udvardy frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1990-2006
 

találatszám: 6 találat lapozás: 1-6

Névmutató: Lahner György

2007. október 6.

Szobordöntések sötét évtizedei után sok-sok próbálkozás után áll a Szabadság-szobor Aradon. Kompromisszumok árán, de áll. Nem a régi helyén, de szimbólumnak itt is megteszi. Akkor is, ha a román Diadalív néz vele szembe. Kezdete lehet a román- magyar megbékélésnek. Tizenhárom hős tábornokra s az 1848–49-es magyar szabadságharc sok száz, sok ezer neves és névtelen katonájára emlékezünk. Egyikük sem készült mártírnak. Kiss Ernő – milliomos földesúr; Vécsey Károly – gazdag főúr; Leiningen-Westerburg Károly – elszegényedett német arisztokrata; Damjanich János – hivatásos katona; Nagysándor József – republikánus demokrata; Schweidel József – 30 évi hű szolgálatáért másfél évvel azelőtt osztrák nemességet kapott; Török Ignác – mérnök; Lázár Vilmos – ezredes; Dessewffy Arisztid – előkelő nemesi család sarja; Lahner György – iparszervezési tehetség; Pöltenberg Ernő – osztrák felső középosztály tagja; Knezich Károly – horvát határőrivadék; Aulich Lajos – pozsonyi fogadós fia. 1849. október 6-án végezték ki valamennyiüket. Aradon 1849 augusztusa és 1850 februárja között további hét magyar honvéd tábornok, törzstiszt és közlegény vesztette életét: Ormai Auffenberg Norbert ezredes, Kossuth szárnysegédje, a honvéd vadászezredek parancsnoka, Nagy Bálint honvédtiszt és testvéröccse, Nagy Ákos közhonvéd, Zombory Imre tüzértiszt, Kazinczy Lajos honvéd ezredes (Kazinczy Ferenc fia), Lenkey János honvéd tábornok, várparancsnok és Hauch Lajos honvéd alezredes, Bem hadsegédje. Haynau először több száz tisztet akart kivégeztetni, mindenkit, aki a császári-királyi hadseregből került a honvédségbe. Feljegyzéseiben, leveleiben nem leplezte bosszúvágyát: „Én vagyok az az ember, aki rendet fog teremteni. Nyugodt lelkiismerettel lövetek agyon százakat is, mert szilárd meggyőződésem, ez az egyetlen mód intő példát szolgáltatni minden jövendő forradalomnak. Egy évszázadig nem lesz több forradalom Magyarországon, ezt, ha kell, a fejemmel szavatolom... ” A kegyetlen bosszú nem tudta kiölni a szabadságvágyat a magyarságból, a Habsburgok, Sztálin, Rákosi, Kádár mind levitézlettek, Trianon is csak földrajzilag tudta szétszaggatni, lelkiekben nem a nemzetet. /Borbély László: Október 6. – gyász és remény napja. = Hargita Népe (Csíkszereda), okt. 6./

2012. október 6.

Rétvári Bence: „Arad a magyar megmaradás szimbóluma”
Kivételesen szép, meleg ősz eleji napot hozott október 6-a. Aradon, a Megbékélés parkjában sok száz ember gyűlt össze, hogy lerója kegyeletét az aradi vértanúk előtt a Szabadság-szobornál, mint minden évben 2004 óta.
„163 évvel ezelőtt, 1849. október 6. is szombati napra esett. Ebben az órában akkor már bevégeztetett a kivégző osztag, a hóhér és a kirendelt tanúk munkája; a minorita templomban elmondták az első gyászmisét. A városban a leírások szerint csönd, feszültség és értetlenség uralkodott. Az aradiak talán megérezték a történelem szelét, nem látták, de gyanították, a tizenhárom férfi lelke megtestesült a megfoghatatlanban: a szabadság szellemiségében” – a román és magyar nemzeti himnusz elhangzása után ezekkel a szavakkal indította tegnap Matekovits Mihály kora délután a monumentális Szabadság-szobornál tartott koszorúzási ünnepséget, majd bemondótársával, Ruja lldikóval konferálták be a szónokokat, később a koszorúzókat. Előbb azonban rövid történelmi áttekintő hangzott el, egyebek közt az, hogy 1949-ben, a magyar forradalom és szabadságharc százéves évfordulójának főrendezője az aradi várban állomásozott szovjet hadsereg volt, „lám, mi a szabadságot hoztuk” jelszóval.
„Hogy majd 2049-ben, a kétszáz éves évfordulón hogyan emlékeznek a mára, majd kiderül. Mi csak reménykedni tudunk: lesz, aki emlékezzen, lesznek koszorúzó diákjaink, könnyező öregjeink és emlékező nemzettársak.”
A bemondó aztán sorra köszöntötte a megjelent vendégeket: Kelemen Hunor országos RMDSZ-elnököt, dr. Rétvári Bencét, a magyar Közigazgatási és Igazságügyi Minisztérium államtitkárát, Ujhelyi Istvánt, a Magyar Országgyűlés alelnökélt, Füzes Oszkár bukaresti magyar nagykövetet, Magdó Jánost, Magyarország kolozsvári főkonzulátusának főkonzulját, Both Ferenc ezredest, a bukaresti magyar nagykövetség katonai attaséját, Cosmin Pribac Arad megyei prefektust, Király András oktatásügyi államtitkárt, Gheorghe Falcă aradi polgármestert és Bognár Levente alpolgármestert, a megyei RMDSZ elnökét, Faragó Péter parlamenti képviselőt, Kreszta Traiant, a Magyarországi Román Kisebbségi Országos Önkormányzat elnökét.
A mikrofonhoz először lépett Gheorghe Falcă aradi polgármester elöljáróban elnézést kért öltözetéért, de, mint mondta, tíz perce érkezett meg Aradra hosszú útról, átöltözni sem volt ideje, de itt akart lenni a megemlékezésen, hogy éreztesse: egységesek vagyunk. „Közösen megértettük, mit jelent a történelem és a szabadság – együtt kell megtanulnunk, hogyan kell a szabadságot megtartani. Akkor lesz szabadságunk, ha a tőlünk jobbra vagy balra álló is szabad, és én azt akarom, hogy a mellettem álló megőrizze szabadságát”, mondta Arad polgármestere.
A szabadság egyébként vissza-visszatérő téma volt valamennyi szónok beszédében.
Kelemen Hunor RMDSZ-elnök történelmi tények sorolásával indította beszédét, majd így folytatta: a hősök tisztelete túlélt másfél évszázadot, túlélte a kommunista diktatúrát. „A lélek szárnyán élő gondolat elpusztíthatatlan” – szögezte le. Aztán arról beszélt: akiket itt kivégeztek, tudatosan választották az önkény elleni harcot, és vállalták következményeit. A szabadságnak nincs nemzetisége, a szabadságharc melletti kiállásban ott volt a mindent elsöprő vágy a szabadság iránt, és a hit, hogy minden nép számára eljön a szabadság ideje. A vértanúk példájából, amikor nyomdokaikba lépünk, hitet merítünk ahhoz, hangsúlyozta a szónok, hogy ma se tévesszük el a célt, eszméiket be kell építenünk a mába és holnapba. A XIX. és XX. század kihívásai csak részben különböznek egymástól, a gyökerek mélyről táplálkoznak – ma is szabadságot, testvériséget, egyenlőséget akarunk. Szabadságtörekvéseink nem mások ellen irányulnak, mert nincs szabad emberiség addig, amíg egyeseknek nincs szabadságuk.
Kelemen Hunor kiállt a hazai magyarság nyelvhasználata és érdekei mellett, hangsúlyozva: azt kívánjuk, hogy magunk alakíthassuk sorsunkat, magyarul végezhessük munkánkat.
Az RMDSZ országos elnöke azt is hangsúlyozta, hogy 2012-ben a legnagyobb ellenségünk a kishitűség, ezt kell legyőznünk, s hogy ügyünket sikerre tudjuk vinni, az egységet kell sikerre vinnünk. Beszédét azzal zárta: a 13 vértanú legyőzte a halált, mert bennünk él. Így legyen 10, 100 esztendő múlva is.
Dr. Rétvári Bence államtitkár költői kérdésekkel indított: ki emlékezik ma a vértanúkat kivégző hóhérokra, a halálos ítéletet meghozó bírákra, van-e olyan utód, aki virágot visz sírjukra? Ki akkor a győztes és a vesztes?
A vértanúk egy tiszta és szent eszmét követtek, ezért ők a győztesek.
Őket a szabadság és a hazaszeretet vezette, mondta a szónok, aztán némi keserűséggel hozzátette: ezek ma sokkal kevésbé fontosak. Aulich Lajos, Dessewffy Arisztid, Lahner György, Lázár Vilmos, Nagysándor József végszavait idézte, amelyekből a szabadság és hazaszeretet árad, majd így folytatta: sírjaik a nemzet védőfalai lettek, mind erősebbé tettek bennünket, és megmaradtunk magyaroknak úgy is, hogy országhatárok választanak el bennünket.
Végül – arra utalva, hogy a vértanúk közül sokan nem is voltak magyarok – így fejezte be beszédét: minden közösségben élnie kell egy önmagán túlmutató eszmének, értékközösség nélkül Európai Unió sem lehetne. Hangsúlyozta: az anyaországnak támogatást kell nyújtania a határon túli magyaroknak, s ebben nagyon fontos állomás volt a magyar állampolgárság megadása két évvel ezelőtt. A gyakorlat egyébként általános az Unióban, ma a 27 tagország közül 24-ben alkalmazzák, így válnak a határon kívüli nemzettársak politikai közösséggé.
Cosmin Pribac Arad megyei prefektus arról szólt: különleges eseményen vagyunk jelen, amelynek feladata egymáshoz közel hozni az embereket és hidat verni a két nemzet között. A Megbékélés tere egy ilyen hely, mondotta. A szabadság eszméje közös, folytatta, s ma elértük, hogy együtt lehetünk szabadok. Az utolsóként felszólaló Bognár Levente Arad megyei RMDSZ-elnök, aradi alpolgármester, miután október 6-nak aradi kötődéseit hangsúlyozta, berögződött tévhiteket próbált eloszlatni beszédében. Azt a badarságot például, amelyet egyes román szélsőségesek terjesztenek, hogy a 13 aradi vértanú románok ellen harcolt volna, vagy hogy 1848–49-ben 40 ezer román polgári áldozat volt. Történelmi dokumentumok tanúsága szerint az összes, Erdélyben a forradalom idején és következtében elpusztult személy száma – a katonákat is beleértve – sem közelíti meg ezt a gyűlölködésre és uszításra használt adatot. „Szeretnénk továbbra is együttműködni román polgártársainkkal a kölcsönös megértés és tisztelet jegyében” – zárta beszédét Bognár Levente.
A beszédek lezajlását követő koszorúzás során mintegy 75 koszorút helyeztek el a Szabadság-szobor talapzatánál – a hivatalos intézményeken (országos RMDSZ, magyar kormány, aradi prefektúra, Magyar Országgyűlés, Aradi Polgármesteri Hivatal, bukaresti magyar nagykövetség, kolozsvári főkonzulátus, Arad Megyei Tanács stb.) számos hazai és határon túli, mindenekelőtt anyaországi civilszervezet is elhelyezte a megemlékezés virágait, köztük volt amerikai (Minessotta), ausztriai (Salzburg), vajdasági (Csóka város). Megkülönböztetett tisztelet illeti Damjanich János és Knézic Károly vértanúk leszármazottait, akik 2012-ben Aradon adóztak dicső elődeik emlékének.
Jámbor Gyula
nyugatijelen.com
Erdély.ma

2015. október 6.

Az aradi tizenhármak: út és emlékezet
Október 6-án, az aradi vértanúk emléknapján érdemes kicsit áttekinteni a szabadságharc bukásához vezető utat, a vértanúk kultuszának eredetét és fejlődését – ebben volt segítségünkre Hermann Róbert és Medgyesy-Schmikli Norbert, a Károli Gáspár és a Pázmány Péter egyetemek történészei.
Az osztrák–magyar háború 1848. szeptemberi kitörésekor a magyar hadseregben komoly tapasztalattal csak azok az alakulatok rendelkeztek, amelyek a császári és királyi hadseregből kerültek át – szögezte le rögtön Hermann Róbert hadtörténész. A Károli Gáspár Református Egyetem történettudományi intézetének vezetője szerint tehát az ellenség eleve nemcsak számbeli, hanem minőségi fölényben is volt a csapatainkkal szemben. Ennek nyilvánvaló oka, hogy az önálló magyar haderő, a honvédség szervezése csak 1848 májusában kezdődött meg, a tömeghadsereg létrehozása pedig 1848. szeptember–október folyamán.
– Ez azt jelenti, hogy a magyar hadsereg alakulatainak kétharmada fiatalabb volt egyévesnél. Ami pedig a felszerelést illeti, miután az országnak 1848 előtt nem volt hadiipara (ipara is alig), a fegyverzetet kezdetben a hazai császári raktárakból, illetve külföldi szállításokból fedezték. Ezek a lehetőségek azonban 1848 őszétől jelentősen beszűkültek, illetve megszűntek. Így maradt a hazai gyártás, amit sikerült ugyan megszervezni, de ez nem változtatott azon, hogy a honvédsereg mindvégig komoly fegyverzeti és felszerelési hiányokkal küzdött – magyarázta a hadtörténész.
Hermann Róbert azonban figyelmeztetett: a körülmények ellenére számos alakulat kiemelkedő teljesítményt nyújtott. Az 1848 május–júniusában felállított első tíz honvédzászlóalj közül figyelemre méltó például a szegedi 3. és a kassai 9. (az úgynevezett vörössipkás) zászlóalj, a tüzérségünkről pedig sokat elárul, hogy az osztrák és az orosz fél is azt hitte: a magyaroknak francia tüzéreik vannak.
A katonák és tisztjeik motivációja eltérő volt. Az első tizenkét honvédzászlóalj, az 1848. augusztus–szeptember folyamán szervezett önkéntes mozgó nemzetőrzászlóaljak, a további önkéntes és szabadcsapatok esetében az önkéntesség elkötelezettséget feltételez. Ugyanez mondható el az intézetvezető szerint az 1848 őszén, illetve 1849 nyarán hazaszökő, külföldön állomásozó huszáralakulatok tagjairól is. Ám az 1848 őszétől „kötelezően” kiállított honvédalakulatokról ezt nem állíthatjuk ilyen határozottan.
– A tisztikar körében is sokfélék voltak a motivációk. A tényleges és nyugalmazott császári tisztek részint nemzeti elkötelezettségből, részint egzisztenciális okokból jelentkeztek nagy számban a honvédseregbe, ahová eggyel magasabb rangban vették át őket. Ugyanakkor azok, akik nem azonosultak az üggyel, 1848 őszétől több ütemben elhagyták a honvédsereget. Az első ilyen válság 1848 októberében zajlott le, amikor V. Ferdinánd király törvénytelennek minősítette a magyar országgyűlés tevékenységét. A következő hullám az október 30-i kudarcba fulladt schwechati csata után következett be, ezt követte az V. Ferdinánd lemondását, majd a főváros elfoglalását, végül pedig a függetlenség és a trónfosztás kimondását követő válság – részletezte Hermann Róbert. A hadtörténész hozzátette:
– Úgy tűnik ugyanakkor, hogy a hadi események, azaz az önvédelmi harc kilátásainak változásai sokkal komolyabb hatással jártak, mint egyes politikai jellegű sorsfordulók. Jellemző, hogy a trónfosztást követően alig egy tucat magasabb beosztású tiszt vonult vissza, s általában ki sem léptek a honvédseregből, hanem betegszabadságra mentek, vagy békealkalmazást kértek.
A Károli intézetvezetője a sorsfordító orosz beavatkozásról fontosnak tartotta kiemelni, hogy – ellentétben a ma is dívó közvélekedéssel – nem a függetlenség és a trónfosztás kimondása okozta, hanem a tavaszi hadjárat magyar sikerei miatt került rá sor.
– Az osztrák fővezérség már 1849. március végén egyre többször utalt erre a lehetőségre, mint amellyel megoldható a „magyar kérdés”, a hivatalos osztrák segítségkérés pedig másfél héttel korábban elment Szentpétervárra, mint ahogy a függetlenség és a trónfosztás kimondásának híre megérkezett Bécsbe – mutatott rá a szakértő.
Miklós cár hadba szállásával az összeomlás elkerülhetetlenné vált. A hadtörténész rámutatott: maga az orosz haderő önmagában vagy harminc-negyvenezer fővel volt nagyobb, mint a honvédsereg, s akkor a két fél közötti minőségi különbségekről még nem is beszéltünk. A békekötésre ráadásul az osztrák fél 1848 októbere utáni teljes elutasító magatartása miatt már nem volt esély – Bécs elszánta magát a független Magyarország felszámolására.
– A megtorlás az osztrák kormányzat kezdeti elképzelései szerint elsősorban a magyar politikusokat sújtotta volna; az Országos Honvédelmi Bizottmány és a Szemere-kormány tagjait, a megyékbe és kerületekbe kiküldött kormánybiztosokat, a parlamenti képviselőket. Az, hogy a legsúlyosabb ítélet ne őket, hanem a honvédsereg azon tisztjeit érje, akik a császári-királyi hadsereg aktív vagy nyugalmazott tisztikarából kerültek át a honvédsereg felső katonai vezetésébe, alapvetően az új uralkodó, I. Ferenc József döntése volt. Az ok egyszerű: nem elsősorban a politikusoknak, hanem ezeknek a katonáknak köszönhető az a haderő, amely 1849 tavaszán a határokig kergette az osztrák sereget. Ezt a szégyent nem lehetett megbocsátani és megtorlás nélkül hagyni – magyarázta Hermann Róbert. A történésztől azt is megtudtuk, hogy a megtorlás már 1849 januárjában megkezdődött, amikor Budán kivégeztek egy Witalis Söll nevű honvéd őrnagyot, a tiroli vadászcsapat parancsnokát. 1849 márciusában az olasz önkéntesekből álló Frangepán-csapat főhadnagyát, Giovanni Baldini vasúti főmérnököt lőtték agyon azért, mert a császári hadsereg olasz nemzetiségű katonáit rávette az átállásra. S a sor hosszan folytatható 1849. október 20-ig. Akkor Pesten Mieczyslaw Woroniecki és Peter Giron honvéd alezredesek, illetve Karol d’Abancourt de Franqueville honvéd százados került a hóhér kezére. Az ő kivégzésük legfontosabb oka az volt, hogy így demonstrálják a világnak: a magyar szabadságharcban a „külföldi söpredék” is komoly, meghatározó szerepet játszott.
– Ami pedig Aradot illeti, azt egyértelműen szimbólumnak szánták. Ez volt ugyanis az egyetlen olyan komoly erődítmény, amit a honvédsereg 1848–1849 folyamán elfoglalt a császári-királyi haderőtől. S az erőd bevételének fő felelőse, Vécsey Károly vezérőrnagy nem véletlenül volt utolsó a kivégzettek sorában, hiszen az ő vétkét tartották a legsúlyosabbnak – fejtette ki Hermann Róbert.
Végül a tizenhárom vértanúról szólva a Károli tanára közölte:
– Az utókor hajlamos őket mind-mind hibátlan jellemű és katonai teljesítményű személyiségnek tekinteni. És valóban voltak közöttük egészen zseniális katonák, mint a Kossuth által semper victrixnek (örökké győztes) nevezett Damjanich János, a tavaszi hadjárat második felében a főváros előterében a császári-királyi fősereget hetekre lekötő Aulich Lajos. Voltak közöttük olyanok, akik mindig megbízhatóan teljesítettek, mint Vécsey Károly, aki elfoglalta Aradot, s majdnem elfoglalta Temesvárt is; Lahner György, a honvédsereg fegyverzeti és lőszerellátásának megszervezője és irányítója; a Komárom erődjét 1849 telén és tavaszán megőrző Török Ignác; a legreménytelenebb körülmények közepette is tejes erőbedobással harcoló Dessewffy Arisztid, Leiningen-Westerburg Károly és Poeltenberg Ernő – sorolta a hadtörténész.
De Hermann Róbert azt is megjegyezte, néhányukról kiderült, hogy kitűnő ezred-, dandár- vagy hadosztályparancsnokok, ám egy hadtest élén, önálló vezénylőként már nem állják meg a helyüket. Ilyen volt Knezic Károly, Nagysándor József, Kiss Ernő. A kivégzettek között volt továbbá Schweidel József, aki betegsége miatt 1848. december vége után nem teljesített fegyveres szolgálatot, illetve Lázár Vilmos, aki félig-meddig véletlenül került be az aradi perbe, hiszen a IX–X. hadtest egyes maradványai az ő vezényletével tették le a fegyvert; de korábban hadosztály-parancsnokinál magasabb beosztásban nem szolgált, abban viszont kiválóan helytállt.
Az aradiak emlékezetéről Medgyesy-Schmikli Norbert, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem tanára beszélt lapunknak.
– A golyó által kivégzett Lázár Vilmos, Dessewffy Arisztid, Kiss Ernő, Schweidel József; továbbá a kötél általi halállal elköltözött Poeltenberg Ernő lovag, Török Ignác, Lahner György, Knezic Károly, Nagysándor József, gróf Leiningen-Westerburg Károly, Aulich Lajos, Damjanich János, valamint Vécsey Károly gróf haláluk pillanatában a magyar szabadságharc mártírjaivá váltak. Tiszteletük első megnyilvánulásaként az aradiak aznap este a vesztőhelyen, a vár tövében és a Maros partján gyertyát gyújtottak, és közösen imádkoztak a kivégzettekért, s két napra gyászba borult a város, bezártak a boltok is – idézte fel az eseményeket a Pázmány tanára.
A történész szavaiból kiderült, hogy az elnyomás éveiben nyilvános megemlékezésre nem volt mód, még a tábornokok nevét sem szabadott kiejteni az utcán. A szájhagyomány útján terjedő történetek, az aradi tizenháromnak tulajdonított fohászok és utolsó szavaik révén viszont emlékük nem halványult el. Liszt Ferenc nekik ajánlotta „Funérailles – octobre 1849” című megrendítő zongoraművét. Népdalokat is költöttek az áldozatokról. Ezek közül a „Jaj, de búsan süt az őszi nap sugara…” kezdetű, 56 sorból álló költemény ismertségét tekintve is kitűnik a sorból. Figyelemre méltó az is, hogy az 1850-es évektől megjelentek a Batthyány Lajos vonásait idéző Szent István-ábrázolások, 1860 után pedig néhol az idős Széchenyi István arca köszönt vissza az államalapítót mintázó alkotásokról. Az első aradi „emlékmű” Barabás Péterhez, egy későbbi országgyűlési képviselő, Barabás Béla édesapjához kötődik, akinek önéletírása szerint: „Volt az apám udvarában egy kiszáradt eperfa. Éppen 13 főága volt. Ez a kiszáradt eperfa volt az első emlék, amellyel az aradi vár mellett elterülő zsigmondházi mezőn a vértanuk kivégeztetési helye megjelöltetett.” Az eperfa ágaira írták fel a kivégzettek nevét, és mellé egy keresztet is állítottak. A fa helyén 1871-ben az Aradi Honvédegylet emlékkövet helyezett el, majd 1881-ben obeliszket állítottak ott fel. A legméltóbb emlékmű a város központjában álló Szabadság-szobor 1890-ből – ez Huszár Adolf és Zala György (a budapesti Hősök tere egyik szobrásza) munkája. Trianon után ezt a román állam elbontatta, s csak 2004-ben került vissza a helyére. Thorma János Aradi vértanúk – Október hatodika című gyönyörű festménye (1893–1896) mindmáig egyik ikonja lett a megemlékezéseknek. Az aradi vértanúk tisztelete a századfordulón már nem ütközött komolyabb akadályokba – tudtuk meg Medgyesy S. Norberttől.
– Október 6. központi helyet foglalt el a közgondolkodásban, olyannyira, hogy 1956-ban a forradalom 16 pontja közül az egyik nemzeti gyásznappá és tanítási szünetté nyilvánítását követelte – mutatott rá Medgyesy S. Norbert. Elmondta például, hogy Aradon valójában nem tizenhárom, hanem tizenhat honvédtiszt lelte halálát. A kivégzettek között volt még Ormay Norbert ezredes, Kossuth szárnysegédje, Kazinczy Lajos ezredes (Kazinczy Ferenc legidősebb fia), valamint Lenkey János tábornok is.
Említésre méltó továbbá, hogy Batthyány Lajos miniszterelnököt annak ellenére ítélték halálra és végezték ki ugyancsak október 6-án Pesten, hogy 1848 nyarától kezdve mindvégig a békés megoldás lehetőségét kereste a bécsi udvarral, amíg 1849. január 8-án Pesten el nem fogták az osztrákok.
Nagy Áron
mno.hu / Magyar Nemzet
Erdély.ma

2015. október 6.

Az aradi vértanúk emléknapja
1849. október 6-án érte el tetőpontját az 1848–1849-es szabadságharc megtorlása. Aradon ezen a napon végeztek ki tizenhárom honvédtisztet, ugyanakkor Pesten gróf Batthyány Lajost, az első felelős miniszterelnököt. A nemzeti gyásznapon a vértanúkra emlékezik a magyarság. Volt, ahol már vasárnap vagy tegnap tartottak megemlékezést.
Aradon 1849. szeptember 26-án tizenhárom tábornokot és egy ezredest (Lázár Vilmost, aki szintén önálló seregtestet irányított) ítéltek halálra felségsértés és lázadás miatt. Haynau ezt szeptember 30-án hagyta jóvá, de Gáspár András, Ferenc József egykori lovaglómesterének büntetését az utolsó pillanatban börtönre változtatták. Az ítéletet október 6-án hajtották végre, akkor végezték ki a 13 főtisztet: Aulich Lajost, Damjanich Jánost, Dessewffy Arisztidot, Kiss Ernőt, Knézich Károlyt, Lahner Györgyöt, Lázár Vilmost, Leiningen-Westerburg Károlyt, Nagysándor Józsefet, Poeltenberg Ernőt, Schweidel Józsefet, Török Ignácot és Vécsey Károlyt. A golyó általi halálra „kegyelmezett” Kisst, Schweidelt, Dessewffyt és Lázárt a vár északi sáncában hajnalban lőtték agyon, a többi elítéltet ezt követően a vártól délre sebtében összetákolt bitófákra akasztották fel. Elrettentésül a holttesteket estig az akasztófán hagyták, de ezzel éppen az ellenkező hatást érték el, mert a kivégzés helye valóságos búcsújáróhellyé vált. Aradon 1850 februárjáig még három honvédtisztet végeztek ki, Ormai Norbert honvéd ezredest, Kazinczy Lajos honvéd ezredest (Kazinczy Ferenc fiát) és Ludwig Hauk alezredest, Bem tábornok hadsegédét. Lenkey János honvéd vezérőrnagyot azért nem végezték ki, mert a fogságban megtébolyodott, és a várbörtönben meghalt. A szabadságharc utáni megtorlások során hozzávetőleg 500 halálos ítéletet hoztak, és mintegy 110-et hajtottak végre. Az emigránsokat „in effigie” végezték ki, azaz nevüket az akasztófára szögelték. A bosszúhullám csak 1850 júliusától mérséklődött, amikor az európai felháborodás miatt a bécsi udvar nyugdíjazta a hatáskörét túllépő Haynaut. A magyar kormány 2001. november 24-én nemzeti gyásznappá nyilvánította október 6-át. Az aradi tizenhármak állhatatossága és emberi ereje példamutató kell hogy legyen a felvidéki magyarságnak ahhoz, hogy választ tudjon adni a kihívásokra – jelentette ki Berényi József, a Magyar Közösség Pártjának elnöke vasárnap Révkomáromban a városi művelődési központban rendezett megemlékezésen. A pártelnök óriási emberi teljesítménynek nevezte a szabadságharc legfőbb katonai vezetőinek azon döntését, hogy – bár lehetőségük lett volna rá – mégsem menekültek el, vállalták a halált, így alacsonyabb rangú katonák egész sorának az életét mentették meg azzal, hogy a hatalom nem rajtuk hajtotta végre tervezett retorzióit. Mindegyikük férfiasan helytállt, mindegyikük óriási emberi erőről tett tanúbizonyságot – jelentette ki. A politikus kihívásként említette a felvidéki magyar oktatásügyet kedvezőtlenül érintő mai folyamatokat. Hangsúlyozta: a felvidéki magyarság jövője a kultúrájában és az oktatásban fogalmazódik meg, s a közösségnek ezért össze kell fognia iskolái érdekében, és az aradi vértanúk emberi erejét és állhatatosságát felmutatva nemet kell mondania iskolái bezárására. Vértanúink cselekedetei, becsületességük, emberi tartásuk a mai kor embere számára is zsinórmértékül szolgál – mondta Kun Szabó István vezérőrnagy, a Honvédelmi Minisztérium társadalmi kapcsolatokért felelős helyettes államtitkára tegnap a budapesti Március 15. téren a Hátrahagyottak emlékezete című szabadtéri kiállítás megnyitóján. Hozzátette: a forradalom és szabadságharc véráztatta csataterein és ütközeteiben a halál árnyékában egy új szabadságért küzdeni akaró és azért harcolni képes nemzet született. Kijelentette, meg kell emlékezni az aradi vértanúk hozzátartozóiról is, hisz ők a feldolgozhatatlan veszteségüket követően céltudatosan továbbvitték az 1848–49-es szabadságharc legfőbb mozgatórugóját: a magyar szabadság mellett tett hitet.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

2017. április 3.

Aradi vértanúk özvegyei
Nem csak férfiak voltak hősök, a szabadságharcban nők és gyerekek is fontos szerepet vállaltak, jegyezte meg vasárnap, a Dévai Szent Ferenc Alapítványnál szervezett kiállítás ünnepi megnyitóján Szebeni Zsuzsa, a Balassi Intézet sepsiszentgyörgyi képviselője. A kiállítás ugyanis a 13 aradi vértanú szeretteiről, mindenekelőtt özvegyeiről szólt.
A Karola Egyesület és a Balassi Intézet által szervezett kiállítást március 14-én nyitották meg Sepsiszentgyörgyön, nevezetesen a város főterén állították fel a vértanúk feleségeiről szóló plakátokat. A kiállítás óriási sikernek örvendett, csupán az első napon mintegy 5000 ember tekintette meg, mondta el Szebeni Zsuzsa. A háromszéki város sikere nyomán a kiállítás erdélyi vándorútra indult, a nagyszebeni Híd Egyesület és a Hunyad Megyei RMDSZ női szervezete felvették a kapcsolatot a székelyföldi szervezőkkel és Dévára hozták el, ahol két hétig látogatható a Szent Ferenc Alapítványnál. A vértanú-feleségek is hősök voltak, szögezte le beszédében Szebeni Zsuzsa. Egyesek a harcokban is részt vettek férjük mellett, legtöbben azonban erkölcsileg támogatták őket a legnehezebb pillanatokban. Egyesek már jóval a szabadságharc előtt házasodtak össze és hosszú időn keresztül éltek boldog családi életet férjükkel, gyerekeikkel, mások viszont a forradalom előestéjén, vagy annak idején fogadtak örök hűséget szívük választottjának, azaz családi boldogságuk rövid volt. Özvegyként valamennyi helytállt, noha a szabadságharc leverése és férjük kivégzése után komoly üldözésnek voltak kitéve. Letörni őket azonban nem sikerült, a vértanú-özvegyek felnevelték gyerekeiket – sőt, egyesek más vértanúk gyerekeit is –, és végig őrizték mártír férjük és a magyar szabadságharc emlékét. Holott – férjükhöz hasonlóan – sokan más nemzetiségűek voltak, mégis életük végéig a magyar szabadság elkötelezett hívei maradtak.
A kiállítás 11 vértanú-feleség sorsát mutatja be (két vértanú nem volt nős), s ezek közül 5-ről külön-külön pannót készítettek, melyeken hozzájuk hasonló nők fotói szerepelnek. Ugyanis csak 5-ről maradt fenn fénykép vagy festmény: Lucia Conchetti (Lahner György felesége), Csernovics Emília (Damjanich János), Domicella Bilinska (Schweidel József), Sissány Elíz (gróf Leiningen-Westerburg Károly) és Kapitány Katalin (Knezić Károly). A pannók egyik oldalán a hölgyek ifjú feleségként, mennyasszonyi ruhában szerepelnek, a másik oldalon pedig gyászoló özvegyként.
Chirmiciu András / Nyugati Jelen (Arad)

2017. október 6.

ARADI VÉRTANÚK – FELVONTÁK, MAJD FÉLÁRBÓCRA ENGEDTÉK A NEMZETI LOBOGÓT A PARLAMENT ELŐTT
Katonai tiszteletadás mellett ünnepélyesen felvonták a nemzeti lobogót az 1848-49-es forradalom és szabadságharc évfordulóján, az aradi vértanúk emléknapján péntek reggel a Parlament előtti Kossuth téren. A kegyelet kifejezéseként Magyarország lobogója egész nap félárbócon marad a nemzeti gyásznapon.
A megemlékezésen ott volt Áder János köztársasági elnök és Benkő Tibor vezérkari főnök, részt vettek katonai és állami szervezetek képviselői, jelen volt a diplomáciai testület több tagja. A nemzeti lobogó felvonását a Himnusz, majd félárbócra eresztését a Szózat hangjai kíséretében a 32. Nemzeti Honvéd Díszegység állományába tartozó Honvéd Díszzászlóalj végezte, a ceremónián közreműködött a Nemzeti Lovas Díszegység is.
Az ünnepség elején a díszzászlóalj tiszteletadása mellett felolvasták a tizenhárom aradi vértanú – Aulich Lajos, Damjanich János, Dessewffy Arisztid, Kiss Ernő, Knézich Károly, Lahner György, Lázár Vilmos, Leiningen-Westerburg Károly, Nagysándor József, Poeltenberg Ernő, Schweidel József, Török Ignác és Vécsey Károly – nevét. A Nemzeti Fejlesztési Minisztérium által szervezett központi rendezvénysorozat délelőtt 10 órától a Fiumei úton, a Batthyány-mauzóleumnál koszorúzással folytatódik. Emellett a nemzeti sírkertben egész nap rendkívüli történelemórával, október 13-ig megtekinthető szabadtéri kiállítással várják a diákokat, érdeklődőket.
A kormány 2001-ben nyilvánította a magyar nemzet gyásznapjává október 6-át, amikor az 1848-49-es forradalom és szabadságharc leverése után Aradon kivégzett 13 vértanúra, valamint az aznap Pesten kivégzett gróf Batthyány Lajosra, Magyarország első független, felelős kormányának miniszterelnökére emlékeznek. MTI; Erdély.ma



lapozás: 1-6




(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2020
Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék