udvardy frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1990-2006
 

találatszám: 4 találat lapozás: 1-4

Névmutató: Muntean, Ilie

1994. december 21.

Marosvásárhelyen dec. 21-én a Maros megyei Demokratikus Konvenció és a Pro Európa Liga szervezésében a Kultúrpalotában emlékeztek meg a forradalom ötödik évfordulójáról. Zonda Attila megyei RMDSZ-elnök román és magyar nyelven emlékezett a történtekre, majd a résztvevők az emlékműhöz vonultak, amely a hat marosvásárhelyi mártír - Bodonyi Sándor, Hegyi Lajos, Adrian Hidos, Ilie Muntean, Pajka Károly és Tamás Ernő - emlékét őrzi. /RMDSZ Tájékoztató 438. sz., dec. 22./

2002. december 23.

Maros megyében 21-en, közülük hatan - Adrian Hidos, Tamás Ernő, Pajka Károly, Ilie Muntean, Hegyi Lajos és Bodoni Sándor - Marosvásárhelyen estek el az 1989. decemberi forradalomban. Emléküknek áldozott a Mártírváros Napjai elnevezésű rendezvénysorozat a Megyei Forradalmi Mozgalom öt szervezete, a prefektúra, Marosvásárhely Polgármesteri Hivatala és a Megyei Tanács szervezésében. Dec, 21-én a megyeszékhely valamennyi közintézményénél félárbocra engedték Románia nemzeti zászlaját. Délben a mártír hősök emlékművénél megemlékező istentiszteletet tartottak. A forradalmárok Marosvásárhely Koronka felőli bejáratához indultak, ahol hivatalosan is felavatták a háromnyelvű mártírváros feliratú táblát. Hasonló táblákat állítottak fel a múlt hét folyamán Marosvásárhely valamennyi bejáratánál. /Nagy Annamária: Koszorúzás és táblaavatás Marosvásárhelyen. = Népújság (Marosvásárhely), dec. 23./

2013. január 14.

Forradalom és rendszerváltás Marosvásárhelyen I.
Az új vezetőség összeállításánál már az első órákban figyelembe vették a város etnikai szerkezetét. Ebben közrejátszott az is, hogy a gyárakból nagy számban voltak jelen a tüntetéseken a magyar munkások.
A nyolcvanas évek második felében Marosvásárhelyen és Maros megyében a kialakult gazdasági és politikai helyzet miatt általános rossz hangulat uralkodott. A megye és a város magyar lakossága, a magyarságnak a politikai, gazdasági életből történő fokozatos kiszorulása miatt kétszeresen is elnyomva érezhette magát. A város magyar közösségében általános csüggedés, kiábrándultság, esetenként veszélyérzet volt érzékelhető, és jelentősen fokozódott a (legális vagy illegális) kivándorlási szándék.
A temesvári eseményekről szóló nem hivatalos hírek hamar megérkeztek Marosvásárhelyre. A levegőben ott vibrált valami feszültség. A bátrabbak baráti, szakmai körökben viszonylag nyíltan hangoztatták véleményüket, az óvatosabb személyek csak suttogva adták tovább a rendelkezésükre álló híreket. December 17-én több katonai egységet, így a marosvásárhelyieket is, riadóztatták. A módszerek helyi szinten is kísértetiesen hasonlítottak azokhoz az eljárásokhoz, amivel a pártvezetés szokás szerint reagált különböző kiélezett helyzetekben:
a mozgósítás és az ideológiai indoktrináció ötvözése.
A diktatúra közvetlen kiszolgálói és követői december 18–20. között félelemből vagy meggyőződésből, az önámítás utolsó erőforrásait felélve ismételten kifejezték lojalitásukat Nicolae Ceauşescu rendszeréhez. December 20–21-én több intézményben és vállalatnál is elítélő gyűléseket szerveztek, amelyeken a jelenlevők (sokszor nem túl nagy lelkesedéssel) elítélték a temesvári eseményeket.
A helyzet rendkívül feszült volt. A gazdasági megszorítások, a kialakult nemzetközi- és belpolitikai helyzet téves lereagálásának következményei a társadalmi tűréshatárt súrolták. A különböző váltásokban, munkacsoportokban a vezető hangadók már nyíltan beszéltek az esetleges megmozdulások lehetőségéről.
Szintén december 21-én, a reggeli órákban a marosvásárhelyi katonai parancsnokok utasítást kaptak arra, hogy vezényeljenek ki csapatokat a város különböző pontjaira és akadályozzák meg, hogy a tüntető csoportok eljussanak a városközpontba, a megyei pártszervezet székházához. A pártszékházat és a városközpontban levő intézményeket a különböző katonai és rendfenntartó alakulatok együttesen biztosították.
December 21-én délelőtt 11 óra körül az Imatextől a munkások egy része a központ felé indult. Az váltotta ki az első ellenállást, hogy alá akarták íratni velük a temesvári megmozdulásokat elítélő nyilatkozatot.
Újabb tüntetők csatlakoztak hozzájuk az IRA-tól és a Metalotechnicától. Az Imatextből érkező hírekre reagálva a pártvezetés a gyár irányába küldött két autó Securitatés kiskatonát és milicistát lőszer nélkül. A parancsokat a megyei pártvezetés telekonferencián kapta meg. A rendőrségnek még ekkor sem kommunikálták le hivatalosan, hogy valójában mi is történt Temesváron. A karhatalmi szervek és a pártvezetés megpróbálta rávenni az embereket arra, hogy menjenek haza. A tömeg egy része szétszóródott, egy kemény, kb. ezres mag viszont a járdákon túljutott a kordonon, amelyet időközben vissza is vontak a város központjába. A tömeg végül a katona- és rendőrkordonnal védett megyei pártbizottság elé érkezett, ahol követelte, hogy a megyei első titkár, Viorel Igreţ tárgyaljon velük.
Estére a tömeg megfogyatkozott. Ennek a hatására néhány vezető úgy döntött, hogy megpróbálnak újabb embereket toborozni a lakónegyedekből. A „toborzó menetből” a város központjába visszatérő tömeget katonai- és rendőrkordon fogadta. A karhatalmi szervek néhány embert kiemeltek és elszállítottak, majd könnyfakasztó gránátokkal és vízágyúval próbálták szétoszlatni a tüntetőket.
Este kilenc körül eldördültek az első lövések.
Egyes visszaemlékezések szerint a Grand szálló, a Kultúrpalota és a Posta épülete környékén 70-80 tüntetőt tartóztattak le azon az estén. Többségüket rendőrség terepjárókba ültették és a Securitate épületébe szállították, ahol többüket bántalmazták.
A karhatalmi védelmi gyűrű egész éjszaka őrizte a pártszékházat. A helyi nómenklaturisták egy része és a bukaresti küldöttek a pártszékházban töltötték az éjszakát.
1989. december 21-én este hat marosvásárhelyi kapott halálos lövést: a 21 éves Adrian Hidoş, a 25 éves Hegyi Lajos, a 33 éves Pajka Károly, a 30 éves Ilie Muntean, a 33 éves Bodoni Sándor és a 38 éves Tamás Ernő. A megyei kórházban 18 sebesültet ápoltak, de ezek száma jóval nagyobb volt, a következményektől tartva sokan otthon látták el sebeiket.
A december 21-i marosvásárhelyi történésekről hivatalos jelentés készült, amely az eldördülő sortűz ellenére felmentette a hadsereg vezetőségét.
A katonai ügyészség meglátása szerint a karhatalmi szervek törvényszerűen jártak el, elsődleges szándékuk a tüntetők szétoszlatása volt, a karhatalmi szervek vezetői nem adtak külön tűzparancsot. A halálos áldozatokat követelő sortüzekre a helyzet okozta zűrzavarban került sor.
22-én reggel 6-kor a rendőrség újabb parancsot kapott, hogy le kell zárni a főteret, mert tüntetés lesz újra. A reggeli órákban valóban újra tüntetni indultak a munkások, ezúttal az előző napinál is nagyobb számban. Király Károly emlékirataiban azt írja, hogy őt több gazdasági egység (Ilefor, Bőrgyár, Konzervgyár) küldöttsége kérte fel, hogy csatlakozzon a tüntetőkhöz. Király elfogadta és a tömeggel együtt érkezett meg a központba.
Menet közben körvonalazódtak a tüntetők első kérései: Ceauşescu lemondása, a Securitate felszámolása, egyenlő bánásmód minden állampolgárnak nemzeti hovatartozástól függetlenül, általános sztrájk Ceauşescu bukásáig, szolidaritás Temesvárral. A tömeg több jelszavat skandált, többnyire román nyelven: Fără violenţă! (Erőszak nélkül), Vrem cu Timişoarara! (Temesvárral vagyunk), Noi suntem poporul! (Mi vagyunk a nép), Libertate! (Szabadságot), Jos Ceauşescu! (Le Ceauşescuval). A városközpontban Király Károly, Florian Aurel és több tüntető vezér rövid buzdító beszédet mondott.
Az új hatalmi szervek megválasztása, a helyzet normalizálódása, december 22–29.
A Marosvásárhely központjában kialakult feszült patthelyzet Ceauşescu futásának hírére oldódott fel. A diktátor meneküléséről szóló hír hallatára a helyi a pártvezetők zöme a pártszékház hátsó felén, a pártszállón keresztül, amint tehette, elhagyta az épületet. Akik maradtak, hangosítást szerveztek, beszélni szerettek volna a tömeggel.
12,30 körül a tüntetők egy része behatolt a pártszékházba, ahonnan könyveket, iratokat, képeket, pártcímereket dobáltak ki, amit a tömeg üdvrivalgás közepette fogadott, összetört, illetve meggyújtott. A véleményformálók, vezetők a Kultúrpalotába hózódtak vissza. Onnan beszédet intéztek a téren levő tömeghez és elkezdődtek az első tárgyalások.
A tömeg egy része a Securitate épületéhez vonult, hogy kiszabadítsa a foglyokat. Ott két részre szakadva vonultak az épület két bejáratához. A Securitate munkatársai, alkalmazottai különböző menekülési útvonalakon elhagyták az épületet. Az első szónoklatok du. kettő körül hangzottak el. Rövid beszédet mondott többek között: Făgărăşan Angela, Florian Aurel, Király Károly, Man Nistor, Sütő András. Királyt, aki fél háromkor intézett beszédet a téren levőkhöz, a tömeg hangos ovációval fogadta.
A 22-i eseményeknek két kiemelkedő fontosságú pillanata volt.
Az első a diktátor házaspár bukásának pillanata és megyei pártvezetés ebből bekövetkező hirtelen visszavonulása. A második fontos történés a kialakult politikai vákuum kitöltésének pillanata volt.
Délután kettő körül a tüntetők vezérei, szószólói mellé megérkezett egy etnikailag vegyes értelmiségi csoport, amelyik átvette az események irányítását: Király Károly, Sütő András, Man Nistor, Florian Aurel, Mihai Sin stb. Olyan személyekről van szó, akik kellő késztetéssel rendelkeztek és feljogosítva érezték magukat az előző rendszer bánásmódja miatt arra, hogy véleményt alkossanak, hogy beszéljenek a tömeghez, hogy befolyásolják az események alakulását.
A Kultúrpalotában így összegyűlt vezetők eldöntötték, hogy létrehozzák az első listákat az újonnan javasolt vezetőkről. Közös megegyezéssel (habár voltak őt ellenző szórványos bekiabálások is) végül Király Károlyt jelölték első számú vezetőnek, helyetteseinek pedig Man Nistort (egykori politikai fogoly) és a tüntető csoportok élén tevékenykedő Sorin Moldovant (a Vegyipari Kombinát munkása).
Az új szerv képviselői közölték Bukaresttel, hogy Marosvásárhelyen minden rendben van, stabil a helyzet. Ugyanazon az estén megszervezték az üzletek, intézmények védelmét is, amelyet trikolóros karszalagos forradalmárok láttak el. A lakosság a tömbházak védelmét szervezte meg egy esetleges, a civil lakosságot érhető támadás elhárítása végett.
Az új megyei vezetőség összeállításánál a jelenlevők már az első órákban figyelembe vették a térség és a város etnikai szerkezetét is.
Így, más magyarok által is lakott erdélyi nagyvárosokkal (Nagyvárad, Kolozsvár, Szatmárnémeti) ellentétben, Marosvásárhelyen többnyire a megyei nemzetiségi arányoknak megfelelően voltak jelen magyarok az új vezetőségben, és a megye élén is egy magyar nemzetiségű vezető állt.
Abban, hogy ez így alakult, szerepet játszott az a tény is, hogy a gyárakból nagy számban voltak jelen az utcákon, a tüntetéseken a magyar munkások.
A Maros megye élére álló új hatalmi szerv képviselői azonnal, feltételek nélkül elfogadták a Ion Iliescu köré csoportosuló új román vezetést. Király visszaemlékezése szerint, az új megyei vezetőség még aznap este találkozott a hadsereg, a rendőrség és a Securitate képviselőivel, ahol tisztázták a kialakult helyzetet, és azt is, hogy a bukaresti utasítások alapján a Securitate a hadsereg alárendeltségébe került.
Király beleegyezett abba is, hogy azok a securitatés alkalmazottak, akik veszélyeztetve érezték családjuk és önmaguk testi épségét, elmenekítsék a városból a családtagokat olyan településekre, ahol nem ismerték őket.
Másnap, december 23-án reggel zajlott le Marosvásárhely főterén, ahogy a korabeli sajtó nevezte, az első szabad népgyűlés, ahol több helyi vezető mondott beszédet. Délután ismét tanácskozásra ült össze az új hatalmi szerv, tisztázni a helyzetet és kiegészíteni a sorokat. Megalakult a Nemzetmegmentési Front Maros Megyei Ideiglenes Tanácsa (NMF MMIT).
A tanácsba a fontosabb gyárak, üzemek, intézmények, a hadsereg és a történelmi egyházak küldöttei kaptak helyet, ezek között természetesen nem hiányoztak az ún. önjelölt küldöttek sem. A rend és fegyelem megőrzése mellett az új hatalmi szervek legfontosabb feladata az volt, hogy biztosítsák a lakosság számára az alapvető életfeltételeket: melegítés, világítás, élelmezés. 23-án első lépésként megalakult a lakosság élelmezéséért felelős biztosság, kinevezték a mezőgazdaságért felelős munkatársakat és az orvosi ellátást koordináló munkacsoportot. A fenti bizottságok hatáskörébe tartozott a segélyszállítmányok rendszerezése és szétosztása.
23-án elkezdődött az üresen maradt városi vezetés megszervezése is. Első ízben a megmozdulások során keletkezett űrt betölteni kívánó értelmiségiek jelentkeztek, akik megalakították az ideiglenes városi tanácsot, egyelőre szakbizottságok felállítása nélkül.
A városi tanács első felállásban magyar többségű volt. 24-től a hadsereg képviselője, Ioan Judea ezredes töltötte be az elnöki tisztséget, Sanda Veronica Moldovan és Weszely Tibor voltak az alelnökök, a titkári pozícióba pedig Iuliu Suciut választották meg. 1990. december 31-én a kora délutáni órákban az NMF városi elnöke, Ioan Judea találkozott a rendőrség képviselőivel és bejelentette, hogy egyetlen rendőrt sem menesztenek, a problémás személyeket más vidékre helyezik.
A megye jövőjét illetően január 3-án került sor az első fontosabb politikai eseményre, a helyi vezető szervek újraválasztására. A december 22-én jellemző eufóriát felváltották a különböző érdekcsoportok és személyek közötti viták. A legfontosabb kérdés az volt, hogy ki örökli az időközben Bukarestbe, az NMF országos vezetésébe hívott Király Károly megyei elnöki tisztségét.
A hadsereg képviselői fontos pozíciókat követeltek maguknak, illetve felmerült az etnikai arányok kérdése is. A több órán át tartó vita után egyfajta kompromisszumos megoldás született. Király maradt elnöknek, de munkáját három alelnök hivatott segíteni. A hadsereg-pártiak viszont némi előnnyel zárták a szavazásokat, hisz országos szinten is egyedi módon Ioan Scrieciu tábornokot ún. első alelnöknek választották meg, Gâlea Valert és Kincses Elődöt pedig alelnöknek. Az első alelnöki tisztség azért volt fontos, mert Király távollétében gyakorlatilag Ioan Scrieciu állt a megye élén.
A megyei szervek összetétele a következőképpen alakult: Baculea Dan jegyző, Pop Dorel - Ifjúsági bizottság, Man Nistor - Oktatás és tudományért felelős bizottság, Virág György - Gazdasági bizottság, Mihai Sin Kulturális bizottság, Hârşan Viorel - Ökológiai bizottság és Jakabffy Attila - Kisebbségi bizottság.
Régi-új elit Maros megyében és Marosvásárhelyen
Romániában, így Maros megyében is a diktatúra szorítása miatt nem szerveződött meg egy jól körülhatárolt ellenzéki mozgalom. Többek között ennek tudható be az is, hogy a helyi pártvezetés összeomlását követő vákuumban egy viszonylag heterogén csoport jelentkezett, akik között az első fázisban megtaláljuk a tüntetők néhány vezéregyéniségét (Sorin Moldovan, Făgăraş Angela), illetve azokat a személyeket, akik erre a történelmi szerepkörre önkéntesen jelentkeztek: egykori politikai foglyok (Man Nistor), Ceauşescuval szembeforduló értelmiségiek, egykori nómenklaturisták (Sütő András, Király Károly).
Az idő múlásával, december 23-án ez a csoport kiegészült a különböző megyei gazdasági egységek, kulturális intézmények, egyházak és a hadsereg képviselőivel. Az első órákban, napokban a közös ellenségkép és a hatalomváltás okozta zűrzavar orvoslása fogta össze ezt a minden szempontból heterogén csoportot. A tüntető munkások vezérei és a gyárak küldöttei egyértelműen a technikai értelmiség felé billentette a mérleg nyelvét.
Nyilvánvaló volt, hogy a közvélemény kritikájának leginkább kitett megyei és városi tanácsba nem kerülhettek be elvileg olyan személyek, akik a közvélemény előtt is ismert vezető politikai tisztséget töltöttek be a Ceauşescu korszakban. Kivételt Király Károly, Sütő András vagy Ion Scrieciu jelentettek. Király és Sütő KB tag, illetve póttag volt, Scrieciu pedig vezető katonatisztként tagja volt a hatvanas évek végén a megyei pártbizottságnak. Sütő (aki január elején amúgy is lemondott) és Király esetében a nemzetiségi jogokért történő kiállás, kvázi disszidensként való megítélésük adott legitimációt és ismertséget, Scrieciu pedig a diktatúra puhább időszakában töltött be a közvélemény számára teljesen ismeretlen tisztséget.
Király Károly személyében egykori nómenklaturista, magyar származású vezetője volt Maros megyének. A diktatúra bukásának pillanatában ő volt az a személy, aki kellő ismertséggel, tapasztalattal rendelkezett ahhoz, hogy az események élére álljon és, hogy Bukarestben és Marosvásárhelyen is egyaránt elfogadják. A hetvenes évek elején került ki a pártvezetésből, önkéntes alapon. Ez viszonylag elegendő időintervallum volt ahhoz, hogy a köztudatban megkopjon a pártaktivista múltja, habár, mint említettük, történtek erre nem túl erőteljes utalások.
A Szabad Európához intézett levelei, amelyben a diktatúra nemzetiségpolitikáját bírálta, nagy népszerűséget eredményeztek számára a magyar lakosság körében. Jó kapcsolati tőkével rendelkezett Bukarestben, az új vezetés egykori nómenklaturista részlegét személyesen is ismerte.
Úgy tűnt, Király személye az első napokban mindenki számára garanciát jelentett. Bukarest és Iliescu azt remélhette tőle, hogy Maros megye nem fog a radikalizmus útjára lépni, a marosvásárhelyi magyarok pedig az etnikai ügyek képviselőjeként tekintettek rá. A helyi románság és a román elit pedig azt nyugtázhatta, habár magyar vezető került a megye élére, legalább olyan személyről van szó, aki valamikor integrált része volt a román államvezetésnek.
Ami az etnikai arányok tiszteletben tartását illeti – elsősorban a magyar képviselők jelenlétére vonatkozóan – már az első pillanatokban kihangsúlyozták annak fontosságát. Megjegyzendő, hogy a kérdés érzékenységét a román képviselők többsége is belátta már az elején és a rendszerváltás első napjaiban komolyabb kifogások ez ellen nem hangzottak el.
A román fél számbeli túlsúlyát amúgy egyetlen fórumon sem veszélyeztette semmi, ugyanakkor magyarok is elfoglalhattak néhány fontos pozíciót. Megyei szinten ebben nagy szerepet játszott Király Károly, aki, mint említettük, megfelelő taktikai érzékkel hozott pozícióba néhány személyt a közvetlen környezetéből.
Az 51 tagú megyei tanácsban 28 román képviselőt választottak be, 20 magyart és három németet. A megyei tanács végrehajtó bizottságának öt román és négy magyar nemzetiségű tagja volt. A városi tanácsnak 13 magyar tagja volt, 12 román és egy német. A tanács élén Judea ezredes személyében román elnök volt, a városi végrehajtó bizottságban pedig négy-négy román és magyar, illetve egy német tag volt.
Novák Csaba Zoltán
Transindex.ro,

2017. december 21.

Huszonnyolc év után sincsenek tettesei a marosvásárhelyi gyilkosságoknak
Pontosan huszonnyolc évvel ezelőtt este dördültek el az első lövések Marosvásárhely központjában. Hat halott maradt az előtte is, most is Győzelemnek nevezett téren. A hősi halottak hozzátartozóit, árváit magukra hagyták. A December 21. Egyesület helyi elnöke szerint Araddal és Temesvárral ellentétben Marosvásárhelyen a helyi hatóságok részéről teljes a közöny.
A temesvári „események” már napok óta lázban tartották a lakosságnak azt a részét, amely külföldi tévéadókból, a Szabad Európa Rádióból, vagy ismerőseitől értesült az ottani eseményekről.
Nagyvonalakban mindenkinek volt némi tudomása a dolgokról, ha máshonnan nem is, hát a hivatalos romániai sajtóból, amelyben az ország teljhatalmú ura nyilatkozatokban ítélte el a temesvári huligán (fasiszta, nacionalista, revizionista és más hasonló kedvességekkel megbélyegzett) elemeket, akik külső biztatásra, sőt, felbujtásra az államrend megdöntésére tettek kísérletet
Ennyi már elég is volt az értő embernek, aki megszokta, hogy a „nép legszeretettebb fia, a Kárpátok géniusza” általában hazudik. Közben pedig folytak a temesváriakat elítélő nagygyűlések a város iparvállalataiban, ahol szónokok olvasták fel a pártfőtitkár utasításait, meg a megyei pártbizottság táviratait, amelyekben biztosították a géniuszt, hogy egy emberként...
Másfél hónappal korábban egy fiatal „metalotehnikás” mérnök, Emil Târnăveanu a pártfőtitkár újraválasztása ellen szavazott. Kizárták a pártból, figyelni kezdték az állambiztonságiak, de a példája bizalmat és bátorságot adott az embereknek.
Akik szégyellték, hogy a temesvári „huligánokat” el kellett ítélniük. Egy kicsit ez is vezetett el a december 21-i megmozdulásokhoz. Mondom, egy kicsit, mert ott volt a temesvári példa, a korábbi, ’87-es brassói, a ’77-es Zsil-völgyi megmozdulások, amelyek már rést ütöttek a kommunizmus pajzsán.
Amikor betelt a pohár
Azon a december 21-i csütörtöki napon betelt a pohár. Az embereknek elegük lett a szójás szalámiból, a tej-, hús-, cukor-, olaj és ki tudja még milyen sorokból, az áramkorlátozásból, a jegyre-húszliter-benzinből, az abortusztörvényből és még számtalan sokoldalúan fejlett szocialista vívmányból, s a munkások elindultak a város központja felé.
Az ipari negyedből jöttek, az imatexesek, irások, metalotehnikások és a többi gyár munkásai, amire válaszul a megyei pártbizottság két teherautónyi milicistát és kiskatonát küldött eléjük. Akkor még fegyver nélkül. Ám azt a hömpölygő tömeget már nem lehetett megállítani.
Legfeljebb eltéríteni.
Az Állomás tér környékén eltérültek a kövesdombi utcák felé, hogy nemsokára a Hosszú utcai tömbházak közül bukkanjanak elő, s tömött sorokban menjenek a főtér, a tornyos városháza irányába. A postapalota melletti katonai kordon szétnyílt a tömeg előtt, s az emberek elárasztották a városháza előtti teret.
A katonai kordonnak ez a meghátrálása bátorságot adott az embereknek.
Oszlatás vízágyúkkal
A délután folyamán hol fogyatkozott, hol felduzzadt a tömeg. Időről időre könnyfakasztó gránátokkal, vízágyúkkal próbáltak oszlatni, de már nem sikerült.
Ha el is szaladtak a vízsugarak, meg a fojtó füstfelhők elöl, nemsokára visszatértek az emberek. Estére újabb tömegek érkeztek a térre. Egy szomszédasszonnyal, s annak Daciájával éreztünk annak idején a tüntetésre, hely már nem volt a parkolókban, így aztán a Bălcescu szobor mögött, a járda mellett hagytuk az autót, s az épp ott posztoló Lengyel nevű közismert milicistának szóltunk, mi megyünk egy kicsit tüntetni, vigyázzon egy cseppet az autóra. Ő bólintott, mi meg mentünk a postapalota épülete felé. Nyolc óra körül katonai és rendőrségi (milíciai) kordonok kezdték volna kiszorítani a tömeget a térről, ám ez nem sikerült. Saját tapasztalatomból tudom, hogy a rendőrtisztek sem vették komolyan a felsőbb parancsot. Elszakadtam a postapalota melletti ad-hoc csoportomtól, s valahonnan a katonaszobor mellöl próbáltam visszatérni. Egy milicista őrnagy megállított, hogy nem lehet átmenni a téren, de ugyanő mondta – ha a postapalotához akarok jutni, menjek fel a szülészet felé, kerüljek le a Grand mögé, s a vízügyi igazgatóság kerítése mellett visszajuthatok a postához. Úgy tettem. A vízügyi igazgatóság kerítésén belül kiskatonák álltak. A sötétben is látni lehetett, hogy valósággal reszketnek a félelemtől.
És lőttek az emberekre
Kilenc óra körül a városháza előtti téren lekapcsolták a világítást. Ma sem tudom honnan, de szinte mindenkinek gyertya került a kezébe.
Az emberek biztatták egymást, Libertate! (Szabadságot!), Jos Ceauşescu! (Le Ceauşescuval!), Fără violenţă! (Erőszak nélkül!), zengtek a jelszavak.
A sötétséget kihasználva néhányan betörték a Romarta üzlet vastag üvegből készült ablakait. A különleges anyagból készült üvegtáblák tompa morajjal omlottak le. Kilenc óra körül lövések kezdtek ropogni. A tér fölött nyomjelző lövedékek szálltak át, a háborút csak filmekről ismerő embernek különös érzése támadt.
Nem halálfélelem, inkább a kiszolgáltatottság tehetetlenségének fura érzése kerített hatalmába, miközben a tömeg rohanni kezdett a golyók elől a Hosszú utca irányába. Fel-felnéztem az ég felé, s akkor láttam, hogy a postapalota tetejéről is lőnek, feltehetően a Grand, meg a Romarta tetejéről is, a világító nyomjelző lövedékek pedig valahonnan a városháza elöl szálltak felfele s íveltek a kövesdombi lakótelep irányába. Legalábbis a postapalota mellől így látszott. Később tudtam meg, hogy a közvetlen közelünkben emberek haltak meg.
Hat marosvásárhelyi kapott halálos lövést: a 21 éves Adrian Hidoş, a 25 éves Hegyi Lajos, a 33 éves Pajka Károly, a 30 éves Ilie Muntean, a 33 éves Bodoni Sándor és a 38 éves Tamás Ernő. Egy az úttest szélén hagyott traktor-utánfutó kerekei mellé hasaltunk le, s amikor a lövöldözés alábbhagyott, egy Budai negyedbeli tömbházlakás konyhájában, néhánnyal többen, mint ahányan oda beférhettek, ismeretlen ismerősök között vártuk ki a háborús állapot megszűntét.
Az új élet reménye
Másnap új élet kezdődött. Legalábbis úgy hittük. Az első magyarázatok szerint akik lőttek – hogy kik, az soha nem derült ki hivatalosan –, nem emberekre, hanem a levegőbe lőttek. Ennek ellentmond, hogy a Romarta üzlet oszlopainak travertin-burkolatán a mai napig látszanak a golyó-ütötte nyomok.
És a szemközti oldalon levő fém-villanyoszlopon is ott volt egy golyó-ütötte lyuk, mellmagasságban. Később a katonai ügyészség úgy látta, a karhatalmi szervek törvényszerűen jártak el, elsődleges szándékuk a tüntetők szétoszlatása volt, a karhatalmi szervek vezetői nem adtak külön tűzparancsot. A halálos áldozatokat „állítólag” követelő sortüzekre a helyzet okozta zűrzavarban került sor.
Tény, hogy a sokszor emlegetett, a forradalom áldozatainak emlékműállítására vonatkozó terv megvalósítására máig sem került sor, 28 év után is az akkor készített fakeresztekből összeállított emlékhely áll a Győzelem téren.
Magukra hagyott áldozatok
Hamar Alpár Benjamin, a December 21. Egyesület helyi elnöke a Vásárhelyi Hírlapnak elmondta – a hősi halottak hozzátartozóit, főként árváit teljesen magukra hagyták. Értelmes gyerekek, de saját magukat kell fenntartaniuk, csak egyiküknek sikerült felsőfokú iskolát végeznie. Semmi segítséget nem kaptak és nem kapnak az államtól, annak ellenére, hogy 2014-től van egy erre vonatkozó kormányrendelet, amelyet nem alkalmaznak. Nálunk Marosvásárhelyen nagyon mostohán bánnak a forradalmárokkal. Volt lehetőségem tapasztalni Aradon és Temesváron a helyi hatóságok vezetőinek, prefektusnak és polgármesternek a teljesen normális, segítő szándékú hozzáállását. Itt teljes a nemtörődömség, a semmibevevés, és csak remélni lehet, hogy egyszer megszűnik az egykori forradalmárokat is célkeresztbe állitó nacionalista hullám egyes újságokban – mondta Hamar. A forradalmár-emlékművel kapcsolatban csak reméli, hogy a sok ígérgetés után a harmincadik évfordulóra sikerül méltó emlékművet emelni a hat áldozatnak és a sebesülteknek. Bakó Zoltán / Székelyhon.ro



lapozás: 1-4




(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2020
Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék