udvardy frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1990-2006
 

találatszám: 15 találat lapozás: 1-15

Névmutató: Lázár Vilmos

1999. augusztus 28.

Árkoson sepsiszentgyörgyi és brassói magyar ajkú örmények találkoztak azzal a mintegy harminc magyarországi (és más országbeli) magyar-örménnyel, akik hétnapos kirándulásuk során bejárták Erdély nevezetes történelmi helyeit, elsősorban az örmény emlékeket. Koszorúztak Aradon Kiss Ernő és Lázár Vilmos vértanúk emlékművénél, majd Bethlen Gábor szülőháza következett Marosillyén, további útjuk: Vajdahunyad, Gyulafehérvár, Nagyszeben, Fogarasi-havasok, Brassó, Prázsmár, Illyefalva. A következőkben Háromszék nevezetesebb helyeit látogatják meg. Árkoson a magyarországi csoport vezetője, dr. Issekutz Sarolta, az Erdélyi Gyökerek elnöknője elmondta, hogy látogatásuk célja az örmény-magyar, magyar-örmény hagyatékok, a tárgyi emlékek, fényképek összegyűjtése. /Puskás Attila: Magyar ajkú örmények találkozója Árkoson. = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), aug. 28./

2005. október 6.

Mi, magyarok soha nem feledhetjük el október hatodikát, november negyedikét, s hogy folytatódjék a sor: immáron december ötödikét sem, írta Magyari Lajos. Aulich Lajos, Damjanich János, Dessewffy Arisztid, Kiss Ernő, Knezich Károly, Lázár Vilmos, Poeltenberg Ernő, Nagy-Sándor József, Schweidel József, Leiningen-Westerburg Károly, Vécsey, Török Ernő és Lachner György tábornokok, főtisztek nem haltak meg hiába. Ahogyan a tragikus véget ért Lenkey János és a ,,késedelmesen” kivégzett Kazinczy Lajos is. Ők immáron mindörökre a mi hőseink. /Magyari Lajos: Október 6. = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), okt. 6./

2007. október 6.

Szobordöntések sötét évtizedei után sok-sok próbálkozás után áll a Szabadság-szobor Aradon. Kompromisszumok árán, de áll. Nem a régi helyén, de szimbólumnak itt is megteszi. Akkor is, ha a román Diadalív néz vele szembe. Kezdete lehet a román- magyar megbékélésnek. Tizenhárom hős tábornokra s az 1848–49-es magyar szabadságharc sok száz, sok ezer neves és névtelen katonájára emlékezünk. Egyikük sem készült mártírnak. Kiss Ernő – milliomos földesúr; Vécsey Károly – gazdag főúr; Leiningen-Westerburg Károly – elszegényedett német arisztokrata; Damjanich János – hivatásos katona; Nagysándor József – republikánus demokrata; Schweidel József – 30 évi hű szolgálatáért másfél évvel azelőtt osztrák nemességet kapott; Török Ignác – mérnök; Lázár Vilmos – ezredes; Dessewffy Arisztid – előkelő nemesi család sarja; Lahner György – iparszervezési tehetség; Pöltenberg Ernő – osztrák felső középosztály tagja; Knezich Károly – horvát határőrivadék; Aulich Lajos – pozsonyi fogadós fia. 1849. október 6-án végezték ki valamennyiüket. Aradon 1849 augusztusa és 1850 februárja között további hét magyar honvéd tábornok, törzstiszt és közlegény vesztette életét: Ormai Auffenberg Norbert ezredes, Kossuth szárnysegédje, a honvéd vadászezredek parancsnoka, Nagy Bálint honvédtiszt és testvéröccse, Nagy Ákos közhonvéd, Zombory Imre tüzértiszt, Kazinczy Lajos honvéd ezredes (Kazinczy Ferenc fia), Lenkey János honvéd tábornok, várparancsnok és Hauch Lajos honvéd alezredes, Bem hadsegédje. Haynau először több száz tisztet akart kivégeztetni, mindenkit, aki a császári-királyi hadseregből került a honvédségbe. Feljegyzéseiben, leveleiben nem leplezte bosszúvágyát: „Én vagyok az az ember, aki rendet fog teremteni. Nyugodt lelkiismerettel lövetek agyon százakat is, mert szilárd meggyőződésem, ez az egyetlen mód intő példát szolgáltatni minden jövendő forradalomnak. Egy évszázadig nem lesz több forradalom Magyarországon, ezt, ha kell, a fejemmel szavatolom... ” A kegyetlen bosszú nem tudta kiölni a szabadságvágyat a magyarságból, a Habsburgok, Sztálin, Rákosi, Kádár mind levitézlettek, Trianon is csak földrajzilag tudta szétszaggatni, lelkiekben nem a nemzetet. /Borbély László: Október 6. – gyász és remény napja. = Hargita Népe (Csíkszereda), okt. 6./

2009. június 4.

A Báthory István Díjat az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács Oktatási Szakbizottsága adományozza. A díjazottakra javaslatot tesz a Bolyai Kezdeményező Bizottság. A Pro Kárpátia Alapítvány a Kárpát-medencében élő népek kulturális életének támogatására létrejött magyarországi közhasznú alapítvány, amely a díjátadás szervezésében vesz rész. Az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) 2003 óta működik, politikai pártok fölött álló, közképviseleti elvű szervezetként. Az erdélyi magyar nemzeti közösség autonómiájának megvalósulását, a nemzeti önazonosság megőrzését szeretné elősegíteni. Ezen belül egyik feladata az erdélyi magyar felsőoktatás ügye. Oktatási szakbizottsága vezetői Kovács Lehel és Hantz Péter. A Bolyai Kezdeményező Bizottság (BKB) egy 2005-ben alapított informális társaság, melyben magyar egyetemi oktatók, értelmiségiek és diákok tömörülnek az erdélyi magyar állami egyetem újraindítása, illetve az erdélyi magyar felsőoktatási hálózat kiteljesítése érdekében. A BKB elnöke a temesvári Bodó Barna egyetemi tanár. A BKB eredményei közül talán a legfontosabb, hogy a térségi és nemzetközi közvéleményt, valamint az európai döntéshozó szervezeteket több alkalommal is tájékoztatta a Romániában kialakult helyzetéről. Ugyancsak fontosak a BKB-nek a többi európai kisebbséggel összefogva szervezett Európai Kisebbségi Felsőoktatási Konferenciái is. A Pro Kárpátia Alapítvány közhasznú alapítvány, a kuratórium elnöke Bács-Várkuti Emőke. Az alapítvány célja a Kárpát-medence népeinek közös kulturális és tudományos életének előmozdítása, az itt élők identitástudatának fejlesztése, a régióban élő vállalkozók határokon átnyúló tevékenységeinek segítése. Az alapítvány az erdélyi magyar felsőoktatás újbóli beindítására létrejött csoport támogatásában nyújt segítséget, kiadványok megjelenését támogatja. Báthory-díjat 2005-ben 6, 2006-ban 12, 2007-ben 14 fő kapott. A díjazottak között van Gál Kinga, Tom Lantos, Katona Szabó István, Szent-Iványi István, Tabajdi Csaba, Almássy Kornél, Balázs Sándor, Csányi Sándor, Komlóssy József, Kónya-Hamar Sándor, Németh Zsolt, Széles Gábor és Vizi E. Szilveszter. A 2008-as díjátadáson, melyre 2009. június 10-én kerül sor, a díjazottak: Szili Katalin, Demény Lajos, Lázár Vilmos, MIDAS, Szatmáry Kristóf, Vermes György és dr. Zsigmond Barna Pál /Báthory-díjak. = Nyugati Jelen (Arad), jún. 4./

2011. október 6.

Az Aradi Ereklyemúzeum története
Arad nemcsak az aradi, hanem a világon bárhol élő magyarok számára az 1848–49-es vértanúk városa. 
A vár mellett golyó által vagy akasztással 1849. október 6-án kivégzett, a forradalomban és szabadságharcban részt vett, a hazáért a legnagyobb áldozatot is vállaló főtisztek kultuszának kialakulása már nem sokkal haláluk után megkezdődött. Az 1867-es kiegyezést megelőző kemény elnyomás éveiben a vértanúkra emlékezés különleges formákat is ölthetett, mint például a hölgyek kilenc betűvel (P.V.D.T.N.A.K.L.S.) díszített karperece. A felirat németül így hangzott:
Pannonia Vergiss Deine Toten Nie Als Kläger Leben Sie!, magyarul:
Pannónia, ne feledd halottaidat, mint vádlók élnek ők!
A karpereceket viselők a 13 vértanú – Pöltenberg, Vécsey, Damjanich és Dessewffy, Török, Nagysándor, Aulich, Kiss és Knezich; Lahner, Lázár és Leiningen, Schweidel – nevének kezdőbetűit viselték.
Aztán elérkezett az ideje annak is, hogy az aradi vesztőhelyen előbb csak egy követ helyezzenek el, majd obeliszket emeljenek a vértanúk emlékére (1881), 1890-ben a Szabadság-szobrot is felállították.
Addigra már érlelődött a forradalomnak és a vértanúknak szentelt ereklyemúzeum gondolata is. Ennek történetéről kedden délután tartott előadást az aradi múzeum raktárában lévő ereklyék felleltározását, tudományos feldolgozását, digitalizálását végző magyar–román történészcsapat tagjaként résztvevő dr. habil. Zakar Péter egyetemi tanár. A rendezvényt a Bethlen Gábor Alap támogatta.
Alábbi cikkünk az (időben 1920-ig terjedő) előadás alapján készült.
Az aradi ereklyemúzeum létrehozásában kiemelkedő szerepet játszott a helyi Kölcsey Egyesület, amely 1881 áprilisában alakult, fő céljául a nemzeti közműveltség és a magyar nyelv terjesztését tűzve ki. A Tabajdi Károly főispán vezette ülésen 167 rendes és harminc-egynéhány pártoló tag vett részt. 1882 januárjában az első előadáson elhangzott beszámoló Aradon olyan kulturális tevékenységekről számolt be, mint köztéri szobrok felállítása, zenei szakosztály működtetése, néprajzi és régészeti gyűjtemény létrehozása, városi könyvtár megalapítása, ásatás, történelmi emlékhelyek gondozásba vétele.
Kutatások arra engednek következtetni, hogy az ereklyemúzeum létrehozásának gondolatát Márki Sándor, a neves történész 1886. dec. 30-án elhangzott előadásában vetette fel. A következő évben már számba is vettek néhány tárgyat: egy zászlót, két szuronyt, Kiss Ernő fehér mellényét, Kossuth bankókat. 1890. november 20-án Dömötör László, a Kölcsey Egyesület titkára már konkrét javaslatot tett az ereklyemúzeum alapítására. A kor híres festőművésze, Zichy Mihály két, az aradi vértanúkkal kapcsolatos festményéről lenyomatok készültek (ezek sokfelé ma is láthatók), amelyek pénzforrást jelentettek az egyesület számára. Megalakult a Szabadságharci múzeum bizottsága, elnöke Varjassy Árpád lett, tagjai közt voltak Bohus László, Barabás Béla, Boros Vida, Dömötör László, Lukácsy Miklós és más, köztiszteletben álló személyiségek.
A gyűjtőmunka jól haladt, és 1892. október hatodikán ideiglenesen, majd a következő évben, március 15-én hivatalosan is megnyitották a színházi bérház második emeletén, négy szobában elhelyezett ereklyék kiállítását. A tárgyak közt Vécsey, Kiss Ernő tábornokok és Lázár Vilmos ezredes néhány személyes tárgya, fegyverek, a rabságuk idején a honvédtisztek által készített emléktárgyak, külön szobában proklamációk és kéziratok stb. A gyűjtés folytatódott; mint Zakar Péter elmondta, megszólalt a külföldön élő Kossuth Lajos is, aki kiállt amellett, hogy egy ilyen emlékmúzeum csak Budapesten lehet, ám akkorra már a verseny eldőlt Arad javára. A múzeum számára mindenhonnan, Budapestről, Kassáról és Kolozsvárról, a Partiumból, Bánságból, Bácskából stb. érkeztek a forradalommal, a vértanúkkal kapcsolatos emlékek.
A millenniumi ünnepségek évében húszezer (!) látogatója volt az addigra már szűkössé vált emlékmúzeumnak. A város 1898-ban határozatot hozott az ereklyemúzeumnak is helyet adó palota felépítésére a líceum szomszédságában, a korcsolyatérül használt helyen. Az ügy azonban 1909-ig elhúzódott, s akkor is csak Barabás Béla közbenjárására született meg a felső jóváhagyás. Holott már 1901-ben a kiírt tervpályázatra 27 pályamunka futott be. Minthogy egyik se nyerte el maradéktalanul a bírálók tetszését, az aradi Szántay Lajost bízték meg, hogy az öt legjobb pályamunka legérdekesebb és legcélszerűbb elemeinek felhasználásával készítsen új tervet.
A Kultúrpalota ünnepélyes felavatására 1913. október 25–26-án került sor, az első napon nagyszabású hangversennyel. Másnap beszédet mondott Varjassy Lajos polgármester, Jankovich Béla kultuszminiszter, Rákosi Jenő, Herczeg Ferenc.
Problémaként merült fel az összegyűlt anyag tulajdonjogának kérdése. A Kölcsey Egyesület végül átadta a városnak a gyűjteményt, de az megmaradt továbbra is az egyesület gondozásában. A történelmi és a város múltját is bemutató kiállítást, képtárat és iskolai múzeumot is befogadó új intézmény első igazgatója Varjassy Árpád tanfelügyelő lett.
Az ereklyemúzeumot hétfői, szerdai, pénteki napokon látogathatta a nagyközönség 40 krajcárért, vasárnap ingyenesen is.
1915-ben felmérték, hogy addig rendezett 3804 tárgy értéke 461 950 korona, a 237, szépművészeti részlegen található tárgyaké pedig 265 ezer korona volt. Az akkor létező ereklyék a Militaria kategóriában fegyverek, egyenruhák, zászlók, katonai felszerelés, továbbá fotó-, irat- és nyomtatványanyagok (11 ezer lapnyi nyomtatvány, mintegy 1500 fotó, több, 1848–49-ben készült daguerrotípia). A valamikori, ma már idős látogatók még emlékeznek arra, hogy láthatták a tábornokok több személyes tárgyát, Damjanich mankóját (törött lábbal, szekérrel vitték kivégzésre is), Kiss Ernő Újszövetségét, Vécsey katonai és polgári kitüntetését, Kossuth két levelét, az Arad megmentőjének nevezett Asztalos Sándor őrnagy portréját stb.
Zakar Péter beszámolt arról, hogy az ereklyemúzeummal foglalkozó közös román–magyar történész bizottság a közelebbi jövőben három, kétnyelvű kötetet jelentet meg munkájának eredményeiről. Az első egy múzeumtörténeti kiadvány az ereklyegyűjtemény létrejöttéről, a második, jóval vaskosabb kötet katalógus a gyűjteményről, végül a harmadik válogatás az iratokból. A munkákat jövő esztendő őszére le kell zárni.
Megtudhattuk az előadásból azt is, hogy a tárgyak egy része feltétlenül sürgős restaurálást igényel.
Az ereklyemúzeum újabb kori történetéről nem beszélt az előadó. A mai fiatalok aligha tudhatják, hogy 1974-ben gyakorlatilag felszámolták az múzeumnak a magyar szabadságharccal kapcsolatos, már addig is fokozatosan „karcsúsított” kiállítását, amelynek bizonyos fokú visszaállítására az 1990-es évek elején került sor. A nemsokára megjelenő könyvek fognak némi betekintést nyújtani a múzeum által őrzött gazdag állományba.
Jámbor Gyula
Nyugati Jelen (Arad)

2011. október 7.

Nem alkuszunk! – Eredményes magyar összefogás a magyar ügyért
Országos központi rendezvényként kezelte az október 6-i marosvásárhelyi megemlékezést az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács és az Erdélyi Magyar Néppárt, hiszen az aradi és a székely vértanúk előtti tiszteletadás mellett a magyar orvosképzés elsorvasztása ellen is szükség volt és van az összefogásra.
A három romániai magyar politikai alakulat által, a postaréti vesztőhelynél megtartott rendezvény a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem magyar tagozatát ért törvényellenességekkel szembeni tiltakozás jegyében zajlott. Mint ismeretes, az egyetemi szenátusban kétharmados többséggel rendelkező román pedagógusok a magyarság számára az eddiginél is kevesebb mozgásteret biztosító chartát szavaztak meg. A több hónapja tartó, széleskörű tiltakozás eredményre vezetett: a tanügyminisztérium csütörtökön átiratban szólította fel az egyetem szenátusát, hogy maradéktalanul érvényesítse a multikulturális jelleget a felsőoktatási intézmény chartájában. Az október 6-i rendezvény szónokainak központi gondolata ebből kifolyólag a romániai magyar oktatást érintő diszkrimatív intézkedések voltak. Beszédet mondott többek között Tőkés László EMNT-elnök Csegzi Sándor RMDSZ-es alpolgármester, Lokodi Edit Emőke, a Maros megyei tanács elnöke, Borbély László, az RMDSZ politikai alelnöke, Zsigmond Barna Pál csíkszeredai főkonzul, Portik Vilmos, az EMNT Marosszéki Szervezetének elnökségi tagja, Kelemen Ferenc, a Maros megyei MPP elnöke.
„Nem engedhetünk a ’48-ból, az ’56-ból, a ’89-ből. A tiltakozás helyes és méltó, hogy ilyenformán vállaljuk elődeink hőstetteit, és ekképpen folytatjuk szabadságharcukat. A vértanúk életükkel fizettek a szabadságért, és a magyar nyelvű oktatásért is, ezért nem hagyhatjuk, hogy a továbbélő nacionálkommunizmus érvényesüljön. Miközben Marosvásárhelyen, a Fekete Március városában Guşă- és Păunescu-szoborral hadakozunk, addig Sopron megelőzött, és szobrot állított Sütő Andrásnak. Mi most Sütő András kivert szemével nézzük a világot, de megmaradt szemével is éberen figyelnünk kell, és nyilvánvalóvá tenni: nem alkuszunk, békés küzdelmünket tovább folytatjuk. Marius Paşcan prefektus szerint provokáció a mai tiltakozás, de üzenem neki: a gyülekezési jog, a szólásszabadság érvényesítése csak diktatúrában számít provokációnak. Inkább a törvény félreértelmezése és a jogaink csorbítása számít provokációnak. Nem mi, hanem ők provokálnak. Mérsékelt és óvatos köszönetet mondok a tanügyminiszternek, hogy elrendelte az orvosi egyetem chartájának a helyreállítását, de ez nem természetszerűen, önmagától történt meg, és az időpont sem véletlen. A magyar összefogás meghozta első gyümölcsét”– fogalmazott az EMNT elnöke, az Európai Parlament alelnöke, Tőkés László.
Hozzátette, a betegek nyelvi jogainak érvényesülése is sérül a magyar orvosképzés elsorvasztásával, és annak ellenére, hogy 2003. január 29-étől törvény tiltja a betegek hátrányos megkülönböztetését és az ország hivatalos nyelve ismeretének hiányában kötelező a beteggel anyanyelvén beszélni, ez még mindig nem valósul meg maradéktalanul. „Ez a régió csak akkor lesz sikeres, ha összefogunk. Kezetfogunk az RMDSZ-szel és az MPP-vel, mert mindenki a mi nemzetünk része. Harcoljatok a fiatalokért, az egyházatokért, az iskolátokért, ne féljetek tőlük”– szólt az egybegyűltekhez Tőkés László, majd a 1500 szál szekfűt helyeztek el a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem kerítésén; fehéret a magyar nyelvű oktatásért, sárgát a román nyelvű oktatásért, vöröset pedig a 13 aradi – Aulich Lajos, Damjanich János, Dessewffy Arisztid, Kiss Ernő, Knézich Károly, Láhner György, Lázár Vilmos, Leiningen-Westerburg Károly, Nagysándor József, Poeltenberg Ernő, Schweidel József, Török Ignác, Vécsey Károly – és a 3 székely – Török János, Gálffy Mihály, Horváth Károlyra – vértanú kiontott véréért.
erdon.ro

2012. október 6.

Rétvári Bence: „Arad a magyar megmaradás szimbóluma”
Kivételesen szép, meleg ősz eleji napot hozott október 6-a. Aradon, a Megbékélés parkjában sok száz ember gyűlt össze, hogy lerója kegyeletét az aradi vértanúk előtt a Szabadság-szobornál, mint minden évben 2004 óta.
„163 évvel ezelőtt, 1849. október 6. is szombati napra esett. Ebben az órában akkor már bevégeztetett a kivégző osztag, a hóhér és a kirendelt tanúk munkája; a minorita templomban elmondták az első gyászmisét. A városban a leírások szerint csönd, feszültség és értetlenség uralkodott. Az aradiak talán megérezték a történelem szelét, nem látták, de gyanították, a tizenhárom férfi lelke megtestesült a megfoghatatlanban: a szabadság szellemiségében” – a román és magyar nemzeti himnusz elhangzása után ezekkel a szavakkal indította tegnap Matekovits Mihály kora délután a monumentális Szabadság-szobornál tartott koszorúzási ünnepséget, majd bemondótársával, Ruja lldikóval konferálták be a szónokokat, később a koszorúzókat. Előbb azonban rövid történelmi áttekintő hangzott el, egyebek közt az, hogy 1949-ben, a magyar forradalom és szabadságharc százéves évfordulójának főrendezője az aradi várban állomásozott szovjet hadsereg volt, „lám, mi a szabadságot hoztuk” jelszóval.
„Hogy majd 2049-ben, a kétszáz éves évfordulón hogyan emlékeznek a mára, majd kiderül. Mi csak reménykedni tudunk: lesz, aki emlékezzen, lesznek koszorúzó diákjaink, könnyező öregjeink és emlékező nemzettársak.”
A bemondó aztán sorra köszöntötte a megjelent vendégeket: Kelemen Hunor országos RMDSZ-elnököt, dr. Rétvári Bencét, a magyar Közigazgatási és Igazságügyi Minisztérium államtitkárát, Ujhelyi Istvánt, a Magyar Országgyűlés alelnökélt, Füzes Oszkár bukaresti magyar nagykövetet, Magdó Jánost, Magyarország kolozsvári főkonzulátusának főkonzulját, Both Ferenc ezredest, a bukaresti magyar nagykövetség katonai attaséját, Cosmin Pribac Arad megyei prefektust, Király András oktatásügyi államtitkárt, Gheorghe Falcă aradi polgármestert és Bognár Levente alpolgármestert, a megyei RMDSZ elnökét, Faragó Péter parlamenti képviselőt, Kreszta Traiant, a Magyarországi Román Kisebbségi Országos Önkormányzat elnökét.
A mikrofonhoz először lépett Gheorghe Falcă aradi polgármester elöljáróban elnézést kért öltözetéért, de, mint mondta, tíz perce érkezett meg Aradra hosszú útról, átöltözni sem volt ideje, de itt akart lenni a megemlékezésen, hogy éreztesse: egységesek vagyunk. „Közösen megértettük, mit jelent a történelem és a szabadság – együtt kell megtanulnunk, hogyan kell a szabadságot megtartani. Akkor lesz szabadságunk, ha a tőlünk jobbra vagy balra álló is szabad, és én azt akarom, hogy a mellettem álló megőrizze szabadságát”, mondta Arad polgármestere.
A szabadság egyébként vissza-visszatérő téma volt valamennyi szónok beszédében.
Kelemen Hunor RMDSZ-elnök történelmi tények sorolásával indította beszédét, majd így folytatta: a hősök tisztelete túlélt másfél évszázadot, túlélte a kommunista diktatúrát. „A lélek szárnyán élő gondolat elpusztíthatatlan” – szögezte le. Aztán arról beszélt: akiket itt kivégeztek, tudatosan választották az önkény elleni harcot, és vállalták következményeit. A szabadságnak nincs nemzetisége, a szabadságharc melletti kiállásban ott volt a mindent elsöprő vágy a szabadság iránt, és a hit, hogy minden nép számára eljön a szabadság ideje. A vértanúk példájából, amikor nyomdokaikba lépünk, hitet merítünk ahhoz, hangsúlyozta a szónok, hogy ma se tévesszük el a célt, eszméiket be kell építenünk a mába és holnapba. A XIX. és XX. század kihívásai csak részben különböznek egymástól, a gyökerek mélyről táplálkoznak – ma is szabadságot, testvériséget, egyenlőséget akarunk. Szabadságtörekvéseink nem mások ellen irányulnak, mert nincs szabad emberiség addig, amíg egyeseknek nincs szabadságuk.
Kelemen Hunor kiállt a hazai magyarság nyelvhasználata és érdekei mellett, hangsúlyozva: azt kívánjuk, hogy magunk alakíthassuk sorsunkat, magyarul végezhessük munkánkat.
Az RMDSZ országos elnöke azt is hangsúlyozta, hogy 2012-ben a legnagyobb ellenségünk a kishitűség, ezt kell legyőznünk, s hogy ügyünket sikerre tudjuk vinni, az egységet kell sikerre vinnünk. Beszédét azzal zárta: a 13 vértanú legyőzte a halált, mert bennünk él. Így legyen 10, 100 esztendő múlva is.
Dr. Rétvári Bence államtitkár költői kérdésekkel indított: ki emlékezik ma a vértanúkat kivégző hóhérokra, a halálos ítéletet meghozó bírákra, van-e olyan utód, aki virágot visz sírjukra? Ki akkor a győztes és a vesztes?
A vértanúk egy tiszta és szent eszmét követtek, ezért ők a győztesek.
Őket a szabadság és a hazaszeretet vezette, mondta a szónok, aztán némi keserűséggel hozzátette: ezek ma sokkal kevésbé fontosak. Aulich Lajos, Dessewffy Arisztid, Lahner György, Lázár Vilmos, Nagysándor József végszavait idézte, amelyekből a szabadság és hazaszeretet árad, majd így folytatta: sírjaik a nemzet védőfalai lettek, mind erősebbé tettek bennünket, és megmaradtunk magyaroknak úgy is, hogy országhatárok választanak el bennünket.
Végül – arra utalva, hogy a vértanúk közül sokan nem is voltak magyarok – így fejezte be beszédét: minden közösségben élnie kell egy önmagán túlmutató eszmének, értékközösség nélkül Európai Unió sem lehetne. Hangsúlyozta: az anyaországnak támogatást kell nyújtania a határon túli magyaroknak, s ebben nagyon fontos állomás volt a magyar állampolgárság megadása két évvel ezelőtt. A gyakorlat egyébként általános az Unióban, ma a 27 tagország közül 24-ben alkalmazzák, így válnak a határon kívüli nemzettársak politikai közösséggé.
Cosmin Pribac Arad megyei prefektus arról szólt: különleges eseményen vagyunk jelen, amelynek feladata egymáshoz közel hozni az embereket és hidat verni a két nemzet között. A Megbékélés tere egy ilyen hely, mondotta. A szabadság eszméje közös, folytatta, s ma elértük, hogy együtt lehetünk szabadok. Az utolsóként felszólaló Bognár Levente Arad megyei RMDSZ-elnök, aradi alpolgármester, miután október 6-nak aradi kötődéseit hangsúlyozta, berögződött tévhiteket próbált eloszlatni beszédében. Azt a badarságot például, amelyet egyes román szélsőségesek terjesztenek, hogy a 13 aradi vértanú románok ellen harcolt volna, vagy hogy 1848–49-ben 40 ezer román polgári áldozat volt. Történelmi dokumentumok tanúsága szerint az összes, Erdélyben a forradalom idején és következtében elpusztult személy száma – a katonákat is beleértve – sem közelíti meg ezt a gyűlölködésre és uszításra használt adatot. „Szeretnénk továbbra is együttműködni román polgártársainkkal a kölcsönös megértés és tisztelet jegyében” – zárta beszédét Bognár Levente.
A beszédek lezajlását követő koszorúzás során mintegy 75 koszorút helyeztek el a Szabadság-szobor talapzatánál – a hivatalos intézményeken (országos RMDSZ, magyar kormány, aradi prefektúra, Magyar Országgyűlés, Aradi Polgármesteri Hivatal, bukaresti magyar nagykövetség, kolozsvári főkonzulátus, Arad Megyei Tanács stb.) számos hazai és határon túli, mindenekelőtt anyaországi civilszervezet is elhelyezte a megemlékezés virágait, köztük volt amerikai (Minessotta), ausztriai (Salzburg), vajdasági (Csóka város). Megkülönböztetett tisztelet illeti Damjanich János és Knézic Károly vértanúk leszármazottait, akik 2012-ben Aradon adóztak dicső elődeik emlékének.
Jámbor Gyula
nyugatijelen.com
Erdély.ma

2013. október 6.

Aradi vértanúk – A külhoni magyarok számos településen tartottak megemlékezéseket
A központi megemlékezések mellett számos más helyen is tartottak a külhoni magyarok rendezvényeket vasárnap, az aradi vértanúk emléknapján.
Erdélyben, Székelyudvarhelyen a helyi polgármesteri hivatal szervezésében a Vasszékely szobránál helyeztek el koszorúkat. Sepsiszentgyörgyön a helyi polgármesteri hivatal és a Romániai Magyar Demokrata Szövetség (RMDSZ) szervezésében a Bod Péter Megyei Könyvtár mögötti téren az aradi vértanúk emlékére felállított kopjafáknál emlékeztek az 1849-ben kivégzettekre. Marosvásárhelyen a postaréti Székely Vértanúk emlékművénél tartottak megemlékezést az RMDSZ szervezésében.
Az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) és az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) is megemlékezéseket szervezett Erdély több városában. Marosvásárhelyen emlékműsor volt a Deus Providebit Házban, ahol kiállítás nyílt az október 6. alkalmából meghirdetett gyermekrajz-versenyre beérkezett rajzokból. Szatmárnémetiben történelmi előadást és versműsort tartottak, majd a résztvevők megkoszorúzták Kossuth Lajos emléksírját, Petőfi Sándor szobrát és Gonzeczky Jenő mártír emléktábláját.
Csíkszeredában a városháza dísztermében tartottak megemlékezést. Brassóban a település közkedvelt turisztikai látványosságának számító Cenken idézték fel a szabadságharc hőseinek a tetteit, és ebből az alkalomból hagyományos túrát is tartottak. Zilahon a református templom kertjében koszorúzták meg az 1848-49-es obeliszket.
Az aradi vértanúk tiszteletére tartott rendezvények a Vajdaságban már szombaton megkezdődtek.
Kishegyesen a forradalom utolsó győztes csatájára emlékeztek, amely 1849. július 14-én volt az akkori Kishegyes-Szeghegy-Feketehegy háromszögben. Nagybecskereken hangversennyel és koszorúzással rótta le tiszteletét a helyi magyarság Lázár Vilmos, a település szülötte előtt.
Zomborban, az egykori Bács-Bodrog megye központjában Schweidel József emléke előtt rótták le tiszteletüket a vajdasági magyarság képviselői. A helyi Szent Rókus temetőben számos szabadságharcos honvédet temettek el, néhány évtizeddel ezelőtt azonban ezeket a sírokat megsemmisítették. Az egykori katonák most közös sírban fekszenek, az emléküket őrző obeliszket koszorúzták meg a helyiek.
Adán Damjanich János emlékművénél rendeztek koszorúzási ünnepséget az aradi vértanúk emlékére, ahol beszédet mondott Tarnai Richárd, a KDNP országgyűlési képviselője.
Csehországban a magyarok Görgey Artúr, az 1848-49-es magyar szabadságharc hadseregparancsnoka prágai emléktáblájának megkoszorúzásával emlékeztek meg az aradi vértanúkról.
A megemlékezést, amelyen a résztvevők meghallgatták a 13 aradi vértanú történetét, az Együttélés politikai mozgalom magyar nemzeti tagozata kezdeményezte, és több helyi magyar szervezet is csatlakozott hozzá.
Görgey emléktáblája arra emlékeztet, hogy a szabadságharc hadvezére 1845-1848 között a prágai egyetemen folytatott vegyészeti tanulmányokat, s a városban nősült meg.
MTI
Erdély.ma

2014. július 20.

Lemhény nyerte a Székely Vágtát
Zsigmond János Timpex Amata nevű lovával, Lemhény képviseletében nyerte a 2014-es Székely Vágtát. A budapesti Nemzeti Vágtán tehát Lemhény mellett Gyergyószentmiklós és Szotyor is indulhat, valamint szervező településként Sepsiszentgyörgy is.
Július 20-án, vasárnap délután megtelt nézővel az Óriáspince-tető, a döntőbe jutott négy település szurkolói lelkesen támogatták kedvencüket. A döntő ünnepélyes megnyitóján Miholcsa József alezredes, a Székely Vágta megbízott főkapitánya Székely Tibor, a Nemzeti Vágta főkapitánya nevében is köszöntötte a versenyzőket és az egybegyűlteket: „Ismét nagyszerű futamokat, kiváló versenyzőket láttunk. Minden évben elmondom, hogy először érkezők is hallják: A hagyományt nem ápolni kell, nem beteg az, hanem megújítva megőrizni. Ma itt közösen méltán mondhatjuk el, hogy reményeink szerint a négy éve született új lovas hagyomány folytatódik itt Székelyföldön, nemcsak egy versenyre kulturális programokra, de egy igazi ünnepre hívva évről-évre mindannyiunkat. Az igazi ünnep sajátja, hogy egységre hív, s túlárad benne a szeretet. Ha körbenézek s ezrek mosolygó, örömteli arcát látom, akkor biztos vagyok benne, hogy ez a mai Vágta igazi ünnep,mindannyiunk közös ünnepe. Köszönet mindazoknak, akik az elmúlt hónapokban alázatos munkával mindent megtettek azért, hogy a Nemzeti Vágta negyedszerre is otthonra leljen itt az Óriáspince-tetőn” – hangzott az üzenet.
A Székely Vágta döntője rendkívül izgalmasnak ígérkezett, hiszen a rajthoz álló lovak mind nagyon erősek voltak. Lovasaik határozottan sarkallták indulásra patásaikat, a döntő futam jól indult, a lovasok szoros küzdelemben tették meg az első kört. Az elején László Pál és Darius (Gyergyószentmiklós), valamint Mokán János és Vendel küzdöttek az első helyért, viszont szorosan mögöttük galoppozott Bódi Albert és Narkó (Kézdivásárhely). Másodpercek alatt változott a helyzet, a második kör végén már Zsigmond János és Timpex Amata (Lemhény), valamint László Pál és Darius (Gyergyószentmiklós) haladtak fej-fej mellett. A véghajrában Lemhény lovasa immár több lóhosszal győzedelmeskedett, ezzel megnyerve a negyedik Székely Vágtát.
A tiszteletkör után rögtön a díjátadó ünnepség következett. A harmadik díjasnak járó serleget és az 1000 lejes pénzjutalmat Sztakics Éva Judit, Sepsiszentgyörgy alpolgármestere, a Székely Vágta főszervezője és Szabó Zsolt, Hatvan város polgármestere, fejlesztéspolitikáért felelős államtitkár adták át. A második helyezettnek Sógor Csaba, EP-képviselő egy kétszemélyes brüsszeli tanulmányi utat adományozott. A lovasnak járó második díjat átadta Mondok József, a Nemzeti Vágta társelnöke és Tamás Sándor, Kovászna Megye Tanácsának elnöke, egy serleget és az 1500 lejes pénzjutalmat. Az első helyezett egy feliratozott Herendi porcelánmanufaktúrát vehetett át különdíjként a KDNP Veszprém megyei választmánya ajándékaként Márton Szabolcs, herendi KDNP elnöktől. A győztesnek járt a Szabó István hagyományőrző fegyverkovács által készített 1861 M. gyalogostiszti vándorszablya is, amelyet maga a mester adott át, valamint a győztes serleg és a 2000 lejes pénzjutalom, amelyet Antal Árpád András, Sepsiszentgyörgy polgármestere és Lázár Vilmos, a Nemzeti Vágta elnöke adott át.
Az Aranyparipa-díjat Fantom (Tusnádfürdő), Timpex Amata, a győztes ló (Lemhény), Léva (Bélafalva) és Márion (Kászon) kapta. A díjat Sztakics Éva Judit főszervező és Demeter János társszervező, a Vadon Egyesület ügyvezető igazgatója adta át.
Közlemény, Erdély.ma

2015. október 6.

Az aradi tizenhármak: út és emlékezet
Október 6-án, az aradi vértanúk emléknapján érdemes kicsit áttekinteni a szabadságharc bukásához vezető utat, a vértanúk kultuszának eredetét és fejlődését – ebben volt segítségünkre Hermann Róbert és Medgyesy-Schmikli Norbert, a Károli Gáspár és a Pázmány Péter egyetemek történészei.
Az osztrák–magyar háború 1848. szeptemberi kitörésekor a magyar hadseregben komoly tapasztalattal csak azok az alakulatok rendelkeztek, amelyek a császári és királyi hadseregből kerültek át – szögezte le rögtön Hermann Róbert hadtörténész. A Károli Gáspár Református Egyetem történettudományi intézetének vezetője szerint tehát az ellenség eleve nemcsak számbeli, hanem minőségi fölényben is volt a csapatainkkal szemben. Ennek nyilvánvaló oka, hogy az önálló magyar haderő, a honvédség szervezése csak 1848 májusában kezdődött meg, a tömeghadsereg létrehozása pedig 1848. szeptember–október folyamán.
– Ez azt jelenti, hogy a magyar hadsereg alakulatainak kétharmada fiatalabb volt egyévesnél. Ami pedig a felszerelést illeti, miután az országnak 1848 előtt nem volt hadiipara (ipara is alig), a fegyverzetet kezdetben a hazai császári raktárakból, illetve külföldi szállításokból fedezték. Ezek a lehetőségek azonban 1848 őszétől jelentősen beszűkültek, illetve megszűntek. Így maradt a hazai gyártás, amit sikerült ugyan megszervezni, de ez nem változtatott azon, hogy a honvédsereg mindvégig komoly fegyverzeti és felszerelési hiányokkal küzdött – magyarázta a hadtörténész.
Hermann Róbert azonban figyelmeztetett: a körülmények ellenére számos alakulat kiemelkedő teljesítményt nyújtott. Az 1848 május–júniusában felállított első tíz honvédzászlóalj közül figyelemre méltó például a szegedi 3. és a kassai 9. (az úgynevezett vörössipkás) zászlóalj, a tüzérségünkről pedig sokat elárul, hogy az osztrák és az orosz fél is azt hitte: a magyaroknak francia tüzéreik vannak.
A katonák és tisztjeik motivációja eltérő volt. Az első tizenkét honvédzászlóalj, az 1848. augusztus–szeptember folyamán szervezett önkéntes mozgó nemzetőrzászlóaljak, a további önkéntes és szabadcsapatok esetében az önkéntesség elkötelezettséget feltételez. Ugyanez mondható el az intézetvezető szerint az 1848 őszén, illetve 1849 nyarán hazaszökő, külföldön állomásozó huszáralakulatok tagjairól is. Ám az 1848 őszétől „kötelezően” kiállított honvédalakulatokról ezt nem állíthatjuk ilyen határozottan.
– A tisztikar körében is sokfélék voltak a motivációk. A tényleges és nyugalmazott császári tisztek részint nemzeti elkötelezettségből, részint egzisztenciális okokból jelentkeztek nagy számban a honvédseregbe, ahová eggyel magasabb rangban vették át őket. Ugyanakkor azok, akik nem azonosultak az üggyel, 1848 őszétől több ütemben elhagyták a honvédsereget. Az első ilyen válság 1848 októberében zajlott le, amikor V. Ferdinánd király törvénytelennek minősítette a magyar országgyűlés tevékenységét. A következő hullám az október 30-i kudarcba fulladt schwechati csata után következett be, ezt követte az V. Ferdinánd lemondását, majd a főváros elfoglalását, végül pedig a függetlenség és a trónfosztás kimondását követő válság – részletezte Hermann Róbert. A hadtörténész hozzátette:
– Úgy tűnik ugyanakkor, hogy a hadi események, azaz az önvédelmi harc kilátásainak változásai sokkal komolyabb hatással jártak, mint egyes politikai jellegű sorsfordulók. Jellemző, hogy a trónfosztást követően alig egy tucat magasabb beosztású tiszt vonult vissza, s általában ki sem léptek a honvédseregből, hanem betegszabadságra mentek, vagy békealkalmazást kértek.
A Károli intézetvezetője a sorsfordító orosz beavatkozásról fontosnak tartotta kiemelni, hogy – ellentétben a ma is dívó közvélekedéssel – nem a függetlenség és a trónfosztás kimondása okozta, hanem a tavaszi hadjárat magyar sikerei miatt került rá sor.
– Az osztrák fővezérség már 1849. március végén egyre többször utalt erre a lehetőségre, mint amellyel megoldható a „magyar kérdés”, a hivatalos osztrák segítségkérés pedig másfél héttel korábban elment Szentpétervárra, mint ahogy a függetlenség és a trónfosztás kimondásának híre megérkezett Bécsbe – mutatott rá a szakértő.
Miklós cár hadba szállásával az összeomlás elkerülhetetlenné vált. A hadtörténész rámutatott: maga az orosz haderő önmagában vagy harminc-negyvenezer fővel volt nagyobb, mint a honvédsereg, s akkor a két fél közötti minőségi különbségekről még nem is beszéltünk. A békekötésre ráadásul az osztrák fél 1848 októbere utáni teljes elutasító magatartása miatt már nem volt esély – Bécs elszánta magát a független Magyarország felszámolására.
– A megtorlás az osztrák kormányzat kezdeti elképzelései szerint elsősorban a magyar politikusokat sújtotta volna; az Országos Honvédelmi Bizottmány és a Szemere-kormány tagjait, a megyékbe és kerületekbe kiküldött kormánybiztosokat, a parlamenti képviselőket. Az, hogy a legsúlyosabb ítélet ne őket, hanem a honvédsereg azon tisztjeit érje, akik a császári-királyi hadsereg aktív vagy nyugalmazott tisztikarából kerültek át a honvédsereg felső katonai vezetésébe, alapvetően az új uralkodó, I. Ferenc József döntése volt. Az ok egyszerű: nem elsősorban a politikusoknak, hanem ezeknek a katonáknak köszönhető az a haderő, amely 1849 tavaszán a határokig kergette az osztrák sereget. Ezt a szégyent nem lehetett megbocsátani és megtorlás nélkül hagyni – magyarázta Hermann Róbert. A történésztől azt is megtudtuk, hogy a megtorlás már 1849 januárjában megkezdődött, amikor Budán kivégeztek egy Witalis Söll nevű honvéd őrnagyot, a tiroli vadászcsapat parancsnokát. 1849 márciusában az olasz önkéntesekből álló Frangepán-csapat főhadnagyát, Giovanni Baldini vasúti főmérnököt lőtték agyon azért, mert a császári hadsereg olasz nemzetiségű katonáit rávette az átállásra. S a sor hosszan folytatható 1849. október 20-ig. Akkor Pesten Mieczyslaw Woroniecki és Peter Giron honvéd alezredesek, illetve Karol d’Abancourt de Franqueville honvéd százados került a hóhér kezére. Az ő kivégzésük legfontosabb oka az volt, hogy így demonstrálják a világnak: a magyar szabadságharcban a „külföldi söpredék” is komoly, meghatározó szerepet játszott.
– Ami pedig Aradot illeti, azt egyértelműen szimbólumnak szánták. Ez volt ugyanis az egyetlen olyan komoly erődítmény, amit a honvédsereg 1848–1849 folyamán elfoglalt a császári-királyi haderőtől. S az erőd bevételének fő felelőse, Vécsey Károly vezérőrnagy nem véletlenül volt utolsó a kivégzettek sorában, hiszen az ő vétkét tartották a legsúlyosabbnak – fejtette ki Hermann Róbert.
Végül a tizenhárom vértanúról szólva a Károli tanára közölte:
– Az utókor hajlamos őket mind-mind hibátlan jellemű és katonai teljesítményű személyiségnek tekinteni. És valóban voltak közöttük egészen zseniális katonák, mint a Kossuth által semper victrixnek (örökké győztes) nevezett Damjanich János, a tavaszi hadjárat második felében a főváros előterében a császári-királyi fősereget hetekre lekötő Aulich Lajos. Voltak közöttük olyanok, akik mindig megbízhatóan teljesítettek, mint Vécsey Károly, aki elfoglalta Aradot, s majdnem elfoglalta Temesvárt is; Lahner György, a honvédsereg fegyverzeti és lőszerellátásának megszervezője és irányítója; a Komárom erődjét 1849 telén és tavaszán megőrző Török Ignác; a legreménytelenebb körülmények közepette is tejes erőbedobással harcoló Dessewffy Arisztid, Leiningen-Westerburg Károly és Poeltenberg Ernő – sorolta a hadtörténész.
De Hermann Róbert azt is megjegyezte, néhányukról kiderült, hogy kitűnő ezred-, dandár- vagy hadosztályparancsnokok, ám egy hadtest élén, önálló vezénylőként már nem állják meg a helyüket. Ilyen volt Knezic Károly, Nagysándor József, Kiss Ernő. A kivégzettek között volt továbbá Schweidel József, aki betegsége miatt 1848. december vége után nem teljesített fegyveres szolgálatot, illetve Lázár Vilmos, aki félig-meddig véletlenül került be az aradi perbe, hiszen a IX–X. hadtest egyes maradványai az ő vezényletével tették le a fegyvert; de korábban hadosztály-parancsnokinál magasabb beosztásban nem szolgált, abban viszont kiválóan helytállt.
Az aradiak emlékezetéről Medgyesy-Schmikli Norbert, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem tanára beszélt lapunknak.
– A golyó által kivégzett Lázár Vilmos, Dessewffy Arisztid, Kiss Ernő, Schweidel József; továbbá a kötél általi halállal elköltözött Poeltenberg Ernő lovag, Török Ignác, Lahner György, Knezic Károly, Nagysándor József, gróf Leiningen-Westerburg Károly, Aulich Lajos, Damjanich János, valamint Vécsey Károly gróf haláluk pillanatában a magyar szabadságharc mártírjaivá váltak. Tiszteletük első megnyilvánulásaként az aradiak aznap este a vesztőhelyen, a vár tövében és a Maros partján gyertyát gyújtottak, és közösen imádkoztak a kivégzettekért, s két napra gyászba borult a város, bezártak a boltok is – idézte fel az eseményeket a Pázmány tanára.
A történész szavaiból kiderült, hogy az elnyomás éveiben nyilvános megemlékezésre nem volt mód, még a tábornokok nevét sem szabadott kiejteni az utcán. A szájhagyomány útján terjedő történetek, az aradi tizenháromnak tulajdonított fohászok és utolsó szavaik révén viszont emlékük nem halványult el. Liszt Ferenc nekik ajánlotta „Funérailles – octobre 1849” című megrendítő zongoraművét. Népdalokat is költöttek az áldozatokról. Ezek közül a „Jaj, de búsan süt az őszi nap sugara…” kezdetű, 56 sorból álló költemény ismertségét tekintve is kitűnik a sorból. Figyelemre méltó az is, hogy az 1850-es évektől megjelentek a Batthyány Lajos vonásait idéző Szent István-ábrázolások, 1860 után pedig néhol az idős Széchenyi István arca köszönt vissza az államalapítót mintázó alkotásokról. Az első aradi „emlékmű” Barabás Péterhez, egy későbbi országgyűlési képviselő, Barabás Béla édesapjához kötődik, akinek önéletírása szerint: „Volt az apám udvarában egy kiszáradt eperfa. Éppen 13 főága volt. Ez a kiszáradt eperfa volt az első emlék, amellyel az aradi vár mellett elterülő zsigmondházi mezőn a vértanuk kivégeztetési helye megjelöltetett.” Az eperfa ágaira írták fel a kivégzettek nevét, és mellé egy keresztet is állítottak. A fa helyén 1871-ben az Aradi Honvédegylet emlékkövet helyezett el, majd 1881-ben obeliszket állítottak ott fel. A legméltóbb emlékmű a város központjában álló Szabadság-szobor 1890-ből – ez Huszár Adolf és Zala György (a budapesti Hősök tere egyik szobrásza) munkája. Trianon után ezt a román állam elbontatta, s csak 2004-ben került vissza a helyére. Thorma János Aradi vértanúk – Október hatodika című gyönyörű festménye (1893–1896) mindmáig egyik ikonja lett a megemlékezéseknek. Az aradi vértanúk tisztelete a századfordulón már nem ütközött komolyabb akadályokba – tudtuk meg Medgyesy S. Norberttől.
– Október 6. központi helyet foglalt el a közgondolkodásban, olyannyira, hogy 1956-ban a forradalom 16 pontja közül az egyik nemzeti gyásznappá és tanítási szünetté nyilvánítását követelte – mutatott rá Medgyesy S. Norbert. Elmondta például, hogy Aradon valójában nem tizenhárom, hanem tizenhat honvédtiszt lelte halálát. A kivégzettek között volt még Ormay Norbert ezredes, Kossuth szárnysegédje, Kazinczy Lajos ezredes (Kazinczy Ferenc legidősebb fia), valamint Lenkey János tábornok is.
Említésre méltó továbbá, hogy Batthyány Lajos miniszterelnököt annak ellenére ítélték halálra és végezték ki ugyancsak október 6-án Pesten, hogy 1848 nyarától kezdve mindvégig a békés megoldás lehetőségét kereste a bécsi udvarral, amíg 1849. január 8-án Pesten el nem fogták az osztrákok.
Nagy Áron
mno.hu / Magyar Nemzet
Erdély.ma

2015. október 6.

Az aradi vértanúk emléknapja
1849. október 6-án érte el tetőpontját az 1848–1849-es szabadságharc megtorlása. Aradon ezen a napon végeztek ki tizenhárom honvédtisztet, ugyanakkor Pesten gróf Batthyány Lajost, az első felelős miniszterelnököt. A nemzeti gyásznapon a vértanúkra emlékezik a magyarság. Volt, ahol már vasárnap vagy tegnap tartottak megemlékezést.
Aradon 1849. szeptember 26-án tizenhárom tábornokot és egy ezredest (Lázár Vilmost, aki szintén önálló seregtestet irányított) ítéltek halálra felségsértés és lázadás miatt. Haynau ezt szeptember 30-án hagyta jóvá, de Gáspár András, Ferenc József egykori lovaglómesterének büntetését az utolsó pillanatban börtönre változtatták. Az ítéletet október 6-án hajtották végre, akkor végezték ki a 13 főtisztet: Aulich Lajost, Damjanich Jánost, Dessewffy Arisztidot, Kiss Ernőt, Knézich Károlyt, Lahner Györgyöt, Lázár Vilmost, Leiningen-Westerburg Károlyt, Nagysándor Józsefet, Poeltenberg Ernőt, Schweidel Józsefet, Török Ignácot és Vécsey Károlyt. A golyó általi halálra „kegyelmezett” Kisst, Schweidelt, Dessewffyt és Lázárt a vár északi sáncában hajnalban lőtték agyon, a többi elítéltet ezt követően a vártól délre sebtében összetákolt bitófákra akasztották fel. Elrettentésül a holttesteket estig az akasztófán hagyták, de ezzel éppen az ellenkező hatást érték el, mert a kivégzés helye valóságos búcsújáróhellyé vált. Aradon 1850 februárjáig még három honvédtisztet végeztek ki, Ormai Norbert honvéd ezredest, Kazinczy Lajos honvéd ezredest (Kazinczy Ferenc fiát) és Ludwig Hauk alezredest, Bem tábornok hadsegédét. Lenkey János honvéd vezérőrnagyot azért nem végezték ki, mert a fogságban megtébolyodott, és a várbörtönben meghalt. A szabadságharc utáni megtorlások során hozzávetőleg 500 halálos ítéletet hoztak, és mintegy 110-et hajtottak végre. Az emigránsokat „in effigie” végezték ki, azaz nevüket az akasztófára szögelték. A bosszúhullám csak 1850 júliusától mérséklődött, amikor az európai felháborodás miatt a bécsi udvar nyugdíjazta a hatáskörét túllépő Haynaut. A magyar kormány 2001. november 24-én nemzeti gyásznappá nyilvánította október 6-át. Az aradi tizenhármak állhatatossága és emberi ereje példamutató kell hogy legyen a felvidéki magyarságnak ahhoz, hogy választ tudjon adni a kihívásokra – jelentette ki Berényi József, a Magyar Közösség Pártjának elnöke vasárnap Révkomáromban a városi művelődési központban rendezett megemlékezésen. A pártelnök óriási emberi teljesítménynek nevezte a szabadságharc legfőbb katonai vezetőinek azon döntését, hogy – bár lehetőségük lett volna rá – mégsem menekültek el, vállalták a halált, így alacsonyabb rangú katonák egész sorának az életét mentették meg azzal, hogy a hatalom nem rajtuk hajtotta végre tervezett retorzióit. Mindegyikük férfiasan helytállt, mindegyikük óriási emberi erőről tett tanúbizonyságot – jelentette ki. A politikus kihívásként említette a felvidéki magyar oktatásügyet kedvezőtlenül érintő mai folyamatokat. Hangsúlyozta: a felvidéki magyarság jövője a kultúrájában és az oktatásban fogalmazódik meg, s a közösségnek ezért össze kell fognia iskolái érdekében, és az aradi vértanúk emberi erejét és állhatatosságát felmutatva nemet kell mondania iskolái bezárására. Vértanúink cselekedetei, becsületességük, emberi tartásuk a mai kor embere számára is zsinórmértékül szolgál – mondta Kun Szabó István vezérőrnagy, a Honvédelmi Minisztérium társadalmi kapcsolatokért felelős helyettes államtitkára tegnap a budapesti Március 15. téren a Hátrahagyottak emlékezete című szabadtéri kiállítás megnyitóján. Hozzátette: a forradalom és szabadságharc véráztatta csataterein és ütközeteiben a halál árnyékában egy új szabadságért küzdeni akaró és azért harcolni képes nemzet született. Kijelentette, meg kell emlékezni az aradi vértanúk hozzátartozóiról is, hisz ők a feldolgozhatatlan veszteségüket követően céltudatosan továbbvitték az 1848–49-es szabadságharc legfőbb mozgatórugóját: a magyar szabadság mellett tett hitet.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

2016. október 7.

Szobrot kapott Kiss Ernő honvéd tábornok a vajdasági Eleméren
Mellszobrot állítottak a vajdasági Eleméren csütörtökön Kiss Ernő honvédtábornoknak, az 1848-49-es magyar forradalom és szabadságharc 167 évvel ezelőtt Aradon kivégzett vértanújának.
A délvidéki központi megemlékezést minden évben a közép-bánsági Eleméren tartják, ezen a településen nyugszik ugyanis Kiss Ernő. 
A megemlékezés ezúttal is a 4300 fős település templomában tartott szentmisével kezdődött. Itt havonta csak egyszer tartanak katolikus misét, a helyi magyar lakosság száma ugyanis két százalék alatt van. Kiss Ernő mellszobra a templomkertben kapott helyet. A vértanúnak eddig nem volt szobra a Vajdaságban. Kiss Ernőnek ugyan 1906-ban Nagybecskereken szobrot emeltek, ám azt 1918-ban, az első világháború után a szerbek összetörték. A szobor feje azonban megmaradt, így arról mintázták a mostani emlékművet. A templom felújítását és a szoborállítást a magyar kormány támogatta. Hajnal Jenő, a vajdasági Magyar Nemzeti Tanács (MNT) elnöke ünnepi beszédét követően az MTI-nek nyilatkozva azt hangsúlyozta, hogy az emléknap üzenete nem más, mint hogy sok helyről jövő, különféle emberek is tudnak olyan közös értéket, közös erőt találni, amely a magyarságban, a magyar szabadságszeretetben hozza össze őket. Ez a közös akarat a jövő szempontjából is meghatározó – szögezte le. „Az aradi vértanúk egy közös akaratért tudtak harcolni, és ez a közös erő a múlt vasárnap, a kvótareferendum alkalmával is megfogalmazódott a Kárpát-medence és a világ magyarságában”, amikor nemmel szavazott a népszavazáson – tette hozzá az MNT elnöke.
Kishegyesen a szabadságharc utolsó győztes csatájára emlékeztek, amelyet 1849. július 14-én vívott a magyar sereg, amikor visszaszorította Jellasics horvát bán csapatait. A tizenhárom aradi vértanú közül hat kötődik valamilyen módon a Délvidékhez vagy a volt Jugoszláviához, így számos településen tartanak megemlékezéseket minden évben. A rendezvények már szerdán megkezdődtek. 
Nagybecskereken a Lázár Vilmos emlékére állított domborműnél rendezték meg a Légy híve rendületlenül című hangversenyt. Lázár Vilmost a domborműnek otthont adó székesegyházban keresztelték meg. 
Zomborban, Schweidel József szülővárosában a Szent Rókus temetőben koszorúzták meg az 1848–1849-es emlékobeliszket, majd a Magyar Polgári Kaszinóban megkoszorúzták a 220 éve született honvédtábornok emléktábláját.
Törökbecsén Leiningen-Westerburg Károlyra emlékeztek a katolikus templom kertjében hét éve felállított mellszobornál. 
Csütörtök délután Adán megkoszorúzzák Damjanich János domborművét. A helyi magyar közösségnek az emlékmű öt évvel ezelőtti felállításakor komoly harcot kellett vívnia azért, hogy megmaradhasson az emlékmű, ugyanis szerb kezdeményezésre el akarták távolítani. A szerbek a szerb születésű Damjanichot árulónak tartják, amiért a magyar szabadságért harcolt velük szemben. (MTI) Nyugati Jelen (Arad) 

2017. október 6.

ARADI VÉRTANÚK – FELVONTÁK, MAJD FÉLÁRBÓCRA ENGEDTÉK A NEMZETI LOBOGÓT A PARLAMENT ELŐTT
Katonai tiszteletadás mellett ünnepélyesen felvonták a nemzeti lobogót az 1848-49-es forradalom és szabadságharc évfordulóján, az aradi vértanúk emléknapján péntek reggel a Parlament előtti Kossuth téren. A kegyelet kifejezéseként Magyarország lobogója egész nap félárbócon marad a nemzeti gyásznapon.
A megemlékezésen ott volt Áder János köztársasági elnök és Benkő Tibor vezérkari főnök, részt vettek katonai és állami szervezetek képviselői, jelen volt a diplomáciai testület több tagja. A nemzeti lobogó felvonását a Himnusz, majd félárbócra eresztését a Szózat hangjai kíséretében a 32. Nemzeti Honvéd Díszegység állományába tartozó Honvéd Díszzászlóalj végezte, a ceremónián közreműködött a Nemzeti Lovas Díszegység is.
Az ünnepség elején a díszzászlóalj tiszteletadása mellett felolvasták a tizenhárom aradi vértanú – Aulich Lajos, Damjanich János, Dessewffy Arisztid, Kiss Ernő, Knézich Károly, Lahner György, Lázár Vilmos, Leiningen-Westerburg Károly, Nagysándor József, Poeltenberg Ernő, Schweidel József, Török Ignác és Vécsey Károly – nevét. A Nemzeti Fejlesztési Minisztérium által szervezett központi rendezvénysorozat délelőtt 10 órától a Fiumei úton, a Batthyány-mauzóleumnál koszorúzással folytatódik. Emellett a nemzeti sírkertben egész nap rendkívüli történelemórával, október 13-ig megtekinthető szabadtéri kiállítással várják a diákokat, érdeklődőket.
A kormány 2001-ben nyilvánította a magyar nemzet gyásznapjává október 6-át, amikor az 1848-49-es forradalom és szabadságharc leverése után Aradon kivégzett 13 vértanúra, valamint az aznap Pesten kivégzett gróf Batthyány Lajosra, Magyarország első független, felelős kormányának miniszterelnökére emlékeznek. MTI; Erdély.ma

2017. október 9.

Haranglábat és kopjafát avattak Sárközújlakon
„Ha boldogságot, örömet remél a magyar ember, akkor nem szabad elhagynia Istent. Mert aki nem pártol el, az jövőt lát, jövőt remél és a jövőért imádkozik” – fogalmazott ünnepi istentiszteletében Csűry Sárközújlakon.
Ahol vasárnap átadták és felavatták az 1811-ben épített és idén felújított haranglábat. A nemes esemény a református templom 560., a reformáció 500. évfordulója, valamint az október 6-ai megemlékezések jegyében telt. Csűry Knezic Károly aradi vértanú szavait idézve - „Milyen különös, hogy Haynau bíró is keresztény és én is az vagyok. Csak az ördög keverhette így össze a kártyákat” – a megújulás fontosságára hívta fel a figyelmet, egyben párhuzamot vonva az 500 éves reformációval. „A megújulás az élet azon útja, ahol áldás vár, amely Isten ajándéka. Ám azokat el kell tudni venni”, fogalmazott.
A házigazda Nagy Erika örömének adott hangot, amiért az utóbbi években volt oka összegyűlni és ünnepelni a sárközújlaki református közösségnek, emlékeztetvén arra, hogy 2013-ban a restaurált templomot, 2015-ben pedig az új haranglábat és az imaházat avathatták fel. A lelkipásztor párhuzamot vont 1457, a templom építése és napjaink között. Báthori Zsuzsanna ugyanis a törökök elleni harcokban elhunyt férje és fia emlékére hét templomot építtetett: az iszlám fenyegetésében tehát volt bátorsága a jövőbe tekinteni, fogalmazott Nagy.
Az 560 éves sárközújlaki templom múltba gyökerező falai méltóságot, erőt, biztonságot, védelmet sugallnak. Ezt emelte ki Király Lajos esperes is, aki szerint a templomban a közösség azt érezheti, oda elmehet, ott biztonságban van, ott emlékezhet, erősödhet.
Egy másik aradi hőst, Lázár Vilmost idézett – „Ki tehet arról, hogy ilyen a magyar sorsa? Krisztus keresztje tövében érett apostollá az apostolok lelke és bitófák tövében kell forradalmárrá érni a magyar lelkeknek” – Magyar Lóránd parlamenti képviselő, aki szerint mindannyian forradalmárok vagyunk: a megmaradásunkért folytatott harcban. „Istenbe vetett hitünk adhat erőt ahhoz, hogy a megmaradásunk harcát sikerrel tudjuk megvívni”, fogalmazott.
A templomudvarban álló haranglábat eredetileg 1811-ben állították. Ezt 1956-ban újították fel és szeptember 30-án szentelték fel. Az időpont kiválasztása nem véletlen, ezzel állítottak emléket a bécsi döntésnek. A mostani munkálatok 60.000 lejbe kerültek. Ennek oroszlánrészét, 50.000 lejt a bukaresti vallásügyi államtitkárság biztosította, a többit közadakozásból gyűjtötték össze, emelte ki a házigazda Nagy Erika.
Két évvel ezelőtt készült egy másik harangláb is a városban, a Scantei utcában, az Imaház udvarában – pontosan azon a helyen, ahol korábban egy másik, az idő kíméletlensége alatt összeroskadt harangláb állt. Ennek darabjából faragta Bandura István azt a kopjafát, amelyet Csűry István szintén megáldott, akárcsak az épülő parókiát.
Az ünnepi istentiszteletet a gyerekek éneke és szavalata, valamint a magyarországi Szendrőből és Szendrőládról érkező testvérgyülekezetek tagjainak kórusa tette ünnepélyesebbé. Végezetül a helyi gyülekezet szeretetvendégségre invitálta a vendégeket az Imaházba. szatmar.ro

2017. október 9.

Csendes emlékezés
Október 6-i gyásznap a Postaréten
Az RMDSZ Maros megyei és marosvásárhelyi szervezete október 6-án, pénteken délután a Székely vértanúk emlékoszlopánál, a marosvásárhelyi Postaréten tartott megemlékezést az aradi tizenhárom vértanú kivégzésének 168. évfordulóján.
Kossuth Lajos 1890-es beszédében Aradot a magyar Golgotának nevezte, ahol a magyar hadsereget vezető katonai elit – magyar, szerb, német, örmény – tagjai Jézushoz hasonlóan vértanúhalált szenvedtek – hangzott el Lőrincz János református esperes beszédében is. A Magyarország első miniszterelnöke, Batthyány Lajos, valamint az Aradon 1849. október 6-án kivégzett vértanúk – Aulich Lajos, Damjanich János, Dessewffy Arisztid, Kiss Ernő, Knezić Károly, Láhner György, Lázár Vilmos, Leiningen-Westerburg Károly, Lenkey János, Nagysándor József, Poeltenberg Ernő, Schweidel József és Török Ignác – mellett az egybegyűltek arra a több tízezer katonára és civil áldozatra is emlékeztek, akik a magyar forradalom és szabadságharc során vesztették életüket.
Rendkívüli alkalommá mindenekelőtt az tette a megemlékezést, hogy az RMDSZ-vezetők úgy döntöttek, ezúttal legyen a polgároké, a marosvásárhelyi magyaroké a főszerep, ezért a civil szféra tagjainak adták meg azt a lehetőséget, hogy megemlékező beszédeiket elmondják. Bálint Örs műsorvezető elsőként a csíkszeredai főkonzulátus képviselőjét, Soós Zoltán konzult mutatta be az egybegyűlteknek, aki beszédében arra emlékeztetett, hogy 2001 óta Magyarországon hivatalosan is nemzeti gyásznappá nyilvánították október 6-át. Kiemelte a különböző származású és hátterű vértanúk etnikai sokféleségét, akiket az áhított szabadság helyett kivégeztek, de akik annak reményében haltak meg, hogy a vérrel öntözött földből új élet fakad, ezáltal vértanúhaláluk az utókor számára példakép marad.
Az RMDSZ beszédpályázatot hirdetett közép- és főiskolások számára, a beérkezett pályázatok közül a legjobbnak ítélt szónoklatot a Bolyai Farkas Elméleti Líceum XII.-es diákja, Hamar Márk Roland mondta el. Költői kérdéssel indította beszédét: Miért vagyunk itt? – tette fel a retorikai kérdést, amelybe szervesen ékelődött annak felvetése, hogy mások miért nem jöttek el, ünnepi beszédében pedig az őt és a kortársait foglalkoztató gondolatokat és érzelmeket feszegette.
Magyarok és nem magyarok
Hajdu Zoltán történelemtanár a magyar forradalom és szabadságharc elfojtásáról és a forradalom utáni könyörtelen megtorlás áldozatairól beszélt. Az Európán végigsöprő 1848-as szabadságharc a megsemmisítő katonai fölény következtében bukott meg. 1849 őszén az Aradon végrehajtott katonai elit kivégzése mellett – mellyel példát akartak statuálni – közel százhúsz embert végeztek még ki. A szabadságharc ugyan elbukott, de a nemzet áldozata nem volt hiábavaló, mert a jobbágyfelszabadítás, a közteherviselés, a törvény előtti egyenlőség kivívását nem lehetett meg nem történtté tenni, ami végül 1867-ben valósulhatott meg. A mártírok a történelem igazi győztesei, mert 168 éve rájuk emlékezik az utókor, nem pedig az akkori legyőzőiket dicsőítik – hangzott el a tömör összefoglaló végkövetkeztetéseként. Az orosz intervenciós csapatok előtti világosi fegyverletétel sértés volt az osztrák császári oldal számára, ugyanis ha nekik adták volna meg magukat a magyarok, annak üzenete egyértelműen az lett volna, hogy a szabadságharc elbukott. Ez volt az egyik fő oka annak, hogy a bécsi udvar a tiszteket megillető lőpor és golyó helyett kötél általi halálra ítélte őket.
A megemlékezés színvonalát Szabó Előd, a Titán zenekar szólistájának előadása emelte, aki az alkalomhoz szervesen illeszkedő Magyar jakobinus dala című vers megzenésített változatát adta elő: „Ezer zsibbadt vágyból mért nem lesz/Végül egy erős akarat?/Hiszen magyar, oláh, szláv bánat/Mindigre egy bánat marad./Hiszen gyalázatunk, keservünk/Már ezer év óta rokon./Mért nem találkozunk süvöltve/Az eszme-barrikádokon?” – tolmácsolta Ady Endre örök érvényű sorait az előadó.
A megemlékezésre többnyire középkorúak és az idősebb korosztályt képviselők gyűltek össze. A Marosvásárhelyi Művészeti Szaklíceum tizedik osztályosai, akik pedagógusaik kíséretében érkeztek, üde színfoltot jelentettek a postaréti borongós-szomorkás délutánban, akárcsak Köllő Magor, a Bolyai Farkas középiskola tizenkettedikes diákjának előadása. A közösen elmondott Miatyánkot követte a koszorúzás, a méltóságteljes rendezvény pedig a magyar és a székely himnusz eléneklésével ért véget. Szer Pálosy Piroska / Népújság (Marosvásárhely)



lapozás: 1-15




(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2020
Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék