udvardy frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1990-2006
 

találatszám: 7 találat lapozás: 1-7

Névmutató: Müteferrika, Ibrahim

2007. május 22.

Ibrahim Müteferrika, alias Székely Ábrahám, az Oszmán Birodalom első világi nyomdájának alapítója emlékére készülnek szobrot állítani Rodostóban. Az erről szóló hírt Beder Tibor nyugalmazott földrajztanár, törökországi utazó és a török–magyar rokonság megszállott kutatója hozta el Dévára, ahol május 20-án, vasárnap részt vett a Szent Ferenc Alapítvány marosnémeti rendezvényén, majd a Téglás Gábor Iskolacsoport diákjainak mesélt törökországi élményeiről. A kolozsvári születésű Székely Ábrahám a Thököly Imre-féle felkelés nyomán menekült Törökországba, ahol iszlám hitre tért és diplomáciai munkát kapott a portán, többek közt Rákóczi tolmácsaként tevékenykedett. 1729-ben alapította meg az Oszmán Birodalom első világi könyvnyomdáját, ahol 17 év alatt huszonhárom kötet látott napvilágot, többnyire csillagászati térképek, atlaszok, természettudományos, hadászati, nyelvészeti és egyéb kiadványok. Az 500 és 1500 közötti példányszámban nyomtatott művek ma már könyvészeti ritkaságok. A nyomdász emlékét Törökországban ma is több szobor őrzi, de magyar kötődése lassan ködbe vész. Ezért szeretnénk székelyföldi fába, magyar szívvel és kézzel vésett szobrot állítani Rodostóban a hazájától messzire kényszerült Székely Ábrahámnak – mondta Beder Tibor, aki gyűjtőútra indult a terv anyagi hátterének megteremtéséhez. /Gáspár-Barra Réka: Szobrot állítanak Törökország székely nyomdászának. = Nyugati Jelen (Arad), máj. 22./

2007. augusztus 29.

A napokban érkezett haza az a több mint száztagú székelyföldi csapat, amely a Magyarok Székelyföldi Társaságának szervezésében és a Háromszéki Mikes Kelemen Közművelődési Egyesület támogatásával hatnapos zarándoklaton vett részt Törökországban. A zarándoklat csúcseseménye a székely származású Ibrahim Müteferrika – Székely Ábrahám –, az egykori kolozsvári teológus szobrának leleplezése volt Rodostó városközpontjának reprezentatív terén. A hivatalos ünnepségen török és magyar méltóságok jelenléte, a török katonai fúvószenekar tiszteletadása mellett zajlott a szobor avatása. A Mikes-zarándoklaton részt vevők a Rákóczi Múzeum előtt álló, kisborosnyói cserefából Csernátonban faragott székely kaputól magyar és székely zászlókat lengetve vonultak végig Tekirdag régi utcáján, majd a Magyar utca sarkán elvonultak a Bercsényi Miklós nemrég összeroskadt lakóháza előtt, s megtekinthették Mikes egykori házának hűlt helyét, amelynek megsemmisülése az utóbbi évek magyarországi kulturális vezetőinek a lelkén szárad. A török méltóságok Ibrahim Müteferrikának a török nyomdászat és számos, nagy értékű ősnyomtatvány létrehozásában vállalt szerepe mellett a török és székely–magyar kapcsolatok erősítését hangsúlyozták. Beder Tibor, a Magyarok Székelyföldi Társaságának elnöke, a zarándoklat szervezője török nyelven és magyarul méltatta Ibrahim Müteferrika érdemeit, dr. Szabó Árpád kolozsvári unitárius püspök II. Rákóczi Ferenc tolmácsaként betöltött kulturális közvetítő szerepét hangsúlyozta. Rodostóban a Müteferrika-szobrot és Köpe Csaba faragóművész személyében szobrászt is avattak. A nagyméretű – márványtalapzatra állított –,2,5 méteres szobor a nagy teret körülölelő, magas épületek között jól érvényesül. A kisbaconi erdőségek hatalmas tölgyfájából készült a szobor. Ibrahim Müteferrika rodostói szobra, II. Rákóczi Ferenc ülő alakos emlékműve, a háromalakos Mikes-térplasztika, a Rákóczi Múzeum és a Magyar utcai székely kapu mellett az ötödik magyar kötődésű műalkotás, amely a sok-sok segítség mellett nem egy esetben magyar hatósági ellenkezés közepette jött létre. /Sylvester Lajos: Székely Ábrahám szobra Rodostóban. = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), aug. 29./

2007. december 10.

Tizenötödik alkalommal adtak át Julianus-díjakat december 8-án Csíkszeredában olyan személyiségeknek, akik munkájukkal sokat tettek a magyarságért, a nemzeti önazonosság megőrzéséért. Az öt kitüntetett között volt Ahmet Aygün, Rodostó polgármestere, aki a török–magyar kapcsolatok ápolásáért, erősítéséért tett sokat. Közbenjárásának köszönhetően kerülhetett székely kapu a rodostói II. Rákóczi Ferenc Múzeum elé, kopjafa a Rodostóhoz közeli Savanyúvíz fürdőhöz, valamint elsősorban neki köszönhető, hogy szobrot emeljenek a székely származású Ibrahim Müteferrikának, akit a török nyomdászat atyjának tekintenek. A jövő hónapban Rodostó (Tekirdag) díszpolgárává avatják Beder Tibort, a Julianus Alapítvány elnökét. Julianus-díjat vehetett át Farkas Árpád költő, író, műfordító, a Háromszék napilap főszerkesztője, Farkas Ernő pedagógus, a Magyar Pedagógus Szövetségben kifejtett tevékenységéért, Papp Kincses Emese írói, tanári munkásságáért és helytállásáért, valamint Papp Lajos pécsi szívsebész. /Székely Zita: Székely kitüntetés Rodostó elöljárójának. = Krónika (Kolozsvár), dec. 10./

2008. június 19.

Rodostó város tanácsa a múlt héten Beder Tibort, a Magyarok Székelyföldi Társasága és a Julianus Alapítvány elnökét díszpolgárává választotta. Beder Tibor elsősorban nem székelyföldi tisztségeiért és Kárpát-medence szerte ismert teljesítményéért kapta a rangos kitüntetést, hanem azért a teljesítményért, amelyet a székelyföldi magyar ember küldetéstudata alapozott meg. A most kitüntetett már a diktatúra éveiben II. Rákóczi Ferencnek, bujdosótársainak és Mikes Kelemennek a nyomába szegődött. Zágonból elindulva többszöri nekifutamodással próbálta Törökországot elérni, amire csak a diktatúra bukása után kerülhetett sor. Az első igazi útján – egyébként Hargita megyei főtanfelügyelőként – Rodostó érintésével az antaliai Macarköyig jutott el, rácsodálkozva a magyar megmaradás búvópatakszerű, jelképi értékű históriai ,,teljesítményére”, amint a törökországi ,,magyarfalusiak” fél évezrede nyelvvesztés után is féltve őrzik magyarságtudatukat, és személyi irataikba büszkén íratják be a ,,Macar” (Magyar) szót. Beder Tibor szervezésében a székelyföldiek, erdélyiek százai keresték fel a törökországi magyar emlékhelyeket. Csíkszentdomokosi székely kapu került Macarköybe, Csernátonban faragott és az alkotók által felállított székely kapu a rodostói Magyar utca bejáratához, ezt megelőzően a budapesti Rodostó Alapítvánnyal és a Rákóczi Szövetséggel együttműködve háromalakos térplasztikai alkotás Rodostó városligetébe. Rodostóban központi helyre került a török nyomdászat megalapozójának, a török ősnyomtatványok létrehozójának, a világi könyvkiadás elindítójának, Ibrahim Müteferrikának – Székely Ábrahámnak – Köpe Csaba által kisbaconi cserefából faragott, monumentális szobra. Beder Tibor törökországi utazási élményeit könyvekbe, alkalmi kiadványokba foglalta. A magyar–török kapcsolatépítés kétoldalú: az évek során számos török küldöttség látogatott Székelyföldre, testvértelepülési kapcsolatok jöttek létre. Ezeknek a létrehozásában a Magyarok Székelyföldi Társaságának partnere volt a Háromszéki Mikes Kelemen Közművelődési Egyesület. /Sylvester Lajos: Rodostó székelyföldi díszpolgára. = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), jún. 19./

2011. 20.

Csak harc árán lehet megtartani?;;?Beder Tibor, Csíkszeredában élő földink egész életét a magyarságtudat ápolásának és megerősítésének szentelte. És ezt kell tennünk mindnyájunknak a magunk környezetében, ha azt akarjuk, hogy száz év múlva is beszéljenek magyarul őseink földjén. Most kell megvívnunk a csatát szülőföldünk és anyanyelvünk megtartása érdekében. Ezekkel a szavakkal lehet összefoglalni röviden és lényegretörően a szerző, Az utolsó csata címet viselő, sorrendben a nyolcadik könyvének mondanivalóját, melyet a múlt héten mutattak be Sepsiszentgyörgyön.?;;?Az előszót író és a mű ismertetését magára vállaló Kádár Gyula történész szerint a kötetbe, számvetésként, életútja tapasztalatait szőtte bele a szerző, de nem csak. A mű egyúttal figyelmeztetés is, hiszen Erdélyben magyarul már csak Székelyföldön beszélhetünk zavartalanul, és itt is egyre jobban próbálják visszaszorítani. Ezt a folyamatot Marosvásárhely példája szemlélteti a legjobban, hiszen a székely fővárosban mára a magyarok számbeli kisebbségbe kerültek. El is némult a magyar szó az utcákon és az intézményekben, s ha nem teszünk valamit a folyamat megállítása érdekében, a helyzet csak rosszabb lesz. Nyelvvesztésünk tipikus példája a román nyelvnek a hivatalos levelezésben és okiratok fogalmazásában megnyilvánuló kizárólagos volta. Döbbenetes, hogy még a magyar többségű vagy színmagyar településeken sem használjuk anyanyelvünket, holott ezt senki sem tiltja, sőt a törvény értelmében is jogunk van hozzá. Tesszük ezt annak ellenére, hogy valamikor a török szultán és udvara a magyar nyelvet diplomáciai nyelvként használta Konstantinápolytól Bécsig és a Krím félszigetig.?;;?Mivel az igazságért folytatott küzdelmünkben szövetségesekre van szükségünk, el kell fogadnunk a törökök felénk nyújtott kezét, baráti kapcsolatainknak ugyanis a több száz éves ellenségeskedés ellenére is mély gyökerei vannak. Ezt az idők folyamán olyan kiválóságok erősítették, mint a székely származású Orbán mester, aki az 1450-es években a törököknek öntött ágyút, melyek segítségével könnyűszerrel elfoglalták Bizáncot, vagy a szintén erdélyi Ibrahim Müteferrika, az első török nyelvű nyomda megalapítója. De sorolhatnánk a példákat a teljesség igénye nélkül Rákóczitól és Mikes Kelementől, a Dardanellák erődrendszerét kiépítő Tóth Ferencen, a magyar és török tűzoltóságot megalapító Széchenyi Ödönön és az ankarai Etnográfiai Múzeumot megszervező Mészáros Gyulán át az obszervatóriumot létesítő Réthy Antalig.?;;?Beder Tibor hozzászólásában megállapította, hogy minden erdélyi magyar ember, köztük a székely számára is kell legyen egy hely, ahol jól érzi magát, mert magyarul beszélnek és szólnak hozzá. A jelen Romániájában azonban a magyar nyelv csak a Székelyföldön talál otthonra, s ezt az állapotot itt is csak harccal lehet megtartani és még jobban elmélyíteni. És azt is tudatosítani kell, hogy ennek megvívásához munícióra van szükség: történelmi tudatra és a tudásra.?;;?Sylvester Lajos közíró megfogalmazásában ez a könyv lelki kivetítődése a szerző termékeny és eredményes életének. Élvezetes, tanulságos és szükséges olvasmány, amit mindenkinek ajánl, mint ahogy mi is.?;;?Bedő Zoltán?;;?Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

2012. 12.

Ember a Bolyai téren
A magyarság érdekében hivatástudattal végzett munkásságáért kapott Julianus- díjat szombaton öt személyiség Csíkszeredában. Ahmet Aygün, a törökországi Rodostó (Tekirdag) polgármestere Beder Tibortól, a díjat adományozó Julianus Alapítvány elnökétől vette át az elismerést. A díjazottat a rodostói II. Rákóczi Ferenc múzeum igazgatója méltatta. Mint mondta, Aygün mandátuma alatt kopjafát, székely kaput emeltek a bujdosó fejedelem és kísérete emlékére, 2007 nyarán pedig szobrot állítottak a török nyomdászat megteremtője, a székelyföldi születésű Ibrahim Müteferrika tiszteletére.  Farkas Árpád József Attila-díjas költő, a sepsiszentgyörgyi Háromszék napilap főszerkesztője, Farkas Ernő marosvásárhelyi nyugalmazott magyartanár, Papp Kincses Emese csíkszeredai író, egyetemi oktató, Papp Lajos pécsi szívsebész részesült még az elismerésben. 
A tizenötödik alkalommal kiosztott Julianus-díjat 1993-ban alapította a csíkszeredai Julianus Alapítvány. Az alapító szándéka szerint olyan személyiségek kapják az elismerést, akik a magyarság megmaradásáért tettek. 
Akikről azt hinnénk, a kisujjunkban vannak, kiderül, hogy alig tudunk érdemben írni. Édesanyánk minden bizonnyal több Nobel-díjat is érdemelne egyszerre, mégsem tudnók pár mondatban összefoglalni elévülhetetlen érdemeit, közöttük azt például, hogy életre hozott. 
Ha működne olyan pimasz grémium, amely a legtisztességesebb embernek járó díjat osztana, volna egy-két befutó tippem. 
Szerencsére a tisztesség nem jutalmazandó kategória.  Vagy ha mégis, ritkán talál a zsűri célszemélyt. 
Ennek a kis fogalmazványnak két tengelye lehet. Az egyik így rázódna a mondatok göcögős útján: Farkas Ernő tanár úrnak köszönhetjük, hogy, a másik pedig emígy: mióta nem Farkas Ernő a magyartanfelügyelő Maros megyében
Zárásképp jöhet aztán egy ilyesfajta trendi összegezés: magyartanárok körében végzett felmérés szerint a tanulók hon- és helyismerete a tízes skálán a helyre tehető. 
Ezt máris hanyagolom. 
Farkas Ernőnek valóban sok mindent köszönhet Maros megye magyarsága. Az a fajta ember, aki nem szövegel, hanem ahol csak teheti, tesz valamit. Amikor lehetetlen volt egy levegőt szívni a város elvtársaival, falura húzódott, mintha büntetné magát, és felfedeztette a magyarsággal Szabédi László névadó faluját a székely Mezőségen. 
Farkas Ernő „hozta divatba" több más irodalmi és történelmi kiránduló- s zarándokhellyel együtt Szabédot, Marosvécset, Nyárádgálfalvát, Bonyhát, Pusztakamarást, Farkaslakát – Erdélyt. Úgynevezett kiránduló népművelő volt, a nép gyakran szaktanárokból állt, akiket tanfelügyelő korában éppúgy kirándultatott, akár a diákjait, hogy rányissa szemüket a hazára. Lefüggönyözött történelmünkre.  (Szomorúan tapasztaljuk, hogy az ún. szabadságban született nemzedék friss diplomásai még annyit sem tudnak saját dolgainkról, mint az "átkos éra" sokat gyalázott, megalázott, gyakran kompromittált, "tyúkszámláló" pedagógusai.) 
És persze, mióta nem Farkas Ernő a magyartanfelügyelő, ritkábban kirándulnak a magyartanárok, kevesebb a magyartanárok szervezte iskolai kirándulás. „Odaátra", testvértelepülésekre még csak-csak elbuszoznak a gyerekekkel – miközben épp a kistáj, a régió marad jobbára terra incognita. „Mert drága minden", és mert „olyan olcsón kirándulást szervezni, mint Farkas Ernő, ma már a mágusok sem tudnának." 
Meg minek is. 
Én magam neki köszönhetem életem egyik legemlékezetesebb napját, amikor a Református Kollégium dísztermében tartott előadásuk után elkísérhettem a Nyárád menti "Szentföldre" – Mikházára, Nyárádremetére – Nagy Gáspár költőt és dr. Görömbei András irodalomtörténész professzort. Nagy Gáspár azóta eltávozott az élők sorából, számomra kegy, hogy szót válthattam vele, és hazafelé még nótázhattunk is.  Farkas Ernőről én csak elfogulatlan elfogultsággal tudok szólni. Ez úgy fordítható magyarra, hogy túl sok barátkozás nélkül volnánk barátok. Például nem tegeződünk. Ahhoz túlságosan tiszteljük egymást, illetve tisztelem Őt. 
Apró emberi „ügyeket" tudok róla, amelyekkel nem akárkit tisztel meg az ember. Csak vadidegennek vagy lelki barátnak mondjuk el legféltettebb titkainkat, mint amilyen az édesanyánk iránti szeretetünk, egy-egy meghatározó gyerekkori emlékünk, lelkünkben bujdokló, csontunkig sajgó, vagy fényben pompázó lét- és hitélményeink. 
De fogalmam sincs, hogy hány éves, és csak akkor érdekelne, ha valami kerek évforduló kapcsán annyit mondhatnék neki magam is, hogy az Isten éltesse. 
Háborgó lélek, az örökös borúlátás és kétkedés mindig morcos embere, aki bizonyára ekként leplezi gyermeki hitét az emberiségben, reményét a világ isteni voltában.
Derűlátó szemét mindig lefödi tenyerével, nehogy azt higgyük: nevet. És ha már ide sétáltam a Tanár úrral a vizek fölött, hadd adjam tovább a nevével kapcsolatban keletkezett kis anekdotát is. 
Marosvásárhely, a Református Kollégium előtti spácium, Bolyaiak tere vagy csak Bolyai tér, az 1990- es évek elején. A két Bolyai szobra előtt magyarországi kirándulócsoport. Diákok és egy-két pedagógus. A vezetőjük dús keblű, vöröses hajú hölgy, roppant agilis, nagyon benne az erdélyi körszékelymagyarban, iscsó ráz és iscsó ráz, mindent (n)agyon-magyaráz. 
Mellette sörtehajú, vésett arcú ember, többet hallgat, mint beszél, mert amint elkezd valamit, a buzgómócsing tanci azonmód rálicitál, minden mondathoz hat lapát. 
Farkas Ernő persze udvariasan magába fojtja a szót. 
Ez itt a dupla szobor, a két Bolyai, apa és fia, mögöttük, hátul, fiam, hátul, és kissé balra, na Edinácska, sikerült neked is betájolnod?, a Brúzlit könnyebb volna, mi?, szóval az a patinás épület a – Keleti Téka. 
Farkas Ernő hallgat. A tanci zavartalanul folytatja.  És akitől mindezt tudjuk, itt áll mellettem, tisztelettel köszöntöm, ő nem más, mint Bolyai Farkas Ernő, a két Bolyai ükunokája! Gyerekek, tapsoljuk meg Ernő bácsit! 
Majdnem biztos, hogy efféle sosem történt meg Marosvásárhelyen. 
Az viszont tiszta sor, hogy Farkas Ernő – az én sors-olvasatomban – ma is ott áll, a Keleti Téka és a Bolyaiak között, úgy is, mint tanítvány és úgy is, mint ük. 
Ezért is tiszteljük. 
Bölöni Domokos 
* Bölöni Domokos laudációját Kovács Júlia tanfelügyelő tolmácsolta a csíkszeredai díjátadási ünnepségen.
Népújság (Marosvásárhely)

2015. 9.

Tizenkét pannó az úton levésről, az egzotikumról, az idegenség megtapasztalásáról
A Kelet magyar kutatói – vándorkiállítás Kolozsváron
Sokféle tálentummal rendelkező személyiségek neve került szóba szerdán délután a kolozsvári magyar főkonzulátus udvari termében: a Szilády Ároné, aki 27 nyelven írt és olvasott, szerteágazó irodalmi tevékenysége mellett pedig elsőként hívta fel a figyelmet a török összeírások, a defterek fontosságára; a modern nyugati iszlám tudományok megalapítójaként számon tartott Goldziher Ignácé, aki elsőként tanított arabisztikát, iszlám tudományokat és sémi filológiát 1872-től a pécsi egyetemen; Füssi Nagy Gézáé, akinek az afrikai néprajzzal, valamint a szuahéli nyelvvel és irodalommal kapcsolatos művei a magyarországi afrikanisztika alapmunkái.
A felsorolás még hosszasan folytatható, elvégre az évszázadok során rengeteg magyar érdeklődött elkötelezetten a titokzatos keleti kultúrák iránt, a legismertebbek – Kőrösi Csoma Sándor, Vámbéry Ármin, Xántus János, Ibrahim Müteferrika stb. – mellett olyanok is jócskán, akiknek a munkássága kevésbé él a köztudatban. Eredményeiket, közérthetően, szakszerű dokumentálódás eredményeként Czégényi Dóra néprajzkutató vázolta a Kelet magyar kutatói című tárlat kolozsvári megnyitóján.
Albertné Simon Edina konzul kifejtette: a Külgazdasági és Külügyminisztérium vándorkiállítása a keleti országok leghíresebb magyar kutatóit mutatja be, pannókon állítva emléket a kutatásokban jelentős szerepet játszó magyar utazóknak, tudósoknak – tájegységenként csoportosítva, a Közel-Kelettől egészen Japánig haladva. Magyarország több külképviseletén bemutatták már az anyagot, európai országok mellett például Jordániában is; legutóbb Csíkszeredában láthatták az érdeklődők.
F. Zs.
Szabadság (Kolozsvár)



lapozás: 1-7




(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2020
Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék