udvardy frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1990-2006
 

találatszám: 11 találat lapozás: 1-11

Névmutató: Kovács Kuruc János

1996. április 26.

Szilágy vármegye monográphiája című hatkötetes munkájával Petri Mór maradandó értéket hagyott az utókorra. Ezt az összefoglalót szeretnék a megye értelmiségei kipótolni egy újabb kötettel, a millecentenárium alkalmából. A szerzői közösségnek sikerült rangos kolozsvári történészeket és néprajzosokat is megnyerni, akik a Szilágyság /Zilah/ című lapban helytörténeti dolgozatokkal ismertté váltak: Kovács Kuruc János, Jokits Anna, Nagy Mihály, Hajdú Attila, Sipos László, Horváth József, ők magyarlakta falvak monográfiáit is megírták. A könyvet a zilahi Color-Print magánnyomdában adná ki a Szilágy Társaság, azonban nincs elegendő forrásuk, ezért előfizetési felhívást tettek közzé. /Fejér László: Szilágy megyei magyarság. = Romániai Magyar Szó (Bukarest), ápr. 26./ Petri Mór monográfiájának kötetei 1901 és 1904 között jelentek meg.

2000. október 16.

A Zilahi Napok című kiadvány minden évben egyetlen alkalommal jelenik meg. Az idei, harmadik évfolyam helytörténeti írásokat, illetve egy-egy esztendő mérlegét tartalmazza, valamint bemutatja a Pro Zilah Egyesület munkáját. A kiadvány összeállítója, Kerekes Edit. Kovács Kuruc János a Szilágysági magyarok, tavaly megjelent monográfia műhelytitkait tárta fel, Gáspárik Attila a Szilágysági gyerek vagyok elnevezésű népdalfesztivál tíz esztendejéről és a szilágysági népdalgyűjtésekről számolt be. /Minden évben megjelenik. = Romániai Magyar Szó (Bukarest), okt. 24./

2002. február 23.

Megjelent a Hepehupa /Zilah/ folyóirat első száma, Major István vállalkozó támogatásával. Fejér László a főszerkesztő, Kovács Kuruc János a főmunkatárs. A kiadványban több tanulmány olvasható, például Demográfiai, etnikai és felekezeti viszonyok a mai Szilágy megyében az elmúlt másfél évszázadban /László László/, Nyelvföldrajzi térképek és tanulságaik a Szilágyságból /Hegedűs Attila/. /Szabó Csaba: A jégtörő Hepehupa testőrsége. = Szabadság (Kolozsvár), febr. 23./

2002. július 9.

Az Erdélyi Múzeum-Egyesület Zilah és Vidéke fiókja újraalakulására került sor a tudományos intézmény elnöke, dr. Egyed Ákos akadémikus jelenlétében. Az újraalakulás alkalmából dr. Egyed Ákos előadásában ismertette az EME történetét és jelenlegi állapotát. Dr. Egyed Ákos tárgyalt a Magyar Tudományos Akadémia elnökével, ezután július első napjaiban szándéknyilatkozatot fogadtak el az EME és az MTA párhuzamos együttműködéséről. Az EME Zilah és Vidéke fiókja elnökének dr. Bajusz István történészt, egyetemi adjunktust választották meg, alelnökéül Kovács Kuruc János tanárt, helytörténészt, a titkári feladatokat a szilágycsehi Vida Katalin tanár, a Tövishát Társaság vezetőségi tagja látja el. /Fejér László: Zilah és Vidéke. = Romániai Magyar Szó (Bukarest), júl. 9./

2003. február 19.

Egyéves a Hepehupa /Zilah/, a művelődési folyóirat. Helytörténeti tanulmányait nem egy iskolában kötelező olvasmányként jelölték ki a tanárok. A folyóirat szerkesztői és kezdeményezői, Fejér László újságíró és Kovács Kuruc János történelemtanár február 15-én tartották az egyéves megjelenés évfordulós ünnepségét. A rendezvényen dr. Egyed Ákos akadémikus gróf Mikó Imrére emlékezett. Dr. Péntek János A tudós kötődései című előadásában Szabó T. Attila munkásságának szilágysági vonzatait ismertette. Az előadások után a zilahi Silvania főgimnázium Zelma diákszínjátszó csoportja lépett fel. Az új számban Lakóné Hegyi Éva muzeológus a zilahi temető többszáz éves síremlékeiről közölt tanulmányt. A Hepehupa megjelenése nagyrészt az önzetlen támogatóknak, elsősorban Major Istvánnak, a Color Print nyomda igazgatójának köszönhető. /Józsa László: Egyéves a HEPEHUPA. = Szabadság (Kolozsvár), febr. 19./

2004. július 5.

Minden negyedévben Fejér László újságíró leteszi az olvasók asztalára a szilágysági művelődési folyóiratot. A Hepehupa /Zilah/ ezévi második számában Wesselényi Miklós személyiségét és a tavaly márciusban Zsibón felállított impozáns Wesselényi-szobor történetét Kovács Kuruc János tanár ismertette. Az alkalomhoz illő történelmi tudományos ülésszakon elhangzott előadásokból dr. Egyed Ákos tanulmányát közlik. László László történelemtanár a zsibói kastélyban történteket idézte fel drámájában, ugyancsak ő emlékezett meg a 175 éve született Orbán Balázs életéről és művéről. Kovács Miklós történész a zilahi kollégium 1646–1918 közötti diáknévsorának dokumentumait kutatta fel. /J. L.: Megjelent a HEPEHUPA. = Szabadság (Kolozsvár), júl. 5./

2005. február 18.

Hároméves a Hepehupa /Zilah/, a szilágysági művelődési folyóirat. Ez köszönhető többek között Major István nyomdatulajdonosnak, aki előteremtette az anyagiakat. Az eltelt három év alatt összesen 161 szerző sorakozott fel a Hepehupa számaiban. A munkatársak közül ki kell emelni László László, Fejér László és Hajdu Attila nevét, akik minden számban jelen voltak, de nem elhanyagolható Major Miklós, Lakóné Hegyi Éva és B. Simon György sem. /Kovács Kuruc János: Hároméves a Hepehupa. Felcseperedett a szilágysági művelődési folyóirat. = Szabadság (Kolozsvár), febr. 18./

2006. május 16.

A hét végén tartotta az EME Zilah és vidéke fiókszervezete immár szokásos évi ülésszakát. Szilágyság kutatása volt a központi téma. Ezúttal az iskola és a pedagógusok jelentették az előadások súlypontját. Bocskai István halálának négyszázadik évfordulója alkalmával dr. Egyed Ákos a fejedelemválasztásról értekezett. Kultúránk, történelmünk európai jelentőségét dr. Domhányi András tudományos kutató körvonalazta, majd következtek a helyi előadók. Lakóné Hegyi Éva tanulmányában vázolta a Szilágy megyei peregrinusok – külföldön tanult diákok – életét. A nagy tanár elődökre emlékezett Kovács Kuruc János, a méltatlanul elfeledett Borbély Sámuelre pedig Fejér László, a Hepehupa szerkesztője. Jojkits Attila és B. Simon György a szilágysomlyói illetve a szilágynagyfalui oktatás történetét vázolta. Végül Szabó István helyettes főtanfelügyelő a megye magyar oktatásának helyzetéről szolgáltatott adatokat. A magyar nyolcadikosok 82%-a tovább tanulhat a jelenlegi oktatási keretben. Záróbeszédében az EME elnöke, dr. Egyed Ákos igen színvonalasnak értékelte az ülésszakot. Szerinte példás a Szilágyság kutatása, kevés vidék dicsekedhet ennyi figyelemmel régiójának múltja és jelene iránt. Az ülésszak végén a zilahi fiókszervezet elnöke, dr. Bajusz István adjunktus köszöntötte dr. Egyed Ákost, aki nemrégen vette át a Magyar Tudományos Akadémia elnökétől, Vizi E. Szilvesztertől az Arany János életműdíjat. A szilágysági fiókszervezet nevében átadták a Petri Mór-díjat azoknak, akik a legtöbbet tettek a Szilágyság történelmi és szellemi múltjának feltárásáért és közkinccsé tételéért. Lakóné Hegyi Éva nyugalmazott muzeológus és dr. Bajusz István adjunktus vehette át a Szilágyság-monográfia írójáról, Petri Mórról elnevezett díjat és az ezzel járó plakettet. /Józsa László: Fókuszban a Szilágyság kutatása. Tudományos ülésszak a zilahi EME fiókszervezeténél. = Szabadság (Kolozsvár), máj. 16./

2011. június folyamán

Szeresd ezt a fölrdet, Erdélyt, és képes legyél érte áldozatot hozni. Beszélgetés Kovács Kuruc János zilahi helytörténész-tanárral
Kovács Kuruc János helytörténész a Szilágysággal szomszédos tájegység, Kalotaszeg szülöttje. Körösfõhöz kapcsolódik gazdag helytörténészi munkássága, helyismerete szilágyságivá nemesítette. Családtagjaival együtt ragaszkodik választott hazájához, amit a Szilágyságban végzett munkássága, az elismerések hitelesítenek. Felsoroljuk - a teljesség igénye nélkül - azokat a munkákat, elismeréseket, amelyeket zilahi éveiben szerzett. 1990-tõl a Szilágy megyei Tanfelügyelõség szakmai irányítója kisebbségi és egyetemes történelembõl, a Szilágy megyei történelemtanárok Konzultatív Tanácsának tagja. Szakmai, társadalmi, kulturális és politikai tevékenységéért számos kitüntetést, oklevelet és emlékérmet kapott: Szilágysági Magyarok (Báthory István Alapítvány - 2002); Vasvári Pál-díj (Körösfõ - 2003); ?letmûdíj (Pro Zilah - 2006); Diplomã de Excelen?ã (Történelmi és Mûvészeti Múzeum, Zilah - 2006); EMKE-díj (2008); Körösfõ díszpolgára (2010).
Tagja a Romániai Magyar Pedagógusok Szövetségének; a Romániai Történelemtanárok Társaságának; a Pro Körösfõ Baráti Társaságnak; a Pro Kalotaszeg Kulturális Egyesületnek; a Zilahi Református Kollégium Baráti Társaságának; a Báthory István Alapítványnak; a Tövishát Kulturális Társaságnak; a Pro Zilah Egyesületnek és a Katz Pál alapította Holocaust Társaságnak; az 1990-ben újraindított Erdélyi Múzeum-Egyesületnek, melynek keretében 2003-tól az EME Zilah és Vidéke fiókszervezet megalapítója és alelnöke lett. Alapító tagja a 2002 januárjában beindított Hepehupa mûvelõdési folyóiratnak. Szakmai és közérdekû cikkeket és tanulmányokat közöl folyamatosan a Mûvelõdés, a Hepehupa, a Limes, a Caiete Silvane, a Gazeta de Duminicã, a ?coala Noastrã, a Romániai Magyar Szó, a Szabadság, a Kalotaszeg, a Szilágysági Szó, a Kraszna, a Szilágyság, a Sarmasági Hírmondó, a Szilágysági Vidéki Napló, az Árkád folyóiratokban, valamint a Nemzetiségi Fesztivál Füzetekben (1991-2000).
Fejér Lászlóval és Kovács Sándorral együtt kiadta Fazakas Ferenc: ?letemet elmesélem címû könyvét (Kriterion, 1998); A grundtól az olimpiáig helytörténeti füzetet (Zilah, 2001), több kollégával közösen Körösfõ képes monográfiáját (2001). Egyik legjelentõsebb alkotása a Szilágysági magyarok címû monográfia munkaközösségének megszervezése (Kriterion, 1999), amelynek második kötete kiadóra vár.
- Mindenekelõtt arra kérlek, mutatkozzál be néhány mondatban olvasóinknak: mikor és hol születtél, hol jártál iskolába, milyen intelmekkel tarisznyáltak fel szüleid, amikor útnak indítottak, hogy keresd és megtaláld helyedet a világban?
- Kezdhetném hagyományosan: a kalotaszegi Körösfõn születtem 1951. március 13-án, kézmûves-háziiparos családban. Négyen voltunk testvérek, közülünk sajnos az egyik kishúgom orvosi mûhiba miatt nyolcvanegy napos korában tüdõgyulladásban meghalt. A négygyermekes család megszokott volt körösfõi viszonylatban akkor, az egykézés nem volt jellemzõ még Felszegen, mint a nádasmenti falvakban. ?desanyámék családjához képest viszont visszalépés volt, mivel õk a Nagy Péntekek famíliájából nyolcan érték meg a felnõtt kort.
A második világháború utáni Körösfõn elég nehéz világba születtem és nevelkedtem. Sok család siratta elhunyt vagy eltûnt szeretteit. Emlékszem, hogy dédnagyanyám haláláig (1966) nem nyugodott bele, hogy az elsõ világégésben férjét elvesztette. Férje, Mihály János Cika a galíciai front elsõ csatájának elsõ áldozatai közt halt hõsi halált Halics mellett 1914. szeptember 31-én, nagyon fiatalon, és három árvát hagyott maga után. Dédapámról még csak annyit, hogy tehetséges fafaragó volt, és részt vett abban a csapatban, amely Bartók Bélának készítette a híres kalotaszegi hímes bútorát.
A második világégés sem kegyelmezett családunknak, két nagybátyám pusztult el, amihez hozzáadható a falunk létét megrendítõ esemény, amikor 1944. október 11-én, a front átvonulása után a szomszédos hegyi lakosok (fõleg a hitványabb bedecsiek vezetésével) irgalmatlanul kirabolták Körösfõt. Állatok, szekerek, élelem, ruha, kályha és lábbeli nélkül hagyták a háborútól amúgy is sokat szenvedett, férfiak nélkül maradt, védtelen, kétségbeesett asszonyokat. A 15 éves édesanyámnak Bungar Iosif rángatta le erõszakkal egyetlen pár csizmáját, mezítláb indítván neki a télnek. Kuruc Pisti bátyánkat, a Hangya Szövetkezet raktárosát félholtra verték és két napig vallatták a hideg vizes hordóban eldugott kincseket keresve rajta. Hasonló dolgok történtek a környezõ magyar falvakban is. Feleségem nagyapjának mondta egyik román szomszédja: magyarok vagytok, szenvedjetek, örüljetek, ha a gúnyátok megmarad rajtatok. Aztán végig kellett néznie, amint román szolgája szekérre felrak minden értékes holmit és élelmet, majd indulás elõtt köszönetképpen ostorával végigvágott egykori kenyéradója hátán.
Falunkat a teljes pusztulástól az orosz hadsereg egyik tisztje mentette meg, az elsõ világháborút megjárt oroszul még tudó öregek könyörgésére. Elképzelhetõ, milyen lehetett a Völgyön szekéren közeledõ rablóbanda meglepetése, mikor gépfegyvertûz fogadta õket a Kuruc oldalról. Errõl tanúskodik a református egyház elsõ Családkönyve: Ezt a családkönyvet megmentettem az elpusztulástól 1944. október 12-én, amikor megszállták az oroszok Körösfõt. (Péntek Márton Piszkiri presbiter).
A nehéz világ tovább hitványodott, mert szovjet mintára megkezdték a közös gazdaságok szervezését, elõször társulásokba, majd termelõszövetkezetekbe való csalogatással, végül a legdurvább erõszakkal. A túléléshez, a mindennapi elõteremtéséhez a gyenge lábakon tipegõ háziipar nyújtott megoldást, ami hatalmas áldozatot követelt a vállalkozó szellemû emberektõl. ?desanyámat idõs koráig sosem láttam éjfél elõtt ágyba térni, aztán korán, a tehéncsorda kihajtása elõtt már a mûhelyben görnyedve, az eszterga elõtt vagy az asztalnál fûzögetve találta a hajnal. Így sikerült lábra állniuk, házat építeniük, minket iskolába járatniuk, hiszen esküvõjükön nagyapám egy rendes pár csizmát sem biztosított kisebbik fiának. Korán, már ötödikes tanuló koromban, fejlett fizikumomnak köszönhetõen, rendesen tudtam esztergálni (a vésõt fogni), annyira megszerettem, hogy vakációimat egyetemista és tanár koromban is édesapám 2001-ben bekövetkezett haláláig mindig otthon, a mûhelyben esztergálva töltöttem.
- Milyen hangulata volt gyermekkorodban szülõfaludnak, mi változott azóta? Mit jelentett Kalotaszegen körösfõi magyar gyermeknek, fiatalnak lenni? Volt részed ezért hátrányos megkülönböztetésben, az iskolában, egyetemen vagy késõbb a katonaságnál, bárhol?
- Körösfõ lakosságának száma sosem haladta meg a másfél ezret (mára már ezren alig élnek a faluban), gyerekáldás azért bõven volt, hiszen pajtásaimmal harmincan szorongtunk a régi, egykori felekezeti iskola egyik osztályában. Az új, emeletes iskolában az 1952-ben születettek végeztek legelõször. Nagy öröm és megtiszteltetés volt számunkra, hogy 2010-ben Antal István ifjú igazgató meghívására részt vehettünk az iskola Kós Károly névre való keresztelésének ünnepén, s újra találkozhattunk kedves tanító néninkkel s még élõ tanárainkkal: Szabó T. E. Attilával, Mártonné Tõrös Ilonkával és Mihályné Tóth Annával, Fekete Károllyal és Fekete Ernõvel. Aránylag jó magaviseletû gyereknek számítottam, azért én is belekóstoltam párszor a körmös, a tenyeres, vagy a kukoricaszemen való térdepelés, a nádpálca és a nadrágszíj élményeibe. Alig vártuk a hétvégét, amikor sorjában kipróbáltuk az egyetlen, a háborúból maradt Eska típusú biciklit (10 banit fizettünk egy fordulóért). Vasárnap délutánonként darabjaira rúgtuk a rongylabdákat. A villany bevezetéséig mozikaraván járt filmeket vetíteni a kultúrház falára. Visszaemlékszem az 1954-es foci világbajnokságra is, amikor apró gyerekként lábatlankodtam a nagybátyám, Cika Gyuri telepes rádióját hallgató és a magyar válogatottnak - Puskásnak, Kocsisnak, Grosicsnak - szurkoló falubeliek között. Ugyanúgy emlékszem az 1956-os eseményekre, s most is látom a megdöbbent arcokat, a kétségbeesést a megtorlások és a véres események hallatán.
A román nyelv elsajátítása számomra könnyûnek tûnt, mivel sok ro

2014. augusztus folyamán

Csendes jubileum
- Megjelent a zilahi Hepehupa 50. száma –
„Hiába él, aki senkinek sem használ.”
(Báthori István)
Lehet-e, szabad-e a Szilágyságban – Zilahon – művelődési folyóiratnak találóbb címet adni? Abban a tájhazában, melynek nevét Báthori István, Ilosvai Selymes Péter, Wesselényi Miklós, Kölcsey Ferenc, Ady Endre, Bíró Lajos… s még oly sok híresség emelte a magyar szellemi élet jelképes Pantheonjai sorába, természetes gesztus, hogy egy irodalmi lap fejlécén, címlapján Ady Endre híres versének – Hepehupás vén Szilágyban – sorai visszhangozzanak bennünk, mely egyszerre utal a történelmi vármegyére s annak természeti adottságára, melyről Beke György (1927– 2007) oly érzékletesen, ihletetten ír az 1975-ben megjelent riportkötete – Szilágysági hepehupa – Prológusában: „Maga a természet írta elő, mikor e tájat megalkotta. Egymásra szabadítva hegyeket-dombokat, hogy mindegyre összeugorjanak, de békítve is őket, hogy szorításuk elernyedjen, ölelés válhasson belőle. A Szilágyságról csak ezzel lehet kezdeni a krónikát: a hepehupával… (…) Erről a hepehupáról sokáig azt hittem – tán van még, aki így hiszi –, hogy szép hasonlat, költői kép csupán, hangzatos, el lehet játszani vele. E táj megtanít, hogy ez itt nem díszlet, hanem lényeg. (…) Dombról völgybe, lefelé száll, szalad a hepehupás táj, ez a törvénye. De a völgy aljából következik megint a domb, a kapaszkodó, minél mélyebb a táj bugyra, annál meredekebben, törvény ez is, szilágysági parancsolat. Nyugtalanító, de meg is nyugtató szabály.”
A látvány ihlette természeti képet – mutatis mutandis – kivetíthetjük a tájegység történelmére, szellemi életének Petri Mór 1901-ben megjelent monográfiájából kiolvasható hullámmozgására is, melynek csúcsain ott találjuk a Református Kollégium megalapítását (1646), a Wesselényi Egyesület létrehozását (1883), a Wesselényi– és a Tuhutum-szobor felavatását (1902), a történelmi megye városaihoz – Zilah, Szilágysomlyó, Zsibó, Szilágycseh, Tasnád… – köthető megannyi társadalmi, művelődési eseményt, melyek meghatározták arculatát, szellemi életének alakulását. Közéjük tartoztak a megyeszékhelyen indított, megjelent lapok – Szilágy (1877), Szilágy és Vidéke (1883), Szilágy-Somlyó (1883)… –, amelyek nem csupán egy táj információs igényét voltak hivatottak kielégíteni, hanem közvéleményt formáltak, igényes szellemiségükkel a közösség műveltségi szintjének emelését is szolgálták.
Az 1968-as területi-adminisztrációs átszervezés következtében robbanásszerűen felduzzasztott megyeszékhelyen a magyarság arányszáma mélypontra süllyedt. De az 1989/90-es fordulat valósággal tűzbe hozta, egységbe kovácsolta, cselekvésre buzdította a megye szellemi embereit. Az első hónapokban létrejött az Erdélyi Múzeum-Egyesület és az Erdélyi Közművelődési Egyesület helyi fiókja, a Szilágy Társaság, A Pro Zilah Egyesület, a szilágysomlyói Báthori István Alapítvány, a Zilahi Kincs Gyula Alap, a szilágycsehi Tövishát Kulturális Társaság… Újraindul a Szilágyság hetilap (1991). 2000-ben megalakul, s egy év múlva szilágysági művelődési folyóiratként, negyedéves periodicitással jogi bejegyzést is nyer a Hepehupa, melynek első száma 2002 januárjában jelent meg. A kezdettől igen igényes tartalmi és nyomdai kivitelezésben megjelenő lap alapítója és kiadója Major István nyomdatulajdonos, a zilahi Color Print kft ügyvezető igazgatója, támogatói sorában pedig ott találjuk a Szilágy megyei tanácsot, a Szilágy Megyei Művelődési és Művészeti Központot, a Communitas Alapítványt.
A megpezsdült szellemi mozgalom animátorai között meghatározó szerepet vállal a Petri Mór-díjjal kitüntetett Fejér László újságíró, aki a kezdetektől főszerkesztőként jegyzi a lapot, továbbá tanárok, múzeumi szakemberek, kutatók, képzőművészek, a kulturális élet jeles személyiségei. A Hepehupa lett a tájegység első magyar nyelvű művelődési kiadványa, hisz korábban csak hetilapok léteztek. A folyóirat céljairól a főszerkesztő tájékoztatott:
„A kiadvány induláskor kitűzött célja a helybeli – szilágysági és innen elszármazott – szerzőknek közlési lehetőséget nyújtani. Előzőleg helytörténeti, néprajzi tanulmányok, irodalmi alkotások csak rétegkiadványokban, illetve magyarországi lapokban jelenhettek meg. A folyóirat szilágysági jellegét biztosítják a Szilágyság-kutatás témakörében – a Gyökerek rovatban – közölt tanulmányok: helytörténet, művelődés-, művészet- és gazdaságtörténeti munkák, néprajzi és népköltészeti gyűjtéseket összegző dolgozatok, egyháztörténeti írások. A kiváló helyi szerzők és kutatók mellett helyet kaptak a lapban szilágysági témákat feldolgozó, az egyetemes magyar kultúrértékeket bemutató írások szerzői is. Közülük említeném Papp Zoltán debreceni és Kovács Miklós váci történészt, Halász Péter budapesti néprajzkutatót, Karácsonyi Károly, Németországban élő természettudóst, dr. Kiss László szlovákiai orvos-történészt, Bíbor Mátét, a budapesti Országos Széchényi Könyvtár levéltárosát, egyetemi oktatót, Petkes József képzőművészt és néprajzost…
Az elmúlt években megjelent sorozatok közül említeném Kovács Miklósnak a volt Wesselényi Kollégium történetét, Lóga Zsoltnak a szilágysági vasúthálózat kiépítését bemutató dolgozatát, a nemrég elhunyt Majos Miklós tanárnak a szilágysági kertész-falvak életét bemutató írásait. Föltétlen szólnom kell az évfordulókhoz kötődő tematikus számokról: Ady Endre zilahi életéről (2002), a kuruc szabadságharc 300. évfordulójáról (2003) – e számban közöltük Tóth–Máté Miklós: Rodostó című egyfelvonásos drámáját, amelyet Kassán mutattak be először –, továbbá a Munkácsy Mihály alkotásainak csíkszeredai kiállítása alkalmával született írásokat…
Fölvállaltuk a helyi, illetve innen elszármazott írók és költők – Simonfy József, B. Simon György, Müller Dezső, Boda Edit, Kiss Lehel, Győrfi Simone, Fazakas László… – alkotásainak közlését. Ugyanakkor helyet kap a lapban a magyar nyelvterület számos alkotója: a kárpátaljai Vári Fábián László, az anyaországi Újházy László, Devecseri Zoltán, Borbély László, Villányi László, Grendel László… Verssel, prózával volt jelen a lapban a szebeni származású Franz Hodjak, az amerikai Peter Cooper… Irodalomtörténeti témájú írásaink hasonlóképpen tágítják azt a szellemi kört, ami olvasóink tájékozódását segíti.
Nagy figyelmet fordítunk a megye képzőművészeti életének bemutatására. A lap »minitárlata« az első és hátsó borítókon színes reprókban, igényes nyomdai kivitelben járul hozzá a kiadvány tematikus palettája megjelenítéséhez. Szabó Vilmos, Barta Ilona, Adorján Ilona, Sepsi József, Hajdú Attila, Szervátiusz Jenő, Wagner Péter alkotásai, továbbá a New York-ban élő Frank Deak fotóművész szilágysági, illetve a világ más tájain készült fekete-fehér és színes képei számottevően gazdagították, emelték a művészeti rovat fényét.
A tematikai gazdagságot jelzik a lapban közölt tudományos munkák, Egyed Ákos, a nemrég elhunyt Csetri Elek, Vékov Károly, Kozma Dezső, Péntek János szilágysági vonatkozású vagy általános témát feldolgozó munkái a lap szélesebb beágyazódását szimbolizálták, növelték értékét és ismertségét.
A 10. évfolyam idején végzett összegzés szerint a Hepehupa hasábjain száznál több szerző 1226 írása jelent meg, ebből 110 tanulmány, 57 néprajzi dolgozat, 25 önéletírás, számos vers, kisregény, regényrészlet, dráma, vallási tárgyú dolgozat, könyv- és lapismertető jelent meg.
Folyóiratunk népszerűsítését, ismertetését szolgálták az olvasókkal szervezett találkozók a megyében, továbbá Kolozsváron, Szebenben, Nagybányán, Szamosújváron, Nagyváradon, valamint a határainkon túl: Budapesten, Győrben, Gyulán, Bécsben…
Munkatársaimmal – Bekő N. Ildikó, Kiss Lehel, Kovács Kuruc János, Lakóné Hegyi Éva, László László, Zsigmond Attila, Szőke Anna, Major Éva, Niculaş Tudoran Cristian – azon munkálkodunk, hogy az induláskor felvállalt szolgálatunkat és szerepüket a lehető legjobban teljesíthessük.”
Egy maroknyi csapat zászlajára írta, hittel vallja Báthori István erdélyi fejedelem szavait: „Hiába él, aki senkinek sem használ.” Ez a kitűnően szerkesztett lap, a kiváló nyomdai kivitel is igazolja, hogy áldozatos hittel és munkával ki lehet emelkedni a hepehupa völgyeiből, hogy a kommunista diktatúra idején palackba zárt jó szellem, a nyilvánosságtól eltiltott, a tevékenységében korlátozott, a béklyóitól megszabadult alkotó akarat csodákat tud teremteni. Ilyen csodaszámba menő siker a Hepehupa ötven száma – távol a tudományos, kulturális centrumoktól, jelezve azt, hogy a használni akaró, a tájhaza és lakói, az egyetemes magyar szellemi élet szolgálatára elszegődött, ihlettel és cselekvő akarattal megáldott személyiségek valóban hasznára lehetnek a magyar kultúrának és szellemi életnek.
Máriás József, Művelődés (Kolozsvár)

2017. január 24.

Akik megélték a Kalotaszegi krónikácskák történeteit
Reformáció 500 éve, könyvbemutató és Magyar Kultúra Napja Kalotaszegen
Nagyszabású találkozóra gyűltek össze a hétvégén Zsobokon a kalotaszegiek, a szilágyságiak és a kolozsváriak. A Kalotaszegi Református Egyházmegye szervezte találkozó gerincét a Kovács Kuruc János szerkesztésében megjelent Kalotaszegi krónikácskák című könyv bemutatása képezte, amelyet egybekötöttek a kalotaszegi egyházmegye 500 éves a reformáció jubileumi ünnepségsorozatának megnyitójával, továbbá a Magyar Kultúra Napjának méltatásával. A vendégek a házigazda zsobokiakkal együtt közel kétszázan ünnepelték együtt ezt a hármas eseményt.
Köszöntötte az egybegyűlteket Vincze-Minya István, a kalotaszegi református egyházmegye esperese, és megköszönte a zsobokiaknak, hogy otthont adtak ennek a jeles eseménynek. Méltatta annak legnagyobb erejét, ami nem más, mint példaértékű összefogásuk és összetartásuk. Köszöntötte a lelkész kollégákat, presbitériumokat, az Erdélyi Egyházkerület részéről nagytiszteletű Kiss Tibor püspöki titkár urat és feleségét, akik tolmácsolták nagytiszteletű Kató Béla püspök úr üdvözletét és jókívánságait.
Feladatunk hirdetni: miért fontos Kalotaszeg
„Ötszáz éves a reformáció, a mozgalom, amelynek a legnagyobb vívmánya visszatérés Istenhez. Visszahozta az anyanyelvű igehirdetést és a könyvnyomtatást, hiszen első reformátoraink anyanyelvű bibliákat nyomtattak, és úgy érzem, méltó ez a könyvbemutatóval összekötött találkozó az 500 éves jubileumi emlékévhez, melynek megünneplését itt szeretnénk elkezdeni Zsobokon” – nyitotta meg a rendezvényt Vincze Minya István, a Kalotaszegi Református Egyházmegye esperese, aki hitvallással zárta beszédét: „Hiszek az Istenben, hiszek egy Hazában, és hiszek Magyarország megmaradásában…”
Barta István zsoboki lelkész Joel próféta 1:3 igei versével üdvözölte az egybegyűlteket, mely hűen tükrözi a találkozó lényegét: „Beszéljétek el fiaitoknak, fiaik meg az ő fiaiknak, azok pedig a következő nemzedéknek.” A lelkész így szólt: „Ez a mi feladatunk, és ennek a könyvnek is ez a rendeltetése. Hogy az, ami egyszer megtörtént, az, ami hozzánk tartozik, az, ami kalotaszegi hagyomány, az leíratott. És azért íratott le, hogy a mi fiaink is megtudják azt, hogy miért fontos nekünk mindaz, ami Kalotaszeg. Legyen ez egy feladat nekünk, hogy fiainknak ezt továbbadjuk, hiszen csak így fog tudni megmaradni a mi hagyományunk, amely olyan fontos, és amely összetartja a nemzedéket, a népet.”
Seres Dénes, a Szilágy megyei RMDSZ elnöke kiemelte: örömmel tölti el a kalotaszegi templomok jó állapota, hogy nagyok a gyülekezetek, aktív a közösségi és hitélet. Elmondása szerint a kalotaszegiek az idők során megtanulták, hogy nem adhatják fel, hogy összetartással, összefogással és cselekedetekkel kell tenniük azért, hogy az ifjúság, az unokáink megmaradhassanak annak, aminek születtek. „Amíg ilyen szép számban tudunk találkozni, addig biztos a megmaradásunk ezen a földön, ahol születtünk” – zárta köszöntését a képviselő úr.
A kultúra ápolásának fontosságáról beszélt Hegedüs Csilla, az RMDSZ kultúráért felelős ügyvezető alelnöke: „Mi itt, Kalotaszegen, azért maradunk meg, mert templomba járunk, magyarul beszélünk, azokat az énekeket énekeljük, és azokat a táncokat járjuk, melyek a sajátjaink, amelyek mindenkitől megkülönböztetnek bennünket. Ez tartja bennünk az életet, a lelket, és ez tartja bennünk a magyarságunkat. A mi kultúránkra építve tudjuk biztosítani azt, hogy nekünk is és a gyerekeinknek is Erdélyben legyen a jövő.” Elmondta, hogy ezen kulturális kincsek egybegyűjtésére és megőrzése céljából hozta létre az RMDSZ az Erdélyi Magyar Értéktárat.
Szilágyi Róbert, a Szilágy Megyei Tanács alelnöke méltatta az itt élő emberek őrzői mivoltát, hogy nagy gonddal és szeretettel vigyáztak arra, amit az elmúlt századokban őseinktől örököltünk. „Nekünk, szilágyságiaknak mindig példaértékű a zsoboki közösség és Kalotaszeg. Bárhol van lehetőségünk, mindig elmondjuk, dicsekszünk is ezzel a gyönyörű településsel, amely a magyar megmaradásunk egyik talán legpéldaértékűbb helyzetét és példáját mutatja az elmúlt 25 évben” – mondta.
Fodor Tamás, Magyarország kolozsvári konzulja megköszönte a magyarságnak azt a példaértékű összefogását, amelyről december közepén, a parlamenti választások idején tett tanúbizonyságot. „Azt gondolom, ha helyben, ilyen kis közösségekben megvalósul az összetartozás, az összefogás, és meg tudja mutatni a magyarság az erejét ilyen kicsiben, akkor a magyar politikumnak egyszerűen kötelező ugyanazt tennie” – vélekedett.
Megtartotta a magyar nyelvet Erdélyben a reformáció
Vincze-Minya István esperes áttért a Kalotaszegi krónikácskákcímű könyv bemutatására, amit tanítók, lelkészek, tanárok és egyszerű falusi emberek írtak. Elmondta, hogy bár a könyv kiadása körül rengeteg nehézség merült fel, mégis nagy öröm számára, hogy mostanra az első nyomtatás elfogyott, utánnyomást kell kérni a nyomdától, ami arra utal, hogy vállalkozásukat áldás kíséri, és valami olyat sikerült létrehozniuk a szerkesztőknek, ami hiánypótló a Kalotaszegről szóló írások között. Ezután felolvasta a könyvhöz írott áldását. „...Ez a vidék Kalotaszeg, amely sajátos helyzetére nézve történelmében talán halálra ítélt, mégis élni, küzdeni akaró nép és föld, és amelynek Istentől megáldott jövője van... Ezen falvak pár kilométerre vannak egymástól, és egységes magyar szigetvilágot alkotnak a nagy román tengerben. Ennek a mesterségesen felduzzasztott tengernek a hullámverései fenyegetően és szüntelenül ostromolják e szigetet, és ha kellőképpen nem óvjuk és őrizzük írott formában is e csodálatos vidéknek a múltját, jelenét és reményteljesebb, szebb jövendőjét – mindezért mi napjainkban előbb fogjuk megfizetni a keserves árat”. (Kovács Kuruc János: „Kalotaszegi krónikácskák – Vincze-Minya István: Áldás”).
A reformációnak a magyar nyelvűség Erdélyben való megtartásában játszott szerepét méltatta Péntek János professzor, aki szintén nagy szerepet vállalt ennek a könyvnek a szerkesztésében. Mint mondta, a reformációnak köszönhetően a magyar nyelvű istentiszteletek, a magyar nyelvű biblia és a zsoltárok állandóan jelen voltak az emberek életében. Beszélt még Kalotaszeg kultúragazdagító jelentőségéről. Ami a magyar kultúrának az egyik legfontosabb része, a magyar népművészet, azt először itt fedezték fel, és itt írták le. „Most sokkal több reményünk lehet a megmaradásra, de remény csak akkor van, ha van erő és akarat is” – mondta. A könyvhöz ő írta az ajánlást. „Krónikácskák: idő és tér mozaikdarabjait, kalotaszegi helyi szerzők helytörténeti írásait találja ebben a könyvben az olvasó. A mozaikdarabok kerete: Kalotaszeg történelmi időkerete, hozzávetőleg nyolc évszázad, és Kalotaszeg térbeli kerete: Csucsától Kolozsvárig, Magyarvalkótól Magyarzsomborig... A »krónikácskák« a jelenbe ívelő múltról szólnak. Többnyire valamelyik kalotaszegi falu több évszázados múltjáról, a templomról, esetleg az oktatásról, az egyház helyi közösségéről, papjairól... Ma is meríthetünk a »krónikácskákból«: a példa erejét a közös cselekvéshez.”
Nincs országtörténet helytörténet nélkül
Kovács Kuruc János szerkesztő elmondta: vannak falvak, amelyeknek egyáltalán nem volt megírva a monográfiájuk. Ezeket a szerkesztőtársakkal elosztották egymás között, és pótolták a hiányt. Így jött létre annak a 48 településnek a leírása, ami megtalálható a könyvben. „Örülök, hogy sikerült az emberekben valami olyan húrt megpendíteni, amit a magukénak éreznek” – mondta a szerkesztő, majd felolvasta a könyv szerzőinek listáját. Beszédét azzal fejezte be, hogy mindenekfelett az emberek ügyszeretete és egymás szeretete kell legyen az első...
– Példaértékű ennek a könyvnek a megjelenése. Kalotaszeg büszke lehet magára, mert nem pusztán csak arról van szó, hogy a kalotaszegi népművészetet fedezték fel és abból megmerítkezve, az új magyar stílus, a szecesszió kialakult, hanem arról is, hogy itt ez a jobbágy eredetű paraszt közösség, Kalotaszeg, a népi kultúrának minden területén csúcsteljesítményre volt képes. A fafaragástól a szőttesig, a népzenétől a néptáncig minden megtalálható gazdag népi kultúrájában. És ilyenre az egész Kárpát-medencében nem találunk példát – mondta Balogh Balázs, a Magyar Tudományos Akadémia Bölcsészettudományi Kutató Központ Néprajztudományi Intézetének igazgatója.
Egyed Ákos professzor a helyi kultúrának az összmagyar kultúrában játszott jelentős szerepét emelte ki. Üdvözölte, hogy a magyar kultúra napját ilyen értékes könyvvel köszönthetjük, mint a „Krónikácskák”. Hangsúlyozta a „Felszállott a pává”-hoz hasonló kezdeményezések fontosságát, hiszen egy ilyen megmérettetés lehetőséget ad arra, hogy a széles közönség megismerjen egy-egy ilyen helyi kultúrát. Kiemelte, hogy az idei győztes mérai tánccsoport révén a kalotaszegi kultúra beköltözött az otthonába, és reméli, sok mindenki más otthonába is.
– A helytörténetírás értéke nagyot nőtt az utóbbi időben, mert kiderült, hogy helytörténet nélkül nem hiteles az országos történet sem. A kultúra és a közösségszervezésnek az ötvözete, ez az, ami sok mindenben hozzájárulhat a magyarság mentéséhez, annak az erősítéséhez. Van egy világkultúra, egy összemosódó kultúra, ugyanakkor minden közösség szeretné felmutatni, hogy vagyok én is, vagyunk mi is, van múltunk, és legyen jövőnk is. Ezért vagyunk itt, hogy köszönetet mondjunk mindazoknak, akik megírnak egy-egy ilyen könyvet, és arra kérjük a kalotaszegi népet, éltesse ezt a nagy értékű hagyományt, és járuljon hozzá ahhoz, hogy sok-sok száz év múlva is emlékezzenek arra, hogy volt, van és lesz Kalotaszeg az értékteremtő népével együtt... – mondta Egyed Ákos.
A Gáspár Attila vezette citeraegyüttes fellépése alatt a jelenlévőknek a helyiek frissen sült kürtőskaláccsal kedveskedtek, majd Marosán Csaba, a Kolozsvári Állami Magyar Színház ifjú művésze bemutatta Kalotaszegi Nagyírásos című műsorát, melyben Varga István, „Kiscsipás” bánffyhunyadi prímás volt segítőtársa. Fellépett még a Zsoboki Hagyományőrző Néptánccsoport kalotaszegi legényessel, csárdással és szaporával. A fellépők sorát a szilágybagosi Mákvirág férfi dalárda zárta, akikkel a közönség együtt nótázott. A helyiek finom vacsorával és desszerttel kedveskedtek a vendégeknek, a nótás kedvűek Varga István „Kiscsipás” prímás kíséretében kalotaszegi és szilágysági nótákat énekeltek.
BECSKE ADRIENN
Kalotaszegi krónikácskák /Művelődési Egyesület – Szentimrei Alapítvány, Sztána/
Szabadság (Kolozsvár)



lapozás: 1-11




(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2020
Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék