Országos Felügyeletének ajánlására 300 forint állami segélyt juttat neki a Szolnok-Doboka, Torda-Aranyos és Kolozs vármegyék őstelepeinek kutatására. Ebből az összegből még ugyanazon év nyarán és őszén felásatta a Tordai-hasadék barlangját, a Dóm ásatásánál előkerült ősemberi koponyákat és egyéb csontokat a budapesti Embertani Múzeumban helyezték el.
Élet Apahidán iskola és kutatás között
1901. július 4-én házasságot köt Hübner Ilona 7 diplomás tanárnővel, és e frigyből négy gyermek születik. Együtt tanítanak Apahidán, ahol nagyanyánknak sokszor kell őt helyettesítenie, amikor tudományos munkássága máshova szólítja el. Rajztanári diplomával is rendelkező felesége sokszor dokumentálta a begyűjtött régészeti vagy etnográfiai tárgyakat rendkívül szép rajzokkal és művészi írással.
Apahida a régi Apáthídja helyén, a Szamos és a Garla patak mentén húzódik, vegyes, négy nemzetiségű község, román, magyar, zsidó és cigány lakossággal. Mindenki tudta, hogy az igazgató igazságszeretete nem tűrt meg semmiféle nemzetiségi, vallási vagy társadalmi megkülönböztetést. Apahidán a tanév fénypontja az év végi vizsga, és az ezt követő záróünnepély volt, rajz- és kézimunka kiállítással, valamint nagy tornabemutatóval egybekötve. A szünidőnek egyaránt örültek a diákok és a szülők is, de legjobban a tanító, aki kezében csákánnyal, hátán hátizsákkal bekóborolhatta a szabad természetet, a Fogarasi-, Radnai-havasokat, a Ciblest, a Gyalui-havasokat. Itt heteket, sőt hónapokat töltött el a pásztorokkal az esztenában, akárcsak jó barátja, Hermann Antal, aki képes volt hónapokig a sátoros cigányokkal kóborolni. Mindketten elsajátították a cigány nyelvet, hogy jobban elnyerjék a népség bizalmát és behatóbban tanulmányozhassák nomád életmódjukat az ősember életének megvilágítása céljából. Nagyapánk ezenkívül autodidakta módon megtanult latinul, görögül és németül is.
Itt idéznék nagyanyánk emlékiratából, akinek a sok gyermek ellátása, nevelése, a nagy háztartás vezetése, a tanári teendők ellátása mellett csodálatos módon jutott arra is ideje, hogy mindvégig segítőtársa legyen nagyapánknak kutatótevékenységében.
„Csodálatos volt az égő, önzetlen lelkesedés, mellyel a tudomány szolgálatába szegődött s minden anyagi segítség nélkül, mindent megvonva magától küzdött és áldozott a nemes cél érdekében. Mivel szótlan, magába zárkózott volt, a köznapi un. társasági életet folytató emberek közül kevesen értették meg s excentrikus bolondnak tartották, aki amint csak tehette menekült közülük ki a mezőre, hegyekbe, erdőkbe.”
Legjobb önfegyelmezés a napirend pontos betartása, írja Apahidán 1900-ban, s az alábbi napirendet állapítja meg magának: Felkelés 6-kor; Öltözködés 6:30; Apródolgok, reggelizés 7-ig; Nyelvtanulás 7–8-ig; Iskolai tanítás 8–11-ig; Olvasás 11–12-ig; Ebéd, apródolgok 12–1-ig; Olvasás: 1–2-ig; Tanítás 2–4-ig; Séta 4–6-ig; Vacsora stb. 6–7-ig; Irodalom 7–10-ig; Lefekvés: 10-kor. Amint napirendet és tízparancsolatot állapított meg magának, úgy volt bevételi és kiadási rendszere és minden hóra költségvetése. Kiszámította, hogyha csak a legcsekélyebb összeget költené is el cigarettára vagy más fölösleges kiadásra, az éveken keresztül mily összeget tenne ki. Így volt csak lehetséges, hogy az így megtakarított pénzből értékes, nagy tudományos könyvtárat szerzett magának, s könyveinek megbecsülését jellemzi, hogy mindent gyönyörűen beköttetett. Könyvtárában annyira otthon volt, hogy a vaksötétben is megtalálta ott, amit keresett. Könyvtárán olvasható jelmondata: „Ein gutes Buch der beste Freund” (Egy jó könyv a legjobb barát). Dicséretére legyen mondva, hogy az önmagának előírt szabályokat egész életén keresztül szigorúan betartotta.
Múzeumteremtés Mátyás szülőházában
Gyakori terepi sétái alkalmával a régészeti és geológiai leletek mellett különös figyelmet fordított az adott tájegység néprajzi jellegzetességeire, tekintélyes gyűjteményt halmozott fel. Később az I. Mihály Király Kulturális Alapítvány (Fundaţia Culturală Regele Mihai I) átvesz 5500 tárgyat etnográfiai magángyűjteményéből, amely tulajdonképpen az alapját képezhette az 1923-tól működő, Romániában elsőként megalakuló Erdélyi Néprajzi Múzeumnak. Ezt megelőzően számos kiállítás alkalmával is bemutatta néprajzi gyűjteményét. 1900 áprilisában a város Mátyás király szülőházát az Erdélyi Kárpát-Egyesület (EKE) rendelkezésére bocsátotta egy néprajzi kiállítás és múzeum megrendezése végett. Nagyapánk a héttagú csapat résztvevője, amelyet a múzeum anyagának összegyűjtésével bíztak meg, és amelynek az akkor 20 éves Roska Márton is tagja volt, később a Szegedről visszaköltöztetett kolozsvári magyar egyetem tanára, az Érmészeti Intézet, illetve az Erdélyi Nemzeti Múzeum Érem- és Régiségtárának igazgatója, aki többek között Orosz Endrének dedikálta az 1942-ben megjelent Erdély régészeti repertóriumát.
1902-ben sikerül megnyitni az EKE Múzeumot, nagyapánk jól megrakott ökrösszekérrel szállította Apahidáról a Mátyás király szülőházába az 1300 darab magyar, román és cigány etnográf tárgyat tartalmazó gyűjteményét.
Itt állandó jelleggel EKE székhely és kiállítás volt, amíg 1935-ben a városi tanács döntése folytán az EKE kiköltözni kényszerül, mely alkalommal egy szekrény alatt talált régi fegyverek kapcsán nagyapánkat, mint EKE-főtitkárt és Szathmáry Ferenc szolgát titkos fegyverrejtegetéssel törvény elé idéznek, de végül sikerül tisztáznia helyzetét.
Kereles Edit
FOLYTATJUK Szabadság (Kolozsvár)



lapozás: 1-5




(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2020
Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék