udvardy frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1990-2006
 

találatszám: 5 találat lapozás: 1-5

Névmutató: Kakassy Endre

1997. január 10.

Rangos rendezvényen emlékeztek meg a brassóiak a Reménység Házában a legnagyobb román költő, Mihai Eminescu születésének 147. évfordulójáról január 10-én. Az eseménynek külön jelentőséget adott, hogy 30 éve, 1967-ben jelent meg a Brassói Lapok egykori főszerkesztőjének, Kacsó Sándor írónak és publicistának, neves kiadói szerkesztőnek a gondozásában Eminescu költői műveinek teljes magyar kiadása, ami önmagában is egyedülálló, hiszen a világ egyetlen más nyelvére sem fordították le mindmáig Eminescu valamennyi versét, beleértve a zsengéit is. Kacsó Sándor irányítása alatt az akkori erdélyi magyar irodalom legnevesebb írói-költői, köztük Szemlér Ferenc, Franyó Zoltán, Majtényi Erik, Bajor Andor, Kányádi Sándor, Lőrinczi László, Kakassy Endre, Kiss Jenő, Veress Zoltán, Lászlófy Csaba és Aladár, Székely János és mások vettek részt a 281 verset tartalmazó kötet fordításában. A szimpóziumot rangos vendégek tisztelték meg jelenlétükkel és előadásukkal. Ott volt a meghívottak között Mircea Dinescu költő, az Academia Catavencu című fővárosi hetilap igazgatója és Kányádi Sándor, Eminescu egyik legjelentősebb magyar tolmácsolója, aki 30 év után nemrég ismét lefordította a nagy román költő Száz árbóc közt (Dintre sute de catarge) című versét. A harmincéves magyar Eminescu-kötet történetéről Kiss Éva Mária, a Cenk Rádió főszerkesztője tartott előadást, Házy Bakó Eszter, Elekes Róbert és Tóásó Áron Zoltán Eminescu-verseket szavalt, majd Melania Niculescu, a brassói Sic Alexandrescu Színház művésznője románul, Márton Árpád sepsiszentgyörgyi színész magyarul adott elő a kötet legszebb verseiből. A pódiumműsort Márk Attila Eminescu-versekre írott szerzeményei zárták. Az est megszervezésében Madaras Lázár, a Brassó megyei tanács alelnöke vállalt oroszlánrészt. /Brassói Lapok, jan. 17-23., RMDSZ Tájékoztató (Bukarest), jan. 17., 947. sz./

1998. január 14.

A jan. 1-jén elhunyt Vita Zsigmondra emlékezett Szász János. A bécsi döntés után a Romániában maradt dél-erdélyiek éheztek a magyar szóra, hiszen nem maradt magyar újság. Mindentől elzártan éltek. És akkor megjelent a Havi Szemle. A folyóiratot Kacsó Sándor, Olosz Lajos, Szemlér Ferenc, Kakassy Endre és Vita Zsigmond szerkesztette. Ennek a "dél-erdélyi szemlének nemzetiségmentő volt a küldetése. Furcsa, hogy az Új Magyar Irodalmi Lexikon /1994/ nem említi Vita Zsigmond nevét. /Szász János: Vitam et sanguinem. - Levél Sütő Andrásnak. = Romániai Magyar Szó (Bukarest), jan. 14./

1999. április 20.

Másfél évszázados születésnapján sajtótörténeti adatokban gazdag emlékszámmal jelent meg ápr. 16-án a Brassói Lapok című hetilap, az erdélyi magyar újságírás legnagyobb múltra visszatekintő kiadványa. A brassói magyar hetilap azt a Brassói Lapot tekinti elődjének, amely a Cenk alatti városba bevonuló Bem tábornok utasítására 1849. április 16-án jelent meg először. Az újságból ezzel a címmel 19 szám került utcára 1849-ben, majd a magyar forradalom és szabadságharc bukása után különböző neveken adták ki. 1895. január elsején a Brassó és a Brassói Magyar Újság összeolvadásából született meg a Brassói Lapok című napilap. Ez 1940 őszén a vasgárdisták fenyegetései miatt megszűnt, majd 1969-ben hetilapként kezdte meg ismét működését. A mai Brassói Lapok a város második legnagyobb példányszámú lapja, amelyet Brassó és környéke szórványmagyarságának minden második-harmadik családjában rendszeresen olvasnak. A hetilap ma teljes mértékben önellátó kiadvány, szerkesztőinek kizárólagos tulajdonát képezi. A 150 éves Brassói Lapok történetét olyan kiváló magyar írók és újságírók neve fémjelzi, mint Kacsó Sándor, Kőrösi-Krizsán Sándor, Ruffy Péter, Méliusz József, Mikes Imre, Kakassy Endre, Halász Gyula, Dienes László, Szentimrei Jenő, Tamási Áron, akik szerkesztőként, tudósítóként vagy munkatársként jegyezték a lapot. /Brassói Lapok - emlékszám. = Romániai Magyar Szó (Bukarest), ápr. 20./

2008. június 14.

Puskás Attila kiadta édesapja, Puskás Lajos 1947-es börtönnaplóját a vele együtt raboskodó magyarok névsorával, és szekus-dossziéjának néhány válogatott darabjával. /Puskás Lajos: Más jövőt álmodtam. Napló, dokumentumok. Szerkesztette és magyarázó jegyzetekkel ellátta Puskás Attila. Charta Kiadó, Sepsiszentgyörgy, 2008./ Az 1982 tavaszán elhunyt Puskás Lajos tanárra sokan emlékeznek Kolozsváron: többek között volt diákjai is. A harmincas évek végén a Magyar Népközösség keretében, majd 1940–1944 között a Tizes Szervezet élén végzett szociális és családvédelmi munkát. A Sziguranca már 1944 őszétől figyelte, internálták, szabadulása után pedig a „Legfelsőbb Tisztogató Bizottság” úgy döntött, hogy „semminemű vezető állami állást nem vállalhat”. 1947. május 5-én újból elhurcolták. A naplófeljegyzéseket olvasva, Dávid Gyula összehasonlíthatta az 1947-es és az 1956 utáni börtönt, 1956 után ugyanis ő került börtönbe. 1947-ben még rendszeresen kaphatnak csomagot hozzátartozóiktól, az internáltak maguk főzhették meg ebédjüket, a csomagban kaphattak olvasnivalót is. Az internáltak nap közben felkereshették egymást, sőt az akkor még meglevő kápolnában felváltva tartottak misét-istentiszteletet az ortodoxok, római katolikusok ér protestánsok. Ha pedig konfliktusba kerültek a börtön vezetőségével, az esetet a rabokból alakult „komité” tárgyalta meg a börtönparancsnokkal. Szabad idejükben előadásokat hallgattak. Idilli élet? Aki úgy gondolja, megpróbálhatja, írta Dávid Gyula. A Puskás Lajos által feljegyzett névsor, fontos dokumentum. Köztük volt Kakassy Endre író, műfordító, Koncz Rudolf kolozsvári, Kovács Károly zilahi és Elekes Viktor nagyenyedi református. kollégiumi tanár, Lévai Lajos és Haáz F. Rezső tanárok a székelyudvarhelyi ref. kollégiumból, Hadnagy János, a híres zetelaki plébános, Pásztai Géza szociáldemokrata politikus, Kiss Bertalan szatmári, Sass Kálmán érmihályfalvi ref. lelkész. Összesen 146 magyar értelmiségi, akiket a „demokrácia ellenségei”-ként, ítélet nélkül tartottak fogva 1947-ben Szamosújváron. Puskás Lajost szabadulása után állandóan megfigyelték, ezt mutatják a besúgói jelentések közölt válogatott dokumentumai. Fiát, Puskás Attilát 1958-ban húsz évre ítélték, 1964-es szabadulása után őt is a megfigyelték. /Dávid Gyula: Így éltünk Szamosújváron. = Szabadság (Kolozsvár), jún. 14./

2016. június 25.

Hencz Hilda : Magyar Bukarest 15. (Részletek)
Túlélés kisebbségként egy nemzeti egységállamban
A háború elvesztésével a magyar állam drámai változásokon ment keresztül. A legtöbb szenvedés az erdélyi magyaroknak jutott, de a következmények a Kárpátokon kívül élőkre is kihatottak. A regáti magyar közösséget évekig megfigyelték még a templomokban is, kezdetben elsősorban azért, hogy elfoghassák azokat, akik a háborúban románok ellen harcoltak. Azonosító irodákat nyitottak a román állampolgárok számára, az idegen állampolgárok vagyonát pedig elkobozták.
A magyarokkal legyőzött ellenségként bántak, akikben nem bízhatsz, akiket keményen meg kell büntetni, és akiket továbbra is a román Siguranţa megfigyelése alatt kell tartani; ezt tanúsítja számtalan, a belügyminisztérium archívumában őrzött besúgói jelentés is. Megfigyelték a kulturális vagy vallásos szervezetek működését, de a szabadidős tevékenységeket is, például az Andronache-erdei majálisokat, és nem riadtak vissza a levéltitok megsértésétől sem. A magyar követség bukaresti jelenléte csak fokozta a hivatalos szervek éberségét, több papot, orvost, mérnököt, ügyvédet a követség ügynökeként és irredentaként tartottak számon; a jelentéstevő ügynökök által megfogalmazott irredentizmus vádját sohasem támasztották alá a megvádolt tetteivel vagy bizonyíthatóan elhangzott beszédével.
A magyarok leghatásosabb büntetése az asszimiláció volt. A nyíltan magyarellenes és antiszemita Brătianu, akinek Erdély az erdélyiek nélkül kellett volna, ki is jelentette, hogy az egyetlen ,,európai megoldás a kisebbségek beolvasztása”. Az erőszakos románosítási politikát és a román kormányok visszaéléseit semleges elemzők is hangsúlyozták, például Hannah Pakula: „a románok, akik valaha a népesség elmagyarosítása miatt siránkoztak, most vadul románosítottak.... A liberálisok és szövetségeseik Averescu alatt a nacionalizmus és az agrár igazságszolgáltatás nevében kifosztották a magyarokat és a zsidókat...”
A magyarok a román beolvasztásási politikát létük elleni támadásként élték meg. A hivatalos népszámlálások alapján megállapítható, hogy az egyesülés óta eltelt több mint 90 év alatt, de már a két világháború közötti időszakban is a „román állam jelentősen hatékonyabb volt, mint a Magyar Korona” a kisebbségek beolvasztása és a lakosság homogenizálása tekintetében, jegyzi meg Salat Levente. A várakozásokkal ellentétben a kor kiadványai nagyon kevés információval szolgálnak a bukaresti magyarság két világháború közötti életéről. Lehet, hogy nagy részük az asszimilációt nem is drámaként élte meg. Bukarestbe munkát keresni jöttek, és Románia fővárosa amúgy sem volt, és nem is lesz sohasem a magyar kultúra és identitás szempontjából reprezentatív. Mivel az identitás megőrzésének alapintézményei hiányoztak, a bukaresti letelepedés tulajdonképpen az asszimiláció felvállalását is jelentette.
Korábbi korok fontos forrásai, az emlékiratok majdnem teljesen eltűntek ebből az időszakból. Csak Szemlér Ferenc nagyon szűkszavú feljegyzései és Nagy András orvos, Nagy Benedek egykori RMDSZ-képviselő édesapja jóval később közreadott, valamivel bőbeszédűbb emlékiratai maradtak fenn. Ezeket csak részben pótolják a két világháború közti idők tanúival készített in vivo interjúk, amelyek közül külön említésre méltóak a Rostás Zoltán által készített, és a nyolvanas évek során nagyrészt román nyelven publikált beszélgetések.
Ugyancsak a világháborúk közötti időszakban készült három útleírás. Időrendi sorrendben az első Németh László 1935-ben megjelent Magyarok Romániában című könyve. Németh László három fiatal budapesti írót és szociológust kísért el háromhetes tanulmányútra Nagyromániába, a Giurgiu– Konstanca–Eforie–Bukarest útvonalon, majd meglátogattak néhány erdélyi várost is. Kapcsolatba kerültek Dimitrie Gusti csapatával is, román és magyar értelmiségiekkel beszélgetve próbálták felmérni a hangulatot. Németh útikönyve nagy port kavart a sajtóban: a románok rejtett irredentizmussal vádolták, míg a budapesti sajtó románbérencnek nevezte, amiért bírálta az erdélyi magyar értelmiség letargiáját, dicsérte Gustit, és lenyűgözte őt a románok vitalitása és optimizmusa. A következő útleírás a kovásznai születésű és Budapestre kitelepedett Ignácz Rózsa (1909–1979) tollából jelent meg, címe is jelképes: Keleti magyarok nyomában. 1938–1940 között a szerző újrajárta neves elődei, Ürmösy és Jerney útvonalát, sorra látogatta a bukovinai, moldvai és dobrudzsai településeket, a Duna menti kikötővárosokat és Bukarestet; arra a következtetésre jutott, hogy már lehetetelenség gyökeresen megváltoztatni és helyrehozni a Kárpátokon kívüli magyarság sorsát.
Mikecs László második világháború küszöbén megjelent úti jegyzetei nagyon kevés hasznos információt tartalmaznak.
Az ebben a korszakban (1921–1941) megjelenő igen nagy számú magyar lap – mintegy 80 cím – kiábrándítóan keveset mond a bukaresti magyarokról. Habár a kisebbségi újságíróknak saját szövetségük volt, ennek tevékenységéről alig tudunk valamit. Az állambiztonsági szervek két 1926-os jegyzetéből értesülünk arról, hogy a New York Times romániai tudósítója, dr. Kovács Jenő lemondott a kisebbségi újságírók szakszervezetének (?) elnöki posztjáról; a besúgó szerint az új büntető törvénykönyv sajtóvétségek elleni előírásai kapcsán folytatott románellenes kampányt. Az újságírókat az is nyugtalanította, hogy a kormány be akarta vonni a kisebbségiek vasúti utazási engedélyét. Az 1930-as években az újságíró szövetség vezetőtanácsában volt Kakassy Endre és Farkas Aladár. A közíró, költő és fordító Kakassy Endre tíz évet élt Bukarestben, és két rövid életű lap, a Magyar Kurír (1931) és utódja, a Bukaresti Magyar Kurír (1931. november – 1932. február) szerkesztője volt. Említésre méltó a korszak lapjainak változatossága: volt munkássajtó, megjelentek felekezeti lapok, a politikai pártok kiadványai, de napvilágot láttak szórakoztató- és sportlapok is. Néhány kiadvány külön a malom-, fém-, textilipari vállalkozókat és nagykereskedőket vagy a kiadókat és nyomdákat célozta meg. Ez a tartalmi változatosság az információbőség hamis érzetét keltheti. A romániai magyar sajtó számbéli gyarapodása növelte a románság aggodalmát. Ezt a nyugtalanságot kívánta eloszlatni Kovács Jenő a Politika című, részben kétnyelvű lapban 1934. április 25-én megjelent cikkében, azzal a kijelentésével, hogy „nem mind arany, ami fénylik”. Valóban, a több tucatnyi, Bukarestben megjelent címnek jó negyede tiszavirág-életűnek bizonyult, és további tucat lapot csak egy szűk magyar neoprotestáns körnek címeztek.
Egy 1921-es sikertelen kísérlet után, 1930–1936 között megjelent egy napilap is, Bukaresti Lapok címmel, amely tulajdonképpen a Brassói Lapok bukaresti kiadása volt, és figyelme központjában nem a bukaresti magyarság állt.
A leghosszabb életű lap a két világháború között a református Egyházi Újság, amely az 1929–1941-es időszakban folyamatosan megjelent. Értékét elsősorban Nagy Sándor a romániai magyar diaszpóráról írt, folytatásban több év során 91 részben megjelent tanulmánya adja.
A munkáslapok, a szakszervezetek vagy neoprotestáns felekezetek lapjai bárhol megjelenhettek volna, s bár magyar nyelvűek voltak (habár lehettek két- vagy háromnyelvűek is), említést sem tettek a bukaresti magyarok életéről. A szerkesztőségek is vándoroltak Kolozsvár és Bukarest között. Például a Munkás, a Román Kommunista Párt lapja, mely 1923-tól jelent meg magyarul, Marx-, Engels-, Krupszkaja-, Henri Barbusse-cikkeket közölt, Gorkij műveit vagy Zinovjev felszólalásait, beszámolt a Szovjetunió kizsákmányolás alól felszabadult munkásainak életéről és a gyakori romániai sztrájkokról. A vasutasokról is alig tudunk meg valamit, habár ők alkották az egyik legfontosabb szakmai réteget, és nagyon sok magyar volt közöttük. Lapjukban, az 1930-ban csak néhány lapszámot megélt Vasutasok Lapjában, a Romániai Vasutas Szakszervezetek Országos Szövetségének kiadványában még csak meg sem említik a magyar vasutasok számára kötelező rendszeres nyelvvizsgákat. Csak egy lap tudósít 2000 magyar vasutas sikertelen románnyelv-vizsga miatti elbocsátásáról 1931-ben, közülük egyeseknek 20–25 év régisége is volt.
A bukaresti neoprotestáns felekezetek (adventista, baptista, Jehova tanúi) nagyon gyorsan szerveződtek a háború után; az 1930-as népszámlálás szerint 576 adventista, 566 baptista stb. volt a fővárosban, a nemzetiséget azonban nem tüntetik fel. Az adventistáknak saját templomuk és nyomdájuk volt, a baptistáknak pedig hat imaházuk. Egy 1940-es lakcím-évkönyvben megjelenik egy magyar baptista imaház a Plevnei út 29. szám alatt. Habár ezeknél a felekezetnél nincs jelentősége a nemzeti hovatartozásnak, 1922-től magyar nyelvű istentiszteleteket is tartottak.
A magyar sajtót szorosan felügyelte a cenzúra, gyakori volt egyes bekezdések törlése, lapszámok vagy akár lapok betiltása. Az állami levéltárban fennmaradt Áts József újságíró, a bukaresti A Róka című humoros képeslap szerkesztőjének megfigyelési dossziéja. A megfigyelés 1926-ban, pár hónappal a lap feltűnése után kezdődött, mivel „felforgató jellegű viccek jelennek meg az ország róvására”. Majdnem két év megfigyelés után egy Ştefan Miu nevű egyén egy jelentést állított össze, miszerint „állambiztonsági vagy az állam érdekei szempontjából jelentéktelen”. Mégis, mikor az 1928. február 5-i számban Áts megjelentette Mihály László Barna versét, a Búsul a székelyt: „Csíkországban nem dalolnak, sírnak a leányok. / Csíkországban elhervadtak mind a gyöngyvirágok. / Sír a lelkükbe’ a nóta, / Réges-rég volt a kikelet, hej mi lett azóta?” – az „elítélendő” vers fordítása is belekerül a jelentésbe. Nem tudjuk egyértelműen megállapítani, hogy az újságírót meghurcolták-e, de 1929. július 29-én a bukaresti szerkesztőség felfüggesztette tevékenységét, Áts pedig vállalkozásokba kezdett, több moziterem, köztük a Trianon mozi tulajdonosa lett. Ennek az „irredenta és rémhírkeltő elnémetesedett magyarnak” a hazafiságában nagyon kételkedtek a hatóságok, magyar származása és budapesti rokonaival levelezni merészelő magyar felesége miatt. Megtudhattuk, hogy a református parókia ideiglenes elnöke (azaz főgondnoka) lett az orvos Bakk távozása után, és „összedolgozik Hamar Béla pappal, az ismert irredentával, akit nemrég választottak meg a református közösség elnökévé”. Elrendelték megfigyelésüket. Olyan jelentés azonban, amely felróható cselekedetekről is szólna, nem került elő. Az utolsó, szigorúan titkos feljegyzés 1955-ből származik, pedig az újságírót már 1948-ban halottnak nyilvánították.
(folytatjuk) JÁNOS ANDRÁS fordítása
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)



lapozás: 1-5




(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2020
Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék