udvardy frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1990-2006
 

találatszám: 50 találat lapozás: 1-30 | 31-50

Névmutató: Kedei Zoltán

1999. július 19.

Júl. 17-én Raván faluünnepet tartottak. Sokfelől jöttünk, és mégis egyek vagyunk, hangzott el Tőkés László püspök igehirdetésében a kis székely falu unitárius templomában. Korunk bálványai: az anyagiasság, az önzés, a gyűlölet, az isten- és emberellenesség. A világ zaja ezekkel nyomja el templomaink hívó harangszavát - hangoztatta a püspök. Adorjáni Levente unitárius pap húsz éven át pásztorolta a kis gyülekezetet. Lassan magnak se marad maholnap magyar a faluban. Hiszen a legfiatalabb férfilakos is ötvenöt éves - és csak egyetlenegy van belőle. Rava leghíresebb szülötte, Kedei Zoltán marosvásárhelyi festőművész, szólalt fel. Csete Árpád lelkész ismertette a találkozóra elkészült emlékkiadványt, amely egyház- és faluképet nyújt, eszmélésre, továbbgondolásra, cselekvésre késztető adattárat és történetet kínál, a "következtetést" az olvasóra bízva. A szerkesztés a Csete Árpád, a kivitelezés a Master Druck munkája. Júl. 18-án az istentiszteletet Szabó Árpád unitárius püspök végezte. /Bölöni Domokos: Rava a tizenkettedik órában. = Népújság (Marosvásárhely), júl. 19./

1999. szeptember 11.

Ferenczi Géza a Moldvában ma már két nagyobb tömböt alkotó, kétségbevonhatatlanul a magyarság egyik, a történelem viszontagságai következtében immár elszakadt, de az ómagyar nyelvet máig megőrzött csángók ősibb rétegének az eredetével és nevének az értelmezésével foglalkozott jelen tanulmányában. Az elmúlt évtizedek folyamán a ma is vitatott felfogásoktól eltérő elképzeléshez jutott. Régészeti, történelmi, levéltári, művészettörténeti kutatásaira támaszkodva vázolta föl a csángók Moldvába telepítésének a folyamatát. Ferenczi nem fogadta el Horger Antal és utána, tőle átvéve, mások ismételte alábbi vélekedését: "a székelyek eleinte talán csak tréfás gyúnyolódásból először a moldvai magyaroknak számos nyelvjárási eltérése miatt bizonyos mértékben furcsán hangzó beszédmódját jelölték vele." Szerinte - helytelen a tárgyalt szó kései időhöz kötött magyarázata. Ezért is kísérelt meg új úton indulni. /Kedei Zoltán. A moldvai ősibb csángók. = Népújság (Marosvásárhely), szept. 11., Múzsa mell./

1999. december 6.

Marosvásárhelyen megnyílt a hetvenéves Kedei Zoltán festőművész tárlata. /Kedei Zoltán tárlata. = Népújság (Marosvásárhely), dec. 6./

2007. március 6.

Teremavató kiállításon mutatkozott be Marosvásárhelyen a kövesdombi unitárius egyházközség közösségének Marton Márta Ágota festőművész. A fiatal alkotó munkáit idősebb kolléga, Kedei Zoltán ajánlotta a közönség figyelmébe. /(nk): Érzelmek hullámhosszán. = Népújság (Marosvásárhely), márc. 6./

2008. május 24.

Székelykeresztúron a Zeyk Domokos Iskolaközpont iskolaheti rendezvényei közül egyik legjelentősebb volt a Bölöni Domokos íróval, a marosvásárhelyi Népújság napilap újságírójával, valamint Kedei Zoltán festőművésszel tartott találkozó. A beszélgetésen Bölöni Domokos Széles utcán jár a bánat /Juventus Kiadó, Marosvásárhely, 2007/ című, harminckét rövidprózai írást tartalmazó könyvét ismerhették meg a megjelentek. Bölöni Domokos Hullámok boldogsága című első könyve 1980-ban jelent meg, Bajor Andor és Szilágyi István írt hozzá ajánlást. 1995-ig még három kötete látott napvilágot, azután minden évben egy-egy rövidprózákat tartalmazó könyve. A vegyes lakosságú faluból, Szászdányánból származó Bölöni Domokos szeret terepre járni, ismeri a vidéki ember észjárását. Számára a szatíra az imádott műfaj. Eddig a rövidprózai írások mellett egy kisregényt is írt, de megjelent írásaiból össze lehetne válogatni egy nagy kötetre való, sziporkázó, vidám anyagot is. Bölöni Domokos vallja: „Megkeseredetten is kacagva írok”. Nincs jó véleménye a könyvkiadásról, úgy véli, e téren a kilencvenes évek végi partizánkodás még ma is tart. Olykor már visszatetsző, hogy bárki bármit kiadhat, ha pénze van hozzá. Elmondta, évente ír egy kis kötetre valót, amit a maga erejéből és jóindulatú barátai segítségével kiad. A másik meghívottja Kedei Zoltán, marosvásárhelyi festőművész volt, aki Székelykeresztúron járt középiskolába, és itt érettségizett. A találkozón bemutatták festményeinek reprodukcióit tartalmazó albumát. /László Miklós: Találkozás Bölöni Domokossal és Kedei Zoltánnal. = Hargita Népe (Csíkszereda), máj. 24./

2008. június 14.

Horváth Loránd nyugalmazott lelkész-költő Marosvásárhelytől Torontóig és vissza küzdelmes, de sikerekben gazdag utat járt be. Erről vall lírai naplónak is beillő számos kötete, melyekből Erdélyt és a tengerentúli távoli világot is magába foglaló életfonala és hitvallása is kirajzolódik. Ő szerkesztette az Amerikai és magyar költők hitvallása című vers-antológiát. Marosvásárhelyen a Bernády téri református esperesi hivatal tanácstermében került sor a Világot járt szívem vallomásai című találkozóra, amelyen elsősorban a Vásárhelytől Windsorig és az Új Jelenések című könyvei köré csoportosultak. A költő saját előadásában tolmácsolta kedvenc verseit. Az esten rögtönzött kiállítás is volt. Horváth Loránd egykori és mai festő, grafikus, szobrász barátainak, alkotásai illusztrátorainak – Zsigmond Attila, Nagy Pál, Nyilka Róbert, Vass Albert, Balázs Imre, Kedei Zoltán, Hunyadi László, Porzsolt Borbála, Zolcsák Sándor, Fekete Zsolt, Ősz Zoltán, V. Szász István – műveiből állított ki néhányat. /(nk): Ige és poézis. = Népújság (Marosvásárhely), jún. 14./

2008. augusztus 13.

Korond első írásos említésének 675. évfordulója alkalmából képzőművészeti tárlat nyílt a művelődési házban, Benczédi Sándor, Páll Lajos, Józsa Judit, Kedei Zoltán, Láng Eszter, Tóth Ferenc, Venczel Árpád és Vinczeffy László munkáiból. A képzőművészeti galéria első kiállítója a 70 éves Páll Lajos volt, aztán Tóth Ferenc mutatkozott be festményeivel, majd a gyermeknap alkalmából Forró Ágnes, Kuti Botond és Molnos Zoltán mese- és mondaillusztrációival. A tizennyolcadik évét betöltő korondi Hazanéző folyóirat idei második számában tizenöt szerzőt mutat be azok közül, akik alkotásaikkal, kutatómunkájukkal, közéleti tevékenységükkel öregbítették a nagy fazekasfalu hírét-nevét. Az ünnepségen Ambrus Lajos főszerkesztő, a Firtos Művelődési Egylet elnöke köszöntötte az alkotókat és a népes közönséget, vallomásos emlékezést hallhattak Tófalvi Zoltántól, dr. Bíró Á. Zoltántól, dr. Láng Esztertől, Kedei Zoltántól, Majla Sándortól, Ráduly Jánostól, Simó Mártontól, Czegő Zoltántól. A Hazanéző ünnepi számának szerzői: Bölöni Domokos, Kercsó Attila, Ambrus Lajos, Molnos Lajos, dr. Bíró Á. Zoltán, Gergely Tamás (interjúja Bölöni Domokossal), Czegő Zoltán, Józsa Judit, dr. Koncz Gábor (Józsa Juditról), Kedei Zoltán, dr. Láng Eszter, Majla Sándor, Debreczeni József (Páll Lajosról), Ráduly János, Simó Márton, Tófalvi Zoltán, Gáspár Sándor (Tóth Ferencről), Jakobovits Miklós (Vinczeffy Lászlóról). Az egykor Korondon tanárkodó Czegő Zoltán keserű számvetésében írta, a legképtelenebb utat választotta 1988-ban: beállt magyarnak Magyarországon. „A magyar irodalom történetében soha ilyen szolgalelkű írótársadalom nem ügyködött, mint az elmúlt ötven évben” – vallja Czegő. /Damján B. Sándor: Tárlat és lapbemutató Korondon. = Népújság (Marosvásárhely), aug. 13./

2008. október 10.

A marosvásárhelyi Súrlott Grádics irodalmi kör október 8-i rendezvényét a beszélő nevű Vár-Lakban, Kedei Zoltán festőművész műtermében tartotta. Csoóri Sándor, Bözödi György, Hajnal Anna, Komjáthy Jenő, Juhász Gyula versei hangzottak el, a versekhez Darabont-Horváth Éva gitárjátéka teremtett hangulatot. A házigazda Kedei Zoltán legújabb művéről, Főnix című nagyméretű festményéről a művész, majd Nagy Miklós Kund és Kuti Márta beszélt. A bensőséges hangulatot fokozta az „önkéntes” versolvasók szereplése. Elhangzott többek között Csoóri Sándor Ősz Erdélyben és Tompa László Lófürösztés című verse. A felolvasók és szavalók jutalma az Erdélyi Művészet című folyóirat friss száma, Komán János és Székely-Benczédi Endre verseskönyvei, Murádin László Ács Ferenc, az erdélyi impresszionizmus erdélyi úttörője című monográfiája, valamint egy-egy Kedei-rajz volt. A Súrlott Grádics irodalmi kör november 13-án a Kuti Márta tanárnő vezette Csütörtöki társalgó vendége lesz. /Damján B. Sándor: Hamvából újjászülető. = Népújság (Marosvásárhely), okt. 10./

2009. december 5.

Kedei Zoltán /sz. Rava, 1929. nov. 29./ a szülőföldről elkergetett birtokos család sarjaként került Marosvásárhelyre, kényszerlakhelyként, lassan a város otthonává vált. Festőművész lett, Rava és Marosvásárhely az a két földrajzi pont, amelyek között ragyog az örömláng; arcok és tájak, tervek és látomások, írta munkásságáról Bölöni Domokos. Kedei magányos alkat. /Bölöni Domokos: A művész örömfényei. = Népújság (Marosvásárhely), dec. 5./

2009. december 12.

Nyolcvanéves a marosvásárhelyi kulturális élet közismert személyisége, Kedei Zoltán festőművész. Születésnapját a telt házas közönséggel teli Bernády Házban ünnepelték december 8-án, ahol az általa írt, illetve róla szóló Beszélő ecset /Mentor Kiadó, Marosvásárhely/ című szép új kiadványt is bemutatták. Házigazdaként Nagy Miklós Kund fogadta a megjelenteket, emlékeztetve: ezelőtt öt évvel, Kedei Zoltán 75. születésnapján ugyanitt ültek, akkor egy másik könyvének megjelenése kapcsán beszélgettek. Ennek a könyvnek a bábája Bölöni Domokos volt, akinek korábban megmutatta jegyzeteit, mondta el Kedei. /Nagy Botond: Beszélő ecset. Kedei Zoltán nyolcvanéves. = Népújság (Marosvásárhely), dec. 12./ 2004-ben jelent meg Kedei Zoltánról művészeti album, Nagy Miklós Kund szerkesztésében.

2010. 30.

Az örömfény festője
A Csütörtöki Társalgó márciusi vendége Kedei Zoltán festőművész volt. A kövesdombi unitárius templom Bözödi György Termében az érkezőket a házigazda Kecskés Csaba lelkész köszöntötte. A Társalgó ötletgazdája és vezetője, Kuti Márta tanárnő betegség miatt nem lehetett jelen. A művésszel Bölöni Domokos beszélgetett, miután Kedei stílusosan egyik kedélyes hangú, vallomásos írását – Jónapot, Domi! – olvasta fel; és a társalgás továbbra is ebben a barátságos mederben folyt – az emlékezés, a nosztalgia, a művészi önvizsgálat és az újra és újra megfogalmazódó ars poetica jegyében. A maga során Bölöni a Pillangók a magasban című lírai karcolatával válaszolt, amely legutóbbi kötetében, a Micsobur reinkarnációja című rövidpróza- gyűjteményben olvasható. Kedei Zoltán elhozta Beszélő ecset című szép könyvét, amelyről az Erdélyi Művészet idei első számában így ír Gáspár Sándor: "Ritka szép könyv a Beszélő ecset. A Mentor kiadó méltán pályázhat 2010- ben a legszebb könyv díjára ezzel a kötettel is, amelyért Káli Király István és Vida Erika, valamint képfeldolgozóként és tördelőként nem utolsósorban Orbán László vállal felelősséget a közönség előtt. A szerző, Kedei Zoltán, akinek a grafikáit, illetve festményeit, valamint lírai szövegeit láthatjuk, maga is külön beszél a könyv szépségéről, olyasmiről, amit persze remélt, de amelynek megvalósulása nem tőle függött. Azért is emeli ki az értékét. Számunkra mégsem ez a nyomdatechnikai és szerkesztői remeklés jelenti a kötet értékelésében a maximumot. De olyan többlet ez, amely megérdemli a kritikustól az elismerő szót. E könyvnek jellemző, lényeges tulajdonsága, hogy nemcsak a képíró, hanem a szövegíró alkotó is jelentkezik, és a két kifejezési mód egymást erősíti." Tanúi lehettek mindazok, akik ott voltak a Társalgóban, annyi különbséggel, hogy ott nem az "ecset" szólalt meg, hanem a kezelője, a rokonszenves egyéniségű, vallomásos alkotóművész, a nyolcvanas éveit taposó, mégis örökifjú, kiapadhatatlan energiájú Kedei Zoltán.
Damján B. Sándor. Forrás: Népújság (Marosvásárhely)

2010. 15.

A rövidpróza mestere
Bölöni Domokos szinte kizárólag csak rövidprózai műveket ír: novella, karcolat, tárca, glossza. Ez az ő igazi világa, könnyedén veti papírra műveit, kerek, rövid történetek, pillanatképek emberekről, helyzetekről.
Legújabb kötete a Micsobur reinkarnációja (Juventus Kiadó, Mvhely, 2010, a fedőlap Donáth-Nagy György munkája, Kedei Zoltán rajzaival). A kötet alcíme: Mákföldi történetek, a helységnév kitalált, szinte mesebeli, maga a művekben megrajzolt falu nagyon is valóságos hely, mai emberekkel, mai történetekkel, valós gondokkal. Mindenik írásban ott bujkál a kérdés: hogyan tovább?, mi lesz ezután? Mi lesz az elöregedő, elnéptelenedő falvainkkal, ahol minden évben többet temetnek, mint ahányat keresztelnek? "Erdély is ilyen Mákföld. Kincseit konokul őrzi, álmodozóit rendre hanyatt vágja. Időnként lángba borul." A szerző is konok megszállottsággal mesél róla, kevés olyan művészünk, írónk van, akit ez a világ érdekel, aki ennyi szeretettel fordul az elhagyatott, elfelejtett emberek felé.
Egy kissé a folklór is beköltözik a könyv lapjaira. A ragadványnevek, gúnynevek sokaságát találjuk itt, akárcsak a mindennapi életben. Micsobur, Tarfin bá, a Kapitány, Csurdé Pali, a Néma, Macsinika, Sami, Dzsumbuj Zsiga, Maszkura Gyuszi megannyi szereplő, antihős, hisz egyik sem akarja megváltani a világot. Néhány tollvonással is tökéletesen jellemzett személyek.
Feltűnnek persze a vámszedők is, a kis- és nagystílű szélhámosok, pl. A Mester ázsiója című írásban, hol a festőművészt, aki régivágású úriember, s másról is ezt feltételezi, átlátszó trükkel próbálja átverni egy "vállalkozó". Persze a művész rávágja az ajtót s faképnél hagyja. De az emberek iránti bizalma bizony sebet kap.
Van egy írás a kötetben – Két kuvik őrködik álmán –, megemlékezés az erdélyi magyar irodalom egyik érdekes alakjáról. A B. P. szignóban nem nehéz felismerni az utóbbi évtizedek egyik legtehetségesebb műfordítóját, a nyelvzsenit, kinek tehetsége sohasem tudott igazán kifutni. Sok száz mese tolmácsolója oroszból, litvánból, finnugor nyelvekből, Jeszenyin legavatottabb magyar fordítója volt. Bölöni Domokos könyvéből tudtam meg, hogy már nincs közöttünk.
A látszólag könnyed, humoros írásokban ott lappang egy adag szomorúság és aggodalom mindazokért, akik a szerző által megrajzolt világban élnek. Az irónia és önirónia szinte állandóan jelen van ez írásokban.
Bölöni Domokos munkabírását és munkakedvét ismerve, joggal várhatjuk az újabb köteteket.
Gábor Attila
Népújság (Marosvásárhely)

2011. 7.

Történetek gyermekekről, felnőtteknek?;;?Gyűjteményesnek is nevezhető Bölöni Domokos legújabb kötete (Küküllőmadár, Erdélyi Gondolat Könyvkiadó, 2011), melyben régebb megjelent karcolatok is szerepelnek. Ami összeköti ezeket az írásokat, az a szereplők személye: gyerekekről szólnak, gyerekeknek is, de inkább felnőtteknek. Nem válik itt külön – ahogy a valóságban sem – a gyermekek és felnőttek világa, a gondtalan gyermekkorba gyakran beleszól a “nagybetűs élet”, szereplői nemcsak tanúi, hanem elszenvedői is a mindennapok drámai vagy tragikus eseményeinek. Nincs szó itt felhőtlen és boldog gyermekkorról, mégis – vagy talán pont ezért – jelen van a humor, és jelen van a történelem, mely gyakran beleszól a mindennapok életébe. ?;;?A sajátos humor végigkíséri a szerző egész életművét. Az elpusztíthatatlan népi humor ott bujkál a sorok között, hol önfeledt, vidám, hol kesernyés, ironikus, éppenséggel csúfondáros. Szereplői nem azért viccelnek, tréfálkoznak, mert olyan vidám az életük, inkább egyfajta védekezés ez a vigadva sírás, hogy megfordítsuk az ismert szójátékot. Tomcsa Sándor egyik hősének az esernyője jut eszembe, mely lyukas és becsurog rajta az eső, de jó védelmet jelent a pergőtűzben. ?;;?Ilyen pergőtüzekben gyakran volt része e táj emberének, szó szerintiben is, hisz végiggázolt itt két világháború, kisebbségi sors, kommunizmus, kollektivizálás, árvíz, aszály, betegségek és egyéni tragédiák. Hogy mindezt túléltük, abban szerepe van a mindennapi humorunknak is. ?;;?Ezek a történelmi viharok szedték a maguk áldozatait, például a címadó karcolat alig tizenhét éves hősét. Ez a legény – félig még gyerek – 1956 reményteljes októberében kitűzte a falu tornyára a magyar zászlót. Senkinek nem szólt, nem mondta, miért, nem szervezkedett, nem lázított. A megtorlás azonban nem késett, rövid bujkálás és szökési kísérlet után elfogják… Amikor hazakerül, zárkózott, komor lesz, epilepszia kínozza, falusfelei egyszerűen bolondnak nevezik. Nagyon életszerű történet ez: ugyanebben az időben rokonságom egyik tagját egy Ludas melletti faluból vitték el, nyomorékká verték, egész életére megbetegítették. Bűne az volt, hogy saját búzáját saját udvarára vitte be, nem a szérűre. Rengeteg ilyen történetünk van, s bár történészeink és újságíróink sok mindent feldolgoztak – pl. Pál-Antal Sándor, Tófalvi Zoltán –, a fiatal nemzedékek keveset tudnak erről a korszakról. Ezért a történelemoktatásunk is kárhoztatható, és a szépirodalom is ritkán nyúl ezekhez a témákhoz. ?;;?Bölöni Domokos úgymond üdítő kivétel e tekintetben, nemcsak az említett írásban és utóbbi kötetében, hanem az előző munkáiban, könyveiben is gyakran fordul a közelmúlt történéseihez, szól arról, hogyan éli meg a kisember a nagy történelmi változásokat. Ezzel a gondolattal fogok hozzá újraolvasni szerzőnk előző köteteit. ?;;?A könyv borítóját Kedei Zoltán munkái díszítik, a borítót Beke Sándor-Olivér tervezte, akárcsak az előző kötet, ez is külsőleg is szép, tetszetős munka. ?;;?Gábor Attila?;;?Népújság (Marosvásárhely)

2011. 19.

Kettős könyvbemutató Gyergyószárhegyen
Kettős könyvbemutatót tartottak a hétvégén a gyergyószárhegyi alkotóközpontban. A néhány nappal korábban rendezett marosvásárhelyi premier után a Hargita megyei nagyközségben ismertette meg ötéves termésének antológiáját a Súrlott Grádics irodalmi kör.
Bölöni Domokos által összeállított és Kedei Zoltán rajzaival illusztrált kötetben harminc, Vásárhelyhez kötődő szerző jegyez többnyire vidám verset, novellát, karcolatot, kisregényt. Az eltérített felvonó mindkét bemutatóján elhangzott: a negyvenesztendős múltra visszatekintő Kriterion Kiadónak ez a „legnagyobb” antológiája, ugyanis a harminc szerző közül haton a Nagy családnevet viselik. A Súrlott Grádics a tavaly ünnepelte ötödik születésnapját, a minap megjelent gyűjteménye pedig az első kiadványa.
150 év a Gutenberg-galaxison a címe Puskel Péter az erdélyi magyar újságírás egyik legtermékenyebb városának számító Arad sajtótörténetéről szóló munkájának. A komoly kutatómunkát végző szerző ablakot nyitott a partiumi település sajtómúltjára.
Szucher Ervin. Krónika (Kolozsvár)

2013. 2.

A biztos pont
Erdélyi Toll: ötödik évfolyam, negyedik szám
Idén negyedszer öltötte magára jól ismert, mégis mindig újnak, ünnepinek látszó színeit az Erdélyi Toll. Az udvarhelyi Erdélyi Gondolat Lap- és Könyvkiadó gondozásában megjelenő ötéves irodalmi és művelődési folyóirat azzá a biztos ponttá vált az elmúlt fél évtizedben, amelyhez alkotó és – igényes, szellemi élményeit megválogató – olvasó könnyen és szívesen visszatalál. Értékrendjének állandóságát mi sem bizonyítja jobban, mint szerzőinek névsora, amely már az induláskor valós értéket ígért, az évek során pedig egyre gazdagodott. Míg a 2009-es első évfolyam legelső számában hat alkotó hangján szólalt meg a Múzsa és lant, az ötödik évfolyam utolsó számában a lírának és szépprózának szentelt rovatot 24 szerző – Albert-Lőrincz Márton, Beke Sándor, Bölöni Domokos, Böszörményi Zoltán, Brauch Magda, Csatáné Bartha Irénke, Csire Gabriella, Csontos Márta, Elekes Ferenc, Ferenczi Enikő, Fülöp Kálmán, Gáspár Erika, Kamenitzky Antal, Kiss Székely Zoltán, Komán János, Kozma László, Mester Györgyi, Mészely József, Molnos Ferenc, Nagy Irén, P. Buzogány Árpád, Ráduly János, Pálffy Tamás Szabolcs, Tar Károly – "lakja be" műfaji változatosságban (az árnyalatokban gazdag versanyag mellett félperces történetet, hosszabb prózai alkotást, sőt regényrészletet is találunk). A Múzsa és lant azonban nem az egyetlen ötödik évét "betöltött" rovat. Már az induláskor, a köszöntő sorok utáni első oldalakon ott találhattuk magunkat a szülőföldről valló alkotóknak szentelt térben – ezúttal Nagy Irén versei várják ebben a rovatban az olvasót –, alámerülhettünk az Anyanyelvünk épségéért című nyelvművelő rovat gondolatvilágában – a legújabb lapszámban Fülöp Lajos a nyelvi humorról, Brauch Magda a "szuk- szükölésről" ír, illetve Málnási Ferenc Erdélyi anyanyelvoktatás – irodalmunk tükrében című nagyszabású munkájának tizenötödik fejezete olvasható –, és híres magyar múzsákkal találkozhattunk – ezúttal Brauch Magda Szilágyi Domokos egykori szerelmét idézi meg. Mindemellett az Erdélyi Toll születésekor már felvillant a néphagyományokhoz és a hitvilághoz való kapcsolódás szükséglete – az Élő néphagyományok rovatban ezúttal Szőcs Katalin Fokos című munkájának második fejezetét olvashatjuk, a Hit és üzenet rovatban pedig Baricz Lajos versei és Pálffy Tamás Szabolcs prózája vár.
Az évfordulókra való kitartó megemlékezés az Erdélyi Tollat idősíkokat találkoztató őrszemmé teszi. A legújabb lapszámban Málnási Ferenc a 75 éve elhunyt Dsida Jenő, illetve a 130 éve született Kós Károly alakját hozza újra olvasóközelbe. Kós Károly emléke az irodalomtörténetnek szentelt rovatban is felvillan Bertha Zoltán írásában, ugyanitt Pomogáts Béla Bánffy Miklósról és Erdélyi történet című regényéről ír. A könyvismertetés az indulástól az Erdélyi Toll egyik elmaradhatatlan színfoltja volt. Ezúttal Málnási Ferenc az Erdélyi Gondolat Könyvkiadó 1994 és 2006 között megjelent nyelvművelő köteteit mutatja be.
Az Erdélyi Toll ötödik évfolyamának negyedik számából a filozófia – Albert-Lőrincz Márton: A barátságról – és a művészettörténet – Burján Emil: Fülep Lajos műbölcseleti alapelvei (IV.) – sem hiányzik. A Maradandó művészet című rovatban Kedei Zoltán festőművész lírai szépségű alkotói vallomásai örvendeztetnek meg. A finálé pedig huszadszorra is a gyermekvilág önfeledtségét hozza. Talán ez a legkisebb befogadóknak szentelt tér az első számú biztosíték arra, hogy öt, tíz, tizenöt év múlva is kívánt, keresett lesz az udvarhelyi Erdélyi Toll.
Nagy Székely Ildikó
Népújság (Marosvásárhely)

2013. 7.

Fél évszázad tollal, mikrofonnal
Születésnapi beszélgetés a 70 éves Nagy Miklós Kunddal
Marosvásárhely egyik csendes negyedében, kövesdombi lakásán kerestem fel Nagy Miklós Kund művészeti írót, egykori rádiószerkesztőt, lapszerkesztőt, aki ezúttal nem kérdező riporterként, hanem készségesen válaszoló alanyként állt rendelkezésemre. December 6-án töltötte 70. életévét.
– Erdély egyik legszebb és talán legpatinásabb városában, a gazdag történelmi múlttal rendelkező Nagyenyeden, az Őrhegy lábánál született, pontosan 70 évvel ezelőtt. Hogy emlékszik vissza gyermekkorára?
– Mint szép, gondtalan időszakra. Noha régóta tudom, hogy abban a korban ez nem volt magától értetődő, főleg számunkra nem, akiket "osztályellenség" kategóriába soroltak. Édesapám ügyvéd volt, olyan harcos értelmiségi, aki mindig nyíltan és határozottan kiállt a magyarság ügyeiért, az enyediek megbecsülték, olykor bűnhődött is miatta. Talán elég, ha példaként csak azt említem, hogy őt is elhurcolták a Tg. Jiu-i lágerbe. Ő volt az a dr. Nagy Miklós, akire később Kacsó Sándor és Vita Zsigmond is többször kitért visszaemlékező köteteiben. Az ötvenes években börtönben is volt magyarsága miatt. Köztudottan a legjobb jogászok közé tartozott, mégis hosszú időre megfosztották hivatása gyakorlásának a jogától. Ezt a család anyagilag is megsínylette, de igyekezett burkot vonni körénk, hogy ne érezzük a helyzetünkből adódó hátrányokat. Ebben a kollégium is segített. Kissé olyan volt, mint egy campus, körbebástyázott, védhetőnek vélt sziget az elrománosodó kisvárosban, nyilván mi, gyerekek kevésbé érzékelhettük, mint a tanáraink a hatalom részéről rá nehezedő nyomást. Iskolásként akkoriban az olvasás és a sport határozta meg az életemet. Tanítás után estig valamilyen labdajáték kötött le a tornakertben. Aztán vagy közben pedig a könyvek világába merítkeztem. Mindent elolvastam, amit csak lehetett. Nagy előny, ha az ember akkor élheti ki olvasószenvedélyét, amikor a szellemi dolgokra a legfogékonyabb.
– Kikre gondol vissza ma is szívesen, akik a Bethlen Gábor Kollégiumban nemcsak segítették, egyengették, hanem meg is határozták élete további alakulását? Milyen volt a Bethlen Kollégium szellemisége a múlt század 50-es, 60-as éveiben, kik voltak közös tanárok, akik korábban Sütő Andrást és Önt is tanították?
– Jó tanáraink voltak, többségük megőrizte és igyekezett továbbadni nagy hírű elődeik szellemiségét. Nem csak az idősebbek, mint Vita Zsigmond, aki Sütő Andrásnak is tanára volt, engem pedig már nyugdíjas helyettesítőként tanított, de a fiatalok is, például irodalomtanárom, a város kulturális életében ma is aktív szerepet vállaló Király László. Családunk különben hagyományosan kötődött a kollégiumhoz. Egyik anyai dédapám, dr. Fogarassy Albert egyiptológus két alkalommal is rektorprofesszorként vezette Bethlen Gábor ősi iskoláját. Másik ágon Székely Ferenc dédapám szintén kollégiumi tanár volt. Felmenőim több nemzedéke tanult itt. Édesapámnak Áprily Lajos volt az osztályfőnöke. Sokat mesélt róla. Bátyám négy évvel előttem érettségizett ugyanott. A Bethlen-szellem, a hűség, a kitartás, a ragaszkodás magyarságunkhoz, közösségünkhöz, ugyanakkor a mások iránti nyitottság szinte észrevétlenül belénk ivódott.
– Sohasem gondolt arra enyedi kollégistaként, hogy ha végez, ott volna a helye valamelyik kisvárosi vagy mezőségi iskolában, ahol apró magyarok várják a magyar tanárt, tanítót – a betűvetés, a szép magyar szó elsajátítása reményében?
– Jó tanuló voltam, többfelé irányult a figyelmem. Reál osztályba jártam, de különlegesen érdekelt az irodalom, a képzőművészet is. Egyik nagybátyám Fogarassy Endre festőművész volt. Még érettségikor se tudtam eldönteni, melyik egyetemre felvételizzek. Azért sem, mert akkor még jelentősen csökkentette a siker esélyét a származás, döntő módon beleszólhatott az életünkbe "apáink bűne". Nem is jutottam be a kolozsvári közgazdasági egyetemre. Egy évnyi munka után már Marosvásárhelyre felvételiztem, a pedagógiai főiskolára. Felvettek a román-magyar szakra. És jó, hogy így alakult. Kiváló tanárok, jó szellemű diáktársak vettek körül ott is. Több volt kollégám tanárként, más területen közösségünk jeles képviselőjévé vált. Hirtelenjében Deáky Andrást, Mirk Lászlót, Kelemen Ferencet, Tankó Gyulát, Simon Györgyöt, Tófalvi Zoltánt, Mohacsek Ákost, Csergőffy Lászlót, Farkas Jenőt, Komán Jánost, D. Kiss Jánost említem. Megfogott Vásárhely és valóban nehéz időszakokban sem engedett el. Életem nyereségének tartom, hogy immár fél évszázada saját városomnak tekinthetem és igazi lokálpatriótaként tehetek érte valamit.
– 1965-ben román-magyar szakos tanári diplomával a zsebében jelentkezik a Nyárád menti Szentgericére, amely köztudottan mindig hagyományőrző település volt. Mit jelentett Önnek akkor Szentgerice, az új agrárviszonyok közepette, és hogyan válhatott hasznossá egy ilyen közösségben egy diplomás pedagógus?
– Újdonság volt nekem a falu, a Nyárádmente. Addig városi körülmények közt éltem. Ha kicsi is volt Nagyenyed, mégiscsak város. Annak a környékén fordultam meg olykor, többnyire kirándulóként. Torockón töltöttem hosszabb időt egy nyáron, amikor szüleim oda menekítettek a gyermekparalízis-járvány elől. Marosbogáton vakációztam nyaranta református lelkész nagybátyáméknál. Aztán az érettségi utáni munkám során mócvidéki román falvakat is megismerhettem. A szentgericeiek barátságosan fogadtak, az emberek szívesen megnyíltak előttem, betekinthettem az életükbe. Azt is megtapasztalhattam, milyen nyomasztó következményekkel telepedett erre a szép, hagyományőrző településre is az erőltetett kollektivizálás. Szakos tanárként nem volt sok sikerélményem, román nyelvet tanítottam abban a színmagyar faluban, és az bizony nehezen ment. Vasárnaponként a sorköteles legények román oktatása is rám hárult. Nem ilyenek voltak oktatói álmaim.
– Mindössze három évet tölt a Nyárádmentén, amikor bekerül a Marosvásárhelyi Rádióhoz. Mi hozta a váltást, és milyen volt ez a 17 év egy rádiósnak a Ceausescu-korszak leghírhedtebb "fénykorában"?
– Inkább újságíró szerettem volna lenni, mint tanár. Rádióra nem gondoltam, de szerencsésen alakultak a dolgok. A szentgericei gyerekekkel szívesen foglalkoztam, iskolarádiót hoztunk létre velük. Erről hallhattak a Marosvásárhelyi Rádiónál, amikor 1968-ban fiatal munkatársakat kerestek. Versenyvizsgáztam, sikerült. Ez már közelebb állt az elképzeléseimhez. Szerencsém volt, a kultúrrovathoz kerültem. A folklórműsort is rám bízták. Ez tette lehetővé, hogy pár év alatt bejárjam a rádió adáskörzetét, mindenekelőtt a Székelyföldet. Szentgericén készült az első összeállításom, aztán szinte minden faluba, a legeldugottabbakba is eljutottam. A Mezőség se maradt ki.
Ízelítőt kaptam a vidéki életmódból. Gazdagodott a népdalkincsem, szélesedtek a népművészeti ismereteim. Felfedeztem székely gyökereimet. Ennél is nagyobb nyereségnek tekintem, hogy kipróbálva a rádiózás minden műfaját, riporterként, szerkesztőként, osztályvezetőként közvetlenebbül és energiákat nem kímélve belemerülhettem az irodalmi, művészeti életbe. Ez már az volt, amire régóta vágytam. Nagyon sok kitűnő embert ismertem meg, írókat, költőket, képzőművészeket, színészeket, rendezőket, zenészeket. Műhelytitkokba láthattam bele. Ebből tényleg többet tanulhattam, mint ha elvégeztem volna két-három másik egyetemet. Mellesleg közben a kolozsvári egyetem magyar-francia szakán is diplomáztam. Persze nem csak örömmel járt akkoriban a rádiós munka. A diktatúra, a cenzúra, az ideológiai kényszer megkeserítette az életünket, mindenbe igyekeztek beleszólni. A hatalomnak egyre abszurdabb, bődületesebb elvárásai voltak, el addig, hogy végül felszámolták a vidéki, nemzetiségi rádióadásokat. Annyi elégtételünk azért mégiscsak volt, hogy a kötelező politikai műsorok mellett elkészíthettük a számunkra fontos kulturális, értékmentő adásokat is.
– 1975-ben indul a népszerű, igen széles hallgatottságnak örvendő Megy a magnó vándorútra című interjúsorozat, amelyet felváltva szerkesztettek, s amelyben Erdély legismertebb személyiségei vallottak életükről, pályájukról, terveikről. Milyen emlékeket őriz "magnós" útjairól, mondjon néhány nevet, akik már régóta az egyetemes magyar kultúra Pantheonjának örök lakói.
– Abban az időben tűzzel-vassal akadályozták az erdélyi, tágabb vonatkozásban a romániai magyarság különböző közösségei, jeles személyiségei közti kapcsolattartást. Mintha áthághatatlan határvonalat húztak volna a megyék közé. Ezt a tiltást próbáltuk kijátszani, áthidalni ezzel a stafétaszerűen elképzelt interjúlánccal, amely aztán Vásárhelytől Nagyváradig, Kézdivásárhelytől Bukarestig, Gyergyószentmiklóstól, Sepsiszentgyörgytől Szatmárig, Temesvárig az egész országot behálózta. Magnónkkal sokfelé megfordultunk, sok száz egyéniséget megszólaltattunk. Hasonló értékekkel sikerült gazdagítanunk az Aranyfonotékát egy másik népszerű műsorom, az Irodalmi és művészeti napló révén is. És említhetem a Rádiószínház rovatot is. Sok-sok felejthetetlen találkozás élményét őrzöm magamban, nehéz és igazságtalan több száz névből kiemelni néhányat. De hogy mégis válaszoljak a kérdésre, kiragadok egy párat a régebben eltávozottak közül. Szemlér Ferenccel Bukarestben, Franyó Zoltánnal Marosvásárhelyen, Horváth Imrével Nagyváradon, Horváth Istvánnal Magyarózdon, Kacsó Sándorral Kolozsváron, Gellért Sándorral Mikolán, Veress Dániellel Sepsiszentgyörgyön, Fülöp Antal Andorral Kolozsváron, Aurel Ciupé-val Gyergyószárhegyen, Harag Györggyel, Sinkovits Imrével, Agárdy Gáborral, Zoltán Aladárral Vásárhelyen sikerült hosszasabban, esetenként többször is beszélgetnünk, s hangfelvételek is készültek ezekről a találkozásokról.
– Négy év kényszerszünet után, 1989 decemberében, amikor újraindul a marosvásárhelyi rádió adása, ott volt a lehetőség, hogy visszatérjen az elektronikus sajtóba. De Ön nem ezt választotta, maradt az újságírásnál a Népújság szerkesztőségében. Sohasem bánta meg akkori döntését?
– Visszatértem, néhány évig egy-két műsort heti rendszerességgel szerkesztettem a megújult Rádiónál, a rádiózástól nem lehet egykönnyen elszakadni. Meggyőződésem, hogy aki belekóstolt az élő szó varázsába, nem képes végleg lemondani róla. Azt az érzelmi töltetet, amit a beszéd, a rádiós interjú hordoz, az írás még csak érzékeltetni se tudja. Mégsem maradtam ott, mert igen nagy kihívás volt, hogy a hazai magyar újságírás megújításának a részesévé válhattam. A Népújság szerkesztése egész embert kívánt, és akkoriban tévézésre is elég gyakran felkértek. A magára találó kulturális életben is több feladatot vállaltam. És korábbi tapasztalataimat mérlegelve úgy gondoltam, ha könyvszerzőként is hallatni szeretném valamikor a szavam, nem horgonyozhatok le újra a rendkívül időigényes rádiózásnál. Olykor mostanában is szerepelek a vásárhelyi rádióban, régi hangfelvételeimet is mindegyre újrajátsszák. Sok távolabbi ismerősöm, akikkel hosszú ideje nem találkoztunk, még mindig azt hiszi, hogy rádiós vagyok. Miközben a Népújság hétvégi irodalmi-művészeti melléklete, a Múzsa, amelyet több mint két évtizede szerkesztek, már az 1106. számánál tart és több mint húsz különféle kötetet is a magaménak tudhatok.
– Igen, 1990. A jó értelemben vett zsurnalisztika – napi taposómalma mellett – elhozta a több vágányon való haladást: tényirodalom, művészportrék, színészsorsok, arcképcsarnok, interjúkötetek, rádiójelenetek, humoreszkek, dalszövegek stb. Hogy lehetett egyszerre ennyi mindenre időt szakítani, miközben több mint két évtizeden keresztül a Népújság helyettes-, illetve főszerkesztői pozícióját töltötte be?
– Nehezen. Nyilván az ellenkezője is igaz. Ezt az életritmust szoktam meg, ha lazítanék, lehet hogy egy- kettőre vége szakadna az egésznek. Persze akadhatnak olyanok, akik úgy minősítik a hozzáállásomat, hogy munkamánia. Lehet benne valami. De csakis úgy tudok mindent elvállalni, hogy biztosított hozzá a családi hátországom.
– Igen sokrétű a tevékenysége a hazai magyar képzőművészek munkáinak monografikus feldolgozása terén, alig telik hét vagy hónap, hogy ne nyisson új tárlatot. Kiket jelentetett meg és ki(ke)t szeretne még letenni az olvasó asztalára?
– Többnyire a csíkszeredai Pallas-Akadémia Kiadó felkérésére készítettem a megjelent kis- és nagyobb monográfiákat. Székelyföld művészeti élete gazdagon kínálja erre a témát, az alanyokat. A legfrissebb ilyen kiadvány a 19. Marosvásárhelyi Nemzetközi Könyvvásárra látott napvilágot, november 16- án mutattuk be a Bernády Házban. Az Élet-Jelek sorozatban Kolozsvári Puskás Sándor munkásságának szintézisét próbálja adni. Véletlen-e vagy sem, most csodálkoztam rá, hogy milyen pompás névsor áll össze az általam elemzett szobrász- könyvekből: az említett Puskás-album a Hunyadi László-, Bálint Károly-, Kiss Levente-, Bocskay Vince- Gyarmathy János-kötetekhez csatlakozik. Festőkkel, textilművészekkel is foglalkoztam ilyen módon, Maszelka János, Simon Endre, Kedei Zoltán, Hunyadi Mária, Bandi Kati nevét sorolhatom.
– Alig van kulturális szervezet vagy művelődési alapítvány Maros megyében, melynek ne volna tagja vagy ne venne részt a vezetésében. Kérem, említse meg ezeket.
– Ebbe is muszáj-Herkulesként csöppentem bele. A Népújság Alapítvány létrehozásában magától értetődően vettem részt A Magyar Újságírók Romániai Egyesületének működtetésébe is illett bekapcsolódnom. Amikor felvetődött a Kemény Zsigmond Társaság felélesztése, azt az ügyet is a magaménak éreztem. Az alapító Kemény Miklós felkért, hogy segítsek a Helikon – Kemény János Alapítvány létrehozásában, azt se háríthattam el. Az időközben megszűnt Marx József Fotóművészeti Alapítvány is igényelte a támogatásomat. És a Dr. Bernády György Közművelődési Alapítvány munkája is rendkívül fontos, attól hogy maradjak távol? Jó tudni, hogy némi szerepem nekem is van abban, hogy a Bernády Ház a marosvásárhelyi magyarság egyik meghatározó művelődési központjává vált. Álljunk meg itt. Annyit azért hozzátennék, hogy sehol sem a protokolláris elnökséget vállaltam, hanem csakis olyan tisztséget, ahol ellenszolgáltatás nélkül dolgozni kell.
– Nem elhanyagolható fordítói munkássága sem. Kiktől mit fordított?
– Általában románról magyarra, magyarról románra fordítottam. Rádiójátékot, esszét, értekező prózát, humoros szöveget, művészeti írásokat. Néha nem akadt más, aki megbirkózzék a feladattal, és akkor "magad, uram, ha szolgád nincsen" alapon belevágtam. Olyan eset is előfordult, hogy Kányádi Sándor-versrészletet kellett átültetnem románra. Erre igazán büszke vagyok. De a franciával is próbálkoztam, és megtörtént egyszer Szicíliában, hogy tárlatnyitó gondolataimat olasz tolmácsolásban magam olvastam fel. És bizonyára kevesen tudják, hogy közöm van egy kétnyelvű magyar-olasz könyvritkasághoz. Kovács András Ferenc Torony és tövis – Torre e spina, illetve Albino Comelli Tempo e amore – Idő és szerelem címmel 2006-ban Firenzében megjelentetett közös verskötetének megszületésénél bábáskodtam, abba írtam a Vers, bonts vitorlát! – Poesia, apri la vela! című bevezetőt.
– A színészek közül Farkas Ibolyát és Szabó Ducit örökítette meg a könyvek lapjain. Kikre gondol a közeljövőben?
– Beszélgetőkönyvet szívesen írok. Az interjú a kedvenc műfajom. Nemcsak azért, mert szép és érdekes feladat őszinte megnyilatkozásra, olykor önmaga előtt is titkolt problémák kimondására késztetni a beszélgetőtársat, hanem azért is, mivel a világra, az emberi jellemekre, sorsokra, érzelmekre nyitott, valóban kíváncsi kérdező saját magáról is vall az olvasóknak. A színház világa amúgy is izgalmas, egy-egy kedvenc színész életinterjúja széles közönséget érdekelhet. Jó, hogy kitalálták a Prospero könyvei sorozatot. Legközelebb Bács Ferenccel szeretnék szembeülni egy ilyen hosszú-hosszú beszélgetésre.
– Milyen díjakat és kitüntetéseket kapott élete folyamán?
– Elég tág fogalom az életem folyama. Zsenge ifjúkoromban tánciskolai teljesítményemért is kaptam diplomát. Sportgyőzelmekért szintén. De ne kedélyeskedjünk, igenis ösztönző lehet az elismerés! Az eltelt évtizedben volt néhány alkalom, amikor nyilvánosan, hivatalosan elismerték a munkámat. Az utóbbi időszakban sűrűbben, ami sajnos azt is jelzi, hogy vészesen telik felettem is az idő. Nívódíjat kaptam a Népújságtól és a MÚRE vezető testületétől. Ezek különösen fontosak, mert a szakma adta. A megyei kulturális életben felmutatott teljesítményemet a Marosfelfalui Fibula kitüntetéssel honorálták. A Maros Megyei Könyvtár, ahol rádiós munkahelyem megszüntetése után néhány hónapig dolgoztam is, a Pro Libro Senator címet adományozta. A Maros Megyei EMKE a magyar kultúra ápolásáért kifejtett tevékenységemet jutalmazta Emléklappal. Ez a munka, pályámnak ez a vetülete hozta meg legrangosabb magyar állami kitüntetésemet, a Pro Cultura Hungarica emlékplakettet is.
– Min dolgozik jelenleg, és mivel szeretné megajándékozni önmagát s természetesen az olvasókat 70. születésnapjára?
– Valamin mindig dolgozom. Az Erről jut eszembe heti jegyzetsorozatom arra késztet, hogy folyamatosan figyeljek a világra, és ne hagyjam elkényelmesedni magam. A Múzsa szerkesztése arra hivatott, hogy mindennel napirenden legyek, ami az irodalomban, művészetekben történik körülöttünk és a nagyvilágban. Újabb előkészületben levő kéziratom a fiatalon elhunyt marosvásárhelyi festő, Vida Árpád életművének szintézise arra biztat, hogy továbbra is megőrizzem eddigi formámat. Mindez ajándéknak már sok is. De hogy mégse legyen hiányérzetem, arra is figyelek, nehogy elszalasszam valamelyik írónk, művészünk kerek születésnapját, mert ha megfeledkeznénk róla, az nagyon rosszul esne neki.
Székely Ferenc
Népújság (Marosvásárhely)

2014. 8.

Hazanéző prózaantológia
Legendás a sóvidékiek ragaszkodása szűkebb pátriájukhoz. Ezt Korond szellemi életének mindenesei is rendszeresen igyekeznek megerősíteni. A legfrissebb és igencsak beszédes példa rá A föld szerelme címmel közzétett Hazanéző prózaantológia. A Firtos Művelődési Egylet új kiadványa a Hazanéző Könyvek elindításának 20. évfordulóján a sorozat 25. kötete. A könyvsorozat szerkesztője, az antológia összeállítója Ambrus Lajos, aki mellékletünkben is mindegyre meg-megszólal, rövid beajánlójában hangsúlyozza: ezzel a kiadványukkal is hozzá szeretnének járulni ahhoz, hogy "újra igazi megtartó erővé válhasson számunkra az "»anyánk-arcú föld szerelme«". A megszólalókról köztudott, hogy kisebb-nagyobb életművüket is ez a szellem táplálja. A huszonötös szám a szerzők felkérésében is érvényesült, írás viszont ennél több van, harmincöt, ugyanis van aki egy, más több rövidprózával szerepel az antológiában. Sőt, még szómagyarázatot is szükségesnek vélt a szerkesztő.
A háromszáz oldalas szép kiadványt forgatva, amelyet hangulatilag első borítólapján Páll Lajos Hazafelé című pasztellje, a hátsón pedig Józsa Judit kerámia Életfája határoz meg, hamar kiderül, hogy a könyv egyik szereplőjének, Kedei Zoltán festőművésznek a teljesítménye külön kiemelendő. Mindenik szerzőről készített egy arcképet. A lényegretörő, karakteres grafikák a beválogatott írások előtti oldalon meggyőzően tanúsítják a festő portrétista kvalitásait és jó emberismeretét. Ebben eddig se kételkedtek ismerői, de többnyire az önarcképei révén következtethettek erre. Nem csodálkoznánk, ha mind ritkább nyilvános jelentkezései után Kedei egyszer csak ilyen portrékkal lepné meg a művészetkedvelőket, akik e kötetnek köszönhetően arra is rájöhetnek, hogy emlékező, önelemző tollforgatóként is érdemes figyelnünk rá.
(nm)
Népújság (Marosvásárhely),

2014. 12.

Megtartó hűség
Kérdések a 70 éves Tófalvi Zoltánhoz
– Erdély egyik legszebb és leghíresebb fazekasközpontjában született, Korondon. Meséljen gyermek- és ifjúsági éveiről, a szülőföld megtartó erejéről.
– Korondra születni – vallom immár hetven esztendő tapasztalatával a hátam mögött – csodálatos dolog, ugyanakkor feladatok sokasága is! Tamási Áron intelme semmit nem veszített időszerűségéből: "Az embernek egyetlen szülőföldje van, és sok-sok kötelessége." Ma már tudom: az emberi élet túl rövid ahhoz, hogy valamennyit lerójunk a szülőfalunk iránti tartozásból! Dédelgetem magamban az álmot: még lesz erőm megírni szülőfalum, Korond regényét.
1944. március 24-én láttam meg a napvilágot, amikor – újra Tamási Áronnal szólva – "Énlaka felett, a Firtos lova hátán, lehajtott fejjel elaludt a gondviselés." Áldott emlékű Édesapámat – aki a földművelés utolsó polihisztorainak egyike volt – az "Árpád-vonal" védelmére behívták katonának. Azelőtt is annyi átképzésen vett részt, hogy ma sem tudom: édesanyám, a Sóvidék szövőnője, hogyan tudta megművelni a tűrésnyi földet? Gyermekkoromban még teljes pompájában tündökölt az esti fonó. Másodikos koromtól oda állítottak, hogy egy-egy irodalmi alkotást felolvassak. Arany János Nagyidai cigányok című költeménye, Toldi mindhárom éneke, Csokonai Vitéz Mihály Dorottyája, Madách Imre Az ember tragédiája akkor vésődött kitörülhetetlenül az emlékezetembe.
– 1965-ben történelemtanárként tért vissza szülőfalujába. Hogyan emlékszik ezekre az évekre?
– Be kellett bizonyítanom: nem igaz a mondás, miszerint "senki nem lehet próféta a saját falujában!" Kiváló tanárok tanítottak Korondon. Beder Tibor, Hargita megye 1990 utáni főtanfelügyelője, aki a törökországi Magyarfalut, Rodostót gyalog kereste fel. Az erdélyi magyar gimnáziumok, líceumok egyik legkiválóbb matematikatanára, a fájdalmasan korán elhunyt Szilágyi Ferenc először Korondon, majd Gyergyószentmiklóson teremtett matematikai iskolát! Czegő Zoltán költői, írói pályáján a korondi tanárkodás meghatározó jelentőségű. Korond szerelmesei között a korábbi tanítók, tanárok közül hadd említsem Benczédi Sándort, Haáz Sándort, Kedei Zoltánt, Ambrus Lajost, a Hazanéző folyóirat főszerkesztőjét. Korondnak köszönhetem a helytörténeti kutatások elindítását, itt fogalmazódott meg bennem: az etnikailag, néprajzilag is egységes Sóvidéknek meg kell írni a történeti, etnográfiai monográfiáját. Ezt akadályozta meg a Szekuritáté.
Kiváló tanítványok sorával büszkélkedhetem: Bíró A. Zoltán, a csíkszeredai Kulturális Antropológiai Munkacsoport, a KAM megteremtője, a prózaíró Korondi Kovács András, a költő Majla Sándor, az UNESCO-díjas Páll Ágoston kiváló népi fazekas. 2003-ban, 2004-ben a katedra még egyszer a bűvkörébe vont: óraadóként a Sapientia marosvásárhelyi karán magyarságtörténetet és művelődéstörténetet taníthattam.
– Alig nyolc évet tanított. 1972-ben a marosvásárhelyi rádió munkatársa lett. Milyen volt ez a tizenhárom év, a Ceausescu-korszak leghírhedtebb korszaka?
– Szerettem a rádiót mint megszólalási lehetőséget. A rádió sokkal meghittebb, személyesebb, mint a televízió. A marosvásárhelyi rádiónál láttam először, hogyan működik a sajtóigazság fedőnéven futó cenzúra. Két nagyon fontos műsoromat tiltották le: az egyik a jobbágyfalvi, több hónapig tartó néprajzi kutatással összeállított Tavaszi határkerülés, a másik a Bolyai Tudományegyetem első csoportjának perében hét év börtönbüntetésre ítélt Várhegyi Istvánnal készített nagyinterjú. A marosvásárhelyi rádiónak köszönhetően végezhettem el azt a szociológiai kutatást, amelynek során a Temesváron élő atyhaiak 490 főt számláló közösségének minden tagjával elbeszélgettem. Az atyhaiak a bánsági nagyvárosba mentették át a kalákaszellemet, a közösségi életet. Névsoruk volt arról: Temesváron, Nagyszebenben, Marosvásárhelyen, Sepsiszentgyörgyön, az Amerikai Egyesült Államokban hol laknak az egykori falusfeleik, ott szállást, élelmet kapnak, emberi szóval fogadják őket. A Temesváron élő atyhaiak közössége című tanulmányom a Korunk 1982. évi pályázatán első díjat nyert, önálló kötetben is megjelent. A Forrás-sorozatban 1979-ben rádiósként jelent meg az első önálló kötetem, Pogány fohászok faluja címmel.
– Ezután volt kultúrigazgató, lapszerkesztő, helytörténeti kutató, tévészerkesztő.
– Akkor már túl voltam az első házkutatáson – a jegyzeteim, kézirataim egy részét elvitték –, az állambiztonsági szerveknek sikerült megakadályozniuk a Sóvidék történeti, néprajzi monográfiájának megírását, megjelentetését. Amikor kineveztek a nyárádtői művelődési otthon igazgatójának, Angela Isaroiu propagandatitkár kijelentette: "Azért tesszük oda, hogy elvérezzen! Ne mind irkáljon olyasmiket, amelyeket a Szabad Európa Rádió sorozatban közöl!" A SZER ugyanis folytatásokban sugározta A Temesváron élő atyhaiak közössége című tanulmányomat, a nagyernyei Péterffy Júlia magyartanárnő és Kim Imola zenetanárnő által szervezett iskolai vetélkedőről szóló publicisztikámat: "A nyelv ma néktek végső menedéktek,/ A nyelv ma tündérvár és katakomba,/Vigyázzatok jól, mikor beszéltek." (Reményik Sándor: Az Ige). Óriási botrány lett belőle! Koppándi Sándor fő pártcenzor "kedvenc üldözöttjévé" váltam. Leutazott Bukarestből, hogy "megrúgódjon", "móresre tanítson".
Nem szerettem a kultúrigazgatást, de annyit elértem: a Marosvásárhelyi Állami Színház, a Maros Művészegyüttes havonta tartott előadást, képzőművészeti kiállításokat szerveztem, és hadakoztam a magyar nyelvű oktatás megmentéséért. 1987. január 1-jétől A Hét, 1991 nyarától az Erdélyi Napló, 1994. február 1-jétől a Román Televízió magyar adásának belső munkatársa lettem.
– 1979-ben jelent meg első riportkötete, a Pogány fohászok faluja, amely a Sóvidékről szól, a kötet címét Alsósófalva "adta". Miről szól a könyv?
– A kötet tulajdonképpen a Sóvidéket alkotó tizennégy településről szóló tényfeltáró riportok füzére. A sófalvi sót az 1562. évi felkelésig a székelyek szabadon használhatták. A székely só "fakó kerekű", azaz: ráf nélküli szekereken Fogarasföldre, Kőhalom környékére is eljutott. Ez is a megírásra váró feladataim egyike. A kötetben részleteket közöltem a világot bejáró egyetlen sóvidéki tengerész, idős Cseresznyés Gyula hajónaplójából. Megtaláltam Siklód legnagyobb szerelmese, Visky Károly néprajztudós egyetlen példányban fennmaradt, soha nem publikált rajzait. Röviden arra is utaltam: minden idők egyik legnagyobb magyar művészettörténésze, Fülep Lajos, 1919-ben három hónapig Szováta református lelkésze volt, a helyi tanító akadékoskodása miatt kellett elhagynia a települést. Nemrég megkaptam a teljes szovátai levelezését, amely Szováta történetének eddig ismeretlen fejezete. A kötetben utaltam Ady Endre és Boncza Berta 1915. augusztusi szovátai útjára, és arra, hogy a Medve-tóban való fürdés után kijelentette: ide tér vissza "megegészségesedni"… A pogány fohászok faluja cím valóban Alsósófalvát idézi: az elzártság miatt a település lakói mindenkinél jobban megküzdöttek az önmaguk elfogadtatásáért. Elegendő hivatkoznom a festő Sükösd Ferencre, Fülöp G. Dénesre, a marosvásárhelyi Vártemplom lelkészére, a rendező Cseresznyés Gyulára, a táncmester Kacsó Andrásra. A sziknyos, követ és bábakalácsot termő vidéken a pogánykor emlékei a kereszténységre való áttérés után is tovább éltek.
– Fő kutatási területe az erdélyi, romániai '56-os történések, szervezkedések, elhurcolások és bebörtönzések kutatása.
– 1956-ban hatodik osztályos kisdiák voltam a korondi iskolában. A forradalom óriási hatással volt rám. A későbbi kutatások során azonosítottam: 1956. november 11-én Moyses Márton (1970. május 13-án tűzhalált halt) vezetésével négy 15-16 éves baróti gimnazista megpróbált átszökni a román–magyar határon. Ketten átjutottak! A kádári hatóságok 1957. március 15-én adták vissza a román állambiztonsági szerveknek Bíró Benjámint és Józsa Csabát. Az erdélyi, romániai ’56 történéseit tíz vaskos kötetben tárom az olvasó és a történészszakma elé. Megjelent öt kötet.
– Két évvel korábban, amikor A megmentett hűség – 2012 című kötet számára készítettem interjút, Ön azt mondta: egy 1000 oldalas könyvön dolgozik. Miről szól?
– Az említett 1000 oldalas kötet az "erdélyi kérdés" kialakulásáról, akuttá válásáról, és a megoldást sürgető tervezetekről szól. Középkori oklevelek alapján rekonstruálható, hogy a török betörések nyomán hogyan változott meg a korábban magyarok és szászok által lakott régiók etnikai összetétele. A 15. század elejére jórészt kialakult Erdély etnikai sokszínűsége. A 18. század második fele, az 1761-1762 körüli időszak az, amikor a románság számbeli fölénybe került. A reformkor idejétől kezdve magyar, román és részben szász tervezetek, elképzelések születtek az "erdélyi kérdés" megoldására. Ezeket a tervezeteket vontam górcső alá, a haza bölcse, Deák Ferenc 1842. évi levelétől kezdve – először jelzi az "erdélyi kérdés" súlyosságát! –, folytatva báró Wesselényi Miklós 1848. június 18-i, a lakosságcserére vonatkozó tervezetével, Alexandru Papiu Ilarian 1860-ban papírra vetett és Alexandru Ioan Cuza fejedelemnek átadott Emlékiratával, Kossuth Lajos konföderációs tervezetével, a 19. századi, 20. századi különféle megoldási kísérletekkel. Paál Gábor 1919 januárjában, román katonai fogságban megfogalmazta a "Székely Köztársaság" tervezetét, a két világháború között a román, magyar és szász megoldási kísérletek a lakosságcserék révén próbálták orvosolni az "erdélyi kérdést". A második bécsi döntés után – 1940. augusztus 30. – több román tervezet is született, amelyek a lakosságcserék révén próbálták az "erdélyi kérdést" orvosolni. Sabin Manuila – Budapesten szerzett orvosi oklevelet –, a Román Statisztikai Intézet megteremtőjeként 1941. október 15-én Ion Antonescu marsallnak adta át azt a tervezetet, amely szerint a homogén román nemzeti államot úgy lehet megteremteni, ha 3,8 millió kisebbségit telepítenek ki Nagy-Romániából! A több nyelven beszélő Vasile Stoica román külügyminiszter-helyettes – Budapesten szerzett bölcsész oklevelet, a híres Eötvös Kollégium tagja volt – 1942. évi tervezete már ötmillió kisebbségi áttelepítésével számolt. 1943-ban az állampolitika rangjára emelték a román–ukrán–orosz lakosságcsere-tervet.
1946-ban a magyar békeelőkészítő osztály olyan Székelyföld-autonómiatervezetet dolgozott ki, amely magába foglalta – falvanként feltüntetve – a barcasági, a volt vármegyei vonzáskörzeteket is. Ezeknek a tervezeteknek a nyomát sem találjuk a román Parlamentnek benyújtott autonómiatervezetben!
– Pár éve nyugdíjas, nem kell már bejárnia a tévéhez. Mivel tölti a szabadidejét, és miért jön oly ritkán haza Erdélybe, bár ma is marosvásárhelyi lakos, itt van lakása a Gecse utcában?
– Levéltári kutatással, különböző könyvtárakban való búvárkodással, írással töltöm a mindennapjaimat. Marosvásárhelyen, a Gecse utcában van a lakásom, de alig tartózkodom ott. A marosvásárhelyi életemet teljesen ellehetetlenítették! A feleségem családja főbérlőként 1938-tól lakott a Gecse utca 19. szám alatti lakásban. 1977-ben ezt a lakást megvásároltuk Dósa György Alberttől, akiről a szekusdossziém 2011. januári átvételekor kiderült: "Demeter" fedőnéven csak rólam 62 jelentést készített. Volt olyan nap, amikor három jelentést is átadott a tartótisztjének! Nemcsak rólam, mindenkiről jelentett, aki élt és mozgott Marosvásárhelyen! A marosvásárhelyi Vízüzemnél – ahol ideig-óráig dolgozott – munkatársai életét tette tönkre. Olyan, saját kézzel és magyar nyelven írt jelentéseket készített, amelyek alapján kiváló szakembereket, mérnököket hurcoltak meg, rúgtak ki a Vízüzemtől! Szabotázsakciókat, tudatos ivóvíz- szennyezést, sőt mérgezést fogott rájuk, a kapusról pedig azt állította: ráfogta a fegyverét! Saját kezével kétszer írt beszervezési kötelezvényt, hogy a jelentéseiről senkinek, még a családtagoknak sem beszél. Másodszor már teljesen rám állították! A Szekuritáté Irattárát Tanulmányozó Országos Tanács, a CNSAS, 2012. április 25-i hivatalos átiratban dekonspirálta a Demeter fedőnéven jelentő, 1945. szeptember 28-án született Dósa György Albertet, Albert és Erzsébet fiát.
Dósa György Albert – aki a szüleitől adományként kapta azt a lakást, amelyben mi lakunk, és amelyet 1977-ben megvásároltunk –, 2001-ben eladta a Gecse utca (Stefan cel Mare) 19. szám alatti ingatlan első részét és a hozzá tartozó kertet. Ezzel párhuzamosan a mi lakásunkhoz tartozó, általunk 1977-ben megvásárolt, 1991-ben a feleségem és az én nevemre betelekelt kertért, udvarért beperelt a marosvásárhelyi törvényszéken. Dr. Kincses Előd volt az ügyvédünk. Marosvásárhelyen és Maros megyében 1974 és 1989 között 5.000 család, személy vásárolt hasonló körülmények között lakást. Az 1989. decemberi rendszerváltás után mind az 5000 család, személy nevére betelekelték a cseausiszta diktatúra idején törvénytelenül az állam tulajdonába utalt beltelkeket. Az 5000 család, személy közül csak ellenünk indítottak pert, és a Táblabíróság csak Dósa György Albertnek adott igazat!
Elvették a kertünket, az udvarunkat, most a lakáshoz tartozóan egyetlen négyzetcentiméternyi terület sincs! Ezt az iszonyatos drámát a feleségem, Tófalvi Mária magyartanárnő nem tudta feldolgozni, és 2009. október 2-án a budapesti Péterffy Kórházban visszaadta a lelkét a Teremtőjének. Az volt az utolsó kérése: szeretett városa, Marosvásárhely református temetőjében helyezzük örök nyugalomra. Ezt megelőzően két betörés volt a lakásunkban: először a központi fűtés hőkazánját lopták el, másodszor az ’56-os kutatásaim levéltári anyagának egy részét. Pótolhatatlan dokumentumok tűntek el! Ma semmit nem tartok a lakásban! Mindez olyan mély nyomot hagyott, hagy az életemben, hogy ritkán tartózkodom Marosvásárhelyen. A várost viszont ma is nagyon szeretem…
– Mi van a fiókban, min dolgozik jelenleg?
– Folytatom az 1956 erdélyi mártírjai sorozatot, a hatodik, majd a hetedik kötetet készítem elő kiadásra. Az elmúlt év végén jelent meg a sóvidéki prózaantológia, benne a Véres szárnyverések című novellám. Egy meghívás révén az elmúlt esztendő végén, 2014 januárjában Adelaide-ben – kérésre – felolvastam az említett novellát. Óriási sikere volt, hiszen a magukra maradt öregek drámája ott is hasonló!
– Több díjban részesült, soroljon fel néhányat.
– 1982-ben megkaptam a Korunk pályázatának első díját, a rendszerváltást követően az Ifi Fórum első díját. 1994-ben elnyertem a budapesti Hitel folyóirat szociográfiai pályázatának első díját, a Pro Civitas Alapítvány első díját a bözödújfalusi székely szombatosokról írt tanulmányommal. 1997-ben a Magyar Újságírók Romániai Egyesülete tévés nívódíjjal jutalmazott. A Csíkszeredában megjelenő Székelyföld 2002-ben ugyancsak nívódíjjal tüntetett ki. A Magyar Újságírók Közössége Petőfi Sándor Szabad Sajtó Díja szintén fontos kitüntetés. Az Erdős Irma-díjat azért kaptam, mert én készítettem az önálló kötetben is megjelent nagyinterjút az Állami Székely Színház egykori művésznőjével. A legfrissebb díjat most, 2014. március 15-én kaptam Könyv és gyertya címmel. A végére hagytam a Hazanéző szerkesztőségétől kapott elismeréseket. Ezek arra figyelmeztetnek: sokszor kell még hazanéznem!
Székely Ferenc. Népújság (Marosvásárhely)

2014. 17.

Az idei első Erdélyi Toll színei
A székelyudvarhelyi Erdélyi Gondolat Kiadó gondozásában negyedévente megszülető irodalmi- művelődési folyóirat, az Erdélyi Toll idei első számában is bőkezűen ajándékozza meg a szépirodalom kedvelőit. A Múzsa és lant rovatban ezúttal csaknem 30 alkotói világ villan fel, megjelenési sorrendben Buksa Éva- Mária, Kiss Székely Zoltán, Ferenczi Enikő, Tar Károly, Pálffy Tamás Szabolcs, Jancsik Pál, Balázs Tibor, Csontos Márta, Nagy József Levente, T. Ágoston László, Hadnagy József, Elekes Ferenc, Beke Sándor, P. Buzogány Árpád, Albert-Lőrincz Márton, Csávossy György, Komán János, Mester Györgyi, Csire Gabriella, Kiss Lehel verse, Benke Júlia, Fülöp Kálmán, Mészely József, Ráduly János, Bartus Rozi, Bodó Márta, Szente B. Levente, Kozma László, illetve Farkas Szabolcs hangján szólnak a múzsák. Amint az várható volt, folytatódnak az olvasót ismerős tájakra kísérő sorozatok. Az Írók a szülőföldről című rovatban Nagy Irén Nyikó mente című szonettkoszorúját találjuk, Mester-szonettjének sorai mintha az Erdélyi Toll szervezőelvére rímelnének:"Helyén van itt minden, mind, ami van,/ Ima vagy ének, mit dúdol a folyó". Az irodalomtörténeti fejezet színvonalát Pomogáts Béla a "továbbélő" erdélyiségről, Bertha Zoltán Lászlóffy Aladár írásművészetéről értekezve biztosítja, folytatódik Beke Sándornak a Székely Útkeresőt levelezés és dokumentumok tükrében bemutató sajtótörténeti munkája, illetve az Anyanyelvünk épségéért című rovat, amelyben Málnási Ferenc erdélyi anyanyelvoktatásról szóló műve a XVI. fejezethez érkezik. A megemlékezések a 185 éve született Orbán Balázshoz kötődnek, akinek szellemét Tompa László, Józan Miklós, Málnási Ferenc, Beke Sándor alkotása idézi meg. A filozófiáról szóló rovatban Balázs Sándor Köznapi filozófia című munkája folytatódik, ma is élő néphagyományokkal Ráduly János és Szőcs Katalin színesíti a Tollat. A Maradandó művészet rovatban Kedei Zoltán festőművész osztja meg tavaszt idéző műtermi gondolatait az olvasóval, a hit üzenetét T. Ágoston László és Kozma László tolmácsolja. Az idei első Erdélyi Toll izgalmas színfoltja a Kultúr-térkép rovat, amelyben Csontos Márta az erdélyi multikultúra fényében értekezik Octavian Goga románságtudatáról és irodalomszemléletéről. Ugyanitt Szilágyi Józsa Mária nyelvész édesapjára, Józsa Jánosra, a Bolyai Tudományegyetem néhai neves tanárára emlékezik, illetve az egykori tanár székelyekről szóló, 1934-ben az Új Cimborában megjelent írása is elolvasható, melynek zárómondata: "A székelyek az országnak legvallásosabb, legbecsületesebb és legmunkásabb népe". Az udvarhelyi lap az elmúlt fél évtized gyakorlatához híven utolsó oldalain a jövendő, illetve az egészen új olvasókhoz szól. A gyermekek Tollát a jól ismert szerzőcsapat, Beke Sándor, Bölöni Domokos, Csatáné Bartha Irénke, Kiss Lehel, Mészely József, Nagy Irén, Ráduly János és P. Buzogány Árpád teszi ezúttal is színessé és könnyű röptűvé.
Nagy Székely Ildikó. Népújság (Marosvásárhely)

2014. 30.

25. éve jelenik meg a folyóirat
Hazanézőben Korondon
A Hazanéző című, hungarológiai folyóiratként meghatározott kiadvány huszonötödik évfolyamának ünnepe csütörtök délután a korondi unitárius templomban kezdődött. A negyedszázados évfordulón a szerzőkkel negyven budapesti egyetemista ünnepelt együtt. A Firtos Művelődési Egylet egyike a legelső székelyföldi civil szervezeteknek (1990. április 11-én jegyezték be).
A családias összejövetelen Lázár Levente unitárius lelkész elsősorban a 14. században épült, katolikus kápolnából átalakított templom történetét mutatta röviden az egybegyűlteknek, majd felesége, Demeter Erika lelkész Király László Hazabeszélő című versét olvasta fel. A magyarországi Bolyai Önképző Műhely kórusa néhány dalt énekelt, majd Ráduly János, a lap munkatársa a Júlia szép leány című népballadát olvasta fel, végül Ambrus Lajos főszerkesztő köszöntötte a jelenlévőket. A templomi ünnepség után a vendégek átvonultak az imaházba, ahol borral, ordás buktával kínálták meg őket. Ezt követően megtekintették a tájházat, illetve a képtárat, utóbbi anyagát Józsa János keramikus adományozta a községnek. A találkozó közös vacsorával zárult. Hűek maradtak a laphoz
Korond már a hatvanas-hetvenes években érdekes hely volt irodalmi és kulturális szempontból. Talán éppen a fazekasság és a piacozás révén voltak nyitottabbak és tájékozottabbak az átlagnál. A helyben létrejött líceum fennállásának rövid ideje alatt (1962–1973) igen jó képességű fiatal tanárok kerültek az intézményhez: Czegő Zoltán, Beder Tibor, Tófalvi Zoltán, Pászka Imre, Ambrus Lajos, Bölöni Domokos. Mellettük a helyben élő, szociográfiával, néprajzzal és irodalommal foglalkozók – István Lajos, Szőcs Lajos, Páll Lajos – is meghatározó szerepet játszottak. Az a tény, hogy Molnos Lajos is korondi illetőségű, hogy a sóváradi, de Korondhoz is kötődő Király László gyakran fordult meg a községben, magával vonzotta a második Forrás-nemzedék többi tagját, akik a hetvenes években több alkalommal is bemutatkoztak az itteni olvasóközönség előtt: Magyari Lajos, Farkas Árpád, Szávai Géza, Tömöry Péter lehetett azokban az években a korondiak vendége. A nyolcvanas évek elején Bölöni Domokos, a körzeti iskola igazgatója gondoskodott arról, hogy irodalom, könyv iránt ne csak az iskolai tevékenység keretében érdeklődjenek a korondi gyermekek. A felnőttek számára irodalmi esteket, humoristatalálkozókat szerveztek. Annak ellenére, hogy akkortájt eléggé beszűkítette a rendszer a kereteket, a korondi kezdeményezés kiválóan működött, egészen a rendszerváltásig. Többek között Bajor Andor, Zágoni Attila, Gelu Păteanu, Csifó János, Ráduly János neve bukkan fel azokból a sötét nyolcvanas évekből. Bölöni Domokos 1990 tavaszán visszaköltözött ugyan ifjúkora kedves városába, Marosvásárhelyre, ahol két évtizeden át volt a Népújság munkatársa, de soha nem szűnt meg benne a „korondiság”, továbbra is sóvidéki írónak számított, hiszen alkotói indulása a Kalonda alatt zajlott, olyannyira, hogy a témái még ma sem költöztek teljesen át Vásárhelyre. A Hazanéző negyedszázados létét Ambrus Lajos határozta meg, ő az a főszerkesztő, aki azóta is töretlen lendülettel ír, szerkeszt, szervez. Elmondható, hogy a felsorolt szerzők, akik életük egy szakaszában itt éltek, illetve innen származtak el, a lap munkatársai maradtak, szívesen közöltek és közölnek a kiadványban. Páll Lajos képzőművészeti munkái, páratlan stílusa ma is meghatározza a lap küllemét. Ráduly János néprajzi dolgozatokkal és verssel állandó munkatárs, de igen meghatározó személyiségek a holdudvarban Deák-Sárosi László költő, nyelvész, Majla Sándor költő, szerkesztő, Tófalvi Zoltán történész, Lőrincz György író, Simó Márton író, P. Buzogány Árpád költő, illetve Józsa Judit szobrászművész, Józsa János műgyűjtő és keramikus, Józsa László keramikus, Vinczeffy László képzőművész.
„Az írás hőskora lezajlott”
„Már 1973-ban szerettem volna egy kiadványt megjelentetni, de akkor még nem lehetett. Ki is nevettek, amikor előálltam az ötlettel” – emlékszik vissza a hetvenes évekre Ambrus Lajos főszerkesztő. – Már akkor sok kéziratot összegyűjtöttünk, ami ott lapult az asztalfiókban. Eljött a változás ideje, s rátaláltam a régi kéziratokra. Elsőként hoztuk létre ’90-ben a kulturális egyesületet, s úgy terveztük, hogy negyedévenként jelenjen meg a Hazanéző című lap. Végül félévente adtuk ki, 1993-tól pedig minden két lap között egy Hazanéző könyv is napvilágot látott. Korondon könnyű volt lapot szerkeszteni, hiszen a világon nincs még egy olyan hely, ahol ilyen sok a költő, író. Mindenki lelkesen írt, és idővel csatlakoztak a lap szerzőgárdájához olyanok is, akik nem korondiak. A kezdetekkor ötezer példányban jelentünk meg, ami szabadeladásban el is fogyott. Most ötszáz példányszámú a lap-, és többnyire barátok terjesztik. Külföldi és hazai barátok támogatták a kiadvány megjelenését, de idővel a megyei, illetve a helyi tanács is mellénk állt. Szerencsénk volt, hiszen olyan baráti hálózatot sikerült kiépítenünk magunk körül, akik mindig mellettünk álltak.”
Ambrus Lajos szerint az írás hőskora lezajlott. – Amikor mi fiatalok voltunk, aki meg akart nyilatkozni, írt. Jót, kevésbé jót, de írt. Emlékszem, amikor megjelent az első kötetem, a faluban úgy mentek el mellettem az emberek, mintha valakivel találkoztak volna. Ma már nem adják meg az alkotó embernek ezt a tiszteletet.
Közlési lehetőséget biztosított a lap
Ráduly János neve már az első lapszámban megjelent, jelenleg is tagja a szerkesztőbizottságnak. „Amikor a rendszerváltás után létrehozták a lapot, nagy hiányok voltak irodalmi folyóiratok és könyvkiadók terén. A Kriterion Könyvkiadó bukdácsolni kezdett, a Dacia és a Ion Creangă megszűnt. Azért említem ezeket, mert itt jelentek meg első meséskönyveim. Tehát nem volt közlési lehetőség az alkotó ember számára. Éppen akkor jött létre a székelyudvarhelyi Erdélyi Gondolat Könyvkiadó és a Hazanéző, mindkettőhöz hűséges maradtam mindvégig. A Hazanéző Könyvek sorozatban három kötetem jelent meg, minden anyagomat lehozták a lapban. Ennél nagyobb megbecsülést nem kívánhatnék” – fogalmazott a korondi születésű Ráduly János.
Szakmai tanulmányúton a budapesti diákok
Deák-Sárosi László tanítványai nem először járnak a fazekasság szülőfalujában. „Egy éve tanítok a Bolyai Önképző Műhelyben, és fontosnak tartottam elhozni ide a fiatalokat, hogy lássák, milyen a népi kultúra, személyes kapcsolatokon, találkozásokon keresztül hitelesítsük mindazt, ami a könyvekből nem jön át. A Bolyai Műhely Alapítványt a Magyar Tudományos Akadémia támogatja, és tehetséges, kiemelkedő teljesítményű fiatalokat gyűjt össze, akiknek hároméves humán képzést biztosít ingyenesen. Örülök, hogy négy év után én hozhattam el a csapatot erre a szakmai tanulmányútra. Ambrus Lajos volt olyan kedves, és úgy időzítette az ünnepség időpontját, hogy mi is részt vehessünk” – mondta Deák, aki szintén a Hazanéző szerkesztőbizottságának tagja, ’92 óta szerzője a lapnak. Ő volt az, aki két, nagyon fontos antológia létrehozásában vett részt társszerkesztőként, az első hangos, megzenésített versgyűjtemény a húszéves évfordulóra jelent meg, két éve pedig az Üzenet másképp címűt szintén hanglemezzel együtt adták ki. Az udvarhelyi szerzők közül P. Buzogány Árpád a Hazanéző által meghirdetett verspályázat révén került a lap alkotói közé, majd idővel részt vállalt a könyvek szerkesztésében is, közös rendezvények szervezésében. Simó Márton író, újságíró, szerkesztő versekkel kezdte a Hazanézőben való jelenlétét, még az 1990-es hőskorban. Bár később bő másfél évtizedig nem Erdélyben élt, majdhogynem rendszeresen küldött kéziratokat Ambrusnak. A vers valahogy kimaradt, de jöttek helyette a „komolyabb” műfajok, a széppróza és a tanulmányok. Több Hazanéző-kötetnek szerkesztője, szerepelt az egylet által kiadott vers-, próza- és interjúantológiákban is.
Kedei Zoltán marosvásárhelyi képzőművész egyetlen évet lakott Korondon, mégis ide kötődik a legjobban. „Amikor Ambrus Lajos felkért, hogy rajzoljam meg a Hazanéző tollforgatóit, azt hittem, megőrült. Végül elvállaltam a huszonhat szerző portréjának elkészítését, amely múlt év végén jelent meg egy antológiában” – mondta. Ez a negyedszázados fennállás ma már az erdélyi magyar kultúrtörténet része, egy jól körvonalazódó folyamat, amely – hála az egylet körül működő civileknek és alkotóknak – akár útmutató, példaértékű is lehet ebben az elanyagiasodott világban.
Nagyálmos Ildikó, Népújság (Marosvásárhely)



lapozás: 1-30 | 31-50




(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2020
Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék