udvardy frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1990-2006
 

találatszám: 20 találat lapozás: 1-20

Névmutató: Lövith Egon

2002. november 18.

Nov. 17-én vehette át Kolozsváron a Romániai Zsidó Hitközségek Szövetsége nagydíját Lövith Egon szobrászművész. Az elismerés a neves kolozsvári alkotó rendkívül sokoldalú tevékenységének szól. A szobrász, keramikus, grafikus és festő Lövith Egon valamennyi műfajban maradandót alkotott. Erre utalt Goldner Gábor egyetemi tanár, a Kolozsvári Zsidó Hitközség elnöke. /Németh Júlia: Kitüntették Lövith Egon szobrászművészt. A díjat életműve elismeréseképpen kapta. = Szabadság (Kolozsvár), nov. 18./

2004. november 12.

A sokoldalú szobrász Lövith Egon nov. 10-én grafikusként mutatkozott be Kolozsváron, a főtéri Kisgalériában. Kisgrafikákkal, amelyeket bagatelleknek nevez. /Németh Júlia: Bagatelles. Lövith Egon kisgrafikái a Kisgalériában. = Szabadság (Kolozsvár), nov. 12./

2004. december 18.

Megjelent Németh Júlia Lövith Egon /Mentor Könyvkiadó, Marosvásárhely/ című monográfiája. A kötetet dec. 23-án Kolozsváron, a Gy. Szabó Béla Galériában a kiadó igazgatója, Káli Király István és a kötet szerkesztője, Jánosházy György mutatja be. A könyvet a szerző és a művész, Lövith Egon dedikálja. /Lövith Egon-monográfia. = Szabadság (Kolozsvár), dec. 18./

2004. december 21.

Megjelent Németh Júlia Lövith Egon /Mentor, Marosvásárhely/ című kötete a Művészeti Monográfiák sorozatban a szobrászművészről. A művész különösen sérelmesnek tartotta, hogy annak idején, amikor parasztszobrait bemutatta, közölték vele, hogy ezt egy többségi nemzethez tartozó szobrásznak kell elkészítenie. /Monográfia Lövith Egonról. = Szabadság (Kolozsvár), dec. 21./

2005. április 9.

Minority Report néven nyílt kiállítás Kolozsváron a Quo Vadis kávéházban. A tárlat kitűnő alkalmat szolgáltatott a multikulturalitással kapcsolatos gondolatok megvitatására. A meghívott kiállítók a magyar, a német, a zsidó, és az örmény kisebbséget képviselik: Gally Katalin, Carol Nebert, Lövith Egon, Azaduhi Varduca Horenian és Eli Salamon. A csöppnyi kamara-kiállításhoz a művészek egy-két festménnyel, vagy grafikával járultak hozzá. /(németh): Kultúráról munkaruhában. Quo Vadis – az együtt gondolkodók kávéháza. = Szabadság (Kolozsvár), ápr. 9./

2005. április 16.

Lövith Egon szobrászművészről jelent meg monográfia és album /Németh Júlia: Lövith Egon, Mentor Könyvkiadó, Marosvásárhely, 2004/ helyére teszi a dolgokat. Bemutatja a sokoldalú művész pályáját, értékeivel együtt. Németh Júlia végigköveti a művészsorsot a család egy évtizednyi mexikói letelepedésétől, majd hazatérésétől kezdve a dachaui haláltáborig, és az újrakezdések háború utáni korszakát. Lövith több mint harmincöt éven át volt a kolozsvári főiskola tanára. A szobrászaton kívül Lövith Egont más műfajok is foglalkoztatták: a kerámia, a rajz, az olaj- és pasztellfestészet. /Murádin Jenő: Lövith Egon formateremtő műhelye. = Szabadság (Kolozsvár), ápr. 16./

2005. május 12.

A 82 évesen is dolgozó Lövith Egon kolozsvári művész, a főiskola nyugalmazott tanszékvezető tanára, a sokoldalú művész – szobrász, festő, grafikus és keramikus – festményeiből nyílik kiállítás május 14-én Kolozsváron a Korunk Galériában. Kántor Lajos ismerteti Németh Júlia Lövith Egonról írt monográfiáját. Kányádi Sándor Erdélyi jiddis népköltészet című kötetéből Hatházi András színművész olvas fel. /Lövith-kiállítás a Korunk Galériában. = Szabadság (Kolozsvár), máj. 12./

2005. május 16.

Május 14-én Kolozsváron, a Korunk Galériában Lövith Egon festményeiből és grafikáiból nyílt kiállítás. Németh Júlia műkritikus ismertette a nyolcvankét éves mester életét, művészi pályáját. Lövith Egon megjárta a koncentrációs tábort, ennek ellenére a mai napig megőrizte munkakedvét, pozitív életszemléletét. Kántor Lajos szólt a Mentor Kiadó által néhány hónapja Németh Júlia tollából megjelentetett Lövith Egon-monográfiáról. /Ö. I. B.: Lövith Egon tárlata a Korunknál. = Szabadság (Kolozsvár), máj. 16./

2006. január 21.

Kolozsváron, a Művészeti Múzeumban, a Bánffy-palotában az önzetlen adakozóknak állít emléket a mostani kiállítás, a kortárs művészek, vagy a már elhunyt alkotók családtagjainak adományaiból összegyűlt anyag látható. Többek között Mohy Sándor, Gy. Szabó Béla, Vetró Artúr, Incze Ferenc, Lövith Egon, Kőmíves Andor, Balázs Imre, Fodor Nagy Éva, Feleki István festményei, továbbá a modern szobrászat temesvári kiválóságának, Jecza Péternek „térdre borult” bronzkockái. /Németh Júlia: Kiállítás a Művészeti Múzeumban. = Szabadság (Kolozsvár), jan. 21./

2006. május 19.

Lövith Egon nevezetes, Kolozsváron is bemutatott Holokauszt-sorozatából nyílt kiállítás május 18-án a németországi Dachauban. Az immár Dachau tulajdonát képező sorozat a túlélő hosszú évtizedeken keresztül érlelődött megrázó képi vallomása az átélt borzalmakról. /(n): „Én keveset mutatok és mindent elmondok”. = Szabadság (Kolozsvár), máj. 19./

2006. október 7.

Lövith Egon alkotásaiból májusban nyílt kiállítás Dachauban. Azon a helyen, amely Holokauszt sorozatának ihletforrásául szolgált. Mementóként is szolgál ez a zömében pasztellekből, de olajképekből is álló, rajzokkal kiegészített sorozat, amelyet a német állam vásárolt meg az alkotótól. Éveknek kellett eltelniük ahhoz, hogy Lövith Egon a dachaui haláltáborból kiszabadulva, immár elismert művészként és főiskolai tanárként öntötte személyes tapasztalatait művészi formába. A művészről német nyelvű igényes kiadványt adtak ki. /Németh Júlia: Lövith Egon: Keveset mutatok, és mindent elmondok. Dachau, 2006. május 19 – szeptember 30. = Szabadság (Kolozsvár), okt. 7./

2008. június 14.

Nem megdöbbenteni, nem mellbevágni akarom az embereket, én varázsolni akarok – vallja Lövith Egon, a Képzőművészeti Főiskola nyugalmazott tanszékvezető tanára, a rendkívül sokoldalú művész – szobrász, festő, grafikus, keramikus, aki május 21-én töltötte be 85. életévét. Szobrai őszinte gyönyörűséget okoznak- írta róla Németh Júlia. Sikereiért, sőt életének egy adott szakaszában, a dachaui haláltáborban puszta létéért, megmaradásáért is meg kellett küzdenie. Szobrászként az expresszionizmusban talált önmagára. /Németh Júlia: Üzenet a mából a jövőnek. = Szabadság (Kolozsvár), jún. 14./

2009. május 23.

Tárlatmegnyitóval köszöntötték 86. születésnapján Lövith Egon képzőművészt május 21-én a kolozsvári Művészeti Múzeumban (Bánffy-palota). A résztvevők ezúttal a múzeum gyűjteményében őrzött, a nagyközönség számára azonban eddig be nem mutatott Lövith-szobrokat és -rajzokat is láthatták. Lövith Egon átvészelte a dachaui lágerek világát, életének minden percét az alkotásnak szentelte. Gyémánt László, a Babes–Bolyai Tudományegyetem (BBTE) keretén belül működő Judaisztikai Intézet vezetője a születésnapi jókívánságok tolmácsolása kapcsán az intézet névadójának, a jelenleg New Yorkban élő Moshe Carmilly-Weinberger egykori kolozsvári főrabbinak a példáját említette, aki 102 évesen is jó erőben van, és várja legújabb kötetének megjelenését. /Ferencz Zsolt: Lövith Egon születésnapjára. = Szabadság (Kolozsvár), máj. 23./

2009. szeptember 2.

Nyolcvanhat éves korában, szeptembert 1-jén elhunyt Lövith Egon szobrászművész. 1923. máj. 21-én született Kolozsváron, iskoláit a gimnáziumi fokozatig Mexikóban végezte, ahol apja vasútépítő mérnök volt. A kolozsvári Képzőművészeti Főiskolán szerzett oklevelet (1953). Ugyanitt megszakítatlanul, 1985-ig a szobrászati tanszéken tanított. A kolozsvári közönség utoljára május 21-én, a művész 86. születésnapján ünnepelhette Lövith Egont a Bánffy-palotában, a kiállításon a múzeum gyűjteményében őrzött, a nagyközönség számára azonban eddig be nem mutatott Lövith-szobrokat és -rajzokat is megcsodálhatták az érdeklődők. /Elhunyt Lövith Egon szobrászművész. = Szabadság (Kolozsvár), szept. 2./

2009. szeptember 3.

Németh Júlia búcsúztatta Lövith Egon /Kolozsvár, 1923. máj. 21. – Kolozsvár, 2009. szept. 1./ szobrászművészt. Alkotásai bejárták a nagyvilágot Velencétől Kairóig és New-Delhiig, feltétlen híveket szerezve számára. A különleges műveltséggel rendelkező, négy nyelven, románul, magyarul, spanyolul és németül tökéletesen beszélő Lövith Egon azonban elsősorban kolozsvári volt. A nagyvilág többször is megnyílt előtte, választhatott volna új hazát, ő mégis maradt. /Németh Júlia: In memoriam Lövith Egon. = Szabadság (Kolozsvár), szept. 3./

2010. május 25.

Színvonalas szín-játékok és kompozíciós rend
Balázs Kőrössy Ibolya selyembatik kiállítása a Kolozsvár Társaság székhelyén
Balázs Kőrössy Ibolya tiszta fényű kék szeme ma is úgy ragyog mint néhány évtizeddel ezelőtt, amikor kedvesen mosolyogva hozta a gőzölgő kávét – valódi kincs volt ez annak idején – s tette elém a szoba sarkában álló, tekintélyes vendégváró asztalra. Nekem, kezdő újságírónak azonban még ennél is nagyobb kincset jelentett az a baráti fogadtatás, amelyben férjével, a közíróként is elismert Balázs Péter festőművésszel részesítettek, valahányszor felugrottam a Főtér kellős közepén lévő, tetőablakával a Szent Mihály-templom tornyára néző, műtermül is szolgáló lakásukba. A sajátos perspektívában felkínálkozó téma megannyi festményről köszön vissza napjainkban is, a vendégváró asztal lakóival együtt azonban már máshova költözött. A ház ura immár odaföntről szemléli otthona alakváltozásait s benne festményeinek állandó tárlatát, a ház asszonya, Balázs Kőrössy Ibolya textilművész pedig kiállítóként a napokban tért vissza jelenleg a Kolozsvár Társaság székhelyéül szolgáló egykori lakásába. Selyembatik tárlatát Kántor Lajos, a Kolozsvár Társaság elnöke nyitotta meg és nyilatkozott elismerőleg az egykori főiskolai tanár és jeles művész munkásságáról, akinek tehetségénél csupán szerénysége nagyobb.
A művésszel való találkozás és selyembatik munkáinak sajátos varázsa különleges élményt jelentett mindazoknak a barátoknak, ismerősöknek és művészetkedvelőknek, akik az ünnepélyes megnyitó alkalmával zsúfolásig megtöltötték az értékes kulturális rendezvények színhelyéül szolgáló termeket.
A textilművész nem tartozik a gyakori kiállítók közé, munkáinak népszerűsége pedig valamelyest az életmű egységének a rovására is ment. Hiszen az évek folyamán a legtöbb kendő, faliszőnyeg, eredeti tervezésű és mintázatú ruha gazdára talált, örömöt szerezve tulajdonosának. Ilyenformán a most kiállított alkotások csupán ízelítőt képesek nyújtani egy hosszú és tartalmas művészpálya terméséből.
A múlt század ötvenes éveinek sajátos, társadalmi, politikai, gazdasági viszonyai a művészetet sem hagyták érintetlenül. A kizárólagosságra törekvő szocreál évei voltak ezek, amelyek jó néhány művészt a pálya szélére sodortak vagy teljesen elhallgattattak. Mindazonáltal az egész periódus korántsem mondható terméketlennek, hiszen nem egy remekmű keltezési időpontja esik az említett időhatárok közé. S akárcsak a művészképző főiskola jeles tanárai mint Miklóssy Gábor, Kovács Zoltán, Kádár Tibor, Abodi Nagy Béla, Kós András, Mohy Sándor, Vetro Artúr, Lövith Egon, Cs. Erdős Tibor, Szentimrei Judit és maga Balázs Péter is megtalálták az önkifejezésnek azt a módját, amely maradandóságot biztosított alkotásaiknak, tanítványaik közül pedig Feszt Lászlóhoz és Tóth Lászlóhoz mérhető nagyságok kerültek ki. Kőrössy Ibolya pályakezdése is ezekre az évekre esik. S bár a textilművészet területén is születhettek amolyan pártos-szocreálos alkotások, a technika sajátosságaiból adódóan az elvárások itt mintha kevésbé éreztették volna hatásukat. Érvényes ez a kifejezetten díszítőművészeti kategóriába sorolható batikolásra is.
A batikművészet bölcsője Indonézia, pontosabban Jáva szigete. A 20. század elejére Európában is népszerűvé vált többezer éves technika kiváló rajztudást, fölöttébb biztos kezet, művészi képzelőerőt és színérzéket igényel művelőjétől. Az anyag bizonyos részeit a művész forró viasszal lefedi, majd az egészet festékfürdőbe helyezi. A viasszal fedett részek alatt megmarad az anyag eredeti színe. Az eljárás szükség szerint többször is megismételhető, sajátos szín- és formavariációk lehetőségét teremtve meg ezáltal.
Balázs Kőrössy Ibolya kiállított munkái életművének egy csöppnyi szeletét jelentik ugyan, mégis fölöttébb beszédesek és sok mindent elárulnak alkotójuk sokoldalúságáról, művészi nyitottságáról, kísérletező kedvéről. Rendkívüli formagazdagság jellemzi a bemutatott alkotásokat. A kifejezetten dekoratív geometrikus, florális vagy zoomorf, népi ihletésű pávás motívumok találó felhasználásától az összetett, témás kompozíciókig terjed a skála. S bár ezek java része jó néhány évtizeddel ezelőtt készült tökéletesen megfelelnek napjaink korszerű követelményeinek. Azt is mondhatnám: a művész jóval megelőzte korát. A modern vonalú, leegyszerűsített mértani alakzatok szigorát a sejtelmesen suttogó, lágy színharmóniák megannyi változata enyhíti. Sajátos szín-játékok ezek, melyekkel a művész – kitűnő színérzékről téve tanúbizonyságot – oly bőkezűen ajándékoz meg. Érdekes Balázs Kőrössy Ibolya sajátos szimbólum- rendszerét is nyomon követni, melyben különleges szerepet játszik a nap és a szem motívuma. Kitűnő rajzkészségről árulkodó, optimizmust, életkedvet és szeretetet sugárzó, gyakorta játékos hangvételű faliszőnyegei az ornamens formák összetett kompozíciós rendjével is kitűnnek.
A művész egykori otthona a minőségi kultúra, egész Kolozsvár művészetkedvelőinek otthonává, a Kolozsvár Társaság székhelyévé vált. Időleges visszatérése és munkáinak néhány hetes itt tartózkodása nem véletlenül aratott megérdemelt sikert.
Németh Júlia
Szabadság (Kolozsvár)

2012. szeptember 1.

A kolozsvári zsidóság a második világháború után
A Kolozsvárról elhurcolt zsidók kis része élte csak túl a keleti front és a haláltáborok szörnyűségeit. Hazatértükkor a város a pusztulást, a nincstelenséget és a helyenként újra fellángoló antiszemitizmust jelentette számukra.
Az 1941 évi népszámlálás szerint Kolozsváron 16 763 zsidó élt. Az Észak-Erdélyben 1944. május 3-án elkezdett gettósítás során a kolozsvári téglagyárban kialakított gettóban a szamosújvári zsidósággal együtt 18 000 embert zártak össze. A deportálások május 16-án kezdődtek el és június 26-ig tartottak.
A Kolozsvárról elhurcolt zsidó munkaszolgálatosok és deportáltak kis része élte csak túl a keleti front és a haláltáborok szörnyűségeit. Viszontagságos utat jártak be, amíg újra megpillanthatták a „kincses várost”, amely a pusztulást, a nincstelenséget és a helyenként újra fellángoló antiszemitizmust jelentette számukra. A hazatérteknek meg kellett küzdeniük azzal a tudattal, hogy szeretteiket nem láthatják viszont, vagyonuk jórészt a háború martalékává vált és lakásaikban sokszor idegenek fogadták, akik nem voltak hajlandóak visszaszolgáltatni azokat eredeti tulajdonosuknak. Ilyen nehézségekkel szembenézve voltak kénytelenek új életet kezdeni egy olyan időszakban, amikor a Vörös Hadsereg árnyékában felemelkedő Román Kommunista Párt ígéretei jelentették az egyik legbiztosabb jövőképet számukra.
A szovjet csapatok bevonulásával a deportálások elől Romániába szökött, valamint Kolozsváron és környékén rejtőzködő zsidók, fokozatosan visszatértek a városba. Az elhurcolt munkaszolgálatosok nem érkeztek meg azonnal, mivel ezeknek többsége szovjet fogságba esett. Akiknek sikerült elkerülni a fogságot vagy képesek voltak megszökni onnan, visszatértek a Kolozsvárra. A visszatért zsidók a közösségük újjászervezését és intézményeik újraindítását tartották legfontosabb feladatuknak. Ennek érdekében 1944. október 20-án megalakították a kolozsvári Demokrata Zsidó Népközösséget (DZSN), melynek alakító ülésére a kolozsvári Zsidó Kórházban került sor. Ekkor körülbelül 1000 zsidó élt a városban. A szervezet elnökének Fülöp Zoltánt, míg alelnökeinek Neumann Sándort és Balkányi Miklóst választották. A szervezet legfontosabb céljai között tartotta számon: a deportálásba elhurcolt zsidók hazaszállítását, ezek szociális ellátását, jogi sérelmeinek orvoslását.
A Népközösség megalakulása után több felszólítást intézett az akkori államhatalomhoz, küldöttségeket menesztett Bukarestbe azzal a kéréssel, hogy indítsanak járműveket az elhurcoltak hazaszállítására. A korabeli dokumentumokból az derül ki, hogy ekkor a kolozsváriak még nem voltak tisztában a haláltáborok valóságával. A sajtóban a deportáltakat munkaszolgálatosokként említik, a járműveket a gyerekek és öregek segítségére szerették volna küldeni, nem tudván hogy ezek voltak a haláltáborok első áldozatai. Az új román kormány először csak szóban ígért támogatást az erdélyi zsidóságnak, később viszont, 1945. március 25-től vonatot bocsátottak a deportáltak hazaszállításán fáradozók rendelkezésére. A vonat egészen június végéig közlekedett, Ausztriából, valamint Lengyelországból segített hazaszállítani a még ott levő vagy hazafele tartó deportáltak százait.
Kolozsvárra az első deportáltak 1945 februárjában érkeztek meg.
A hazatérő túlélők egészségügyi helyzete lesújtó képet mutatott. Jellemző volt az ún. társadalmi betegségek (tuberkulózis, nemi betegségek) nagyfokú elterjedése és a deportálások alatt elszenvedett átmeneti vagy végleges egészségügyi károsodások. A zsidók általános szociális állapota elkeserítő volt. Olyan alapvető szükségleteket nem tudtak kielégíteni, mint az élelmezés, ruháztatás vagy egészségügyi ellátás. A DZSN megkezdte ezen gondok orvoslását, így 1944 novemberében a zsidó kórházban tömegszállás és népkonyha kialakítását kezdeményezte. A zsidó kórház ekkor kifosztva, megrongált állapotban szolgálta ki a Népközösséget.
A kórházat később a Népközösség a Joint (American Jewish Joint Distribution Committee) hathatós támogatásával fokozatosan állította működésbe, hogy eleget tudjon tenni eredeti feladatának. Később a kantin a Péter-Páll villába költözött, így ez az épület vált a hazatérő zsidók központjává. A zsidó fiatalokat a Református Teológia épületében szállásolták el. Miután 1946-ban a fiatalok részére fenntartott lakhely megszűnt, a „Jó Pásztor” nevű misszió tagjai fogadtak be több zsidó fiatalt. Emellett a DZSN árvagondozót és kollégiumot hozott létre a hontalan fiatalok részére.
A zsidó ifjúság körében hódítottak a nemzeti emancipációt hirdető baloldali eszmék.
Ennek legfontosabb oka, hogy a sokéves üldöztetésnek és jogfosztottságnak való kitettség tapasztalata után a szocializmus vágyálmába kerültek, de bizonyos mértékben hozzájárult a zsidó ifjak politikai tapasztalatlansága is. A zsidó ifjak június 20-án létrehozták a Demokrata Zsidó Ifjak Szervezetét (DÉZSISZ), amely célja a zsidó ifjúság egységének a megvalósítása, az ifjúság fizikai munkára nevelése, a demokrácia kialakításának támogatása valamint az ifjúság gazdasági ténykedésének színvonalának emelése volt.
A szervezet legfontosabb vezetői: Lövith Egon, Herskó Péter, Schwartz Vilmos, Löbl Emil, Havas Andor, Roth Lajkó. Más, sürgős, megoldásra váró problémák is megjelentek, amelyek közül kiemelkedett a zsidó lakások helyzete. Kolozsvár bombázását követően nagyon sokan vesztették el otthonukat, amit az állam úgy oldott meg, hogy a fedél nélkül maradt kolozsváriakat – zömében magyarokat – beköltöztette az üresen álló zsidó lakásokba.
A DZSN megkezdte az elhurcolt zsidó vagyonok összegyűjtését, és a zsidó ingatlanok számbavételét. Azon lakásokat, amelyekbe az eredeti tulajdonosok nem tértek vissza, a szervezet gondozásába vette és bérlőknek adta ki. Azonban a szervezet vezetői kijelentették, hogy nincs szándékukban elvenni a használatba vett zsidó ingóságokat vagy ingatlanokat, mert az a sovinizmus megnyilvánulása volna, amely akadályozná a demokrácia kiépítését. Helyette a Magyar Népi Szövetséggel karöltve kerestek megoldást ezekre a problémákra. A két szervezet végül is úgy határozott, hogy a magyarok tulajdonába került ingó vagy ingatlan javakért bérleti díjat kellett fizetni a DZSN-nek. Így a DZSN-en belül létrejött az Ingatlan és Bútorbizottság. Az előbbire a zsidó ingatlanok kezelésének feladata hárult, az utóbbi pedig a zsidó bútorok leltározását és összegyűjtését szervezte meg. Később az összegyűjtött bútorokat a szervezet finanszírozása végett, értékesítették.
A vészkorszakot túlélt kolozsvári zsidóság egy része a magyarokból kiábrándulva, saját zsidó identitását levetkőzve, az új kommunista társadalomban látta jövőjének kulcsát. A folyamatot elősegítette, hogy a Népközösség 1946-ra a kommunisták befolyása alá került és beintegrálódott az országos zsidó szervezetbe. Az új ideológiába vetett bizalom nem volt alaptalan, mivel a történelmi pártokkal ellentétben a Román Kommunista Párt megoldást ígért a zsidó nemzetiségi problémára. A megoldás, ami a különféle nemzeti, faji, vallási megkülönböztetések felszámolását és a teljes asszimiláció közepette a kommunista társadalomban való feloldódást jelentette, kedvező fogadtatásra talált baloldali zsidó körökben. A káderhiánnyal küszködő kommunisták pedig nem nélkülözhették azokat a jelentkezőket, akik a párt tagjai akartak lenni. Kolozsváron mind a magyarok, mind a zsidók felülreprezentáltak voltak a Kommunista Párt soraiban. 1946-ban 7919 párttag közül 581 volt zsidó, ami a párttagok 7,3%-át jelentette. Később, 1948-tól a zsidók kiábrándultak a Párt üres, beváltatlan ígértetekkel tűzdelt retorikájából és tömegesen hagyták el nemcsak a párt sorait, de az országot is.
Egyes kolozsvári zsidók, a holokauszt miatt nehezteltek a magyarokra, azonban a közösség általánosságban nem érzett ellenszenvet a magyarok iránt.
A kolozsvári zsidóság a több évtizedes asszimilációs folyamat következtében erős magyar identitással rendelkezett a háború előtt. A magyar identitásukat nem tudták egyik napról a másikra levetkőzni. A tömeges elfordulás elkerüléséhez hozzájárult az a tény is, hogy a DZSN vezetői kijelentették, nem teszik felellősé az összmagyarságot a holokauszt szörnyűségeiért, azonban a bűnösök felelősségre vonását az egész közösség megkövetelte. 1946. május 22-én Kolozsvár adott otthont annak a gettópernek, amelyben 193 vádlott képviselte azokat a főbb bűnösöket, akik a helyi elrendelői és végrehajtói voltak az észak-erdélyi zsidóság tömegtragédiájának. A halálos ítéletet csak a távollevők kaptak, szám szerint 30-an. A többiek letöltendő börtönbüntetéssel néztek szembe. Mindössze hat vádlottat mentettek fel.
A hitükhöz (egyesek erősebben mások kevésbé) ragaszkodó kolozsvári zsidók, a hitközségük újjáépítését is prioritásként kezelték. A háború után megkezdték a Kolozsvár bombázásában lerombolódott neológ zsinagóga újjáépítését. Mivel a városi tanács nem tudott hozzájárulni az építési költségekhez, az építkezést magánadományok, intézmények, vállalatok és a Joint segítségével sikerült megvalósítani. A zsinagóga felavatására 1947. augusztus 31-én került sor, a szertartást egy bukaresti vendég-rabbi végezte.
A kolozsvári DZSN, az észak-erdélyi központtal közösen, következetesen fellépett a második világháború alatt zsidókat ért jogi diszkriminációk megszüntetése érdekében. Számtalan levélben megfogalmazott kérés, Bukarestbe küldött delegáció és személyes közbenjárás után, a zsidókat érintő hátrányos jogi problémák zöme megoldásra talált.
Így sikerült a szervezetnek elintézni, hogy a munkaszolgálatban eltöltött idő katonai szolgálatnak számítson, a zsidó árvákat és özvegyeket bevonják a rokkantak, árvák, hadi özvegyek állami segélyezésébe és végül a zsidó vagyonokat kivonják a CASBI (ellenséges javakat felügyelő bizottság) fennhatósága alól. A megoldott jogi problémák segítették a zsidókat az újrakezdésben. Az ügyek intézésében szerepet vállaló RKP irányában is nőtt a bizalmuk. Nem minden zsidó választotta az újrakezdés opcióját. Voltak, akik nem tudtak túllépni az átélt borzalmakon, szeretteik elvesztésén és végül – kisebb számban – az öngyilkosságot vagy a kivándorlást választották. Közvetlenül a háború után az emigrációra a magyar határon keresztül nyílt lehetőség, ott eldönthették, hogy a nyugati országok valamelyikében vagy Izraelben kezdenek új életet. Ez az út 1947-től, a hatóságok fellépése miatt mindinkább bezárult.
Kolozsvárról a kezdeti szakaszban – az említett példák ellenére – nem beszélhetünk tömeges kivándorlásról, sőt a zsidó lakosság 1947-re ugrásszerűen megnőtt. Ebben az évben 6500 zsidót tartottak számon a városban. Ekkor azonban mind a kolozsvári zsidóságra, mind az ország többi zsidó közösségére nézve már a szocialista átalakítás – demagóg propaganda köntösébe bújtatott – veszélye leselkedett. Az új gazdasági és társadalmi átalakítások, amelyeket az addigra megerősödött kommunista párt marxista-leninista ideológiával átitatott politikája diktált, a zsidóság kiábrándultságát eredményezte a szocializmusból.
Transindex.ro

2013. február 20.

Az Erdélyi Művészeti Központ bemutatkozó kiállítása
A 2012 szeptemberében Sepsiszentgyörgyön, a Székely Nemzeti Múzeum igazgatójának, Vargha Mihály szobrászművésznek az elnökletével megalakult Erdélyi Művészeti Központ (EmüK) gyűjteményéből – festmények, grafikák, szobrok, textilmunkák – nyílik kiállítás február 22-én, pénteken délután 5 órakor Kolozsváron, a Minerva-házban (Jókai/Napoca utca 16.).
A 140 éves Székely Nemzeti Múzeum keretében működő Gyárfás Jenő Képtár törzsanyagából és az EmüK létrejötte óta adományként kapott műalkotásokból rendezett nagyszabású, Jakobovits Miklós emlékének szentelt, bemutatkozó tárlat betekintést nyújt a nagyon fiatal művészeti létesítmény rendkívül értékes gyűjteményébe. Az 1945 utáni Erdély jelentős képzőművészeti alkotásait felvonultató kiállításon a közönség többek között Nagy Albert, Nagy Imre, Szolnay Sándor, Mattis Teutsch János, Mohy Sándor, Kós András, Miklóssy Gábor, Andrásy Zoltán, Balázs Péter, Varga Nándor Lajos, Tóth László, Baász Imre, Gy. Szabó Béla, Plugor Sándor, Vetro Artúr, Lövith Egon, Gergely István, Benczédi Sándor, Román Viktor, Pallos Sch. Jutta, Cseh Gusztáv munkáit tekintheti meg. A központ tulajdonát képező anyag a tárlat idejére a gyűjtőktől kapott, jellegzetesen kolozsvári, Fülöp Antal Andor, Kovács Zoltán, Incze János Dés, Györkös Mányi Albert szignálta munkákkal is kiegészül. A nagy érdeklődéssel várt kiállítást – kurátora Vécsi Nagy Zoltán művészettörténész – Kántor Lajos műkritikus nyitja meg.
A rendezvény házigazdája Tibori Szabó Zoltán, a Minerva Művelődési Egyesület elnöke.
N. J.
Szabadság (Kolozsvár),

2014. november 29.

Képzőművészet és színház találkozása az Interferenciákon
Sokféle hangulat keveredik a Művészeti Múzeum legújabb kiállításán: férfiak és nők jelennek meg konkrétan vagy egyszerűen csak utalás szintjén, egyedül vagy másokkal körülvéve, ruhában vagy meztelenül; a hétköznapi emberek mellett irodalmi, színházi és vallási tekintetben fontos figurák, Don Quijote, Apolló és Daphné, vagy épp a haldokló Krisztus… Az intézmény Parti-pris programja keretében szervezett tárlat kurátora Tompa Gábor rendező, a Kolozsvári Állami Magyar Színház igazgatója, aki az Interferenciák fesztivál harmadik napján, ma délben tartott megnyitón kifejtette: szubjektív, színházi szemmel igyekezett betekintést nyújtani a múzeum gazdag, ám sokak előtt rejtett gyűjteményébe. – Laikusnak is nevezhető a válogatás, semmiféle művészettörténeti, esztétikai vagy kritikai szempontot nem kíván érvényesíteni– hangsúlyozta.
Călin Stegerean örömét fejezte ki, hogy Tompa Gábor elvállalta a kurátori szerepkört, ugyanakkor kifejtette: a folyamatosan megtekinthető kétszázegynéhány alkotás mellett több olyan festményt, szobrot, grafikát stb. is láthat a nagyközönség a Parti-pris programokon, amelyek részét képezik a múzeum 14 ezernél is több műtárgyat számláló gyűjteményének. Az idei Interferenciák Nemzetközi Színházi Fesztivál témájához illeszkedve a test történetei kerülnek előtérbe, de ugyanakkor Kolozsvár és Románia sokszínűségére is rácsodálkozhatnak az érdeklődők Andrásy Zoltán, Bardócz Lajos, Benczédi Sándor, Bene József, Gallas Nándor, Herman Lipót, Istókovits Kálmán, Korondi Jenő, Kósa-Huba Ferenc, Lotz Károly, Lövith Egon, Miklóssy Gábor, Mohy Sándor, Munkácsy Mihály, Nagy Albert, Szervátiusz Jenő, Várkonyi Károly stb. munkái révén.
Tompa Gábor, a tárlat kurátora megjegyezte: jóval nehezebb feladat előtt állt ezúttal, mintha egy darabot kellett volna színre vinnie; emellett némiképp az is nehezítette a dolgát, hogy a neves színházi szakember, esszéíró után következik a sorban, hiszen tavaly, a III. Kolozsvári Nemzetközi Találkozások keretében George Banu szervezett hasonló kiállítást. – A képzőművészekhez hasonlóan mi, színházi emberek is elsőként képileg hozzuk létre alkotásainkat. A különbség talán abban rejlik, hogy a képzőművészetektől eltérően a színháznak az emberi test egyszerre alanya és tárgya, elengedhetetlen kifejezőeszköze. A színházi előadás vagy a performansz elsősorban a jelenlétre épül, két fél, alkotó és befogadó jelenlétére – magyarázta Tompa Gábor, majd a kiállított munkák témáit sorolta: szenvedés, egészséges test, Ádám és Éva a bűnbeesésétől a kollektivizálásig, anyaság, családi élet és családban való elmagányosodás, keresztre feszítés, megváltás és újjászületés reménysége.
George Banu gratulált Tompa Gábornak a kiállításhoz, kiemelve az ilyen események érzelmi telítettségét, majd szomorúan nyugtázta, hogy ez volt az utolsó alkalom, amikor Călin Stegerean igazgatóként vett részt a szervezésben. Stegerean, akit a megyei tanács hirdette versenyvizsga után Lucian Năstasă-Kovács vált a tisztségben, boldogan nyugtázta, hogy két nagyszabású tárlattal zárulhat az ötéves időszak. Az egybegyűlteket Paul Neagu kiállítására is meghívta, amelyet holnap, november 29-én, szombaton délután 6 órakor nyitnak meg a Főtér/Piaţa Unirii 30. szám alatt. (8)
FERENCZ ZSOLT
Szabadság (Kolozsvár)

2017. november 13.

Interjú Vetró András szobrásszal
„Az alkotás több mint szenvedély”
Vetró András Temesváron született 1948. október 14-én, majd miután 1973-ban a Ion Andreescu Képzőművészeti Főiskola szobrászati szakán diplomát szerzett, Kézdivásárhelyre telepedett, ahol a mai napig alkot, emellett 40 évig a Nagy Mózes Líceum rajzosztályaiban tanított. A magyar örökség ápolásáért júliusban Ex Libris díjban részesült alkotóval műtermében beszélgettünk életpályájáról.
– Mikor dőlt el, hogy szobrász lesz?
– Vetró Artúr szobrászművész fiaként, mondhatni, kézenfekvő volt, hogy ebbe az irányba mozduljak, mégis nagyon későn döntöttem el, hogy édesapám nyomdokaiba lépek. A Brassaiba jártam reálosztályba, majd a középiskola elvégzése után kicsit komolyabban kezdtem dolgozni apám műtermében. Görög gipszfejeket mintáztam, így készültem a felvételi vizsgára, ami elsőre nem sikerült a román nyelv miatt. Az az év azonban jót tett nekem, alaposabban felkészülhettem mintázásból és rajzolásból, így következő évben bejutottam. Szerencsém volt, mert én még hat évet végeztem, nem sokkal azután négy évre szűkítették le a tanulmányokat.
– Mi volt a meghatározó a pályaválasztásában?
– Talán az, amikor láttam édesapámat dolgozni. Rájöttem, nagyon kell ismerni azt, akit megformálsz, nagyon el kell mélyülni az illető nagyság szellemi bűvkörében. A Nagyváradon álló Ady-szobor elkészítésekor például egy színész barátja a legkeményebb Ady-verseket szavalta, közben meg a halotti maszkot tartotta, így a fizikai képmásból és a szellemi szférából egyaránt inspirálódhatott, és a kettőből egy új dolog született.
– Nagyapja is készített szobrokat…
– Valóban, bár vasutas volt, titokban, magának szobrászkodott. Erre sem édesapám, sem én nem jöttünk rá. Apámnak akkor esett le az álla, amikor a fiókjából domborművek kerültek elő Ernst Barlach német expresszionista művész körszobrairól, akinek a munkáit én is nagyon kedveltem. Feltettem magamnak a kérdést, hogy vajon bennem van-e valami, és kipróbáltam magam. Akkor kezdődött az egész. Édesapám semmit nem mondott erre, azt sem, hogy „segítek neked, gyúrjad”, de azt sem, hogy „ne”. Ebből annyit értettem, hogy érdemes csinálnom. Az alkotás örömteli dolog, ugyanakkor sok vívódással, lemondással jár. Több mint szenvedély, és ő ezt csendben átadta nekem anélkül, hogy nógatott volna.
– Kik voltak a mesterei?
– Édesapám, emellett az egyetemen Lövith Egon volt a mesterem, akitől ugyancsak sokat tanultam. Bretter György filozófus és Földes László esztéta rakta le azt a szellemi alapot, amiből nagyon sokat építkeztem a későbbiekben. Az első lépéseknél a tanár hatása még nagyon érezhető, az egyéniség, a stílusjegyek később jelennek meg. Ahogy kikerültem az egyetemről, egy Kőrösi Csoma Sándor emlékére rendezett közös kiállításon vettem részt Kovásznán, ahol a szobrom a Lövith Egon munkája mellé került. A nézők meg voltak győződve, hogy mindkét alkotást ugyanaz a kéz készítette. Aztán jött Alexander Archipenko, Henry Moore, az egyiptomiak meg a görögök, és az ő formaviláguk ugyancsak rányomta a bélyegét a stílusomra.
– Hol a határ a szobrászatban?
– Felvetődhet a kérdés, hogy Auguste Rodin vagy Michelangelo tökéletes szobrai után lehet-e még valamit csinálni. Ahogy a zenében, ugyanúgy a képzőművészetben is végtelen variációs lehetőség adott. A téma örök, ám mindig lesz új megfogalmazás. A művész az általános érzelmet egyedi módon festi, rajzolja vagy mintázza meg. Míg a fényképész az adott pillanatot rögzíti, a szobrász több száz arcot rak egybe. Emiatt, ha élő modellről rajzolok, az első pillanatban nem ismer magára, ami nem csoda, hiszen az elkészült rajz nem fotószerű. Benne van a modell magatartása, belső kisugárzása. Nem naturalista ábrázolásra törekszem, a műalkotás eszmeiséggel telítődik. Emiatt a végeredmény nyilván nem egy hű másolat akkor sem, ha fotóról kell dolgoznom. Ezzel kapcsolatban hadd meséljek el egy történetet. Hétfalu rendelt tőlem egy Luther Márton-szobrot. Kezembe adtak egy festményt, amelyről dolgozzam. Ám azon egy puhány figura volt látható, míg Luther kemény ember volt, és az én dolgom ezt ábrázolni, hozzátenni. A bizottság lefotózta a szobor agyagváltozatát, közben kiöntettem a szobrot, majd hívtak telefonon, hogy az orrától lefelé módosítsam, hiszen nem hasonlít. Azt válaszoltam, egyrészt ki van öntve, másrészt meg amúgy sem változtatnék rajta, hiszen ez az én alkotói szabadságom velejárója.
– Hogy került Kézdivásárhelyre?
– Apósom sokat járt Háromszékre, hogy a Herbák cipőgyár számára faanyagot szerezzen be. Ő mondta, hogy Kézdivásárhely egy gyönyörű város, és ha egy módom lesz rá, jöjjek ide, hiszen egyetlen szobor van a településen. Ez volt az első jelzés, amely erre irányított. A második az volt, amikor egy bizottság, melynek tagjai között volt a szoborállító Sylvester Lajos és Plugor Sándor, a nagy grafikus, bejött édesapám kolozsvári műtermébe, ahonnan elkérték az Integető lány nevű szobrát Sepsiszentgyörgy számára. Akkor kérdezték meg, mennék-e én is Sepsiszentgyörgyre? Tudtam, hogy közel van Kézdivásárhelyhez, és bár akkora általánossal végeztem, hogy nagyvárosba is mehettem volna, igent mondtam. Aztán Kosztándi Jenő bácsiék megtudták, hogy szobrász érkezik, és a rajziskolában egy szobrászati katedrát létesítettek, így kerültem ide.
– Emlékszik még az itt kiállított első szobrára?
– Hogyne. A Szacsvay János utca sarkán található, kissé Henry Moore-os, égre néző, fekvő kőfigura, amelyet az 1977-es földrengés környékén készítettem. Aztán, főleg 1989 után, jöttek a többiek.
– Meséljen, kérem, a rajziskolás évekről.
– 1973-tól tanítottam négy évvel ezelőtti nyugdíjazásomig. Saját felépítésű módszert alkalmaztam, kicsi alkotókat próbáltam nevelni. Az évek során megfigyeltem, mi az, ami a gyerekeknek megy, amit könnyedén végeznek, és annak megfelelően állítottam össze a munkatervet. A hangsúly a fantázián van, az dominál, hiszen amikor alkotunk, a semmiből készítünk valamit. Minden csoportban akadtak tehetséges gyerekek, és feleségemmel együtt büszkék vagyunk azokra az egykori tanítványokra, akik alkotóművészekként befutottak. Ugyanakkor a többiek is fel tudták használni tevékenységi területeiken a rajzolási vagy plasztikai formáló készséget, amelyet a rajzosztályban tanultak. A teljesség igénye nélkül megemlítenék néhány egykori kedves tanítványt: Vargha Mihály, Illés Rudolf szobrászok, Héjja István műépítész, Máthé László festőművész, Sárosi Mátyás, Szabó Kriszta, Martini Yvette, Gábor Beáta, Fésűs Tamás, Héjja Tamás, Borcsa Imola. Azonban nem csak ők tanultak tőlem, visszahatásról is beszélhetünk, hiszen például a Szent György-szobraim sárkányát gyerekmunka inspirálta. Számomra élvezet a gyerekekkel dolgozni, ezért örülök, hogy a Csiszár Dénes Tanműhelyben hetente egyszer taníthatok. Meg kell fogni a kezüket, el kell érni, hogy nyíljanak ki, aztán nem szabad megfékezni őket, szárnyalni kell hagyni a fantáziájukat, nem szabad letompítani a gyermeki észt.
– Jelenleg min dolgozik?
– Faszobrokon. A tavalyi Famadonnák című kiállítás óta született öt vagy hat újabb szobrom, nagyon szeretek a fával dolgozni. Édesapám figyelmeztetett, hogy minden anyagot próbáljak ki, ne csak eggyel dolgozzam, hiszen abba bele lehet fásulni. Egy törzsből dolgozom, hagyom, amit megenged a fa, csak akkor használok ragasztást, ha valami hiányzik, vagy a fa kilyukad.
– Elégedett-e eddigi művészi pályájával?
– Valószínűleg minden művész örökké elégedetlen. Ám vannak olyan dolgok az életemben, amelyekről úgy vélem, „jó mulatság, férfimunka volt”. Elégtétel számomra, hogy minden nap elmegyek a szobraim mellett, ezeket karbantartom, ám vannak árnyoldalak is: a „szunnyadó szobraim”, amelyek a műteremben porosodnak, ahelyett, hogy méltó helyükre kerülnének, mint például a Molnár Józsiás vagy az említett Luther, és még sorolhatnám. Legutóbb a Csomópont Egyesület kért fel Jakabos Ödön portréval ellátott emléktáblájának elkészítésére, november 10-én egyéni kiállításom nyílt a brassói Reménység Háza kiállítótermében, és úgy néz ki, nemsokára Kolozsváron lesz egy Szent István-mellszobrom a templom udvarán. Emellett a megújult kézdivásárhelyi jégpálya elé kerül a Jégkorongozóm. Daczó Hodor Barna / Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)



lapozás: 1-20




(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2020
Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék