udvardy frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1990-2006
 

találatszám: 3 találat lapozás: 1-3

Névmutató: László Tibor

1999. június 1.

Nyolcadik alkalommal tartották meg a Zilahy Kiss Károlyról költőről, publicistáról elnevezett vers- és prózamondó versenyt Zilahon, a tanítóképző szervezésében, zilahi, szilágysomlyói és sarmasági vetélkedőkkel. László Tibor magyar szakos tanár és tanfelügyelő évről évre méltatja a vetélkedő előtt Zilahy Kiss Károly életművét. /Nyolcadik alkalommal. = Romániai Magyar Szó (Bukarest), jún. 1./

2002. november 11.

Tibori Szabó Zoltán, a Népszabadság kolozsvári tudósítója /lapja irányvonalának megfelelően/ kirohant az ellen, hogy folyik a "verjük szét az RMDSZ-t" című összerdélyi és szórványmagyar műsor. Beszélt önjelölt aktivistákról és honatyákról, szakértőcskékről, akik bizonygatják "izzadságszagú cikkekben", hogy az RMDSZ tulajdonképpen nagyon régen kettészakadt, ahogy írja "elvált a szar a májtól, mérsékeltek a radikálisoktól, nemzetárulók a nemzet megmentésén szünet nélkül fáradozóktól," /ilyen kifejezéseket a haladó pesti lapok használnak, Tibori átveszi ezt a divatot/. Pénzre, nagyon sok pénzre megy a játék - állította. Tibori csak pénzt lát az egészben... Tibori emlékeztetett: az ötvenes években neves erdélyi magyar művészek nyírták ki szintén magyar kollégáikat csak azért, hogy nekik több pénz jusson... /Tibori nem tud akkoriban tevékenykedő román nacionalistákról./ A Népszabadság tudósítója bátran gúnyolja Orbán nemzeti politikáját /"a nemzetmentő főnökség az elmúlt esztendőben szimbolikus gesztusokra" sok pénzt kidobott az ablakon"/ és támadja az egyházat /"a dugig jóllakott pap a szószékről egyetlen szent ige és százhuszonöt profán, tömény politikával itatott, gyűlölködő mondat után azt prédikálja az éhségtől félig elájult gyülekezetnek: ne gondoljatok az ételre, s akkor nem lesztek éhesek, bár a hívek már évek óta mindent megtettek annak érdekében, hogy ne vegyék észre, ahogyan az egyházi ingatlanokból az idős és a fiatal magyar családokat egyaránt kilakoltatják, hogy a sokkal jobban fizető román vagy arab vagy hottentotta maffiózóknak kiadják azokat, mit sem törődve azzal, hogy közösségi vagyonról van szó, ami márpedig nem az égből pottyant oda, hanem az én ősöm meg a te ősöd verítékéből és munkájából és kilencedéből és adományából és hagyatékából épült, a mindannyiunké tehát, nem pedig a papé, de még a püspöké sem..."/. Előre kijelentette: "nem szabad az egyházat bírálnia, az egyház ugyanis tévedhetetlen, valamennyi egyház az, s valamennyi pap, mind olyan, mint a római pápa, hogy most a püspökökről ne is szóljunk, pofa be...". Tőkés László Tiborinak "havi negyvenmilliós állami fizetésből tengődő tiszteletbeli fővezér". /Tibori Szabó Zoltán: Tempora mutantur? = Szabadság (Kolozsvár), nov. 11./ Igazi haladó cikk: kirohanás az egyház ellen, az egyházi vagyon visszaadása ellen... Mennyi a fizetése a haladó újságírónak?

2017. augusztus 21.

Elmulasztott (eszme)történeti esemény a hetvenes évekből
(részlet Szász László bemutatás előtt álló kötetéből)
Szerepvivő emberré lettem
– a szerző műhelyvallomása
A kötetem címébe foglalt „Szerepvivő emberré lettem” megfogalmazás nem tőlem: Kálvintól, a reformátorunktól származik, és egy kényszerűségekkel irányított, hazát váltó életút sűrítményét tartalmazza számomra. Aki mindaddig törekedtem magyar irodalmat tanítani, éjszakai íróként publikálni a szülővárosomban, amíg el nem zavartak onnan (innen). Csaknem negyvenévesen kezdtem újra a szellemi munkát az anyahazában, saját köteteim is csak itt (ott) jelentek meg, s nemrég a Károli Gáspár Református Egyetem docenseként „vonultam” nyugdíjba. Mindennek csupán annyi jelentősége van, amennyi talán a könyv első darabjából kiderül: borzasztó nehéz, de nem lehetetlen egyetlen élet alatt két, teljesen különböző irodalmár-életformát felépíteni. Egyet, mely az Erdélyben csaknem elkerülhetetlen „önkéntes szolgálatelvet”, és egy másikat, mely a „professzionális megfelelés” kényszerét valósítja meg.
Annak ellenére, hogy Sütő András életművét teljes gazdagságában feldolgozták, szinte minden sorát elemezték, munkásságának mégis van egy meghatározó területe, mellyel jószerint nem foglalkoztak: drámáinak egyházi fogadtatásával. Ha a korabeli (akár erdélyi, akár magyarországi) irodalmi kritikákat olvassuk újra, az értő elemzésekben észlelhető az a bujkáló tapintat, ahogyan a politikai megtorlástól óvni szeretnék a szerzőt. Az egykori hatalom bírálatára irányuló dramaturgiai gesztusokat afféle összekacsintó „félre/szólással” mindenki érteni vélte; az egyháziak azonban jobbára valós történeti tényeket kértek számon e műveken, némely vallási dogmák művészi kritikáját pedig zokon vették. Nem szükséges magyarázni, miért nem olvashattunk Erdélyben egyetlen sor nyíltszíni bírálatot sem egyháziak tollából, például a Csillag a máglyánról a hetvenes években: vallási kérdésekről szóló vitának nem volt helye Ceauşescu Romániájában. Viták pedig voltak, sőt, szigorú ítéletek is megfogalmazódtak, csakhogy a háttérben, a nyilvánosságtól elzárva. „Rögtön, ahogy megjelent..., a reformáció szent eszméit és erdélyi eredményeit érezték támadva ebben a darabban. A kolozsvári református egyház a teológiai hallgatókat nem engedte a bemutatón megjelenni” – emlékezik vissza évek múltán a szerző, keserűen. És miközben az irodalmi sajtó mindenütt, azonnal és csaknem egyöntetűen remekműként értékeli Kálvin és Szervét tragikus konfliktusának ábrázolását, a magyarországi egyházi lapok jelentős részben lenyűgöző értetlenséggel és agresszivitással fogadják a darabot. Ti. azt kérik számon egy példázatértékű fikciótól, ami az irodalom természetétől teljességgel idegen: a történelem valóságos tényeit; többen Kálvin alakjának meghamisításával, a szervéti szentháromság-tagadó eszmék túlértékelésével vádolják a szerzőt.
Irodalom (mint kitaláció) és valóság viszonya napjainkban is sokak számára feloldhatatlan ellentmondás, ám épp ezért volna szükséges feldolgozni, tényszerűen és elfogulatlanul, Sütő művének egyházi fogadtatását. A legkiválóbb teológusok ugyan még idejében elvégezték a Csillag a máglyán vallástörténeti értékelését is, csak hát ezek az írások jószerint ismeretlenek. Az Európai Protestáns Szabadegyetem még 1980-ban kis füzetet adott ki Bernben az előző évben lezajlott, igencsak építő, tárgyszerű vitáról (Kerekasztal-beszélgetés Sütő András történelmi drámájának német megjelenése alkalmából. Csak tiszta forrásból, 12.).
Ennél is szomorúbb, hogy máig hozzáférhetetlen a dráma legkiválóbb erdélyi vallástörténeti elemzése. Szerzője Juhász István (1915-1984), a maga korának lenyűgözően nagyformátumú, európai értékrendet képviselő tudós teológusa és (nincs rá jobb szó) diplomata egyházpolitikusa. Az történhetett, hogy a pletykaszinten zajló háttérvitákat az igényes egyetemi tanár megsokallta, és – a kemény diktatúra íratlan törvényeivel is szembeszegülve – az erdélyi magyar református oktatás hagyományaihoz visszafordulva, nyílt disputát szervezett a Csillag a máglyán teológiailag is megragadható jelentésárnyalatairól. Kihívó helyszínen és környezetben: a kolozsvári Protestáns Teológiai Intézet épületében, együttműködve a teológushallgatók önképzőkörével. A világi és az egyházi, a magyar, a román és az egyetemes történetben egyaránt otthonosan mozgó professzor elemzése oly sokirányú megközelítésről tanúskodik, hogy módszertanát nem csupán máig időszerűnek, de példamutatónak tekinthetjük. Ha évtizedekkel korábban birtokunkban lett volna ez a szemléleti perspektíva, bizonyára egyetemesebb érzékenységgel közelítünk Sütő András és kortársai életművéhez is. Talán nem szakad végzetesen ketté minden toleranciát mellőzve a Sütő (s általa két-három írástudó-nemzedék) munkásságát firtató közgondolkodás.
Juhász István előadásának egyetlen, rövidített publikációja található a magyarországi Confessio 1979/3-as számában, Kolozsvári disputa a Csillag a máglyánról címmel, magyarázó kopffal: „A prezidens D. dr. Juhász István professzor volt, a respondensek: Bereczki András, Jenei Tamás, Kató Béla, Kovács István hallgatók voltak”. Furcsamód, a professzor kéziratos hagyatékának gondozói a 2016-os tisztelgő Juhász-kiadványból is kihagyták ezt a jelentős írást. Az alább közzétett – nagyon rövid, de remélhetőleg mégis súlyos üzenetet közvetítő – töredéket nem a Confessióból vettem át: az egykori résztvevők jegyzetei alapján rekonstruált részlet. Jakab László Tibor (jelenleg nagyatádi lelkész) juttatta el hozzám, önzetlenül, szellemi életünk jobbításáért, az általa kézzel lejegyzett teljes szöveget. Amikor számítógépre átmásoltam, megőriztem az előadás enyhén archaikus ízű, egyházi nyelvhasználatát, néhány kifejezés és név eredeti, latinos írásmódját.
Röviden: a szöveg töredék mivoltában is érzékelhető, hogy egy erdélyi, elmulasztott eszmetörténeti esemény tanúi vagyunk.
Kötetbemutató holnap, augusztus 22-én 17 órától az unitárius egyházközség Bolyai téri tanácstermében. A szerző beszélgetőtársa Lázok János, a Művészeti Egyetem tanára.
******
Disputatio
Disputatio: egy tárgy megvizsgálása párbeszéd útján. (…) Ma esti disputációnk irodalom és történelem oldaláról keresi az igazságot. A Calvin és Servet ellentétein felül álló igazságot abban a szabadságban keressük, amelyre egyházaink XX. századi ökumenikus útja mindnyájunkat elindított. (…)
Sütő András drámája szerint Calvin és Servet 1533-ban… barátok voltak, két ellentétes jellemű ifjú. (…) Van-e áthidalás e két ember között, az Isten lényegét kérdező kételkedés és (részletek) az Istenhez forduló imádság között?
Calvin és Servet ellentétét nem lehet az újkori európai történet semmilyen analógiájával magyarázni. (…) A reformátori tant a szabadság egyetemes rendje kiépítésére való törekvés jellemzi, s ennek megfelelően a „szabadság” és „rend” feszültsége határozza meg. A lelkiismereti szabadság Calvin tanítása szerint az egyházi szabadság alapja. A tragikus az, hogy ennek ellenére sem Calvin, sem a reformátorok nem erre a tanra építették koruk egyházának a szabadságát.
(…) Célunk mégis a dráma reformátori tartalmának összefoglalása. Amikor ismételten kifejezzük köszönetünket, nemcsak a mű szépségére, hanem a modern dráma eszközeivel végzett építő munkájára gondolunk.
Arra a kérdésre: miért éppen a Servet és Calvin alakját kellett feleleveníteni – [az író] a reformáció vallomásával felel: „Itt állok, másként nem tehetek”. Újra megszólaltatni azt a példát, mely a reformátorokban szabad szemmel látható: mindhalálig megállni az emberért vállalt legmagasabb célok mellett! – olyan írói vállalkozás, amelyet szeretnünk és becsülnünk kell.
A dráma nem a reformátori szabadság bibliai fundamentumát, hanem annak történeti értékét kéri számon. Hogyan valósította meg a reformáció azt, amit sok európai nép tőle várt: a lelkiismeret szabadságát, a nép szabadságát, a gondolat szabadságát? Válasza nem sűrűsödik egyetlen „Tiborc-monológba”. A szabadság-gondolat kifejezésében részt vesz minden szereplő, sőt maga az olvasó, hallgató is, akinek lelkében tovább élnek a sokszor félig kimondott igék.
Vannak a drámában számunkra olyan elfogadhatatlan pillanatok, amelyek azt az érzést keltik, mintha a szabadságnak egykor Calvin és Servet által közösen vállalt ügyét, miután Genf az inkvizícióhoz hasonult, egyedül Servet vinné tovább. Mivel úgy véljük, nem ez a dráma álláspontja, arra gondolunk, hogy ezek a félreértések – éppen a mű szerkezete és igazsága szerint – elkerülhetők lettek volna. Emlegetésük helyett azonban szeretnénk kiemelni Calvinnak a drámába foglalt olyan szavait, amelyek a reformáció és a szabadság ügyéért vállalt áldozatából fakadtak.
Az egyik az a történeti beszéd, amelyet 1553. szept. 1-én a hatalom nélküli konzisztórium nevében a hatalmat kezében tartó Kistanács előtt mondott, fenntartva a Philibert Berthelier tanácsúr felett kimondott fegyelmező határozatot: „Kezeimet levághatjátok, tagjaimat szétzúzhatjátok, házamat felperzselhetitek, halott gyermekeim csontjait is szétszórhatjátok, de soha semmivel sem fogtok arra kényszeríteni, hogy a szent jegyeket odanyújtsam”. Calvin tiltakozása nem a Kistanács törvényes hatalma ellen irányult, de megvédelmezte a keresztyén gyülekezet belső autonómiáját. Ez volt a genfi példa jelentősége a 16. század egyháztörténetében.
A másik az a szerző által formált Calvin-beszéd, amelyben a reformáció európai mártírjairól szólva felsorolja a Németországban felkoncolt százezer lutheránus parasztot, majd így folytatja: „Nem a reformáció adott fegyvert a kezükbe? Nem a reformáció mondta ki, hogy fejedelmek és minden hatalmasságok Istentől kapott hatalmát fegyverrel kell összetörni, ha letér az igazság útjáról?” E szakasz jelentősége az, hogy nem csak a politikai calvinizmus 16-17. századi útját summázza, hanem belefoglalja annak előzményeként az 1525-ös német parasztforradalmat is. Azt a nagy harcot, amelyet a múlt protestáns történetírása is ki akart tagadni a reformáció közösségéből. Sütő drámájának álláspontja azt az igazságot mondja ki, amelyik az 1975-ös évfordulón megjelent Thomas Münzer-írások feldolgozásával a parasztforradalom vértanú prédikátora theológiájának reformátori jellegét igazolja.
Ennyi gazdag tanúságtétel után kérdezzük: mi az írói állásfoglalás a legsúlyosabb konfliktusban, amelyik a reformáció egyháza szabadsága kérdésében Servet-t és Calvint szembeállította? Azokhoz az olvasókhoz és méltatókhoz csatlakozunk, akik szerint Calvin feleségének a szerepe a kulcs a dráma megértéséhez. Ő is történetietlen, a szerző jegyzete is figyelmeztet, hogy 1553-ban De Bure Idelette már négy éve halott. De a róla szóló feljegyzésekkel egybehangzik az, ahogy őt itt megismerjük. Méltó volt, hogy általa szólaljanak meg a szabadság két szélső pólusát összekötő, a szabadság jövendő útját kifejező igék: „A Megváltó jelent meg előttem. Feltámadásának legelső szavait hallottam: Békesség néktek. Parancsot is mondott: Hagyd ott az oltár előtt a te ajándékodat, és menj, és békélj meg előbb a te atyádfiával. Most már fényesnek látom arcodat, János. Eltűnt arcodról a Káin-bélyeg. A tiedet is fényesnek látom, te szegény Servet Mihály”.
Conclusio
A disputáció célja az igazság: mindkét részről. Úgy gondoljuk, hogy történet és irodalom valóban egy közös pontra mutat. Arra, mely Bethlen Gábor gyülekezeti törvényei óta erdélyi egyháztörténetünknek is legfényesebb csillaga, s ez a tolerancia.
Valljuk, hogy a tolerancia nem közömbösség, hanem az a szeretet, mely a maguk szabadságát a testvér-egyházak és testvér-hitek szabadsága által védelmezi.
A reformáció korának máglyáin – sem ezen az egyen, sem azon a tizenháromezren, amelyről a dráma beszél – nem égett el a szabadság csillaga. Szikráik a tolerancia csillagképében egyesültek.
Dr. Juhász István / Népújság (Marosvásárhely)



lapozás: 1-3




(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2020
Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék