udvardy frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1990-2006
 

találatszám: 17 találat lapozás: 1-17

Névmutató: Lakó Elemér

1990. december 27.

Napvilágot látott A romániai magyar főiskolai oktatás, múlt-jelen-jövő /Kolozsvár, 1990/ című kiadvány, a Jelenlét, a kolozsvári kulturális és irodalmi hetilap gondozásában. A kiadványban a magyar egyetem újraindításáért küzdő Bolyai Társaság történelmi dokumentumok segítségével mutatta be az erdélyi magyar felsőoktatás több évszázados múltját. A Bolyai Tudományegyetem erőszakos egyesítéséről elsőször közöltek korabeli dokumentumot. Az erdélyi magyarság a második világháború után önálló felsőoktatási intézményrendszerrel rendelkezett, melyet a diktatúra idején jogtalanul megszüntettek. 1945. júl. 1-jei hatállyal létesült Kolozsváron a Bolyai Tudományegyetem négy karral: Irodalom és Bölcsészt, Jog és Közgazdaság, Természettudomány, Orvostudomány. A Bolyai Tudományegyetem történetéhez hozzátartoznak a letartóztatások, elhurcolások, kizárások. 1952-ben több tanárt, köztük a legkiválóbbakat /Szabó T. Attilát, Jakó Zsigmondot és másokat/ eltávolították az egyetemről, 1956-ban újabb elbocsátások voltak, majd jöttek az 1957-es és 1958-as letartóztatások /a Magyar Tanszékről Dávid Gyulát, Lakó Elemért és Varró Jánost/, hallgatókat is bebörtönöztek. 1959-ben erőszakkal egyesítették a magyar és a román egyetemet, melyet a Bolyai utolsó rektorának kellett bejelentenie. 1959 őszétől a Babes-Bolyai Tudományegyetemen 137 tárgyat csak románul adtak elő, 43-at magyarul, két karon és több tagozaton nem indult magyar nyelvű oktatás. A Marosvásárhelyre áthelyezett Orvostudományi és Gyógyszerészeti Intézet 1948-ban önálló egyetemmé vált, ahol 1962-ig magyarul folyt az oktatás. Az 1989/90-es tanévben a hallgatók összlétszámának 29,7 százaléka, az ekkor elsőéveseknek mindössze 8 százaléka magyar nyelvű. Magyar nyelvű mérnökképzés az 1946/47-es tanévtől 1953-ig volt a Kolozsvári Almérnöki, majd a Mechanikai Intézetben. A kolozsvári Mezőgazdasági Főiskolán 1948-1959 között működött magyar nyelvű tagozat. 1948-tól önálló magyar és román Művészeti Intézet létezett Kolozsváron. Ennek átalakítása nyomán hozták létre a Szentgyörgyi István Színművészeti Főiskolát /1954-76 között magyar, 1976 óta vegyes tannyelvűként működik Marosvásárhelyen/ és a George Dima Zeneművészeti Főiskolát /magyar tagozatát 1950-1989 között fokozatosan sorvasztották el/, továbbá a Ion Andreescu Képzőművészeti Főiskolát. Az utóbbin az előadás nyelve magyar és román volt, de az 1989/90-es tanévben már egyetlen elméleti diszciplínát sem oktattak magyarul. A romániai magyar értelmiség hiányának megszüntetését csak az önálló magyar egyetem biztosíthatná. Az 1985/86-oes tanévben minden tízezer román nemzetiségű állampolgárra 85-86 egyetemi, illetve főiskolai hallgató jutott, míg ugyanannyi magyar nemzetiségű állampolgárra 55. /Fleischmidt Margit: Érvek, adatok, dokumentumok a romániai magyar egyetemi oktatásról. = A Hét (Bukarest), dec. 27./

2004. július 24.

Varró János /Marosvécs, 1927. nov. 21. – Kecskemét, 2004. márc. 22./ hamvait júl. 31-én helyezik örök nyugalomra Marosvécsen, a családi sírhelyen. Varró János író, irodalomtörténész, műfordító, kritikus tanult és tanított a kolozsvári Bolyai Egyetemen. Tanulmányaiban a romániai magyar irodalom keletkezését, különösképpen a marosvécsi Helikon indulását vizsgálta, emellett Ady- és Petőfi-kutató is. Tizenhét éven át volt a kolozsvári Dacia Könyvkiadó magyar osztályának szerkesztője. Több mint 300 magyar nyelvű kiadvány gondozója. Önálló művei: Kós Károly, a szépíró című kismonográfiája 1973-ban jelent meg. Ki koronát nyer, csatát nyer! című regényét 1976-ban adták ki. 1988 óta a Kecskeméti Tanítóképző Főiskolán tanított. /Sipos Zsolt: Varró János (1927–2004). = Szabadság (Kolozsvár), júl. 24./ 1959. február 16-án a kolozsvári katonai törvényszéken megszületett az ítélet a bolyais oktatók és hallgatók (Varró János és "bűntársai") perében. A két tanársegédet: Varró Jánost 16, Lakó Elemért 15 évre, Péterffy Irént és Vastag Lajost 8-8, Páll Lajost 6 év, Iamandi Emilt és Szilágyi Árpádot pedig 5-5 év börtönbüntetésre ítélték. /Vincze Gábor: A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1944-1953 /Budapest-Szeged, 1994/ Varró János 1964. júl. 28-án szabadult /P. Sebők Anna: Kolozsvári perek 1956, Hamvas Intézet, Budapest, 2001/

2006. szeptember 29.

Stefano Bottoni Szilágyi Domokos családja részéről a költő élettársa, Nagy Mária és a költő öccse, Szilágyi Kálmán hozzájárulásával adott tájékoztatást Szilágyi Domokos költő (1938–1976) és a román állambiztonsági szervek kapcsolatáról. Szilágyi Domokos „Balogh Ferenc” fedőnéven működött együtt az állambiztonsági szervekkel. A Securitate Irattárát Vizsgáló Bizottság /CNSAS/ még nem adta át „Balogh Ferenc” hálózati dossziéját. „Balogh Ferenc” tevékenysége 1958 és 1965 között, két jól elkülöníthető szakaszban dokumentálható. „Balogh Ferenc” együttműködése három megfigyelési dosszié alapján rekonstruálható: 1) Lakó Elemér és Varró János megfigyelése, 2) Péterffy Irén megfigyelése, 3) Páskándi Géza megfigyelése. Szilágyi Domokos, a Bolyai Tudományegyetem harmadéves magyar szakos hallgatója egyetértett a magyar forradalom követeléseivel. 1957. március 11–19. között Bartis Ferencet, Dávid Gyulát és Páskándi Gézát is letartóztatták. Egy korábbi, szintén 1957-es irat szerint Szilágyi Domokos barátnője, a Bolyai Egyetemen tanuló Várady Emese is bekerült a nyomozás alatt álló csoportba. Feltételezhető, hogy Szilágyi Domokost nemcsak szabadsága elvesztésével fenyegették meg, hanem barátnőjével is zsarolták. „Balogh Ferenc” feladata a Lakó Elemérrel, Varró Jánossal, illetve Péterffy Irénnel való kapcsolattartás volt, megfigyelés céljából. Varró Jánost és Lakó Elemért 1958. augusztus 26-án, Péterffy Irént pedig október 31-én vették őrizetbe. „Balogh Ferenc” jelentéseiből megállapítható, hogy mindhárom esetben az általa szolgáltatott információk terhelő jellegűek voltak. Az ún. „harmadik Bolyai perben” 1959. február 19-én Varró Jánost 16, Lakó Elemért 15 év kényszermunkára, míg Péterffy Irént 10 év börtönre ítélte a kolozsvári Katonai Törvényszék, továbbá Vastag Lajost 8, Páll Lajost 6 év börtönnel és teljes vagyonelkobzással sújtotta, míg Iamandi Emil és Szilágyi Árpád 5–5 év börtönbüntetést kapott. A kolozsvári állambiztonsági szervek Páll Lajost többször próbálták 1958 folyamán beszervezni, letartóztatása és elítélése az ajánlat visszautasításával is magyarázható. Később Szilágyi Domokost az 1963-ban szabadult Páskándi Géza megfigyelésével, új verseinek elemzésével bízták meg, de az általa megfigyeltek között szerepelt még Domokos Géza, Szász János és Majtényi Erik is. 1965-ben véget ért „Balogh Ferenc” tevékenysége. Nem ismert, hogy Szilágyi Domokos együttműködött-e az állambiztonsággal 1959 és 1964 között, valamint 1965 után. /Stefano Bottoni, Nagy Mária, Szilágyi Kálmán: Közlemény Szilágyi Domokosnak a Securitatéval fenntartott kapcsolatáról. = Szabadság (Kolozsvár), szept. 29./

2006. szeptember 29.

„Amikor tudomást szereztem a dokumentumokról, a legelső kérdésem az volt: mivel kényszeríthették az együttműködésre?” – kérdezte Nagy Mária, aki Szilágyi Domokosnak élete utolsó három és fél évében volt az élettársa. Fontosnak tartaná viszont, hogy előkerüljön a teljes dosszié, mely tisztázhatná a beszervezés körülményeit. „Zaklatott, hajszolt élete volt, szűkös anyagiak között élt, nem volt stabil munkaviszonya. Később elmegyógyintézetbe vonult, sok mindent megtett azért, hogy megbízhatatlannak könyveljék el. Biztosan azért, hogy a besúgásra is alkalmatlan legyen” – mondta Nagy Mária. Boros Zoltán, Szilágyi Domokos egykori évfolyamtársa, albérleti lakótársa szerint Szilágyi Domokos nemcsak afféle kicsi besúgó, hanem ügynök volt, akit feladatokkal lehetett megbízni. Boros az 1956 után öt év börtönre ítélt Tatár (született Péterffy) Irénről készített filmet, amikor a periratokban Balogh Ferenc fedőnéven adott jelentésekkel találkozott. Boros szerint az ítélet gyakorlatilag Szilágyi Domokos és egy másik ügynök jelentésein alapul. Boros szerint Szilágyi Domokos némelyik párthű, úgynevezett vonalas versét meggyőződésből írhatta. Dávid Gyula irodalomkritikus 1956-ban fiatal egyetemi oktatóként éppen a Szilágyi Domokos évfolyamáért felelt. A kolozsvári megmozdulások nyomán hétévi börtönbüntetésre ítélték, és együtt raboskodott Lakó Elemérrel és Varró Jánossal, akik dossziéiból előkerültek a Balogh Ferenc néven adott jelentések. „Én nem azokat tartom bűnösnek, akik nem tudtak ellenállni a nyomásnak, hanem azokat, akik az egész rendszert működtették – jelentette ki Dávid Gyula. „Tűzbe tettem volna érte a kezem” – vallotta Dávid Gyula. „Szisz lett volna az utolsó utáni ember, aki akár csak a rémálmomban is eszembe jut ilyen összefüggésben – osztotta meg döbbenetét Szilágyi Júlia irodalomkritikus, a költő egykori évfolyamtársa. Az költő betegeskedései, a testi, lelki elesettsége, az öngyilkossága most már egészen más összefüggésbe kerül. „Szilágyi Domokos költői hitele nem eshet ennek a tragédiának az áldozatául. Külön kell vizsgálni az erkölcsi botlását és a költészete értékét” – hangsúlyozta meggyőződését Szilágyi Júlia. /Gazda Árpád: Szisz kényszerleszállása. = Krónika (Kolozsvár), szept. 29./

2006. október 19.

Péterfy Irén nyugalmazott magyartanár /sz. 1938/ 1956-ban felvételizett a Bolyai Egyetem magyar szakára. A magyarországi ’56-os események következményeként 1958 őszén rendszerellenes tevékenység miatt letartóztatták, 1959 februárjában pedig a Kolozsvári Katonai Törvényszék tíz esztendő javítóbörtönre ítélte. Péterfy Irén 1963 szeptemberében szabadult. Az egyetemen lelkesedéssel fogadták 1956-ban a forradalom hírét. Az idősebb professzorok nem mertek reagálni. Nagy István író összehívta a bölcsészeket, akkor már a Kádár-kormány volt hatalmon. Nagy István elmondta: ő kezességet vállal azért, hogy a Kádár-kormány csak a javát akarja a magyar nemzetnek. Ez nagy visszatetszést keltett, mert Kádárt egyöntetűen árulónak tartották. Előzőleg az egyetemisták halottak napján kimentek a Házsongárdi temetőbe, néhány tanársegédek is velük volt. Elénekelték a Székely Himnuszt, versek is elhangzottak. Azután következett november 4-e, a nemzeti gyásznap, és akkor oda jött Péterfy Irénhez valaki, jogász lehetett az illető, s azt mondta: úgy döntöttek, hogy fekete szalagot fognak viselni. Kérte, ossza ki a szalagot évfolyamtársai között. Péterfy Irén ekkoriban kapta kézhez a forradalom alatt megjelent Irodalmi Újságot, benne volt Illyés Gyula Egy mondat a zsarnokságról című verse és Benjámin László verse, mindkettőt lemásolta magának. Ezt később megtalálták nála, a versek bűnjelként szerepeltek ügyében. Egyenként behívták az egyetemen őket, KISZ (Kommunista Ifjak Szövetsége, akkoriban Ifjúmunkás Szövetség, azaz INSZ) vezetőségi tagokat. Előtte beszélgettek barátaikkal – többek között Szilágyi Domokos is ott volt – arról, hogy mi lesz. Próbálták meggyőzni őt, hogy ne mondja el a véleményét, mert nincs semmi értelme. Azonban ő képtelen volt erre. Kijelentette, hogy ez nem ellenforradalom volt, hanem forradalom. Hozzátette, hogyha bebizonyítják az ellenkezőjét, akkor elfogadja. Úgy emlékszik, nem is válaszoltak. Volt egy olyan gyűlés is, ahol el kellett volna ítélni a történteket, de az egyetemisták nem ítélték el. –1957 tavaszán letartóztattak három tanársegédet (Varró Jánost, Lakó Elemért és Dávid Gyulát), azután Koczka György, Kelemen Kálmán, Várhegyi István és Nagy Benedek hallgatót, ez nagy megdöbbenést váltott ki. Akkor még úgy gondolták, hogy ezeket most egy kicsit megijesztik, aztán kiengedik őket. El is mentek a tárgyalásra. Váratlanul, minden indoklás nélkül megvonták Péterfy Irén ösztöndíját. Ebben az időben a legszűkebb baráti köréhez tartozott Szilágyi Domokos, Páll Lajos és Váradi Emese. 1958 őszén az egyetemen rendeztek egy gyűlést, hogy a plénum előtt elrettentő példát statuáljanak. Egyenként ki kellett állni a színpadra, tömve volt az aula. Péterfy Irénen iszonyú reszketés vett erőt, alig tudott beszélni. Azt kérdezték, hogy 1956-ban forradalom vagy ellenforradalom volt? Nem tudott egyértelműen válaszolni. Valami olyasmit mondott, hogy iszonyú vérontás volt, ahol nagyon sok ártatlan és nem ártatlan ember meghalt. Ilyen kitérő választ adott. Vastag Lajostól azt kérdezték, mit csinált volna ’56-ban, kire lőtt volna? Mire ő azt mondta: öngyilkos lettem volna. Ez hatalmas tapsot váltott ki. /Később ő is börtönbe került./ Péterfy Irént kizártak az egyetemről, megbélyegezték őt, majd 1958. október 31-én letartóztatták. Egyértelmű volt számára, hogy fel akarják használni a három letartóztatott tanársegéd ellen. Állandó félelemben tartották, fenyegették. Nehezen ment a román nyelvű kihallgatás, mert ő nehezebben tudta magát kifejezni románul. 1959. február 13-án volt a tárgyalás Kolozsváron. Ott tudta meg, hogy egy ügyben tárgyalják az ő esetét Vastag Lajossal, Páll Lajossal, Varró Jánossal és Lakó Elemérrel. Öten voltak. Péterfy Irén ellen a vád volt: gyászszalag viselés, Magyarországon megjelent ellenforradalmi versek lemásolása, temetői részvétel, rendszerellenes tüntetés. A peren a tanúk közül Varga László református lelkészre emlékezett, mivel rendkívüli hatást tett rá. Varga Lászlót akkor már elítélték, rabruhában hozták a tárgyalásra. Azt akarták, hogy barátjára, Vargát Jánosra tegyen terhelő vallomást. Varga László kijelentette: „Én azt a vallomást, ami önöknél van, fizikai kényszer hatására írtam alá, és most nem vagyok hajlandó elismerni”. Ez olyan volt, amilyent csak filmekben lehet látni. Péterfy Irén tudta, hogy mi vár Varga Lászlóra ezután. Az utolsó szó jogán Péterfy Irén nem mondta, hogy megbánta tetteit. Tíz évre ítélték. Az ő perében Varró János 16, és Lakó Elemér 15, Vastag Lajos 8 és Páll Lajos 6 évet kapott. Péterfy Irént Csíkszeredába vitték, 1960-ban Aradra, onnan Nagyváradra, majd 1963. szeptember 19-én szabadult. Öt évet töltött börtönben. A női börtön enyhébb volt, a férfiakéhoz képest. Csíkszeredában még nem, de Aradon és Váradon már dolgozott, örültek, hogy dolgozhattak. Kosárfonás volt a munkájuk. – A női börtönökben rengetegen voltak, akik rendszerellenes viccet mondtak vagy hallgattak, akik szökevényeket rejtegettek vagy nekik segítettek. Voltak bent katolikus apácák, akik Rómával kapcsolatot tartottak, őket hazaárulással vádolták. Csíkszeredában nagy szigorúság uralkodott. Nagy hálókban szállásoltak el őket, lehettek olyan harmincan, negyvenen. Egymástól verseket is tanultak. Nyitrai Bertus néni magyar irodalomból, történelemből tartott előadásokat. Később a börtönben kaptak könyveket, de csak román nyelvűeket. – A besúgók a börtönben is jelen voltak. /Gagyi-Balla István: 1956. Tíz év börtön „rendszerellenesség” miatt. Beszélgetés Péterfy Irén nyugalmazott magyartanárral. = Szabadság (Kolozsvár), okt. 13., folyt.: 14., 19./

2006. október 21.

1956-ban a magyar forradalom hírét Romániában a lakosság széles rétegei nagy izgalommal fogadták. Temesváron a diákság tizenkét pontos programot állított össze, s a követeléseiket tartalmazó memorandumot az október 30-án félig-meddig legálisan összehívott diákgyűlésen, magas rangú párt- és egyetemi vezetők (Ilie Verdet és Petre Lupu központi bizottsági titkárok) jelenlétében felolvasták. Az egyetemisták kapcsolatot teremtettek a katonasággal és a munkássággal, de a rendszer oly gyorsan reagált, hogy az egyetemista ifjúság már tudott az utcára vonulni. A Szekuritáté már a diákgyűlés estéjén letartóztatta a megmozdulás szervezőit, és velük együtt a következő napokban összesen mintegy háromezer egyetemistát vett őrizetbe. Ezernél többet a mintegy 15 kilométernyire fekvő Kisbecskerekre szállítottak, s az ottani kaszárnyákban szekusok kezdték őket vallatni. A megtorlás kegyetlen volt. A szervezőket agyba-főbe verték, majd bíróság elé állították. Az 1956. november 15–16-án zárt ajtók mögött lefolytatott tárgyalás nyomán a fő szervezőket tömörítő első csoport tagjaira mértek ki nyolc évig terjedő börtönbüntetéseket, A decemberben tárgyalt második csoportban 7 évig terjedő börtönbüntetéseket szabtak ki. A bukaresti egyetemi hallgatók a november 4-én megindult magyarországi orosz megtorlás hírére kezdtek mozgolódni. Tüntetést szerveztek a szovjet nagykövetség elé, s onnan a tiltakozást a párt központi bizottságának épülete előtt akarták folytatni. Erre nem került sor, mert az egyetemeket megszállta a Szekuritáté. A fő szervezőket halálra ítélték, másodfokon ezt életfogytiglani szigorú börtönre változtatták. A magyarországi eseményekkel nyilvánosan rokonszenvező több száz bukaresti diákot őrizetbe vették, és súlyos börtönévekre ítélték, köztük Paul Goma később nemzetközileg is ismertté vált írót. A megtorlás a börtönbüntetések mellett számtalan egyetemről való kizárással párosult; 1957 tavaszán csak a bukaresti Parhonról 600 hallgatót zártak ki. Sok munkás és földműves is fellázadt. Ioan Faliboga, a Maros Magyar Autonóm Tartományban élő vasutas titkos szervezetével szabad választásokat akart kiharcolni. Perében rajta kívül még két embert ítéltek halálra. Az erdélyi magyarok sem maradtak tétlenek. Kolozsváron, a Partiumban, Marosvásárhelyen, Brassóban és a Székelyföldön ezreket tartóztattak le közülük a kegyetlen leszámolás során. A Bolyai Egyetem magyar diákjai tiltakozó akciót szerveztek. Páskándi Gézát, Bartis Ferencet, Balázs Imrét, Tirnován Videt, Dávid Gyulát, Lakó Elemért, Varró Jánost, Koczka Györgyöt, Iamandi Emilt, Kelemen Kálmánt, Nagy Benedeket, Páll Lajost, Péterffy Irént, Imre Magdát, Szilágyi Árpádot, Vastag Lajost, Várhegyi Istvánt és másokat hosszú évekre börtönbe zártak. Dávid Gyulát 1957 márciusában tartóztatták le. Hét évre ítélték, és a büntetését le is töltötte. Dávid Gyula, az ismert irodalomtörténész szerkesztésében ezekben a napokban jelenik meg az a kötet, amely az erdélyi magyar ötvenhatosokat igyekezett számba venni. 1956-1965 között csak a Maros Magyar Autonóm Tartományban több mint 750 személyt állítottak bíróság elé, de ezek közül 1956 októberében és novemberében csak 60-at tartóztattak le. 1957-ben több mint 150, 1958-ban pedig csaknem 300 letartóztatottról találtak adatot. A letartóztatások 1960-1965 között is folytatódtak. 1965 tavaszán például egy fiatalokból álló – a Gyergyószentmiklóshoz közeli Galócásról származó – csoportot tartóztattak le, akik ellen az volt az egyik vád, hogy „a magyarországi 1956-os ellenforradalomban résztvevő elemekkel” kapcsolatot tartottak, és akik Romániában hasonló akciókat akartak szervezni. Később a pártvezetés az 1956-os eseményeket ürügyként használta fel arra, hogy teljes mértékben felszámolja a rendszernek ellenállni próbáló csoportokat: a görög katolikus klérust, a protestánsokat, a neoprotestánsokat és a román történelmi pártok tagjait, vasgárdistákat, partizánokat és más csoportokat. 1959-ben felszámolták a Bolyai Egyetemet, és a leszámolásnak sok más magyar intézmény is áldozatául esett. A Szekuritáté elképzelhetetlen kegyetlenkedéssel sokakat beszervezett, románokat és magyarokat egyaránt. Dobai István kolozsvári nemzetközi jogász az események után az erdélyi magyarság ügyében memorandummal az ENSZ-hez fordult. Életfogytiglani kényszermunkát kapott érte. Szoboszlay Aladár római katolikus lelkész titkos szervezet létrehozásáért tizedmagával együtt halálbüntetést kapott. Végrehajtották. Ma sincs pontos adat arról, hogy a véres megtorlás hány embert érintett. Tízezrekről van adat, akiket azokban az években bebörtönöztek. Kutatók állítása szerint a magyar forradalmat követő két évben Románia-szerte tízezernél több személyt ítéltek börtönbüntetésre, és körülbelül ötvenet halálra. A magyar forradalommal rokonszenvező akciók megszervezéséért legalább 25 román nemzetiségű személyt végeztek ki. A börtönökben vagy a vallatások során továbbá mintegy százötvenen vesztették életüket. A leszámolás során másfélezer magyar került börtönbe és legkevesebb 15 magyart ítéltek halálra, akiket ki is végeztek. Raoul Volcinschi közgazdász egyetemi előadóként Kolozsváron már korábban titkos szervezetet hozott létre arra az esetre, ha Nyugat és Kelet között konfliktus robbanna ki. Amikor elterjedt a híre, hogy a magyarországi forradalmárokat Románián keresztül tehervonatokkal szállítják a Szovjetunióba, úgy vélte, elérkezett a cselekvés pillanata. Fegyvereket szerzett a Fogarasi-havasokban akkor még aktív román ellenállóktól, s azt tervezte, hogy a szóban forgó vonatokat társaival együtt megtámadják. Azonban a besúgták, ebben megakadályozták, s 25 év kényszermunkára ítélték. Nyolc évet ült, 1964-ben szabadult, amnesztiával. /Tibori Szabó Zoltán: Amikor a puliszka robban. A magyar forradalom romániai visszhangja és véres megtorlása. = Szabadság (Kolozsvár), okt. 20., 21./

2006. október 25.

Kolozsváron a Heltai Alapítvány székházában október 23-án tartották az 1956-os megemlékezést, az 56-os Bajtársi Társaság, a Magyarok Világszövetségének Erdélyi Társasága és a Heltai Gáspár Könyvtári Alapítvány szervezésében. András Imre Rácz Sándor üzenetét tolmácsolta, majd Péter Miklós, Kiss Béla és Fülöp Sándor visszaemlékezése hangzott el. Börtönéveik megpróbáltatásairól, nehézségeiről meséltek, néhol elcsukló hangon. Rácz Sándor üzenetében kiemelte: nem tudunk addig tiszta és nyugodt lélekkel ünnepelni, amíg Magyarországon súlyos a helyzet, nem hallgatni, cselekedni kell. Nem szabad megengedni, hogy ’56 eseményei értéktelenné váljanak. Péter Miklós lelkész a fájdalmas emlékezés mellett, örömét fejezte ki, hogy „mint hazátlanok, itt igazibb hazánk van”. Kiss Béla evangélikus lelkipásztor figyelmeztet: elballagnak az 56-osok, emléküket nemcsak őrizni kell, hanem a felnövő új generációnak is beszélni kell a forradalom hőseiről. Gyertyát gyújtott a kolozsvári hősök – Argai György püspök, dr. Dobri János, dr. Erdő János, Lakó Elemér és Kovács Lajos – tiszteletére, akik az evangélikus temetőben az Absentes absunt (A hiányzók itt vannak) feliratú sírban pihennek. Fülöp Sándor a börtönben írt verseit szavalta el. Dr. Marácz László nyelvészprofesszor a magyarországi politika hiányosságairól értekezve szomorúan vonta le következtetést: a magyarságnak nincsen állama. /Nagy Méhész Tünde: Emlékezés a börtönévek tükrében. = Szabadság (Kolozsvár), okt. 25./

2009. február 27.

A Bolyai Egyetem tízéves évfordulójának látványos megünneplése, az ebből az alkalomból az Állami Tanügyi és Pedagógiai Kiadó által kiadott emlékkönyv, melyet minden külföldi delegációnak átadtak, a Babes Egyetemmel közösen rendezett tudományos konferenciák, mind azt sugallták, hogy végleg elfogadott a két egyetem létezése Kolozsvárt. 1956-tal kapcsolatban diákok, tanársegédek letartóztatása (Dávid Gyula, Páskándi Géza, Bartis Ferenc pere), nem mutatott nyíltan arra, hogy valójában a Bolyai Egyetem elleni akció-sorozatról van szó. Az oktatás rendben folyt, a diákok vizsgáztak, hűségnyilatkozatok is elhangzottak, néhány szembenállót, mint Várhegyi István, lekapcsoltak, a kizárások is megtörténtek, mint a többi egyetemen. 1958 január elején az Előrében megjelent Takács Lajos rektor cikke Tudományos munkánk új sikerei felé címmel, melyből azt lehetett gondolni, hogy a Bolyai Egyetem ígéretes jövőnek néz elébe. Nem keltett feltűnést két román szerző 1959. február 7-én az Előrében megjelent írása, melynek címe: „A kolozsvári Babes és Bolyai Egyetemek testvéri együttműködése”. Csak később lehetett észrevenni, hogy ez a cikk is az előkészítő taktika része volt. Február 13-án kezdődött a „bolyaisták” pere Kolozsvárt, Varró János és Lakó Elemér, valamint néhány diák ügyét – a szokásos forgatókönyv szerint – közös perben hozták össze, mint a Bolyai Egyetemen működő, nacionalista csoportosulásként tárgyalható ügyeket. A per célja a Bolyai Egyetemen működő „nacionalista” csoportok „leleplezése” volt. 1959. február 15-én cikk jelent meg a bukaresti Előrében „A diákság ideológiai-politikai nevelése a Bolyai Egyetemen” címmel. Szerzője Sztranyiczky Gábor, az egyetem tanársegéde kifejtette, hogy a Bolyai Egyetem ifjúsága ki van téve a burzsoá-nacionalista ideológia állandó befolyásának. Február 19-én szintén „véletlenül” nyilvános tárgyaláson mondták ki az ítéletet a bolyaisták perében, ezen a napon kezdődött Bukarestben az RNK Diákszövetségének konferenciája, melyen a legmagasabb rangú román pártvezetők vettek részt, Gh. Gheorghiu-Dej főtitkárral az élen. A konferencián a főtitkár elítélt minden nemzeti elkülönülést. Idézte a lenini tételt, hogy a különböző nemzetiségű tanulókat egy iskolába kell tömöríteni, hogy ne szigetelődjenek el. Ion Iliescu, a Diákszövetség országos elnöke (a Ceausescu utáni első államfő!) méltatta az RMP bölcs politikáját a „nemzeti” kérdésben, melynek eredménye a román nép és az együttlakó nemzetiségek testvéri barátsága, és kifejtette, hogy a román és a nemzeti kisebbségekhez tartozó diákságnak együttes munkával, tanulással közös szakmai, tudományos, kulturális akciók szervezésével még szorosabbra kell fűzniük testvériségüket. Az oktatásügyi miniszter helyeselte az iskolák egyesítésének gondolatát. Ilyen bevezető szövegek után nem maradhatott el a Diákszövetség magyar küldötteinek egyetértő felszólalása. A kijelölt felszólaló nem térhetett ki a feladat elől. A felszólaló bolyaisták, köztük Koszti István, teljesen egyetértettek a leadott szövegekkel. A marosvásárhelyi orvosi egyetem küldöttje azt kérte, hogy a végzett magyar orvosokat küldjék az ország bármely tartományába dolgozni (később az lett a gyakorlat, hogy a magyar végzetteket, orvosokat, tanárokat, olyan Kárpátokon túli félreeső területekre helyezték, ahova a románok sem akartak menni, a román végzetteket pedig főleg magyar városokba, körzetekbe nevezték ki). Mindez hozzátartozott az asszimilációs politikához és a magyar értelmiség szétveréséhez. /A Bolyai egyetem és a Babes egyetem kényszerházassága 1959-ben – Részlet Katona Szabó István A nagy hazugságok kora (1948–1968) című készülő önéletrajzi kötetéből. = Szabadság (Kolozsvár), febr. 27./

2009. április 4.

Tófalvi Zoltán 1944. március 24-én született Korondon. A marosvásárhelyi tanárképző főiskola után a kolozsvári tudományegyetemen is szerzett történelem-filozófia tanári képesítést. Éveken át szülőfalujában tanár, majd a Marosvásárhelyi Rádió riportere, később az A Hét, az Erdélyi Napló munkatársa, 2007. augusztusi nyugdíjazásáig az RTV magyar adásának szerkesztője, számos jelentős kötet szerzője. Tófalvi Zoltán riporter, kutató, történész, monográfus, író. Úgy látja, hogy a 45 éven át tartó diktatúra elnyomó gépezetének belső mechanizmusát ismerjük a legkevésbé. A politikai perek tanulmányozása, magyar nyelvre való átültetése, a túlélők visszaemlékezéseivel való „összeszikráztatása” során megdöbbentő esetekkel találkozott. Ilyen például Boros Sándor fogdajelentése Sass Kálmán érmihályfalvi református lelkészről. Boros Sándor Mészáros Gyula ÁVH-s tiszt ötlete alapján – a tervet hivatalosan Nagyváradon egyeztették a Szekuritátéval – vállalkozott arra, hogy megjátssza a szökést és felkeresi Sass Kálmán ismerőseit, és így felderítik „egy nemzetközi kémhálózat” szálait. A Szekuritáté még a román-magyar határon is átszöktette, hogy az ottani „szálakat” is felgöngyölítsék. Boros Sándor állítólag Vajdahunyadon él. Tófalvi megjelent köteteivel a tizenkét kivégzett, a mintegy ezerötszáz bebörtönzött erdélyi magyar rehabilitációjához szeretne hozzájárulni. A „hazaárulási perek” sorozat négy, levéltári dokumentumok alapján összeállított kötetből és egy mélyinterjúkat tartalmazó kiadványból áll. Önálló kötet készül az 1959-ben – tehát 50 éve – megszüntetett és a Babes Egyetemmel egyesített Bolyai Tudományegyetem peréről, amelynek során mintegy harminc tanárt, diákot – köztük Páskándi Gézát, Dávid Gyulát, Varró Jánost, Lakó Elemért, Péterffy Irént, Páll Lajost, Várhegyi Istvánt, Nagy Benedeket, Kelemen Kálmánt, Koczka Györgyöt, Vastag Lajost – zártak börtönbe, illetve másokat kirúgtak az egyetemről. Készül a kötet az erdélyi unitárius egyház lefejezéséről, illetve a 77 személy elítélésével végződő Erdélyi Magyar Ifjak Szövetsége – az EMISZ – peréről, az 59 személy bebörtönzésével járó Szabadságra Vágyó Ifjak Szervezete – a SZVISZ – koncepciós peréről, illetve a tűzhalált halt Moyses Márton és társai peréről. 1956-ban, illetve az azt követő években a román kommunista hatalom az erdélyi magyarságot végérvényesen össze akarta roppantani. Hogy ez nem sikerült, az igen jelentős mértékben a kivégzettek, bebörtönzöttek helytállásán múlott. Tófalvinak van némi szerepe abban, hogy kiskunmajsai kápolna falára odakerültek az erdélyi mártírok nevei, hogy Budapesten a 301-es parcellánál le lehet róni a kegyeletet az erdélyi magyar kivégzettek, meghurcoltak előtt. Azt is sikerült tisztáznia, hogy az 1956-os forradalom leverése utáni magyarországi kivégzettek közül nyolc erdélyi volt. Az első két kivégzett is erdélyi volt: a marosvásárhelyi származású Dudás József és a Széna tér legendás parancsnoka, Szabó bácsi. Őket a fellebbezési jog megtagadása mellett 1957. január 19-én végezték ki. Az erdélyi települések közül 1956 eszméiért Marosvásárhely hozta a legnagyobb véráldozatot: Budapesten két marosvásárhelyi származásút végeztek ki, Romániában pedig három Marosvásárhelyhez ezernyi szállal kötődő értelmiségit: a nyolc nyelven beszélő Orbán Károly földbirtokost, báró Huszár József földbirtokost, és dr. Kónya István-Béla ügyvédet, aki a Református Kollégiumban érettségizett. /Bölöni Domokos: „Akit a földre taposnak... ” Tófalvi Zoltán újabb pászmái. = Népújság (Marosvásárhely), ápr. 4./

2011. szeptember 10.

Magyar-román állambiztonsági kapcsolatok (1945-1982)
A kezdeti fagyos viszony 1956 környékén engedett fel: leveleztek, találkoztak, együttműködtek, sőt, csereüdülési program is létezett.
Első rész
A kontextus
Jelen tanulmány a második világháború utáni magyar-román kapcsolatok egyik fontos területét, a belügyi és állambiztonsági területen kifejtett együttműködést rekonstruálja. Erősen rendszerspecifikus – a Szovjetunió által létrehozott birodalmi/szövetségi struktúrákhoz köthető – jelenségről van szó, amely évtizedeken át jelentős befolyást gyakorolt a két szocialista ország viszonyára. Ismert, hogy a második világháború utáni időszakban a szovjet tömb létrehozása szoros együttműködésre késztetett olyan állambiztonsági gépezeteket, amelyek 1918 óta békeidőben is létfontosságú feladatnak tekintették az egymás elleni elhárító és hírszerző munkát. Példaként említhetjük a magyar és a román, vagy a magyar és a csehszlovák állambiztonsági szervezetek között szorgalmazott együttműködést. A szocialista országok belügyi/állambiztonsági szervei közelmúltbeli kapcsolatának mélyebb ismerete hozzásegíthet ahhoz, hogy túllépve a párt- és államközi kapcsolatok szűk metszetét, tágabb összefüggéseiben értelmezzük a magyar államszocialista rendszer felső apparátusanak hozzáállását a kisebbségi kérdéshez és a határontúli magyarok ügyéhez.
Milyen formális és informális keretek között működtek együtt a térség állambiztonsági szervei, és mennyire volt sikeres és gördülékeny a kooperáció? A folyamat kezdete alighanem a szovjet hadsereg 1944-45-ben végrehajtott előrenyomulására datálható, amikor Kelet- és Közép-Európa felszabadításával egy időben új, kommunista befolyás alatt működő erőszakszervezetek jelentek meg a térség országaiban. Noha a szovjet típusú állambiztonságok szervezeti felépítésükben és ideológiai célkitűzéseikben is Moszkva irányítása alatt álltak, a szovjet tömb országai igyekeztek összekapcsolni saját rendszereiket a horizontális információcsere és az operatív együttműködés céljából. Feladatuk rendkívül nehéz volt, mivel a szocialista államközösség egyik íratlan szabálya az egymás belügyeitől való távolmaradás volt. Bár a nem diplomáciai típusú információszerzés „baráti” minőségben is tiltott volt, a legtöbb ország – közöttük főként Románia – egyre gyakrabban tért el az előírástól, és hagyományos nemzetállami szemlélettel irányította a kémelhárító és hírszerző szerveit.
Intenzív kapcsolattartás, gyümölcsöző együttműködés (1948–1963) 
A két világháború közötti időszakban, majd a második bécsi döntést követő háborús években Magyarország és Románia kapcsolatait alapvető geopolitikai ellentétek határozták meg. Az Erdély hovatartozásáról folytatott diplomáciai, kulturális és gazdasági versengésben a két ország titkosszolgálata kulcsszerepet vállalt. Az ellentétes politikai célok és hatalmi érdekek miatt az együttműködés kibontakozását a közös német érdekszférához tartozás sem tette lehetővé.
A helyzet nem változott a háborút követő koalíciós kormányok alatt sem egészen 1948-ig, amikor mindkét országban létrejöttek a szovjet belügyi szervek mintájára felálló, közvetlenül Moszkva irányítása és felügyelete alatt működő új állambiztonsági szervek. Igen kevés forrással rendelkezünk az együtműködés alapjait tekintve döntő fontosságú kezdeti időszakról (1948–56). A magyar Belügyminisztérium iratanyagának jelentős része megsemmisült az 1956-os forradalom alatt, míg a román állambiztonsági iratokat kezelő bukaresti szaklevéltárban a román hírszerzés magyarországi tevékenysége máig minősített, azaz nem kutatható információnak számít. A fennmaradt magyar iratanyag szerint 1956-ig a két állambiztonsági apparátus elsősorban határrendészeti feladatok ellátása során segítette egymás munkáját: az 1948 óta gyakorlatilag lezárt magyar-román határt sokan próbálták illegálisan átlépni, míg mások csempészettel próbálkoztak, és a határon át történő „átbeszélés” is tiltott tevékenységnek számított.
Románia és Magyarország kommunista pártjai, valamint a két államapparátus egymástól szigorúan elszigetelten működött, és az információcsere diplomáciai vonalon is minimális volt. Ezt a szakirodalom részben a szovjetek „közvetlen” hatalomgyakorlásának, részben a két politikai vezetés közötti történelmi gyökerű bizalomhiánynak tulajdonítja, melynek történelmi és pszichológiai okai voltak. Ez az államszocializmus korszakában végigkísérte a magyar–román kapcsolatokat. Részben a technikai feltételek hiányosságai, részben a kétoldalú együttműködés iránti politikai akarat hiányában a szocializmus első éveiben alig találkozunk közös nyomozással, bizalmas adatcsere alapján végrehajtott intézkedésekkel. Ez figyelemreméltó körülmény, mivel 1949-ben több olyan koncepciós eljárást indítottak a magyar és a román kommunista hatóságok, amelyeknek fontos szálait vélték felfedezni egymás országában. Az erdélyi származású Rajk László letartóztatását (1949. május 30.) követően a román hatóságok párhuzamos nyomozásba kezdtek. A román belügyi szervek megkísérelték összekapcsolni az 1949. június 21-én letartóztatott Márton Áron gyulafehérvári katolikus püspök, Rajk László és Kurkó Gyárfás, a Magyar Népi Szövetség volt elnökének ügyét egy, a magyar revizionisták ellen vizionált kirakatperben. Rajk bukását követően le is tartóztatták Székelyudvarhelyen élő sógorát, Soós Józsefet a Rajkkal való kapcsolata miatt. A Securitate átal összegyűjtött nyomozati anyagok alapján Rajkot azzal vádolta a román pártvezetés, hogy 1946-ban belügyminiszterként „sovinista” álláspontot képviselt a magyar-román területi vitában, 1948 nyarán pedig külügyminiszerként Székelyföldön járt magánlátogatáson, ahol több helyi magyar kommunista politikussal és értelmiségivel – köztük az 1949-ben szintén letartóztatott Méliusz József íróval – találkozott. Ennek ellenére a két országban zajló koncepciós eljárásokat nem kapcsolták össze. Arról sincs tudomásunk, hogy nyomozótisztek utaztak volna a másik országba, vagy hogy összekötőkkel rendelkezett volna a két belügyminisztérium. 
Az 1950-es évek elején a magyar és a román belügyi szervek konkrét együttműködése két területre korlátozódott: egyrészt a második világháború alatt kompromittált személyek, elsősorban az 1940-44 között Észak-Erdélyben aktív, majd onnan eltávozott és azóta Magyarországon vagy ismeretlen helyen tartózkodó volt csendőrök és katonatisztek felkutatására és kiadatására. Az együttműködés másik vetülete a volt hadifoglyok ellenőrzése volt. 
1950-51 között a magyar hatóságok több száz, a szovjet hadifogságból hazatérő magyar nemzetiségű román állampolgárt hallgattak ki, majd adtak át a román szerveknek. Kivételt képez Demeter János erdélyi politikus testvérének, Demeter Béla kolozsvári újságíró-politikusnak az esete, aki 1944-es Magyarországra történő áttelepedése után Tildy Zoltán köztársaság elnök tanácsadójaként, majd a Külügyminisztérium Béke-előkészítő Osztályának Erdély-szakértőjeként működött. 1944 és 1946 között Demeter jelentős szerepet játszott a magyar béke-előkészítésben, amennyiben bizalmas információkat gyűjtött és továbbított Budapestnek az ismét román fennhatóság alá került Észak-Erdély politikai és társadalmi helyzetéről. 
Demeter vizsgálati dossziéjából kiderül, hogy az 1945 óta Magyaroszágon élő újságírót, aki 1946 nyarán a párizsi békekonferencián is részt vett a magyar kormány képviseletében, 1947-ben előzetes letartóztatásba helyezte az Államvédelmi Hatóság. Április másodikai kihallgatása alkalmával részletes vallomást tett a háború utáni politikai-diplomáciai tevékenységéről, amely egyébként teljes összhangban volt a magyar kormány, valamint a Magyar Kommunista Párt álláspontjával: a trianoni határvonalat „etnikai elveken” részlegesen korrigálni kell. 
Demetert később szabadlábra helyezték, és megszüntették az ellene indított eljárást. Négy évvel később, 1951. március 15-én balatonlellei otthonában viszont ismét felkereste az Államvédelmi Hatóság a minden tisztségétől megfosztott, elszigeteltségben élő volt politikust. Letartóztatását házkutatás követte, Demetert azonban már ki sem hallgatták, hanem április 18-án átadták a román hatóságoknak, hogy támogassák annak bizonyítását, miszerint a romániai vádlottak (Teleki Béla mellett Márton Áron gyulafehérvári katolikus püspök, Venczel József egyetemi tanár, Demeter János és Balogh Edgár befolyásos baloldali politikus) Erdélyt el akarták szakítani Romániától. 
Demeter Béla 1952. december 24-én halt meg a Bukarest melletti Văcăreşti börtönben. Az ő esetében bizonyítottnak tekinthető a kétoldalú együtműködés, de az eljárás módja (a fogoly előzetes kihallgatás nélküli átadása) a már említett kapcsolat esetlegességére, gyengeségére utalhat. A kooperáció intézményesülése egyértelműen az 1956-os forradalomhoz köthető. 
A magyar események erdélyi visszhangja tüntetéskísérletben, szórólapok terjesztésében, széleskörű „politizálásban” nyilvánult meg. 1956-ban a romániai magyar nemzetiségű lakosság egy részében nemcsak a román kommunista rendszer, hanem a kisebbségi lét méltósága, elviselhetősége iránti hit is megingott. A román hatóságoknak rá kellett döbbenniük, hogy nem ismerik az erdélyi magyar lakosság és értelmiség közhangulatát. Válaszul intenzív állambiztonsági hálózatépítésbe kezdtek és kemény megtorlásban részesítettek mindenkit, aki szolidaritását fejezte ki a magyarországi forradalmárokkal. 1956 sokféleképpen hatott a szocialista országok, és különösen Magyarország és Románia kapcsolatára. Noha az újrainduló román nemzeti államépítési folyamat zavarta a szomszédos Magyarországgal való viszonyt, a magyar válság új integrációs folyamatok elindítására késztette a Szovjetuniót és a kelet-európai kommunista államokat. 
Ehhez a rendkívül fontos területhez tartozott a magyar-román belügyi és állambiztonsági kapcsolatok folyamatos fejlesztése. A szakmai közvélemény előtt ismeretes Ion Mihai Pacepa volt tábornok, hírszerzőtiszt állítása, mely szerint a Magyarországon zajló politikai eseményektől tartó román pártvezetés már a forradalom előtti hónapokban elhatározta, hogy magyar származású (vagy anyanyelvi szinten beszélő) felderítő tiszteket küld Magyarországra. Bár az eddigi kutatások nem támasztották alá Pacepa állítását a román tisztek „tömeges beáramlásáról” az 1956-os forradalom leverése után újjászerveződő magyar állambiztonsági gépezetbe, figyelemre méltó, hogy 1957 elején Románia Vilhelm Einhorn, azaz Einhorn Vilmos belügyi tisztet nevezte ki a budapesti román nagykövetség tanácsosává. Einhorn tényleges budapesti tevékenysége máig feltáratlan. Másfelől a gyakori politikai konzultációk és a Nagy Imre-ügy „megoldásában” tapasztalható együttműködés, valamint a román és a magyar belügyminisztériumban párhuzamosan történő átszervezések, fontos kinevezések egybeesése (a megtorlást levezénylő Biszku Béla és Alexandru Drăghici belügyminisztereket szinte egyszerre nevezték ki) arra engednek következtetni, hogy 1956 novemberétől a magyar-román belügyi együttműködés intenzívebbé, közvetlenebbé vált. 1957 és 1963 között a két társszerv érintkezésére már nem csak szovjet irányítás vagy közvetítés mellett került sor, noha a levelezés továbbra is orosz nyelven folyt. A kapcsolatfejlesztésben kulcsszerepet játszott a magyar forradalom részvevőinek felkutatása és elítélése. Az ÁBTL iratanyaga egyértelműen bizonyítja, hogy a két BM rendszeresen cserélt információt „ellenforradalmi” eseményekbe keveredett román állampolgárokról. Az intézkedés több esetben súlyos bírósági ítéletekhez vezetett. 1962. január 25-én a BM II/6-b alosztálya az NKO és a román állambiztonsági szervek együttműködését kérte Nagy Gyula, Budapesten élő volt köpeci főjegyző és István nevű fia elleni terhelő anyagok gyűjtéséhez. 1958-ban Nagy István Magyaroszágon élő apját látogatta meg, és „visszatérésekor 98 db ellenforradalmi sajtóterméket akart magával vinni. Kurticson a határőrizeti szervek lefoglalták.” A román belügyi szervek válasza szerint „az 1959. február 25-i 285. sz. bírósági határozat értelmében Nagy Istvánt 7 évi szigorított börtönbüntetésre ítélték”. A köpeci születésű Nagy István elítélésének ténye eddig semmilyen tudományos adattárban nem szerepelt. De a belügyi szervek tájékoztatták egymást a magyarországi kapcsolatokkal rendelkező, már letartóztatásban levő román állampolgárokról is. 1958. október 30-án Harangozó Szilveszter és a belső elhárítás akkori vezetője, Hollós Ervin kérésére a Securitate kihallgatói Lakó Elemért és Varró Jánost, a kolozsvári Bolyai Egyetem augusztus 26-án őrizetbe vett oktatóit faggatták Czine Mihály irodalomtörténészről, aki 1956-ban ösztöndíjas aspiránsként járt Kolozsváron, és megismerkedett a két fiatal erdélyi pályatárssal. A román fél válasza szerint Varrót nem sikerült kihallgatni „rossz egészségügyi állapota miatt”, viszont orosz fordításban csatolták Lakó Elemér 1958. november 15-én készült kihallgatási jegyzőkönyvét, melynek eredeti példánya a román állambiztonsági levéltárban található. A két irodalomtörténészt végül 1959-ben 18 és 16 év börtönre ítélték; ismereteim szerint Czine Mihályt ez ügyben nem zaklatta a magyar politikai rendőrség. 
Jóval intenzívebben működött együtt a két állambiztonság 1960-1962 között, amikor kétoldalú megfigyelés alá vonták Domokos Pál Péter, Bodor György, Vita Sándor és más „jobboldali”, „nacionalista” – erdélyi származású és 1944 óta Magyarországon élő – értelmiségieket. A jobboldali értelmiségi körök elleni eljárásokról a kora Kádár-korszakban Standeisky Éva írt figyelemre méltó esettanulmányt. Ebben kifejti, hogy az 1905-ben Kézdivásárhelyen született Bodor György jogtanácsos a volt középosztály reformok iránt elkötelezett és a nemzeti tradíciókat az 1945 után uralmon lévőktől eltérően értelmező nagyszámú rétegéhez tartozott, amelyet a kisebbségben élő magyarok sorsa és Erdély hovatartozásának esetleges rendezése különösen foglalkoztatott. Ez veszélyérzetet keltett a kádári hatalomban, és kemény válaszra késztette. Bodort Püski Sándorral és Zsigmond Gyulával együtt tartóztatták le 1962 márciusában. Az ezt követő perben Zsigmond Gyulát háromévi börtönbüntetésre ítélték, Bodor György három és fél évet kapott. A legsúlyosabb büntetést – négy és fél évet – Püski Sándorra mérték. Témánk szempontjából fontos rámutatni a román és a magyar állambiztonsági együttműködés szerepére az említett ügy felgöngyölítésében és „realizálásában.” Miután a román hatóságok letartóztatták és elítélték Bányai Miklóst, Domokos Pál Péter erdélyi kapcsolatát, 1961 márciusában Budapestre utazott Domokos másik kapcsolata, Paál Gábor csíkszeredai ügyvéd. Ekkor a román belügy arra kérte a magyarokat, hogy vegyék őt szoros megfigyelés alá Budapesten, amit a magyar fél teljesített is. 1961. május 30-án a BM II/5-a alosztálya a következő beszámolóval és javaslattal fordult Bukaresthez: „Közöljük a Román Állambiztonsági Minisztériummal, hogy feldolgozás alatt tartunk egy nacionalista illegális csoportot, akik kapcsolatban állnak román állampolgárokkal. A feldolgozás alatt álló csoport több vezető tagja Romániából települt át Magyarországra. Így pl. Domokos Pál Péter 60 éves, pártonkívüli, tanár, budapesti lakos, dr. Bodor György 54 éves, pártonkívüli, vállalati jogász, budapesti lakos, dr. Vita Sándor 60 éves pártonkívüli, alkalmi munkás, budapesti lakos. A csoport egyebek közt azzal foglalkozik, hogy ellenséges tartalmú tanulmányokat készítenek, amelyeken az ún. »erdélyi kérdést« is tárgyalják. Ezen »tanulmányokat« és más nacionalista jellegű könyveket illegális úton kijuttatják a Román Népköztársaságba élő kapcsolataiknak. A RNK-ban élő kapcsolataik közül eddig a következő személyek merültek fel: dr. Jakó Zsigmond kolozsvári lakos, volt »Magyar Párt« képviselője, Tankanicz Ádám személyigazolvány száma: CM – 423397, könyvtáros, Bányai Miklós elítélt, dr. Paál Gábor. Számunkra hasznosan a fent leírt ügyben már régóta működünk együtt a román elvtársakkal. Az ügy feldolgozásának előrehaladott állapota szükségessé tenné, hogy rövid időn belül tisztázzuk a RNK-ba irányuló tevékenységét [sic!]. Javasoljuk az elvtársaknak, hogy a két minisztérium megbízottai ezen ügyben az együttműködés jobb megszervezése érdekében találkozzanak. A személyes találkozás megoldható lenne részletes, kölcsönös tájékoztatás, közös operatív intézkedések megbeszélése, pl. ügynökök kölcsönös utaztatása a kapcsolatok jellegének felderítésére és a bűncselekmények dokumentálására stb. Amennyiben szükségesnek tartják a fenti ügyben a további közös munkát, javasoljuk, hogy a találkozó az elvtársak által megjelölt időben és helyen, vagy Budapesten jöjjön létre. Válaszukat várjuk.” 1962 márciusában Nagyváradon találkozott a két nyomozóhatóság. Noha az értekezlet eredményeiről nem maradt feljegyzés, Hollós Ervin osztályvezető előzetes emlékeztetője jól szemlélteti az együttműködés mélységét: „A megbeszélés során – többek között – a következő kérdéseket vetjük fel, amelyek esetleges dokumentálása számunkra – a már jelzett ellenséges tevékenység félbeszakítása érdekében – különös fontossággal bír: Domokos Pál Péter 1945 előtti magatartása, tevékenysége. /:VKF/2-es besúgó volt?:/ Bányai Miklós korábban vallotta, hogy Domokos Pál Péter egy magyarországi illegális szervezkedés tagja. Az ezzel kapcsolatos dokumentumok számunkra igen fontosak. Bányai Miklós letartóztatása alkalmával lakásán néhány könyvet is lefoglaltak, amelyeket – állítólag Domokos Pál Pétertől kapott. Az ezzel kapcsolatos dokumentációt is lényegesnek tartjuk. Adataink szerint Domokos Pál Péter kapcsolatot tart Antal Áron tanár, csíkszeredai, dr. Paál Gábor csíksomlyói és Erőss Mária brassói lakosokkal. A kapcsolat jellegének és formájának dokumentálását kérjük. Adataink szerint dr. Jakó Zsigmond volt ügyvéd, cluji lakos kapcsolatot tart Domokos Pál Péter köré csoportosult nacionalistákkal. Ezzel kapcsolatos esetleges dokumentumok tanulmányozását is szükségesnek tartjuk. A felsorolt kérdésektől függetlenül, a megbeszélések során felvetjük a magyarországi nacionalista csoportosulások és romániai kapcsolataik esetleges közös operatív feldolgozásának szükségességét, lehetőségét is.” Az 1957-1963 közötti időszakban a legtöbb információt a román állambiztonsági szervek azokról a Romániába utazó magyar állampolgárokról szolgáltatták magyar kollégáiknak, akik politikai múltjuk (volt katonatisztek) vagy származásuk (papi család, „volt kizsákmányoló”) miatt az elhárító szervek figyelmébe kerültek, és az erdélyi magyar kisebbség helyzetével kapcsolatosan „helytelenül” nyilatkoztak ismerőseik, rokonaik előtt. 
A magyarországi és erdélyi magyar „nacionalistákról” folytatott közös nyomozások érezhetően felerősítették a román vezetésben azt az 1956 óta széles körben osztott vélekedést, hogy az erdélyi kérdés körül erős érzelmek uralkodnak Magyarországon és az erdélyi magyarok körében is, ezt pedig határozott nemzetiségpolitikával kell orvosolni. Az 1960-as évek elején az állambiztonsági együttműködés legérdekesebb vetülete a személyes kapcsolatok kiépítése volt. 1960 áprilisában Budapestre látogatott a Kolozs tartományi állambiztonsági szervek korábbi parancsnoka, Mihai Nedelcu ezredes, aki fontos szerepet játszott az 1956-os forradalmat követő romániai megtorlásban. A vele tárgyaló magyar állambiztonsági tisztek első kézből értesülhettek a román BM-ben zajló átszervezésekről, a szovjet mintára megalakuló Román Állambiztonsági Bizottságról, a határőrség áthelyezéséről a Honvédelmi Minisztérium ellenőrzése alá, valamint egy volt belügyminiszter-helyettes, Alexandru Mureşanu (eredeti nevén Ady László) eltávolításáról és letartóztatásáról „multjára való tekintettel”. 1963 februárjában pedig egy magyar állambiztonsági tiszt, Simon Tihamér, a Vas megyei RFK Politikai Osztályának vezetőhelyettese és dr. Szabó Péter, a Vas megyei főügyész utaztak Romániába. A látogatásnak operatív célja volt: 
egy Balozsán István nevű, háborús bűnökkel vádolt személy felkutatása, akiről olyan információk érkeztek, hogy Nagyvárad környékén tartózkodik. Bukarestben Marton György alezredes, a román BM bukaresti tartományi vizsgálati osztályvezetője fogadta a magyar küldöttséget, majd Nagyváradra kísérte, ahol két magyar nemzetiségű román tiszt, Jakab József százados, a vizsgálati osztály vezetője és Buzás Imre beosztott segítette a magyar nyomozók munkáját.
Két hét alatt húsz személyt hallgattak ki, négy szembesítési jegyzőkönyvet és kilenc felismerési jegyzőkönyet készítettek, valamint 28 polgári személyről gyűjtöttek operatív információt. Noha az általam tanulmányozott iratokból nem derül ki, eredményes volt-e a Romániában végzett nyomozás, az említett személyre vonatkozóan további, eddig fel nem dolgozott iratcsomó kutatható az ÁBTL-ben. 1963-ban pedig a két BM csereüdülésről állapodott meg. A román BM húsz helyet biztosított a tengerparti Mangaliában, a magyar fél pedig ugyancsak 20 helyet Balatonlellén, összesen 23 napra, amiből három napot a fogadó ország fővárosában kellett tölteniük az üdülő tiszteknek. A részvevőknek nemcsak az utazási költségeket fizették, hanem üdítőitalt, cigarettakészletet, kulturális intézmények látogatását, kirándulásokat, saját nyelvén nyomtatott újságot, tolmácsot és költőpénzt (1185 Ft-ot, 750 lej megfelelőjét) is biztosítottak. 1962-1963 között a két állambiztonsági szerv igen intenzív levelezést folytatott; két év alatt közel 800 oldalnyi iratcsomó gyűlt össze. A felek osztályvezetői szinten tárgyaltak, de előfordultak miniszteri vagy miniszter-helyettesi szinten kezelt kérések is. A közösen feldolgozott ügyek között találunk a román-magyar határon történt tiltott „átbeszélés” felderítésére irányulót, egy közös intézkedési tervet a budapesti holland nagykövet ellenőrzésére, aki 1963. január 14-18. között Romániába utazott országa bukaresti képviseletének megnyitása alkalmával, és egy összehangolt akciót magyar és román állampolgárok letartóztatására, akiket szabálytalan devizagazdálkodással vádoltak. Még nagyobb hangsúlyt kapott azonban a háborús bűnösök és a Nyugatra disszidált személyek felkutatása, valamint – miután 1960-tól vízummal ismét lehetővé vált a két ország közötti utazás – a Romániába látogató magyar állampolgárokról folytatott információcsere, vagy a magyar-román határon folytatott csempészet elleni fellépés. 
Stefano Bottoni. Transindex.ro
Magyar–román állambiztonsági kapcsolatok (1945–1982) II.
Az Erdély visszacsatolásával kapcsolatos híreszteléseket követően Románia támadó pozíciók kiépítésére törekedett Magyarországon.
A kapcsolatok befagyasztásától a formális együttműködésig.
Földes György 2007-ben megjelent átfogó monográfiájában 1963–64-re datálja az első komolyabb konfliktust a második világháború utáni magyar–román viszonyban, melynek időzítése korántsem volt véletlenszerű. Mindkét országban lezajlott ugyanis a politikai konszolidáció, de gazdasági téren kifulladni látszott az extenzív fejlődésre alapozó, túlközpontosított tervutasításos irányítás, és a KGST belső piaccá való alakulásáról szóló fejlesztési tervek nem enyhítették a kelet-európai szocialista államok kettős (a Szovjetunióval és a fejlett nyugati/tőkes államokkal szembeni) függőségét. Ebben az egyébként is feszült helyzetben éleződött ki a romániai magyar kisebbség helyzetéről folytatott vita, amelyben mérföldkövet jelentett Illyés Gyula nagy visszhangot kiváltó interjúja a párizsi L’Express című hetilapban az erdélyi magyar kisebbség elnyomásáról, majd ezt követően az MSZMP PB 1964. januári ülése, amelyen Kádár tőle szokatlan módon kifakadt a határkérdésről és a trianoni békeszerződés fájdalmas következményeiről.
A magyar–román állambiztonsági kapcsolatok fejlődését azonban nem elsősorban az Illyés-interjú és az azt követő nemzetközi botrány, hanem a Román Munkáspárt által 1964 áprilisában kiadott „függetlenségi nyilatkozat” akasztotta meg. Noha a KGST átszervezése körüli viták már évek óta mérgezték a térség országainak kapcsolatait, Bukarest ideológiai fordulata egyenesen válságba taszította Románia kapcsolatát nemcsak a Szovjetunióval, hanem a többi „baráti” szocialista országgal is. Mivel a BM nemzetközi kapcsolatok osztályának iratanyaga az 1964 utáni időszakra vonatkozóan rendezetlen, ömlesztett formában érkezett az ÁBTL-be, a levéltári kutatást ez rendkívül nehézzé és körülményessé teszi. Nehéz tehát megállapítani, hogy 1964 után valóban megszakadtak-e román viszonylatban az állambiztonsági kapcsolatok. Tény azonban, hogy 1964 és 1966 között egyetlen utalást sem találni a két BM közötti együttműködésére. 
A román állambiztonsági levéltárból származó adatok szerint 1965–1966 körül, tehát közvetlenül Nicolae Ceauşescu pártfőtitkárrá választása után korszakos paradigmaváltás ment végbe a román belügyi stratégiában, amit a magyar társszerv nem vagy csak igen későn észlelt. 1964 tavaszán-nyarán Romániában nagy riadalmat keltettek azok a híresztelések, miszerint szovjet–magyar politikai egyezség körvonalazódik Erdély visszacsatolásáról. Az állambiztonsági szervek készültségét emelték, 1964 őszén több magyar nemzetiségű személyt őrizetbe vettek néhány napra, pl. Jordáky Lajos ismert kolozsvári szociáldemokrata politikust, akit a Securitate azzal gyanúsított, hogy más „jobboldali szociáldemokratákkal” (Bruder Ferenc, Pásztai Géza) memorandumot szerkesztett Erdély kérdéséről, amit az ENSZ-hez és a magyar kormányhoz kíván eljuttatni. 1966 januárjában a román BM egyik jelentése a magyar emigráció románellenes tevékenységéről számolt be, és néhány hónappal később Bukarestben már felső szintű állománygyűlést szerveztek „az egyes tartományokban tapasztalható magyar nacionalista megnyilvánulásokról”. Nicolae Pleşiţă, a BM Kolozs tartományi igazgatóság vezetője, később a hírszerzés magyarellenességéről ismert egyik irányítója kijelentette, hogy „lépéseket kell tennünk annak érdekében, hogy Magyarországra is ügynököket építsünk be, hogy ezek majd jelentsenek az ottani helyzetről, hogy felvegyék a harcot a magyarországi propagandától elvakult elemekkel, akik levelekkel és uszító anyagokkal bombázzák az itteni nacionalistákat, ellenséges cselekedetekre buzdítva őket”. 
Pleşiţă hozzászólása rendkívül fontos, mert arra enged következtetni, hogy Bukarest ekkor már szakítani készült a Varsói Szerződés azon alapelvével, hogy a tagállamok nem folytathatnak hírszerző vagy elhárító tevékenységet egymás ellen. Ezt az elhatározást erősítette meg az 1968-as csehszlovák válság. A prágai tavasz támogatása, majd augusztusban a szovjet bevonulás elítélése példátlan népszerűséget hozott a Román Kommunista Pártnak és személyesen Ceauşescunak. Ugyanakkor a háborús veszély riadalmat és pánikot okozott a lakosság körében. A magyar határőrség jelentése szerint szeptember elsején a Romániából visszatérő és a határon kikérdezett magyar turisták általános mozgósításról számoltak be: „Bukarestből Nagyvárad irányába páncélos és egyéb alakulatok vonultak. A vonatokon erős katonai ellenőrzés folyik, főleg röpcédulákat keresnek. A városokban megalakultak a munkás-milicia egységei, állítólag a helyi zavargások megakadályozására. A miliciában egyes források szerint csak román nemzetiségűek vehetnek részt. (...) Értesültünk arról, hogy Ceauşescu az erdélyi tartományokban előadásokat tart a magyarok megnyerése érdekében. Erdélyben elterjedt, hogy a szovjetek Erdélyt vissza akarják csatolni Magyarországhoz. A román fiatalok nagy része a hivatalos román állásponttal ért egyet. Romániában a 18 éven felüli lányok összeírása folyik azzal a céllal, hogy szükség esetén behívják őket katonai szakszolgálatra. A román szervek cseh és szlovák nyelvű propagandaanyagot adnak a csehszlovák turistáknak. Biharkeresztesen 12 darab ilyen röplapot találtak az egyik csehszlovák gépkocsiban, amelyet elkoboztak.” Ceauşescu lelkesedése Dubček különutas reformpolitikája iránt nem egyszerű taktikai fogás volt, hanem egy új nemzetpolitika szerves részét alkotta. Ennek legfőbb elemeit Románia 1967-ben fektette le, amikor a szovjet tömbben elsőként ismerte el az NSZK-t, és a „hat napos háború” után sem szakította meg diplomáciai kapcsolatait Izraellel. Ezek után logikus lépésnek tűnik az a Marius Oprea és Dennis Deletant által feltárt körülmény, hogy a prágai invázió napjaiban, 1968 augusztusában Románia új állambiztonsági operatív egységet létesített, melynek célja a többi VSZ-tag hírszerző szerveinek hárítása volt. 1972-ben 0920. sz. katonai egységre, 1978-ban 0110. katonai egységre keresztelték a növekvő létszámú, szigorúan titkos alakulatot, mely 1989-ben már több mint háromszáz operatív tiszttel rendelkezett. Bizonyítottnak tűnik tehát, hogy a hatvanas évek második felétől Románia támadó pozíciók kiépítésére törekedett Magyarországon. 
A többi VSZ-tagtól eltérően, akik legfeljebb „kémelhárító rezidentúrát” működtettek Budapesten, vagy – lásd a fent idézett 1968-as példát – a hazatérő állampolgáraikon keresztül próbáltak bizalmas értesülésekhez jutni, a hetvenes és nyolcvanas években a román állambiztonsági szervek ellenségként kezelték Magyarországot, kiképzett ügynöki hálózatot és számos technikai eszközt vonultattak fel ellene. A hatvanas évek második felétől paradox helyzet alakult ki a két állambiztonsági szerv kapcsolatában. Egyfelől Románia távol tartotta magát a szovjet tömb országainak katonai együttműködésétől, megnehezítve a többoldalú együttműködést: kilépett a Varsói Szerződés egyesített parancsnokságából, rendszertelenül vett részt a tagállamok többoldalú állambiztonsági egyeztetésein, vagy különvéleményt fogalmazott meg a vitatott kérdésről. Ennek következtében egyrészt magyar–román viszonylatban is megszűnt a rendszeres és ügyszerű együttműködés. Másrészt a prágai tavasz előtti időszakban többnapos konzultációt tartottak Bukarestben (1966. május 2–7.) és Budapesten (1967. május 10–15.) a két állambiztonsági apparátust érintő legfőbb kérdésekről (az Egyesült Államok és a NATO katonapolitikája, az enyhülés megítélése és az ideológiai diverzió elhárítása). 
A fennmaradt jegyzőkönyv szerint a két belügyminiszter, Benkei András és Cornel Onescu részletesen megvitatta az együttműködés megvalósításának általános feladatait: „– Az információkat a két szerv – az eddigi gyakorlatnak megfelelően – futárposta vagy rejtjeles kapcsolattartás útján küldi meg egymásnak. – Kölcsönösen tájékoztatják egymást azokról az adatokról, amelyekből az állami és a társadalmi rend biztonságának veszélyeztetésére lehet következtetni. – A két ország illetékes szervei – szükség esetén – megtárgyalják az együttműködés folyamán felvetődött kérdéseket. – A MNK belügyminisztere és a RSZK belügyminisztere vagy azok helyettesei /helyettese/ évenként megbeszéléseket folytatnak a jelen Jegyzőkönyvben foglalt határozatok teljesítésének értékelése és a további együttműködés érdekében szükséges intézkedések foganatosítása céljából.” 
Az egyeztetések azonban elakadhattak. 1967. október 27-én Benkei már csak azt javasolta román kollégájának, hogy legalább „a polgári, családjogi és bűnügyi jogsegélyről szóló – 1958. október 7-i egyezményből adódó rendőri feladatok végrehajtására” kössenek kétoldalú megállapodást. Ez lehetővé tette volna, hogy az egymás országába beutazó egyes magyar, illetve román állampolgárok által elkövetett „törvénybe ütköző cselekedetekkel kapcsolatos eljárást” egységes szabályozás és eljárás szerint rendezzék. A magyar tervezet szerint nemcsak a kiadatási kérelmekről értesítették volna egymást a felek, hanem kölcsönös tájékoztatást vállaltak volna a másik fél állampolgárai ellen indított nyomozásokról. 1968. március 4-én Márkus Sándor rendőr ezredes, a BM Nemzetközi Kapcsolatok és Tájékoztató Osztály vezetője Onescu válaszát közvetítette Benkeinek: 
„Tisztelt Miniszter Elvtárs! Értesítem, hogy az egyik fél országából a másik fél országában tartózkodó állampolgárok által elkövetett törvényellenes cselekedetekkel kapcsolatos eljárás egyesítése tárgyában kötendő egyezménytervezetet megkaptuk. Az okmányt figyelmesen tanulmányoztuk. Az egyezménytervezet tartalmazza azt a helyzetet, amely megfelel a mi jelenlegi szükségleteinknek, azonban megköveteli az érvényben levő jogszabályozás megváltoztatását. Figyelembe véve az egyezménytervezet megszövegezését, amely szerint – a BM-on kívül – egy sor feladat hárul más állami szervekre is, továbbá figyelembe véve azt a tényt, hogy az egyezménytervezet egy sor olyan kérdést is tartalmaz, amelyek meghaladják ezen minisztériumok hatáskörét, úgy véljük, hogy a tervezetben szereplő kérdéseket csak a két állam között megkötött egyezménnyel lehet szabályozni.” 
A visszautasító román választ a csehszlovák események követték, amelyek néhány hónapig lehetetlenné tették a tárgyalások újrafelvételét. 1969. május 12–17. között aztán ismét Bukarestben egyeztettek a felek és – valószínűleg szovjet nyomásra – aláírtak egy, a diplomáciai protokollnak megfelelően immár nem oroszul, hanem magyarul

2011. október 22.

Megtorlások Erdélyben
Az ötvenhatos magyar forradalom után 1959 a romániai magyarság történetében a későbbiekben drámai következményekkel járó döntések sorozatának esztendeje volt. A megtorlás 1960-ban, illetve a következő években is folytatódott. Az 1956-os magyar forradalom és szabadságharc eszméivel való együttérzésért még 1966-ban is ítéltek el erdélyi magyarokat. 1959 elején megszüntették az 1956-ban létrehozott Nemzetiségi Bizottságot. Helyébe a Román Munkáspárt Központi Vezetőségének határozata alapján (1959. június 3.) a Nicolae Ceauşescu és Leonte Răutu vezette pártkollektívát állították.
1959. január 3-án a Bécsben megjelenő Magyar Híradó Letartóztatási hullám Erdélyben címmel a romániai megtorlás méreteiről számolt be: "A börtönbe vetett egyházi személyek száma mintegy négyszáz. (A végleges statisztika még nem készült, nem készülhetett el, de egészen bizonyos, hogy a letartóztatott egyházi személyek száma ennél kevesebb – T. Z.) Az erdélyi magyar értelmiséget és diákságot ugyancsak letartóztatások tizedelik. (Az írás szerzője csak a letartóztatásokról tesz említést, holott 1958-ban kivégezték a Szoboszlai-per tíz, az érmihályfalvi csoport két halálraítéltjét! Ezzel párhuzamosan folyik – 1959-re is átnyúlva – az Erdélyi Magyar Ifjak Szövetsége 77, a nagyváradi Szabadságra Vágyó Ifjak Szervezete 59 tagjának, a temesvári magyar líceum kilenc 12–13 éves kisdiákjának, a csíkszeredai egykori római katolikus főgimnázium tizenegy tanárának és diákjának, valamint a kolozsvári Protestáns Teológiai Intézet hét hallgatójának a letartóztatása. A Belügyminisztérium kimutatása szerint 1958. január 1-je és 1959. május 31-e között országos szinten 9978 személyt tartóztattak le, a Magyar Autonóm Tartományban 308-at, Kolozsvár tartományban 32-t, Nagybánya tartományban 245-öt.) Néhány hónappal ezelőtt Szerov tábornok, a szovjet titkosszolgálat azóta leváltott főnöke azt javasolta a román pártvezetésnek: száműzzék az egész erdélyi magyarságot, mert az 1956-os magyar forradalom idején nyíltan kimutatta rokonszenvét a budapesti felkelők iránt. Ezt a tervet Gheorghiu-Dej és köre, úgy látszik, jelenleg nem tudja végrehajtani, ehelyett sorozatos letartóztatásokkal akarja terror alatt tartani a magyarságot, és szélsőséges nacionalizmussal levezetni a románok elégedetlenségét."
A Bolyai Tudományegyetem pere
1959 legdrámaibb eseményei a Bolyai Tudományegyetem felszámolásához, a román nyelvű Babeş Egyetemmel való egyesítéséhez kapcsolódnak. Kacsó Magda bolyais diák az 1959. február 19–22-e között Bukarestben megtartott II. országos diákszövetségi konferencián javasolta: tegyék lehetővé, hogy a különböző szakos magyar és román egyetemi hallgatók "együtt tanulhassanak". Amikor a konferenciáról visszatérő Takács Lajos rektortól Szabédi László egyetemi tanár, költő azt követelte, hogy Kacsó Magdát szankcionálják, mert úgy kérte a két egyetem egyesítését, hogy erre senkitől nem volt felhatalmazása, a Bolyai-egyetem vezetője azt válaszolta: itt egy felsőbb párthatározatról van szó, "s amit a szóban forgó diáklány tett, csupán az ügy demokratikus jellegét kívánta illusztrálni". (Lásd: Vincze Gábor: Történeti kronológia – romániai magyarság, 1956–1959. In: Az 1956-os forradalom és a romániai magyarság (1956–1959). Főszerkesztő: Stefano Bottoni. Pro-Print Könyvkiadó, Csíkszereda, 2006, 407–412. o.)
1959. április 22-én a Bukarestben Gheorghe Gheorghiu-Dej pártfőtitkár elnökletével tartott értekezlet véglegesítette a Bolyai- és Babeş-egyetem egyesítésével létrehozott új felsőoktatási intézmény struktúráját. Az akkor készített jelentésben azt is rögzítették, hogy milyen tantárgyakat kell magyar nyelven is leadni. Dej javaslatára elfogadták a Babeş–Bolyai Tudományegyetem elnevezést. A hír hatására Szabédi László 1959. április 19-én Szamosfalván a gyorsvonat elé vetette magát, Csendes Zoltán, az egyetem utolsó prorektora és felesége május 3-án megmérgezte magát, Molnár Miklós docens valamivel később kiugrott az ablakon.
A Bolyai Tudományegyetem perének legismertebb és legrangosabb elítéltje Páskándi Géza későbbi Kossuth-díjas író, költő, dráma- és esszéíró. A köztudatban úgy él, Páskándi Gézát teljesen ártatlanul ítélték el, hogy egy "nagy vad" is legyen a csapatban. Ebből a tanulmányból egyértelműen kiderül: Páskándi Gézát valójában a Várhegyi István által összeállított diákszövetségi határozati javaslathoz fűzött ötoldalas, írógépen legépelt kiegészítéséért és a tizenegy oldalas, kézzel írott, az egyetemi reformot sürgető Egy egyetemi hallgató feljegyzéseiből címet viselő összegzéséért ítélték el hat év börtönbüntetésre. Kiszabadulása után Páskándit az állambiztonsági megfigyelés szabályainak megfelelően előbb Általános Információs Felügyelet alá helyezték, majd Ellenőrzési dossziét (mappát) állítottak össze róla, végezetül elkészült az Információs nyomozati dosszié. Ezt lefordítottam, és egy részletét azzal a nem titkolt szándékkal közlöm, hogy tanulságait "nem középiskolás fokon" tanítani kellene: hogyan lehet és kell megszabadulni az állambiztonsági szervek beszervezési kísérleteitől. A "csatolt mappában", az úgynevezett "munkadossziéban" lévő feljegyzések az 1960–1970-es évek romániai magyar irodalmi életének eddig ismeretlen vetületeire világítanak rá. A Páskándi-dosszié így kap történelmi, irodalomtörténeti "hátszelet".
A Páskándi Géza-dosszié
A romániai magyar – és ezzel párhuzamosan a magyarországi – irodalmi életet és a közbeszédet kevés olyan történés tematizálta, mint a 2006 őszén elemi erővel berobbant Szilágyi Domokos-ügynökdosszié, amely kapcsán mindenféle – rendszerint a tényleges helyzet ismeretétől messze elrugaszkodó – pró és kontra vélemény látott napvilágot. Valósággal felvirágzott a blog-irodalom – a maga követhetetlen szövevényeivel –, olyannyira, hogy háttérbe szorult az a "másik", a Gutenberg-galaxisra emlékeztető, folyóiratokhoz és könyvekhez kötött tényleges irodalom. A kolozsvári Helikon irodalmi folyóirat 2006/18. számában és a Transindex internetes portál 2006. október 3-i számában látott napvilágot Stefano Bottoni történész, Nagy Mária, a költő élettársa és Szilágyi Kálmán, a költő testvérének közös nyilatkozata, amely tételesen is megfogalmazza: Szilágyi Domokos "Balogh Ferenc" fedőnéven működött együtt az állambiztonsági szervekkel. Az utóbbi hónapokban hivatalosan megkerestük az illetékes szerveket (a Szekuritáté Irattárát Vizsgáló Országos Bizottság Levéltárát – CNSAS) a dekonspirálás érdekében, de a levéltár szerint a polgári titkosszolgálat (SRI) részéről még nem történt meg "Balogh Ferenc" hálózati dossziéjának átadása. Ennek ellenére a fennmaradt iratok egyértelműen, minden kétséget kizáróan bizonyítják, hogy "Balogh Ferenc" azonos Szilágyi Domokossal: a rendelkezésre álló dokumentációban a Maros-Magyar Autonóm Tartomány belügyi szerveinél szolgáló Ştefan Blaga alezredes fedi fel az együttműködő személyazonosságát egy 1964-es jelentésben, fedőneve mellett polgári nevét is említve. "Balogh Ferenc" tevékenysége 1958 és 1965 között, két jól elkülöníthető szakaszban dokumentálható. 1958-ban "Balogh Ferenc" 13 írásos, ebből két kézírásos jelentést adott a Kolozs tartományi, illetve 1965-ben a bukaresti állambiztonsági szerveknek. "Balogh Ferenc" együttműködése három megfigyelési dosszié alapján rekonstruálható: 1) Lakó Elemér és Varró János megfigyelése (Fond informativ, 3010. sz. dosszié) 2) Péterffy Irén megfigyelése (Fond informativ, 3005. sz. dosszié) 3) Páskándi Géza megfigyelése (Fond informativ, 2534. sz. dosszié). A nyilatkozat megjelenése után különböző olvasatok, kommentek – Balázs Imre József és Visky András az SZ. D.-ügyről –, gyorsankét – Láng Zsolt, Selyem Zsuzsa, András Emese az Sz. D.-ügyről –, újraolvasó próba: néhány Szilágyi Domokos-szöveg –, ad-hoc linkgyűjtemény Szilágyi Domokosról, Láng Zsolt: Hol a vécé? című írása – láttak napvilágot, illetve dokumentumfilmeket – B. Nagy Veronika, a Videopontes alkotásait – sugárzott az elektronikus média. A Helikon irodalmi folyóirat 2007. július 10-i honlapján olvashatóak Szilágyi Domokos ügynöki jelentései, a tartótisztek elemzései, az őket irányító felettesek további utasításai, a "szigorúan titkos" intézkedési tervek és határozatok. 2002-ben a Szekuritáté Irattárát Vizsgáló Országos Bizottság Levéltárában (a magyar betűkkel írott Szekuritáté megnevezést tartom elfogadhatóbbnak, mert 1948. augusztus 30-i megalakulásától kezdve ez a névváltozat vált hírhedtté a romániai magyarság körében) legjobb tudomásom szerint én bukkantam legelőször a "Balogh Fr" fedőnevű (a "keresztnévből" mindig csak az "Fr" rövidítést használták!) jelentésekre Páskándi Géza megfigyelési és követési dossziéjában. Akkor készíttettem a dosszié három kötetének legfontosabb dokumentumairól, illetve Dávid Gyula és Páskándi Géza, a Várhegyi István- és Varró János-csoport peréről, valamint Páll Lajos megfigyelési és követési dossziéjáról a fénymásolatokat. Az akkor készült naplójegyzeteimet is gondosan őrzöm. Azóta magyar nyelvre lefordítottam az említett dokumentumok igen jelentős részét, illetve a marosvásárhelyi Mentor Könyvkiadó gondozásában közzétettem az erdélyi "hazaárulási perek" sorozatának első három kötetét, a Szoboszlai-csoport, az érmifályfalvi csoport, az "ENSZ-memorandum" perének történetét, jegyzetapparátusát. Megjelenés előtt áll a Fodor Pál csíkszeredai-csíksomlyói híd-, út- és vasútépítő mérnök nevéhez kapcsolódó, a román–magyar lakosságcserére vonatkozó elméleti felvetések és az erdélyi kérdés teljes spektrumát bemutató kötet. A sorozat ötödik kötete a mélyinterjúkat tartalmazza, amelyekben – úgymond – "összeszikráztatom" az egykori kihallgatási jegyzőkönyveket a véges memória által megőrzött emlékekkel.
(folytatjuk)
Páskándi Géza (Szatmárhegy, 1933. május 18. – Budapest, 1995. május 19.) Kossuth-díjas író, költő, esszéíró, drámaíró, publicista, a Nemzeti Színház irodalmi tanácsadója. 1949–1953 között az Ifjúmunkás hetilap, majd az Előre napilap munkatársa volt. 1953-tól Kolozsváron tanult a magyar szakon, közben az Utunk irodalmi lapnál is dolgozott. 1957-ben letartóztatták, az állam és közrend elleni izgatás vádjával hat év börtönre ítélték. A börtönbüntetést a Duna-delta egyik munkatáborában töltötte. Szabadulása után Bukarestben dolgozott könyvtári raktárosként és bibliográfusként. Feleségül vette Sebők Annát (Páskándiné Sebők Anna). 1971 és 1973 között a Kriterion Könyvkiadó kolozsvári szerkesztőségének lektora. 1974-ben települt át Magyarországra; itt a Kortárs című folyóirat főmunkatársa, majd 1991-től a Nemzeti Színház dramaturgja volt.
Tófalvi Zoltán
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

2014. november 8.

Hat év egy el sem küldött levélért – A Bolyai Tudományegyetem pere (4.)
Páll Lajos, a két esztendeje elhunyt József Attila-díjas korondi költő és nagyvilágban számon tartott festőművész a kolozsvári Ion Andreescu Képzőművészeti Intézet hajdani első éves hallgatójaként 1956. október 23-án írta meg levelét Nyilka Róbert marosvásárhelyi festőművész barátjának. Páll Lajost a Bolyai Tudományegyetem pere harmadik csoportjában  hat év börtönbüntetésre ítélték. 
Az ítélet kihirdetésekor a katonai ügyész valósággal leseperte a védőügyvédek amúgy gyenge lábakon álló, többnyire a vádiratot erősítő „védekezését”, az ítélethirdetést 1959. február 16-ára halasztották. Az 1959. március 18-án kihirdetett, 1959/357-es számú végleges ítélet szerint a Bolyai Tudományegyetem harmadik csoportjának perében Varró Jánost – a csoport elsőrendű vádlottját – tizenhat év börtönbüntetésre, Lakó Elemér másodrendű vádlottat tizenöt, Péterfy Irén harmadrendű vádlottat tíz, Vastag Lajos negyedrendű vádlottat nyolc, Páll Lajos ötödrendű vádlottat hat év börtönbüntetéssel sújtották. Páll Lajos ellen a legfőbb vád a Nyilka Róbert marosvásárhelyi festőművésznek címzett levél volt, amelyet nem küldött el postán, hanem letartóztatásakor, a házkutatás során talált meg a Securitate különítménye! Jogtörténeti szempontból az úgynevezett román „igazságszolgáltatásról” állít ki soha el nem évülő elmarasztaló bizonyítványt! Egyértelműen bizonyítja, hogy a hírhedt, az 1956-os magyar forradalom napjaiban, majd a szabadságharc leverését követően újra „felmelegített” 1950/199-es törvényerejű rendelet előírásai alapján a gondolatot is ugyanolyan mértékben büntették, mint a valóban elkövetett bűncselekményt. A „levél” – az öt év börtönbüntetésre ítélt Nagy Benedek harmadéves történész manuscriptuma teljesen azonos hangvételű – egyöntetű jelzése 1956-ban a kolozsvári diákok körében kialakult hangulatnak! Éppen ezért Páll Lajos levelét teljes terjedelmében közöljük:
Kedves Nyilka Róbert!
Úgy látszik, mégis írok, tudod, a beszélni vágyás nagyobb a félelemnél a cinizmusoddal szemben. Itt nagy dolgok történnek a magyarországi és lengyelországi dolgok hatására. Hallottál az egyetemi autonómiáról. Hát erről van szó. Itt is el akarjuk érni ezt. Itt már megindult a szervezkedés (persze titokban), arról van szó, hogy a (maros)vásárhelyi diákoknak is velünk kell tartaniuk: ezért megkérlek, beszélj néhány orvostanhallgató barátoddal, egyelőre csak arról, mit jelentene az egyetemi önkormányzás (fakultatív orosz és marxizmus, szakképesítés). Szóval, minél több ember tudjon a dologról, és ne felejtsd el, mindez a „haladás” érdekében történik. Most beszélek magamról is. Néhány szerelmes verset írtam (nagyon József Attilásak), befejeztem egy elkezdett balladát.
Kádár (Tibor) (az atyamester) 4 napra Pestre utazott, úgyhogy nyugodtan dolgozhatom. Ismered, a vadalmafáról szól. Nagyon szeretném, ha látnád a kompozícióm színösszetételét. (Ajtai Évának tetszett!) Halott gyermek a témája, egy asszony van az ágyra borulva, háttal, és egy ember üldögél egy széken, előregörnyedve. A cselekmény is itt történik, falusi parasztházban. Van egy elég jó pásztorbot is hozzá, majd elküldöm, ha nem lesz szükségem rá.
Most pedig megkérlek, ne nagyon csúfolkodj az írásommal, és küldd el Tompa László két legszebb versének gépelt példányát (tudod, itt senki sem ismeri.) Üdvözöllek, és add át az üdvözletemet Kalinak is.
(Páll) Lajos, sk.
Kolozsvár, 1956. október 23.
A börtönből való szabadulása utáni óvatossága, személyiségének visszafogottsága, zárkózottsága ismeretében sokaknak meglepő lehet Páll Lajos levélindító forradalmi lendülete. Nem meglepő viszont, ha összehasonlítjuk Nagy Benedek, Szilágyi Árpád, Vastag Lajos diáktársai nagyjából hasonló tartalmú leveleivel.
Páll Lajos az 1956-os magyar forradalom hatására három verset írt Karácsonyfák, Döntés után, Elmentek címmel. A vádirat szerint „a nacionalista tartalmú” verseket terjesztette barátai, ismerősei körében. Ugyanakkor kihallgatása során azt is beismerte: a kolozsvári Gaál Gábor Irodalmi Kör egyik ülésén Garay Ákos egyetemi hallgatótól megkapta az Irodalmi Újság 1956. november 2-i számát Illyés Gyula Egy mondat a zsarnokságról című versével. A lapszámot átadta Péterfy Irénnek, aki az „ellenforradalmi tartalmú” verseket, írásokat lemásolta és terjesztette évfolyamtársai között. A három Páll Lajos-vers sajátos utóélete révén válik igazán irodalomtörténeti jelentőségűvé: a börtönben elmondta rabtársainak is. A mérhetetlen szenvedés, nélkülözés, a tífuszbetegség nyomán a versek törlődtek az emlékezetéből. Varga László  református lelkész – a dr. Dobai István nevével fémjelzett perben életfogytiglani kényszermunkára ítélték – kivételes memóriája nemcsak Páll Lajos, hanem a későbbi Kossuth-díjas Páskándi Géza börtönben elmondott verseit is megőrizte. Sorozatunk számára onnan „halásztuk elő” az erdélyi forradalmi hangulatot híven tükröző három vers egyikét.
Páll Lajos: Döntés után
Hatalmas fenyők hulltak le döngve. Jajgatott a hegyhát. Kacagott a fejsze. Hatalmas fenyők hulltak le döngve. Mikor lehulltak mind, mind a nagyok, balga törpefenyők hazudták a nagyot mikor lehulltak mind, mind a nagyok. Ameddig látok, csupa törpeség. Hencegő gőgjüknek fű makogja: Fenség! Ameddig látok, csupa törpeség.
1956 októberében-novemberében a kolozsvári Bolyai Tudományegyetemen valóban olyan forradalmi hangulat uralkodott, amely riadóztatta az állambiztonsági szerveket: attól féltek, hogy a felülről, a legfelsőbb pártvezetés által irányított, nemzetközi nyomásra elindított diákszövetségi kezdeményezés kiszabadítja az egyetemi autonómia, önkormányzás szellemét a palackból. Bár sokan nem ismerték a fogalom lényegét, az egyetemi hallgatók az előadások, szemináriumok szünetében, a Szabad Kossuth Rádió adásait hallgatva az egyetemi autonómiáról mint egyik legfontosabb követelésről beszélgettek. Ebben fontos szerepe volt a Várhegyi István harmadéves történészhallgató által 1956. október 24-én véglegesített Határozati javaslatnak, amely a minél szélesebb körű romániai egyetemi és főiskolai reformot sürgette. Elméleti megalapozottságában, kidolgozottságában méltó párja a temesvári műegyetemi hallgatók – elsősorban Aurel Baghiu, Caius Muţiu – által kidolgozott, az 1956-os magyar forradalom eszmeiségével való azonosulást tudatosan felvállaló, 1956. október 29-én, 30-án ismertetett Tizenkét pontos követelésnek.
Tófalvi Zoltán
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

2015. október 24.

A magyarországi forradalom és Románia
November 22-én szabad elvonulásukat garantálva Nagy Imrééket kicsalták a diplomáciai védettséget jelentő jugoszláv nagykövetségről – és Romániába szállították őket. Előzőleg
Emil Bodnăraş és Gh. Gheorghiu-Dej a magyarországi forradalom leverésére irányuló fegyveres beavatkozás támogatását is felajánlották (november elsején) Hruscsovnak, aki ezt visszautasította.
Az akkori román kommunista vezetők lelkesen üdvözölték Kádár János szovjet sugallatra létrehozott új kormányát, és aktívan támogatták a magyar titkosszolgálat újjászervezését is. Úgy féltek a forra
dalomtól, mint ördög a tömjénfüsttől. Gheorghiu-Dej kormánya a magyar tragédiát arra használta fel, hogy törvényes okokat találjon a nemzeti kisebbségek, a más nézeteket vallók, az „osztályidegen elemek” megfélemlítésére, eltávolítására.
Az 1956-os magyarországi szabadságharcnak Románia-szerte viselték a legdurvább megfélemlítéseit, üldözéseit. Több évtizedig az ezzel kapcsolatos adatok nem kerültek nyilvánosságra, igazi méreteikre nem derült fény.
Stefano Bottoni történész kutatásai nyomán kiderült: Romániában 1956–1962 között több mint 28 ezer letartóztatás történt, ebből csak 1957–59 között közel tízezer ítélet született.
Románia a magyar forradalom napjaiban
A lakosság első spontán megnyilvánulásait – nemcsak a magyarokét, hanem a románokét is – részben a tartományi székhelyekről a párt Központi Bizottságához mindjárt a magyar forradalom másnapjától befutott helyzetjelentésekből ismerhetjük meg. Az 1956. október 26-i, tartományonként összeírt jelentésből tudjuk hogy a brassói Ernst Thalmann művek munkásgyűlésén tendenciózus kérdések hangzottak el: honnan szereztek az „ellenforradalmárok” fegyvert, miért kellett a szovjet csapatoknak beavatkozniuk, s miért csatlakoztak a munkások az ellenforradalomhoz.
Lugoson szórólapokat találtak a következő felirattal: „Nem akarunk oroszul tanulni!”
Aradon, a TEBA üzemben a munkásnők az élelmiszerellátás helyzetét feszegették, mondván, hogy Magyarországon is bizonyára ezért tört ki a felkelés.
A magyar forradalom visszhangja a Kárpátokon túlra is eljutott. A Suceava tartományi pártbizottság beszámolója szerint egy kizárt párttag kijelentette: jobb, ha abbahagyják a kollektív gazdaságok és társulások szervezését, mert láthatták, mi lett a vége Magyarországon és Lengyelországban.
Bukarestben hat központi utcában és parkban találtak a magyar forradalommal való szolidarizálásra szólító röplapokat.
A Központi Bizottsághoz beküldött tartományi jelentések 1-2 nap múlva megritkultak, majd teljesen eltűntek az „ellenforradalmi megnyilvánulások” esetei, mert a helyi pártszervek rájöttek, hogy ezekkel saját maguk imázsát rontják, és elkezdődtek az elítélő nagygyűlésekről szóló jelentések.
A spontán megnyilvánulások mellett sokkal komolyabb szervezkedésekre is sor került, elsősorban az egyetemi központokban.
1956. október 24-én Kolozsváron a Képzőművészeti Főiskolán tartott diákgyűlésen három egyetemi hallgatót tartóztattak le, közülük a VI. éves Balázs Imrét és Tirnován Videt gyorsított eljárással el is ítélték.
Október 30-án a temesvári Műszaki Egyetemen tartott nagy diákgyűlésen nemcsak diákjóléti és egyetemi követelések hangzottak el, hanem társadalmi és politikai életet érintők is. Egy csoport diákot már a gyűlés után letartóztattak, másnap az érdekükben tüntető diákok ellen kivezényelt belügyi karhatalmi alakulatok több mint 3000 egyetemi hallgatót hurcoltak el a kisbecskereki szovjet laktanyába, ahonnan a csapatok az előző napon indultak el Magyarország második lerohanására. A december közepén megtartott temesvári diákperben aztán 31 diákot ítéltek el (köztük volt az Aradon 1989 után politikai szerepet is vállalt Romulus Taşcă és Teodor Stanca).
Kolozsváron a Babeş Egyetemen a forradalommal szolidarizáló röpcédulák jelentek meg. November elsején a Bolyai Tudományegyetem diákjai fekete szalaggal a ruhájukon vonultak a Házsongárdi temetőbe emlékezni a forradalom hősi halottaira. A szervezők és résztvevők letartóztatására és elítélésére 1957 májusában–szeptemberében, illetve 1959 februárjában került sor.
Bukarestben a diákok egy csoportja november 4-re tervezett utcai tüntetést, a szekuritáte azonban tudomást szerzett az előkészületekről és a kezdeményezőket, valamint az Egyetem téren gyülekezőket letartóztatták és elítélték. Hasonló, bár szerényebb méretű megmozdulásokra került sor Brassóban és Craiován is.
A magyarországi forradalom leverése után a Bolyai Tudományegyetemen a bölcsészkari diákszövetségi vezetőket (Várhegyi István, Nagy Benedek, Koczka György és Kelemen Kálmán) november 17-én letartóztatták és februárban el is ítélték. Nem sokkal később sor került egy második „Bolyai-perre”, vádlottjait, Dávid Gyula tanársegédet és Bartis Ferenc elsőéves magyar szakos hallgatót a Házsongárdi temetőben történtekért, Páskándi Gézát a Várhegyi-féle diákszövetségi program támogatásáért vonták felelősségre. A fő célpont azonban a Bolyai Tudományegyetem felszámolása volt, ezt készítette elő 1959 februárjában a harmadik Bolyai-per, amelyben két tanársegédet (Varró Jánost és Lakó Elemért), valamint három hallgatót (Péterfi Irént, Vastag Lajost és a képzőművészeti főiskolás Páll Lajost) ítéltek el. A Bolyai-perekhez számíthatjuk más egyetemi hallgatók: Jamandi Emil, Szilágyi Árpád és az akkor már végzett Kósa Bálint elítélését is.
Az „egyetemegyesítés” hangulati előkészítéséhez tartoznak a kolozsvári protestáns teológiai intézet református és evangélikus hallgatói, illetve unitárius tanárai elleni perek is. Ezekben 1959 tavaszán 26 hallgatót és már végzett fiatal lelkészt, illetve tanárt ítéltek el.
A megtorlás másik formája a megbízhatatlannak ítéltek egyetemekről való eltávolítása volt. A bukaresti egyetem irattárából előkerült egyetlen, 1957 őszéről való dosszié például 400 kizárási határozatot tartalmaz. A Szovjetunióban tanuló román diákok és doktorandusok közötti tisztogatások eredményeként 21 fiatalt rendeltek haza a magyar forradalom alatt tanúsított „meg nem felelő magatartásuk” miatt. Soós Ferenc teológust, Halmay Pál műegyetemi hallgatót és hat társukat „terrorista szervezkedés” vádjával állítottak bíróság elé 1958 novemberében. (A két említettet halálra, majd életfogytiglani börtönre ítélték.)
Az 1956-os erdélyi szervezkedések nem csak az egyetemi központokat érintették. Sok embert azért ítéltek el, mert a forradalmat rágalmazó propaganda ellen léptek fel. Ilyen volt például a gyulakutai Veress Sándor, aki társaival román és magyar nyelvű felvilágosító leveleket küldözgetett szerte az országba. Ötüket 1957 júniusában tartóztatták le, és összesen 73 évre ítélték el. 1957 őszén több olyan per indult, amelyben a szekuritáte szervezetként próbált beállítani embereket, s ennek megfelelően nem 3–10 év javítófogház, hanem 10–25 év szigorított börtön járt az elkövetőknek. Így került börtönbe a szilágysomlyói csoport (Mike András és társai), az erdőfülei Fosztó-csoport, a csíkmadarasi Mihálcz András-csoport, az érendrédi Bujdosó Géza csoportja, a csíkszeredai Puskás Attila, majd Kacsó Tibor csoportja stb. Tudunk olyanokról is, akiket a magyarországi fegyveres harcokban vagy a tüntetésekben való részvétel vádjával ítéltek el a román katonai bíróságok (Nagy Lakatos János, Salamon László, Szathmári Zoltán), olyan magyar nemzetiségű katonatisztekről is (Papp Géza), akiknek az volt a bűnük, hogy kollégáik előtt elítélték a szovjetek katonai beavatkozását.
Diákos kezdeményezésből született a röpcéző temesvári Bíbor-banda, amelynek kilenc tagja ügyében 1958. október 22-én hirdetett ítéletet a katonai bíróság. Hasonló az 1960-ban felderített sepsiszentgyörgyi diákszervezet, a Fehér Szarvasok, vagy a gyergyószentmiklósi Erszényi-csoport. 1956-os ösztönzésre több titkos ifjúsági szervezet is létrejött, amelyek ügyében súlyos (több mint 2000 év börtön) ítéletek születettek: a sepsiszentgyörgyi Székely Ifjak Társasága (9 elítélt), a brassói erdélyi magyar ifjak Szövetség (77 személy), a nagyváradi Szabadságra Vágyó Ifjak Szövetsége (63 elítélt), a gyergyói Fekete Kéz (24 elítélt).
Voltak olyan, 1956-tal kapcsolatba hozott perek, amelyek szenvedői egymástól függetlenül szőttek terveket „az erdélyi kérdés rendezésére”. Dobai István, a Bolyai Egyetem jogászprofesszora kilenctagú csoportjának perében 1957. november 5-én Dobait és Varga László abrudbányai református lelkészt életfogytiglani börtönre ítélték, Fodor Pál csíkszeredai vasúti mérnököt és négy társát 1958 februárjában 10–25 év közötti büntetésekre.
Az 1956 utáni megtorlás minden vonatkozásban legnagyobb pere Szoboszlay Aladár katolikus pap nevéhez fűződik. A perben 57 embert állítottak bíróság elé, 10 halálos (végrehajtott) ítélet született, a többiek több mint 1300 év börtönbüntetést kaptak.
1957 októberében került sor a negyedik nagy „hazaárulási perre”, amelynek fővádlottját, Sass Kálmán érmihályfalvi lelkészt és Hollós Istvánt december 2-án Szamosújváron kivégezték, Balaskó Vilmos érolaszi lelkész halálos ítéletét pedig életfogytiglanra változtatták. Ebben a perben még 31 személyt ítéltek el összesen 730 év börtönre.
Nyugati Jelen (Arad)

2015. október 24.

A szabadságra vágyó erdélyi magyarság 1956-ban (2.)
Kolozsváron a Bolyai Egyetemet ítélték el
A megállapítás a Bolyai-per fővádlottjától, dr. Várhegyi Istvántól, a saarland-i Európa Intézet politológiai tanszékének vezetőjétől származik, akit a román büntető törvénykönyv hírhedt 327-es paragrafusa alapján rendszerellenes nyilvános felbujtás és agitáció vádjával ítélt hét évi börtönre a kolozsvári 3. számú katonai törvényszék büntető bírósága.
Visszaemlékezése pontos és világos összegezése mindannak, ami 1956 őszén a Bolyai Tudományegyetemen történt: „Azon a forró őszön Kolozsváron a magyar ifjúság célkitűzése a Bolyai Egyetem szabadsága: a magyar nyelv, a magyar tudományosság ápolása, az egyetemi önkormányzat megvalósítása volt. Nem sikerült, sőt, az erdélyi magyar értelmiség fellegvárának számító Bolyai Egyetemet is felszámolták. A korabeli hivatalos román álláspont szerint a magyar ellenforradalom nemcsak a szocializmus ellen irányult, hanem Erdély erőszakos visszaszerzését is célul tűzte ki, tehát a román állam integritását is veszélyeztette. A Bolyai Egyetemen jelentkező önrendelkezési törekvés, a magyarországi események iránti szolidaritás ugyancsak ellenforradalmi, irredenta, szeparatista mozgalomnak, az intézmény pedig az állam érdekeit mélyen sértő és veszélyeztető gócpontnak minősült. Az akkori mentalitásból annyi maradt, hogy a Bolyai Egyetem ma is mélyen inkriminált, szeparatista intézmény, vörös posztó a félrevezetett román tömegek szemében.” A román legfelső párt- és államvezetés kezdetektől fogva igen veszélyesnek minősítette a magyar forradalommal és szabadságharccal való szolidaritás nyomán kialakult helyzetet. A Bolyai Tudományegyetem már 1955-től különféle támadások célpontja volt. Az oktatásügyi minisztériumban azt a képtelenséget terjesztették, hogy az egyetem végzettjeit nincs hová elhelyezni, mert a Bolyain túltermelés van. Ekkor Nagy Lajos prorektor javaslatára az egyetem szűk körű vezetősége tanárokat küldött vidékre, akik felméréseik alapján bebizonyították, hogy a túltermelésről szóló híresztelés alaptalan, a tényleges szükséglet biztosítja a magyar nyelvű egyetemi oktatás folytonosságát. Az 1955 októberében a Bolyai Tudományegyetemet meglátogató Leonte Răutu, a Román Munkáspárt Végrehajtó Bizottságának tagja, és Miron Constantinescu oktatásügyi miniszter (aki a napvilágra került dokumentumok szerint Iosif Chisinevschivel Gheorghiu-Dej félreállítására szövetkezett, sikertelenül) arról érdeklődött: milyen elhelyezkedési lehetőségeik vannak a végzetteknek, nem kellene-e csökkenteni a hallgatók létszámát, s nemcsak az egyetem működésének szükségességét kérdőjelezte meg. Nehezményezte a magyar irodalom egészének tanítását, s a kiszivárogtatott hírek szerint a Bolyai Tudományegyetem valamilyen átszervezésének legfőbb szorgalmazója volt. 1956 nyarán megpróbálták felszámolni a történelem kart, majd koholt vádak alapján a társadalomtudományi tanszékről elbocsátották Saszet Géza lektort, Keszi-Harmat Editet és férjét, Keszi-Harmat Sándort.
A magyarországi forradalmi események időszakában a kolozsvári egyetemi hallgatók körében a Szabad Európa Rádió, az Amerika Hangja adásainak hallgatásán és rendszeres kommentálásán kívül más akcióra alig került sor. A román kommunista hatalom a jól bevált fegyverhez, a nacionalista uszításhoz folyamodott. Hamarosan terjeszteni kezdték a diákság körében is Erdély elrablásának rémképét. Visszaemlékezések szerint ebben a Babeş Tudományegyetem akkori rektora, Raluca Ripan akadémikusnő járt az élen. A magyar egyetemi hallgatók körében elterjedt az a hír, hogy a két egyetem diákjainak közös felvonulására és a magyar forradalom melletti tüntetésre szóló felhívás tulajdonképpen provokáció, hiszen a javaslat, mely szerint „a magyar egyetem diákjai menjenek a menet élén”, valójában a szekuritáté mesterlövészeinek szolgáltatta volna ki az egyetemi ifjúságot. Az egyetlen, s később sokat emlegetett „megmozdulásra” 1956. november elsején, halottak napján a Házsongárdi temetőben került sor. Ennek előzményei 1956 nyaráig nyúlnak vissza, s valójában teljesen véletlen a magyarországi forradalmi harcokkal való egybeesés. 1956 júniusában a Bolyai Tudományegyetem akkori vezetősége részt vett a magyar tanszék tanévzáró ülésén, ott vetették fel, hogy az egyes tanszékek gondoskodjanak a szellemi nagyságok sírjainak rendbetételéről. Ott, helyben Dávid Gyula, Varró János és Lakó Elemér aspiránsokra ki is osztották a feladatokat. Varró János például Szenczi Molnár Albert, Misztótfalusi Kis Miklós és Dsida Jenő sírjának gondozását kapta hivatalos megbízásként, jegyzőkönyvbe iktatva. A másik kettő Brassai Sámuel, Aletta van der Maet, Bölöni Farkas Sándor, Kriza János, Reményik Sándor sírját gondozta a halottak napi megemlékezésre. Mindhárom aspiráns 1956 nyarát, illetve őszét Magyarországon tudományos kutatással töltötte. Amikor hazajöttek, hozzáfogtak a sírok rendbetételéhez. 1956. október 23-án Magyarországon kitört a forradalom. Kétnapi mély hallgatás után Bukarest az internacionalista proletár szolidaritás jegyében élelmiszert és gyógyszert küldött Budapestre. A magyarországi események megítélésében nagyfokú bizonytalanság uralkodott. Visszaemlékezések szerint: a Bolyai Tudományegyetem pártvezetősége elhatározta, hogy táviratot küld Budapestre, amelyben „mélységes felháborodással elítéli az ellenforradalmi eseményeket” – mondja Várhegyi István. „Mint diákszövetségi titkárt engem is felkértek a távirat aláírására. Ezért Balogh Edgárral heves vitám volt. A professzor nyomós érvként hozta fel, hogy ezzel a távirattal bizonyítjuk hűségünket a Román Kommunista Párt iránt, ez lenne a próbaköve a romániai magyarság lojalitásának. Arra kértem Balogh Edgárt, hogy ne ismételjük meg azt az egységfronti, magyar népi szövetségi politikát, amely sok keserű áldozatába került a romániai magyarságnak.” Fazekas János, aki a Magyar Autonóm Tartomány teljhatalmú megbízottja volt, meglátogatta a Bolyai Tudományegyetemet, s azt ígérte, hogy az akkori épületeinek háromszorosát kapja, ha megszövegezik Budapestre a táviratot, bizonyítják a Román Munkáspárt iránti hűségüket. Várhegyi arra kérte Balogh Edgárt, hogy hívják össze a diákgyűlést, s ott olvassák fel a távirat szövegét. Az 1956. október 29-re összehívott diákgyűlésen felháborodva utasították vissza a távirat szövegét. Később a tárgyaláson Várhegyit a távirat elküldésének megakadályozásával vádolták.
A forradalmi események erdélyi átszivárgásától alaposan megijedt Bányai László rektor 1956. október 31-én estére gyűlést hívott össze a bölcsészkar dísztermébe. Szigorúan megtiltotta, hogy a diákok kimenjenek a Házsongárdi temetőbe. Lakó Elemér és Varró János tanársegéd jelen volt a gyűlésen, így ők a halottak napi megemlékezésen nem vettek részt. Dávid Gyula semmit nem tudott a gyűlésről, így csoportjával kivonult a temetőbe. A magyar irodalom és szellemi élet nagyjai – Jósika Miklós, Brassai Sámuel, Bölöni Farkas Sándor, Apáczai Csere János és felesége, Aletta van der Maet, Dsida Jenő, Kriza János, Reményik Sándor – sírján elhelyezték a kegyelet virágait és égő gyertyáit. Reményik Sándor sírjánál Bartis Ferenc első éves magyar szakos hallgató egy alkalmi versét mondta el, majd elszavalta az Eredj, ha tudsz című Reményik-verset. A magyar forradalommal való együttérzés jeleként nagyon sok egyetemi hallgató a kabáthajtókára nemzeti színű kokárdát és gyászszalagot tűzött ki. A visszaemlékezések szerint a himnuszt is elénekelték. A Házsongárdi temetőben beszédet mondott Gazda József, Kicsi Antal, és állítólag Székely László. A Securitate és a belügy emberei ott vizslattak, fényképeztek a megemlékezők és gyászolók között. A fényképek alapján az azonosítás már gyerekjáték volt. A meghurcoltatástól csak azok menekültek meg, akik éppen a Házsongárdi temető felsőbb részén tartózkodtak, őket nem fényképezték le. Negyvenkét év távlatából is egyértelműen megállapítható: a magyar forradalom és szabadságharc egész életre szóló felejthetetlen emlékként él a kortársak tudatában. Az egyetemi kollégiumokban, a lakásokban éjjel-nappal szólt a rádió, lélegzetvisszafojtva hallgatták a Magyarországról, Budapestről, a forradalmi harcokról és változásokról szóló tudósításokat. Páll Lajos képzőművész-hallgató révén eljutott az Irodalmi Újságnak az a száma, amely Illyés Gyula Egy mondat a zsarnokságról című versét, valamint Benjámin László forradalmi versét közölte. Péterffy Irén első éves magyar szakos hallgató ki is vágta ezeket a verseket. A forradalmi események versírásra ihlették a még középiskolás Burchád Mártát is. Mivel a versesfüzet körbejárt a református teológusok körében, könnyű volt a rendszerellenességet és a „nacionalizmust” bizonyítani. Nemcsak Burchád Mártát tartóztatták le s állították bíróság elé, hanem mindazokat a teológusokat, akik tudtak a versesfüzetről, valamint a magyar irodalomtanárt, Imre Magdát, amiért tanítványát nem jelentette fel a Securitatén. Az 1956-os magyar forradalommal való együttérzés illusztrálására két visszaemlékezést idézek: „Mivel nagyon féltem a veréstől, elhatároztam, hogy nem hazudok. Így bevallottam, hogy együttéreztem a forradalmi szellemű magyar néppel, hogy sajnálatomat fejeztem ki a Nagy Imre kivégzése alkalmával, de tagadtam a rendszerellenességet.” (Imre Magda)
„A vád ellenem a következő volt: dicsőítettem az 1956-os magyarországi forradalmat, elítéltem a szovjet csapatok beavatkozását, vártam, hogy ez a forradalom átterjedjen hazánkba is, reménykedve a népi demokrácia bukásában. Több kollégával együtt megtagadtuk a Teológián, hogy részt vegyünk azon a gyűlésen, ahol elítélték a magyarországi forradalmat, a résztvevőket árulóknak minősítettük. Propagandát fejtettem ki Erdély Magyarországhoz való visszacsatolása érdekében, azzal vádoltam a Romániában hatalmon lévőket, hogy nem tartják tiszteletben az alkotmányban előírt magyar és más kisebbségek jogait. Ezek csak papíron léteznek.
Azt hiszem, mondanom sem kell, hogy ezek a vádak sok túlzást tartalmaznak, egy viszont tény: én is gyászoltam az elesett magyarokat, szolidaritást vállaltam mindazokkal, akik elítélték a szovjet csapatok mészárlásait.” (Gödri Oláh János akkori evangélikus teológus) (folytatjuk)
Tófalvi Zoltán
Szabadság (Kolozsvár)

2015. október 31.

A szabadságra vágyó erdélyi magyarság 1956-ban (3.)
Kolozsváron a Bolyai Egyetemet ítélték el (II.)
A kolozsvári diákszervezkedési kísérletek a diákszövetség megalakulásához vezethetőek vissza. Története az 1956 júniusában megtartott prágai értekezlethez kapcsolódik, ahol Románia kérte, hogy beléphessen a nemzetközi diákszövetségbe: jelentkezését nem fogadták el, mert az országban akkor még nem léteztek diákszövetségek, az egyetemi ifjúság, akár a gyári munkások, az RMP által irányított és pórázon tartott szakszervezetekbe tömörült. A nemzetközi diákszövetségbe való belépés feltétele a demokratikus úton megszervezett román diákszövetség létrehozása volt. Ezért jöttek létre az 1956 őszén induló tanévben a romániai diákszövetségek.
Az 1956. november 5-én megtartott gyűlésen Miron Constantinescu oktatásügyi miniszter, miután értékelte a magyarországi eseményeket, rátért, hogy a diákszövetségek vezetői mérjék fel és tárják írásban a legfelsőbb párt- és államvezetés elé az egyetemi hallgatók szakmai, tudományos és szociális gondjait. „Tárgyalni akartak az ifjúsággal – emlékezik Várhegyi István –, hogy az elégedetlenség talaján kialakult politikai helyzet nehogy a varsói, budapesti eseményekhez hasonlóan alakuljon. Az egyetemi élet, a diákság problémái Leningrádtól Budapestig élő eleven sebként léteztek... A Bolyai Egyetem diákszövetségi programtervezete is, amely később ellenforradalmi tettnek minősült, erre a hivatalos ösztönzésre született.”
Az egyetemi hallgatók súlyos szociális gondjai országszerte valóban robbanásveszélyt jelentettek. Bukarestben, Kolozsváron, Jászvásáron, Brassóban, Marosvásárhelyen több ezer, illetve több száz diáknak nem jutott hely a kollégiumokban, a diákmenzán az étel igen gyakran ehetetlen volt, az ösztöndíjakat a szülők havi jövedelmének függvényében állapították meg, s nem vették figyelembe, ha a családban egyszerre több gyermek tanult.
A Várhegyi István által összeállított programtervezet jóval túlmutat e sérelmeken. Felvetette az értelmiségi hivatás, a tudományos kutatómunka kérdését is. Ehhez először a tanároknak kellett megszabadulniuk a merev, dogmatikus, a sztálinizmus minden sajátosságát magán viselő ideológiai kötöttségektől. A programtervezet ezért tartalmazta a tanári normarendszer felszámolását. Az orosz nyelv kötelező és minden karon egyenlő óraszámban történő tanítása természetesen a kolozsvári programtervezetben is külön pontként szerepelt.
A magyar forradalom és szabadságharc 1956. november 4-én történt leverése után a romániai magyarságot s ezen belül az egyetemi ifjúságot gyakran illették nemcsak az irredentizmus, revizionizmus, ellenforradalmiság vádjával, hanem antiszemitizmussal, szeparatizmussal is. A gyűlésen tételesen is megfogalmazta Miron Constantinescu a jól bevált diverziós vádat. 1956. november 17-én este letartóztatták Várhegyi Istvánt, 18-án pedig Kelemen Kálmánt, Koczka Györgyöt, Nagy Benedeket. A Ioan Cameniţă hadbíró alezredesből, Lazăr Tudorache hadbíró őrnagyból, Gherciciu hadbíró századosból és Nicolae Iscrulescu katonai ügyészből álló bírói testület a programtervezet szövegét a koncepciós céloknak megfelelően átírta, „kiegészítette”, egyes részeket kihagyott, másokat felnagyított. Bár a programtervezetet Várhegyi István az Utunk szerkesztőségében két példányban gépelte – a Securitate mindkét példányt elkobozta! –, a vádiratban és az ítéletben mégis az szerepel, hogy Kelemen Kálmán terjesztette is. Az ítélet szerint Várhegyi Istvánt 1952-ben azért zárták ki a Bolyai Tudományegyetemről és az Ifjúmunkás Szövetségből, mert az „ellenforradalmi tevékenységéért” börtönben ülő Erős Lajos római katolikus plébános befolyása alatt állt. A diákszövetség 1956. október 24-én alakult meg, amelynek vezetésébe – az ítélet szövege szerint – a „vádlottak befurakodtak”, s „ahol Várhegyi István vádlott egy egész sor javaslatot terjesztett elő, amelyeket a bizottság tagjai minden további nélkül megvitattak és elfogadtak. Így Várhegyi István vádlottat bízzák meg, hogy szerkessze meg és iktassa a munkatervbe az általa javasolt gondolatokat. Ezzel valójában az RMP Központi Vezetősége Politikai Bürója utasításaival ellentétben ahelyett, hogy elkészítették volna a diákszövetség munkatervét, programjavaslatot készítettek, amely egész sor antidemokratikus, a diákszövetség céljaival és érdekeivel ellentétes, teljesen idegen követelést tartalmazott.”
Ilyen „teljesen idegen követelés” volt – a kommunista hatalom szemében –: „A magyar ifjúság nemcsak nyelvében és irodalmában egy, hanem élethivatásában is. Meg kell teremteni a testvéri országok: Felvidék, Délvidék, valamint erdélyi ifjúságunk baráti, testvéri összefogását: Erdély Bukarest felé, Délvidék Belgrád felé, a Felvidék pedig Prága felé...” Mindez az oly gyakran hangoztatott proletár nemzetköziség szellemében akár dicséretes kezdeményezésnek is tekinthető. A vádiratban azonban a koncepciós perek szellemében teljesen átírták a fenti mondatot: „közvetlen külföldi kapcsolat az összes országgal, a felettes szervek ellenőrzésének mellőzésével”. A „felettes szervek” fogalmán nyilvánvalóan az egyetemi, tartományi, központi pártbizottságot, egészen pontosan a Securitatét értették.
A Bolyai Tudományegyetem hallgatóinak pere, a vádirat és ítélet szövege iskolapéldája annak, hogy a Securitate – a KGB módszereit követve – minden reformkísérletnek, próbálkozásnak összeesküvés-jelleget kölcsönzött, rendkívül szigorú büntetésekkel próbálták elejét venni bármilyen megmozdulásnak. A vádlottak fellebbezési kérését elutasították, Várhegyi Istvánt 7, Nagy Benedeket 5, Koczka Györgyöt és Kelemen Kálmánt 3–3 évi börtönbüntetéssel sújtották felbujtás bűntettének elkövetéséért. Kelemen Kálmánt a büntetés letöltése után még négyévi kényszerlakhelyre is ítélték, amelyet Fundatán, egy világtól elzárt bărăgani faluban töltött le.
A négy bolyais egyetemi hallgató peréhez szorosan kapcsolódik a három tanársegéd, Dávid Gyula, Lakó Elemér, Varró János és az akkor már befutott és elismert írónak számító Páskándi Géza pere. Dávid Gyula 1956. szeptember 3-a és október 5-e között Budapesten tartózkodott, doktori disszertációjához gyűjtötte az anyagot. Visszaemlékezése híven tükrözi azt a hangulatot, amely az erdélyi magyarság nagy részének magatartását jellemezte: „Október 23-a a döbbenet erejével hatott rám. Nemcsak az elemi erővel feltörő tiltakozás a természetét levetkezni képtelen párthatalom ellen, hanem az is, hogy azokban, akik Rákosit felváltották, szintén nem volt politikai bölcsesség az erőszak eszközeinek félretevésére. Nem voltam egyedül azok között, akik a forradalom küszöbén még hittek egy békés kibontakozás lehetőségében, amely »megmenthette« volna a szocializmus eszméit, amelynek megvalósíthatóságában – oly sok figyelmeztető jel ellenére akkor még én is hittem. Következett tíz nap, amely alatt az összes lehetséges rádióadó sugározta hírekre tapadva szorongtunk azért, hogy »odaát« sikerüljön...”
A három tanársegédet és Páskándi Gézát „nyilvános fölbujtás” vádjával állították bíróság elé és ítélték el. A vádirat szerint Dávid Gyula már 1953 nyarán, amikor a Bolyai Tudományegyetemen megkezdte az aspirantúrát, „bírálta a kormány azon intézkedéseit, amelyek révén csökkentették a magyar tannyelvű iskolák és fakultások számát”, „ellenségesen és tendenciózusan állította különböző körökben, hogy a román állam nem gondoskodik az RNK-beli magyar tudományos élet fejlődéséről”, „nacionalista szellemben széles körű propagandát fejtett ki az egyetemi oktatók körében, hogy minden középfokú és egyetemi oktatási szinten vezessék be a magyarok történetének oktatását”. 1956. szeptember 3-a és október 5-e között Magyarországon „befeketítette és rágalmazta az RNK-beli népi demokratikus rendszert, azt állítva, hogy az országunkbeli rendszer nem biztosít lehetőséget a magyar klasszikusok műveinek kiadására, hogy a középiskolák tanulói anyanyelvükön nem jutnak hozzá a könyvészethez”. „A magyarországi események idején – olvasható az ítéletben – a vádlott nyilvános felbujtó tevékenységet folytatott, a népi demokratikus országokban és a Szovjetunióban lévő népi demokratikus erők ellen lázított. Ebből az alkalomból kifejezte együttérzését a magyarországi ellenforradalmár elemekkel, Nagy Imre reakciós kormányával, annak programjával. (...) A vádlott 1956. október 26-án 20–25 egyetemi hallgatóval kiment a kolozsvári városi temetőbe, ahol megkezdték egyes magyar burzsoá-nacionalista írók sírjának megtisztítását. (A koncepciós per során így minősült burzsoá-nacionalista írónak Bölöni Farkas Sándor, Dsida Jenő, Brassai Sámuel, Kriza János.) Ekkor határozta el, hogy 1956. november elsején, halottak napján újból kijönnek a temetőbe, és a Magyarországon elesett ellenforradalmár elemekkel való szolidaritás jeleként ezekre a sírokra virágokat helyeznek el és gyertyát gyújtanak. Ugyanakkor az elesett ellenforradalmár elemek emlékére egyperces néma tiszteletadással adóztak, a ruhájuk hajtókáján gyászszalagot viseltek, nacionalista verseket szavaltak, s végül elénekelték a magyar himnuszt.” Mindezek – így az ítélet – „zavargásokat idéztek elő Kolozsváron, amelyek szorosan kapcsolódtak a magyarországi eseményekhez.” Egy halottak napi megemlékezésből így kreáltak hazaárulással egyenértékű vádat, rendeztek kirakatpert. Dávid Gyulát hétévi börtönbüntetéssel sújtották, mind a hét évet letöltötte. Páskándi Géza egyik „fő bűne” a Várhegyi Istvánnal fenntartott kapcsolat volt. A vádirat szerint Várhegyi megmutatta a programtervezetet Páskándi Gézának is, aki „együttérzését fejezte ki a nacionalista és ellenséges programtervezettel kapcsolatosan (...), ráadásul uszító módon jegyzéket is írt, s kérte a programtervezethez való csatolását, valamint annak felolvasását az összes egyetemi hallgató előtt. Ebben a jegyzékben azt írta, hogy ezt a programtervezetet a »szabadság nevében« fogják megvalósítani, azt a látszatot sugallva, hogy az RNK-beli népi demokratikus rendszer nem biztosít elég szabadságot...”
Mit tartalmazott Páskándi Géza kiegészítő jegyzéke? A tanári normarendszer felülvizsgálását, az embertelen tandíjak és megalázó ösztöndíjak eltörlését, az előadások szabad hallgatását, s kérte, hogy a történelmi materializmus mellett iktassák tantervbe az egyetemes filozófiatörténetet, „vagyis a burzsoá ideológia maradványait, mivel a vádlott véleménye szerint a dialektikus materializmus nem nyújt megfelelő lehetőséget a magyar fiatalok számára az objektív valóság megismerésére”. Az ítélet meghozatalánál további terhelő „bizonyítékként” emlegették: a programkiegészítésben javasolta bizonyos pénzalap létrehozását, amelyet „a felsőbb szervek által nem ellenőrzött kapitalista országokba tervezett kirándulásokra használtak volna fel”. Letartóztatásakor – 1957. március 19. – találták meg az Egy egyetemi hallgató feljegyzéseiből címet viselő kéziratot, amelyben – a vádirat szerint – „alattomosan, demagóg mondatok közé rejtve lázította a tanuló ifjúságot az orosz nyelv, a marxizmus és politikai gazdaságtan kötelező tantárgy jellegének megszüntetésére...” Az egyetemes magyar irodalomtörténet talán egyedülálló fejezete, hogy valakinek az írói minősége, írói besorolása a legsúlyosabb terhelő „bizonyítékok” egyike. Páskándi Géza és Dávid Gyula esetében ez történt: „Páskándi Géza vádlott, amellett, hogy a történelem–bölcsész kar hallgatója volt, elismert író, újságíró, költő, akivel nagyon sok egyetemi hallgató szimpatizált, s benne egy felkészült kollégát láttak, tehát az ő szavainak nagy súlya volt a becsületes egyetemi hallgatók körében is.” Dávid Gyulánál tanársegéd mivoltát hozták fel terhelő bizonyítékként. Mindezek alapján a Macskási Pál elnökből, Szilágyi Dezső és Grigore Iancu népi ülnökökből álló bírói testület úgy döntött, hogy Dávid Gyula és Páskándi Géza „nyilvános bujtogatás” bűntettével vádolható, ami súlyosan veszélyezteti az ország biztonságát. Dávid Gyulát és Páskándi Gézát a büntető törvénykönyv III. fejezetének 327. paragrafusa alapján ítélték el 7, illetve 6 évi börtönbüntetésre és teljes vagyonelkobzásra.
Tófalvi Zoltán
(folytatjuk)
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

2015. november 7.

A szabadságra vágyó erdélyi magyarság 1956-ban (4.)
Kolozsváron a Bolyai Egyetemet ítélték el (III.)
„Hálát adok az Istennek, hogy láttam népemet, amint gerincét kiegyenesítette”. Kós Károly
Csupán néhány napig tartott a magyar forradalom, ám ez elég volt ahhoz, hogy a szovjet kommunizmus igazságában többé egyetlen normális erdélyi magyar értelmiségi se bízzék. De a románéban sem! Az erdélyi magyarság valóban nem lőtt, nem harcolt – konkrét értelmében a szónak. De lélekben és lélektől lélekig nagyon elevenen élte meg ötvenhatot!
Azonnal le is csapott rá a román „igazságszolgáltatás”: nacionalizmusnak nyilvánította nemcsak az egyetemi autonómia-elképzeléseket, a magyar nyelvű szakoktatás igényét, irredentizmusnak egy fiatal csoport népdaléneklését, de még a nagy magyar írók, tudósok sírjának ápolását is. A legnagyobb figyelmet az értelmiség és az egyetemi hallgatók „meggyőzésének”, agymosásának szentelték. Ha egy-egy diák részletesebben érdeklődött a magyarországi eseményekről, járhatta a Securitatét, a városi, tartományi pártbizottságok irodáit, ott addig „gyomrozták”, amíg önként vállalta: hűségesen követi a kommunista párt politikáját.
A diákmegmozdulásokért az Oktatásügyi Minisztériumot tették felelőssé. Leváltották Ilie Murgulescu minisztert, helyébe Miron Constantinescut nevezték ki. Legfontosabb feladata volt biztosítani az általános és középiskolák, egyetemek társadalmi összetételének javítását, s a marxizmus-leninizmus tanításának magasabb minőségi szintre emelését. Mindez azzal járt, hogy az iskolákból, egyetemekről egyszerűen kizárták az „osztályidegen elemeket”, a gyáros, földbirtokos, kiskereskedő, kisiparos származású tanulókat, hallgatókat! Szigorú szűrésnek vetették alá a tanárokat is: „ellenséges elem” gyanánt nagyon sok nagy tudású, kiváló tanárt távolítottak el.
Ilyen össztűzben került sor a kizárásokra, a veszélyesnek minősített egyetemi hallgatók, tanárok bebörtönzésére. A kizárások, kirakatperek történetéhez és előzményeihez az is hozzátartozik, hogy 1956 őszén Bányai László akkori rektor (aki azokban a napokban tért vissza az Amerikai Egyesült Államokból), bár tudott a készülő letartóztatásokról, a diákok védelméért nem tett semmit. 1958 júniusában már néhány magyar szakos hallgató megkapta a Márton Gyula dékán által aláírt „elbocsátó, szép üzenetet”, amelyben tudatták a kizárásukról szóló határozatot. A „füttyös gyűlés”
Alig kezdődött meg az 1958–1959-es egyetemi tanév, 1958 októberében sor került ama gyászos nagygyűlésre, mely jónéhány egyetemi hallgató sorsát megpecsételte. A kizárások janicsármunkáját elvégző elnökség tagjai: Bretter György, Bunta Péter, Farkas Zoltán, Szabó Sándor. A Bolyai Tudományegyetem bölcsész és történelem szakos hallgatóit az Arany János utcai (Sétatér eleje) épület nagy aulájában gyűjtötték össze. Minderre így emlékszik vissza Boros Zoltán, egykori negyedéves hallgató: „1958 októberének végén, a pontos dátumra nem emlékszem, volt egy gyűlés, amely ötvenhatról szólt. Nem értettük, hogy miért. Levezető-elnöke Farkas Zoltán tanársegéd, aki politikai gazdaságtant és marxista filozófiát tanított, a kari KISZ-ben fontos tisztséget töltött be, majd párttitkár lett. Név szerint szólította az embereket a színpadra. Arról faggatta az egyetemistákat, mit csináltak ‘56-ban, napról napra. Követelte, mondják el, mert úgyis mindent tudnak. Mit gondoltak, mi a véleményük most utólag 1956-ról. Valljanak színt, forradalom volt vagy ellenforradalom? Voltak, akik azt mondták, amit elvártak: ellenforradalom volt, jó, hogy jöttek a szovjetek, mert másképp világégés lett volna, Magyarország kivált volna a Varsói Szerződésből. De akadt, aki őszintén és világosan fogalmazott, amikor kérdést szegeztek mellének (Bunta Péter – T. Z.): Vastag elvtárs, ha 1956-ban Budapesten lett volna, s puska kerül a kezébe, kire lőtt volna? Vastag Lajos gondolkodás nélkül válaszolta: főbe lőttem volna magam! Tudomásom szerint ő már nem térhetett vissza a kollégiumba, nagyszüleihez, Dettára utazott, ott tartóztatták le.
A diákság zúgolódott, elégedetlen volt azzal a móddal, ahogyan Farkas Zoltán a gyűlést vezette. Vastag Lajos frappáns válasza hatalmas tapsot váltott ki. Mindenki számára világos volt, hogy itt most bűnbakokat keresnek. A taps füttykoncertbe csapott át. Farkas Zoltán ekkor felállt az asztaltól, előrejött, s azt mondta: álljanak fel azok, akik tapsoltak! Nem állt fel senki. Álljanak fel azok, akik fütyültek! Nem állt fel senki. Bár fel akartam állni, egy szál egyedül én sem mertem. Majd elintézzük magukat – mondotta Farkas Zoltán. És elkezdődött a vallatássorozat. Sorban hívták be az embereket, legalábbis a mi évfolyamunkról mindenkit. Kérdezték: kit láttam tapsolni, kit láttam fütyülni? Természetesen senkit nem említettem. Magyaráztam: olyan helyen ültem, ahonnan nem láthattam semmit. Azt nem kérdezték, hogy én tapsoltam-e, fütyültem-e? S újabb nagygyűlés következett. Erre már pontosan emlékszem: 1958. november 4-én volt. Hallatlan feszültségben éltük át azt a hetet, mialatt folytak a vallatások. Senki nem bízott senkiben, senki nem kommunikált senkivel. A második nagygyűlést Takács Lajos – már ő volt a rektor – személyesen vezette. A dékánok, egyetemi tanárok a színpadon foglaltak helyet. Név szerint felolvasott hét embert, akiket eltávolítanak az egyetemről. Ott hallottam a saját nevemet is. Rendszerellenes magatartással vádoltak. Kértem, adják írásba, hogy én most már mi vagyok. Erre nem voltak hajlandók. Semmilyen írásos bizonyítékom nincs, hogy kizártak az egyetemről! Másnap jelentkeznünk kellett a városi IMSZ-bizottságnál. Kik maguk? Mondtuk: kizártak az egyetemről, vissza kell adnunk az IMSZ-tagsági könyvünket! Később úgy kaptam a katonai behívót, mint egyetemista. A kicsapott egyetemi hallgatók névsora: László Anna, Baranyi László, Lázár Erzsébet, Horváth Anna, Metz Katalin, Asztalos Lajos, Csoma Zoltán, Istenes Gabriella, Csőgör Enikő, Szekernyés László, Mátyás Erzsébet, Tibád Levente s jómagam.” Felgyorsul a gőzhenger
1958. október 26-a „füttyös gyűlés” néven írta be magát a Bolyai Tudományegyetem másfél évtizedes történetébe. Utána valóságos boszorkányüldözés kezdődött. Már korábban, 1957-ben letartóztatták és 7 évi börtönbüntetésre ítélték Bartis Ferencet. (Az ügyész előbb halálos ítéletet, majd 25 évi börtönbüntetést kért.) 1958. október 31-én hurcolták el Péterffy Irént, 10 évi nehéz börtönbüntetésre ítélték. 16 évi börtönbüntetéssel sújtották az elsőrendű vádlottat, Varró Jánost, 12 évre ítélték Lakó Elemér tanársegédet, 6 évre a festő-költő Páll Lajost, Vastag Lajost a „füttyös gyűlésen” elhangzott frappáns kijelentéséért 8 évi szigorított börtönbüntetéssel és további 5 évi jogvesztéssel „jutalmazták”. Iamandi Emil (az édesapja ókirályságbeli román, édesanyja magyar tanítónő, gyerekeit a kettős nemzeti tudat szellemében nevelte), valamint Szilágyi Árpád 5–5 év börtönbüntetést kapott. A letartóztatások, bebörtönzések, a diákok kizárása azt a hamis látszatot sugallta, hogy a Bolyai Tudományegyetem nem akar és nem tud beilleszkedni Románia egyetemeinek és felsőfokú tanintézeteinek sajátos politikai és ideológiai rendszerébe, veszedelmes gócpontot jelent, amelyet sürgősen fel kell számolni. Időnként egy-egy suttogó rémhír érkezett egyes karok megszüntetéséről, máskor azzal riogatták a hallgatókat, hogy túltermelés van, nem lesz hová elhelyezni a végzősöket. Felgyorsult a gőzhenger az egyesítés előkészítésére.
A legfelsőbb párt- és államvezetés, a helyi hatalmasságok és a Babeş Tudományegyetem vezetősége hangzatos ígéreteket tett: a két egyetem egyesítése semmivel nem csorbítja a magyar nyelvű oktatást, ellenkezőleg, javítani fogja színvonalát, valóságos Kánaánt jelent majd az épület- és teremgondokkal, siralmas kollégiumi helyzettel küszdködő Bolyai Tudományegyetem részére. 42 év távlatából furcsának tűnik, hogy nagyon kevesen látták az egyesítéssel járó végzetes veszélyeket, a magyar egyetemi oktatás fokozatos elsorvasztására, majd felszámolására irányuló és minden eszközzel szorgalmazott törekvéseket! A „Dobai-perben” az egyik fővádlott Bereczki András volt, a Bolyai Tudományegyetem tanára, börtönbe zárták Gazda Ferenc akadémiai kutatót is. A „füttyös gyűlés” után az említetteken kívül letartóztatták Kelemen János és Váradi Emma magyar szakos hallgatót. Ezt követően „határozatlan, megalkuvó magatartásuk” miatt leváltották a történelem és bölcsészkar két vezetőjét, Bodor András dékánt és Náhlik Zoltán prodékánt. A romániai diákszövetségek 1959. február 18-a és 22-e közötti bukaresti országos értekezletén már nyíltan felvetették a két egyetem egyesítését. Ezen az értekezleten Gheorghe Gheorghiu-Dej főtitkár beszédében az oktatásra fordított hatalmas kiadások emlegetése mellett külön kitért arra, hogy a nemzetiségek elszigetelődésére irányuló törekvéseket ki kell küszöbölni, majd Leninre hivatkozva: a különböző nemzetiségű tanulókat egy iskolába kell tömöríteni, hogy a szocialista nemzetköziség szellemében építsék a közös jövőt. Egyesítés áldozatokkal
1959. február 23-án a prorektor már bejelentette a „bizalmas” hírt: a Nevelési és Oktatásügyi Minisztérium döntése alapján, a „hallgatók kérésére”, a két kolozsvári egyetemet egyesíteni fogják. Senkinek nem lehetett kérdése vagy hozzászólása! Február 26-án megkezdődtek a gyűlések. Az elnökségben Nicolae Ceauşescu, Atanasie Joja Nevelési és Oktatásügyi miniszter, Ion Iliescu, a diákszövetség elnöke, Vaida Vasile Kolozs tartományi első titkár, Remus Bucsa városi párttitkár, Aurel Moga orvosprofesszor, Constantin Daicoviciu, a Babeş Tudományegyetem rektora, Takács Lajos, a Bolyai Egyetem rektora, Antal Imre, Koszti István és Kacsó Magda diákok foglaltak helyet. A jelentést Vaida Vasile olvasta fel. A diákságból az egyesítésre vonatkozó első javaslatok egyike az alsósófalvi származású, de Nagyszebenben élő Kacsó Magda részéről hangzott el, minden bizonnyal hosszas és kitartó „meggyőzés” után.
A Kolozsváron megjelenő Igazság korabeli lapszámai csak sejtetik az akkori hihetetlenül feszült légkört. Mindezek ellenére Balogh Edgár, Nagy István és Szabédi László első felszólalásában az egyesítés ellen szólt. Balogh Edgárt és Nagy Istvánt rábeszéléssel és fenyegetésekkel sikerült rávenni, hogy megváltoztassák álláspontjukat. Az Igazság lapszámai szerint második felszólalásában Szabédi László is „állást foglalt” a Babeş és Bolyai Egyetem egyesítése mellett. Előzetesen Tompa István író, a tartományi pártbizottság titkára ítélte el Szabédi László egyetemi tanárt a „felszólalásában megnyilvánult téves, nacionalista” nézeteiért. A hisztérikus kirohanások történetéhez tartozik, hogy Nicolae Ceauşescu Földes Lászlóból és Dezső Ervinből olyan vallomást akart kicsikarni, amelynek értelmében Szabédi László az előző napi tanácskozás szünetében azt állította, hogy az egyesítés nem szolgálja a magyar nemzetiség ügyét, hanem újabb elnyomás kezdetét jelenti. Sajnos, mégis akadt olyan professzor, aki hajlandó volt ezt visszaigazolni. Ezután került sor Szabédi László második felszólalására. Ezt követően a Securitate szüntelenül zaklatta, kétnaponként este kilenc óra és éjfél között vallatták. A ránehezedő rettenetes nyomást nem bírta, öngyilkos lett. Május 5-én követte őt Csendes Zoltán prorektor és felesége.
Külön tanulmányt és alapos elemzést érdemelne az 1959. február 26-a és március 5-e közötti felszólalások ismertetése. Tény: Balogh Edgár, Jancsó Elemér, Márton Gyula, Csendes Zoltán, Gáll Ernő, Csapó József, Nagy István, Tompa István, a felszólaló román tanárokról, aktivistákról nem is beszélve, végül hivatalos felkérésre és nyomásgyakorlásra, valamint önszuggesztió hatására „helyeselték” a Babeş és Bolyai Egyetem egyesítését. A helyeslők közül csak Gáll Ernő végezte el később az „önszembesítést”.
Talán akkor senki sem sejtette, hogy az egyesítés semmivel sem csökkentette a román kommunista diktatúra abbéli igyekezetét, hogy lefejezze a romániai magyar értelmiségi réteget.
Tófalvi Zoltán
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

2017. október 21.

A kolozsvári Bolyai Tudományegyetem pere ( Az 1956-os magyar forradalom és szabadságharc évfordulójára, 3.)
Az 1947/48-as egyetemi tanév kezdete előtt újabb kiváló, magyar állampolgárságú tanárok távoztak a Bolyai Tudományegyetemről, telepedtek vissza Magyarországra: Bónis György – akit előtte néhány napra le is tartóztattak –, Benedek Marcell fiával, Benedek Istvánnal, Környey István, Ludány György, Klimkó Dezső orvosprofesszorok, Zolnai Béla irodalomtörténész.
1947. október 14-én jelent meg a Hivatalos Közlönyben az a miniszteri rendelet, amelynek értelmében elbocsátották a már másfél éve internált Venczel Lajost, Oriold Bélát, Jordáky Lajost. Korábban már nyugdíjazták György Lajost, Balogh Ernőt, Boga Lajost, Kiss Gézát, a nemzetközi hírnevű professzorokat és Szabó Jenő tanársegédet. A teológia két professzora, Tavaszy Sándor és Imre Lajos többé nem adhatott elő a Bolyai Tudományegyetemen. Joggal idézi Vincze Gábor és Lázok János Márton Áron püspök megjegyzését: „Csőgör kérem, maga tényleg azt hiszi, hogy az önálló magyar egyetem sokáig megmarad?” A román nacionalista kurzus is frontális támadást intézett a Bolyai Egyetem ellen. Iosif Chişinevszkij, az RMP titkárságának 1949. január 31-ei ülésén kijelentette: „A kolozsvári Bolyai Egyetemet az (oktatásügyi) miniszter nem tudja kézben tartani, a minisztériumban lévő nacionalista elemek bátorítják az egyetemen dolgozó nacionalista elemeket.” 1949. február 19-én a Magyar Dolgozók Pártja (MDP) Rákosi Mátyásból, Rajk Lászlóból, Gerő Ernőből álló küldöttsége a Magyar Népi Szövetség vezetőségével szervezett találkozón megbeszélést folytatott a Román Munkáspárt legfelsőbb vezetésével. Ezen a gyűlésen jelentette ki Luka László/Vasile Luca: „Nem bízunk meg sem a magyar egyetemi tanárok karában (utalás a magyar állampolgárságú professzorokra – T. Z.), sem az itteni magyar egyetem professzori karában, hogy egymás között közvetlen kapcsolatban legyenek.” Ana Pauker külügyminiszter a támadásban ennél is tovább ment: „A következő helyzetben vagyunk. Nehéz helyzetben, mert kultúránkban a nyugati hatás dominál. Arra kényszerítenek, hogy többlet-erőfeszítéseket tegyünk. A franciák 3–4 hónappal ezelőtt a vámhoz 4 millió példányban hoztak könyveket ajándék formájában, köztük matematikai, tudományos könyveket, hogy adják át az egyetemeknek. Mi visszautasítottuk ezeket a könyveket, bár az egyetemeken szükség lett volna rájuk. Úgy tűnhet, hogy eltúloztuk, hogy mindez baloldaliság, miközben a mi bizottságaink éjjel-nappal orosz nyelvből román nyelvre fordítják az (egyetemi) kiadványokat. De ez nem baloldaliság, amikor az egyetemeken az a helyzet, hogy a tanárok előírják az egyetemi hallgatóknak, hogy a nyugati kultúra alapján képezzék magukat. Ilyen értelemben sok bírálatot kapunk, hogy a román hazában az egyetlen egyetem, amely bizonyos mértékig gazdag az angol, amerikai irodalomban, nyugati könyvekben, az a Bolyai Egyetem, ahová Magyarország küldi a könyveket.” „Miért vetettük fel ezt a problémát a Bolyai Egyetemen lévő könyvekkel? A Bolyai tanárai nagyon messze állnak attól, hogy demokraták legyenek. Azokat a könyveket, amelyek onnan jönnek (Magyarországról – T. Z.), amelyekről Luca elvtárs beszélt, nemcsak a magyar reakciós tanárok olvassák, hanem a román reakciós tanárok is, és ők arra használják fel ezeket, hogy rámutathassanak: íme, hogyan beszélnek a románokról. Íme, ezért mondjuk mi azt, hogy a magyar elvtársak sem lehetnek ellene, ha figyelünk arra: milyen (szellemi) táplálék érkezik az egyetemi hallgatók számára?”
1949-ben letartóztatták a Bolyai Tudományegyetem két volt rektorát: Csőgör Lajost és Balogh Edgárt, 1952-ben Jordáky Lajost, Demeter Jánost, az egyetem két baloldali elkötelezettségű professzorát, és Székely András (Endre) orvostanhallgatót. A tulajdonképpeni vád: a magyar Béke-előkészítő Osztály számára – Demeter Béla Erdély- és nemzetiségi szakértő révén – adatokat gyűjtöttek és adtak át Erdély gazdasági, társadalmi, művelődési életéről, az iskolák számáról, helyzetéről, a Bolyai Tudományegyetem tevékenységéről. A magyar államtól – Nagy Ferenc kisgazda miniszterelnök közvetlen utasítására – pengőben 11 ezer amerikai dollárnak megfelelő támogatást kaptak a magyar egyetem fenntartására, amelyről nem számoltak el a román államnak. A vád abszurditása: a letartóztatottak 1945–46-ban még magyar állampolgárként gyűjtötték az adatokat az iskolákról, a magyar egyetemről, Erdély gazdasági, társadalmi helyzetéről, művelődési életéről, abszurd drámába illő, hogy mindezért egy idegen állam, Magyarország javára folytatott kémkedéssel vádolták őket. Az 1954 áprilisában kihirdetett hadbírósági ítélettel Jordáky Lajost tizenkét, Demeter Jánost tíz, Balogh Edgárt hét, Csőgör Lajost hat, Székely Andrást (Endrét) három év börtönbüntetésre ítélték. 1955-ben szabadon engedték, 1956-ban rehabilitálták őket. A perirat terjedelme: 12 ezer oldal! A megfigyelési és követési dossziék terjedelme messze meghaladja a 100 ezer oldalt. Balogh Edgár „szekusdossziéja” oldalszámban megközelíti Márton Áron erdélyi római katolikus püspök közel 80 ezer oldal terjedelmű megfigyelési, követési dossziéjának terjedelmét: 70 ezer oldal! Elképesztő, megdöbbentő, hogy a román kommunista diktatúra kinyújtott karja milyen hatalmas összegeket fordított, milyen kiterjedt logisztikát mozgósított a Bolyai Tudományegyetem tanárainak megfigyelésére, ellehetetlenítésére, akár fizikai likvidálásukra. Ezek a dokumentumok először jutnak el az Olvasókhoz, a történész szakmához, meggyőződésem: nemcsak árnyalják, hanem módosítják a Bolyai Tudományegyetem történetével kapcsolatos kollektív emlékezetet.
A Securitate 1954-ben megfigyelési dossziét nyitott a Bolyai Egyetemről. Iacob Dezideriu hadnagyot, a 7-es ügyosztály operatív tisztjét bízták meg ezzel a feladattal. A megfigyelés indoklása: „A régi reakciós, kozmopolita tanárok szisztematikusan akadályozták, hogy a tanári karba és az adminisztratív vezetésbe demokratikus elemek kerüljenek, a horthysta megszállás idején fasiszta magatartásukkal kompromittált tanárokat léptettek elő.” Jordáky Lajost, Csőgör Lajost, Ehrlinger Józsefet, Unghváry Sándort, Venczel Józsefet és másokat már eltávolítottak az egyetemről. „Bár a szerveink által folytatott informatív akciók révén egy sor veszélyes elemet letartóztattak, mint Venczel Józsefet, Jordáky Lajost, Pásztai Gézát, Demeter Jánost, Balogh Edgárt, Nagy Gézát, Veress Pált és másokat, még mindig nagyon sok gyanús elem maradt, mint Balogh Antal, Blédy Géza, Varga Jenő, Fey Loránd, Csehi Gyula, Kálmán Ilona és mások, burzsujok, kulákok fiai, olyan elemek, akiknek kapcsolatuk volt Jakab Sándor volt miniszterrel, akik a tanításban nem követik a párt irányvonalát, és akik ma is kiszolgálják a katolikus egyházat, így ezen az egyetemen negatív hatást gyakorolnak az egyetemi hallgatókra.” Az 1956-os magyar forradalom kitörése, majd vérbefojtása kiváló ürügyet jelentett a nemzeti kommunizmus útjára lépett román pártvezetésnek, hogy megszüntesse, a román egyetembe olvassza a Bolyai Tudományegyetemnek nevezett „irredenta, soviniszta fészket”. Amikor az egész világ a magyar forradalom eufóriájában élt, 1956. október 25-én reggel letartóztatták a Ion Andreescu Képzőművészeti Intézet három hallgatóját: Balázs Imrét, a bolgár származású Tirnován Videt és Walter Frigyest. Balázs Imre festőművészt és Tirnován Vid szobrászhallgatót 1956 decemberében gyorsított eljárással hét-hét év börtönbüntetésre ítélték. 1956. november 17-én Várhegyi Istvánt, 18-án Koczka Györgyöt és Kelemen Kálmánt, 24-én Nagy Benedek „bolyais” hallgatókat tartóztatták le: 1957-ben Várhegyit hét, Nagy Benedeket öt, Koczka Györgyöt és Kelemen Kálmánt három-három év börtönbüntetéssel sújtották. A perükről, letartóztatásukról szóló, Fazekas János és Leonte Răutu által 1956. december 5-ei keltezésű írásbeli jelentést személyesen Gheorghe Gheorghiu-Dej, az RMP főtitkára ellenjegyezte, széljegyzetekkel látta el.
1957 márciusában letartóztatták Dávid Gyula tanársegédet, Páskándi Géza költőt, majd 1957 márciusában Bartis Ferenc I. éves magyar szakos hallgatót, költőt. Dávid Gyulát és Bartis Ferencet hét-hét, Páskándi Gézát hat év börtönbüntetésre ítélték. 1959-ben következett az „ötös” csoport elítélése: 1959. február 16-án Varró János tanársegédet 16, Lakó Elemér tanársegédet tizenöt, Péterfy Irén III. éves magyar szakos hallgatót tíz, Vastag Lajos történész hallgatót nyolc, Páll Lajos festő-költőt hat év börtönbüntetésre ítélték. 1957 februárjában letartóztatták Szilágyi Árpád IV. éves földrajz-geológia szakos hallgatót, akit két perben 42 év börtönbüntetésre ítéltek. 1958. július 14-én részt vett a szamosújvári börtönlázadásban. Félig agyonverték. A román apától származó Iamandi Emil „bolyais” magyar–román szakos hallgatót és Pogány Ádám bölcsész hallgatót öt-öt év börtönbüntetéssel sújtották. A Bolyai Tudományegyetemről – különböző ürügyekkel – kizártak mintegy harminc egyetemi hallgatót. Már csak idő kérdése volt a Bolyai Tudományegyetem felszámolása, egyesítése a Babeş Egyetemmel. Erre 1959 februárjától került sor, amikor a későbbi szörnydiktátor, Nicolae Ceauşescu KV-titkár vezényletével, az 1990-es évek román államelnökének, Ion Iliescunak a hathatós támogatásával maratoni gyűléseken próbálták meggyőzni a Bolyai Egyetem tanárait, diákjait, a romániai magyarságot a román és a magyar egyetem egyesítésének nagyszerűségéről. A Bolyai Egyetem felszámolása ellen öngyilkossággal tiltakozott Szabédi László költő, egyetemi tanár, Csendes Zoltán statisztika professzor, a kiszemelt rektorhelyettes és felesége, valamint Molnár Miklós docens.
A Háromszék olvasói Dávid Gyula irodalomtörténész periratát – magyar fordításban – vehetik majd a kezükbe. A 2006-ban fénymásolt levéltári dokumentumok egy példányát átadtam Dávid Gyulának – aki hathatósan segítette a kutatómunkámat is! –, hiszen ars poeticaként követem: csak akkor hiteles egy ilyen tanulmány, kötet, ha a még élő politikai elítéltekkel „összeszikráztatjuk” a levéltári dokumentumokat a véges emberi emlékezettel. Könnyű dolgom van: Dávid Gyula nagyszerű partner ebben a munkában. A tanulmánynak, a forrásközlésnek az ad különleges aktualitást, hogy a Nap Kiadó gondozásában 2016 végén megjelent kötetét – 1956 Erdélyben, és ami utána következett címmel – e sorok írója nélkülözhetetlen forráskiadványként forgatja A kolozsvári Bolyai Tudományegyetem pere című szintézise véglegesítésénél. Tófalvi Zoltán / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)



lapozás: 1-17




(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2020
Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék