udvardy frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1990-2006
 

találatszám: 16 találat lapozás: 1-16

Névmutató: Horkai László

1999. július 21.

Nyolctagú csoport indult Tiszabökénybe, hogy segítséget nyújtsanak a kárpátaljai település lakosságának a természeti katasztrófák során megrongálódott házak újjáépítésében. Péter István református lelkész, programvezető reméli, hogy az elkövetkező napokban jelentkezni fognak még fiatalok, akik átveszik majd a stafétabotot. Péter István elmondta, hogy megkeresték Horkay László kárpátaljai református püspököt, aki örült a kezdeményezésnek. Az Ifjúsági Keresztény Egyesület felvállalta a tábor megszervezését. Szeretnék, ha az erdélyi fiatalok megismernék a kárpátaljai körülményeket, és rádöbbennének arra, hogy ha a kárpátaljai magyarok ebben a helyzetben sem hagyják el otthonukat. /Erdélyi segítség Kárpátaljának. = Szabadság (Kolozsvár), júl. 21./

1999. október 26.

A 2200 lelket számláló Kolozsvár-Tóvidéki Református Egyházközség az idén immár másodszor szervez evangelizációs hetet. Kárpátalja református püspöke, Horkay László fog igét hirdetni a tóvidéki magyaroknak. Az evangelizációs hét különleges eseménnyel indult: megszületett az egyházközség óvodája. A templom egyik alagsori termében működő óvodába 24 gyerek iratkozott be - mondta Kozma András lelkész. A Tóvidék Kolozsvár azon régiói közé tartozik, ahol nő a magyarság lélekszáma. /Szabó Csaba: Evangelizációs hét a Kolozsvár-Tóvidéki református templomban Horkay László, Kárpátalja püspöke is a Tóközbe látogat. = Szabadság (Kolozsvár), okt. 26./

2000. január folyamán

A Látó villám-körkérdése: lesz-e a következő évezredben magyar Nobel-díjas? A válaszadók egysíkúak, a mai Élet és Irodalom felfogását tükrözik. Berszán István irodalomkritikus, egyetemi tanár Kolozsvár: figyelembe véve a friss "kanonizációt valószínűleg a Péterek pályázhatnának." Ő Nádas Péterre saccol. Kőbányai János a Múlt és Jövő főszerkesztője, Budapest: Nádas Péter és Konrád György. Balázs Imre költő, a Korunk szerkesztője, Kolozsvár: tippjei Orbán János Dénes és Esterházy Péter körül vannak. Kántor Lajos Mészöly Miklóst és Esterházy Pétert gondolja, de nem tiltakozna Nádas Péter ellen sem. Két évtizeddel ezelőtt még nehezen döntött volna Németh László, Déry Tibor és Illyés Gyula között. Visky András költő /Kolozsvár/ négy nevet említett: Esterházy Péter, Kertész Imre, Krasznahorkai László és Nádas Péter. /A Látó villám-körkérdése. Látó (Marosvásárhely), január/

2000. május 29.

Marosvásárhelyen máj. 21-én fel szentelték az új gyülekezeti központot, a háromszintes épületben 75 férőhelyes ifjúsági terem, 125 személyt befogadó gyülekezeti terem és az emeleten 6 szoba, valamint 25 ágyas bentlakás van. Dr. Juhász András református lelkész kezdte az építkezést 1996-ban, de nem érhette meg a befejezést. A gyülekezeti központ az ő nevét viseli. Az avató ünnepségen megjelent Horkay László kárpátaljai református püspök is. Ez a központ egyike annak a 217 új épületnek, melyet az utóbbi tíz évben az Erdélyi Református Egyházkerületben húztak fel, emelte ki dr. Csiha Kálmán püspök. /Új gyülekezeti központ. = Romániai Magyar Szó (Bukarest), máj. 29./

2000. június 13.

A kárpátaljai Nagydobronyban tartotta idei első ülését a Magyar Református Egyházak Tanácskozó Zsinatának (MRETZS) Sajtó- és Telekommunikációs Bizottsága. Az ülést Horkay László kárpátaljai püspök nyitotta meg, majd Tonk István elnök kifejtette: "úgy érezzük, egy újabb szigetre jöttünk, hiszen Trianon a magyarságot szétszabdalta, s ezért szigetekben élünk." A sajtóbizottság egyik fő feladata, hogy a magyar reformátusságot összetartsa, remélve, hogy a szigetek egyszer földrésszé kovácsolódnak. - Czövek Olivér bemutatta a Királyhágómelléki és az Erdélyi Egyházkerületről készülő térképet. - A nagydobronyi Irgalmas Szamaritánus Gyermekotthont holland segítséggel építették 1995-ben, melyben 59 egészséges és testi-szellemi fogyatékos árva és félárva gyermeket szállásoltak el. - Munkácson a négyszintes gyermekotthon holland és német segítséggel 1997-ben készült el. Működésben-fenntartásban nagy segítséget nyújt néhány amerikai gyülekezet. Munkácson a cigánytelepen Gulácsy Lajos tiszteletbeli püspök mutatta be az épülő templomot /Kárpátalján a negyedik cigánytemplom/, a hozzátartozó tagok pedig a 100. magyar ajkú gyülekezetet alkotják. A gyülekezet a kétezret is meghaladhatja. A vendégek Beregszászon megtekintették a diakóniai központot. - Tiszabökényben az árvíz idején tönkrement házak közül 52 az Erdélyi Ref. Egyházkerület segítségével épül újjá. Megtekintették a 14. századi Árpád-kori templomot, amely Kárpátalja legrégibb temploma. /Somogyi Botond: Látogatás Kárpátalján. Református összefogás az árvákért. = Szabadság (Kolozsvár), jún. 13./

2000. július 8.

Júl. 6-án a Magyar Reformátusok IV. Világtalálkozójának résztvevői református világtalálkozót tartottak Ópusztaszeren, ez volt a találkozó magyarországi zárórendezvénye. Dr. Hegedűs Lóránt dunamelléki püspök beszéde után a világ minden égtájáról érkezett református püspökök együtt celebrálták a hálaadó istentiszteletet azért, hogy a Trianon és a történelmi viharok által szétszórt magyarság Isten segítségével megtarthatta nemzeti egységtudatát. Erről szólott a hívekhez Tőkés László püspök is, kifejtve, hogy a vallásos hit segített a megmaradásban is. A Krisztusba vetett hit a keresztyén magyarokat összetarthatja, és akkor a szekularizációnak, illetve a modern világ ártalmainak sem sikerül megbontania a Trianon óta megőrzött lelki egységet. A püspök Bocskai István testamentumát idézte, melyben a református erdélyi fejedelem arra intette utódait, hogy Erdély és Magyarország egysége érdekében cselekedjenek. "Gyűlj ide népem!" - idézte a püspök Dsida Jenő versét, Isten áldását kérve arra, hogy a magyar ne váljék széthúzó nemzetté. Az istentiszteletet együtt tartották a szétsodródott magyarság egységét jelképezve: Horkay László kárpátaljai püspök, dr. Erdélyi Géza felvidéki püspök, Tőkés László királyhágómelléki püspök, Csete-Szemesi István délvidéki püspök, Forró Sándor kanadai püspök és Medgyesi Lajos amerikai püspök. A többórás rendezvény után a hívek a nagy meleg ellenére tömött sorokban járultak az úrasztalokhoz és vették magukhoz az úrvacsorát. Az istentisztelet végén felolvasták a millenniumi találkozó nyilatkozatát, mely ismételten a lelki és nemzeti egység megőrzésére szólította fel a világban élő magyarokat. A református világtalálkozó eseményei Magyarországon az ópusztaszeri eseménnyel befejeződtek, Erdélyben, a Délvidéken és Kárpátalján folytatódnak a programok: Nagyszalontán például Bocskai fejedelem szobrát avatják, Nagyváradon ifjúsági világtalálkozó lesz, Munkácson, Kassán és Rimaszombaton pedig a helyi reformátusok gyűlnek össze. - Erdélyben a szabadtéri vallásos rendezvények közelében - legyen az katolikus búcsú, vagy református istentisztelet - előszeretettel gyakorlatoztak a román hadsereg harci repülői, illetve helikopterei. A református világtalálkozó idején Ópusztaszeren egy gyakorlatozó MIG 29-es vadászgépe fülsiketítő robajjal többször is alacsonyan körbefordult az emlékpark felett. /Panek József: Református világtalálkozó Ópusztaszeren. = Nyugati Jelen (Arad), júl. 8./

2001. február 2.

Febr. 1-jén kezdődött a Királyhágómelléki Református Egyházkerület rendkívüli közgyűlése, mely semmisnek nyilvánította novemberi határozatát a fegyelmi bizottság felfüggesztéséről. Borzási Gyula fellebbezéséről tárgyaltak, aki a novemberi közgyűlésen felfüggesztett fegyelmi bizottság elnökeként vitatta a határozatot, arra hivatkozva, hogy az a szükséges kvórum nélkül született. Ezt elismerték. Tőkés László megnyitóbeszédében kifejtette, hogy aggasztó a rend és az egység megbomlása, széthúzás, pártosság tapasztalható. Ezután öt református főpap /Hegedűs Lóránd, a Dunamelléki Egyházkerület püspöke, Erdélyi Géza, a felvidéki magyar reformátusok püspöke, Horkay László kárpátaljai református püspök, Márkus Mihály, a Dunántúli Egyházkerület püspöke és Pap Géza, a napokban tisztségébe iktatott erdélyi püspök/ kapott szót, s nagyváradi püspöktársuk kérésére valamennyien az egység megőrzését emelték ki. /Rais W. István, Szűcs László: Egyházkerületi Közgyűlések. Hat püspök szorgalmazta Váradon az egységet. = Bihari Napló (Nagyvárad), febr. 2./

2004. november 18.

Mintegy ötszáz határon túli magyar református lelkész hirdet igét nov. 28-án és dec. 5-én a magyarországi templomokban; erről a Kárpát-medencei Református Generális Konvent Elnöksége döntött a kettős állampolgárságról szóló népszavazás kapcsán nov. 17-én Beregdarócon. Bölcskei Gusztáv püspök, a Magyarországi Református Egyház zsinatának lelkészi elnöke közölte: elsősorban a népszavazás ténye az, amit szeretnének a magyar közvéleményben tudatosítani. A generális konvent vezető testületét a Kárpát-medencei református egyházkerületek elnökségei alkotják. A magyarországi püspökök és főgondnokok mellett a grémium tagja Erdélyi Géza püspök és Koncsol László főgondnok (Szlovákia), Pap Géza püspök és Tonk István főgondnok (erdélyi egyházkerület) Tőkés László püspök (Királyhágómelléki egyházkerület), Horkai László püspök és Szilágyi Lajos főgondnok (Kárpátalja), valamint Csete-Szemesi István püspök és Póth Péter főgondnok (Szerbia- Montenegró). /Református kezdeményezés a népszavazás kapcsán. = Népújság (Marosvásárhely), nov. 18./

2005. november 4.

„A reformáció nem elválaszt, hanem összeköt, hisz megjelenése a katolikus egyház megújulását is eredményezte” – jelentette ki Tőkés László református püspök azon az emlékünnepségen, amelyet hármas évforduló alkalmából rendeztek meg a héten Nagyváradon. A Királyhághómelléki Református Egyházkerület kilenc egyházmegyéjének képviselői a reformáció emlékünnepére, az egyházkerület létrejöttének 85., valamint 1989 utáni újjászületésének 15. évfordulójára emlékezett. A rendezvényen Horkay László kárpátaljai református püspök hirdetett igét. /Balogh Levente: A reformáció összeköt. = Krónika (Kolozsvár), nov. 4./

2006. április 8.

Kovács András Ferenc költő Babérkoszorú-díjat kapott Budapesten. Ez fiatal állami elismerés, először Parti Nagy Lajos és Tandori Dezső mondhatta a magáénak. Megkapták még Bodor Ádám, Spiró György vagy Krasznahorkai László is. Kovács András Ferenc elmondta, hogy vonzódik a klasszikusokhoz, de kedveli a moderneket is. /Nagy Miklós Kund: Akinél bármi megtörténhet. Beszélgetés a Babérkoszorú-díjas Kovács András Ferenccel. = Népújság (Marosvásárhely), ápr. 8./

2006. december 19.

A szórvány gondozásához és megtartásához szükséges hálózatot sok helyen kizárólag az egyházak jelentik – mondta Sólyom László államfő december 18-án, amikor fogadta a határon túli egyházak vezetőit Budapesten. Sólyom László köszöntőjében úgy fogalmazott: különösen a szórványban élők között fordul elő gyakran, hogy az igehirdetés és az evangélium az utolsó kapocs a magyar nyelvhez. A köztársasági elnök emlékeztetett arra: már beiktatása alkalmával hangsúlyozta, hogy az országhatárokon kívül élő magyarság sorsának alakulását mandátuma egyik súlypontjának tekinti, ezért kezdeményezte a határon túli magyarságot a 21. század elején leginkább érintő kérdésekkel foglalkozó konferenciasorozatot. Az elnök a jelenlévő egyházi személyeknek megköszönte a határokon kívül élő magyarok identitástudata és értékei megőrzése érdekében végzett áldozatos munkájukat. A találkozón jelen voltak a négy erdélyi magyar protestáns egyház püspökei – Tőkés László, Szabó Árpád, Adorjáni Dezső, Pap Géza -, Jakubinyi György római katolikus érsek, Tempfli József nagyváradi megyés püspök, valamint a Csete Szemesi István, a Jugoszláviai Református Keresztény Egyház püspöke (Bácsfeketehegy), és Erdélyi Géza szlovákiai református püspök. /A magyar államfővel találkoztak a határon túli egyházak vezetői. = Új Magyar Szó (Bukarest), dec. 19./ Megjelent még: Horkay László (Beregszász) református püspök, Tamás József római katolikus segédpüspök (Csíkszereda), Huzsvár László római katolikus püspök (Nagybecskerek), Pénzes János római katolikus püspök (Szabadka), Dolinszky Árpád evangélikus szuperintendens (Bajsa), Majnek Antal Jenő római katolikus püspök (Munkács), Schönberger Jenő római katolikus püspök (Szatmárnémeti), Bendász Dániel esperes (Munkács), Lángh Endre református püspök (Vinkovci) és Bartal Károly apát (Jászóvár). /MTI/

2014. szeptember 11.

Balázs Imre József: Nem vagyok az a hátradőlős fajta
Költő, író, kritikus, szerkesztő, egyetemi tanár – Balázs Imre József élete ezer szállal kötődik az irodalomhoz. Pedig matekzseninek indult.
Évfolyamelső volt a gimiben a kilencvenes évek elején, mindenki azt várta tőle, hogy a reáltudományok felé igazodik – de mégsem. Balázs Imre József családjából és a könyvekből kapott egy olyan lökést és ihletet, ami az irodalom felé terelte – nemcsak erről, hanem az olvasásról, az írásról is beszélgettünk.
Imre ma még mindig fellapozza gyerekkori olvasmányait, a közelmúlt megértéséhez pedig többek között Dragomán György, Tompa Andrea, Papp Sándor Zsigmond vagy Nagy Koppány Zsolt műveit ajánlja.
Nem véletlen, hogy az irodalmi pályát választottad, hiszen a tágabb családodban több ilyen irányultságú személy is van, illetve volt, többek között színész és költő is. Gyerekkorodban ez mennyire befolyásolt? Mit kaptál a családtól ilyen téren?
Volt alapja ennek a választásnak, az biztos: a nagybátyáim közül ketten, Balázs László és Balázs András is a bölcsészkaron végeztek, sőt, Laci bátyám egyetemi tanárként is a kolozsvári egyetemen maradt, nyelvészként onnan vonult nyugdíjba.
Balázs András a hatvanas-hetvenes években jegyzett fiatal költőnek számított, az ő pályáját viszont kicsit árnyékban hagyta a korai halála. Balázs Éva néném verslemezét és balladalemezét is meg-meghallgattuk, megnéztük az előadásokat, ha Udvarhelyen játszott. Szóval igen, volt egyfajta természetessége a családban annak, hogy ilyesmikkel is lehet foglalkozni.
A gyerek hajlamos abból kiindulni, amit maga körül lát és tapasztal, még ha esetleg később el is szakad attól. Gyorsan hozzátenném azért azt is, hogy gyerekként talán ezeknél a mintáknál is jobban lenyűgözött az, ahogyan a bátyám mai szemmel is zseniálisan morbid képregényeket rajzolt a maga és a család szórakoztatására, különféle vizuális technikákkal.
Indiánok, banditák, űrlények, nagyjából ezek voltak a témakörök. De arra jól emlékszem, hogy még mielőtt írni tudtam volna, már én is képregényeket rajzoltam. Jóval kevésbé zseniálisakat és morbidokat persze, mint a bátyám.
Úgy emlékszem rád, mint aki kölyökkorában sokat is olvasott, ugyanakkor sokat is focizott – akkoriban ritka volt az ilyen gyerek, mert vagy egyik, vagy a másik volt a jellemző...
Ebből a képregény-történetből látszik talán, hogy én teljesen az élvezetből olvasó kategória felől indultam a könyvek felé. Kölyökkoromban a vadnyugati tárgyú könyvek, a Verne-regények, a sci-fik, a Rejtő-regények, a Delfin Könyvek voltak azok, amiket számolatlanul olvastam.
Aztán Fekete Istvánnal és Gerald Durrell-el szépen átcsúsztam A három testőr, A nyomorultak, a Fekete gyémántok és hasonlók terepére, miközben továbbra is imádtam Agatha Christie-t és Isaac Asimovot. A szüleim rengeteg könyvet vásároltak akkoriban, egyfajta csendes reakcióként talán arra, ahogy egyre szűkült Romániában a magyar nyelven történő létezés terepe, s ez Udvarhelyen is egyre érezhetőbb lett. Nem nagyon kellett kimennem a házból ahhoz, hogy jó, nekem való könyveket találjak.
A mából nézve úgy tűnik, rengeteg volt az időnk. Tévét nézni nem nagyon volt miért, az élet ritmusa nagyon ráérős volt, így csetlő-botló koromtól nyolcadikig tényleg szinte naponta fociztunk. Még télen, a hóban is, ugyanis sínadrágban nagyon jó becsúszó szereléseket lehetett végezni!
Ötödik osztály után még fociedzésre is eljártam, az is heti egy-két meccset jelentett, Szávuly Attila vagy Lőrincz Attila vezényletével. Kilencediktől, 1990 után is volt foci, de az életritmus, amiről beszéltem, kicsit más lett...
Zseninek tartottak matekből a nyolcvanas évek végén a korosztályodban, aztán a gimnázium után – a tanári kar egy részének óriási megrökönyödésére – az irodalmat választottad, magyar-angol szakra mentél Kolozsvárra. Mi döntött az irodalom javára?
Erre nincs egyetlen válaszom, mert ez egy fokozatosan érlelődő folyamat volt, pedig még tizenegyedikben is matek- és fizikaversenyekre készültem. Azt hiszem, nagyjából a mi korosztályunk lett az, amelyik a forradalom és az azt követő évek eufóriájában elhitte, hogy bármit meg lehet csinálni, és erre esélyei is adódtak.
Emlékszem, nyolcadikos koromban, 1990 elején egy segélycsomagból egy özönvíz előtti írógép került a házba. Akkor még a fénymásolás ritka luxus volt, de nekem az írógépről rögtön az jutott eszembe, hogy milyen jó osztályújságot lehetne készíteni írógéppel és indigóval. El is készült néhány lapszám, Im-Press címmel, valahol még most is megvannak a mesterpéldányok.
Voltak benne riportok, viccek, dalszövegek, vezércikk... Szóval igazi, rendes lap lett. Dávid Attila, akit most fotósként sokan ismernek a városban, kisinterjúkat készített a lapba egyik-másik osztálytársunkkal, de a Kossuth-sarkon Turbo rágót és eredeti török karórákat forgalmazó árusokkal is.
Szóval tényleg bármi lehetségesnek tűnt. Az angol nyelv is igazi, életszerű vonzást jelentett. Én az iskolában franciát tanultam ugyan idegen nyelvként ötödiktől, de amikor 1990 után megérkeztek a városba az amerikai „native speaker" tanárok, akkor tényleg kinyílt a világ.
Emlékszem, nagyon furcsán néztem Glenna Roukes-ra ezerkilencszázkilencvenakárhányban, amikor egy tanfolyamos angolórán arról beszélt, hogy ők tulajdonképpen alig látnak, használnak készpénzt, hogy a számláit a bankja automatikusan fizeti, hogy bankkártyákat használnak, satöbbi, satöbbi. A kollégájától, Robtól jó kis country nótákat lehetett tanulni gitáron. Ez is nagy vonzás volt.
És persze jött szép lassan az irodalom is, az, hogy a kortárs irodalom is létezik, amelyik beléd nyúl, kifordít, nem hagy békén. S hogy esetleg lehetne írni is efféléket. Én nem lettem ugyan szerkesztője a gimis diáklapnak, az Ébredésnek, de írtam bele néhány ilyen, általában vicces irodalomszerű szöveget.
Utólag kicsit tényleg vakmerő húzásnak tűnik, hogy a kezdő, társalgásalapú angolomra és beható irodalomtörténeti ismeretek helyett inkább az irodalmi érzékenységemre és régi nyelvtanrutinomra alapozva beszálltam a veterán magyarolimpikonok versenyébe az egyetemi felvételin, mert akkoriban még háromszoros túljelentkezés volt a magyar szakon. Elég derekasan helytálltam végül is.
Ha jól emlékszem, te a kilencvenes években, habár ott voltál Kolozsváron, nem voltál benne az Orbán János Dénes, Sántha Attila, stb. nevei által fémjelzett, Cs. Gyimesi Éva által transzközépnek keresztelt irodalmi áramlatban – picit másabbak voltak a verseid, az egész személyiséged... Miért nem kapott el az a hullám?
Néha egy-két év korkülönbség is sokat számít, itt pedig kicsit ez volt a helyzet. A transzközép első robbanásainál még nem voltam személyesen jelen Kolozsváron, az Előretolt Helyőrség első, újságformátumú szériájába sem írtam. De ha megnézed, az 1995. decemberétől kezdődő második, majd a harmadik Helyőrség-folyam szinte mindegyik számában van valamilyen írásom.
Ebben a leosztásban azért nekem inkább a kritikus szerepe jutott, abból jóval kevesebb volt a társaságban, mint költőből. Abban pedig igazad van, hogy a verseim nem igazán passzoltak ahhoz az imázshoz, amelyet a Helyőrség magáról kialakított.
Valahogy azt éreztem, hogy értem ugyan, hogy mivel van baja a Helyőrségnek, mivel vitatkozik, hogy részben igazuk is van, de hogy én sok mindent szeretek abból is, amivel ők vitatkoznak.
Szóval valahogy tágasabb irodalomkép szerint próbáltam berendezkedni az irodalomban, ami azt is jelentette, hogy már elég korán a saját utamat próbáltam járni. De ettől nem igazán tartottam, s most sem tartok. Visszafelé nézve pedig az egy-két év korkülönbségek már egyre kevésbé fontosak.
Az első köteted az Ismét másnap volt 1998-ban. Ez egy verseskötet, amit kezdeti szárny- vagy szájpróbálgatásnak is nevezhetnénk. Milyen fogadtatása volt akkoriban? Nagyot ütött vagy csak megvolt, mint azoknál a popsztároknál az első lemez, ami nem dörrent nagyot?
Verseskötetek ritkán szólnak nagyot, ennek a megjelenése is inkább csendes volt, mint zajos, de szakmai elismerések azért voltak körülötte. Emlékszem, ehhez kapcsolódott az első igazi, felnőtt utam Bukarestbe. Át kellett vennem a kötetért járó írószövetségi díjat.
Ebből az útból néhány kép maradt meg csak, például Balogh József írószövetségi titkár irodája, ahol elképesztő rendetlenségben álltak több évtizedre visszamenőleg folyóiratszámok és könyvek, ő pedig nagyon bátorítóan pislogott ki a vastag szemüvegkerete és sok dioptriája mögül.
És emlékszem egy levezető körre is egy kerthelyiségben, román írókkal, akik közül az egyik, Gheorghe Iova váratlanul és hangsúlyosan azt mondta nekem: „Tanulj meg nemet mondani! Nagyon egyszerű. Csak mondd azt: Nem!" Teljesen váratlan és szürreális élmény volt. De megjegyeztem.
Az egyetem elvégzése után rögtön tanítani kezdtél, majd rengeteg olyan dologgal foglalkoztál, és a mai napig foglalkozol, ami az irodalommal kapcsolatos: szerkesztesz lapot, kötetet, kritikáid jelennek meg, de a versírástól sem szakadtál el, már gyerekvers-köteted is jelent meg. Melyikben érzed magad a legjobban otthon, mit szeretsz a legjobban?
Ezek nem esnek szerencsére nagyon távol egymástól. Vannak köztük látványosabb dolgok, amelyek áttörik a szűkebb szakma köreit, és vannak, amelyek egy hosszú távú építkezés elemei, lépcsőfokai inkább.
Eddig két dolog kapcsán éreztem leginkább, hogy átszakadt a szakmai fal: az egyik az a sorozat volt, amikor a Korunk főszerkesztőjeként a kortárs magyar irodalom legjelentősebb szerzőit hívtam meg Kolozsvárra, és gyakran kétszáznál is többen voltak kíváncsiak rájuk.
Ez biztosan nem a szakma volt, hanem azok az olvasók, akik Nádas Pétert, Bodor Ádámot, Krasznahorkai Lászlót olvasva valami személyes érintettséget is tapasztalnak, az írók sem feszengtek. Jó beszélgetések voltak, azt hiszem.
A másik alapélmény a gyermekversköteteim kapcsán ért. Azt vettem észre, hogy akár ismeretlenek, vagy nem, irodalmárok is meg-megszólítanak, hogy egyik-másik verssel nagyon eltaláltam valamit. Vagy, hogy a gyereküknek esténként folyton egy bizonyos macskás versemet kell felolvasni. Ez számomra azt jelenti elsősorban, hogy van még egy-két élethelyzet, ahol természetes az, hogy az ember verset olvasgat-mondogat, például amikor a gyerekével kettesben-hármasban van.
Csak aztán eltünedeznek az életünkből ezek a természetes helyzetek, esetleg másvalami kerül azokra a helyekre, ahol akár versek is lehetnének. Például dalok vagy dalszövegek.
De visszatérve a kérdéshez, az azért fontos, hogy én a dolgok igazi mércéjét mindig belül keresem, és nem abban, hogy mire hogyan reagálnak az emberek. Ha odabenn rendben vannak a dolgok, akkor nincs baj, bármit érdemes megcsinálni, a jól végzett munka öröme miatt is. Mint amikor az ember jól bever egy szeget a falba, vagy jól hegyez meg a lányának egy ceruzát.
A mai, filológia, illetve irodalom-szakos egyetemistákon mit veszel észre? Többet, kevesebbet, ugyanazt vagy mást olvasnak, mint ti a kilencvenes években?
Mást olvasnak mindenképpen, talán kicsivel több kortárs külföldi irodalmat. Valószínűleg általában kevesebbet olvasnak. Viszont sokkal több jó filmet töltenek le, és néznek meg, mint amennyit mi megnézhettünk a kilencvenes években.
Aki kevesebbet olvas, talán kicsit jobban ki van szolgáltatva a divatoknak, kevesebb a viszonyítási alapja, remekműnek tart esetleg olyasmit is, ami valami más, általa nem ismert műnek a gyöngébb utánzata. Ilyeneket néha tapasztalok. De azt is tudom, hogy egy egészen más életritmus szerint, más impulzusok között élnek azok, akik most jönnek az egyetemre, mint én magam vagy pláne az egykori magam.
Szerintem az a lényeg, hogy az ember olyasvalamivel találkozzék az irodalomban, filmben, színházban, zenében, ami mélyen érinti őt, s aminek a nyomában érdemesnek érzi továbbmenni, és nem áll meg a lenyűgözöttség érzésénél. Ez az élmény-lehetőség pedig nem attól függ, hogy valaki sokat olvas vagy keveset, egyszerűen attól, hogy találkozott-e már ilyesmivel, vagy még csak ezután fog.
Hogyan csinálnál gusztust az irodalomhoz? Itt a nem rendszeresen olvasó felnőttekre, illetve a gyerekekre gondolok. Szerinted is a több mint száz éve íródott művek, az Egri csillagok, A kőszívű ember fiai vagy A Pál utcai fiúk kell, hogy legyenek a kötelező alapolvasmányok egy mai 12-14 éves gyerek számára?
Nem. A felsorolt művek mindegyike azt feltételezi, hogy előtte már rengeteget olvasott a gyerek, aki kézbe veszi őket. Hogy eligazodik régi emberek amúgy nehezen érthető, de általuk láthatóan természetesnek vett szokásai között, nem zavarja őt, hogy furcsán beszélnek, satöbbi.
Én olyan könyveket adnék ennek a korosztálynak a kezébe először, amelyek a sajátjukhoz hasonló világban játszódnak, a sajátjukhoz hasonló korosztályú hősökkel, akik az övéikhez hasonló problémákkal küzdenek. Vannak ilyenek a kortárs magyar ifjúsági irodalomban is, és a fordításban megjelent művek közt is.
Ilyen szempontból már a Harry Potter-sorozat is elvonatkoztatást feltételez, de ott is megvan a jelenre utaló keret, illetve az iskolai, közösségi élethelyzet. A rajzfilmek, filmek, videoklipek kortárs történetei pedig eleve háttérbe szorítják a lassabban hömpölygő történetmesélést. Az ilyen könyvekhez, mint amilyenek például Fekete István könyvei vagy pláne Jókai művei, sok olvasásgyakorlat után lehet esetleg eljutni.
Vannak-e olyan divatos írók, könyvek, amire te azt mondod, hogy „na, azt azért mégsem kellene, mert..." Vagy ez nálad nem így működik?
Engem leginkább azok a könyvek taszítanak, amelyek a gyűlölködés vagy düh irányában próbálnak manipulálni. A nagy összeesküvés-elméletek víziói is zavarnak a könyvekben, ha például egy regény halál komolyan veszi ezeket.
De, ahogy Orbán János Dénes mondani szokta, bár olyan lenne az irodalom helyzete, hogy azzal lehetne elrontani az embereket! Ez most nem az a helyzet, és ebben teljesen egyetértek vele, az irodalom nagy esélye viszont, hogy reflektálhat mindezekre.
Sok székelyföldi család könyvespolcán tízesével sorakoznak a Wass Albert és Nyirő József kötetek, még mindig divatosnak számítanak, holott egy Karácsony Benő vagy Bálint Tibor, nem beszélve Sütő Andrásról vagy Szabó Gyuláról, gyakorlatilag elfelejtődtek. Kinek a feladata a köztudatban tartani ezeket az erdélyi magyar írókat, illetve jó-e az, hogy a könyvesboltok polcain is kiemelt erdélyi írók vannak? Jó-e az, hogy Nyirő József hamvainak újratemetési kísérlete a könyvesboltoknak hoz bevételt?
Mély társadalmi okai voltak Wass Albert vagy Nyirő József sikerének. Az emberek úgy érezték, elvették a saját történeteiket, saját történelmüket. Rajtuk keresztül megpróbálták újra elsajátítani őket. Ez megtörtént, rendben van.
Létezni viszont a jelenben kellene, s közben persze újra lett egy közelmúlt, amelyet meg kellene érteni. Ehhez én Dragomán Györgyöt, Tompa Andreát, Papp Sándor Zsigmondot és hasonlókat olvasnék elsősorban. Vagy akár Nagy Koppány Zsolt vendégmunkás-történeteit.
Az 1989 előtti műveket nem könnyű a köztudatban tartani vagy bevinni őket oda. Az egyetemnek, a középiskolai és általános iskolai tanároknak, a Székely Könyvtárhoz hasonló vállalkozásoknak, digitalizálási programoknak egyaránt vannak ebben feladatai és lehetőségei. Ez hosszú távú projekt, és nem lehet leállni vele.
A múltkor egy sporthorgásztól kérdeztem, hogy saját maga szórakoztatására, vagy úgy egyáltalán szokott-e horgászni, és halat sütni. Most is adja magát ez a kérdés: szoktál-e úgy olvasni, hogy utána nem írsz kritikát az elolvasott műről, nem feltétlenül beszélgetsz egy adott könyvről társaságban, hanem csak magáért az olvasás élményéért?
Igen, ilyenekre is próbálok időt szorítani. Néha újraolvasok egy-egy Delfin Könyvet vagy más gyerekkori olvasmányt is. Vagy vidrás könyvekre vadászok az internetes könyvesboltokban és sürgősen birtokba veszem őket. Ahogy nőnek a lányaim, az ő olvasmányaikkal is próbálok lépést tartani. Vannak jó kortárs gyerek- és ifjúsági könyvek.
Udvarhelyhez mi köt még azon kívül, hogy a szüleid, illetve a testvéred itt élnek? Milyen gyakran jársz haza?
A szüleim, testvéreim, tágabb családom elsősorban: úgy kéthavonta általában hazaugrom rövidebb időre, nyáron több hétre is. De már a lányaimnak is vannak kedvenc helyei, amelyek az én udvarhelyiségem idején esetleg nem is léteztek.
Ők el se tudják képzelni, hogy ha Udvarhelyen vagyunk, például ne menjünk el az Alexandra cukrászdába. És még van néhány ilyen hely, ahol úszni vagy lovagolni lehet például. Van néhány barát, akit mindig megkeresek, ha hosszabban vagyok otthon.
És persze Udvarhely nekem mindig időutazás is. Még megvan a szüleim lakásában a szobám, nagyjából a régi berendezéssel, régi könyvekkel a polcokon. Ez megnyugtató. Közben pedig van egy mások számára nehezen belátható virtuális Udvarhely is a nagyvilágban. Az ember hajlamos számon tartani az egykori és örök udvarhelyiek máshol elért sikereit és egyáltalán, az életét. Az internet erre elég kézenfekvő lehetőség.
Több díjat is kaptál az elmúlt 10-15 évben, pl. a Látó debüt díját pályád kezdetén, három éve pedig József Attila-díjat. Melyik jelentette a legtöbbet? Fontosak a díjak neked, valódi elismerést jelentenek?
Nem a díjakért dolgozik az ember. A díjak olyanok, mint egy beszélgetés, vagy egy beszélgetés lehetősége. Találkoztam például olyan emberekkel díjak kapcsán, akikkel esetleg nem találkoztam volna. Vagy nem tudtam volna meg, hogy figyelnek a dolgaimra.
És egy díj kapcsán mindig történhetnek váratlan dolgok is, mint amilyet a bukaresti írószövetségi díj kapcsán meséltem. De én továbbra is ahhoz tartom magam, hogy a számomra fontos dolgokra elsősorban egy benti mércének kell rábólintania. És nem vagyok az a hátradőlős fajta.
Jelenleg mivel foglalkozol, milyen tanulmányokkal, kötetekkel, mit fogsz szerkeszteni a közeljövőben? A szabadidődben a gyerekeken kívül jut-e idő például a focira? A meccsnézésre? Hát a matekre?
Két-három éve rendszeresebben járok nemzetközi szakmai rendezvényekre, konferenciákra, amiken szürrealista művészetről, irodalomról, a kelet-európai szocializmus perverz és egyben tanulságos kultúrpolitikájáról szoktam általában beszélni.
Most az az izgalmas kihívás és tanulási folyamat számomra, hogy az angol vagy francia szakmai folyóiratok milyen elvárásokat támasztanak egy-egy tanulmánnyal kapcsolatban, igyekszem figyelni és persze alkalmazni bizonyos fogásokat az itthoni dolgaimban is. Tanítok az egyetemen, magyar és összehasonlító irodalommal kapcsolatos tárgyakat. Fontos, hogy képben legyek azzal, ami máshol történik.
Részben és távolról ide kapcsolódik, hogy idén várható egy verseskötetem, mindenféle külső és belső utazások, belül hallható zenék lenyomata, Jung a gépteremben lesz a címe.
A foci mostanában elég rendszertelen, de vannak az egyetemen tradicionális tanár-diák meccsek, és még egyszer sem sikerült kikapnunk a valamivel azért virgoncabb diákoktól! És persze ha jobb csapat jött a kolozsvári CFR-stadionba a Bajnokok Ligájában vagy az Európa Ligában, többnyire ott voltam. A közeljövőben ilyesmi sajnos nem várható.
A matekre viszont előreláthatólag szükség lesz, főleg ha a gyerekek kérdezgetnek valamiket a házi feladatok kapcsán, és néha szoktak is. Mivel a feleségem idegennyelv-szakos volt már az iskolában is, így a matek-kérdések nekem jutnak.
Balázs Imre József
1976. január 9-én született Székelyudvarhelyen. A Tamási Áron Gimnáziumban érettségizett 1994-ben, majd a Babeș-Bolyai Tudományegyetem magyar-angol szakát végezte el 1998-ban. Az egyetem tanára, később adjunktusa lett a Magyar Irodalomtudományi Tanszék munkatársaként.
Kutatási területe a 20. századi magyar irodalom, az erdélyi magyar irodalom, azon belül az avantgárd, 2004-ben védte meg Az avantgárd az erdélyi magyar irodalomban című doktori értekezését. Négy évig a Korunk főszerkesztője volt, rendszeresen publikál kritikát, tanulmányt, esszét, eddig több kritika- és tanulmánykötete, illetve hat verseskötete jelent meg. Felesége Vallasek Júlia, szintén egyetemi oktató, műfordító és irodalomkritikus – két lányuk van.
Katona Zoltán, Udvarhelyi Híradó (Székelyudvarhely)

2016. augusztus 3.

Hogyan lett Kolozsvár a bukott liberálisok pAradicsoma? – Kultúrharc a határokon túl
Az Orbán-kormány 2010-es hatalomra kerülése óta lassan megszűnt az elsöprő balliberális médiafölény, ezáltal a kultúrharc terén is az egyensúly felé mozdultak el az erőviszonyok. A jobboldalon viszont az elmozdulást látva sokan megnyugodtak és leeresztettek, mert azt gondolják, hogy az offenzíva véget ért. És valóban, teljesen hétköznapi dologgá vált Ungár Klára kétségbeesve csapkodó frusztrációin nevetni, az Amerikai Népszavába író Bartus-féle elmeháborodottakra gond nélkül rá lehet mondani, hogy elmeháborodottak, és már azokat sem nagyon érdekli, hogy mit mond Mészáros Tamás, akik még egyáltalán emlékeznek rá. Ugyanakkor még mindig akadnak szép számmal, akik baloldali tojásokból kikelve, szocializmuson és demokrácián átívelve mozgatják a kulturális- és médiaszálakat, és aktívabbak, mint hinnénk. Magyarországon zökkenőmentesen élték át a rendszerváltozást; csak 2010 után kezdett fokozatosan fogyni körülöttük a levegő, ám ők eközben is magabiztosan járnak-kelnek a 20. században bejáratott útjaikon. (A PestiSrácok.hu felvidéki származású újságírójának körképe a balliberális megmondóemberek határon túli nyomulásáról. – A szerkesztőség ugyanakkor nem gondolja, hogy a cikkben felsoroltak kétes közéleti tevékenysége bármiben is befolyásolná a művészi teljesítményük értékét.)
Ezek az utak nemcsak a hagyományokat kigúnyoló és a nemzeti elkötelezettséget nevetségessé tevő módszereket jelentik, hanem a bejárást Nyugat-Európa nagyvárosainak kulturális hálózatába, és ami megdöbbentőbb, a határon túli magyar kulturális körökbe. Egyik sem most kezdődött…
Az 1919-es Tanácsköztársaság bukása után a szellemi kiötlői, pénzügyi támogatói és gyakorlati végrehajtói egyaránt külföldön kerestek menedéket. A módosabbak nyugatnak vették az irányt – így tett például Hatvany-Deutsch Lajos is, aki a vörös terror megszponzorálása előtt egyébként a Nyugat folyóiratba (és Ady Endre borozásaiba) is elég sok pénzt fektetett. Hozzá hasonlóan, sok baloldalinak Bécs, Berlin vagy éppen Párizs jelentette a biztonságos és otthonos közeget, miként jelenti ma is; gondoljunk csak Konrád Györgyre vagy Demszky Gáborra, de ha Fischer Iván ajkán sommás panasz készül megfogalmazódni az Orbán-kormányra, ő is előszeretettel rohan Berlinbe, hogy onnan kiáltsa világgá.
A KÜLHONI MAGYAROK ELSŐ ELSZÉDÍTÉSE
Sok kommunista ugyanakkor csak a frissen elcsatolt országrészekig ment, hiszen már ott sem érhette el őket a magyar igazságszolgáltatás. Erdélyben az erős hagyományokkal rendelkező kulturális élet a régi központok mentén, a román elnyomás ellenére is tovább élt, a kommunisták pedig végig marginális csoport mAradtak. Felvidéken viszont sokkal több kárt tudtak okozni, mert az ottani magyarság elvesztette a térségi központjait, hiszen azok Magyarországon mAradtak (Budapest, Győr, Miskolc), illetve erőszakkal hamar elszlovákosították őket (Pozsony, Kassa), miközben a gazdasági, oktatási és művelődési elitet Magyarországra űzték a csehszlovák hatóságok.
A magyar közösség igazodási pontok nélkül mAradt, ráadásul a magyar nagybirtokrendszer szétverése miatt el is szegényedett, így szinte a semmiből kellett felépítenie magát. Ez már hálás terep volt a kommunista agitátoroknak, akik ott voltak a kulturális életben, és ami még fontosabb, az országos kommunista párt legjobb szavazóbázisává tették a felvidéki magyarokat. Ezzel sikerült éket verniük közéjük és az anyaországi magyarok közé is, ami majd az 1938-as visszacsatoláskor éreztette a hatását. Ekkor a valóban erős kommunista preferenciákkal rendelkező felvidéki magyarok sérelmezték, hogy a Horthy-kormányzat gyakran megbízhatatlan kommunistáknak tartotta őket. Ami pedig mindebben a leginkább figyelemre érdemes, hogy a történelem ismétli önmagát: a posztkommunistákkal kibogozhatatlanul összefonódott balliberális agitátorok újra ott vannak a külhoni magyaroknál.
KULTÚRHARC NÉLKÜL A POLITIKAI HARC SEM NYERHETŐ MEG
A magyarországi ballib értelmiségieket teljes sokként éri, hogy már nem ők irányítják, illetve töltik meg megbízható munkatársakkal az összes médiumot és kulturális intézményt. A kulturális befolyásuk ugyanis eddig politikai rendszereken át ívelt, és tudják, ha ezt képesek megtartani, akkor a nemzeti oldal, minden mostani politikai sikere ellenére, kudarcra van ítélve. A ballibek közéleti téren vívják a kis nevetséges harcaikat a harminc fős demonstrációikkal, ám eközben kulturális téren változatlanul dominálnak, többnyire ők mondják meg, hogy mi kultúra, mi művészet, mi fontos sorskérdés és mi nem az. A színházi világ az egyik legfeltűnőbb terep. Itt még csak egy-két nemzeti irányultságú szereplő tudott beférni a tengernyi baloldali közé, de utóbbiak már ezt sem bírják megemészteni, állandóan cirkuszolnak, megy a hisztérikus „diktatúrázás”.
A jobboldalnak nagyon kevés kulturális és művész „sztárja” van, a határon túli magyarok pedig az ismert magyarországi irodalmárokat és színházakat hívják. Mivel ezek elsöprő többsége baloldali, ők jóformán konkurencia nélkül exportálhatják a külhoni magyarokhoz a megosztó, hangulatkeltő, mindenből erőltetetten politikát csináló és persze ugyanezzel szüntelenül a jobboldalt vádoló irodalmukat, színházukat és társadalomtudományukat. A magyarországi médián szocializálódott külhoni magyarok pedig azt látják, hogy ez jön az anyaországból, ezt gondolják trendinek – hát jóhiszeműen fogyasztják, legyen szó regényről vagy színházi előadásról.
JOBB HÍJÁN BAL
Ha nincs jobboldali kortárs sztáríró, akkor határon túlra is a rögeszmésen politizáló Závada Pált meg Parti Nagy Lajost hívják beszélgetni, megadva nekik ezzel a lehetőséget, hogy gyalázzák kicsit a „nyomasztó”, „diktatórikus” orbáni Magyarországot. Kolozsvár különösen fontos gócpontjukká kezd válni.
„Lehet, hogy most itt jobb élni”
– jegyezte meg Závada egy régebbi író-olvasó találkozón Székelyudvarhelyen, ravaszul hízelgésként tálalva a jobboldali vezetésű Magyarország lejáratását. Délvidéken 1944-45-ben több tízezer magyart mészároltak le válogatott kegyetlenséggel a szerb partizánok, még ezt a traumát se sikerült feldolgozniuk, de máris egy másikkal traktálják őket, hiszen jobb híján Závadát hívják Magyarországról, a három zsidó kereskedő 1946-os, nagykunsági meglincseléséről szóló regénye apropóján.
Parti Nagy biztos benne, hogy az erdélyiek nem szeretik, ha a magyar kormány diktálja nekik, hogy mit kell gondolniuk. Sokkal jobban szeretné ő diktálni:
„Elegük van abból, hogy mindenféle pártközpontokban mondják meg azt, hogy miként és hova kell igazodni, szavazni. És ez a kultúrára is nagyon igaz.”
Parti Nagy Lajos fontos feladatának véli, hogy formálja a közgondolkodást, de tolakodásnak tartja, ha konzervatív emberek teszik ugyanezt.
Mindennek fokozásaként a Marosvásárhelyi Rádióban az a Csáki Judit színikritikus mutatja be állandó rovatban a magyarországi színházi élet újdonságait, aki többek között az Alföldi Róbert Nemzeti Színházból való távozása körüli hisztériakeltésben alkotott mAradandót, majd ő maga is hisztigócpont lett. Természetesen nem is állja meg, hogy ne tegyen kiszólásokat a jelenlegi kultúrpolitikára.
A szüntelenül bújtatva politizáló, baloldali kulturális és művészvilág ágyaz meg annak, hogy a közbeszédbe is átmehessenek a kedvenc témái: a magyarok bűnössége a világháborúkban, a zsidóüldözésben és a cigánygyilkosságokban, a migránssimogatás, meg persze a baloldali kulturális és művészvilágot Magyarországon mindig egy lépéssel kijjebb szorító Orbán-kormányzat állandó gúnyolása és vádolása a demokrácia felszámolásával. Ez a balliberális kör kihasználja, hogy a külhoni magyar közösségek még hajlamosabbak hinni neki, mert nem élték meg testközelből a balliberális ideológia és politikai erők olyan mértékű károkozását, majd látványos bukását, mint a Magyarországon élők.
Marosvásárhely–Budapest–BERLIN
Az erdélyi születésű, de már Magyarországon élő író, Dragomán György ennek a körnek a legújabb üdvöskéje. Magyarországon addig ajnározta a balliberális média, hogy sztáríróvá avanzsált, és már ilyen minőségében járhat vissza Erdélybe, kiokosítani az ottani magyarokat, hogy miről mit kell gondolniuk. Papírforma, hogy a magyarországi baloldal kedvencét a liberális hatalmi elit zsebében levő német sajtó is körülrajongja. Emlékszünk még a cikk elejére, hogy Hatvany-Deutsch Lajostól Demszky Gáborig hova iszkolnak el a magyarországi kommunisták és liberálisok, ha a nemzeti szellemű kormányzás miatt elfogy körülöttük a levegő? Egy rövidke, 1933-45 közti időszakot leszámítva, egy évszázada nagyon otthonosan érzik magukat Németországban.
Azonnal megjelenő német fordítások, dicsőítő Frankfurter Allgemeine Zeitung- és Der Spiegel-kritikák, meleg hangvételű ajánlások szegélyezik Dragomán diadalmenetét – hiába, Konrád György nem fiatal már, időben be kell építeni a köztudatba az utódját. És Dragomán tudja is a dolgát, rögtön belerúg a hazájába:
„(…) nagyon imponáló látni, milyen intenzitással olvasnak a német kritikusok. Alapos és értő elemzéseket írtak, rögtön a könyv megjelenése után. Ez az, ami Magyarországon hiányzik.”
Ráadásul a migrációellenes szövegével ideológiai kihágást elkövető Konráddal szemben, hűséges migránssimogató is. Meg persze kötelezően kockásinges-támogató, ligetvédő és radikális feminista is – elég feltűnő, hogy a magyar kormány ellen ilyen-olyan-amolyan okból lázongó, teljesen különállónak füllentett csoportok mind ugyanabból a fészekből rajzanak ki a Kossuth térre, a Szabadság térre, az Andrássy útra, a Városligetbe vagy épp’ a Kúria elé.
A Der Spiegel Konrád György, Kertész Imre, Esterházy Péter, Nádas Péter és Krasznahorkai László neveit sorjázva dicséri a magyar irodalmat, akaratlanul is ráerősítve, hogy német nyelven csakis elkötelezett liberálisoknak van esélyük bekerülni a kánonba, nekik viszont elég jó. Spiró György ezt így fogalmazta meg hat éve Kolozsváron, egy óvatlan pillanatában:
„Ma nem nagyon függ össze a kritikai és az olvasói fogadtatás – minden attól függ, hogy az író be van-e vezetve.”
Vásárhelyi Mária, a fasizmustól hivatásszerűen rettegő szociológus a Facebookon szólta el magát, hogy mi a felsorolt írók legfontosabb jellemzője:
„Csupa olyan írók, akiket az Orbán-rendszer a nemzet ellenségének kiáltott ki. Szerencsére a világ és minden magyar demokrata nagy magyar íróknak tartja őket.”
Dragomán György ebbe a társaságba érkezik meg hamarosan, árnyékában a feleségével, a magyar baloldali sajtó rajongása miatt országosan (a jobboldali sajtóban is) elismeréssel kezelt költőnővel, a migránsok mellett az egymilliárd forintos vagyonnal rendelkező Budapesti Fesztiválzenekar pénzügyi helyzetéért is aggódó Szabó T. Annával.
A MAGYARORSZÁGI BALOLDAL KÜLHONI AGITPROP OSZTÁLYAI
A Magyarország felől a külhoni magyarokhoz érkező genderideológusok azon dolgoznak, hogy a nemzeti létükben veszélyeztetett kisebbségi magyar százezrek saját kulcskérdéseik helyett a marginális jelentőségű és minimális létszámú szexuális kisebbségekkel foglalkozzanak. A magyar kormányra a szokásos rasszista, fasiszta, stb. jelzőket aggató, közismert baloldali politológus, Lengyel László eközben elmagyarázza az erdélyieknek, hogy az ő hazájuk a kozmopolita nagyvilág, de persze elítéli, ha Orbán fogalmazza meg, hogy hol van a haza. A fáradhatatlan offenzívát azok a helyi médiamunkások teszik teljessé, akik lényegében a magyarországi baloldal külhoni agitprop osztályát képezik.
Erdélyben az őt terhelő rendszeres panaszok ellenére még mindig a Marosvásárhelyi Rádióban dolgozó Parászka Boróka a legtehetségesebb ikonja ennek a törekvésnek. Repertoárja a székelygyalázástól és vallásgyalázástól, a szélsőséges feminizmuson át a migránssimogatásig terjed.
Parászka Boróka erdélyi magyar, aki nem tesz különbséget a migránsok és az erdélyi magyarok között
„Parászka Boróka rádiós propagandát folytat, műsoraiban gyakran manipulál, eltér az igazságtól. Sajtós és rádión kívüli tevékenysége során bizonyos (párt) körök és ideológiák elkötelezett támogatója, a romániai és magyarországi magyar média botrányos szereplője. Olyan témákat és álláspontokat erőltet egyoldalú módon, amelyek hallgatóink többsége számára idegenek és irritálóak”
– írták munkatársai 2013-ban, az ellene benyújtott petíciójukban. Fontosságát jelzi, hogy ekkor a balliberális irodalmárok bensőséges melegedője, az Élet és Irodalom hasábjain védték meg – az ilyesmi nem szokott alanyi jogon járni az egyszerű külhoni magyar újságíróknak… Parászka kitartóan démonizálja Magyarországot, rendszeresen félti attól Erdélyt, hogy túlságosan Magyarország-párti, és ebből szerinte baj lesz. „Szuperképessége” a csúsztatás, hogy bármit képes a székely-román viszonyrendszerrel párhuzamba állítani. Az Európát elözönlő migránsok által követelt segélyek nála egylényegűek az őshonos erdélyi magyarok által követelt nyelvi és önigazgatási jogokkal, a magyar kormány nemzeti öntudatot erősíteni hivatott bármilyen intézkedéséről pedig rendre a magyargyűlölő román nacionalizmus, vagy akár a Ceauşescu-rendszer jut eszébe.
Felvidéken az Új Szó az egyetlen magyar nyelvű napilap, a vele szimbiózisban működő Vasárnap pedig az egyetlen jelentős magyar hetilap. Mindkettő a külhoni magyarokat és az anyaországot egymástól eltávolítani akaró politikai erők szolgálatában áll, de a Vasárnap – magazin jellegét kihasználva – erős versenyző a szélsőséges liberális agymosás, feminizmus, katolikusellenesség és Orbán-fóbia terén is. Emlékezetes, amikor a Parti Nagy Lajos legsilányabb munkái közé tartozó, a magyarokat bőgatyás mucsai parasztnak láttató, kormánykritikus meséket címlapon érezte fontosnak hozni az újság. A székely-palóc kamutájszólásban elmondott, rendkívül kínos produkciónak a 2000-es években sikerült hoznia a ’90-es évek eleji Szatelit humorszintjét, tanúskodva a balliberálisok híres progressziójáról is. A felvidéki magyarok egyetlen jelentős hetilapja ezt ünnepelte körül, a magyarországi baloldali sajtóval tandemben.
FIGYELNI KELL AZ ÚJ FRONTOKRA
Javában zajlik a harc Magyarországon a még mindig bőven balliberális fennhatóságú kulturális és művészeti térért, és minden egyes hangos hisztéria (pl. amikor Alföldi Róbertet nem kirúgták, csak a megbízatása lejártával nem kapott új szerződést a Nemzeti Színház élén) azt jelzi, hogy a kormány betalált.
Ez még jó darabig el fog tartani, és akár több ciklusra is szükség lehet, hogy a konzervatív értékrend üzenetei a balliberális üzenetekhez hasonló súllyal jelenjenek meg a kulturális életben. Eközben a befolyásáért kapaszkodó baloldal új frontokat nyitott a határon túli magyaroknál is, ahonnan váratlan támadások érhetik a jobboldalt, ha nem figyel oda.
Vésey Kovács László
pestisracok.hu

2016. szeptember 15.

Kortárs irodalom a kávéházban
Murányi Sándor Olivér Székelyudvarhelyi irodalmi estjein az előző évadban tizenkét neves szerző fordult meg. A találkozókat megszervező írót a következő évad meghívottjairól faggattuk.
Murányinál a meghívandó szerzők tekintetében nincs műfaji megkötöttség, mint fogalmaz: „műfaj a szépirodalom”. Amit jelenleg tudni lehet, hogy márciusban Bodor Ádám érkezik Székelyudvarhelyre.
„A Kossuth-díjas írónak egyedül Udvarhelyen van éves megszakításokkal tartott beszélgetéssorozata” – mondta Murányi, hozzátéve, hogy idén már hatodik alkalommal jön Bodor Udvarhelyre. Román írókat is megkeresett, akiket idénre vár, hiszen „az irodalom elsősorban nem magyar vagy román, hanem literatúra, és a népek barátságát is szolgálnia kell”.
Filip Floriant – aki már volt Székelyudvarhelyen – és Mircea Cărtărescut is érdemes olvasni a közeljövőben, hiszen ők is meghívást kaptak, ugyanakkor tárgyalások folynak még Röhrig Gézával és Krasznahorkai Lászlóval, de Murányi nagyon várja Erdélybe Nádas Pétert is. Arra a kérdésünkre, hogy tervez-e külföldi írókkal író-olvasó találkozót szervezni, azt a választ kaptuk, hogy „Igen, tájékozódom még az ügyben. Herta Müller Nobel-díjas íróra gondoltam, azon az alapon, hogy mindenki akkora, amekkorák az ébrenléti álmai.”
A minőség az a kritérium, ami alapján Murányi felkeresi azokat a szerzőket, akiket Székelyudvarhelyre invitál kötetbemutatóra vagy beszélgetésre, ebben az olvasók is segítenek neki.
„Az irodalom szubjektív, de akkor is létezik a kánon, a közösen elfogadott nívó” – szögezte le. Általában úgy zajlik a szervezés, hogy „megbeszéljük a fellépővel az időpontot, majd indul az utazás, szállás leszervezése, plakát és sajtóértesítő készítése. Újságírók, fotósok, operatőrök, szálloda- és kávézótulajdonosok segítenek abban, hogy Udvarhely másfél óra erejéig az összmagyar irodalmi világ fontos helyszínévé váljon” – meséli.
Az estek helyszíne rendszerint a G. Café, amely ilyenkor irodalmi kávéházzá alakul, ahol oldottabb hangulatban találkozhat az olvasó a szerzővel, és személyes beszélgetésre is sor kerülhet. Murányitól azt is megtudtuk, hogy a G. Café vezetősége hajlandó áldozni a kultúráért, azaz kifizetik a vendégek fellépti díjait.
Murányi nem szeret különbséget tenni a fellépők között, azonban az elmúlt évre visszagondolva nagy öröm volt számára, hogy márciusban Bodor Ádám – akit az egyik legnagyobb élő magyar írónak tart – itt beszélgetett először nyilvánosan Dragomán Györggyel és Szabó T. Annával. „Ez olyan esemény volt, ami a Budapesti irodalmi közvéleményt is érintette” – fogalmazott.
Mint mondta, az események leszervezésekor leginkább az időpontok egyeztetése okoz nehézséget, hogy az íróknak, költőknek és az olvasóknak is megfeleljen. „Betoppanó író nincs, mert hónapokkal előre rögzítjük az időpontot. Azt szeretem, ha én kereshetem őket” – mondta arra a kérdésünkre, hogy hány író kereste fel azzal, hogy szívesen jönne Udvarhelyre.
Dávid Anna Júlia
Székelyhon.ro

2017. március 7.

Beszélgetés Böszörményi Zoltán József Attila-díjas költővel, íróval
Mindent az íráson keresztül látok
Mikor megkaptam kérdéseidet, Karinthy Frigyes 1938-ban megjelent kiadatlan Naplóját és leveleit lapozgattam. A Nyugat Kiadó és Irodalmi Rt. gondozásában látott napvilágot, Asher Oszkár rendezte sajtó alá, Babits Mihály írt hozzá előszót. Nem emlékszem, mikor került hozzám a kötet, csak arra, hogy predeáli villámban találtam rá újra. Ezt azért említem meg, mert számtalan értékes dolgot gyűjt össze az ember az évek alatt, s ha többlaki, mint magam, hajlamos a feledés bugyraiban elhagyni értékeit. Talán azért is kötődöm annyira Karinthy Frigyeshez, mert gyermekkori olvasmányaim egyik legnagyobb élményét jelentette az Így írtok ti stílusparódia-kötete. Még ma is kuncogva emlékezem, miként szólt Jónás könyvének szerzőjéről, Dante fordítójáról, akit Babits Bihálynak nevezett: Született Szekszárdon: néhány nappal születése előtt ugyanis titkos figyelmeztetéssel rávette édesanyját, hogy utazzék Szekszárdra, nehogy »Szekszárdon Születtem, Színésznőt Szerettem« című leendő versében az alliterációt elrontsák.
- Szeretted az iskolát?
- Aradon, a Kapa (ma Căpitan Ignat) utcai iskolába, a Kilin-akadémián kezdtem az első osztályt. Mindig is szerettem iskolapadban ülni, de soha nem voltam kitűnő tanuló.
A hatvanas évek végén kerültem vissza Aradra, mert hét évig a Kolozsvári Balettintézet növendéke voltam. Ott sem voltam kimagasló táncos, de koreográfusnak, gondolom, jó lettem volna. Kiváló tanároknak örvendhettem: Szántó Andrásnak, Dombi Istvánnak, Valkay Ferencnek, többek között. Életem legszebb és mondhatnám, legmozgalmasabb hét évét töltöttem Kolozsváron. Két színházba jártam, két operába, minden héten kötelezően hangversenyekre, mert Zsizsmann zongoratanárnőm ezt szigorúan megkövetelte. Művészet- és balett-történetet tanultunk, történelmi és karaktertáncot. Két irodalmi kört látogattam, és akkor kezdtem el verseket és novellákat írni. A Napsugár szerkesztőségében Lászlóffy Aladár, Kányádi Sándor, Bálint Tibor, Fodor Sándor foglalkozott velem. A hatvanas évek elején jelentek meg első verseim és karcolataim a fent említett gyermeklapban. Büszkén mutattam osztálytársaimnak, tanáraimnak. Azt hittem, van valami különleges abban, ha az ember írásait kinyomtatják. Sokkal később fogalmazódott meg bennem az a gondolat, hogy nem a dicsőségért írunk, hanem mert valami fontos mondanivalónk van, s ezt – élményt, sorsot, mágiát – másokkal is meg akarjuk osztani. Azt, hogy mit gondolunk minderről, s azokról, akik megélik mindezt. Nemcsak az írást tanuljuk, hanem az írás is tanít bennünket. Nietzsche mondta valahol, ha sokáig nézi az ember az örvényt, egy idő múltán az örvény is visszanéz rá. Az ide vezető gondolat-ösvényeken akkoriban kezdtem el járni.
- Miért nem lettél balett-táncos?
- Apám hét év után kivett a balettintézetből. Szobafestőt akart belőlem faragni, mert az jól keres. Bár ő is íróember volt, remek riporter, annyira megkeserítették személyes tapasztalatai, teljesen kiábrándult az idealizmusból, az álomszerű vágyódásból, sikertelen próbálkozásaiból, fontosabbnak tartotta az anyagiakat, ontológiailag feleslegesnek a művészetet. Nem balett-kóristának, hanem sikeres, jól menő szobafestőnek szeretett volna látni. Végül egyikből sem lett semmi.
Aradra 1968-ban kerültem vissza. Mivel napközben különböző építőtelepeken dolgoztam, a líceum utolsó két osztályát esti tagozaton végeztem a mostani Csiky Gergely Főgimnáziumban. Tizenhét és fél évesen ott is érettségiztem. Nagyon jó tanáraim voltak: Sántha Alajos, Erdélyi Károly, Réhon József, Nagy Olga, Kapostyák Veronka, Amigó Sándor, Steinhübel Magda, Husztik Katalin, Kálnoky Ágnes. Emlékszem, érettségi előtt Jámbor Gyula, az akkori Vörös Lobogó napilap munkatársa – később kollégák lettünk – ellátogatott az osztályunkba, s megkérdezett engem is, mi szeretnék lenni, ha végeztem? Ahányszor eszembe jut ez e jelenet, elmosolyodom, mert akkor egy álmodozó, József Attilát, Radnóti Miklóst, Juhász Ferencet, Nagy Lászlót, Váci Mihályt, Somlyó Györgyöt, Bari Károlyt olvasó siheder górcsövével a világot a költészeten, irodalmon keresztül láttam, nem sejtettem, mennyi megpróbáltatás, küzdelem, csalódás – és valljam be, öröm is – vár rám.
- Miként és mikor kerültél Kanadába?
- Ezt elmondani egy regényt kellett megírnom. A Regálban erről részletesen szólok. Írás közben igen fájdalmas és lélekfárasztó élmény volt újra megtapasztalnom, amit egyszer már átéltem. Igen nehezen haladtam előre a szöveggel. Nem naplót, hanem a valóság és az álom keverékéből fikciót akartam alkotni. Messze elkerülni a személyes tapasztalatot, a traiskircheni menekülttábort, kívülről tekinteni magamra, mintha nem velem, hanem valaki mással történnének a dolgok. Az ámokfutásról, a félelemről, a kilátástalanságról, de ugyanakkor a reményről is akartam szólni. Arról is, hogy a mindenkori politikai hatalom – az én esetemben a diktatúra – ideig-óráig legyőzi az embert, de ha valami csoda folytán szorításából élve szabadul, akkor bizakodhat, remélhet.
Traiskirchenben regisztrálnia kellett a menekültnek. Három lehetősége volt: Amerika, Ausztrália és Kanada. Én minél messzebbre, Ausztráliába akartam menni. A véletlen vagy a sors végül is nem oda irányított, hanem Kanadába.
- Mit csináltál ott, mivel foglalkoztál?
- Calgary-be, Alberta provincia egyik legnagyobb városába kerültem 1984. április 12-én. Éppen véget ért a kőolajboom, nagy volt a munkanélküliség. Mégis sikerült munkát találnom. Igaz, majdnem éhbérért, három dollár húsz cent órabérért sikerült egy városszéli hatalmas szállodában elhelyezkednem. Abban az időben három dollár ötven centbe került egy üveg sör. Adófizető lettem. Beadhattam a kérelmem a családom kihozataláért. Az éj puha teste című regényemben Tamás alteregóm tapasztalatait írom meg. Az ő sorsát alakítom, mintha az enyémet.
Szeptemberben azonban tovább kellett állnom, mert bizonytalanná vált munkahelyem, s nem akartam, hogy nekem mondjanak fel, inkább én adtam be a felmondásomat. Kegyetlen, gazdaságilag labilis világban éltem. Megtörtént egyszer, hogy munkába menet, a szemközti járdára egy test zuhant. Valaki levetette magát a tizedik emeletről, mert a gazdasági válságban mindenét elvesztette. Ezt és azt is, hogy ki volt az illető, másnap az újsághírből tudtam meg.
Tehát felmondtam, és Torontóba autóztam egy lengyel családdal, a tulajnak volt gépkocsija, de nem volt jogosítványa. Nekem igen. Emlékszem arra a szeptemberi napsütötte délutánra, amikor megérkeztünk, a Concord szuperszonikus gép tartott bemutató repülést a város felett, este pedig Brian Mulroney, a Kanadai Progresszív Konzervatív párt színeiben az ország 18. miniszterelnöke lett. Ettől a naptól kezdve felfelé ívelt a pályám. Hat dollár ötven centes órabérrel munkát találtam egy autóalkatrészeket gyártó Magna-leányvállalatnál. A következő évben, nagy szerencse folytán megérkezett családom is. Ugyanis a szocialista Romániának a Most Favored Nationstátusáért teljesítenie kellett a kivándorlási kvótát, így feleségem és Melinda lányom több ezer más szerencsés emberrel együtt gyorsított eljárással elhagyhatta az országot. Később munkahelyet cseréltem, egy Chevrolet-Oldsmobile autószalonban kereskedő, majd menedzser lettem. Beiratkoztam a York Egyetemre, melyet négy év után el is végeztem. A Torontói Magyar Ház rádióadásait szerkesztettem és vezettem három évig, majd a Canadian Broadcasting Corporation nemzetközi rádió magyar adásának torontói tudósítója voltam. Az egyetem elvégzése után (1991) marketingcéget alapítottam.
- Mikor jöttél vissza, miért?
- Nyáron, 1991-ben vettem a bátorságot, hogy visszatérjek Aradra. Anyámat, apámat, testvéreimet látogattam meg. Mondanom sem kell, hogy a kürtösi állomásra érkezve torkomban dobogott a szívem, s csak akkor nyugodtam meg kissé, amikor a vonat újra elindult. Nem tartóztattak le! Az év decemberében, László öcsémmel kft.-t alapítottam, s Tungsram-termékek kereskedelmével kezdtünk foglalkozni. Akkoriban a romániai fényforrásgyárak szegényesen látták el a hazai piacot, mert kifizetődőbbnek tartották majdnem egész termelésüket külföldön értékesíteni, mivel a kapott valuta beváltásával, az évi öt-hatszáz százalékos infláció mellett, jobban tudtak gazdálkodni. Az első áruszállításunkon tizennégyezer dollárt kerestünk. A következő tizennégy hónap alatt készpénzben és áruban több mint kétmillió kétszázezer dollár hasznunk volt. Ebből vettük meg Bukarestben a csőd szélén álló, a Phare-programban felajánlott Electrofar lámpagyártó céget. Ebből lett aztán a Luxten Lighting Rt. Csodálatos évek voltak. Megtanultam a fényforrásgyártás technikáját, gépeket vettünk, a nemzetközi piacon a világ legnagyobb lámpagyártó cégeivel versenyeztünk. Megvettük a temesvári AEM mérőműszereket gyártó vállalatot. Rendkívül tehetséges mérnökökkel, munkásokkal dolgoztam együtt, olyan technikai megoldásokra és bravúrokra voltunk képesek, amelyekre ma is büszke vagyok.
- Honnan a mecénási ötlet?
- Torontóban azt láttam, hogy a szórványban, kisebbségben élő magyarok szívesen mennek egy olyan központba, mint a Magyar Ház. Innen született a Jelen Ház ötlete. Januárban volt tizenhat éve, hogy átvettük. Kimondottan kulturális központnak gondoltam, nyomdával az alagsorban, de menet közben változtak a dolgok, azért lett terasza, vendéglője, multifunkcionális, esküvőknek, keresztelőknek, más rendezvényeknek otthont adó terme. Színházat is indítottam, de megfúrták, sőt még ország-világ előtt meg is feddtek érte, mondván, ne összpontosuljon túl sok kulturális erő a kezemben. De ugyanazok, akik ellenem gondoltak, nem nyúltak a zsebükbe, amikor a Jelen napilapot kellett volna megmenteni, nagy gálánsan rám bízták. Ezt nem rosszallóan mondom, de ha már erről esett szó, nem álltam meg, hogy meg ne jegyezzem. Tizennyolc éve finanszírozom a Nyugati Jelent. Kezdetben nagy erővel, sok pénzzel fogtam munkához. Újságíró kollegáim segítettek, tanáccsal, sok-sok, nagyon sok munkával, egyéni áldozattal. Az, hogy ma is van Aradon napilap, az ő önfeláldozásuk nélkül nem sikerült volna. Tizenhatodik évébe lépett az Irodalmi Jelen. Önálló, országhatárokon túllépő, irodalmi-kulturális havilappá nőtte ki magát. Digitális kiadása naponta frissül, havonta két nyomtatott száma lát napvilágot. Az egyik a Nyugati Jelen nyolcoldalas irodalmi melléklete, a másik könyvformátumú, 120-150 oldalas irodalmi lap. Igen, mindez pénzbe kerül. Az évi kiadások kis részét vendéglátói tevékenységünkből fedezzük, a többit én állom. Ez évi százhúsz-százharminc ezer eurót tesz ki, de ez az összeg nem tartalmazza a Jelen Ház állandó karbantartási-fejlesztési költségeit. Tehát itt haszonról nem is beszélhetünk. Szívesen költekezem, hiszen az Isten megajándékozott, nekem is kötelességem ebből a magyar közösségnek valamilyen formában adni. Nem tudom, hogy a város magyarsága mennyire becsüli ezt, de gondolom, nem teszek kedvük ellenére.
- Miért váltál meg gyáraidtól?
- Ebben is van valami sorsszerű, amit én egyéni tragédiaként éltem meg. A hivatalos, újságokból ismert verzió szerint 2003 decemberében eladtam a részvényeimet a gyáraimat menedzselő kollégáimnak potom tizenöt millió dollárért. De ez a változat nem tartalmazza azt a tényt, hogy negyvenhat millió dollárnyi nekem járó osztalékot nem vettem fel, valamint azt sem, hogy részvényeim harminchét százaléka, a gyárak és ingatlanok piaci értéke barátok között is negyvenmillió dollárt ért. A bibliai Jóbbal együtt elmondhattam, Isten adta, Isten vette el.
- Ekkor tértél vissza az irodalomhoz?
- Igen, ez volt az a fordulópont, amikor felhagytam az üzleti élettel, s visszatértem első szerelmemhez, az irodalomhoz. Eleinte igen nehezen fogadtattam el környezetemmel a paradigmaváltást. Mindenki gyárosként ismert, s nem mint versfaragót. Bebizonyosodott, az irodalom is olyan mesterség, amelyet sokáig kell űzni, hogy megismerjenek. Vannak szerencsések, akiknek egy csapásra ez sikerül. Én ennek ellentéte vagyok. Nagyon sok munkával kevés babért szereztem. Talán azért is, mert későn, majdnem ötvenöt évesen kezdtem el újra. Amit valamikor úgy hittem, megtanultam, újra kellett tanulnom. Léteznek őstehetségek, én nem tartozom közéjük. Tizenkét év alatt három regényt, két novellás-, hét verseskötetet írtam. Díjakat is kaptam. Az éj puha testéért Gundel-díjat. Krasznahorkai László és Grecsó Krisztián elől vittem el a trófeát. Szinetár Miklós a díjátadón elismeréssel szólt regényemről. A temesvári Romániai Írók Szövetségétől is két kitüntetést kaptam, József Attila-díjat is az elmúlt években, s irodalmi munkásságomért a Magyar Köztársaság Érdemrendjének középkeresztjével ajándékoztak meg.
- Tudtommal külföldön is kiadták regényeidet.
- Az első román nyelvű verseskötetem, O sumă de sonete (Szonett-csokor) Șerban Foarță és Gábos Ildikó fordításában jelent meg. Ildikó fordította románra két regényemet, Az éj puha testét és a Regált is. Mindhárom a temesvári Brumar Kiadónál jelent meg. Idén, szintén Gábos Ildikó fordításában Fum (Füst) című novelláskötetem van a nyomdában. Kanadában a torontói Exile Editions kiadásában angol nyelven, az amerikai Sohár Pál fordításában a Far from nothing (Vanda örök, Gondolom, hogy létezem) című regényem jelent meg. Dublinban pedig két évvel ezelőtt Club at Eddy’s Barcímmel Az éj puha teste látott napvilágot. Megjelenésekor a londoni Goodreads legnépszerűbb könyvismertető honlapon a hónap legjobb könyve elismerést kapta. Oroszországban három regényemet adták ki Jurij Guszev fordításában. Franciául Manolita Dragomir-Filimonescu átköltésében a párizsi L’Harmattan Kiadónál La peau du rien (A semmi bőre) című verskötetem jelent meg, tavaly pedig Németországban a hallei Mitteldeutscher Kiadó gondozásában, Hans Henning Paetzeke fordításában Regál c. regényemet adták ki In den Furchen des Lichts ( A fény barázdáiban) címmel.
- A verset vagy a prózát szereted jobban?
- Mindkét irodalmi műfajnak megvannak a kihívásai. Nagyon kevésszer fordult elő velem, hogy regényírás közben verset írtam, s ez fordítva is igaz. Ha az ember benne él a regényben, akkor csak azzal foglalkozik, egész léte a történet körül forog. A regényt írja az ember, s aztán azt veszi észre, hogy a regény is írja az író életét. Amolyan máraisándoros szindróma ez, mágia, amely rátelepszik gondolataira, cselekedeteire, egész életére. Miközben az író alakítja szereplőinek életét, azon kapja magát, hogy ők is befolyásolják a sajátját. Átveszik rögeszméit, töprengéseit.
A vers is külön világ. A forma pedig meghatározó szerepet játszik benne. Szerintem nincs olyan, hogy modern költészet. Csak egyféle költészet van, s az maga a költészet. Persze kirándulni minden műfajban lehet, bejárni a magaslatokat, és mély szakadékokba zuhanni. A repülés, a zuhanás maga az élet. S ezzel lehet játszani, bíbelődni, fontoskodni körülötte. Az író meghatározza művét, de műve is visszahat rá. Kohézióban, szimbiózisban élnek.
- Prózai világunkban van-e létjogosultsága a lírának?
- Mindennek van létjogosultsága, aminek értelmes haszna van. A versben is éppúgy lüktet a gondolat, mint a prózában. Ha eszközökben, formában különböznek is egymástól, üzenetben kéz a kézben járnak. Az ember azért olvas, hogy olyan világokat, tájakat ismerjen meg, ahol előtte nem járt. Egzotikumaiban, látásmódjában a jó irodalom nemcsak szórakoztat, de ugyanakkor munkát is ad. Az olvasásnak, az írásnak rituáléja van, szentsége, törvénye és szabadsága. Van, aki nem szereti Dosztojevszkijt, például, vagy Thomas Mannt, urambocsá’ Krasznahorkai László regényeit. Nem a műben van a hiba. Az olvasónak be kell fogadnia az írást, rá kell hangolódnia, be kell lépnie abba a világba, mely előtte kitárul. Ha ez valamilyen okból nem sikerül, újra kell próbálkoznia. Ezért minden műnek több olvasata van, s ez függ a befogadó lelki, nyugalmi, érzelmi és értelmi állapotától.
- Milyen a viszonyod pályatársaiddal?
Sajnos keveset élek otthon, Erdélyben és Magyarországon. Monaco és Barbados között ingázom. Messze esem a magyar irodalmi történésektől, így szereplőitől is. Ez az önkéntes száműzetés, elszigeteltség sokszor rányomja kedvemre a bélyegét. Az ember barátokat csak úgy tud szerezni, ha közöttük él, együtt szívja velük a levegőt. Könyveiket, megjelent dolgaikat olvasom, de kevés alkalmam van arra, hogy nyugodtan el is beszélgessek velük. Pedig nekem, a tollforgatónak, erre is szükségem volna. Így csak sok olvasással mérem az irodalom pulzusát.
- Példaképeid?
- Weöres Sándor, Orbán Ottó, Kányádi Sándor, Lászlóffy Aladár, Nagy László, Pilinszky János, Ágh István, Csoóri Sándor. De folytathatnám.
- Vannak igazi barátaid?
- Szerintem az igazi barát az, aki jóban-rosszban veled van. E kritérium szerint igen, vannak barátaim.
- Szereted az embereket?
- Igen, nagyon szeretem őket. Mindenkiben elsősorban a jó tulajdonságokat keresem. Hiszek nekik, és hiszek bennük. Ez velem született tulajdonság. S ez az évtizedek során sem változott, még akkor sem, ha sokan bántottak, becsaptak, elárultak és megtagadtak. De a sértődöttség és a keserűség soha nem hatalmasodott el rajtam, felül tudtam kerekedni ezeken az érzéseken, nem hagytam, hogy befolyásolják az emberek iránti szeretetemet.
- Sok irigyed van?
- Hát irigylésre méltó vagyok én? Éppen olyan esetlen vagyok és kiszolgáltatottja ennek a világnak, mint bárki más. Soha nem voltam irigy, így el sem tudom képzelni, milyen annak lenni. Ha meg kéne írnom ezt az emberi érzést, nem tudnám hitelesen visszaadni. Tanulmányoznom kéne, olvasnom erről.
- Politikai beállítottságod? Vonz-e valamelyik politikai irányzat?
- Volt életemnek egy időszaka, amikor úgy éreztem, tévedtem, amiért egyik politikai párthoz sem csatlakoztam. A gazdasági erőt a politikai kötődések és szövetségek erősítik meg, a mindenkori társadalomban a politikának mindig meghatározó szerepe volt és van. A politikai erők határozzák meg, mi történik az egyénnel, függetlenül attól, hogy benne van-e valamelyik irányzatban. Ezt a valóságot, sajnos későn ismertem fel. Az én esetemben az érzelmi kötődések mindig túlsúlyban voltak, nem tudtam megalkudni, a cél érdekében feladni erényt, erkölcsöt. Hittem saját képességeimben és erőmben. De ez nem elég a sikerhez. Ehhez barátok, szövetségesek, kötődések, s nem utolsósorban támogatók kellenek.
- Vallás, hit? Egy írónak szüksége van-e Istenre?
- Nem tudom, ki hogyan van vele, de nekem mindig szükségem volt egy metafizikai erőre, mely mellém áll, és megsegít. Tavaly a British Airways menetrendszerű járatán ültem. Londonban szálltunk fel, s Barbados felé tartottunk. Egy órája repültünk, amikor arra figyeltem fel, hogy a gép hirtelen balra kanyarodik. Éreztem, hogy valami rossz történt. Szaladtak a gép szűk folyosóin a légi kísérők. Percek múlva a kapitány bejelentette, hogy kigyulladtak a gép áramellátó csatlakozói, kényszerleszállást kell végrehajtania. Ilyenkor sok minden megfordul az ember fejében. Olyan ez, mint mikor a halálraítélt arra vár, jóváhagyták-e kegyelmi kérelmét. Nem Istenhez kell imádkozni, hiszen ő már eldöntötte, élsz-e, halsz-e. Valami hasznosat kell cselekedni. Gondolkodni. Csak a jóra gondolni.
Verseimben sokat foglalkozom Istennel. Már csak azért is, mert fontos tisztáznom kapcsolatunkat. Tudom, amíg bennem él, s gondolom, hogy van, szükségünk van egymásra. Nekem, hogy magam mellett, bennem érezzem, neki, hogy jól érezze magát bennem. Sohasem félni akartam Istentől, hanem bízni benne. Bízni, hinni egy olyan erőben, mely bármennyire is kézzelfoghatatlan, bennem lakik.
- Érdekel az ezotéria? Hiszel a földönkívüliekben?
- A lélek misztérium. Olyan energiát képes kibocsátani, amely nélkül elképzelhetetlen a belső bolyongás. A gondolat olyan mélyre merészkedik, s olyan különleges utakat képes bejárni, csoda, hogy az ember ép ésszel megússza ezeket a kirándulásokat. A gondolat segíti a lelket az utazásban. Lehetőséget, teret, időt, erőt, tudást kölcsönöz neki.
Természetesen, a Földön kívül élnek más, értelmes lények is. Ennek bizonyosságát eddig eldugdosták előlünk, de előbb-utóbb elismert tény lesz. Nincs miért félnünk más, magasabb rendű civilizációktól. Ne a rémület kerítsen hatalmába, hanem a remény, hogy olyan valakik jönnek, akik nem feltétlenül rosszat akarnak nekünk. DNS-ünk meghatároz, gúzsba köt bennünket. Ezért képtelenek vagyunk hosszabb űrbéli utazásra. De ha ezt az „apró” hibát kiküszöböljük, s öngeneráló energiaforrást fedezünk fel, talán mi is évekig utazhatunk az űrben.
- Milyen a viszonyod a reáltudományokhoz?
- A filozófia (ebből szereztem diplomát) nem reáltudomány, de a logikának nagyon sok köze van a matematikához. Wittgenstein is a nyelv logikai, matematikai kötődését, hasonlóságát vizsgálta. A szillogizmusok is egyféle számtani képletek. Bár állíthatunk velük valótlant is. Például: A ló állat. Minden állat gép. Konklúzió: A ló gép.
Logikailag ez rendben, csak a második premisszának az állítása hamis. Ezért a konklúzió is hamis, empirikus tapasztalatunk is ezt támasztja alá.
Gyáraimban meg kellett tanulnom a vákuumtechnikát. A fényforrások gyártása ezen alapszik. Egyszerű volt, hiszen a fizikát is a logika működteti. Itt is a törvények, szabályok, kivételek diktálnak.
Verseimben másként működik mindez, hiszen szerepet játszom, alteregómmá választom például az olasz atom- és kvantumfizikust, Ettore Majoranát, aki megfejtette az atombomba előállításának titkát. Siheder koromban olvastam Leonardo Sciascia oknyomozó riportját, amelyben Majorana eltűnését, netán halálának körülményeit próbálta tisztázni. Három irányban nyomozott. Egy: a németek elrabolták. Kettő: öngyilkos lett, a tengerbe vetette magát. Három: valamelyik olaszországi kolostorban bujdosik. Tavaly röppent fel a hír, hogy végül is Majorana kolostorban hunyt el. Nos, az ő titokzatos személyét választottam hasonmássá, az ő nevében írtam a Majorana-verseket. Ami pedig Nicola Tesla zsenijét illeti, egyetlen verset szenteltem neki, a Nicola Tesla fehér galambját.
- Elfogadod a másságot?
- Regényemben, Az éj puha testében a betétregény éppen erről szól. A Vörös Lobogó napilapnál volt egy kollégánk, Kovács Sándor, akit mássága miatt ítéltek el, s zártak börtönbe. Innen vettem az ötletet, ezt dolgoztam fel. Nagyon sokan nem szerették ezt a részt, nem volt türelmük végigzongorázni a sok történést, szereplőt, talán bántó részleteket. Nekem is kutatnom, olvasnom kellett ahhoz, hogy ezt a történetet megírjam. Detektívregényhez hasonló, de mégis, mennyi minden más, emberi van benne. A másság természeti baleset. Senki sem tehet arról, hogy génjeibe hiba csúszott. Manapság, amikor mindenki nyíltan, talán kockázatmentesen bevallhatja szexuális preferenciáját, a témával nyitott kapukat döngetünk. Az más kérdés, hogy fiatalokat szexuálisan ma is el lehet téríteni, meggyalázni, boldogtalanná tenni. Ezzel nem értek egyet. Vádolom a mindenkori társadalmat gyengeségéért, határozatlanságáért, erkölcsi elégtelenségéért.
- Gazdag ember vagy? Boldog?
- Tudásban, érzelemben, egészségben lehet az ember gazdag, illetve szegény. Mindhárom, ha egyensúlyban van, bizonyos boldogságot kölcsönöz. Nehezen tudok öröm nélkül élni. Az öröm megszerzése, birtoklása kihívással jár. Azt nemcsak megszerzi az ember, hanem adja is. Az örömért áldozatot kell hozni. Az öröm kockázattal jár. Az öröm nem egyenlő a boldogsággal. De a boldogságban benne van az öröm is. Aki örülni tud, boldog is lehet.
- Szeretsz olyan interjút adni, amelyben nem irodalmi munkásságodról van szó?
- Bármit kérdezel, úgyis az irodalomról beszélek, vagy ahhoz kanyarodom vissza. Mindenről az jut eszembe.
Juhász Béla
Nyugati Jelen (Arad)

2017. április 4.

A most megjelent Tőkés László-breviárium bemutatójáról
A Tőkés László Alapítvány kuratóriumának rendezésében tartották meg Kisvárdán április 2-án a Hit és nemzet – Tőkés László breviáriuma című könyv díszbemutatóját, egybekötve a névadó születésnapi köszöntésével – közölte az erdélyi EP-képviselő sajtóirodája.
Az 1989 őszén, még a Ceaușescu-diktatúra bukása előtt létrejött, Temesvár üldözött lelkipásztora iránti szolidaritásból és mellette való kiállásként Tőkés László nevét felvett alapítvány számos jó ügyet támogatott az elmúlt bő negyedszázad során, s ezen felül évente kiosztja a Tőkés-díjat a nemzetszolgálatban jeleskedő személyiségek valamelyikének.
A kisvárdai alapítvány kuratóriuma az önkormányzattal karöltve szervezte meg az ünnepi köszöntést és könyvbemutatót, amelynek helyszínéül a református templom szolgált, keretéül pedig a vasárnapi istentisztelet. Százvai László lelkipásztornak a 71. zsoltár alapján tartott igehirdetését a nyilvános és ünnepélyes kuratóriumi ülés követte, amelyet Papp Angéla kuratórumi tag vezetett le. Elöljáróban köszöntötte a megjelent egyházi és közéleti méltóságokat, mindenekelőtt Tőkés László püspököt és családjának jelenlévő tagjait, továbbá Tilki Attila és Vinnai Győző országgyűlési képviselőket, Baracsi Endrét, a Szabolcs-Szatmár-Bereg megyei közgyűlés alelnökét, Leleszi Tibor kisvárdai polgármestert, Lengyel Szabolcs kuratóriumi elnököt és kurátortársait, a gyülekezetet és az érdeklődőket. Nem utolsó sorban pedig Szabó Ferenc vezérigazgatót, presbitert, a Tőkés László Alapítvány kuratóriumának tagját, aki nagy szerepet vállalt a most megjelent díszkötet létrehozásában. A reformáció 500. évében kiadott breviárium jórészt magának Tőkés Lászlónak az írásaiból, beszédeiből, rádiós igehirdetéseiből, valamint ezek mellett róla szóló és hozzá intézett textusokból nyújt egy átfogó, mégis szűknek mondható válogatást úgy, hogy a teljes eddigi életpályára és életműre koncentráló, ezeknek összetettségét bemutató, fotódokumentumokkal ellátott gyűjteményből kirajzolódjon annak az embernek a képe, akit egyik méltatója a hit és a nemzet hősének nevezett.
Az Ady Endre verseivel és Buhály József festőművész illusztrációival gazdagított kötetet Jánosi Zoltán irodalomtörténész szerkesztette az általa kiválasztott szövegekből, grafikai-képi megjelenítése Farkas Ernőt dicséri, a kiadói hátteret a Magyar Napló biztosította. A szerkesztők hozzászólásukban kifejtették: egy olyan kiadványt igyekeztek letenni az olvasók asztalára, amely legfőképpen Tőkés László 28 évi küzdelmeit és munkáját hivatott bemutatni. Az ötletadó, kezdeményező Szabó Ferenc a saját indítékairól beszélt, Buhály József pedig a művészetek mecénásaként is méltatta az ünnepeltet, akit a továbbiakban többen is köszöntöttek 65. születésnapja alkalmából. Tilki Attila a kor meghatározó politikusának és egyházi elöljárójának nevezte a Királyhágómelléki Református Egyházkerület előző püspökét, aki egy évtizede európai parlamenti képviselőként is tevékenykedik, miközben továbbra is az erdélyi magyarság ügyének fáradhatatlan harcosa. Néhányan, mint például a kisvárdai polgármester, a rendszerváltozáskor szerzett élményeiket is megosztották a hallgatósággal, hiszen volt idő, amikor Tőkés Lászlóra és Temesvárra figyelt a fél világ. Lengyel Szabolcs illőnek tartotta, hogy a püspök nevét viselő alapítvány történetét és munkáját is vázolja, a kuratórium nevében pedig a jelen lenni nem tudó Tófalvi Zoltán köszöntötte egy esszészerű, „hazulról haza” küldött levélben az ünnepeltet. Végül a szolgatárs, Százvai tiszteletes méltatta azt, aki református lelkészként és püspökként egyházának egyik prominensévé vált.
A köszöntésekre és méltatásokra adott rövid válaszában Tőkés László elsődlegesen a kisvárdai polgárok 1989-beli kiállását idézte fel hálatelt szívvel, valamint az 1990. februári emlékezetes fogadtatását az itteni református gyülekezetben és lakóközösségben. Méltatta az őt nevében is megtisztelő alapítvány létrehozását és nemzetépítő tevékenységét, köszöntötte a jelen lévő Horkai László nyugalmazott kárpátaljai református püspököt, megemlékezett elődeiről, szüleiről, harcostársairól, mindazokról, akik a szolgálat és hivatás egységében erőt adtak neki ahhoz, hogy elvégezze a Teremtő által reá szabott feladatokat. A helytállás és az erkölcspolitika, a kitartó közösségépítés és a nemzetvédelem jegyében végzett munkából minden cselekvőképes embertársunknak ki kell vennie a részét – biztatott végül mindenkit a püspök, mielőtt az Úr áldását kérte volna a jelenlévőkre.
itthon.ma/kult



lapozás: 1-16




(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2020
Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék