udvardy frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1990-2006
 

találatszám: 9 találat lapozás: 1-9

Névmutató: Lángi József

2004. szeptember 29.

A XVII. században épült altorjai Apor-udvarházban szept. 26-án, vasárnap rendhagyó könyvbemutatóra került sor. A kastély helyreállításán és feltárásán dolgozó restaurátorok egy napra a nagyközönség számára is látogathatóvá tették a valószínűleg Apor Lázár által virághímes falfestményekkel díszített egyik déli fekvésű termet, ahol báró Apor Csaba fogadta és köszöntötte házigazdaként a nagy számban megjelent érdeklődőket. Apor báró a transzszilvanizmus, az erdélyi szellem, a szülőföldhöz való ragaszkodás fontosságára hívta fel a figyelmet. Benczédi Sándor köszönetet mondott Hiller Istvánnak, a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériuma tárcavezetőjének, aki támogatást nyújtott az Apor-udvarház restaurálásához. A könyv­bemutatón a szerzők maguk mutatták be köteteiket. Kovács András kolozsvári művészettörténész professzor Késő reneszánsz építészet Erdélyben című, a budapesti Teleki László Alapítvány és a kolozsvári Polis Könyvkiadó gondozásában megjelent műve átfogó képet rajzol az 1541 és 1720 közötti időszak erdélyi késő reneszánsz építészetéről. A könyvben közel háromszáz kép és reprodukció található. Lángi József és Mihály Ferenc az Állami Műemlék-helyreállítási és Restaurálási Központ gondozásában megjelent Erdélyi falképek és festett faberendezések című munkájuk első két kötetét mutatták be. Az erdélyi falképek és festett faberendezések felmérését a budapesti Állami Műemlék-helyreállítási és Restaurálási Központ munkatársai 1997-ben kezdték, a kolozsvári székhelyű Transylvania Trust Alapítvány kezdeményezésére. A felmérés célja az állomány számbavétele, állapotfelmérése és sürgősségi beavatkozás sorrendjének felállítása. /Iochom István: Könyvbemutató az Apor-udvarházban. = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), szept. 29./

2005. május 7.

Közel tíz éve felmérési program indult erdélyi műemléktemplomok művészi értékeinek számbavételére és bemutatására. A magyarországi Állami Műemlékhelyreállítási és Restaurálási Központ, valamint a Kolozsváron működő Transsylvania Trust Alapítvány munkatársai arra vállalkoztak, hogy mintegy 300 erdélyi templom falképeit és festett faberendezéseit feltérképezik, és egyben megállapítják a megóvásuk érdekében teendő lépések sürgősségi sorrendjét. A felmérésekről megjelent a második kötet /Lángi József–Mihály Ferenc: Erdélyi falképek és festett faberendezések. 2. Budapest, 2004/ A szerzők a szatmári és bihari tájaktól Székelyföld legtávolabbi vidékéig járták be a területet. A leggazdagabbak a magyar műemléktemplomokban: Szilágyság, Kalotaszeg, Marosmente, a Küküllők vidéke, valamint Csík-, Háromszék és Udvarhelyszék. A templom alaprajza után külső és belső felvételek következnek, majd a feltárt falképekről vagy azok töredékes maradványairól, mennyezetkazettákról, festett mellvédekről, padokról készült fényképek szemléltetik a szöveget. Még mindig kevés az olyan erdélyi magyar műemléktemplom, amely az utóbbi tizenöt évben megújult volna. Nagyon kevés a restaurátor szakember. Gyors a pusztulás, különösen akkor, ha egy gyülekezetnek már elfogytak a hívei, például a Dés melletti Néma református temploma esetében. A templomot 1959–61 között helyreállították, újrafedték, statikailag megerősítették, s egyben műemléki értékeit is kibontották. Ma a templom, az enyészet szélén álló, elhagyatott rom. (A könyvben szereplő Kolozsnéma megnevezés hibás. A falu hivatalos neve: Néma. Van ugyan Kolozsnéma nevű helység, de az a Csallóközben, Komárom megyében található.) /Dr. Murádin Katalin: Erdélyi műemléktemplomok és templombelsők. = Szabadság (Kolozsvár), máj. 7./

2006. január 11.

A Nagyváradtól 65 km-re levő Magyarremete 13. században épült templomával kapcsolatban több mint egy évtizede a középkori magyar és román szakértők heves vitába szálltak abban a kérdésben, hogy kié a templom? Magyarremetén 1944. szeptemberében a bevonuló román katonák egy szomszéd román falu lakosaival együtt feldúlták a falut, 37 magyar ember kivégeztek /köztük 12-14 éves gyerekeket és 60 éven felülieket/. A szomszédos Kishalmágyon további öt remeteit gyilkoltak meg. Mindezek ellenére Magyarremete magyar többségű maradt. A faluban a református templom szentélyét díszítő képeken egymás mellett látható Szent István, Szent Imre és Szent László. Lángi József magyarországi művészettörténész szerint páratlanok a templom festményei. Fontos lenne az állagmegóvás és feltárni a még mindig mész alatt levő további festményeket. Szigeti Ferenc helyi pap elmondta, hogy egyedül a budapesti Teleki László Alapítvány nyújtott támogatást, hogy elkezdődhessen a restaurálás. A templom építésének idejére nincsenek pontos adatok. Az ortodoxok azt állítják, hogy románok építették a templomot, azzal érvelve, hogy a templomban a latin mellett görög nyelvű felirat is van. Némethy Gyula és Virgil Vatasianu művészettörténészek nem tartják kizártnak, hogy a festményeket egy olyan görög festő készíthette, aki az 1478-a firenzei zsinat után hagyhatta el a görög szerzetesközpontok valamelyikét. A zsinat ugyanis rövid életű uniós mozgalmat indított el. Régészek kutatóárkot ástak és a templom alatt temetőre és korábbi templommaradványra bukkantak. /Gurzó K. Enikő: Kié a magyarremetei templom? = Reggeli Újság (Nagyvárad), jan. 11./

2006. augusztus 3.

Falfestményeket találtak a homoródkarácsonyfalvi unitárius templom restaurálásakor. „Hic fuit Basilius Makay et Ajtay” – áll a homoródkarácsonyfalvi unitárius templomban tavasszal feltárt Szent László-freskóba kaparva. Az A. D. 1599 jól látszik. A falfestményeket, áprilisban bontotta ki Lángi József budapesti restaurátor, állapotkonzerválásukra augusztus–szeptemberben kerül sor. A templom restaurálása a kazettás mennyezettel folytatódik. A kazetták 1752-ben készültek. Lángi Józsefnek és Mihály Ferencnek két közös könyve jelent már meg erdélyi falképekről és faberendezésekről, a harmadik kötet kiadás előtt áll. Évek óta együtt dolgoznak, felleltározva a még fellelhető freskókat, mennyezeteket, szószékeket, faszobrokat egész Erdélyben. A karácsonyfalvi templom teljes festett templombelsőt rejt a vakolat alatt. A templom északi falán napvilágra került a Szent László kerlési csatáját, a kun elrabolta lány megmentését ábrázoló freskó. Feltehetően 14. századi a festmény, leginkább a gelenceihez hasonló. Jó állapotú, jó minőségű, a restaurálás során nem lesz esztétikai kiegészítés, csak állapotkonzerválás. A munkálatokat a budapesti bejegyzésű Homoródkarácsonyfalváért Alapítvány finanszírozza. /Kovács Csaba: Freskó Szent László kerlési csatájáról = Krónika (Kolozsvár), aug. 3./

2011. július 8.

Élet a Leveles-ér partján 1.
Gyermekkori nyaralásaim fontos színtere volt a Fekete- és a Fehér-Körös ölelésében Kis-Körösköz nevezettel ékeskedő táj, azon belül Vadász, Vadászon belül a református parókia. A papi portán öt virágszál, öt papkisasszony nyílott, mindegyikbe szerelmes voltam, s bár nem mind lett volna korban hozzám illő, hatéves koromban bármelyiket szívesen elvettem volna feleségül. A szomszédos Bélzerindnek, a környék legapróbb és legeldugottabb falujának anyai nagyapám, Gyenge János volt bő száz évnek előtte a lelkipásztora. A múltbeli dolgok ilyetén állásának köszönhetően mostani riportutunk számomra többet jelentett szokásos etnoszportyánál: zarándoklat egy kisvilág tünedező partjain.
A táj közelmúltjáról szóló, mára érvényét vesztett természeti leírásban olvastam nemrég, hogy „itt találhatóak a legsűrűbben természeti értékek, itt a legösszefüggőbbek a természeti élőhelyek. A térség legszabályozatlanabb folyóvize: a Tőz menti holtágak régi idők hírmondói. A nagyobb sodrású szakaszokon békaszőlő, süllőhínár, tócsagaz, a lassúakon vízipáfrány, fehér tündérrózsa terem”. A közeli Ágya szülötte, Olosz Lajos versbe örökítette a Fekete-Köröst délről tápláló folyóvizek szabdalta kishazát: „TŐZMISKE, ÁGYA, SZINTYE, KERÜLŐS / határán kanyargott a lusta, szelid Tőz. / Mindkét partján kék erdő sötétlett. / Őstölgyek alatt a nappal is sötét lett.”
Királyi vadászok faluja volt. 1910-ben lett legnépesebb a település, 2448-an lakták, 552 román mellett 1761 magyart, 126 cigányt, 10 szlovákot és 9 németet írtak össze. A legutóbbi népszámláláskor, 2002-ben 1258 lakosából viszont 539 cigány, 429 magyar és 280 román nemzetiségű volt. Haász Tibor, a 35 százalékban magyarok lakta, négy faluból álló község, Tőzmiske RMDSZ-es polgármestere szerint Vadászon kilenc esztendő elteltével tovább változtak az etnikai arányok a romák javára: 2011-ben mintegy 800 főre szaporodtak, a magyar maradék körülbelül 350, a román 80 lelket számlál.
A falu neve királyi vadászok egykori lakóhelyére utal. A honfoglaló magyarság elég hamar megüli a környéket, erről tanúskodik a környékbeli falvak ősi neve, a honfoglaló nemzetségek neve: Gyarmat, Zerind, Jenő, Elek, Bököny. Az oklevelek Vadaz formában már 1214-ben említést tesznek a településről, és arról, hogy két vízimalma is van. Korai megülését eredetileg 13. századi, később bővített temploma is bizonyítja. Első román lakói a 17. század végén telepedtek be, az 1960-as években a már régebben itt élő néhány roma család mellé több hullámban román anyanyelvű cigányok érkeztek a faluba.
Vadász korábbi, ambiciózus református lelkésze, Szakács Lajos 2002-ben kismonográfiába foglalta össze a település históriáját, mutatta fel értékeit. A történelem minden viharát túlélő falu számtalanszor cserélt gazdát, 1566-ban a két közeli erősség: Gyula és Jenő elestével került török kézre. S hogy ekkor kik lakták, arra nézve pontos kimutatás maradt fenn a korabeli török lajstromokban. Egytől egyig magyar nevek: Aszalós, Bothos, Csatári, Csomós, Diák, Dorog, Fábián, Gács, Gerefi. Szakács tiszteletes monográfiája szerint „1636–1649 között annyira kipusztul a falu, hogy az akkori gazdának nagy áldozatok árán sikerül újratelepítenie. A lelkes újratelepítést jellemzi, hogy a nemesek sokan feladják vagyonukat, és inkább jobbágyok lesznek, csak hogy ne szűnjön meg létezni a falu. (…) 1692-ben ismét a királyi udvar tart igényt Vadászra, mint saját birtokra. Ekkor települnek be a hegyekből a románok. (…) Az 1657 és 1695 között folytatott harcokban a falu lakossága megdöbbentően megfogyatkozik, egyharmadára csökkent. 1698-ban tatár seregek pusztítják a környéket, a Rákóczi-féle szabadságharc is megtizedeli a falut. 1703-ban pedig végleg megpecsételődik a sorsa: Rákóczi és Bercsényi katonái teljesen elpusztítják. A lakosság nagy része ekkor menekül a Sárrétre.” Egy Vadász múltját ismertető román szerző így sommázza kurtán-furcsán a korszak történéseit: „Fosta veche localitate românească, este distrusă de ungurii lui Rakoczy (sic!), după 1711 populaţia revenind în sat.” (A volt régi román települést Rakoczy magyarjai pusztítják el, 1711 után a lakosság visszatér a faluba.) Érdekes volna utánajárni: mi válthatta ki a kurucok haragját a már szinte teljesen elnéptelenedett falu lakossága ellen.
A gyülekezet. A sok oszloppal tagolt, kúriaszerű parókián beszélgetünk Lőrinc Lóránd Péter lelkipásztorral és Jakab Károly főgondnokkal (képünkön). A kurátorban ötven esztendeje nem látott aradi líceumi diáktársamat ismerem fel. Néhány percnyi nosztalgiázás után rátérünk az eklézsia és a falu dolgaira. Az ifjú tiszteletes 2004 óta pásztorolja a vadászi gyülekezetet. 2011. január elsején 325 híve volt, azóta hétszer temetett, egyszer sem keresztelt, tehát beszélgetésünk napján 318 tagja van az egyházközségnek. Tavaly tizenhárom temetés volt, három keresztelő mellett, tavalyelőtt nem volt keresztelő, és kilencszer temettek. Három-négy „gyermekreménységgel bíró” fiatal családot tartanak számon. Minden évben átlag négyen konfirmáltak, 2006 volt a csúcs, tizenegy konfirmandussal. Jó esetben három esküvőre lehet számítani, de tavaly egyetlen pár sem fogadott örök hűséget egymásnak. Ünnepekre, főleg karácsonyra hazajönnek az elszármazottak is, olyankor megtelik a templom. Mialatt a népmozgalmi adatokat sorolgatják, kiderül, hogy Jakab főgondnok borúlátóbb a papjánál. „Szerintem 2050-ben nem lesz ötven magyarnál több Vadászon. Hatvan éve még ezerkétszázan voltunk, s most minden évben elveszítünk nyolc-tíz református magyart.” A jóval fiatalabb lelkész kevésbé pesszimista: „Minél kevesebben vagyunk, annál kisebb a fogyás. Igenis, a magyar közösségnek még van megtartó ereje, s ami a legfontosabb, egy-két kivétellel nem románosodnak el.” A közösségi alkalmak közül, melyeknek az egyház is társszervezője, a Fekete-Körös menti magyar ajkú fiatalok találkozója a legnépszerűbb. Nagyzerind, Feketegyarmat, Ágya, Erdőhegykisjenő, Simonyifalva, Bélzerind fiataljai sereglenek egybe olyankor Vadászon.
A falu dolgairól. A mezőgazdász végzettségű főgondok elmondása szerint az egyházi földeket – 36 hektárnyi területet – csak hosszas pereskedés után sikerült visszanyerniük. A Fekete-Körösből Simonyi fölött kiszakadó, Tamásda alatt a Tőzzel visszatérő Leveles-ér, vadásziasan: „a Zér” két partján régente csak magyarok éltek. Jakab mérnök vitatja a falu monográfiájába foglaltakat a románság megjelenésével kapcsolatban, szerinte betelepedésük későbbi keletű, mint ahogy a dolgozatban áll. Egyébként a legrégibb, a magyarok által megült falumag görbe utcákból áll, a későbbi jövevények, a románok, majd a romák számára alakítottak ki egyenes házsorokat. Az első cigány családok pásztorkodtak és kéregettek, a falu eltartotta őket. Az egykéző magyarokkal, illetve románokkal ellentétben egy-egy roma családban nyolc-tíz gyermek született, s ma sem adják hatnál alább. Az első–negyedik osztályba öten járnak az osztatlan magyar tagozaton, és még hárman Simonyifalvára. A hajdani felekezeti iskola rekordéve 1902 volt, akkor 131 fiú és 143 leány volt iskolaköteles. A fiatalok száma (19 éves korig) csaknem a lakosság felét képezte: 1125-en voltak. Jövőre négy-öt elsős lesz, bár a magyar óvodát nyolcan fejezték be, kettő közülük vegyes házasságból származik, egy román ajkú cigány gyermek is magyar óvodába járt, a községközpont román iskolájába íratják majd őket.
A vadászi első–nyolcadik osztályos román tagozat voltaképpen „roma tagozat”, hiszen csupán egy-két román kisdiák tanul ott, közel kétszáz, párhuzamos osztályokba járó cigány gyermek mellett. Miattuk az iskolát, az óvodát is állandóan bővíteni kell, nemrég adtak át egy új, modern épületet. A cigánysor régen kinőtte magát. A romák először a „román” faluban vették meg a házakat, most már a „magyar” faluban sincs olyan utca, ahová nem költözött be néhány cigány család. Az a nyolcvan román beékelődve él a cigányok között, minden román családra jut öt cigány família. A románoknak már papjuk sincs.
Van vagy hetven tehén, a magyarok és a románok közül vagy három-négy ember tart lovat. A cigányok egyre-másra vásárolják a lovakat, jobbára lopott takarmánnyal etetik őket. Két esztendeje a gazdák értesítették a községközpontban székelő rendőrséget, hogy roma falusfeleik ráeresztették a lovaikat a zsenge vetésre, kijött két altiszt, ám az egyiket úgy megverték, hogy a kezét is eltörték. Azokkal a fiatalabbakkal, akik jobban beilleszkedtek, akiknek munkahelyük van, Borosjenőbe vagy Nadabra járnak dolgozni, nincs baj, csak tíz-tizenkét családot kellene Vadászról kizsuppolni – vélekednek beszélgetőpartnereim.
A földekkel sok a gond, nagy szárazság sújtotta a vidéket, az idén még nem volt ötvenliternyi eső, ami a tizede az átlagos évi csapadékmennyiségnek. A gazdák elmentek, kiöregedtek. A szántók negyven-ötven százalékát művelik meg. Szerencsére jelentkezett két magyar vállalkozó, ők vagy kétszáz hektáron gazdálkodnak, ők majd bővülnek, terjeszkednek, ahogy tudnak. „A Körös árterületén, a Leveles két oldalán nagyon jó termőföldek vannak. A Fajzásban, a kaszáló helyén, nagyapámék még hallották, ahogy a bölömbika bőgött – meséli Jakab Károly. – Szeszélyes vízi világ volt ott hajdanában. A régiek őszi búzát vagy őszi árpát nemigen vetettek, mert mindig elvitte az árvíz.” Károly jelenleg nyolcvan hektárt művel. A fele az övé, a többit béreli. Gépesítve, egy emberrel dolgozik, de az idei évet nem tudja, hogy fogja kiheverni, nagyon gyenge termés ígérkezik. A lelkipásztor és a főgondok kíséretében indulunk falunézőbe. A parókiával szemközt vadonatújnak tűnő épület ékeskedik. „A községi tulajdonban lévő volt egyházi iskolát a polgármesteri hivatal korszerűsítette. De ha felépül az új tanintézeti épület, a református egyház fogja használatba venni. Évek óta lakatlan, nagyon romos volt, most központi fűtés van benne, a víz bevezetve, angolvécéket szereltek fel. Csak az udvart kell még rendbe tenni. Az eklézsiának nem lett volna annyi pénze, hogy felújítsa” – bizonygatja a lelkész. Elképzeléseik szerint lesz egy terem, amelyikben istentiszteleteket fognak tartani, a másik a fiatalok vagy akár az idősebbek számára közösségi rendezvények megtartására lesz alkalmas. „A magyar polgármester harmadik ciklusát tölti, a tizenhárom tanácsos közül kilencen magyarok vagyunk – magyarázza a községi tanácsosi tisztséget is betöltő kurátor. – Vadász a mérleg nyelve, ilyen szempontból szerencsések vagyunk a cigányokkal, mert ők reánk szavaznak, sőt a románok egy része is.”
A templomról. Vakációs emlékeim között fontos helyet kapott a hatalmasnak tűnő istenháza monumentálisan égre törő tornya. A vaskos, akár bástyának is beillő épületrész – melyről később megtudtam, hogy a török hódoltság idején valóban erősségként, őrtoronyként használták – gyermekkori emlékeim szerint igen romos állapotban lehetett, az oldala leomlással fenyegetett. A tatárjárás pusztítása után, a 13. század második felében hamar újratelepült Vadász. A régészeti kutatások arra engednek következtetni, hogy ebben az időszakban, az Árpád-kor utolsó évtizedeiben épült a temploma. A lakosok, a templom építtetői minden bizonnyal tehetős emberek lehettek, hiszen egy hatalmas toronyra is jutott tégla, melyet a közeli téglaégetőből hoztak. A műemlék értékeinek feltárását és a restaurálást irányító szakemberek, Emődi Tamás és Lángi József véleménye szerint a tornyot egy időben emelték a templomhajó legrégibb részével. Az eredeti épület óromán stílusban épült. A középkori bejárat ma is látható, bár ma már nem ezt használják. A templom belső tere északon és délen ülőfülkékkel van tele, melyek előtt a középkori szokás szerint a gazdagabb lakosok helyet vásárolhattak maguknak. Rómer Flóris, a főbejárat fölötti freskó újrafelfedezője ezt írja a templomról: „eredetileg cemiterialis kis templom volt, mint a legtöbbje az első keresztény templomoknak, mely körül az ősök temetkeztek.” Rómer azt is tudni véli, hogy a templom körül leásván, bizonyára emberi csontokat is találnánk. 1332-ben már saját plébániával bír a falu, és papjának nevét is tudjuk. György pap a Köleséri főesperesség legmódosabb plébánosa. Ez az adat bizonyítaná a kutatók előbbi megállapításait is.
A Vadászról írt kismonográfia szerzője szerint: „Az 1400-as évek rengeteg viszontagságot hoznak, hiszen a falu egyik nemesi család birtokából a másikéba kerül. A Becseyek, a Sámolykeszyek, a Pethők, a Vásáryak, az Illyeyek, a Farkasok, a Maróthyak és a Miskeyek kezén is keresztülmegy. Gazdag falu lehetett, különben nem harcoltak volna ennyien érte. A kutatók szerint a 15. század első felében festhették a templomban talált képeket. A templomban ugyanis, a belső bejárat felett timpanonos szerkesztésű freskó ugrik ki a falból. A képet minden bizonnyal megrendelésre készítették, valószínűleg a fent említett években. A kép nagy művészi értékkel bír és a restaurátorok szerint, a felhasznált színek alapján, egy szász mester készíthette, ami az akkori időben nem kis pénzbe került. A freskó a keresztre feszített Krisztust ábrázolja. Az alkotó meglepő plasztikussággal és realitással ábrázolja a Megváltót. A kereszt jobb oldalán az asszonyok állanak, a három Mária. Bal oldalán pedig két apostol látszik, egyikről bízvást állíthatjuk, hogy Péter apostol, hiszen egy kulcsot tart a kezében.” Egy régi, 1832-es lelkipásztori jelentés arról számol be, hogy „templomunk régibb része mint most is látszik, és a még most is élő öregektől tudatik vak ablakokkal, faragott és festett képekkel volt teljes”.
Főszerkesztő-fotográfus kollégám egyre-másra készít felvételeket a gótikus, bélletes kapuzat fölötti falfestmény maradványairól (képünkön). Annak idején a kálvini hitre tért elődök nemigen kímélték a templom ma már közel hat évszázados értékeit, a feltárt freskómaradék felületét valamikor egy gerenda számára törték át. Belépve a kapun a legények számára 1801-ben épült, a gyülekezet lélekszámának gyors gyarapodásáról tanúskodó karzat köti le a figyelmünket. Feliratának sutaságában is sokatmondó szövegét csak a nyakunkat kitekerve sikerül kibetűzni: „Urunk engedelméből a Vadászi reformata Szent Eklzsia a maga költségével építette e fikart Ohlá János molnár által Albert Miháj biróságá: öreg Kováts István kur. és Máté Ferenc egyházfiságában.” Kísérőnk tájékoztatása szerint a patinás bútorzat is, az 1833-ban újrafestett kazettás mennyezet első változata is korabeli. 1810-re készül el a munka, amint ezt a következő felírással egy kazetta is bizonyítja: „Ez a mennyezet épült a kőkar alatt valóval és a bent lévő székekkel s katedrával együtt Ns. Csatári János asztalos által Bíró ör. Kováts István, kur. Bondár Ferenc, egyházfi Kotsis Ferenc idejében Ao. 1810 Die 8 sept.” A berendezés elkészítése Csatári János asztalosmester érdeme. Munkájának szemléletes leírása a belső tér gazdag kiképezését bizonyítja: „Erre a célra rengeteg veres, kék, fehér és zöld festéket vásárolnak a mester számára. Az asztalos igen szép munkát készít. A mennyezetet kifesti. A kazettákon szereplő jeleknek megvan a jelentésük. A mennyezet közepén található Nap Istent szimbolizálja, míg a szószék felett levő Hold a lelkipásztort. Ahogyan a hold a naptól kapja fényét, úgy a lelkipásztor Istentől kapja azt, és szét kell szórnia Isten Igéjének hallgatóira. Nem az övé tehát, amit ad, hanem Istené. A többi kazettán a Csillagok láthatóak, azaz a gyülekezet. Az Úrasztala felett található faragott kazetta az Édenkertet jelképezi, ebből azt lehet kiolvasni, hogy az Úrvacsora azt a helyreállított közösséget jelenti Istennel, amelyet csak az Édenkertben tapasztalhatott meg az első emberpár, bűnbeesése előtt. Valószínű, hogy a padok mellvédjén kívül a kőkar alatt levő deszkázás és a szószék is ki volt festve. Erre utalnak azok a minták, amelyek jelenleg a cinteremben találhatóak.” Jelenleg a templom tetőszerkezetének az átalakítása volna a legfontosabb munka. Emődi Tamás, az egyházkerület építésze pályázattal igyekszik támogatást szerezni az eredeti, román kori ablakok feltárására, amikor lesz rá anyagi fedezet, a tizenegy ülőfülkét is elővarázsolják. 2002-ben csak falkutatásra, a bejárat freskójának felújítására futotta. Székesfehérvári szakértők restaurálták, Láng József irányításával. A gyülekezet adakozó kedvét mi sem bizonyítja beszédesebben, mint hogy 2006-ban, amikor legutóbb renoválták a templomot, kétszázmillió lej adomány gyűlt össze; volt olyan egyháztag, aki kéthavi nyugdíját is felajánlotta.
Névcsemege. Jártunkban-keltünkben kirajzolódik számomra a falu – a „magyar” falu legősibb része. Előzetes olvasmányaimat kísérőink elmondásával kiegészítve élhetem ki helynévgyűjtő mániámat: Napkeleti utca, a Malom tér, a Hat ház utca, a Nagy korcsma utca, a Kápolna utca, megannyi girbe-gurba, zegzugos sikátor, odébb az újabb keletű Nyárfás utca, Bokor utca, Ponyvahát őrzi a településtörténet különböző időszakait. És a határrészneveknek a falumonográfiában fellelhető gazdag választéka is csemege riporterségem számára: „A vadászi határt, ahogyan az a régieknél szokásban volt, természetesen a régi tulajdonosokról, birtokosokról nevezték el. A Józsi major József főhercegről kapta nevét, aki a 19. században vásárolta meg a határnak ezt a részét. A Maróczi tarló az egykor ezen a földön lévő, de a törökdúlás alatt elpusztult Marócz faluról kapta nevét. A Blayer, a Teleki, a Tisza, a Szentpáli és a Csete tarlók az egykori birtokosokról kapták nevüket. A falu határában levő földek nevei: Ködmönös, Balogföld, Árpáskert, Kenderföld, Szálláskert. A földeken laposok voltak, melyek biztosították a környező földek vízellátását. Ilyen volt a Mészár lapos, a Jegyző lapos, a Horgos rét, a Fajzás lapos.” Nincs szándékomban a teljes helynévkincset belezsúfolni riportnak szánt írásomba, csak megjegyzem, hogy trófeámat legidősebb riportalanyom, Vékás János egészítette ki.
A legendás csontkovács. Mielőtt Vadász másik hírességét – az egyik a templom… –, János bácsit meglátogatnánk, arra is futja kísérőim idejéből, hogy megmutassák: túl a falu szélén, a határban hol állt a Simonyi bárók szépséges kastélya, megannyi uradalmi épülettel, halastóval, hatalmas parkkal, melyről immár csak egyetlen egy fa, egy Észak-Amerikában honos virginiai boróka tanúskodik. (Simonyi óbesterre és a birtokközpontot tovább fejlesztő, miniszterviselt fiára riportom következő részében, az általa alapított Simonyifalvának szánt beszámolómban szentelek nagyobb spáciumot.) Elbúcsúzunk hajdani iskolatársamtól, Jakab Károlytól, hiszen aratás közben áldozta fel az idejét számunkra, és Lőrincz tiszteletes úr kíséretében nyitunk be Vékásékhoz. A jómódról, szorgalomról és rendről tanúskodó portát könnyű megtalálni: az utolsó előtti ház az alvégen. Egyébként minden cigánygyerek tudja, hiszen ha más megyei vagy külföldi rendszámú gépkocsi érkezik Tőzmiske felől, némi fizetségért egymással versengve kalauzolják a messze földön hírt s nevet szerzett csontkovácshoz a gyógyulni vágyó pácienseket.
János bácsi meg a lánya az udvaron fogad bennünket, egy aradi kútmester azon tüsténkedik, hogy új szivattyút szereljen a mélységes mélyen, a felszíntől 150 méterre rejtőzködő forrás vizét előcsalogatandó. A gazda némi habozás után elegyedik szóba velünk. Nem titkolja: unja már az okvetetlenkedő újságírókat, de miután kienged, csak úgy árad belőle az ízes beszéd, akár a föld mélyéről a tiszta, jéghideg ivóvíz. A „csontkovácsolást” a nagyapjától, Vágó Istvántól tanulta, Vágó István meg az apósától, aki huszárok szanitéce volt hajdanán az osztrák–magyar seregben. „Nem akartam én ezzel foglalkozni, volt nekem más megélhetőségem, harminc évig a pékségben dolgoztam. Nem akartam, hogy kuruzslónak tartsanak, a kommunizmusban nem lehetett itt fityegni. Pedig a nagytatám el volt ismerve, elvittek bennünket Bukarestbe a nagyfőnökökhöz, napokig ott voltunk, azt mondták, Vágó bácsi csinálhatja, de csak itthon. Féltek, hogy a doktoroknak elveszi a kenyerit. Mégis meg-megpróbáltam az ő felügyelete alatt, gyakran le is gorombított. A tata 1974-ben halt meg, még el se temettük, már ott állott egy autó, attól kezdve én csináltam. Az előbb ment el egy kliens, gyakran még késő este is bekopognak, miután lefeküdtem. Itt nem lehet programáltatni. Az ország minden részéből jönnek, még külföldről is. Szeretném továbbadni a tudásom, de nem nagyon van kinek. Erre születni kell, itt voltak már nyolcan-tízen, mutassam meg, hogy kell csinálni, hogy kell helyre tenni a csontot. Egy bioenergiás teljes csontvázat is hozott magával, többen levideózták, mit hogyan csinálok, mégse tudták eltanulni. A doktorok gyakran ideküldik a kórházakból a betegeket. Hány kliensem volt, nem tudnám megmondani, milliónál kevesebb, százezernél több. Sokszor, ha kimegyek az utcaajtóba, még be se jövök, már három bokát meg három kezet helyre teszek. Az unokám átvehetné, ha volna hozzá hajlandósága, erős keze van, Aradon vízilabdázik, de nem áll kötélnek, nem lehet forszírozni, ha nem akarja. A kutyát se lehet bottal a nyúl után zavarni.
Amikor a rendszerborulás volt, harminc év után otthagytam a pékséget, lett a föld, gondoltam, hogy abból megélünk. Az lesz a kolbászból a kerítés, de nem lett. Először csak tíz hektárt adtak vissza, aztán még valamivel többet, mint húsz. Presbiter is voltam, megindítottam itt a kisgazdapártot, 500 hektáron pedig egy társulást szerveztem. De már négy esztendeje abbahagytam a gazdálkodást, nem is bírom már, hetvenéves elmúltam, de nem is érdemes. Nagytatámtól hallottam, a harmincas években ment itt legjobban az élet, szuper volt. Szorgalmas, jószágtartó emberek voltak. Minden jobb háznál volt négy ökör, két-három tehén, borjú, tíz-tizenkét nagyállat, disznó is sok volt, három csürhét makkoltattak az erdőben a vadásziak. Négyszer volt évente vásár, országos vásár. A tatám minden vásárra előállított egy pár szép ökröt, eladta a felvásárlóknak, azok tovább adták a zsidóknak. Akár egy hold földet is lehetett venni értük. A románok is szorgalmasak voltak, jól megvoltunk velük, megtanultak gazdálkodni. A románokkal szuper volt a viszony. Ők, a régi öregek mind tudtak magyarul.”
Szilágyi Aladár. Erdélyi Riport (Nagyvárad)

2014. március 26.

Műemlékvédelem Erdélyben (VI.)
A marosvásárhelyi Arcus Egyesület és a kolozsvári Entz Géza Művelődéstörténeti Alapítvány március 28–30. között Műemlékvédelem Erdélyben (VI.) címmel konferenciát szervez a szovátai Teleki Oktatási Központban. A kétévente megszervezett konferencia célja lehetőséget biztosítani az elmúlt időszak erdélyi műemlék-helyreállítási programjai, az épített és ingó örökségünkhöz kötődő kutatások, valamint a különböző örökségvédelmi projektek bemutatására. A rendezvényen a műemlékvédelemben szerepet kapó különböző szakterületek magyarországi és erdélyi képviselői, művészettörténészek, építészek, régészek és restaurátorok adnak elő, az erdélyi műemlékvédelem aktuális problémáiról tartanak kerekasztal-beszélgetést. A konferencia első, pénteki napjának előadásai az erdélyi épített örökség művészettörténeti és régészeti kutatásainak legújabb eredményeiről számolnak be, szombaton az elmúlt időszakban végzett műemlék- helyreállítások bemutatása kerül előtérbe, míg a vasárnapi előadások főként a tárgyi örökség feltárására, restaurátori kutatásokra, műtárgyak restaurálására fókuszálnak. A konferencia 50 előadása a műemlékvédelem több specializált szakterületének legújabb eredményeiről igyekszik átfogó képet nyújtani. A fontosabb eredmények sorából jelentőségüknél fogva kiemelhetőek a változatos témájú művészettörténeti kutatások, a középkori falképek feltárása, kutatása és restaurálása, a további pusztulást megakadályozó műemléki gyors beavatkozások vagy a különböző európai uniós támogatásokból végzett műemlék- helyreállítások kérdésköre, amelyekről több előadás is beszámol. A rendezvény programja a www.monumenta.ro honlapon érhető el.
Műemlékvédelem Erdélyben VI. konferencia programja
Szervezők: Arcus Egyesület, Marosvásárhely Entz Géza Művelődéstörténeti Alapítvány, Kolozsvár Helyszín: Teleki Oktatási Központ, Szováta Március 28, péntek 9:00 Megnyitó 9:20 Sarkadi Márton: Megjegyzések az alvinci református templom építéstörténetéhez 9:40 Kovács Zsolt, Lupescu Radu: Egy későközépkori polgárház Kolozsváron. Az unitárius püspöki lak műemléki kutatása 10:00 Mihály Melinda: Észrevételek a kolozsvári kőfaragó műhely két XVII. századi faragványtípusa kapcsán 10:20 Letiţia Cosnean: Arhitectul Bethlen Miklós și reședința din Ţopa în secolul al XVII-lea 10:40 Terdik Szilveszter: Adatok a nagyváradi görögkatolikus székesegyház építéséhez 11:40 Borboly Csaba (Hargita Megye Tanácsának elnöke): Műemlékvédelmi programok Hargita megyében 12:20 Furu Árpád: Az erdélyi unitárius egyházi örökség védelme. Szándékok, lehetőségek, kihívások 12:40 Sarkadi Márton: Megjegyzések a gyulafehérvári székesegyház hosszházának építéstörténetéhez 13:00 Halmos Balázs, Marótzy Kata: Mozaikok a gyulafehérvári székesegyház építéstörténetéhez 13:20 Pál Emese: Armenizmus falképeken – két szamosújvári példa 14:00–15:30 Ebédszünet
15:30 Bordás Bea: A historizáló kastélyépítészet kevésbé ismert emlékei az egykori Kolozs vármegyében 15:50 Szabó Tekla: A maroshévízi Urmánczy-kastély 16:10 Imecs–Magdó Eszter: Borszékfürdő dualizmus kori villái 16:30 Ladó Ágota: Adatok a csíkszeredai egykori Katolikus Főgimnázium tervezéséről 16:50 Orbán János: Műemléki topográfia Marosvásárhelyen 18:00 Botár István – Grynaeus András – Tóth Boglárka: Az erdélyi dendrokronológiai vizsgálatok eredményei az utóbbi két évben 18:20 Darvas Lóránt: A csíkszentkirályi Bors és Nagy családok udvarházainak kutatása 18:40 Györfi Zalán, Soós Zoltán: Ipari és katonai műemlékek feltárása, konzerválása és bemutatása a marosvásárhelyi vár felújítása kapcsán 19:00 Nagy Veronika: Almakerék és (a) Forster 19:20 Gaylhoffer-Kovács Gábor: Erdélyi falképek dokumentálása a Forster Központban 20:20 Könyvbemutatók A szórvány emlékei. Szerk. Kollár Tibor. Budapest, Teleki László Alapítvány, 2013. Közös tér – Közös örökség. Common Space – Common Heritage.Szerk. S. Sebestyén József. Budapest, Crew Print, 2013. Bemutatja: S. Sebestyén József. Március 29, szombat 9:00 Makay Dorottya: A széki református templom: Egy kutatás-tervezés és a régen várt helyreállítás-támogatás története 9:10 Weisz Attila: A széki református templom kutatásának újabb építéstörténeti eredményei 9:30 Diana Imecs: Prezentarea conceptului arhitectural de restaurare în faza de proiectare și în urma informațiilor identificate pe parcursul execuției 9:50 Sándor Boróka: Egy a lábán alig álló templom tartószerkezeti meglepetései: kutatás, tervezés, kivitelezés 10:10 Csók Zsolt: A régészeti előkutatás jelentősége, a hatékony régészeti kiviteli felügyelet és tudományos eredményei 10:30 Mednyánszky Zsolt, Nagy Benjámin, Mihály Ferenc: Szakrestaurátori szempontok: kutatás, tervezés, kivitelezés 11:30 Horváth Ákos, Sarkadi Márton: Az égei református templom felújítása 11:50 Gergely Erzsébet: Restaurálások a Házsongárdi temetőben 12:10 Márton Judit: Sürgősségi beavatkozások a radnóti kastély bástyáinál 12:30 Kiss Lóránd, Mihály Ferenc: A fületelki evangélikus templom állagmegóvása 12:50 Szilágyi-Bartha Zsuzsanna: A besztercei evangélikus templom helyreállított reneszánsz tetőboltozata 13:30–15:30 Ebédszünet 15:30 Emődi Tamás: A „Középkori szatmári templomok útja” HURO projekt romániai objektumainak helyreállítása 15:50 Makay Dorottya: Épített örökségvédelem 10 év távlatából – nagy tervek és kivitelezésük tanulságai 16:10 Lángi József: Még egyszer a siteri református templom falképeiről 16:30 Kiss Lóránd: A besztercei evangélikus templom falképei 16:50 Pál Péter: A székelydályai református templom boltozati falképeinek restaurálása 18:00–20:00 Kerekasztal-beszélgetés a műemlékvédelem helyi és országos problémáiról, lehetőségeiről. A beszélgetésen résztvesz Tamás Sándor, Kovászna Megye Tanácsának elnöke, Kelemen Atilla-Márton, Maros Megye Tanácsának alelnöke és Hegedűs Csilla, az RMDSZ kultúráért felelős főtitkárhelyettese Március 30, vasárnap 9:00 Kovács Mária-Márta: Történeti értékű klenódiumok a Dési Református Egyházmegyében 9:20 Bara Júlia: A nagykárolyi Károlyi-kastély egykori portrégyűjteménye 9:40 Hegedűs Enikő: A Gyulafehérvári Érseki és Főkáptalani Levéltár inventáriumairól 10:00 Pap Zoltán: Az erdélyi orgonaépítés korszakai - II. rész 10:20 Tóth Zsuzsa: Kő vagy papír? –A Zárkő restaurálása 11:20 Czimbalmos Attila: A csíkkarcfalvi Nagyboldogasszony plébániatemplomban előkerült XV. századi falkép illetve XVIII. századi külső díszítőfestés restaurálása 11:40 Borsos Ágnes: Az olaszteleki Daniel-kastély XVII. századi falképtöredékeinek restaurálása 12:00 Simó Anna-Mária: Kiegészítések a falképek esetében 12:20 Kis Zoltán, Gere István, László Attila: A szászsebesi ferences templom gótikus ablakainak restaurálásáról 12:40 Daczó Csaba: A szabadpiaci felkérések kényszerítő tényezői szemben a restaurálás elveivel 13:00 Mihály Ferenc: A kolozsvári Szent Mihály templom hajdani faberendezéséről, oltárairól 13:40 A konferencia zárása
Népújság (Marosvásárhely),

2015. május 10.

Adalékok Siter történetéhez
Péntek este a XXIV. Festum Varadinum ünnepségsorozat keretében bemutatták Dukrét Géza: Adalékok Siter történetéhez című könyvét.
A szervező Partiumi és Bánsági Műemlékvédő és Emlékhely Társaság részéről Dovin Irma köszöntötte a sok érdeklődőt a Lorántffy Zsuzsanna Református Egyházi Központ múzeumtermében. A házigazda várad-olaszi református egyházközség képviseletében Veres Kovács Attila lelkipásztor hangsúlyozta: a Lorántffy központ felavatása óta a szakralitás és a kultúra olyan otthona, ahol szívesen látják felekezettől és ideológiai állásponttól függetlenül mindazokat, akik az emberséget szolgálják. Hozzátette: ez az újabb könyvajándék a jövőnek reménységgel tölt el, hogy a Gutenberg-galaxist egyelőre nem kell eltemetni.
Gazdag hagyaték
A Partiumi füzetek sorozat 82. kiadványaként Dukrét Géza tollából megjelent Adalékok Siter történetéhez című könyvet ismertető Kupán Árpád helytörténész azt emelte ki, hogy a jól szerkesztett kötet hitelesen és részletgazdagon mutatja be azokat a történelmi, demográfiai, oktatási, közigazgatási és egészségügyi változásokat, melyek sajnos nem mindig vitték előbbre jobb irányba a falu lakosainak sorsát. Dukrét Géza azonban tanárként, illetve iskolaigazgatóként ember tudott maradni az embertelen viszonyok közepette, sőt neki köszönhetően korszerűbb lett az oktatás, megújult az iskola. Külön kiemelést érdemelnek a könyv azon részei, melyek az általa utolsó pillanatban megmentett gazdag szellemi és tárgyi néprajzi hagyatékot, a különféle szokásokat foglalják össze, valamint az értékes képek, ábrák is, illetve figyelmet érdemel még a református templomról szóló tanulmány, mely Emődi Tamás és Lángi József munkája.
Emlékezés
A kiadó Europrint részéről Derzsi Ákos mondott méltató szavakat, majd Dukrét Géza idézte fel a múltat. Többek közt arra emlékezett vissza, hogy 1965-ben lett kinevezve Siterbe földrajz-biológia tanárnak. 1969-ben kezdett el diákjaival népi eszközöket gyűjteni a faluban, s 1970-ben össze is állt egy kis néprajzi múzeum az egyik osztályteremben, melyet azonban 1971 végén fel kellett számoljon. Hogy ne dobja ki a tárgyakat, inkább hazavitte, s mára ezek száma meghaladja az 1600-at. 1972-től elkezdte szisztematikusan járni a falut, illetve az egész országban gyűjtött. 1984-ben készül el első tanulmánya Az ülőrokka vagy gyalogrokka és a vele kapcsolatos szokások a bihari Siteren címmel. Szintén valamikor a nyolcvanas években a néptanácsok utasítást kaptak, hogy össze kell állítani minden falu történetét. Siterét a szomszédos sitervölgyi iskola történelem szakos igazgatója írta meg, aki azt állította, hogy a református templomot a törökök építették. Ezen felháborodva elhatározta, hogy összeállítja ő a falu történetét. Első lépésként Sámi Mihály helyi lelkésszel beszélt, majd tanulmányozta Bunyitay Vince művét is, illetve történelmi adatokat is gyűjtött.
Még nincs befejezve
1989 után minden megváltozott, könnyebb volt forrásokhoz hozzájutni. 1990-ben a Bihari Naplóban jelent meg a siteri református templomról szóló cikke. 1992 januárjától lapunk sorozatban közölte a Hegyközről addig összeállított dolgozatát. Levéltári kutatás után 2005-ben jelent meg nyomtatásban A Hegyköz történeti monográfiája című kötete. Úgy fogalmazott: „azt gondoltam, hogy Sitert, ahol 23 évet tanítottam, csak a Hegyközbe behelyezve és annak összefüggéseiben lehet alaposabban tanulmányozni. Ezzel párhuzamosan tovább gyűjtöttem az anyagot Siterről. Most már megérett annyira az anyag, hogy külön kötetbe kerüljön, de tisztában vagyok azzal, hogy ez még nincs befejezve. Az utánam jövő kutatónak lesz a feladata, hogy elvégezze ezt a munkát, főleg a 20. század hiányos, mivel nem jutottam a forrásokhoz”.
A rendezvényen közreműködött a Stadler klarinét kvartett, volt vetítés, és az elhangzottakhoz hozzászólt Fechete Erzsébet, aki 1950–1968 között volt a siteri iskola igazgatónője, valamint a lánya, Tunyogi Katalin, aki szintén tanított ott.
Ciucur Losonczi Antonius
erdon.ro

2015. október 18.

A siteri templom restaurálás utáni átadása
Hálaadó istentisztelet keretén belül került átadásra és megáldásra szombaton, 2015. október 17-én délután az Árpád-kori siteri templom. Sokak segítségének köszönhetően gyönyörködhetünk ismét a templom ritkaságba menő freskóiban.
Esős, sáros, őszi idő jellemezte 2015. október 17-ét, amikor a délutáni órákban egy hálaadó istentisztelet keretében átadták a kívül-belül felújított, restaurált siteri Árpád-kori templomot, amelyet Csűry István, a Királyhágómelléki Református Egyházkerület püspöke áldott meg. A magyar kormány részéről jelen volt dr. Puskás Imre kulturális örökségvédelemért felelős helyettes államtitkár, Szabó Ödön az RMDSZ parlamenti képviselője, Emődi Tamás építész, a KREK műszaki előadója, Lángi József székesfehérvári restaurátor, Káldi Gyula, a Teleki László Alapítvány részéről, Farkas Zsolt, a KREK közigazgatási előadótanácsosa, Salánki Lóránt, a KREK gazdasági tanácsosa, Vitályos Barna, Hegyközcsatár község polgármestere, illetve alpolgármestere, Tóth Gyula, Dukrét Géza tanár, helytörténész, a környező települések református és római katolikus lelkipásztorai és presbiterei, siteri presbiterek, gyülekezeti tagok, más településekről érkezettek, magyarországi vendégek.
Az istentiszteletet követően elsőként dr. Puskás Imre helyettes államtitkár szólt a jelenlevőkhöz. Bemutatta a magyar kormány által kezdeményezett és az Országgyűlés által elfogadott, a határon túli magyar vonatkozású épített kulturális örökség értékeinek feltárását, megóvását és megismertetését célzó Rómer Flóris Tervet. A terv megvalósítására 2018-ig évente 200 millió forint támogatást kell biztosítani a kulturális örökség védelméért felelős tárca költségvetésében határon túli épített örökség megóvása jogcímen.
Szabó Ödön parlamenti képviselő felelevenítette azokat az emlékeket, amikor Gavrucza Nagy Emese tiszteletes asszony bekopogott Vitályos Barna polgármesterhez és együtt keresték meg, hogy közösen találjanak anyagi segítséget a leromlott állapotban lévő Árpád-kori siteri református templom felújításához. „Mi mindig segítettünk lehetőségeink szerint kisebb-nagyobb összegekkel nemzeti és kulturális örökségeink megmentése érdekében. (…) Egyházainkban is kialakult egy szakember gárda, akik mindent megtesznek műemlékeink védelmében. (…) Nagyon sok pályázatunk van, szakemberhiány nincs, a pályázat megírása nem okoz gondot. Ami sok esetben hiány, az az önrész, ami gondot okoz, ezért is megelégedéssel fogadtuk a magyar kormány által kezdeményezett és létrehozott Rómer Flóris Tervet. Együtt sok mindent elérhetünk, ez is olyan, mint egy fa, amely több irányból táplálkozik. (…) Úgy járunk elől jó példával, ha összefogva teszünk meg minden tőlünk telhetőt magyar nemzeti örökségünk védelmének érdekében” – mondta a képviselő. Káldi Gyula építész a Teleki Alapítvány részéről elsőként arról beszélt, hogy Rómer Flóris volt az, aki részletesen írja le a siteri templomban látottakat és tapasztaltakat, a falképekről, valamint Teleki Lászlóról, aki akár járhatott is Siterben. Elmondta, hogy amikor hallottak a siteri templomról összeállt egy csapat, amely eljött, és döntöttek arról, hogy anyagilag támogassák a kutatást, feltárást, restaurálást, hiszen az alapítvány célkitűzése még a viszonylag könnyen hozzáférhető külső támogatási forrás, amely kiemelkedő segítséget nyújtott közös kulturális örökségünk értékeinek összeírásához, megóvásához, méltó módon történő konzerválásához és bemutatásához. „Hangsúlyozzuk, hogy mindez a helyreállításokat előkészítő kutatási támogatásoknak és a szakirányú felügyeletet gyakorló Kulturális Örökségvédelmi Hivatal és a Teleki Alapítvány munkatársainak köszönhetően a szakmai előírásoknak messzemenően eleget téve történt” – mondta az építész. A székesfehérvári restaurátor, Lángi József a siteri templomban tett látogatásának élményeit elevenítette fel. „Amikor először jártam itt 1997-ben ónos-jegeseső áztatta fel a templom környékét, alig tudtam néhány használható képet készíteni. A gondnok úr szomorúan, gondterhelten mutatta meg a belső teret is. Ami itt fogadott gondolkodóba ejtett, hogy mikor lesz ebből felújított templom. Lám, eljött az, amikor a mai napon itt állhatunk és gyönyörködhetünk a feltárt és restaurált falképekben” – emlékezett vissza a restaurátor.
Önzetlen segítség
Gavrucza Nagy Emese siteri lelkipásztor (aki tegnap tartotta a siteri gyülekezetbeli kijelentkező istentiszteletét, mától egy másik gyülekezetben fogja hirdetni Isten igéjét), megköszönte mindenkinek azt az önzetlen segítséget, amivel hozzájárultak, melléjük álltak és ott hagyták kezük nyomát a templomon, hogy „mi és majd az utókor is gyönyörködhessen a templom ritkaságba menő freskóiban”.
A templom építéstörténete
Emődi Tamás építésztől, a KREK műszaki előadójától megtudtuk, hogy a templom építésére vonatkozóan csupán a 18. századtól kezdődően vannak adatok. A 2002–2007 között végzett falkutatások és régészeti feltárás nyomán körvonalazódott a templom építéstörténete. Megállapíttatott, hogy korábban már állt itt egy a mainál kisebb, 12. századi, egyenes szentélyzáródású templom. A déli falban egy félköríves záródású ajtó került elő, mögüle a faltestben indult a lépcsőfeljáró a nyugati karzatra, melynek a lenyomatai ma is jól láthatók a déli falon. Az épület legérdekesebb része a hajó délkeleti sarkában előkerült oltárépítmény.
Tóth Zsigmond
erdon.ro

2017. május 26.

Ahová visszatért Szent László király
Amióta 2006-ban feltárták a homoródkarácsonyfalvi unitárius templomban a Szent László-freskókat, a látogatók három emlékfüzetnyit vallottak élményeikről. Amint kiragyogott a vakolat alól Szent László utolsó csatájának falképciklusa, a magyarországi Barlay Tamás ezt írta: „Ősi székely legenda, hogy Szent László visszatér, ha nagy a baj, megmenteni népét. Hát most visszatért… Hiszem, hogy azért, hogy megmentsen minket. Úgy legyen!”
Homoródkarácsonyfalva neve ma már egybefonódik azoknak a környékbeli településeknek, sőt Kárpát-medencei helységeknek a nevével, ahol ugyanannak a gyönyörű freskósorozat változatai fordulnak elő: Székelyderzzsel, Bögözzel, Csíkszentmihállyal, Gelencével. A homoródszentmártoni hasonló falképek ugyan elpusztultak, de Huszka József rajztanár 19. századi vázlatainak köszönhetően ismerjük azokat is. „Az 1068-as úz-besenyő betörést megfékező kerlési ütközet László hercegét tematizáló falképciklusok főleg a történelmi határőrvidék templomaiban terjedtek el” – olvasható eme műemlékeket bemutató honlapon.
A falképfeltárás szemléletet formált Karácsonyfalván: a helybélieknek meg kellett barátkozniuk azzal a gondolattal, hogy fehér templomuk belső falai megszínesednek.
Az eddig utolsóként napvilágra hozott Szent László-freskósorozat megsokszorozta a közösség erejét és a támogatók adakozókedvét. Restaurálták a festett berendezési tárgyakat és a mennyezeti kazettákat, kutatóablakok sejtetik a padfestés egykori mintáit, és a szentély falán további freskók szelvényeit nyitották meg. „Szent László herceg meglátott egy pogányt, aki lova hátán egy szép magyar leányt hurcolt magával – olvasható a Képes Krónika Szent László-legendájában. – Azt gondolta tehát Szent László herceg, hogy ez a váradi püspök leánya, és ámbár nehéz sebben volt, mégis nagy hamar üldözőbe vette lova hátán, akit Szögnek nevezett. Midőn aztán lándzsavégre megközelítette, semmire sem ment vele, mert az ő lova már nem iramodott gyorsabban, amannak lova se maradt vissza semmennyit sem, így mintegy kartávolság volt a lándzsa hegye és a kun háta között. Rákiáltott tehát Szent László herceg a leányra, és mondá: Szép húgom, ragadd meg a kunt az övénél, és vesd a földre! Az meg is tette. Midőn a földön hevert, Szent László herceg lándzsát akart belé vetni, hogy végezzen vele. A leány ekkor nagyon kérte, ne ölje meg, hanem bocsássa el. (…) A szent herceg azután hosszasan küzdött a kunnal, majd elvágta inát, és megölte. De az a leány nem a püspök leánya volt.”
A 16. században fehérre meszelt templom külső falait díszítő falképeket Orbán Balázs említette először: „kívül a leomladozó vakolat alól régi fresco festvények nyomai tünedeznek elő”. A belső kifestésre utaló első nyomokat 1964-ben, a villamos áram bevezetésekor látta meg az akkori lelkész: a vésés nyomán színes mészdarabok potyogtak ki a falból. 1973-ban a templomjavításkor Lakatos Gyula helyi lelkész fel is hívta rá a szakemberek figyelmét. Benedek Enikő tiszteletes asszony érdekességként említette, hogy az első templomfüzetben még azt írták: hátha eljön az idő, amikor feltárják a freskókat.
Az Erdélyi falképek és festett faberendezések című felmérő program keretében 1998-ban nyitották a szakemberek az első szondát. 2005-ben derült ki, hogy „a szentély teljes felülete is festett, és a hajó északi falán több különböző kéztől és korból származó képszalag található”.
A feltárás 2006 áprilisában kezdődött el, a kutatás és konzerválás 2007 nyarán folytatódott. A Homoródkarácsonyfalváért Alapítvány anyagi támogatásával a feltárást a Székesfehérváron élő Lángi József restaurátor végezte. Az eddig feltárt Anjou- és Zsigmond-kori falképek közül Jézus születésének jelenetét a 14. század első felére keltezik a szakemberek, ugyanannak a századnak a második felében festhették a Szent László-legendát, amely 11,6 m hosszúságban és 2 m szélességben az 1068. évi kerlési csatát ábrázolja. A háromkirályok hódolatát, illetve a Szent Ilona császárnőt ábrázoló freskó festésére „az 1496-ban történt toronyépítés idején kerülhetett sor” – írja Lángi József.
A királyi meghallgatási jelenet, majd az, amelyben a hadba vonulás előtt megáldja Lászlót a váradi püspök, valamint a legendából ismert csatajelenet hasonló az ezekkel rokonított freskókon ábrázoltakhoz. A legdinamikusabb jelenet, amint a menekülő lányrabló kun lován visszafordulva lövi ki a nyílvesszőt a sebezhetetlen Lászlóra. Az újabb jelentben az elrabolt lány László segítségére siet, és a király szekercéjével elvágja a kun lábát. Az utolsó előtti kép azt a pillanatot rögzíti, amikor László a megsebesített pogányt a hajánál fogva tartja, a megmentett leány pedig lesújt a kun nyakára a herceg kardjával. A zárójelenet azt ábrázolja, amint megpihennek a fa alatt.
Mesél a „ferde kép” – így emlegetik a karácsonyfalviak a falképciklust. Bár hasonló a többi Szent László-ciklushoz, több olyan elemet is tartalmaz, amelytől egyedi – tudtuk meg Benedek Mihály unitárius lelkésztől. A birkózási jelenetben Szent László nem harci, hanem más öltözéket visel: barna színű, bársony ruházattal máshol nem találkozunk. A pihenési jelentben a háttérben egy katona látható, a pihenő Szent László álmát őrzi. Karácsonyfalván hárman vannak ebben a jelenetben. Miután a látogató elmélázott Szent Lászlónak a kun vitézzel vívott harcán, kérdezhetjük: hogyan tudott megmaradni és napvilágra kerülni ilyen épségében a felbecsülhetetlen falkép? A soktényzős válasz szakmai részét a restaurátortól tudjuk: lemeszelés előtt nem vertek beléjük vakolatkötő réseket. Érdemes ellátogatni Karácsonyfalvára a Szent László-emlékévben. Ezer évet lép vissza a történelemben az, aki ennek a szent hajléknak a múltjára kíváncsi. Nem könyvekből olvashatja népünk évszázadainak krónikáját: mesél a gyönyörű műemlék templom minden szeglete, a lelkész házaspár és azok, akiknek szívügyük a falu jövője.
Molnár Melinda / Székelyhon.ro



lapozás: 1-9




(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2020
Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék