udvardy frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1990-2006
 

találatszám: 9 találat lapozás: 1-9

Névmutató: Lázáry René Sándor

2007. február 24.

A 2006-os könyvhétre jelent meg Kovács András Ferenc Álmatlan ég. Versek (2002-2004) /Éneklő Borz, Kolozsvár, 2006/ című kötete. A kis kötet darabjai akkor íródtak, akkor, amikor a költő a Kavafisz-átiratokat véglegesítette és másik nagy költői kísérletén, a Calvus-verseken dogozott, s a Lázáry René Sándor-opuson. /Bogdán László: Kialvatlan vagy, mint a férfikor… = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), febr. 24./

2009. augusztus 8.

Kovács András Ferenc bámulatos teljesítménye, az évről évre egymást leköröző verseskönyvek, a versek áradása, az alteregók. A személyes hang legújabb könyvében /Sötét tus, néma tinta (Vázlatkönyv, 2002 – 2009), Magvető, Budapest, 2009/ dominánssá válik. A Lázáry René Sándor terebélyesedő opusának több kötetbe tervezett megjelenése bizonyára a KAF-költészet fontos állomása lesz, évtizedek óta készül. De az lehet a rejtélyes római költő Calvus, ő nem képzelt alak, ő létezett, barátja Catullus verseiben hivatkozik rá, pár sora is fent maradt, de verseit KAF alkotja újjá! /Bogdán László: Olvasólámpa: KAF vázlatkönyve (Köszöntjük az 50 éves költőt). = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), aug. 8./

2010. március 20.

Egy történet kikerekedik
Kossuth-díj Kovács András Ferencnek
A magyarországi média hét eleji rohama után most már itthon, a Látó főszerkesztői irodájában gratulálhatunk Kovács András Ferenc költőnek frissen átvett Kossuth-díjához.
– Sok budapesti újságíró, rádió- és tévészerkesztő szólított meg a kitüntetés alkalmából. Mi volt az a legfontosabb gondolat, ami e magyar viszonylatban legrangosabb elismerés kapcsán megfogalmazódott benned?
– Az ember életében minden díj fontos mérföldkő, olyan biztos pont az életúton, ahonnan el lehet rugaszkodni valamerre. Ez a díj minden eddigi elismerésemnél jelentősebb, de a Kossuth- díjtól sem lesz az ember jobb vagy rosszabb író vagy költő, legfennebb – egy bonmot-i fordulattal – romlékonyabb vagy javulékonyabb lehet. De azt is elmondtam, hogy a díjakhoz többnyire kedvező pillanat, szerencse is kell, színházi hasonlattal élve olyan ez, mint amikor a színészeket megtalálja a megfelelő szerep, és van úgy is, hogy egész életükben elmegy mellettük. A találkozáshoz szerencse is szükséges, de sok munka is. Az ilyen visszajelzés különben megerősítheti a díjazottat, hogy jó, amit csinál, a Kossuth-díj pedig különösen alkalmas erre.
– Egy olyan üzenete is lehet ennek a díjnak, hogy miközben napjainkban az emberek nagy hányada inkább a talmi értékekre, színvonaltalan dolgokra figyel, azért a versnek ma is van becsülete.
– Úgy érzem én is, hogy Közép-Kelet- Európában általában még olvasnak verseket az emberek, lehetséges, hogy Nyugat-Európában vagy a tengerentúlon már kevésbé. A díj tényleg ezt is jelezheti. De meg kell említenem, azt is majdnem mindenki megkérdezte tőlem, hogy ezt a díjat magyar költőként kaptam, vagy kimondottan egy erdélyi magyar költőnek szól.
– Én ilyet nem kérdeztem volna.
– Ott óhatatlanul elhangzott. Nem veszélyes. Könnyű kitalálni, hogy mit feleltem minden esetben: én magyar költőnek tartom magam, és valami olyasmit próbáltam írni az eddig eltelt fél életem során, ami ezt a vonalat erősítheti. Ez azonban nem azt jelenti, hogy ne lennék egy sajátosan erdélyi magyar költő. Sorsszerűségeimet, életemet tekintve persze, hogy az vagyok. Ebben a mivoltomban soha nem éreztem semmiféle beszűkítést, sőt ettől valamiféle többletet is kaptam.
– A díjazásod tömör indoklásában az áll, hogy a magyar költészetet alapvetően gazdagító életművedért részesültél a magas kitüntetésben. Akik ismerik a verseidet, egyaránt dicsérik újító kedvedet és ragaszkodásodat a klasszikus értékekhez, kiemelik sokarcúságodat, szerepjátszó kedvedet, megannyi költői leleményedet, csalhatatlan egyéni hangodat a lírai sokszínűségben. Tavaly az 50. születésnapodra jelent meg fajsúlyos köteted Sötét tus, néma tinta címmel a Magvető Kiadónál, most újrakiadásban vehetjük kézbe a rendkívüli sikert megért, könnyedebb Jack Cole daloskönyvet.
– Ez is a Magvetőnél jelent meg, március 16- án került könyvárusi forgalomba. Változatlan kiadás, nem tartottam szükségesnek, hogy bármit is hozzáírjak. Ez is egy vállalt alteregó, a magam neve szerepel a Jack Cole fölött. Egyrészt játékból, másrészt egy vidám elvágyódásból született 1988 nyarán. Látszólag messzire visz, de bizonyos olvasatban ez is erdélyi könyv, illetve reményeim szerint egy jó magyar verseskötet.
– Az sem volt könnyű korszak, mégis vidámabb költő voltál talán, mint manapság. Vagy az csak téves benyomás, hogy mára valamelyest elkomorult a hangod?
– Összetett dolog ez. Még mindig megvan a vidámabb hangom is. De tényleg érzékelhető némi változás az általad említett irányban, amit javarészt a társadalom alakulása hozott magával, azon túl meg az embert a magánszféra is befolyásolja. Azt hiszem, hogy ma sem vagyok bölcsebb, mint húszéves koromban, és rezignált se vagyok igazán, de az emberben akaratán kívül is felgyűl a keserű méz. Így aztán hol a melankolikus, hol meg a kolerikus én jön elő a verseimben. Néha szeretnék nagyon lezser, piknikus és nyugodt lenni, de nem mindig sikerül. Az eltelt ötven évem érzésem szerint még mozgásban van, a versek nem apadtak el, ezt az ötvenévnyi periódust remélhetőleg kötetekben le tudom zárni, de még szerkesztésre vár a Lázáry René Sándor oeuvre, a Caius Licinius Calvus minden verse és még sok dolog, amit nagyon régen kezdtem meg, és nyilván új elképzeléseim, terveim is volnának. Bizalom, erő és lendület kell hozzá. Szabad íróként, szabad költőként mindez valahogy más volt, még ha húsz éve szerkesztem is a Látó versrovatát, de jóval bonyolultabb egy ilyen folyóirat főszerkesztőjének lenni. Bármilyen kiváló lap a Látó, és bármilyen megtisztelő ezt vezetni, a feladat költőként, szabad íróként egy kissé visszafog. Kötelességtudatból, a körülmények hatására elvállaltam, de a belső habitusomhoz ez a munka nem talál. Én elsősorban írni szeretnék. De ne így zárjuk a beszélgetést, hiszen ez most az öröm pillanata, és valóban örömöt is szerzett nekem a díj. Gyermekkoromban egyszer talán jártam az Országgyűlés kupolatermében, ahol most a Kossuth- díjat vehettem át, igaz, nem vagyok benne egészen biztos, lehetséges, hogy először jutottam el oda. Meglehetősen szépnek és otthonosnak tűnt. A legmegindítóbb számomra mégis az volt, hogy a Himnusz után elhangzott a Szózat is, és eszembe jutott, hogy a marossárpataki Kovács családban, személyesen apai nagyapámnak, Kovács Ferencnek és édesapámnak a Szózat volt a legfontosabb éneke. Rájuk gondoltam akkor, a frissen megjelenő könyvem kapcsán is, hiszen abban is a haldokló Kálmáncsehi József / John Coleman a fiának, Andrew Colemannak egyszer még elszavalja a Szózatot. Ez még szebbé, kerekebbé tette a saját történetemet. Meg a Jack Cole daloskönyve történetét is.
Nagy Miklós Kund. Forrás: Népújság (Marosvásárhely)

2011. január 7.

Irodalmi mozgások színpadán
Kovács András Ferenc költő úgy véli, főszerkesztői munkáját addig végezné, amíg legjobb tudása szerint teszi
Kossuth-díjas beszélgetőtársunk, a jeles marosvásárhelyi költő, műfordító magán- és szakmai életében kerek évfordulók voltak az utóbbi időben: 2009-ben ünnepelte ötvenedik születésnapját, 2010-ben lett húszéves az általa főszerkesztett, rangos szépirodalmi folyóirat, a Látó. Beszélgetésünk ezt a két síkot, illetve a személyes mindennapok tekintetében összefonódásukat világítja meg, tervek és beteljesülések, gondok és örömök időtengelyén, vásárhelyi és szélesebb kitekintésben.
Hogyan helyezhető el a Látó a magyar kulturális sajtópalettán, a közönség opcióit is figyelembe véve?
– A Látó olvasottságáról igazán felmérés nem készült, mindazonáltal azt hiszem, különféle visszajelzésekből ítélve, amelyek közé természetesen beletartozik a honlapunk nézettsége és az ilyen jellegű felmértsége is az adatoknak, hogy sokan olvassák, honlapon elsősorban. Tehát a honlapon a lap megjelenése után olyan egy- másfél héttel felkerül a lapszám teljes anyaga.
Megjegyezném, hogy a Látó honlapján most már visszamenőleg a Látó-bibliográfia is olvasható Kuszálik Eszternek köszönhetően, ugyanakkor teljes a feldolgozottsága a Látó anyagának, ’90-től kezdve elérhetőek az anyagok. Ebben nagy szerepet játszott a Jakabffy Alapítvány és a Teleki Alapítvány. Tehát a Látóról mindaz, ami a húsz év alatt történt, a pillanatok nem, de a lényeges dokumentumok elérhetőek a neten. Lényegében ez az, ami számunkra nagyon fontos.
Mint minden más folyóirat, nyilvánvalóan terjesztési nehézségekkel küszködünk, mert a lapterjesztők olyanok, amilyenek, romániai színvonaluk és minőségük közismert. Segítenek, mondjuk, ebben a terjesztésben a különféle könyvesboltok, könyvterjesztő hálózatok.
Ugyanakkor azt hiszem, a nehézségek ellenére, ezen volna a legtöbb javítanivaló, csak ez a javítási szándék nem kimondottan a szerkesztőségeken múlik, hanem a partnerségeken. Másrészt pedig túlzott illúziókkal nincs miért viseltetni ezen a téren, mert az írott sajtó mintha regresszióban volna, nyilvánvalóan nem a nagy napilapokra és hetilapokra gondolok, hanem a kulturális sajtóra, nevezzük annak, lévén szó egy havi szépirodalmi folyóiratról, ami mindenütt nehezebben eladható.
Miben látja az okát ennek?
– Ezek már nem azok a társadalmi helyzetek, amelyek, mondjuk, ’89 előtt így vagy úgy meghatározták az irodalomolvasást vagy a szépirodalmi sajtó olvasását, sajnos, már nem is azok, amelyek, mondjuk, ’95-ig meghatározták, mert akkor még a nóvum erejével hatottak, annyi minden nem történt, nem jött még be, hogy talán még jobban odafigyeltek a Látóra. Nos, a Látó ettől függetlenül, a visszajelzésekből ítélve, jól áll ilyen szempontból – és, mondom, a visszajelzések nagyon egyszerűen mérhetők, a nézettségi indexével, amivel Szabó Róbert Csaba főszerkesztő-helyettes kollégám foglalkozik.
Olyan hat-hét ezer az állandó nézettség. Ez lesz a jövő útja szerintem, akarjuk, nem akarjuk. Ettől függetlenül a Látónak a külalakjára mindig is adott a mindenkori szerkesztőség, 2008 óta teljesen megújított, érdekes külalakkal jelenünk meg, amit a drága jó, néhai Irsai Zsoltnak és Birtalan Kölök Zsoltnak köszönhetünk. Tehát ezzel nagyon sok érdeklődőt „fogtunk”.
Lehet egy csomó negatívumot mondani, de lehet legalább annyi pozitívumot is, vagy talán még többet is, ugyanis a Látó belső berkeiről azt mondanám, hogy óriási a sorban állás és rengeteg közül lehet válogatni, nincs olyan, hogy kézirat miatt fennakadna a megjelenés, mert nincs kézirat vagy mert nem küldenek, tehát ilyesmi nincs, rengeteg van, amiből lehet válogatni, ami jó a szerkesztőség szempontjából, mert elosztható, hogy minden hónapra minél érdekesebb lapszámokat találhatunk ki.
Nagy hozadékot jelentenek a Látó rendszeres író-olvasó találkozói, az úgynevezett irodalmi színpadai.
– Több helyszínen vagyunk jelen ezzel, elsősorban a Művészeti Egyetem stúdiótermében, ha sikerül, aztán a Bernády Ház nagytermében is szoktunk lenni, hála Gabi Cadariunak a bábszínházba mindig beengednek, az egy jó kis hely, nagyon meghitt, vagy a Kultúrpalota kistermében. Ezek a Látó irodalmi színpadok is lassanként húsz éve tartanak, ezek nagy dolgok nekem. Legalább akkora dolog, mint a Látó irodalmi díjak átadása, ami ’91-től tart.
Az első év olyan szempontból volt még érdekes, hogy nemcsak szépirodalomra lehetett adni díjat, akkor még létezett olyan projekt, hogy adhattunk a romániai magyar szellemi élet vagy a média kimagasló műhelyeinek, vagy újságírói életművekre, de azután a Magyar Újságírók Romániai Egyesülete vette át ezt a feladatot, illetőleg aztán nem kaptunk annyit, hogy ezt már tudjuk felvállalni.
Érdekességként mondható, hogy megjelent ez az antológia, A hibátlanság vágya, amit Szabó Róbert Csaba és Vida Gábor szerkesztett. Ebbe, mivel vannak többszörös Látó-díjasok is, mindenkitől egy szöveg került be, tehát olyanoktól, akik közöltek effektíve, és szépirodalmat közöltek a Látóban. Holott az első időben, érdemes megjegyezni, mert magából az antológiából ezek így kimaradtak, egy intézményről van szó, az első évben például díjat kapott a Balogh Edgár vezette munkacsoport, amely a Romániai Magyar Irodalmi Lexikont szerkesztette, vagy az újraindult Marosvásárhelyi Rádió kulturális adása, ezt a díjat Jászberényi Emese vette át, ő annak idején nagyon-nagyon sokat dolgozott ebben, illetve a harmadikat, a publicisztikai tevékenységért, Makkai János, a Népújság akkori főszerkesztője kapta.
Nyilvánvaló, hogy őket az antológiában nem lehett leképezni igazán, mert nem a Látóban közöltek, tehát ez lett volna a másik irányvonala a Látó-díjaknak, és ezt nekünk nem sikerült továbbvinnünk. Viszont ami sikerült, az évről évre látszik, nagyon sok felfedezett is van, díjat adunk, van széppróza, vers, esszé kategória, sőt még a kezdet kezdetén arra is gondoltunk, hogy nevesítjük ezeket a díjakat Gálfalvi Györggyel és Markó Bélával, aki még haza-hazajárt annak idején. Nagy dolog a Látó irodalmi színpada maga, hogy majdnem mindenkit vagy nagyon sok mindenkit, mindenféle műhelyt, különálló szerzőket és szerkesztőségeket is idehívtunk.
Van előre elkészített terv?
– Mindig van egy elképzelés, mindig van egy megszerkesztett terv, már volt olyan, hogy kétszer-háromszor visszatértek meghívottak, tehát tulajdonképpen azért álltunk át az utóbbi két-három évben fokozottabban arra, hogy egy-egy embert hívunk beszélgetőpartnernek, mert a műhelyeken egy kicsit most már túl vagyunk, a kiadókon, mert könyvkiadók is voltak, szintén egy kicsit túl, így külön embereket hívunk.
Namármost, ennek a látogatottsága, szerintem, meghatározó, negyven-negyvenöt ember bárhol megirigyelhető, mondjuk, még Budapesten is. Viszont azt kell mondanom, hogy egy magára valamit is és vehemens gőggel adó városban, kultúrára adó városban, mondjuk, ez nem olyan sok ... engedtessék meg, hogy bennem a nosztalgia még működjön. Előfordul, hogy néha sokan vannak, mondjuk, az Esterházy-koncerten, mert az egy koncert volt januárban Dés Lászlóval, amit a sepsiszentgyörgyi könyvtárral és az ottani magyar kulturális intézettel együtt csináltunk, de közben olyan hangokat is lehetett hallani, hogy megint Esterházy, ez miért jön ide, satöbbi. Ez megint Vásárhely.
Vásárhely nagyon sokféle, az egyik utcasarok okosabb a másiknál. Tehát mindenki mindent jobban tud, minden bizonnyal nálunk is jobban tudják, hogy milyen kell legyen egy irodalmi lap, de szerencsére ez kimondottan szépirodalmi lap, és ezt szeretném is kihangsúlyozni. És ez a szépirodalmi lap, bár lehetséges, hogy egy adott vásárhelyi, úgynevezett értelmiségi réteg nem szereti elfogadni, meg kell mondanom, egyik nevezetessége ennek a városnak.
Kovács András Ferenc (1959, Szatmárnémeti)
Költő, műfordító, szerkesztő. 1978-ban érettségizett szülővárosában, a Kölcsey Ferenc Líceumban, 1984-ben végzett a kolozsvári egyetem magyar–francia szakán. 1984–1991 között tanár Szentábrahámon, Siménfalván és Székelykeresztúron. 1990-től a Látó szépirodalmi folyóirat versrovatának szerkesztője. 1991–2002 között a marosvásárhelyi Színművészeti Egyetem dramaturgiatanára. 1997-ben a marosvásárhelyi Nemzeti Színház Tompa Miklós Társulatának igazgatója. 2008-tól a Látó főszerkesztője.
Verseket 1977-től, gyermekverseket 1981-től közöl. Elsősorban románból és franciából fordít, emellett esszéket, irodalmi tanulmányokat ír. Verseiből angol, bolgár, cseh, észt, francia, horvát, lengyel, német, olasz, orosz, román, svéd és szlovén fordítások készültek. Költészetének a mai magyar irodalomban szinte példa nélküli formagazdagságát a következetes részletességgel felépített költői maszkok, alakmások (Jack Cole, Lázáry René Sándor stb.) is erősítik.
Számos rangos irodalmi elismerés, illetve a Magyar Köztársaság Babérkoszorús Költője Díj (2006) és a Kossuth-díj (2010) kitüntetettje. (A Digitális Irodalmi Akadémia adatai nyomán)
– Hozott anyagból dolgozunk, én azt szeretném, hogy olyan korszerű, jól olvasható, szépirodalmilag jól olvasható, a kortárs irodalmi mozgásokat tükröző lap legyen, amely bármelyik vidéki, magyarországi vagy akár budapesti lappal felveszi a versenyt, és meg kell mondanom azt, amire szintén nem figyelnek Vásárhelyen, hogy a vezető szépirodalmi lapok között említik a marosvásárhelyi Látót Budapesten is, ami, azt hiszem, nagy dolog.
A főszerkesztői munka sok lemondással jár? Hátráltatja, mondjuk, a versírást, vagy arra még marad idő?
– Nagyon sok munkám maradt abba, maradt félig-meddig torzóban. Azelőtt versrovatszerkesztőként dolgoztam, most már több mint húsz éve itt vagyok, utánam jött Láng Zsolt, Vida Gábor, úgyhogy így épült, ahogy mentek el nyugdíjba, utoljára Gálfalvi György barátom. Tehát a versrovatot szerkesztettem, aztán voltam főszerkesztő-helyettes, 2008-tól én vagyok a főszerkesztő.
Nyomasztó felelősségtudattal tölt el ez a dolog, nagy boldogsággal azonban, mint gyakorló írót és rendszeresen írni szerető embert, nem tölt el, sem ma, sem holnap, sem holnapután. Ameddig a legjobb tudásom szerint tudom ezt csinálni, addig csinálom. Hátráltat, hogyne hátráltatna, főszerkesztőnek ideális esetben egy kiváló tanárembernek kellene lennie. Nem igazán hosszan elvonuló regényírónak vagy kiváltképpen nem egy alanyi költőnek.
Adminisztratíve szerencsére olyan a szerkesztőség, hogy ezt leveszi a vállamról, meg kell dicsérjem a kollegákat, és külön kiemelném Szabó Róbert Csabát is, aki mozgékony, nálam fiatalabb főszerkesztő-helyettes, ez nagyon fontos, mindent megbeszélek vele, és kétségtelen, hogy egészen más, még ha nem is teljesen más látásmódot képvisel, hanem frissebb a szeme, frissebb dolgokra hívja fel az én kiöregedő tekintetemet, a szemem figyelmét, és ez így nagyon jó.
A közelmúltban ön új kötetet tett az olvasók asztalára. Ezt mikor írta?
– Most nagyon sok minden abbamaradt, úgy jött 2008-tól az összes változás, ami azóta rám hullott, kicsit felkészületlenül talált, befejezetlen könyvek vannak. Most nem dolgozom semmin, mert leadtam egy könyvet a csíkszeredai Bookart kiadónak, amely december közepén meg is jelent. Ebben egyrészt 14 régebbi vers van, és 45 új vers is van benne. A címe Alekszej Pavlovics Asztrov hagyatéka.
Volt egy ilyen kitalációm annak idején, amikor ’94–’95-ben Alekszej Asztrov verseit Baka István barátom vigasztalására írtam, vagy vele párhuzamosan, ugyanis neki volt egy ilyen orosz alteregója, a Sztyepan Pehotnij, ami saját nevének a fordítása, Sztyepan Pehotnij testamentuma, és akkor még élt Pista, főleg a Tiszatájban közöltem ezeket, hogy érezze a kollegialitást, akkor már nagyon beteg volt.
Tehát ezt a 14 verset vettem, nem nyúltam hozzájuk, és úgy döntöttem augusztus 18-án, hogy még írok ehhez néhány verset, írok egy történetet is, nevezzük egyelőre alakmásnak, de nem alakmás, egy érdekes könyv lett. Nagyon fáradtra dolgoztam magam, ez az igazság, de augusztus 18-tól december 8-ig sikerült befejeznem.
Antal Erika, Új Magyar Szó (Bukarest)

2011. október 6.

Múzsa az ezrediken
– e címmel szervezett lapunk munkaközössége hangulatos, nívós irodalmi estet kedd délután a Bernády Házban. Múzsa az ezrediken – ezredik számához érkezett a Népújság irodalmi-művészeti melléklete: ez alkalomból az ünneplő közönség, a lap barátai telt házas publikumként vették birtokba a Baross Gábor utcai épületet, amelynek földszinti galériáiban Nagy Miklós Kund főszerkesztő és Múzsa-szerkesztő fogadta a megjelenteket, munkatársakat és vendégeket – Kovács András Ferenc, Nagy Attila, Markó Béla, Sebestyén Mihály és Bölöni Domokos meghívottakat, valamint Sebestyén Aba színművészt, aki méltó kezdésként Demény Péternek a Múzsához írott versét olvasta fel. Ezt Nagy Miklós Kund egy játékos limerickje követte, majd rövid beszélgetés vette kezdetét a megjelent írókkal, költőkkel.
Nagy Attila elárulta, nemrég fejezte be új verseskötetét. – Ez a kilencedik kötetem, szerkesztőként KAF szenvedte meg. A Kriterion fogja kiadni és lesznek benne részletek a készülő, Csillagköz című, versekből álló "regényből", amelyben a gyerekkoromtól a katonaságig telő éveket, a régi Vásárhelyt mesélem el – mondta a költő, majd a Csillagköz egyik versét, valamint az új kötetben megjelenő, John Donne-sorokra írt költeményei közül párat olvasott fel.
Sebestyén Mihály olyan szöveget hozott, amely korábban jelent meg a Múzsában, Kolbászverés című, vitrioltól sem mentes novellája kellőképpen felvidította a jelenlevőket, akiknek Markó Béla árulta el: egy pillanatig sem volt hűtlen a költészethez, csak ennek éppen nem volt látszata. – Egyszer már a politikát választottam, ezért jobban érzem magam itt, szépírók, irodalomkedvelők társaságában. Ami a választott, kötött formát illeti: vannak nagy elődeim, mint például KAF. Ő nem hagyta abba a költészetet, így az elődömmé vált. Amúgy 1980 körül történt az a furcsaság, hogy avantgárdot, szabadverset művelő poétaként porosnak tűnő formákat kezdtem használni. Ezeket kellett most is elővennem. Nagy kihívás, hiszen egy adott feltételrendszerben kell szabadnak lenni – hallottuk Markó Bélától, aki a De ki élte túl? című, a költészethez való visszatérésként jellemzett versét, illetve pár haikuját olvasta fel.
Bölöni Domokosról, aki maga is Múzsa-szerkesztő, egyrészt megtudtuk, hogy hajnali internetező, másrészt megállapíthattuk, hogy humora továbbra is töretlen: A tyúkcenzor látogatása című írása korábban jelent meg, de a tegnapi lapszámban is olvasható, már kezdő sora is – "Egyik hervadás jön a másik után, mint szeptemberben a tanítók." – leplezetlen felröhejt váltott ki a szépszámú hallgatóságból. A Múzsa hagyományaihoz híven, emlékezvén a régi nagyokra, Sebestyén Aba idézte meg a helikoni, a két világháború közötti, illetve egykoron kortárs alkotók alakját: Székely János és Tavaszy Sándor verseit, valamint Wass Albert Marosvécs című írását olvasta fel, utóbbit az író 1992-ben küldte a Múzsának. Végül Kovács András Ferenc szólt, a költő, aki talán a legtöbb verset küldte a Múzsának. Ő az ezredik számban megjelent, Naked Soul című versét, valamint Lázáry René Sándor három, a húszas években írott költeményét olvasta fel.
A svédasztalos agapé és koccintás előtt pedig Szabó Árpád, a Maros Megyei Tanács alelnöke a tanács nevében egy oklevelet adott át a Népújságnak és egyet a Múzsa kiötlőjének. Hűségpezsgőt kapott továbbá az "ezredes úr", azaz Nagy Miklós Kund és "századosa", Bölöni Domokos, aki majdnem százszor szerkesztette a mellékletet az elmúlt évek, évtizedek során.
Nb.
Népújság (Marosvásárhely)

2015. augusztus 31.

Amikor Marosvásárhely volt a világ
Hazatérők nagy ünnepe
Harmadszorra hozta haza a Forgatag a világ különböző tájain élő marosvásárhelyieket. Az augusztus 29-ére, szombatraidőzített együttlét első délelőtti helyszíne a Bolyai líceum udvarán nyílt Nosztalgia kávéház volt, délután pedig a Kultúrpalotában bemutatott gálaműsor nagyérdeműjeként tölthettek el emlékezetes órákat a Bernády városát otthonuknak érzők.
Tíz órakor már több mint százan haladtak át a líceum udvarán felállított, korhűen díszített kapun, amely, akárcsak a vendégeket fogadó önkéntesek öltözete, a közelgő időutazáshoz teremtett hangulatot, feledtetve az első kellemetlen benyomást, amelyet a tanintézet bejáratától nem messze dübörgő munkagépek okoztak. Amint azt a délutáni gálán Kirsch Attila főszervező, az Öregdiákok Baráti Körének elnöke meg is jegyezte, az útjavítást kimondottan a kávéházi program idejére tervezhette be a polgármesteri hivatal, a gépek munkája ugyanis pontosan addig tartott, ameddig a műsor.
A délelőtti hőségben pillanatokon belül "elkeltek" a kávéház napernyővel védett asztalai, de mivel nem minden asztalhoz jutott ernyő, a világtalálkozó több résztvevője tarthatott attól, hogy nehezen bírja ki az előtte álló két órát. A szervezők természetesen igyekeztek ezt megoldani, és árnyékosabb helyekre kísérték a vendégeket, a gond csak az volt, hogy a színpadtól távolabb – bizonyára hosszú idő után találkozott – ismerősök, barátok beszélgetőcsoportjai alakultak ki, így nem mindenhol lehetett zavartalanul élvezni az egyébként rendkívül színvonalas, szórakoztató produkciókat.
Mielőtt a szellemi és földi jót – a múlt század eleji Marosvásárhelyt megidéző dallamok, arcok, tárgyak mellé aprósüteményt és később feketekávét is – kínáló kávéház megnyílt volna, Kirsch Attila üdvözölte a jelenlevőket. Száz főre számítottak, de most már pótasztalokra is szükség van – jegyezte meg a főszervező, majd a korábbi két év világtalálkozóját idézte fel, végül pedig átadta a szót B. Fülöp Erzsébetnek, a múlt és jelen találkozására épülő műsor rendezőjének, aki színművész társaival, Ördög Miklós Leventével és Galló Ernővel varázsolta elő a száz évvel ezelőtti világot.
Múlt századi Thália-varázs
A Nosztalgia kávéház vendégei 1920-ban, a Király Ernő-estek publikumának soraiban találták magukat, a szenzációként bekonferált, Amerikából érkező színész – akit Galló Ernő alakított – partnerével, Bársony Rózsival egy Mágnás Miska-jelenettel mulattatta az egybegyűlteket. Már az első percekben kiderült, hogy a műsort a kor könnyed derűje és eleganciája mellett az idősíkok közötti csapongásból, illetve elszólásokból és bakikból eredő egészséges humor hatja át. A beígért Király Ernő-kritika helyett például egy háromgyermekes anyáról szóló írást hallhattunk a korabeli színházi lapból, az ünnepelt színész pedig arról mesélt, hogy cipésze egyszer megkérdezte: miért kell annyit próbálni, nem megy? Szintén a jókedvet szolgálta egy hajdani – szintén Galló Ernő alakította – akrobataművész performansza, aki egy keréken mutatta be, hogy hogyan sétáltak egy évszázaddal ezelőtt a vásárhelyi korzón.
Női szívek ismerője
"Volt egyszer, 1864-től 1938-ig egy gyógyszerész, jogász, városépítő, (…) a női szívek ismerője, egy igazi snájdig férfi" – vezette fel az egyik leginkább várt jelenetet B. Fülöp Erzsébet, miközben fekete öltönyben, cilinderben máris színre lépett Bernády György. Ördög Miklós Levente minden gesztusában hiteles Bernády volt. A hajdani polgármester nagyvonalúságát, nők iránti hódolatát, humorát felidéző vidám pillanatok után az irodalmat kedvelő, Petőfit szavaló, nótára gyújtó férfiú is megmutatkozott, majd újra a humoré lett a főszerep, a Bernády rejtélyes nőügyeiről kíváncsiskodó titkárnő ugyanis azt az ígéretet kapta kenyéradójától, hogy a titokról a fátyol majd a negyedik világtalálkozón lebben fel. A városépítő polgármester alakjának megidézése végkicsengésében azonban Bernádyhoz méltón ünnepélyes volt, az egybegyűltek a Nyílt levélből hallhattak egy gondolatot: "Egész életemen át egyetlen vágyam, egyetlen célom volt, hasznára lenni a köznek, hasznára lenni fajomnak".
Ükanyák csészéi, dédanyák emlékfüzete
A kávéházi együttlétet, múlt és jelen egybefonódását a közönség folyamatos megszólítása, bevonása tette igazibbá. B. Fülöp Erzsébet mikronfon-jával az asztalok között sétált, és század eleji reklámszövegek, régi marosvásárhelyi cégek, üzletek, szórakozóhelyek felidézésére kérte, majd az igazi férfi jellemzőiről faggatta az egybegyűlteket, illetve azt is megtudakolta, hogy járt-e valaki közülük fürödni a Ritzbe. Előadók és publikum közeledését a tárgybörze tette teljessé. Amint azt a szervezők korábban meghirdették, az együttlétre régi kávéházi tárgyakat lehetett hozni, és a három színművész által megformált alakok alkotta zsűri értékelte a régiségekkel megterített asztalokat. A versenyre hárman neveztek be, Szőcs Boróka az üknagyszüleitől maradt kávéscsészéket tette közszemlére, Szabó Judit az egykori fizetésképtelen írók, költők elmaradhatatlan kávéházi kellékeit, tollat, papírt, melléje pipát, magyar kártyát és régi pálinkáspoharakat sorakoztatott fel, a legfiatalabb versenyző, Kiss Bora pedig egy 1800-as évekből származó Bibliával, illetve a déd- és nagymamája emlékfüzeteivel érkezett. A zsűri tetszését az ő asztala nyerte el leginkább, de a virágcsokor mindhárom versenyzőt megillette.
A Nosztalgia kávéház kínálta időutazás a jelenben ért véget, erről a bolyais diákok tavasszal alakult együttese, az Illusion gondoskodott. Miután a kávéház bezárt, az érdeklődők Buksa Éva Mária tanárnő vezetésével az iskolamúzeumba látogathattak el.
"Őrzői vagyunk egymásnak"
A találkozó délután a Kultúrpalotában folytatódott. A telt házas közönség egyértelműen igazolta a műsorvezetői szerepet betöltő színművész házaspár, Nagy István és Fodor Piroska üzenetét: "A világot ma Marosvásárhely jelenti". A találkozó első perceiben a délelőtti élmények felidézése után Kirsch Attila üdvözölte az idei Forgatag Bajáról érkezett díszvendégeit, a testvérvárosok, Zalaegerszeg és Kecskemét küldöttségét, Magyarország csíkszeredai konzulátusának képviselőjét, illetve az egyházak és a média képviselőit.
– Ma harmadszor adjuk a nagyvilág tudtára, hogy a marosvásárhelyiekben van erő és akarat, éljenek akár itthon vagy a nagyvilágban, a közösségépítés és erősítés szándékával képesek egymásért cselekedni. (…) Valahol otthon kell lennünk a világban, földrajzi és lelkivilágunkban. Bárhogy alakul sorsunk, felelősségünk mindig nagy marad, mert őrzői vagyunk egymásnak, mindenkinek, akivel találkozunk, és akit a Gondviselés ránk bízott, akár marosvásárhelyi, akár nem – mondta a rendezvény főszervezője, aki a továbbiakban az átlagban 25 év körüli lelkes szervezőcsapatról szólt, majd így zárta gondolatait:
– Kívánom Önöknek, éljék meg a világtalálkozó során a pillanat örömét (…), az értékmegőrző és értékteremtő marosvásárhelyiség erejét. Viszlát 2016-ban. A mi itthonunk és otthonunk Marosvásárhely.
Fercsák Róbert bajai polgármester üdvözletét Csubákné Besesek Andrea, a város alpolgármestere tolmácsolta.
– Ahol baráti szálak futnak össze, ott az egész világ szülőföldnek látszik – mondta egyebek mellett a köszöntő sorok felolvasása után az alpolgármester. Dr. Zsigmond Barna Pál csíkszeredai főkonzul üzenetét dr. Csige Sándor Zoltán vezető konzul adta át. "Marosvásárhely minden magyar számára fontos, és annak is kell maradnia" – hangzott el a főkonzuli levél felolvasásakor.
Együtt, a csitári hegyek alatt…
A köszöntők után kezdődhetett is a mintegy két és fél órás, műfajokban gazdag műsor, amelyet Sebestyén Aba állított színpadra. A Bekecs néptáncegyüttes kalotaszegi, majd Maros menti táncokkal gyönyörködtette a nagyérdeműt, Ritziu Ilka Krisztina népdalokat énekelt. "Kinek nincs kedve itt lakni, menjen mennyországba lakni", szárnyalt fel hangján a sokat tudó, népi lélek. A marosvásárhelyi születésű Grossmann Péter zongoraművész a klasszikus zene és a költészet egybefonódásának élményét nyújtotta. Kilyén Ilka Lázáry René Sándor-verset adott elő, majd a "vásárhelyivé lett" kategória két fiatal képviselője, a musicalbetétdalokat előadó Kiliti Krisztián és Illés Alexa művészetis diákok uralták a színpadot. A bajai Liszt Ferenc ami Rézfúvós Kvintett Bartók-műveket szólaltatott meg, majd a negyedórás szünet után legfiatalabb fellépőként az Illusion bolyais diákegyüttes lépett színpadra. A tehetséges fiatalokat a Tiberius vonósnégyes követte, majd Ördög Miklós Levente és Szabadi Nóra kabaréjelenetekkel és kuplékkal szórakoztatta a nagyérdeműt. A gálaműsor utolsó fellépői Boros Emese és zenésztársai, a zongorán játszó Fülöp Csongor, illetve a trombitán kísérő Puja Barna voltak. Négy népdalfeldolgozást hallhatott a publikum, az utolsó A csitári hegyek alatt kezdetű dal volt, amelyet az együttlét utolsó előtti perceiben felállva énekelt a világtalálkozó minden résztvevője. Az "énekpróba" után a műsor valamennyi előadója színre lépett, hogy közönségével együtt énekelhesse el a székely, majd a magyar himnuszt.
Nagy Székely Ildikó
Népújság (Marosvásárhely)

2015. október 31.

Kovács András Ferenc: „A költészet a gyenge percek és a sérülékeny emberek nagy erőssége”
Az ihlet meglátogatja a verset író embereket, empátia és fantázia van benne.
Az agy, az elme érzése, teremtő állapot: próza esetében lehet egyetlen mondat, amelyből a történet kiindul, versben egy szó, de akár egy álom is, amelyből az ember hirtelen felébred, és gyorsan „levakarja egy papírlapra”. Olyasmi is megtörténhet, hogy valaki arra ébred: „vers van”; nem a levegőben, hanem például a torkát szorongatja, az a két pillanat, két perc, két strófa sok mindent meghatározhat a folytatásra nézve. Erről is beszélt Kovács András Ferenc költő, a Látó folyóirat főszerkesztője csütörtökön este a kolozsvári Bulgakovban, az Erdélyi Magyar Írók Ligája és a kávézó közös szervezésében zajló Álljunk meg egy szóra sorozat keretében. Stílusosan vezette fel az eseményt a házigazda, László Noémi: „velem együtt legalább tízen vagyunk az asztal körül, Alekszej Pavlovics Asztrov, Lázáry René Sándor, Jack Cole, Quintus Aemilius Fabullus, Friedrich von Aachen, José Faustino Quijano (...) és Kovács András Ferenc”. Következetes részletességgel felépített költői maszkjai, alteregói közül Alekszej Pavlovics Asztrovval indított a vendég, első felolvasásával a kávézó névadóját is köszöntötte, majd további izgalmas világokba invitálta a közönséget – „püspökkenyeret majszoló rágdiósok és betyáregerek kalandjainak” is részese lehetett a szép számú hallgatóság.
Szóba került a beszélgetés során, hogy az ihlet mellett mesterségbeli része is van a versírásnak, a folyamathoz „munka, munka és gyalulás is” hozzá tartozik. – Erről nagyon sokat mondott el és hallgatott el a nagyon fiatal Weöres Sándor is, amikor megírta A vers születését: mert időnként hirtelen jön, máskor az ember évtizedekig hordozza magában, és van olyan vers, amit nagyon komolyan kell gyalulni– hangsúlyozta. Hogy ki a költő? Egyesek például nem is tudják magukról, hogy azok, ugyanakkor pedig a prózaírók között is nagyon sok költő fellelhető. „Akár azok is elmondhatják magukról, hogy költők, akik a blogjukon közölték 3-4 versüket, bizonyára még nem gondolkodtak el azon, hogy voltaképpen mit is takar ez a megnevezés...” Amúgy meg minden kamasz költő, elvégre a szerelembe esés összefügg a poétikával – „ezen általában túlesnek az emberek, mások nem gyógyulnak ki belőle, és olyan is van, aki belehal ebbe; abból lesz a költő”, jegyezte meg.
A régi magyar irodalmat már egyetemista korában nagyon szerette, persze nem csak ezt, de „főként itt lehetett úgy kutakodni, hogy az ember érdekes dolgokat találjon magának, hogy később legyen ihlet vagy vers, vagy, hogy jól menjen a gyalulás; a magyar felvilágosodással együtt ez egy nagyon szép kitárulkozó világ volt”, fűzte hozzá. Első kötetének megjelenéséről is mesélt a szerző: a Tengerész Henrik intelmei 1983-ban, 24 éves korában látott napvilágot a Kriterion Forrás sorozatában. Egyfajta útlevélnek, bónusznak számított akkoriban, hogy valakinek kötete jelent meg, a kéziratok mennyisége és a cenzúra miatt sem ment könnyen az ilyesmi. – Érdekes módon már egész fiatalon is lehetett első verseskötetet kiadni Romániában, szemben például Magyarországgal, és nagy példányszámban jelentek meg, fogytak el, és elég szépen fizettek is értük – magyarázta Kovács András Ferenc.
FERENCZ ZSOLT
Szabadság (Kolozsvár)

2015. november 2.

Alteregókban „rejtőzködő” költő
Felsorolni is sok, hány költő a vendégünk ma este: Lázáry René Sándor, Alekszej Pavlovics Asztrov, Jack Cole, Kavafisz, Qintus Aemilius Fabullus és a többiek – említett meg néhányat Kovács András Ferenc marosvásárhelyi költő alteregói közül László Noémi az Álljunk meg egy szóra című kolozsvári beszélgető-sorozat legutóbbi alkalmán.
A meghívott, aki egyben a Látó folyóirat főszerkesztője is, „le is tette a névjegykártyáját” a Bulgakov Irodalmi Kávéházban – ahol először lépett fel –, és legutóbbi alteregója, Alekszej Pavlovics Asztrov versei közül felolvasott kettőt, amelyekben Bulgakov is említésre kerül.
László Noémi kérdésére a meghívott elmondta: az amatőr versblogok, a pillanatnyi hírnév világában is élnek még költők, bár ő nem szívesen mutatkozik be költőként, inkább szerkesztőnek mondja magát. „Réz Pál (irodalomtörténész, az egykori Holmi folyóirat főszerkesztője – a szerk.) szokta mondani, hogy van, ami költészet, és van, ami nem az – de ő ezt a költészeten belül érti” – tette hozzá KAF.
Az elme érzései
László Noémi felvetette, hogy egyes kortársak felfogásában nem létezik ihlet, ők „csak dolgoznak a szövegen”. Kovács András Ferenc megjegyezte, hogy ez úgy hangzik, mint az asztalosmesterség, bár valóban nehéz megfogalmazni, mi is az ihlet. Szerinte a 20. századi irodalom valamiféle szégyenérzetből elveti a 19. században használt fellengzős ihletet, legalábbis nem beszél róla.
„Nem tudom, mi az ihlet, ha kérdezik, viszont ha nem kérdezik, lehet, hogy tudom. Empátia kell hozzá, az elme érzései. Egyfajta teremtő állapotról van szó – fogalmazott a költő, és a szintén költő beszélgetőtársával abban is egyet értettek, hogy nemcsak a művészeknek, de kutatóknak, feltalálóknak is vannak ihletett percei, amelyek az igazi áttörésekhez kellenek.
Szóba került, hogy a meghívott 1984-ben diplomázott, diplomamunkáját a manierizmus irodalmából írta, és bár szívesen maradt volna a kolozsvári egyetemen, ezt akkor nem lehetett. Elhangzott, hogy a régi korokban a költészet és a zene még együtt működött, a középkor magyar irodalmában igen jártas KAF maga is írt régebben meghatározott dallamokra verseket.
Első kötete 24 éves korában jelent meg Tengerész Henrik intelmei címmel 1983-ban, „egy nagyon sötét korszakban”. A Kriterion Forrás-sorozata azonban meglátása szerint nagyon jó lehetőség volt az akkoriban indulóknak, hiszen magyarországi kollégái között akadt, akinek jóval többet kellett várnia első kötete megjelenésére. A debütkötetek ráadásul akkoriban még nagy példányszámban jelentek meg, és szép honorárium járt értük, KAF-nak például a postán el sem hitték, hogy valóban enynyi pénzre jogosult, amikor ki akarta venni a könyvért járó honoráriumot, Cs. Gyimesi Éva segítségét kellett kérnie.
László Noémi kérdésére KAF azt is elmondta, hogy bár a költészet nem tekinthető civil foglalkozásnak, hiszen emellett mindenki eljár – nem dolgozni – pénzt keresni, mégsem egy félretehető dolog, legfeljebb ideig-óráig. Ha ihletett állapotban van, a költő feje úgyis a versen kattog, akkor is ha (látszólag) mást csinál. „A költészet a gyenge percek és a sérülékeny emberek nagy erőssége. A költészet hatalom, a hatalom nem költészet” – tette hozzá KAF.
Adyra hallgattak utoljára
A vásárhelyi költő, aki több versével is jelen van az Édes hazám című, közéleti verseket összegyűjtő 2012-es antológiában, kiemelte, a magyar lírában mindig is jelentős volt a közéletiség, bár az utolsó magyar költő szerinte, akinek még volt szava, akire hallgattak ilyen téren, az Ady volt. „A költészet maga nem változtatja meg a problémát, amiről esetleg beszél, de általa hangsúlyosabban vannak jelen a köztudatban ezek a gondok, így közvetve hozzájárul ahhoz, hogy később mégis megoldódjanak” – fejtegette álláspontját a meghívott.
KAF – aki egyébként nem szereti, ha KAF-ként emlegetik, ezt ugyanolyan közhelynek tekinti, mint amikor azt mondják róla, hogy „rejtőzködő költő” – jelenleg gyerekverseken dolgozik. A versek még az év végén megjelennek a Magvető Kiadónál két kötetben, Minden egér a világon, illetve Égi és földi egerek címmel. Ezek tulajdonképpen gyerekversek – fogalmazott a szerző, de azért a felolvasott ízelítőből kiderült, hogy a felnőttek is bőven találnak benne csemegét, hiszen a dallamos szövegeket bőségesen átszövik a rejtett történelmi utalások, sőt a kortárs politikai és közéleti szereplőkre is vaskos utalások tétetnek.
Az Álljunk meg egy szóra következő vendége a tervek szerint Bartis Attila író lesz.
Varga László
Krónika (Kolozsvár)

2017. április 1.

Főszerepben Kovács András Ferenc
Költő és költészet a színházban? Mi sem természetesebb, bár ha színházról beszélünk, nem feltétlenül a lírára gondolunk. Ezúttal viszont bármennyire színes, változatos és mozgalmasan játékos volt is a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház kétnaposra nyúlt világnapi eseménysora, annak valódi rangját, súlyát egy poéta, Kovács András Ferenc adta meg. KAF-ra főszerepet osztottak a szervezők, többes szerepet. Teátrumi verseiről irodalmi szimpóziumon értekeztek, interjúban faggatták a nagy nyilvánosság előtt, majd kivételes színészi erőpróbának is beillő egyéni előadóestjén bizonyíthatta, hogy verseinek ő maga a legértőbb, legihletettebb tolmácsolója. A szélesebb közönséget megcélzó rendezvények között ez a több epizódra tagolt, késő estébe nyúló, lírai központú kistermi délután mély benyomást keltve tárta fel Thália és a költészet múzsáinak szoros kapcsolatát.
A szerepköltészet mindig izgatta a kritikusokat, a jelek szerint a legifjabbak is így vannak vele. Kovács András Ferenc eddigi életművét, pontosabban a KAF-féle „poétika és gondolkodásmód szerepjátszó és emlékezettechnikai alakzatainak vizsgálatát” a Fiatal Írók Szövetsége, illetve ennek az írói tömörülésnek néhány olyan magyarországi képviselője is felvállalta, akik közül Mészáros Márton, Pataki Viktor és Porczió Veronika be is mutatta dolgozatát a Korpa Tamás vezette Ophelio Barbaro búcsúzik című, március 27-i szimpóziumon. Nem könnyű, ha a közönség csak a fülére alapozva próbál figyelemmel követni három nagy igényű, szakértelemmel és szakmai nyelvezettel felvértezett tudományos értekezést, de az irodalomtörténészek elemzése KAF költői alteregóiról, Caius Licinius Calvus, Jack Cole, Kavafis, Alekszej Pavlovics Asztrov, Lázáry René Sándor és a többiek helyéről, szerepéről olvasva is érdekesnek bizonyult. Mintegy három és fél évtized gazdag lírai termését vizsgálták meg a fiatal irodalomtörténészek az első kötettől, a Tengerész Henrik intelmeitől a legfrissebb sokadikig, meggyőző volt az eszmefuttatásuk. A rejtőzködő lírikus önvallomása, amely ez alkalommal a jóval fiatalabb költő, kritikus, szerkesztő Korpa Tamással folytatott beszélgetésből kerekedett ki, már oldottabban tükrözte KAF költői alapállását, színházi vonzatait.
A Theatrum Mundi verscímet költői estjének is kölcsönző százperces összeállítás pedig már teljes pompájában, sokszínűségében, többhúrúságában megcsillogtatta azt a szépséget, amit a világ színpadszerűsége s az emberi színjáték, az örök komédia meg tragédia Kovács András Ferenc lírai megjelenítésében felmutat. Az előadóest már többfelé magával ragadta a hallgatóságot, a költő is szuggesztíven gazdagította versei lehetséges olvasatainak bőséges halmazát.
NAGY MIKLÓS KUND / Népújság (Marosvásárhely)



lapozás: 1-9




(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2020
Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék