udvardy frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1990-2006
 

találatszám: 5 találat lapozás: 1-5

Névmutató: Kiss Lázár

2008. február 9.

Dr. Borcsa János irodalmi munkásságáról beszélt dr. Szőcs Gézának, a Siculus Rádió vezetőjének. Borcsa János a középiskolában az Ébredés iskolai irodalmi folyóirat szerkesztője volt. Néhai Kiss Lázár magyartanára Kézdivásárhelyen példás tehetséggondozó tevékenységet folytatott a diákok körében. Gyakran fordultak meg írók és előadóművészek a líceumban. Kolozsváron Páskándi Géza költészetét választotta szakdolgozata témájának. Borcsa akkor kezdett közölni könyvismertetőket, később kritikákat különböző lapokban és folyóiratokban. Kritikusi hitvallása: a számára ihletadó művek fontos üzenetének felerősítése hiteles értelmezések, meggyőző értékítéletek megalkotása útján. Kölcsey Ferenc volt a magyar irodalomkritika egyik legszámottevőbb megalapozója. Ő fogalmazta meg Parainesisében: ,,Meleg szeretettel függj a hon nyelvén! mert haza, nemzet és nyelv három egymástól válhatatlan dolog; s ki ez utolsóért nem buzog, a két elsőért áldozatokra kész lenni nehezen fog. Tiszteld s tanuld más mívelt népek nyelvét is (…), de soha ne feledd, miképpen idegen nyelveket tudni szép, a hazait pedig lehetségig mívelni kötelesség. " Borcsa János kritikus, irodalomtörténész /sz. Kézdivásárhely, 1953/ 1976-ban szerzett tanári oklevelet a Babes–Bolyai Tudományegyetem bölcsészkarán, s ugyanitt doktorált 2000-ben. Magyartanár Szentkatolnán. Kötetei: Megtartó formák (Bukarest, 1984), Szövegközelben – létközelben (Marosvásárhely, 1994), Szövegszigettenger (Kolozsvár, 1997), Méliusz József. Monográfia (Bukarest–Kolozsvár, 2001), Irodalmi horizontok (Kolozsvár, 2005). /Dr. Szőcs Géza: Őrzés és ébresztés Kézdivásárhelyen. = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), febr. 9./

2015. június 10.

Kiválasztották az ösztöndíjasokat
Kézdivásárhely két anyaországi testvérvárosa, Mezőkövesd és Hatvan képviselő-testülete tavalytól minden tanév végén százezer forintos ösztöndíjat ajánl fel két, az anyanyelv ápolásában jeleskedő kézdivásárhelyi tanulónak. Idén a Nagy Mózes Elméleti Líceum két diákja nyerte el a testvérvárosok ösztöndíját. A helyi önkormányzathoz záros határidőig nyolcan nyújtottak be pályázatot, közülük hárman a tizennyolc éven aluli diákoknak szóló Hatvany Lajos-emlékdíjra.
A helyi önkormányzat tanügyi-művelődési bizottságának értékelése szerint Jakab Júlia érte el a legmagasabb pontszámot, így ő az idei Hatvany Lajos-emlékdíj várományosa. A Kiss Lázár-emlékdíjat Ercse Zsuzsannának ítélték oda. (iochom)
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

2015. július 28.

Az igazi Nemes
Újságírói munkám egyik nagy kihagyásának tartom, hogy soha nem készítettem Vele interjút. Főleg az utóbbi időben készültem e kihagyást jóvátenni, közben viszont betegség gyötörte, s az sem adatott meg számomra, hogy utolsó útjára elkísérjem. Távol voltam, amikor bekövetkezett az elkerülhetetlen, s bár a kilencvenegy évet túllépte, mégis úgy érzem, túl korán ment el. Azt tudom, rengeteg mondanivalója lett volna még, tanácsokat osztogathatott volna, s egyik alkalommal, a kapujuk előtt álldogálva, azt jegyezte meg, bizony nem kíváncsiak már mindarra, amit ők, a korosabbak megtapasztaltak, s amiből talán sokat tanulhatnának a fiatalabbak.
Megkésve bár, de mégis szólnom illik a Tanárról, aki annak a pedagógusnemzedéknek volt a tagja, amely a múlt század ötvenes–hetvenes éveiben meghatározó szereplője tudott lenni Háromszék társadalmának. Nem csupán oktatási, nevelési ügyekben voltak ők hivatottak véleményt mondani, de példamutató alakítói tudtak lenni mindannak, ami körülöttük történik. A hivatást kétségtelenül ők másképpen értelmezték, mint manapság szokás.
Igen, Nemes Antal nemcsak nevében volt nemes. Ha játszadozni akarnék a szavakkal, talán azt is megkockáztathatnám, hogy amolyan jó értelemben vett dzsentri volt ő, nem a leszegényedett nemesek fajtájából, hanem a viselkedésben, magatartásban, szórakozásban, társasági életben, széptevésben volt kiemelkedő jelenség. Nem egyszerűen csak személyiség, hanem benne megtestesült mindaz, amit a kiváló pedagógusról el szoktak, és el is kell mondanunk.
Nem palotában született Nagyernyén, ebben a Marosvásárhely közeli faluban, nem is egyke volt ő, hanem nyolcgyerekes család sarja, s amikor kedve volt a meséléshez, mindig elmagyarázta, melyik testvére mire vitte. Valahogy úgy voltam ezzel a történettel, mint tanártársa, a már néhány éve elhunyt lemhényi Dani Árpád esetével, akik tizenhatan voltak testvérek, s mindegyikük egyetemet végzett. A Nemes Tóniék családjában ugyancsak sok volt a tanult ember, s ha abból indulunk ki, amit ő felmutatott, ráhúzható a sikeres jelző erre a családra is.
Tanult tehát, mert a jövőhöz tanulni kellett, s amikor a múlt század ötvenes éveinek elején Sepsiszentgyörgyre került, hamar feltalálta magát, megtalálta a helyét az iskolákban, ahol tanított, ahol igazgató volt, a tanfelügyelőségen, ahol főleg az anyanyelv iránti elkötelezettséget kérte számon pedagógus kollégáitól. Akkoriban más becse volt az ilyen horderejű tanárnak, s ha példákat kellene mondanom, akkor az ő korosztályából hirtelen Nagy Béla, Kiss Lázár, a Czompó-házaspár jut eszembe Kézdivásárhelyről, Györgypál Lajos, Simon János, Zakariás Attila Barótról, Dudás János Kovásznáról, Bodó Jenő, Rácz Lajos, Rácz Gábor Sepsiszentgyörgyről… Ők és mellettük még sokan mások nemcsak az iskolában parancsoltak rendet már megjelenésükkel, hanem településükön is.
Szülőfalum volt tanítójáról maradt fenn a szájról szájra továbbadott történet, hogy a faluházban rendezett összejövetelen, ha hangosan vicogtak, rendetlenkedtek a fiatalok vagy a részegek, ő csak felállt, s abban a percben mindenki elhalkult. Ilyen tiszteletre méltó, már puszta megjelenésével csendet, rendet parancsoló ember volt Nemes Antal is (1924–2015).
Dr. Péter Sándor
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

2016. szeptember 22.

Odaítélték a Kiss Lázár-emlékdíjat
A második alkalommal kiosztott díjat Jánosi Zsoltnak, a Turóczi Mózes-iskola volt VIII. osztályos tanulójának ítélte oda Kézdivásárhely tanácsának Nagy-Babos Tamás önkormányzati képviselő által elnökölt kulturális, oktatási és sportbizottsága.
A százezer forint értékű Kiss Lázár-emlékdíj – A magyar nyelvért kitüntetést Mezőkövesd testvérváros ajánlotta fel olyan VIII. osztályt végzett Kézdivásárhelyi tanuló számára, aki tanulmányai ideje alatt kiváló eredményeket ért el a magyar nyelv művelése terén. (iochom)
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

2017. május 15.

Éld az álmaid, ne álmodd az életed
Önazonosság és önkifejezés
Pénteken – a párhuzamosan zajló rendezvények ellenére – telt ház előtt mutatták be a kézdivásárhelyi Kosztándi Galériában Kiss István Éld az álmaid, ne álmodd az életed! című, idén áprilisban megjelent kötetét.
A könyvet ismertető Szakács Gyöngyike a felvezetőben elmondta: a szerző ügyvéd, és két jogi témájú kötete mellett ez az első könyve, amelyben saját életszemléletét tárja az olvasók elé. Nemrég elhunyt édesanyja emlékére állította össze, nem feledkezve meg édesapjáról sem, aki mindig mellette állt. A könyv fő üzenete: vállaljuk fel önmagunkat olyannak, amilyenek valójában vagyunk. István így éli az életét, maximális toleranciával fordul a külvilághoz, amit azonban nem mindig viszonoznak – vezette fel meglátásait, szavait az előszó idézésével nyomatékosította.
A szerző pimaszul és kegyetlenül őszinte, objektív, a valóságot szépítés, átformálás nélkül mutatja meg, ami más-más reakciót vált ki az emberekből: van, akire felszabadító hatású, másokat esetleg felháborít. A történetek, visszaemlékezések pillanatnyi gondolatokat, reakciókat örökítenek meg, amolyan szösszenetek, István ösztönből veti papírra azt, amit érez, gondol. Megadja magának azt a szabadságot is, hogy eltekint a formai keretektől, sémáktól, és az adott témáról annyit és úgy ír, ahogyan azt a benne megszülető gondolatsor, érzelmi reakció megköveteli – vázolta Szakács Gyöngyike.
– Jóanyám előtti tisztelgés ez a könyv, amely hétköznapi történeteket, saját meglátásaimat gyűjti egybe, a kötet címe is az ő egyik megszívlelendő mondása volt – erősítette meg a szerző. Szándéka szerint a könyv egyféle útmutató a fiatal korosztálynak, ugyanakkor tisztelgés közösségünk nagyjai előtt, mint a néhai Kiss Lázár tanár úr, illetve dr. Bíró Géza kórházalapító, akiktől biztos értékrendet, emberi tartást, magyar öntudatot tanulhatott. István azt vallja, csak álmaink adhatnak célt az életünknek, ám azokat valóra váltani csak úgy lehet, ha hiszünk is bennük, és küzdünk értünk.
Célja az volt, hogy tisztán, egyszerűen, érthetően, és nem utolsósorban helyesen írjon (a virtuális felületeken is!), megtisztelve ezzel az olvasóit és anyanyelvét.
A közönség kérdései kapcsán kialakult beszélgetés során a szerző nem rejtette véka alá azt sem, hogy a civil öntudat megerősödését is szükségesnek látja. Választott vezetőinktől joggal elvárhatónak tartja, hogy mélyebben megismerjék a polgárok mindennapi gondjait, és azok megoldására törekedjenek, hogy a szavazóknak ne kelljen csalódniuk minden négyéves ciklus végén, ugyanakkor a mozgássérülteket érő jogtiprásokra is hozott önmaga által megélt példákat.
Hisz abban, hogy az ifjú, „digitális” nemzedéket tartalommal kell feltölteni, egészséges, követhető értékrenddel, magyar, székely öntudattal – írásai révén ehhez is szeretne hozzájárulni, ugyanakkor a kötet minden korosztályhoz szól.
Az első dedikált tiszteletpéldányt dr. Bíró Géza vehette át, a szerző pedig azt is elárulta, hogy már nekilátott a következő könyvnek is.
Farkas Imola / Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)



lapozás: 1-5




(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2020
Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék