udvardy frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1990-2006
 

találatszám: 14 találat lapozás: 1-14

Névmutató: Laczó Júlia

2000. szeptember 2.

Tompa Gábor rendező, a kolozsvári Állami Magyar Színház igazgatója a vele készült beszélgetés során tájékoztatott az elmúlt évadról. Az összesen nyolc bemutatóból sok jó előadás született. Elmondta, hogy az ő előadásai általában színészcentrikusak. Mindig is a legjobb színészekre támaszkodott, a szakmai elismerések sok esetben színészi munkához kapcsolódtak. A színházból hárman távoztak, és hárman érkeztek. Lázár Gabriella Csíkszeredába ment, az Orbán Attila-Laczó Júlia házaspár a nagyváradi színházhoz szerződött. Három fiatal végzős került hozzájuk, mindhárman a kolozsvári színművészeti tanszék végzős hallgatói. A 86 éves Senkálszky Endre ugyanolyan szellemi és fizikai frissességgel vesz részt az előadásokban, mint régen. Boér Ferenc negyven éve van a pályán, Dorián Ilona is visszatér a színpadra. Tompa Gábor ismertette a következő évad terveit is. Az évad fő eseménye a Harag György-napok. Harag-szimpóziumot is rendeznek, lesz Harag György emlékiállítás. Kötetet jelentetnek meg Harag György munkásságának visszhangjáról a román és a magyar nyelvű kritikákban. /Nánó Csaba: A jövő évad fő eseménye a Harag György-emléknapok. Beszélgetés Tompa Gábor rendezővel, a kolozsvári Állami Magyar Színház igazgatójával. = Szabadság (Kolozsvár), szept. 2./

2000. szeptember 12.

Pénzhiány miatt a Nagyváradon az Állami Színház Szigligeti Társulata nagyszínpadi előadásainak számát az új évadban a tervezett ötről négyre csökkentette. F. Márton Erzsébet aligazgató szerint az idei költségvetés nem követte az inflációt. Tulajdonképpen lesz egy ötödik bérletes előadás is, de az a Kiss Stúdió magánszínház előadása, Madách Imre Az ember tragédiája lesz. Ebben a társulat színészei is közreműködnek, ezért beépítik repertoárukba a Madách-darabot. Az ember tragédiája közel negyedszázada nem volt látható Nagyváradon. Az évadnyitó okt. 15-én lesz, ez egybeesik a híres bécsi építészpáros, Fellner és Helmer tervezte színházépület felavatásának 100. évfordulójával. A centenáriumi ünnepség keretében Tóth-Máté Miklós debreceni szerző Tűz és kereszt című történelmi drámáját mutatják be a budapesti Gali László rendezésében. A darab Kun László korát eleveníti fel. Több stúdióelőadás is szerepel a műsortervben. Zökkenőmentesen halad a fiatalítás a társulaton belül. Az idén végzett öt pályakezdővel - Laczó Júlia, Orbán Attila, Fodor Réka, Némethy Zsuzsa és Szotyori József - már tizenegy fiatal színész van a társulatnál. - A pénzhiány súlyos gond a színháznál. Talán az elmúlt esztendők rosszul megválasztott darabjai, a gyenge rendezői és színészi teljesítmények vezettek oda, hogy elpártolt tőlünk a közönség - vélte F. Márton Erzsébet. Most már egyre színvonalasabbak az előadásaink, mégis nehéz visszacsábítani a nézőket. Ha egyszer megszűnik a közösségi élet, nehéz újraéleszteni azt. /Pataky Lehel Zsolt: Szigligeti Társulat. Évadnyitó a centenáriumi ünnepségen. = Erdélyi Napló (Nagyvárad), szept. 12./

2013. április 17.

Költészet napja: Jónás Tamás drámájával ünnepelt a kolozsvári magyar színház
Kortárs költő, író drámájával ünnepelte idén a Magyar Költészet Napját a Kolozsvári Állami Magyar Színház: Jónás Tamás Lélekvesztő című darabját pénteken délután mutatták be a stúdióteremben (rendező: Köllő Csongor), a felolvasószínházi előadás után pedig Visky András művészeti aligazgató beszélgetett a szerzővel. Az ózdi születésű Jónás Tamás valamivel több mint négy hónapja tartózkodik Kolozsváron, azóta néhány alkalommal már találkozhattak vele az érdeklődők – leginkább a magyar kávézókban szervezett felolvasóesteken –, a mostani azonban számára is egészen különlegesnek bizonyult. Az előzetesen megírt szövegében is jelezte, hogy kolozsvári jelenlétének első „hivatalos” bemutatkozó estjének tartja a színházit, s mint kiderült, valóban jól érezte magát, véleménye szerint különösen jól sikerült az előadás.
A felolvasószínházi kereteken túlmutató produkció többet nyújt a nézőnek, mint amit eleinte a minimalistának ható díszlet – s a tudat, hogy felolvasás következik – sugall. A kísérletezés is más értelmet nyer: a rendezői koncepció és a színészi játék összhangja révén ugyanis egy olyan világba lépünk be – a valóság és a mese birodalmában egyaránt –, amelyet az írott szöveg felolvasásán túl mozgás és beszéd, tánc, ritmus és zene sajátos összjátéka teremt meg. A rendező, Köllő Csongor banális őrületnek nevezi Jónás Tamás darabját, a szöveget pedig tudatosnak: „közhelyes, de egyedien megkapó. Banális, de lehengerlően hatásos. Mindennapi, de mesés. Nevettet, szomorít. Ily módon pedig a »banális őrület« nagyon közelít unokatestvéréhez, a »szent őrülethez«. Szinte kéz a kézben járnak.” Ez a fajta kettősség az előadásban is érzékelhető, amelynek szinte minden perce lehet egy időben nagyon vidám és nagyon szomorú, banális, de ugyanakkor „lehengerlően hatásos”.
A darab születése kapcsán Jónás Tamás megjegyezte: Zalán Tibor biztatására fogott hozzá, aki arra kérte, hogy a Kolibri Színház számára írjon egy középiskolásoknak szóló drámát. – Az volt a cél, hogy a 14 és 18 év közötti korosztály el tudjon gondolkodni valamely problémán, ehhez választottam lehetséges témaként a családon belüli erőszakot – magyarázta a szerző. Hozzáfűzte: nem akart színházzal foglalkozni, leginkább ugyanis a pánikrohamot tudja kapcsolni ehhez a világhoz – hogy „nem lehet kimenni a teremből, nem kap levegőt, hosszú ideig tart, figyelni kell, az ember megnémul…” – Sok időbe telt, amíg megírtam, s ha Zalán Tibor nem erősködik, talán nem is készült volna el. Ugyanakkor viszont egészen nyilvánvaló volt, hogy a versek és a prózák után a drámai szövegeknek kell következniük az életemben, ezekhez ugyanis szükséges az a fajta összefogottság, ami az előbbiekben nincs meg – hangsúlyozta. Akárcsak a másik két műnem esetében, a drámánál is elsősorban az foglalkoztatja, hogy mennyiben lehet leképezni egy adott konfliktust, a vágyat, a ki nem mondott háttértörténetet a szöveg szintjén.
A Kolibri Színházban 2007-ben bemutatott előadást – rendező: Tóth József – a végső formájában nem látta ugyan, „megelégedett” azzal, hogy a darabot megírta, és a fiataloknak megmutathatták. – A velük folytatott párbeszédből kiderült valami a magam számára, arra azonban már nem éreztem energiát, hogy nyomon kövessem a hatását. Azt mondják, működött az előadás, legalábbis a célközönség reakcióiból ítélve értették azokat a részeket, amelyeket fontosnak tartottam – mondta Jónás Tamás. Az est folyamán azt is megtudtuk, hogy a Magvető Kiadónál hamarosan megjelenő verseskötete mellett a szerző újabb darabbal is készül, amelyhez elvégezte már a szükséges kutatásokat, technikai nehézségei sincsenek, úgyhogy már csak hozzá kell fognia az íráshoz.
Szereplők:
Éva / Hófehérke – Puzsa Patrícia Anya / Királynő – Laczó Júlia Péter / Királyfi – Marosán Csaba Sanyi / Bolond – Pál Attila Fekete Manó – Pákai Zsuzsanna / Nánási Brigitta Fehér Manó – Bíró Júlia/ Zongor Réka Remény – Buzási András valamint: Nagy-Pál Réka, Molnár Enikő, Incze Aliz.
FERENCZ ZSOLT.
Szabadság (Kolozsvár).

2014. december 5.

Elsősorban az ember érdekel, akihez aztán hozzárendeljük a témát”
Sinkó Ferenc volt az interferenciás Livingroom vendége
Sinkó Ferenc szeret emberek között lenni, mindig is közösségben tudott jól dolgozni. Hisz a pozitív világlátásban – szavajárása, a „ne búsulj, mert jó lesz” szállóigévé vált a környezetében –, ugyanakkor a visszajelzések is nagymértékben motiválják. A színész, koreográfus, rendező 2002 óta tagja a Kolozsvári Állami Magyar Színháznak, tanít a BBTE Színház és Televízió Karán, feleségével, Kelemen Kingával, valamint Jakab Melinda koreográfussal 2004-ben alapította meg a GroundFloor Group Egyesületet. 2006-ban szervezték meg először a Trans-Contact Fesztivált, majd azóta újabb hat alkalommal, lehetőséget teremtve előadóművészeknek és amatőröknek egyaránt, hogy világhírű szakemberek képzésein vegyenek részt.
– Eddig még egyik munkám sem ütközött a másikkal, inkább mindegyik résznek megvolt a helye a puzzle-ben, sőt még a család is belefért. Ez az egyik nagy fejezet az életemből – magyarázta a művész a Livingroom elnevezésű sorozat hétfő esti beszélgetésén, ahol az eddigi két alkalomhoz hasonlóan ezúttal is jó zenével és finom falatokkal várták az érdeklődőket. Előbbiről Farkas Loránd (ének, basszusgitár), Balla Szabolcs (szaxofon), Ferencz Áron (dob), Menyhárt Tibor (gitár) és Enyed Károly (zongora) gondoskodott, Laczó Júlia és kuktája, Orbán Attila pedig Cézár-salátát készített.
Az apropót, hogy az Interferenciákra időzítették a Sinkó Ferenccel való találkozást, egyrészt a fesztivál témája szolgáltatta: színészi és koreográfusi tevékenysége során folyamatosan kapcsolatba kerül a test történeteivel, ugyanakkor két olyan előadás is szerepel a tizenkét napos rendezvénysorozat programjában, amelyek elkészítésében része volt (színészként a Caravaggio Terminal, rendezőként pedig a Parallel elkészítésében működött közre) – magyarázta bevezetőjében Bodolai Balázs, aki Kántor Melindával közösen faggatta a meghívottat.
Előbb a gyermekkoráról, amelyet legkisebb családtagként a szülők óvó gondoskodása jellemzett. Bánffyhunyadon született, Zilahon nőtt fel, egy ideig tájfutott, majd 5-6 évig cserkészkedett, mint mondja, ez utóbbi volt a legjobb dolog akkortájt az életében, mind a mai napig szívesen gondol vissza arra a közösségre, sok mindent tanult tőlük. Egy ideig román óvodába is járt, adott pillanatban még gesztenyével is megdobálta a magyar tagozatosokat. Később aztán, a cserkészcsapat mókamestereként vicceket mondott a tábortűz körül, máskor szavalóversenyre ment, vagy március 15-i ünnepségek lebonyolításában segédkezett, a színházzal viszont nem nagyon volt kapcsolata gyermekkorában. A színire édesapja biztatására jelentkezett, azelőtt mindössze két előadást látott: a Lear királyt és egy másik produkciót, amikor a nagyváradi társulat Zilahon vendégszerepelt.
A főiskola révén új irányt vett az élete, egyfajta újraszületéssel ért fel megérkezni oda. Hatházi András és Szilágyi Palkó Csaba osztályába járt, ahol jól érezte magát, jó volt hallgatni a tanárokat, figyelni rájuk, s tenni azt, amit tőlük kértek. Az egyetem befejezése után, egy kéthónapos bécsi mesterkurzuson ismerkedett meg a kontakt improvizációval, úgy érzi, sokat fejlődött azáltal, ahogyan ott foglalkoztak velük. Mivel szükségét érezte egy intézményes keret megteremtésének, amely által alkalom nyílik ezen a téren alkotni, a feleségével már hazafelé úton megbeszélték, miről kellene szólnia az egyesületnek; itthon aztán hamarosan létre is hozták a GroundFloor Groupot, egy évre rá pedig már nemzetközi kontakt improvizációs fesztivált szerveztek Trans-Contact címmel.
Sok mindenről szó esik még a beszélgetésen, például, hogy elsősorban a testtudatot fejleszti a kontakt improvizáció, s hogy bécsi tapasztalatai nyomán kezdett el foglalkozni ennek oktatásával, valósággal lenyűgözte, hogy ennyire emberközpontú ez a táncforma. Ugyanakkor a munkamegosztással kapcsolatban is elárul néhány dolgot: ő inkább ötletekkel, tervekkel járul hozzá az egyesület működéséhez, fejlődéséhez, minden, ami konkrétum, az a feleségének, Kelemen Kingának a hatáskörébe tartozik, akivel ily módon a magánéletben és a munkában is jól kiegészítik egymást.
A GroundFloor Group produkciói közül a Parallelre terelődik aztán a figyelem, amelynek világát Sinkó Ferenc és Leta Popescu rendezők a két szereplő, Lucia Mărneanu és bodoki-halmen kata történeteiből, általuk megélt élethelyzetekből kiindulva, azoktól elrugaszkodva alkották meg. – Találkozásokból születnek az ötletek; emberek inspirálnak, többnyire barátok, hozzám közel álló személyek, ez pedig egyfajta biztonságot ad, hogy belevágjak dolgokba. Eddig minden rendezésem nagyon személyes volt, ami összefüggés azzal, hogy elsősorban az ember érdekel, akihez aztán a témát rendeljük. A Parallel is így kezdődött: ránéztem Katára, és mondtam neki, hogy színpadon a helye, majd sokat beszélgettünk – részletezi.
Mint kiderült, januárban a színházban is rendez, Csehov Hattyúdalát viszi színre Keresztes Sándorral. Amikor Tompa Gábor igazgató felkérte, rögtön igent mondott, és az is egyértelmű volt, hogy kivel dolgozna, mint mondja, őt is inspirálja, és példaértékű számára, ahogyan kollégája a fiatalokkal kommunikál.
S hogy Sinkó Ferenc szerint lehet-e tanítani a diákokat a színész mesterségre? Úgy véli, akkor a legjobb, ha motiválják, biztatják őket, hogy haladjanak előre, legyenek nyitottak, és keressék meg a saját útjukat. – Nincs receptem, viszont nagyon is kétirányú ez a dolog: közben én is nyitott vagyok, és megpróbálok minél több ötletet, inspirációt befogadni tőlük, majd ezeket visszafordítani az ő javukra – összegzi.
FERENCZ ZSOLT
Szabadság (Kolozsvár)

2015. március 20.

Színházi világnap gazdag programmal
Miniévaddal és változatos programmal ünnepli az idei színházi világnapot a Kolozsvári Állami Magyar Színház.
A rendezvénysorozat ezúttal öt napig tart, de hogy pontosan mire érdemes figyelni jövő héten, arra a szerkesztőségünkhöz is eljuttatott közleményben adják meg a választ a szervezők: „mert kiderül, hogy milyen színekben látják a színházat a grafikusok; mert a Bulgakov udvarán jó hangulattal, gulyással és asztalitenisszel várunk mindenkit; mert felfedezőútra indulunk a kulisszák mögé; mert a színházban most először lesz igazi popcornos, szemüveges mozi; mert a gyerekdélelőttön mesevilággá változik a stúdió; mert a viás vacsorát idén Laczó Júlia álmodja meg, a meglepetésekkel fűszerezett színházi menüt pedig színésztündéreink varázsolják az asztalra, mialatt Váta Loránd sanzonműsora és Szép András zongorakísérete teremt különleges hangulatot; mert a Livingroomban a társulat legfiatalabb színészeivel beszélgetünk; mert utolsó este megnézzük a #hattyúdal munkafolyamatáról készült filmet, és az előadás létrejöttéről kérdezzük az alkotókat.”
Szabadság (Kolozsvár)

2015. március 24.

Színházi világnap Kolozsváron
Ötnapos rendezvénysorozattal ünnepli keddtől szombatig a Kolozsvári Állami Magyar Színház a pénteki színházi világnapot.
A rendezvény része a miniévad is: az idei évad bemutatóit újra műsorra tűzik, kedden az Aki elzárja az éjszakát, szerdán Az öreg hölgy látogatása, csütörtökön A vágy, pénteken a Ványa bácsi, szombaton pedig a #hattyúdal lesz látható.
„Megéri ünnepelni, mert itt a tavasz, mert elővesszük a bicikliket, és megnyitjuk a legfrissebb és legnépszerűbb előadásainkból álló miniévadot. Mert a színházi világnap nálunk az idén öt napig tart…” – sorolja az érveket az intézmény közleménye.
Az ünnepi rendezvények idején csütörtök kivételével mindennap lesz kulisszalátogatás, amelynek során a színészek 25 fős csoportokat vezetnek végig a színfalak mögött. A kulisszalátogatásra a vilagnap@huntheater.ro e-mail címen lehet jelentkezni.
A teátrum idén is megszervezi a már hagyományossá vált világnapi asztalitenisz-bajnokságot, melyen az intézmény színészei és a sajtó képviselői vesznek részt. A bajnokságra kedden 16 és 19 óra között kerül sor a Bulgakov kávézó teraszán, ahol Laczó Júlia készül bográcsgulyással.
Délutánonként és esténként „színházmozi” várja az érdeklődőket az emeleti előcsarnokban, ahol korábbi előadások felvételeit lehet megtekinteni. Csütörtökön héttől ismét lesz színházi vacsora a VIA étteremben, a vacsorát idén Laczó Júlia álmodja meg. Péntek este tíztől a Livingroom hetedik beszélgetésének meghívottai fiatal színészek, Imre Éva, Marosán Csaba, Sigmond Rita és Vatány Zsolt lesznek. A teljes program elérhető a Huntheater.ro oldalon.
Krónika (Kolozsvár)

2015. március 26.

Monda és színház kapcsolata
Pénteken lesz a színházi világnap, amelynek alkalmából rendhagyó eseményekre, és több bemutatóra is lehet számítani az erdélyi teátrumokban.
A Kolozsvári Állami Magyar Színház ötnapos programsorozata kedden kulisszalátogatással kezdődött. Dimény Áron és Bodolai Balázs, az intézmény színészei vezették körbe az érdeklődőket, megmutatták, hol zajlik mindaz a háttérmunka, mely a színpadi produkció létrejöttéhez szükséges.
Az immár hagyományossá vált asztalitenisz-bajnokság 16 órakor vette kezdetét a Bulgakov kávézó teraszán, ahol a zöld asztalnál a sajtósok és a színház művészei mérték össze tudásukat. Laczó Júlia színész közben különleges bográcsgulyást készített a résztvevőknek.
A miniévad első előadása Nona Ciobanu Aki elzárja az éjszakát című produkciója volt, ezt a színházmozi első vetítése követte. Az előcsarnokban berendezett különleges, „mozis” térben két, Vlad Mugur által rendezett klasszikus előadást, A Lourcine utcai gyilkosságot és a Székeket nézhették meg az érdeklődők. A vetítésekre sokan voltak kíváncsiak, a fotelek megteltek, és a mozizáshoz elengedhetetlen pattogatott kukorica is elfogyott.
Csütörtök délelőtt a kolozsvári teátrum művészei a kicsiket várják játékdélelőttre, majd a színházmozi után héttől a VIA étteremben várják színházi vacsorára az érdeklődőket, nyolctól pedig A vágy című előadást tűzik műsorra a miniévad keretében.
A Rómeó és Júlia Váradon
Nagyváradon az idei évadban is folytatódik a Színház az iskolában, iskola a színházban címmel meghirdetett program, amelynek eredeti célja, hogy a fiatalok közelebb kerüljenek a színházhoz, a magyar- és világirodalom egy-egy meghatározó művéhez, segítve ezáltal a szövegértelmezési készségek fejlődősét, a színházi alkotófolyamatra való rálátást és a színházi eszközökkel történő önkifejezést.
A színház világnapján, pénteken 19 órától ennek a programnak a keretében mutatják be a legújabb produkciót: William Shakespeare Rómeó és Júlia című világhírű drámáját hat nagyváradi iskola, a Partium Keresztény Egyetem és a Nagyváradi Állami Egyetem hallgatói viszik színpadra. A Szigligeti Társulat színészei közül Csatlós Lóránt, Gajai Ágnes, Hunyadi István, Kocsis Gyula és Pitz Melinda készítik fel a csapatokat.
A gyergyószentmiklósi Figura Stúdió Színház is bemutatóval ünnepli a világnapot. Csuja László rendezésében Marie Jones Kövekkel a zsebében című darabját péntek este 7 órától láthatja először a közönség a színház stúdiótermében.
A bemutatót követően a produkció másnap, március 28-án, szombat este 7 órától is megtekinthető lesz. Csuja László magyarországi színházi- és filmrendező, az Erdélyi Vándorszínház alapítója; a Figura Stúdió Színházban ez az első munkája.
A darabot Moşu Norbert-László és Kolozsi Borsos Gábor játsszák. Marie Jones művében a két szereplő tizenhat karaktert játsszva adja elő a történetet, amely egy amerikai stáb írországi filmforgatását meséli el.
„Jake és Charlie élete kissé zátonyra futott, mindketten a filmiparban látnak új lehetőségeket, ám ismeretség híján nekik csak statisztaszerep jut. A statiszták szerencséje viszont pont az, hogy jó megfigyelő válhat belőlük. Így ismerhetünk meg többek között egy elkényeztetett dívát, egy toporzékoló rendezőasszisztenst, a helyi papot, az „egyetlen túlélő” statisztát, és egy fiút, akinek az élete szomorú fordulatot vesz” – áll a produkció ajánlójában.
A státusproblémák, a társadalmi hierarchia, a globalizáció és az identitásvesztés aktuális kérdéseit körüljáró humoros, iróniát sem mellőző történet hollywoodi sztereotípiákat sorakoztat fel írországi környezetben, ám bárhol játszódhatna.
A megmagyarázhatatlan magarázása
A világnapi üzenetet, amelyet a pénteki előadások előtt a világ számos teátrumában felolvasnak, ezúttal Krzysztof Warlikowski lengyelországi rendező, színházigazgató fogalmazta meg, aki a konvenciók gépies másolása helyett az impulzusok forrását keresésére inti a színházi alkotókat.
„Utánzunk, ahelyett, hogy saját elmélyült világot teremtenénk, ami a közönséggel folytatott párbeszédre és a felszín alatt áramló érzelmekre épül, sőt, mindez létezésének feltétele. Hiszen a színháznál semmi sem képes jobban megmutatni a szenvedélyeket. (…)
»A monda a megmagyarázhatatlant próbálja magyarázni. Mivel a valóságra épül, újra megmagyarázhatatlanságban kell végződnie« – e szavakat, amelyeket Kafka a Prométheuszról szóló mondák kapcsán fogalmazott meg, én erősen arra vonatkoztatom, milyennek kellene lennie a színháznak. Valóságra épülő és újra a megmagyarázhatatlanságban végződő színházat kívánok minden munkatársnak – a színpadon lévőknek, és a nézőtéren ülőknek egyaránt – teljes szívemből” – fogalmazott Warlikowski.
Krónika (Kolozsvár)

2015. szeptember 1.

Az árnyékkal kezdődik az évad a kolozsvári színházban
A 2014/2015-ös évad utolsó bemutatójával, a Niky Wolcz által rendezett Az árnyék című előadással indítja az új évadot a Kolozsvári Állami Magyar Színház. A nagytermi előadást szeptember 6-án, vasárnap este 7 órától láthatja újra a közönség.
Jevgenyij Svarc, orosz avantgárd drámaíró darabjában a különös, déli országba utazó és azt tanulmányozó Tudós két szerelem közül az arra nem érdemeset választja, és ennek következtében elveszti az árnyékát. A fordulatokban bővelkedő történet végén az igaz szerelemnek köszönhetően bekövetkezik a csoda, ami mindent megold.
Niky Wolcz Temesváron született, jelenleg az Egyesült Államokban élő rendező, színészpedagógus, aki első alkalommal dolgozott a kolozsvári társulattal. Meglátása szerint az előadás felnőtteknek szóló mese, amely politikai allegória is egyben. A közéleti olvasat mellett az identitásvesztés és annak visszaszerzése is központi szerepet játszik az előadásban.
Az árnyékát vesztett tudós szerepét Bodolai Balázs játssza, míg az önálló életre kelő árnyékot Sinkó Ferenc. A további szerepekben: Orbán Attila, Imre Éva, Vindis Andrea, Sigmond Rita, Farkas Loránd, Váta Loránd, Buzási András, Viola Gábor, Kántor Melinda, Laczó Júlia, Ötvös Kinga, Fogarasi Alpár, Marosán Csabát és Árus Péter. Az előadás dramaturgja Vajna Noémi, díszlet- és jelmeztervezője Carmencita Brojboiu volt. Koreográfus András Lóránt, rendezőasszisztens Viola Gábor, a díszlet- és jelmeztervező asszisztense Lőrincz Ilona.
A szeptemberi előadásokra jegyek már vásárolhatók a színház jegypénztárábanés a www.biletmaster.ro oldalon.
maszol.ro

2016. május 19.

Livingroom Györgyjakab Enikővel
Az évadban az utolsó, a sorozatban a tizenhatodik Livingroom beszélgetésére várják az érdeklődőket május 20-án, pénteken este fél 10-től, a Viktor, avagy a gyermekuralom című előadást követően a Kolozsvári Állami Magyar Színház emeleti előcsarnokába.
A meghívott Györgyjakab Enikő, akit Dimény Áron és Sinkó Ferenc faggat majd. Laczó Júlia és Albert Csilla ezúttal is ínyencségekkel kedveskednek a résztvevőknek. Az est zenei aláfestését Farkas Loránd, Viola Gábor és Szép András biztosítják.
Szabadság (Kolozsvár)

2017. január 24.

Farkas Loránd: „Van valami varázsa a színpadnak…”
Bár eleinte izgult, nagyon hamar belejött a beszélgetésbe Farkas Loránd színművész, a 17. Livingroom vendége szombaton este a Kolozsvári Állami Magyar Színház emeleti előcsarnokában, a Légy jó mindhalálig előadás után. Az emlékek felidézésében jól informált beszélgetőtársai – Vajna Noémi és Laczkó Vass Róbert – segítették, megannyi izgalmas történetet hallhattunk. Már gyermekkorában szeretett énekelni és táncolni, idővel a foci, a zenélés és „az abszurd szeretete” is az élete részévé vált. Az építészet mind a mai napig lenyűgözi, legfőbb hobbijaként az éneklést és a teniszezést említi. Korántsem bánja, hogy az architektúrát a színészetre cserélte, elvégre „van valami varázsa a színpadnak: ha ott állhatok és megmutathatok, elmondhatok, elénekelhetek bizonyos dolgokat, az olyan elégedettség-érzést jelent számomra, ami felülírhatatlan”.
– 1982-t írtunk, szeptember 5-ét, amikor világra jöttem, reggel 6 óra 53 perckor, és Lorándnak kereszteltek a szüleim. Négyéves koromban egy kétszobás lakásból sikerült egy négyszobás lakásba költöznünk. Édesanyám ezt ügyesen kitervelte és meg is valósította, noha nem volt könnyű; akkor még csak hárman voltunk a családban, a testvérem később született. 1986-tól 2001-ig, amíg leérettségiztem, abban a négy szobában laktunk – magyarázta a sepsiszentgyörgyi származású színművész, aki édesanyja szerint nagyon jó gyerek volt, képtelen volt rosszat csinálni. A családban Dodó a beceneve, a testvérével, Zsolttal mindmáig így szólítják egymást. A megnevezés édesapjuktól származik, akiről, mint kiderült, köztudott, hogy nem szólítja az igazi nevükön a családtagokat, mindenkit „elnevesített, megbecézett”: a feleségét, aki egyébként Gizella, leginkább Vilmának és Sárának hívja, míg Lorándot többnyire Józsinak, Bélának és Dodónak.
Az éneklés és a tánc már korán előkelő helyre került az életében, kívülről fújta a Csárdáskirálynőt. Ha valaki meglátogatta az édesanyja felőli nagyszüleit Mikóújfaluban, és ő is jelen volt, nyomban elő is adta; a hallgatóság sem maradt hálátlan, a fizetségből egy-két fagylaltra való is összejött naponta. Egy másik pénzszerzési lehetőségként zsebeket varrt nagyapja szabóműhelyében – „aki jött hozzá, mindenkinek kötelező volt venni, egy zseb 5 lejbe került. Mobil zsebek voltak, két rongy összevarrva, és máris kész.”
A zeneiskolában hegedű szakon tanult, bár ez „sajnos nem úgy sült el”, ahogy tervezte. A hangszer fogásával ugyan megbarátkozott – amit a Livingroom keretében is alkalma nyílt megmutatni, kollégája, Váta Loránd útbaigazításával –, ráadásul a Megfogtam egy szúnyogot kezdetű dalt is megtanulta, ez azonban kevésnek tűnt a boldogsághoz. – Volt egy mű, amit még tudtam-forma, már nem emlékszem, hogy melyik, de abból megéltem három évig. Harmadikos koromban viszont megbuktam a hegedű vizsgán, és szólt a tanárom, hogy többé nem mehetek hegedülni. Rosszul esett, hogy megbuktam, ellenben boldog voltam amiatt, hogy többé nem kell mennem hegedülni – részletezte.
Öt-nyolcban a Váradi József Általános Iskolában tanult, majd kilencediktől a Mikes Kelemen Elméleti Líceumban, csatárként játszott a szentgyörgyi B divíziós futballcsapatban, és a zenekari tevékenysége is erre az időszakra nyúlik vissza. Zakariás Zalánnal, aki jelenleg rendezőként dolgozik, már akkoriban jó barátok voltak, zenéltek is együtt. – A Mikesben hagyományuk volt a gitáresteknek, ahol régi magyar slágereket énekeltünk hetente, kéthetente. Egyszer felkértek az egyik helyi szórakozóhelyről, hogy Kurt Cobain halálának évfordulójára állítsunk össze egy kis Nirvana-műsort. Így történt, hogy zenekart alapítottunk: én énekeltem, Zalán gitározott, az egyik nagyon jó barátom, Krisztián basszusgitározott, Fekete Zsolt pedig, aki most Szentgyörgyön színész, ő volt a dobos – mondta.
Mindig is vonzották azok a tevékenységek, amelyeket szenvedéllyel tud művelni, a zene és a sport mellett a színház is felkerült a listára. „Összehoztak” egy előadást Mrożek Nyílt tengeren című abszurd komédiája alapján, amivel a zsámbéki fesztiválon is vendégszerepeltek. A Duna Televízió felkapta a dolgot, meghívták „egy röpke kis interjúra”. – Salek bácsi, a magyartanárunk kísért el bennünket, és arra kért, hogy figyeljünk oda a -csük, -sük végződésekre, nehogy valami hibát kövessünk el. Beültünk a stúdióba, előadtunk egy részletet az előadásból, és következett utána a beszélgetés. Az volt az első kérdés, hogy miért pont ezt a darabot választottuk. Kisebb csend, majd egymásra néztünk, gondoltam, megszólalok: „há’ azér’, me’ szeressük az abszurdot”, ez volt a válasz – ecsetelte, nyilván, derültséget váltva ki a közönségből.
A színészi pálya felé egy kis kitérővel jutott el, tizedikes koráig egyébként is fogorvos szeretett volna lenni. Idővel letett erről a szándékáról, és előszeretettel segédkezett Zakariás Zalán édesapja, Zakariás Attila műépítész műhelyében. Betekintést nyerhettek ott a tervek elkészítésébe, faházak összerakásában asszisztáltak, és Lorándnak egyre jobban megtetszett a szakma, elhatározta, hogy megpróbálkozik vele. Felvételizett a nagyváradi és a kolozsvári egyetemre is, de nem jutott be, a bukarestire viszont igen, ahol aztán két évet töltött el. Annak ellenére, hogy székelyföldiként nem jelentett számára gondot a román nyelv használata, nem érezte jól magát. – Az elején nagyon lelkes voltam, persze kicsit bánkódtam amiatt, hogy a barátaim közül mindenki Kolozsvárra vagy Váradra ment, de kíváncsian vártam, hogy mivel szembesülök. Sajnos csalódtam. Nem biztos, hogy a város volt ebben a hibás, lehet, hogy én zártam el magamtól mindent, de úgy éreztem, nem az én világom; nem tudtam nyitni sem az emberek felé, sem pedig a város felé – magyarázta.
Zakariás Zalán, aki abban az időben rendezői szakon tanult szintén Bukarestben, vállalta, hogy a színire felkészíti, ugyanakkor a szándékáról is ő tájékoztatta barátja édesanyját. A keményebb diót édesapja jelentette: nagyon nehezen fogadta a hírt, olyannyira, hogy pár hétig nem is beszélt vele. S noha a (mára már színész) fiatalember egyszer s mindenkorra hátat fordított az építészmérnöki képzésnek, az építészet továbbra is lenyűgözi: „bárhova megyek, mindig megnézem, hogy mi melyik stílushoz tartozik, különösen bejön a régi székely falusi építkezés. Az álmom az, hogy egyszer majd saját kezűleg készítek el egy gerendaházat.”
2007-ben végzett a BBTE Színház és Televízió Tanszékén Szilágyi-Palkó Csaba osztályában, az évfolyamtársai (Albu István, Bándi Johanna, Benedek Ágnes, Benedek Botond-Farkas, Domokos Erika, Gábos Albin, Nagy Eszter, Pethő Anikó) közül legtöbben a pályán maradtak. Farkas Loránd úgy érzi, Szilágyi-Palkó Csaba „volt az egyik oka” annak, hogy ő is köztük van, ezen felül pedig a kezdetektől fogva egyértelműnek tartotta, hogy a Kolozsvári Állami Magyar Színházban szeretne dolgozni. – Már a főiskola idején nagyon tetszett a város hangulata és a színház, úgy döntöttem, hogy vagy Kolozsvár vagy semmi. Ha nem vettek volna ide fel, nem tudom, mit csináltam volna, lehet, hogy nem is maradtam volna a pályán – összegezte.
Egyéb hobbijairól, a testét és a lelkét egyaránt fitten tartó teniszezésről, a basszusgitározásról, valamint a musicalek iránti rajongásáról és a zene szeretetéről – amely képes elröpíteni az egész lényét, ugyanakkor összekapcsolja az embert a barátaival – is szót ejtett a színművész, megjegyezve: soha nem keresi, hogy valami megérintse; inkább hagyja, hogy történjenek a dolgok, úgyis megtalálja, ami igazi lelkesedést adhat. Színpadi szerepei és a színészzenekarban vállalt teendői mellett pedig egy másik tisztségben is helytáll, a rendezvényen édesanyja ölében édesen szundikáló Katácska édesapjaként. – Ez valami fantasztikus érzés. Bármilyen fáradtan mennék haza, amikor meglátom szembemosolyogni a kicsit, én is egyből föltelek energiával. Olyankor csak ő létezik, csak a családom, semmi más, és ez gyönyörű – hangsúlyozta.
A jó hangulatot a finom falatok és a zenei pillanatok is biztosították az est folyamán: Laczó Júlia és Orbán Attila pincepörkölttel kedveskedett a vendégnek és a közönségnek, a zenei pillanatokról pedig a Bocskor Bíborkával kiegészült zenekar (Balla Szabolcs, Enyed Károly, Szép András, Viola Gábor) gondoskodott.
Ferencz Zsolt
Szabadság (Kolozsvár)

2017. március 27.

Szamos-parti lazulással ünnepelt a kolozsvári színház
Szabadtéri rendezvényekkel ünnepelte meg már hétvégén a hétfői színházi világnapot a Kolozsvári Állami Magyar Színház, amely hangulatos, a kikapcsolódásra maximálisan lehetőséget nyújtó teret rendezett be a Szamos-parton.
A világnapon számos erdélyi magyar színház szervez hétfőn ünnepi eseményeket. Az időjárás a kincses városbeli ünneplőkkel tartott, a szombati egész napos tavasz rengeteg érdeklődőt csalogatott a teátrum melletti udvarba, ahol limonádéval és zsíros kenyérrel kínálták a „közönséget".
Nagy népszerűségnek örvendett a már második alkalommal megszervezett bolhapiac, ahol a színészek által kifejezetten erre a célra felajánlott ruhákat, kendőket és sálakat, ékszereket, illetve más kisebb ajándéktárgyakat lehetett megvásárolni. Az egyes daraboknak feltüntették a minimális vételárát, de ezen felül mindenki lehetőségei szerint adományozhatott, az összegyűlt pénzzel ugyanis a kincses városi teátrum ezúttal a Yuppi Tábort támogatja, amely ingyenes élményterápiás foglalkozásokat tart diabéteszes, reumás és onkológiai beteg gyermekek, valamint családjuk számára. A színház első alkalommal a tavalyi Kolozsvári Magyar Napokon szervezett bolhapiacot, akkor az Életfa Családsegítő Egyesület Én is szeretnék játszani című projektjét támogatták.
Szombaton ugyanakkor a sport kedvelőit is a Szamos-partra várták az immár hagyományossá vált asztalitenisz-bajnokságra, amelyen a kezdők és a pingpongütőt már rutinosan forgatók is szerencsét próbálhattak. Estére, a Loose Neckties Society színészzenekar koncertjére jócskán benépesült a teátrum udvara, a közönség pedig rövid időn belül megtapasztalhatta, hogy az időközben beköszöntő hideg legjobb ellenszere a kiadós tánc. A színészzenekar nem ismeretlen már a kolozsváriak körében, rendszeresen fellépnek a teátrum rendezvényein, illetve más kulturális eseményeken, ezúttal azonban a helyszín mintha különlegesebbé tette volna a koncertélményt, a Szamos-parti környezet telitalálatnak bizonyult. A színház világnapja kapcsán tartott eseménysorozat vasárnap délelőtt a Légy jó mindhalálig című előadással folytatódott, kedden este pedig a VIA étteremben Laczó Júlia színésznő várja egy ünnepi vacsorára a színházi ínyencségekre vágyókat.
Kőrössy Andrea
Krónika (Kolozsvár)

2017. március 29.

Kiállnak bántalmazott társuk mellett a kolozsvári magyar színészek
„Mélységesen aggasztónak” tartják a Kolozsvári Állami Magyar Színház színészei a Rosmersholm pénteki bemutatóján történt incidenst. A közösségi oldalakon terjedő állásfoglalást a pénteki előadás teljes szereposztása aláírta.
Amint arról a Maszol is beszámolt, az egyik színésznő elleni verbális és fizikai agressziót vizsgálta a rendőrség pénteken a Kolozsvári Állami Magyar Színház épületében, Henrik Ibsen Rosmersholm című darabjának a bemutatója idején. Az agresszor a darab rendezője, Andrij Zsoldak volt. Tompa Gábor igazgató a Maszolnak nyilatkozva „színházi belügynek” minősítette az incidenst. Az érintett színésznő vasárnap este a Krónikának úgy nyilatkozott, hogy nem kíván feljelentést tenni az ügyben, a belső munkafolyamat részének tekinti a történteket, és mihamarabb el szeretné felejteni.
Állásfoglalásuk szerint a Kolozsvári Állami Magyar Színház színészei kiállnak egymás mellett, elutasítanak mindennemű agressziót és aggasztónak tartják a történteket, illetve elvárják, hogy a színház megtegye a szükséges lépéseket a hasonló esetek megelőzésére. A nyilatkozatot a színház külső munkatársai, Bíró József és Hatházi András is aláírták. Utóbbi korábban a Maszolnak úgynyilatkozott, „egy rendező addig mehet el, ameddig a munkatársai engedik”.
Alább közöljük a teljes szöveget:
Mi, a Kolozsvári Állami Magyar Színház színészei, egyöntetűen és határozottan kiállunk egymás mellett és egymásért. Elutasítunk mindennemű agressziót. Nem tekintjük úgy, hogy az agresszió a színházi munka része, vagy, hogy létezik olyan helyzet, ami ennek jogosultságot teremt. Mélységesen aggasztónak tartjuk a nemrég történteket. Úgy érezzük, hogy ilyen helyzetben egyetlen ember elfogadhatatlan gesztusa miatt árnyék vetül a munkánkra. Elvárjuk, hogy a munkánknak otthont adó intézmény tegye meg a szükséges lépéseket annak érdekében, hogy az ilyesmi ne fordulhasson elő. Messzemenően szolidárisak vagyunk minden egyes színpadra lépő társunkkal, és erőt, bátorságot kívánunk a továbbiakban. Aláírják: Laczó Júlia, Orbán Attila, Marosán Csaba, Varga Csilla, Imre Éva, Albert Csilla, Sinkó Ferenc, Laczkó Vass Róbert, Szűcs Ervin, Bogdán Zsolt, Csutak Réka, Kató Emőke, Kali Andrea, Buzási András, Kézdi Imola, Dimény Áron, Panek Kati, Kántor Melinda, Sigmond Rita, Györgyjakab Enikő, Bodolai Balázs, Ötvös Kinga, Vindis Andrea, Farkas Lóránd, Pethő Anikó, Kicsid Gizella, Bács Miklós, Balla Szabolcs, Árus Péter, Fogarasi Alpár Valamint: Hatházi András, Bíró József
maszol.ro

2017. április 3.

Színház és árnyoldala
Bizonyára szinte senki előtt nem ismeretlen az a történet, amiről az alábbiakban írni fogok, hiszen a Kolozsvári Állami Magyar Színházban március 24-én este történt incidens híre az elmúlt napokban, kis túlzással, körbejárt országot-világot. Úgy gondolom tehát, hogy nincs szükség az előzmények ismertetésére. Megjegyzem, eddig ódzkodtam bármit is írni az esettel kapcsolatban, vártam, hátha letisztulnak a dolgok, és érthetővé válik, mi és hogyan történt. Reméltem, hogy a szerdai televíziós (kolozsvári magyar adás) beszélgetés végre fényt derít erre a történetre. De úgy érzem, több csúsztatás is történt, ezért megpróbálom, leginkább a magam számára tisztázni azt, amit nem tudok logikusan összerakni, akármennyire is igyekszem.
Az alapot természetesen a már említett televíziós interjú szolgáltatja, amelyet Víg Emese készített a színház igazgatójával, Tompa Gáborral, hiszen, amint itt elhangzott, „ragaszkodjunk a tényekhez, ahhoz, hogy mi történt, mert eddig senki nem volt kíváncsi arra, hogy mi történt valójában... Na, most itt az igazság a következő...”.
Én is ragaszkodom tehát ahhoz, hogy az itt elhangzottak alapján megpróbáljak tisztázni néhány dolgot, vagy inkább elmondani, milyen kétségek–kérdések merültek fel bennem az elhangzott „igazságokkal, tényekkel” kapcsolatban.
Hát akkor, lássuk.
1. „Eddig senki nem volt kíváncsi arra, hogy mi történt valójában”, mondja Tompa Gábor az első pillanatokban. Ezt a kijelentést azért érzem kissé csúsztatásnak, mert a március 26-án, vasárnap este a Krónika online-, majd 27- én a lap nyomtatott változatában megjelenő cikk szerzői azt írják: „Tompa Gábor, a Kolozsvári Állami Magyar Színház igazgatója megerősítette lapunknak, hogy incidens történt...” stb., stb. Ergo, valaki(k) kíváncsi(ak) volt(ak) a laptól arra, hogy „mi történt valójában”, hiszen feltételezhetően ezért keresték meg az igazgatót. Aminthogy az érintett színésznőt is, aki, mint írják, „nem kívánt nyilatkozni az ügyről... stb., stb.”.
És mivel itt jelent meg legelőször bármi is arról, hogy pénteken este incidens történt a bemutató alatt, ez lett volna az ideális alkalom arra, hogy a lap által megkérdezett igazgató elmondja az igazságot, és ezáltal elejét vegye a további találgatásoknak és ferdítéseknek. Feltételezésem szerint a cikk vasárnap készült, tehát péntek estétől vasárnap délig volt idő arra, hogy az intézményvezető aprólékosan tájékozódjon a történtekről, és elmondja a tényeket. Ehelyett azonban leginkább maszatolás folyt.
2. „Volt egy incidens, és szeretném leszögezni, hogy semmiféle agressziónak nincs létjogosultsága, nem próbálunk és nem is lehet igazolást találni”. „...semmiképpen nem fogadható el semmiféle agresszív vagy bántalmazó magatartás, erre semmiféle igazolást nem akarok, és nem kell találnunk”, hangzik el a televíziós beszélgetés elején Tompa Gábor részéről.
Ehhez képest, végighallgatva a szinte negyven perces műsort, folyton az az érzésem, hogy mégiscsak igazolásokat próbál találni, és úgy „ítéli el” az agressziót, hogy közben minduntalan felmenti az agresszivitást elkövető Andriy Zholdakot, hol azzal indokolva a történteket, hogy a rendező köztudottan „szenvedélyes megszállott”, hol felmagasztalva őt, hogy milyen nagyszerű rendező, akiről úgy hallotta, a próbafolyamatban részt vevő színészek azon része is, „akik nem maradtak a szereposztásban, azt mondták, hogy életük egyik legmeghatározóbb élménye volt” a vele való találkozás. Annak ellenére, hogy „nagyon kemény volt, és nagyon igénybe vette őket”. Hol pedig azzal, hogy hát ilyesmi, vagy ehhez hasonló dolgok máskor és másvalakikkel is megtörténtek... Például Harag György is nagyon keményen bánt a színészekkel, „Sebők Klárát minden próbán megsiratta, minden próbán meggyötörte” az Éjjeli menedékhely próbafolyamata alatt, jegyzi meg Tompa.
3. „Tehát, ő [mármint a rendező, Andriy Zholdak] bement szünetben, és az egyik színésznőt vállon ragadta, kiabált, megrázta, és fölemelte a kezét”, mondja az igazgató. Később pedig: „Nem történt semmi olyan atrocitás, vagy komolyabb testi bántalmazás, mert nem jutott el odáig... nem tudjuk, hogy eljutott volna, vagy sem, de megakadályozták”. Ez a pont kicsit kapcsolódik még az előzőhöz, hogy akkor hogy is van ezzel az agresszióval, amit elítél az igazgató. Azt ajánlom, olvassuk el még egyszer, lassan, hogy megértsük. Lássuk csak: kiderül, hogy történt ugyebár atrocitás, de nem esett „komolyabb testi bántalmazás, mert nem jutott el odáig...”. Andriy Zholdak „csak” megrázta a színésznőt, „csak” kiabált és „csak” fölemelte a kezét. (Gondolom, integetni akart). Egyéb atrocitás nem történt ugyebár. Mert megakadályozták. És nyilvánvalóan ebből kifolyólag nem tudjuk, hogy eljutott volna-e odáig a dolog, hogy „komolyabb testi bántalmazás” is megessen. A többit csak ideidézem kommentár nélkül: „azután rögtön az ott lévő színészek, később a technikai igazgató, aki ott volt és akinek szóltak, megjelent, szétválasztották, elvitték a színésznőt, Zholdákot kihozták az udvarra, lecsillapították”. „Nem tudjuk, hogy folytatódott volna-e vagy sem, mert megakadályoztuk”. „Ha valóságos agresszió lett volna...”
4. Ennél a pontnál kénytelen vagyok hosszasabban idézni Tompa Gábort, mert nem egyszerre hangzottak el ezek a dolgok a beszélgetésen, így nem biztos, hogy felfigyelnek rá azok, akik végighallgatják.
„Ez történt [mármint az incidens] háromnegyed 8-kor, az előadás szünetében...” „Nekem is szöveges üzenetem érkezett, én is kimentem az udvarra, megkérdeztem mi történt...” „Az előadás folytatódott”. „Az előadás végigment, de a rendőrséget kihívta az egyik munkatársunk háromnegyed tízkor. Két órával az incidens után. Az előadás végéhez közel”. „Nem tudtam, hogy kihívódott a rendőrség”. „Az előadás után azonnal lementem az öltözőbe, és körülbelül 40 percet töltöttem ott a színészekkel, akik ott voltak, ezért kezdődött ké- sőbb a protokoll, mert eléggé ki voltak borulva, mert lehordást kaptak és nem tudták, hogy miért...”. „Én éjjel négy órakor tudtam meg, hogy a rendőrséget kihívták, mert akkor közölte az illető személy írásban, hogy kihívta a rendőrséget”.
Vegyük tehát sorra. Az incidens háromnegyed nyolckor történt, az előadás szünetében (a bemutató 6 órakor kezdődött). Tompa Gábort szöveges üzenetben értesítik erről, ő is kimegy az udvarra. Addigra természetesen az incidens már lezajlott a kulisszák mögött, az udvaron már csak a „szenvedélyes” rendezőt csillapítják. Ezután folytatódik az előadás. Mint az igazgató mondja, a rendőrséget a munkatárs (vagyis az előadás ügyelője) háromnegyed tízkor hívta ki. A második rész szinte két órát tart, tehát a kb. nyolc órakor kezdődő második rész vége fele. Menjünk tovább. Azt mondja Tompa Gábor, hogy az előadás után azonnal lement az öltözőbe, és 40 percet töltött ott a színészekkel beszélgetve, csak azután ment fel a büfébe, ahol megtartották a protokollt. Amennyiben a rendőrséget háromnegyed tízkor hívták ki, az előadásnak pedig tíz óra körül volt vége, akkor az igazgatónak feltételezhetően találkoznia kellett volna velük, hiszen negyven percen át ott tartózkodott az öltözőkben, a rendőrfőkapitányság szóvivője szerint pedig, aki a Krónikának nyilatkozott, „a helyszínre érkezett rendőrök nem tudtak közvetlenül a sértett féllel beszélni, mivel a művész időközben a második felvonásban már ismét a színpadon játszott. A szóvivő elmondta, a riasztás nem az áldozattól, hanem annak egyik kollégájától származott, a rend- őröknek pedig ugyancsak más színészek írták le a történteket”.
Erre csak annyit lehet mondani, jelentkezzen, aki érti.
5. A beszélgetés elején Víg Emese próbál utalni arra, hogy Andriy Zholdakot „megelőzte a híre”, „van egy előtörténete”. Nincs, mondja Tompa. Nincs tekintettel a színészekre, mondja Víg Emese. Az igazgató erre azt válaszolja, hogy nem tud ilyesmiről. Később elmondja, hogy a színház „meghozta a maga lépéseit”, kivizsgálta az ügyet, és azt is megvizsgálták, hogyan lehet a rendezőt „egyfajta következmény elé állítani”. A rendező szerződésében, mondja Tompa, „van egy olyan pont, amely azt mondja ki, hogy bármilyen konfliktusos helyzetre a vezetőség közvetítésével keressen megoldást. Ezt ő megszegte, és emiatt levontunk a honoráriumából egy jelentős összeget, amit ő alá is írt, jegyzőkönyvvel”.
Nem tudom, hogy általában mi foglaltatik bele ezekbe a szerződésekbe, de meglepő ez a fogalmazás, hogy „bármilyen konfliktusos helyzetre a vezető- ség közvetítésével keressen megoldást”. Feltételezhetően valamit azért mégiscsak kellett tudniuk Zholdak „előtörténeteiről”, ha a szerződésbe foglaltatott egy ilyen kitétel.
6. A beszélgetés alatt sokszor elhangzik az igazgató részéről, hogy előbb menjenek el az emberek, nézzék meg az előadást, és azután ítélkezzenek. Ezzel teljesen egyetértek, ez elemi követelmény. Csakhogy itt nem arról kell beszélgetni, hogy milyen az előadás, hanem arról, hogy hogyan történhetnek meg ilyen dolgok, és ha már megtörténtek, akkor miért nem lehetett már a kezdet kezdetén elmondani vilá- gosan a történteket, a már említett első cikk megjelenésekor. És akkor valószínűleg elejét lehetett volna venni a „rémtörténeteknek” és „összeesküvés-elmé- leteknek”. Vagy legalábbis hivatkozási pont lehetett volna.
A „tessék megnézni, utána lehet bírálni, végezzük el a bírálatnak az érvelésen alapuló munkáját”-részhez pedig csak annyit fűznék hozzá, többször megtapasztaltam már – és más kritikus kollégáim is – ennek a kijelentésnek a következményeit az intézmény vezetője részéről.
„A párbeszédre szükség van”, mondja az igazgató. Valóban szükség van. De nemcsak ilyenkor, amikor „baj van”, hanem folyamatosan, erre alapulna a színház és közönség, színház és újságírók, kritikusok közötti kapcsolat. Ehhez azonban mindkét félnek nyitottnak kell lennie.
*
Végül még annyit, sokatmondó az a nyilatkozat, amit a társulat egy része aláírt. Ennél beszédesebb üzenetet, hogy valami nagyon nincs rendben, nem hiszem, hogy meg lehetett volna fogalmazni.
És akkor itt térnék ki ennek a történetnek a legfontosabb részére: a színészekre. Ha egy rendező csak úgy tud alkotni, hogy folyamatosan megalázza, agyongyötri, sárba tiporja, olyan lelki – vagy akár testi – agressziónak veti alá a színészt, amitől esetleg tartós sérülést is szenvedhet, és komoly következményei lehetnek, akkor engem nem biztos, hogy érdekel, hány nemzetközi fesztiválra hívták meg az előadást. Akkor csak azt tudom mondani, nem is érdekelnek az oly sokat hangoztatott „tények”. (Zárójelben megjegyzem, érdekes módon alig volt meg a bemutató, és az igazgató, mint elmondta a televíziós interjúban, már konkrétan tudja, hogy öt nemzetközi fesztiválra meghívták a produkciót. Gondoljuk vajon azt, hogy netalán előre „le volt zsírozva” a dolog?)
Láttam az előadási főpróbát. Elképzelni sem tudom, hogy a szünetbeli incidens után a szí- nészek, és különösképpen a közvetlenül érintett színésznő milyen lelkiállapotban ment(ek) vissza, lejátszani az iszonyatosan kemény, hatalmas energiákat és koncentrációt követelő szinte kétórás második részt. Ha valamiről, akkor erről kéne beszélni. A megaláztatásról. A lelki terrorról. Az igazgató hozzáállásáról. A hogyan továbbról. Mert Andriy Zholdak elment. De a színészek, a társulat marad...
Nyilatkozat
Mi, a Kolozsvári Állami Magyar Színház színészei, egyöntetűen n és határozottan kiállunk egymás mellett és egymásért. Elutasítunk mindennemű agressziót. Nem tekintjük úgy, hogy az agresszió a színházi munka része, vagy, hogy létezik olyan helyzet, ami ennek jogosultságot teremt. Mélységesen aggasztónak tartjuk a nemrég történteket. Úgy érezzük, hogy ilyen helyzetben egyetlen ember elfogadhatatlan gesztusa miatt árnyék vetül a munkánkra. Elvárjuk, hogy a munkánknak otthont adó intézmény tegye meg a szükséges lépéseket annak érdekében, hogy az ilyesmi ne fordulhasson elő. Messzemenően szolidárisak vagyunk minden egyes színpadra lépő társunkkal, és erőt, bátorságot kívánunk a továbbiakban. Aláírják: Laczó Júlia, Orbán Attila, Marosán Csaba, Varga Csilla, Imre Éva, Albert Csilla, Sinkó Ferenc, Laczkó Vass Róbert, Szűcs Ervin, Bogdán Zsolt, Csutak Réka, Kató Emőke, Kali Andrea, Buzási András, Kézdi Imola, Dimény Áron, Panek Kati, Kántor Melinda, Sigmond Rita, Györgyjakab Enikő, Bodolai Balázs, Ötvös Kinga, Vindis Andrea, Farkas Lóránd, Pethő Anikó, Kicsid Gizella, Bács Miklós, Balla Szabolcs, Árus Péter, Fogarasi Alpár, Molnár Levente. Valamint: Hatházi András, Bíró József.
Köllő Katalin / Szabadság (Kolozsvár)

2017. május 24.

Laczó Júlia „A színház jó házasság, a kés, vágódeszka őrült szerelem”
A Kolozsvári Állami Magyar Színház pénteki esti A mélyben című előadását követően a teátrum emeleti előcsarnokában az egyik legcsaládiasabb Livingroom zajlott: Laczó Júlia színésznőt férje, Orbán Attila és volt egyetemi csoporttársa, jelenlegi kollégája, Dimény Áron faggatta. Az est családias hangulatához hozzájárult, hogy a beszélgetésbe a színművésznő fia, Iván is bekapcsolódott. A rendezvény alatt fény derült arra, hogy a művésznő egy szerep miatt vágatta le a haját, így régi álma valósulhatott meg, illetve arra is, hogy terhessége alatt nem édességet, hanem sorozatot kívánt. Az est egyik legfontosabb, így legelsőként feltett kérdése az volt: ki szolgáltatja a szokásos, beszélgetés-végi vacsorát a Livingroomon, ha Laczó Júlia a meghívott. Mint köztudott, általában ő szokott lenni a beszélgetőestek „főszakácsa”.
Laczó Júlia, a 19. Livingroom meghívottja, és egyben az eddigi rendezvények „főszakácsa” viccesen megjegyezte: erre az estére legalább Gordon Ramsey-t vagy Jamie Olivert kellett volna meghívni, ha nem ez történt, akkor vagy kamillateát kap, vagy a Via étterem személyzete lepi meg. A színművésznő nem tévedett: a számára sokat jelentő Via étterem munkatársai készítették az est résztvevőinek a vacsorát.
– A ma esti menü összeállításakor figyelembe vettük Juli kedvenceit. Azt az ételt készítettük el, aminek a receptjét Juli először kérte el tőlünk. A desszert pedig épp ennek a fordítottja: az volt az első recept, amit mi kértünk el tőle, és ami idén nyáron fel fog kerülni az étlapunkra. Így lett a ma esti menü: palócleves és mojito mousse – árulta el az étterem munkatársa.
Amint a beszélgetés elején kiderült, Laczó Júlia színészgyerekként hamar eldöntötte, hogy nem akar szülei nyomdokaiba lépni, nem vonzotta a színészvilág, ám a jog annál inkább, ügyvéd szeretett volna lenni. Az érettségi előtt aztán megtanult egy Eminescu-verset, amely lenyűgözte, akkor érezte először, hogy ezt meg akarja osztani a világgal. A verset legelőször szüleinek adta elő, majd közölte: színész lesz belőle is.
– Édesapám erre azt mondta: legyél fiam inkább kritikus – mondta a színésznő. Persze, mint hozzáfűzte: a szülei azt mondták, ha ezt a pályát akarja választani, ők nem állnak az útjába, támogatják elhatározásában, ugyanakkor azt is pontosan tudták, hogy a lányuk tudatában van annak, milyen nehézségekkel jár ez a szakma.
Érettségi után nem vették fel a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetemre, így egy évig Szatmárnémetiben volt segédszínész. A következő évben újra próbálkozott Marosvásárhelyen, szintén sikertelenül, majd elkezdett Kolozsváron felkészítőkre járni. Laczó Júlia elmondta: Szatmárnémetiben jó csapat volt, rengeteget tanult, viszont a kolozsvári felkészítők, a bemelegítő és levezető feladatok, a koncentrációs gyakorlatok számára addig ismeretlen szabadságot nyújtottak.
Végül sikerült a felvételi, és bekerült a kolozsvári főiskolára, ahol többek között az est kérdezői, Dimény Áron és Orbán Attila voltak a csoporttársai. Ami a házasságukat illeti, kiderült, hogy Laczó Juli utálta Attilát, pökhendi volt, idősebb, és mindenkinél okosabb. Mire Orbán Attila bevallotta, nem személy szerint Julival volt problémája, ő az egész csoportot utálta. Juli ellenszenvét látva egyik tanáruk „párosította össze” őket egy egyetemi feladathoz, konkrétan addig kellett gyakoroljanak egy jelenetet, amíg Juli szembe nem nevet társával. A közös gyakorlást végül sörözés követte, majd a titkos kézfogásokból házasság lett.
Nászajándékba kaptak egy lakást Tenkeszéplakon, amely településhez gyerekkori emlékek is kötik. Laczó Júlia a beszélgetés elején elárulta, nem lokálpatrióta, inkább a települések különböző helyszíneihez kötődik, nem tud ragaszkodni egy helyhez, ott szeret lenni, ahol fellélegezhet. Szüleivel rengeteget kirándult a Fekete-Körösnél, sátorban laktak, úsztak, horgásztak. Ezt a hagyományt folytatva Juli családjával évente egy hónapot tölt a Fekete-tenger partján.
Az egyetem befejezése után, 1997-ben csatlakozott a kolozsvári társulathoz, ám rövid idő múlva, 2000-ben Nagyváradra költözött férjével.
– Szerettünk volna változtatni valamit az akkori váradi színházi életen, meg szerettük volna váltani a világot és a színházat. Persze nem sikerült, három év után nem hosszabbították meg a szerződésünket. Parászka Miklós felajánlotta, hogy menjünk el Csíkszeredába. Akkoriban volt egy kicsi Seat Ibizánk, abba bepakoltunk: kislábos, nagylábos, kutya, minden. Mikor becsuktuk a kocsiajtót, szólt a telefon, hívott Tompa Gábor, hogy szálljunk ki Kolozsváron, és itt pakoljunk le – mesélte a színésznő.
Végül egy évadot töltöttek Csíkszeredában a Csíki Játékszín társulat tagjaiként, visszafelé jövet pedig Kolozsváron pakoltak ki.
„Szakmailag a legjobb periódusodat éled” – jegyezte meg Dimény Áron, aki szerint tapintható a változás, ez annak is köszönhető, hogy Juli megtalálta második, életre szóló szerelmét. A Via étteremmel az első Színház Világnapi vacsorán találkozott, akkor változott meg az élete, vallotta be a meghívott. Ott járt szakácsiskolába, az étterem munkatársai segítették, rengeteget tanult és mindig meg tudott újulni. Előd, a Via munkatársa szerint: „Juli a konyhában olyan, mint egy brazil focista, aki a grundon tanult meg focizni, mozdulataiban látszik az élet.” Laczó Júlia pedig bevallotta: a színház számára olyan, mint egy jó házasság, de a kés és vágódeszka, mint az őrült szerelem.
Sarány Orsolya / Szabadság (Kolozsvár)



lapozás: 1-14




(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2020
Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék