udvardy frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1990-2006
 

találatszám: 7 találat lapozás: 1-7

Névmutató: Lakatos Géza

2003. június 20.

Két jeles katona és hazafi emléke hazatért - jelentette ki Patrubány Miklós, a Magyarok Világszövetsége elnöke jún. 19-én Csíkbánkfalván. Az úrnapi körmenet után tartott ünnepség keretén belül emléktáblát avattak a falu szülöttje, dr. Molnár Károly (1894-2001) vezérőrnagy tiszteletére, valamint Lakatos Géza (1890-1967) vezérezredes, volt miniszterelnök tiszteletére. A Magyarok Világszövetsége Erdélyi Társasága (VET) által kezdeményezett ünnepségen a két magas rangú katona életét, érdemeit méltatták a felszólalók. Dr. Molnár Károly életútját fia, Molnár István, valamint özvegye, Györffy Rózsa ismertette a hallgatósággal. A két világháborúban érdemeket szerzett katonaorvost a kommunista hatalom üldözte, az elismerés a rendszerváltás után jött: a magyar honvédség tábornoka lett, majdnem 100 éves korában. 107 évesen hunyt el az önmagát az utolsó magyar király utolsó katonájának nevező tiszt. Az Ausztráliában elhunyt Lakatos Géza életéről az ausztráliai magyarok MVSZ-küldötte, Ferenczi Zsuzsanna beszélt. A hivatásos katonatiszt 1944. aug. 25-től okt. 16-ig volt miniszterelnök, támogatta Horthy kiugrási kísérletét. 1944 végén a nyilasok letartóztatták, a háború után a szovjetek is internálták egy ideig. Később kivándorolt Ausztráliába. Az ünnepségen beszédet mondott Rácz Sándor 56-os szabadságharcos és Csapó József volt szenátor. Az emléktábla-avatás ünnepi műsorral ért véget. Az MVSZ a csíkszeredai Szakszervezetek Művelődési Házában szervezett fórumot a Székelyföld és a székely nemzet jövőjéről. /Sarány István: Emléktábla honvédtiszteknek. = Hargita Népe (Csíkszereda), jún. 20./

2005. április 30.

115 évvel ezelőtt, 1890. április 30-án Budapesten született Lakatos Géza vezérezredes, Magyarország 1944. augusztus 29. – október 16. közötti miniszterelnöke. Családjának gyökerei Csíkszentsimonba nyúlnak vissza, ezért csíkszentsimoni előnévvel szerepelt. Pár éve a Magyarok Világszövetsége kezdeményezésére emléktáblát állítottak Lakatos Gézának, méghozzá Csíkbánkfalván, mivel Csíkszentsimonban nem mutatkozott erre fogadókészség. Lakatos Géza 1910-ben végzett a Ludovika Akadémián. 1940 márciusától 1941 augusztusáig a II. hadsereg vezérkari főnöke, 1940 augusztusától 1943 májusáig a VIII. hadtest parancsnoka. 1943 májusától 1944 áprilisáig a keleti fronton a magyar megszálló erők parancsnoka (szovjet területen). Miniszterelnöksége alatt eltávolították a szélsőjobboldal leghíresebb képviselőit, a németek követelése ellenére biztosították a megmaradt zsidó lakosság bántatlanságát. Keresztül vitte, hogy a német megszállás után letartóztatott 3000 politikus egy részét a Gestapo szabadon engedje. Lakatos Gézát a nyilasok letartóztatták. A háború befejezése után a szovjet katonai parancsnokság közel egy évig internálta, ahonnan 1946 januárjában szabadult. Kitelepítették Budapestről, fizikai munkát vállalt, hogy megélhessen. Érden harangozó volt, majd zsebkendőket festett, a nyugdíját megvonták. 1960-ban Ausztráliába távozott, Adelhaidban halt meg 1967. május 21-én 77 éves korában. /Erőss István: 115 éve született Lakatos Géza. = Hargita Népe (Csíkszereda), ápr. 30./

2005. október 31.

A közösség vágya vált valóra az emlékmű felállításával – emelte ki ünnepi beszédében Fábián László, csíkszentsimoni polgármester október 30-án, az emlékmű felavatásán. Az emlékmű síró asszonyt ábrázol, aki a nyugati front fele tekint, hátánál jelképesen a turulmadár kitárt szárnya, fölötte a kettőskereszt. A turulmadár szárnyain a hősi halottak névsora olvasható. Az 1848-as szabadságharc során Csatószegről tizenöt személy halt hősi halált, az első világháborúban harminchárom ember fizetett életével a harcokban, míg a második világháborúnak tizennyolc áldozata volt, a ma ezer lelket számláló településről. „Magyar legyen hited és lészen országod” – ezt a gondolatot írták az emlékmű talapzatára, amelyet a templom bejáratával szemben állítottak fel. Borboly Csaba, a megyei tanács alelnöke az összefogás és a magunkratalálás jelképének nevezte az emlékművet. Az ünnepségen jelenlévő Patrubány Miklós, a Magyarok Világszövetségének elnöke leleplezte Lakatos Géza egykori magyar miniszterelnök emléktábláját, akinek gyökerei a szomszédos Csíkszentsimonból származnak. Méltatta az 1944-ben kormányfői tisztséget betöltő államférfi szerepét, aki ellenezte a budapesti zsidók deportálását. /Daczó Dénes: Emlékmű Csatószegen. = Új Magyar Szó (Bukarest), okt. 31./

2011. október 31.

Magyarország nem tudott kimaradni ebből a háborúból
- Az internetes fáma szerint nem véletlen, hogy Szakály Sándor egyik fő kutatási témája a második világháború korszaka – valamiféle személyes érintettség alapján. Hogy is van ez?
- Édesapám nagybátyja, nagyapámnak az öccse éles eszű fiatalember volt, a családban az első lehetett volna, aki tanult emberré válik, hiszen beíratták Pápán a bencésekhez. De nem tudták tovább taníttatni, a harmadik gimnáziumi osztály befejezése után elment péksegédnek. 1919-es születésű volt, bevonult katonának, kikerült a második hadsereggel a frontra, és 1943. január 18-án eltűnt. Azóta se tudtuk meg, hogy eltűnése az azonnali halált jelentette, vagy hadifogságba esett. Az volt a családban a döntés, hogy ha fiúgyermek születik, kapja a Sándor nevet a nagybátyja emlékére. Ez is közrejátszott abban, hogy történészként a második világháborúval kezdtem foglalkozni. A megmaradt leveleiből kiderült, hogy ő szeretett volna megmaradni katonának, pilóta lenni. Mellesleg nagyobbik fiam, aki most kapja a diplomáját közlekedésmérnöki karon, repülő szakirányon végzett – ezt sorsszerűségnek is lehet tekinteni.
- Engedje meg, hogy egy személyes vonatkozású kérdéssel folytassam beszélgetésünket. Arad-Hegyalján láttam meg a napvilágot, Pankotán, ahol Asbóth Oszkár is született. Ön írt egy kisebb tanulmányt a jeles feltalálóról és helikopterkonstruktőrről. Miként ítéli meg az ő jelentőségét?
- Az akkori Technika című folyóiratban jelent meg egy rövid írásom róla. A Hadtörténeti Levéltárban találtam egy anyagot Asbóth Oszkárral kapcsolatban, akiről állandóan vitatkoztak a repülés- és technikatörténészek, hogy valóban fel tudott-e szállni az általa tervezett helikopter vagy sem. Asbóth és a helikopter elválaszthatatlanok egymástól. Minden műszaki találmány létrejötténél sokaknak kell közreműködniük. Asbóth támogatást kért a kutatásaihoz a honvédelemtől, hiszen az a haderő fejlesztése szempontjából is fontos lett volna. Megbizonyosodtam arról, hogy ha nem is ő találta fel, de az ő tevékenysége jelentős mértékben hozzájárult, hogy működőképes helikopter szülessen. A feljegyzések is azt bizonyítják, hogy az általa konstruált helikopter képes volt felszállni. Mintegy kuriózumként ugyanott, ugyanakkor írtam arról is, hogy egy pihent agyú nyugállományú csendőrgazdászati főhadnagy a „folyamalattjárót” találta fel, és küldte el a tervrajzát Horthy Miklós kormányzónak azzal a javaslattal, hogy ilyet kellene konstruálni. Mert ez a víz alatt közlekedő szerkentyű észrevétlenül le tudna úszni a Dunán, Budapestről a Fekete-tengerig, és mindent kikémlelhetne… - A nyolcvanas évek derekán kisebb botrány kerekedett a Hadtörténeti Levéltárban: a hadsereg megrótta az intézményt egyik ifjú munkatársa, Szakály Sándor „viselt dolgai” miatt. Mi volt ez?
1980-ban kerültem az akkor még Hadtörténelmi Intézet és Múzeum nevet viselő intézménybe segédmunkatársként. Én szeretem a precíz dolgokat, és írogattam mindenféle apróságot az Élet és Irodalomba meg másfelé, hogy ez meg ez nem akkor történt, nem úgy történt, s így tovább. Ezek az írások a katonai elitről, a csendőrségről szóltak – az ilyesmi akkoriban nem volt kurrens tematika. Egyébként az intézmény vezetői soha nem gátolták a munkámat, nem én voltam a kedvenc kolléga, de soha nem akadályozták a tevékenységemet. Megtörtént többször is, hogy szombaton megjelentettem az Élet és Irodalomban valamit, és hétfőn közölte a főnököm: „szóltak a Honvédelmi Minisztériumtól, te megint írtál valamit”, olyankor a néphadsereg magazinjában, az Igaz Szóban az akkori főszerkesztő „kiszerkesztett”, hogy megint milyen nem helyénvaló dolgokat írtam. 1985-ben megjelent a Valóságban egy tanulmányom, ami egy fiatal történész számára fontos volt, hiszen a Valóság akkoriban mérvadó folyóiratnak számított, ott közöltem egy tanulmányt azzal a címmel, hogy A hadsereg és a zsidókérdés az ellenforradalmi Magyarországon. Emiatt egy névtelen följelentés érkezett, hogy én „antiszemita” vagyok. Úgymond, sok jó család most tudta meg, hogy a családjában zsidók is voltak… Attól kezdve minden írásomat be kellett mutatnom a főnökeimnek, hogy eldöntsék: leadható vagy sem. Én egyébként semmi másról nem írtam, mint hogy 1944–45-ben a magyar katonai ellenállásban részt vevők többsége azért került be a mozgalomba, mert sérelem érte származási okok miatt. 1939 és 1941 között emiatt került ki a honvédségből Sólyom László, Révai Kálmán, Tartsai Vilmos, és még lehetne a neveket sorolni. Az akkori törvények szerint ezek az emberek – függetlenül a tehetségüktől, a képességeiktől – nem futhattak be olyan katonai karriert, amilyet egyébként ténylegesen megtehettek volna. A törvények előírták, hogy aki „nem tiszta keresztény”, az nem lehet ezredesnél magasabb rendfokozatú, nem szolgálhat a repülőknél, a páncélosoknál. Volt, aki azt mondta, ennek ellenére tovább szolgál, és volt, aki úgy érezte, kettétörik a karrierjét. Tartsai Vilmosról, akit a nyilasok kivégeztek 1944 decemberében, azt írta a felettese, Jány Gusztáv, az első hadtest parancsnoka, hogy a fiatal vezérkari tisztek egyik legkiemelkedőbb képességű embere, s a honvédség érdeke megkívánná, hogy a szolgálatban megtartsák. De nem tartották meg. Ugyanakkor a sokszor méltán dicsért lófő székely, vitéz Nagybaconi Nagy Vilmos kijelentette, hogy „elvi okokból sem támogatom, hogy a honvédségben zsidó származásúak megmaradjanak”. Miközben ő volt az, aki 1942–43-ban honvédelmi miniszterként határozottan kiállt a munkaszolgálatosok jogai és érdekei mellett.
- Az ön munkásságának egyik pászmája, hogy bizonyos történelmi személyiségeknek a rehabilitálását vagy esetleg a róluk tudottak finomítását elvégzi. Hadd említsek hirtelen egy nevet: Gömbös Gyula. Mondana néhány szót vele kapcsolatosan?
- Én úgy látom, hogy Gömbös Gyula, aki 1932-ben lett miniszterelnök, reformgondolkodású politikus volt. Meg akarta változtatni Magyarországot, egyféle „fehér” forradalmat is elképzelt, meg szerette volna erősíteni a középosztályt az arisztokratákkal és a hagyományos politikai erőkkel szemben, és fiatal, friss erőket szándékozott bevinni a politizálásba. Az ő példaképe akkor Mussolini volt. A harmincas évek elején Mussolini Nyugat-Európában, Nagy-Britanniában és Franciaországban is elfogadott politikus volt. Nem a negyvenes évek, a második világháború Mussolinijáról van szó. Ekkor még „szalonképes” politikus volt. Szokták mondani: Mussolini elérte Olaszországban a lehetetlent: a vonatok akkor érkeztek és akkor indultak, amikor kiírták. Gömbös is valami olyasmit akart, hiszen a magyar társadalom valóban anakronisztikusan avítt volt a harmincas évek Európájában. Ő egy sajátos evolúciós folyamatot képzelt el. Azt mondta, cseréljük le az ötven–hatvan évesek korosztályát, jöjjenek a harminc–harmincöt éves fiatalok, akiket bevitt a politikába. Sokakat a honvédség kötelékéből válogatott, fiatal őrnagyokat, alezredeseket, olyan személyeket, akik műszaki vagy gazdasági téren elismert szakembernek számítottak, s akik a különböző minisztériumokban államtitkári beosztásba kerültek. Én azt gondolom, hogy amit Gömbösről Magyarországon a hatvanas években állítottak, hogy totális fasiszta diktatúrát akart megvalósítani, nem felel meg a valóságnak. Gömbös Ernővel, Gömbös Gyula fiával sokszor beszélgettem, Klagenfurtban élt emigrációban. Nem ugyanaz volt a világnézetünk, de tiszteltem a következetességéért. Ő azt mondta: „Apámnak volt egy nagy hibája: soha nem volt alkalmas és hajlamos arra, hogy a kormányzóval szembeforduljon.” Úgy is fogalmazhatnék, alkalmatlannak bizonyult arra, hogy Horthyt eltávolítsa. Ő egy modernebb Magyarországot szeretett volna, amire a társadalom nagy részében megvolt az igény. Nem véletlen, hogy Gömbös próbálkozott a népi írókkal, a különböző értelmiségi csoportokkal megállapodásra jutni. Azt hiszem, Gömbös Gyulát a vele alaposabban foglalkozó kollégák kezdik a helyére tenni. Az a baj, hogy 1945 után a magyar történetírásba gyakorlatilag csak olyan sztereotípiák kerültek be, amiket a kommunista párt diktált, azoknak megfelelően lehetett megítélni a dolgokat. Vannak idősebb kollégák, akik már a hetvenes–nyolcvanas években is másképp írtak, de nem ez maradt meg az emberekben. Valamit könnyű bevinni a köztudatba, és ha kiderül, hogy az nem úgy volt, onnét kiirtani rettenetesen nehéz. Nekünk történészeknek – köztük nekem is – ebben van feladatunk. Például ha egy katonai vezetőről kiderül, hogy nem követett el bűncselekményt, s mégis halálra ítélték, akkor ki kell mondanunk, hogy nem volt bűnös. A történész és a társadalom attól még nevezheti őt a magyar történelem negatív vagy pozitív hősének, de nem állíthatja azt róla, hogy bűncselekményt követett el, mert a bűn és a politikai felelősség nem ugyanazt a kategóriát jelentik.
- Az előző negyven-ötven évben nem lehetett úgy megírni a dolgokat, ahogy történtek, vagy torzítva jelentek meg, vagy hallgattak róluk. Ilyen volt a Sztálin és Hitler közötti, Molotov–Ribbentrop-paktumnak nevezett egyezmény. Egyáltalán mikor lehetett hozzáférni az ezzel kapcsolatos dokumentumokhoz?
- A szovjet befolyás alatt álló országokban nem lehetett beszélni arról, hogy létezett egy Molotov–Ribbentrop-paktum, s hogy milyen tartalommal. Persze, a történészeink olvasták németül, angolul a dokumentumokat, amelyek Nyugaton megjelentek. Az 1980-as évek elején, az akkor friss szellemű és népszerű História folyóiratban közölték le először a paktum szövegét. Addig azt állították, hogy a Szovjetunió kötött egy megállapodást Németországgal, hogy ezzel elodázza a háborút, és föl tudjon rá készülni. De hogy az egyezmény arról szólt, hogy Lengyelországot miként osztják fel, ki mit fog tenni – erről nem esett szó. Nemrég a Rubicon folyóiratban Ungváry Krisztián részletesen megírta a Molotov–Ribbentrop-paktum történetét, előzményeivel, hatásaival együtt, ez abszolút korrekt, a történelmi tényeket feltáró tanulmány. Manapság a paktum kérdése egyértelmű és tiszta: Németország és a Szovjetunió megegyeztek az érdekszférák felosztásában. Gondoljunk az akkori Romániára, amely sajátos helyzetbe került. A Szovjetunió érvényesíthette az érdekeit, és négynapos határidőt adott Romániának, hogy a területeket ürítsék ki, Németország megtámadta Lengyelországot, alig két héttel később a Szovjetunió is. És ami érdekes: Franciaország és Anglia csak Németországnak üzent hadat Lengyelország miatt, a Szovjetuniónak nem.
- Apropó, Lengyelország. Mi motiválta a hagyományos történelmi szimpátián túl, hogy Magyarország befogadja a lengyel menekülteket, amiért Hitler neheztelt is Magyarországra?
- Magyarország nem kívánt szembeszállni Németországgal, hiszen pontosan tudta, hogy az első visszacsatolás sikere, Felvidék visszatérte, vagy Kárpátaljáé, Németországnak és részben Olaszországnak köszönhető. De amikor a németek részéről jelzés érkezett arra, hogy a lengyeleket meg fogják támadni, akkor a magyar politikai vezetés – már Teleki Pál miniszterelnök – kijelentette: Németország ne számoljon azzal, hogy Magyarország bármilyen formában tevékenyen részt venne a megszállásban. A friss szlovák állam, a nemrégiben létrejött Szlovák Köztársaság csatlakozott ehhez a támadáshoz. Meg szoktunk feledkezni arról, hogy nemcsak Németország és a Szovjetunió, hanem a szlovák állam is megtámadta Lengyelországot. Viszont Magyarország azt mondta, semleges álláspontra helyezkedik ebben a kérdésben. Vitatkozni szoktunk azon, hogy amikor Magyarország elutasította, hogy magyar területen német katonai szerelvények haladjanak át, akkor ez mennyire komoly döntés volt, hiszen később mégis áthaladhattak. De nem ez a dolog lényege, hanem az, hogy Magyarország megnyitotta a lengyel menekültek előtt a határt, és befogadta őket. 1944. március 19-ig, a német megszállásig, Magyarországon lengyel gimnázium működött, a lengyel menekültek énekelhették a himnuszukat, felhúzhatták a lengyel zászlót Balatonbogláron. A hagyományos jó kapcsolatokon túl volt egy olyan elképzelés is, hogy létre lehetne hozni egy Varsó–Budapest–Belgrád tengelyt, ami sajátos helyzetet teremthetne a térségben.
- Apropó, Belgrád. Amikor már a Délvidék került sorra, megváltozott a helyzet. Magyarország kényszerült-e arra, hogy ebbe a kalandba belemenjen, vagy a magyar revíziós törekvéseknek is volt közük a fejleményekhez?
- Az a magyar politikus a két világháború közötti Magyarországon, aki nem tartotta politikája egyik alapelemének a revíziót, politikailag halott volt. Telekit én reálpolitikusnak tekintem, aki megpróbált egyensúlyozni a német–olasz szövetség és a brit birodalom között, az amerikaiak még nem léptek fel, a franciák kevésbé avatkoztak bele. Magyarország úgy próbálta meg érvényesíteni revíziós követeléseit, hogy a brit érdekeket ne sértse, legyen valamelyes brit elfogadottsága is. Amikor a második bécsi döntés után Magyarország visszakapja a Romániához csatolt területek közel ötven százalékát, akkor Teleki Pál nem igazán boldog. Nem azért, mert ötvenvalahányezer négyzetkilométer Romániáé maradt, hanem mert Magyarországnak nem sikerült a revíziót önerőből megvalósítania. Teleki úgy szerette volna, hogy ne nagyon kelljen német–olasz támogatást igénybe venni, s hogy a britek is fogadják el a döntést. Ugyanis az első bécsi döntésnél Nagy-Britannia és Franciaország kijelentette, hogy ők nem vesznek részt benne, de tudomásul vették, és elfogadták. Ezt követően Magyarország és Jugoszlávia között aláírtak egy barátsági szerződést, amit hangzatosan „örök barátsági szerződés”-nek neveztek, merthogy minden nemzetközi szerződés úgy kezdődött, hogy „örök béke és barátság álljon fenn a szerződő felek között”. Ez a dokumentum semmiben nem különbözött a többitől, ez a szöveg egyetlen lapon elfért azzal a kitétellel együtt, hogy „a szerződő felek a vitás kérdéseket tárgyalásos úton rendezik”. És a brit diplomácia úgy vélte: ha Magyarország ezt a szerződést meg tudja kötni a jugoszlávokkal, az azt jelenti, hogy van önálló cselekvési képessége. A németeknek azért tetszett az ötlet, mert azt gondolták, Magyarországon keresztül lehet majd befolyásolni Jugoszláviát. Tehát sajátos helyzet alakult ki. Ekkor jött az a probléma, hogy bár Jugoszlávia politikai nyomás hatására csatlakozott a háromhatalmi megállapodáshoz 1941 márciusában, de mire a kormánydelegáció, amely aláírta a szerződést Bécsben, hazaért, már új hatalom volt Belgrádban. Az angol és a szovjet titkosszolgálat is besegített abba, hogy így legyen. Ekkor Hitler dönt: „rendet” kell teremteni a térségben. S itt a nagy probléma: nem akadt egyetlen olyan magyar államférfi 1941 áprilisában, aki kijelentette volna, hogy Magyarország nem tart igényt a Jugoszláviához csatolt területekre, mi nem akarunk ebbe beleavatkozni. Teleki Pál érezte, hogy lehetőséget kap az ország, hiszen húsz éven keresztül azt mondtuk, szeretnénk visszakapni mindent. A propagandában „mindent vissza” volt, a reálpolitikusok azt gondolták, hogy jó lenne, ha legalább a tömbmagyarság vagy csak az etnikai határok alapján rendeznék a határokat. Negyvenegyben nem volt olyan politikus, aki azt mondta volna, hogy nem akarjuk a Délvidéket vagy legalábbis egy részét visszakapni. Teleki Pál nem tudta föloldani ezt a problémát. Legyünk őszinték: minden szerződés addig van érvényben, amíg a szerződő felek közötti erőviszony meg nem változik. Egy legyőzött ország, amelyikkel mindent megcsinálnak, és húsz év múlva kétszer olyan erős lesz, mint az addigi legyőzője, nem fogja elviselni, hogy a területét ne szerezze vissza. A magyar politika úgy vélte, itt a lehetőség a visszaszerzésére azoknak a területeknek, amelyek ezer évig Magyarország részét képezték. - A történelem nem operál olyan fogalmakkal, hogy „mi lett volna, ha”. Mégis megkérdezem: lett volna Magyarországnak lehetősége arra, hogy ne sodródjon bele a második világháborúba?
- Magyarország abban a helyzetben nem tudott volna kimaradni a háborúból. Azt talán el lehetett volna időben érni, hogy nem 1941. július 27-én lép hadba a Szovjetunió ellen, hanem augusztusban vagy szeptemberben. Vagy ha nagy szerencsénk van, akkor csak decemberben, amikor már a Vörös Hadsereg a Moszkva előtti csatában jelentős eredményt ért el a Wehrmachttal szemben. És van még egy dolog, amiről meg szoktunk feledkezni, nekem ez kicsit vesszőparipám is: 1941-ben a Szovjetuniót megtámadó Németország kapcsán az akkori közvélemény úgy vélekedett, hogy egy gyors német siker következik be, hiszen addig mindent elért pillanatok alatt. És ami nagyon fontos: a német támadással egyidejűleg Románia, nem sokkal később Szlovákia is a németek oldalán masírozott a Szovjetunió ellen. Akkor általános vélekedés volt, hogy lesz egy gyors lefolyású háború, a románok és a szlovákok a németek oldalán győznek, s ha Magyarország semleges marad, Hitler újra fogja húzni a határokat. Akkor vajon Magyarországnak lesz-e arra ereje, hogy megőrizze az addig visszakapott területeket? Megítélésem szerint Magyarország nem azért csatlakozott a szovjetek elleni háborúhoz, hogy „az őshazát keressük, és gyarmatokat szerezzünk”, hanem azért, hogy ne legyünk rosszabb helyzetben a németek előtt, mint a szlovákok vagy a románok. A korabeli rendkívüli minisztertanácsi ülésről két hamisított jegyzőkönyv maradt fönn, tehát eredetit nem ismerünk, de mindkettőben ugyanaz benne van, nevezetesen az, hogy Bárdossy László miniszterelnök, külügyminiszter azt mondja: „Kéretik a honvédelmi miniszter úr, hogy limitált erők vétessenek igénybe.” Tehát a magyar részvétel a hadműveletekben jelképes legyen. A politika elképzelése szerint minél komolyabb katonai erőt meg kell tartani, hogy a háború végén, ha valami adódik, a szomszédainkkal másképp tudjunk bánni. Ami a hadüzenetet illeti, azt hangoztatták, hogy Bárdossy törvénytelenséget követett el. Ez nem igaz. Bárdossy és az államfő, Horthy az akkor érvényes törvények szerint járt el. Azon lehet vitatkozni, hogy Kassán szovjet támadás volt-e vagy sem, helyes volt-e a magyar lépés vagy nem. De az akkori felfogás szerint a Szovjetunió támadta meg Magyarországot, és Magyarország erre reagált. Az 1920. évi első, illetve tizenhetedik törvénycikk az államfőnek biztosítja azt a jogot, hogy az országot ért támadás vagy közvetlen fenyegető helyzet esetén a hadsereg csapatait az ország határain kívül bevetheti, s ehhez utólagosan kell kikérni a nemzetgyűlés és a kormány hozzájárulását. Bárdossy maga is azt mondja, hogy ő a politikai felelősséget vállalja, de törvénytelenséget nem követett el. Én ebben igazat adok neki. Ez még nem jelenti azt, hogy a magyar történetírásban, közgondolkodásban nem lehetne azt mondani, hogy „én nem szeretem Bárdossy Lászlót, és amit tett, az az ország kárára szolgált”. De nem lehet azt mondani rá, hogy amiért őt fölakasztották, azért az ügyét nem lehet elővenni.
- Sokszor újraforgatott téma a második hadsereg kérdése. Elkerülhetetlen volt a tragédia, nem lehetett volna jobban felkészülni?
- Nagyon lényeges 1941 decemberében a Wehrmacht megtorpanása Moszkva alatt. Ez az a pillanat, amikor a német politikai és katonai vezetés számára minden szövetséges ország katonai és gazdasági potenciálja felértékelődik, és minden szem gabonára, minden liter nyersanyagra és minden katonára szüksége van. Szombathelyi Ferenc, amikor 1942 januárjában Keitel tábornagy Budapestre érkezik és folynak a tárgyalások, azt hangoztatja, hogy a magyar honvédség nincsen felkészülve arra, hogy ilyen léptékű háborúban ekkora erővel vegyen részt. Az ő meglátása szerint 1943, de inkább 1944 volna az az időpont, amikor a magyar honvédség már olyan felkészültségű, olyan fegyverzettel bír, amit a Szovjetunió ellen is be lehet vetni. A németek ezt nem hajlandók elfogadni. Nagyon kemény hangnemben zajlanak a tárgyalások, Keitel feljegyzései szerint szinte üvöltözés tör ki kettejük között. A magyar politikai vezetés megdöbbenve veszi tudomásul, hogy a németek a teljes magyar haderő frontra küldését követelik. A kérdés az, hogy sikernek számít-e, hogy a teljes magyar haderőnek csupán egyharmadát bocsátják a németek rendelkezésére, vagy kudarcnak. Arról sem szabad megfeledkezni, hogy a németek azt ígérik, ezt a haderőt haditechnikai tekintetben, ha nem is a Wehrmacht szintjére emelik, de kiegészítik, és a hiányokat pótolják. Elsősorban páncélosokkal, páncélelhárító fegyverekkel látják el. Nem dőlt el a tárgyalásokon, és a magyar vezetés nem tudta, hogy haderejét mire akarják fölhasználni; ha ugyanolyan megszálló feladatra, mint amilyenre a már kint lévő csapattesteket a front mögött, akkor ez nem lett volna probléma. De kiderült, hogy a hiányok pótlására ugyanúgy vetik be, mintha egy német haderő lenne, annak a létszámával, fegyverzetével, felszerelésével. És azt kell mondanom, hogy a második magyar hadsereg 1942 nyarán, kora őszén nem teljesít rosszul. És arról sem szabad megfeledkezni, hogy parancsnoka, Jány Gusztáv rendszeresen jelenti azokat a gondokat, amelyekkel szembesül. S amikor 1942 őszén Nagy Vilmos honvédelmi miniszter, akivel együtt végeztek a katonai akadémián, kint van, őt, a jó barátját kéri, hogy a kormányzónak jelezze: Jány kérelmezi a fölmentését, ilyen körülmények között nem tudja vállalni a felelősséget a hadseregért. Nagy Vilmos elő se meri terjeszteni a kérelmét. Egyébként az a hadsereg, amelyik papíron a második volt, nevében megmaradt, de különböző megfontolásokból összetételét tekintve egy másik hadsereg ment ki. Az volt az elgondolás, hogy az ország területét egységesen kell megterhelni, ne legyen az, hogy csak Somogyból vagy Biharból vonulnak be a katonák. Az volt a kormányzói kérelem, hogy a román határtól ne vonjanak el erőket, mert soha nem lehet tudni, hogy Erdély ügyében nem lesz-e konfliktus a két állam között.
- Ami Horthyék balul sikerült kiugrási kísérletét illeti, ezzel kapcsolatban merültek-e fel újabb szempontok? - Egy példával szeretném illusztrálni, mennyire nehéz erre a kérdésre válaszolni. Münchenben működött a Magyar Intézet, amelyet egykori magyar irodalmárok és történészek hoztak létre, a müncheni egyetemmel együtt. Ott hagyatékokat is gyűjtöttek. 1990-ben kaptam lehetőséget arra, hogy ott egy hónapot eltölthessek, és megnéztem három katonai vezető levelezését. Mindannyian fontos beosztásban vannak 1944. október 15-én: Henyei Gusztáv külügyminiszter, Lakatos Géza miniszterelnök, Lengyel Béla hadtestparancsnok. Ők az emigrációban október 15-ről váltanak egymással levelet. A harmadik vagy negyedik levélváltás után olyan mértékben összevesznek, hogy már-már becsületsértő kifejezéseket vágnak egymás fejéhez. Nem az volt, nem úgy volt, nem az történt. Azt gondolom, hogy alapvetően új dolgok nem kerültek elő, nem is hiszem, hogy nagyon át lehet értelmezni a történtek megítélését. A kiugrási kísérlet előkészítetlen volt és felületes. Egyrészt az államfőnek és a hadseregnek a kapcsolata jelentősen meglazult, másrészt egy kiugrást nem lehet rádiószózattal elintézni. Főleg nem úgy, hogy a katonai vezetés egy része nincs is beavatva. Vörös Jánosról azt tartották, a németekhez közelebb állt, ezért őt nem kéne beavatni. No de a vezérkar főnöke kulcsfigura, ő az, aki parancsot adhat a hadseregnek. Vattay Antal lehetett jó főhadsegéd és a kormányzó bizalmi embere, de hiába telefonál, hogy ez történjen, nem hajtják végre, mert nem ez a rendje a dolgoknak. Ha valakit katonaként arra nevelnek, hogy parancsra kell valamit teljesíteni, és elhangzik a rádióban egy felhívás, akkor arra – elnézést a kifejezésért – normális katona nem reagál. Az egyik hadsereg parancsnokát nem avatják be, mondván, hogy az olyan németbarát-féle. Miklós Béla pedig nem avatja be a saját szűkebb törzsét arra nézvést, hogyha elhangzik ez a parancs, akkor mi a feladat. Sokat beszélgettem az első hadsereg vezérkari főnökével, Kéri Kálmánnal, aki nagyatyai jó barátom volt. Ő vetette föl: várta, hogy azt mondják meg, mi a hadsereg feladata. Mert az nem hangzott el, hogy át kell állni az oroszokhoz, szembe kell szállni a németekkel, meg kell nyitni ellenük a frontot, semmi ilyesmi nem történt. És amikor ő fölhívja a kormányzóságot, hogy onnan kapjon információt, mert a vezérkarnál kikapcsolják, akkor azt mondja egy vezérkari ezredes, hogy adom a Vattay kegyelmes urat, aki azt mondja: „Kérlek, mi most nem állunk le, mert már zajlanak az események.” A kormányzó, egy 19. században felnőtt – ma azt mondanók: szocializálódott – személyként gyaníthatóan úgy vélte, ha ő azt mondaná, hogy emberek, most más van, akkor az emberek úgy gondolkodnak. Nem biztos, hogy úgy gondolkodtak, nem is lehet egy haderőt így megfordítani. Gondoljunk bele: húsz éven keresztül a szovjetekkel áll szemben, s az elfoglalt magyar területekről nem olyan hírek jöttek, hogy ezek az emberek a kultúrát, a jólétet hozzák magukkal. A tisztikar egy része tudja, mi történt a lengyel tisztekkel Katynban, s nincsenek határozott és meghatározó parancsok.
- Sztálingrád után Budapest volt az a nagyváros, amelyik a leghosszabb ideig állt ostrom alatt. Hitler áldozatul dobta Budapestet, hogy Bécset mentse?
- Hitler nem arra gondolt, hogy ha majd Budapest elesik, akkor Bécs is elvész. A németek abban reménykedtek, hogy talán Budapest egy olyan pont, ahol a szovjeteket meg lehet állítani. És ha nemcsak az ostrom ötven-egynéhány napját vesszük, hanem az egész hadműveletet, ami október második felétől kezdődött, s elhúzódott februárig, akkor ez valóban nagy teljesítmény. Az akkori magyar politikai vezetés, a nyilas-hungarista hatalom sem akarta Budapestet föláldozni. Szálasi sem azt szerette volna, hogy szétlőjék Budapestet. Nyilván, Hitler azt remélte, hogy itt még van valami keresnivalója a német hadseregnek. Azt mondta, itt lesz az a pont, ahol az oroszokat megállítjuk, és utána megindulunk. Ez nem következett be. Bécs esetében már nem rendelkezett olyan haderővel, amivel tovább lehetett volna védeni.
Erdélyi Riport (Nagyvárad)

2013. szeptember 28.

„Tiszta” Romániát! – 10.
Megtorlás Ippen
Egy karhatalmi alakulat 1940. szeptember 13-án este érkezik Szilágyippre. Feladata a civil lakosság fegyvereinek összegyűjtése. Az ideges, a rémhírekkel is tetézett hangulatban a házkutatások során a karhatalmi század egy golyószórót, 16 puskát és 2 pisztolyt talál, miközben 18 nem helybeli „fegyveres vasgárdista-gyanús” személyt is őrizetbe vesz. Miután azok szökni próbálnak, a lövöldözésben 16-an életüket vesztik, ketten elmenekülnek.
A katonai egység vezetője – egy Szabó nevű szadista beállítottságú főhadnagy – megtorlást rendel el a honvédeket ért korábbi orvtámadások miatt is. A megtorlásban nemre, korra való tekintet nélkül végeztet ki mindenkit, akiről azt állítják, hogy együttműködött a Vasgárdával.
Az Ippen történt megtorlás idején, szeptember 14-én, Somlyócsehiben, amikor a lakosság fegyvereinek begyűjtésére kerül sor, egy Veress Gábor nevű vasgárdista az elrejtett fegyverének átadása helyett mellbe vágja Jámbor András hadapródot, és megpróbálja elvenni az őrmester fegyverét. Másnap délelőtt az út melletti erdőből, az Ipp irányából Márkaszék felé tartó honvéd szakaszra vasgárdisták tüzelnek. Déli 12 órakor a márkaszéki iskolába beszállásolt honvédeket a közeli kukoricásból újabb sortűz éri. Ugyanezen a napon az Alsó- és Felsőkaznacs környéki fegyveres bandák ellen küldött Bedő Zsolt főhadnagy parancsnoksága alatt álló karhatalmi csoport nagyszámú vasgárdistát fog el. Miután azok is szökést kísérelnek meg, rájuk lőnek, az áldozatok száma 55 főre rúg.
Az Ippen történtekről szóló harcjelentés szerint – szeptember 14-én éjjel 3 óra táján – az iskolában elszállásolt karhatalmi egységet golyószóró-, puska- és pisztolytűz éri. Az ellenség üldözése során 152-en halálos lövést kaptak. A jelentés nem fedi a teljes igazságot, mert a megtorlás már este 11 órakor megkezdődik. A Pavel Prodea pópa által később összeállított táblázat szerint az áldozatok száma 145. Egy 1988-as kiadvány 159, Beke György 157, Barabás Béla 40 áldozatot említ.
Az ellentmondó adatok ellenére állítható, hogy az atrocitások kiváltó oka a vasgárdista elemek provokációja. Egyértelmű, hogy az Ippen történteket nem szabad teljes egészében a magyar katonákra hárítani. Még akkor sem, ha az eseményeket a korábbi román és magyar szakirodalom jó része így állítja be. Az eseményeket szélesebb összefüggésben kell vizsgálni, és a történtekért a legnagyobb felelősség azokat terheli, akik fegyverrel támadnak egy teljes hadrendben vonuló hadseregre. Mindezt akkor, amikor tudják, hogy a román–magyar katonai bizottsági megállapodás és a nemzetközi megegyezések szerint is fegyveres támadás esetén a magyar csapatok élhetnek a megtorlás eszközével. Mindezek mellett felelősség terheli Szabó főhadnagyot (is), aki túlértékeli a katonaságot ért támadásokat, túlzott mértékű megtorlásra ad parancsot. A felső hadvezetés Szabót hadbíróság elé állíttatja, a büntetés alól csak úgy szabadul, hogy önként frontszolgálatra jelentkezik, ahol a saját katonái végeznek vele. A katonák a szabályzat alapján kötelesek engedelmeskedni a tiszti parancsnak, ezért a felelősségük kisebb. Az előzmények és a kialakult helyzet ismeretében azt látjuk, hogy a honvédek ingerültek és dühösek voltak az orvtámadások és a bajtársaik oktalan halála miatt. A megtorlásra Ippen kerül sor, mert a honvédség bevonulása előtti napokban az ott élő románok egy csoportja magyarokat gyilkol. Egy Urpea nevű görögkeleti pópa a magyarok ellen uszít, és ennek hatására agyonverik Kisfalussy Józsefet, és agyonlövik Máté Imrénét. A megalázott, a kiszolgáltatott magyarok természetes reakciója, hogy a történteket jelentik a bevonuló magyar karhatalmi alakulatnak.
Az ördögkúti orvtámadás és megtorlás
A korabeli haditudósítások arról számolnak be, hogy a Zilahról kiinduló magyar katonai egységekre több alkalommal tüzelnek. Dezséri János vezérkari százados szerint, miután 1940. szeptember 9-én a honvédek megszállják Bánffyhunyadot és környékét, a Zilahról előnyomuló magyar katonai egységeket rajtaütésszerűen támadják, a Meszes-hegységben rejtőzködő román szabad csapatok puskatüzet zúdítanak rájuk. A magyar alakulat előőrse aknára bukkan. A fegyveres támadás után a magyar csapat harci alakzatban, tűzharcban szétszórja a merénylőket.
Amikor a 22. határvadász-zászlóalj Ördögkút községbe ér, a falu görögkeleti templomának tornyából géppuskatüzet kap. A váratlan támadásnak több súlyos sebesültje lesz. De nemcsak a toronyból, a falu szélső házaiból is lőnek. Dezséri erről így ír: „az ottani lakosság újból merényletet követett el csapataink ellen, és azokat mindenünnen puska- és géppuskatűzzel fogadta. A további előnyomulást itt is tűzharc árán kellett kikényszeríteni, melynek során a felbőszült csapatok a merényletet megtorolták”. A 4/III. zászlóalj őrvezetője, Polgár János visszaemlékezésben leírja, hogy a menetoszlop biztonságáért felderítő előőrsöt szerveznek, melyet megerősítenek egy géppuskás rajjal. A hegyi úton haladnak, amikor rájuk lőnek. „Géppuskát lóról! – hangzott a parancs azonnal, és kijelölték a tüzelőállást, cél a templom tornya, annak ablaka. Elkezdtem lőni, és a gyalogosok pedig mentek le egyenesen a templom irányába, mert onnan jöttek a lövések.”
Vértes Béla főhadnagy a 11/1. puskásszázad parancsnoka is hallja a lövéseket, de ekkorra az általa vezényelt alakulat már áthaladt a falun. Vértes a 22. határvadász-zászlóalj kerékpáros századának parancsnokától, Lakatos Géza főhadnagytól megdöbbenve tudja meg, hogy a „négy zászlóaljból álló menetoszlop utolsó zászlóalját a templomtoronyból meglövöldözték”. A hirtelen kialakult helyzetben a katonai alakulat ellentámadásba lendül. A zászlóalj parancsnoka, Ákosy Károly alezredes rohamot vezényel a támadás irányába. Sajnos, a honvédek a kitört hisztéria és pánik közepette a házak közt tartózkodókra is tüzelnek, így a lövöldözésnek több civil áldozata is lesz. 1946 márciusában a kolozsvári Népbíróság Ákosy alezredest 76 ördögkúti román lemészárlására kiadott parancs címen helyezi vád alá. Aurică Simion a Dictatul de la Viena című könyvében a halottak számát 80 főre teszi, míg a felgyújtott házakét 72-re. Van olyan adat is, amely szerint, amikor a honvédek elfogják a templom tornyából lövöldöző orvtámadókat, azok elmondták: azért lőttek a magyar katonai alakulatra, mert a faluból kivonuló román csapatok tisztjei erre biztatták őket. A történet hitelesnek tűnik, mert géppuska véletlenül nem kerül civil kézbe.
A legnagyobb román ellenállásra Ippen és környékén kerül sor, melynek 24 magyar katona áldozata is van. Róluk a legtöbb kiadvány elfeledkezik. A román orvtámadások során 4 utászt és 2 tüzért is meggyilkolnak, ezért feltételezhető, hogy a román szabadcsapatok nem szemből, hanem oldalról, illetve hátból támadnak.
A megtorlásról több, egymástól eltérő leírás és adat áll rendelkezésünkre. Van olyan kiadvány, amely szándékosan csúsztat, így a propaganda és uszító céllal kiadott Teroarea horthysto-fascistă în nord-vestul României című kiadvány, amely nyilvánvaló túlzással 263 halottat és sérültet emleget. A román tisztek szeptember 11-i jelentése szerint Ördögkúton a helyi lakosság szeptember 9-én géppuskatüzet nyitott a honvédekre, a templom tornyából gránátot dobtak rájuk, az orvtámadásokban tíz magyar katona vesztette életét. A megtorlás során a magyar katonák felgyújtották a fél falut, és húsz embert kivégeztek. A román tisztek adatai távol állnak az említett kiadványétól. Mivel a beszámolót közvetlenül az események után, a magyarbarátsággal egyáltalán nem gyanúsítható román katonák állítják össze, az adatok közelebb állnak a valósághoz.
Kiömlött a csordultig telt keserű pohár
Észak-Erdély birtokbavétele többnyire nyugodt körülmények közt zajlott, ez még akkor is állítható, ha a magyar békés bevonulást orvtámadások, kisebb incidensek zavarták. Ha a vasgárdista rémhírterjesztésre és partizán orvtámadásra nem kerül sor, akkor megvalósul Észak-Erdély békés átvétele. A két túlméretezetté vált megtorlást és néhány kisebb katonai incidenst leszámítva, a honvédség fegyelmezetten éri el a régi magyar határt. Az igazsághoz tartozik az is, hogy a vegyes lakosságú települések egy részén sor kerül a helyi magyarok bizonyos csoportjainak bosszúállására.
A magyarság többsége az önbíráskodást nem helyesli, de 22 évi megaláztatás, kiszolgáltatottság miatt, ahogy Nagybaczoni Nagy Vilmos, az 1. magyar hadsereg vezénylő tábornoka írja, a csordultig telt keserű pohár 1940. szeptember elején kiömlött. A magyargyűlölő román nacionalista uralom végrehajtóinak – a gyűlölt román jegyzőknek, tanítóknak, csendőröknek, bíróknak – több településen beverik az ablakait. Az incidensekre a hatalomátadás és -átvétel idején kerül sor, amikor már nem működik a román közigazgatás, de a magyar még nem rendezkedett be. Ahol lehetőség adódik, ott a honvédség megakadályozza a korábbi sérelmek megtorlását. Így például a háromszéki Bölönbe bevonuló honvéd csapattest parancsnoka szeptember 13-án este kijelenti, hogy a katonai igazgatás beindítása pillanatától – szeptember 14-én reggel 8 órától –, ha a faluban bármilyen törvénytelenség történik, azt nemzetiségre való különbség nélkül ki fogja nyomoztatni. Az önbíráskodás Bölönben kisebb bosszúval zárul, az éjszaka folyamán megpofoznak néhány magyargyűlölő elöljárót, és a faluháza pincéjébe zárják őket. Egy másik településen, a Szilágycseh melletti Oláhhorváton, amikor a felhergelt magyarok a korábban őket sanyargató szélsőséges románok meglincselésére készülnek, érkezik a 33. határvadász-zászlóalj. Ennek parancsnoka, Éltető Gábor főhadnagy határozott, józanságra utaló szavakkal győzi meg őket az önbíráskodás helytelenségéről. A második bécsi döntéssel egy magyar többségű és történelmileg (is) magyar terület kerül vissza Magyarországhoz. A 22 éves román uralom után természetes a felszabadulás érzése. Természetes, hogy az erdélyi magyarok nemzetiszín zászlókkal, diadalkapukkal, virágesővel fogadják a honvédeket, és bennük felszabadítókat látnak. Természetes az is, hogy amit a magyarság örömként él meg, azt a románság hazája elvesztéseként érzékeli.
Nem tagadható, hogy az orvlövészek provokációi miatt több magyar honvéd áldozza életét Észak-Erdély felszabadításáért, de az sem, hogy a felelősségre vonások alkalmával több ártatlan civil román is életét veszti. Ezen már változtatni nem lehet, de tanulságot le lehet vonni. Ez nem jelenti, hogy a román, illetve a magyar nép bűnös lenne. A felelősség a mindenkori elkövetőket terheli. Sajnos, az ippi és az ördögkúti katonai megtorlások később hivatkozási alapként szolgálnak a háború végi – Erdély-szerte dühöngő – magyarellenes atrocitásokra. Ennek áldozatai lesznek azok az ippi magyar emberek is, akik a magyar hadsereg bevonulása idején falujukban – a közrend fenntartására, fegyvertelenül – őrséget teljesítenek. A 12 ippi elítélt olyan súlyos büntetést kap, hogy azt csak ketten élik túl.
(folyatjuk)
Kádár Gyula
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

2017. november 17.

Emléktáblát avatnak Lakatos Géza tiszteletére Csíkszentsimonban
Vitéz csíkszentsimoni Lakatos Géza egykori magyar miniszterelnök tiszteletére emléktáblát avatnak Csíkszentsimonban a hétvégén. A vasárnapi ünnepség 11 órakor ünnepi szentmisével kezdődik a helyi plébániatemplomban, azt követően leleplezik a Szent László Ház falára elhelyezett emléktáblát. Az eseményre minden érdeklődőt szeretettel várnak.
A Magyar Életrajzi Lexikon vonatkozó cikkelye szerint Lakatos Géza (Budapest, 1890. április 30. – Adélaide, Ausztrália, 1967. május 24.) tanulmányait Budapesten végezte a Ludovika Akadémián. Az első világháborúban hadnagyi rangban csapattiszt, később vezérkari tiszt és a katonai akadémia tanára. A prágai magyar követségen katonai attasé, utána hadtestvezérkari főnök és dandárparancsnok Budapesten. A 2. hadsereg vezérkari főnöke volt két évig, 1941-ben a kassai hadtest, 1943-ban a keleti fronton működő megszálló csapatok parancsnoka. 1944. március és május között az 1. hadsereget vezette. 1944. augusztus 29-étől október 16-áig miniszterelnök.
Horthy politikájának megfelelően igyekezett lazítani a németekkel való kapcsolatokon, de a Szovjetunió ellen folytatta a harcot. Később a nyugati hatalmak elutasítása után a Szovjetunióhoz fordult; erőtlen és bizonytalan politikája azonban elősegítette, hogy a németek és nyilasok elbuktatták az október 15-ei, előkészítetlen kísérletet a németekkel való szakításra. 1944 decemberében a nyilasok Sopronban házi őrizetbe vették. Lakatos Géza Budapesten született, régi székely, csíkszentsimoni család utódja volt. Kömény Kamilla / Székelyhon.ro

2017. november 23.

Emléktábla Lakatos Géza vezérezredes-miniszterelnök tiszteletére
November 19-én, Szent Erzsébet napján Csíkszentsimonban a Történelmi Vitézi Rend székelyföldi törzsszéke domborműves emléktáblát avatott vitéz lófő csíkszentsimoni Lakatos Géza (1890-1967) vezérezredes-miniszterelnök tiszteletére halálának 50. évfordulóján. Habár Lakatos Géza Budapesten született, régi székely, csíkszentsimoni család leszármazottja volt.
A Szent László Ház homlokzatán elhelyezett bronz dombormű tervezője Máthé Lóránt székelyudvarhelyi művésztanár, kivitelezője pedig a szintén székelyudvarhelyi Lázár Imre mérnök. Az eseményen részt vett a Történelmi Vitézi Rend székelyföldi törzsének több mint száz tagja, jelen voltak a Volt Politikai Foglyok Szövetsége, Hargita Megye Tanácsa, a Csíkszéki Székely Tanács képviselői, a Lakatos család magyarországi és helyi leszármazottjai. A vasárnapi ünnepség a Szent László-plébániatemplomban Tamás József püspök által celebrált ünnepi szentmisével kezdődött, melyen közreműködtek a községből elszármazott plébánosok, valamint Varga János helyi plébános és Darvas-Kozma József pápai káplán, csíkszeredai plébános. Tamás József püspök szentbeszédében Szent Erzsébet kapcsán a kiváló női erényeket sorolta fel, majd ehhez kapcsolva a kiemelkedő férfi személyiségek tulajdonságait hangsúlyozta, ezek között említve a nemzetszolgálotot és vitézséget, amelyek Lakatos Gézát is jellemezték. A szentmisét követő avatási ünnepségen Kozma István polgármester beszédében azt emelte ki, hogy az emléktábla segít olyan jelentős személyiségek életének és tetteinek megismerésében, akiknek tevékenységéről az iskolában nem tanítanak. Máthé Lóránt székelyföldi törzskapitány részletesen ismertette Lakatos Géza katonai pályáját, kiemelve az I. és II. világháborús frontszolgálatát, a németekkel való kapcsolat lazításának megszervezését 1944-ben, a háborúból való kiugrás előkészítését, majd ennek a meghiúsulását. A törzskapitány arra is kitért, hogy a vezérezredes-miniszterelnök méltósággal viselte üldöztetését, családjának kitelepítését az 1950-es években. „A Történelmi Vitézi Rend az emléktábla-avatással igyekszik tenni azért, hogy Lakatos Géza elfoglalhassa méltó helyét a magyar történelemben” – zárta beszédét a törzskapitány. Ambrus Ágnes, Kézdiszék kapitánya beszédében Horthy Miklós kormányzó hűséges székely tábornokai között helyezte el Lakatos Gézát. „Horthy Miklós bizalmi embere volt, egyenes gerincű, hűséges, megbízható, nyílt jellem. A kormányzó úr mindig a legnehezebb feladattal bízta meg. Személyes példaadásával lelkesíteni tudta katonáit, miniszterelnöki kinevezésekor elhangzó rádióbeszédében is azt ígérte, hogy a veszély pillanatában, szokásához híven, a legsürgősebb teendő helyszínén mindenkor maga is ott lesz, és ezt meg is tette” – hangsúlyozta. V. Lázár Elemér főkapitány-helyettes, Erdély törzskapitánya beszédében kiemelte, hogy Lakatos Gézát elsősorban mint a II. világháborúból való sikertelen kiugrási kísérlet politikusát ismerik, a vitézi rend azonban az emléktáblával elsősorban a vezérezredes közel negyvenéves kiváló katonai pályájára, vitéz tetteire kíván emlékezni és emlékeztetni. A törzskapitány beszédében megköszönte a helyi önkormányzatnak és egyháztanácsnak a jóváhagyást az emléktábla elhelyezéséhez, a Volt Politikai Foglyok Szövetségének pedig az anyagi támogatást. A domborműves emléktáblát Tamás József püspök áldotta meg. Az avatóünnepség az emléktábla megkoszorúzásával és himnuszaink eléneklésével zárult. Az ünnepi hangulatot kulturális műsor és a Csíkszentsimoni Ifjúsági Zenekar közreműködése emelte.
Vitéz csíkszentsimoni Lakatos Géza (Budapest, 1890. április 30. – Adelaide, Ausztárlia, 1967. május 21.) magyar királyi honvéd vezérezredes, 1944. augusztus 29.–október 16. között Magyarország miniszterelnöke. Lakatos Géza kormányának lehetőségei meglehetősen korlátozottak voltak, de az új kabinet a megszálló erők kiszolgálásával egy időben kísérletet tett a szélsőjobboldali politikusok és tisztek visszaszorítására, illetőleg leváltotta azokat az államtitkárokat, akik a zsidóság deportálásáért felelősek voltak. Október elején a németek közölték, hogy Hitler Szálasi Ferencet szánja Magyarország következő miniszterelnökének. Lakatos Géza is beavatott volt az 1944. október 15-i kiugrási kísérletben, amit a hadsereg egyes tisztjeinek ellenállása és a német titkosszolgálat megelőző akciói révén a nácik már csírájában elfojtottak. A sikertelen kiugrási kísérlet után Lakatos Géza is a németek fogságába esett, majd a sopronkőhidai nyilas börtönbe került, 1945. január végétől Sopronban internátusban élt. Miután a szovjet csapatok felszabadították és újra megszállták az országot, Lakatos Kiskőrösön raboskodott, ahol a keleti front egykori vezetőjeként számos kihallgatásnak vetették alá. Végül a népbírósági perek során tanúként hallgatták ki, később azonban Horthy tisztjeként és bizalmasaként nem sok jóra számíthatott a kommunista uralom alatt. 1949-ben az új rendszer megvonta a nyugdíját, a földreform során elvették birtokait, így Lakatos Budapesten illusztrátorként és kelmefestőként tartotta el családját. Az idős katona 1965-ben engedélyt kapott arra, hogy az ’56-os forradalom után Ausztráliába emigráló rokonaihoz távozhasson, így Adelaide városában érte a halál 77 esztendősen. Édesapja ősei Csíkszentsimonból származnak, ő maga is büszke volt székely gyökereire, ősei lófő voltára, a csíkszentsimoni előnevet élete során végig használta. Iochom István / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)



lapozás: 1-7




(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2020
Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék