udvardy frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1990-2006
 

találatszám: 2 találat lapozás: 1-2

Névmutató: Ligeti Lajos

2006. április 4.

Magyarországon először jelent meg a Szentkatolnai Bálint Gábor munkásságát bemutató könyv /Szentkatolnai Bálint Gábor: Válogatott írások. Szerkesztő és kiadó: Zágoni Jenő, 2005 Budapest/. A szerző és szerkesztő a Háromszékről származó Zágoni Jenő. Zágoni hűen mutatja be a magyar tudós munkásságát: alaposan tanulmányozta a kiváló nyelvész életútját, és a könyv bevezetőjében összegezte a legfontosabb életrajzi, valamint tudománytörténeti adatait. Bálint Gábor teológus-jogász végzettségű nyelvzseni volt, aki közel harminc nyelvet beszélt tökéletesen, köztük ismerte az összes altaji nyelvet és nyelvjárást, de tudott oroszul, finnül, járatos volt az antik nyelvekben. Ő volt az első európai mongolista, aki a legkülönlegesebb nyelveket tanította akkoriban először Budapesten, majd Kolozsvárott. A mongol és török nyelvek, de a japán akkoriban még jórészt ismeretlen volt a világhírűnek mondott európai egyetemeken. Zágoni a levelektől kezdve az akadémiai felolvasó ülés jegyzőkönyvén keresztül minden elérhető dokumentumot beleszerkesztett a könyvbe. A szerző célja nem Bálint Gábor életművének tudományos elemzése volt, hanem a róla szóló adatok kiadása, hogy végre a magyarországi közönség értesüljön a nagy Kelet-kutató életművéről. A magyarországi tudományos közéletben még mindig kering az a rosszindulatú pletyka, miszerint Bálint Gábor nem volt komoly tudós. A közreadott művek ezt alaposan megcáfolják, sőt, inkább azt mutatják, hogy Bálint Gábor tanulmányútjain nagyon rendszerezett kutatómunkát végzett: külföldön a nyelvtanuláson kívül felfigyelt az adott nép szokásaira, és azokat részleteiben feljegyezte. Zágoni az életrajzi adatok felsorolásán kívül elemzést ad a korabeli magyar tudományos közéletről, ebbe helyezi bele Bálint munkásságát. Elemzéséből megtudhatjuk, hogy a tudós körök miért nem segítették hozzá kutatási lehetőséghez és szakmájának megfelelő álláshoz. Zágoni arra a következtetésre jutott, hogy személyes konfliktusok miatt történt mindez. Egyrészt a magyar szabadságharc eszméin nevelkedő Bálint ellenezte azt, hogy a Magyar Akadémiát német tudósok irányítsák, akik még magyarul sem tanultak meg jól. Másrészt Bálint Gábor jogos kritikával illette Budenz József cseremiszgyűjtését, aki azt személyes sértésnek vette, és mindent megtett, hogy meggátolja Bálint munkásságát. Ráadásul Budenz is azokkal a nyelvekkel foglalkozott, mint az erdélyi tudós, csak ő nem végzett olyan alapos és több évig tartó terepmunkát. Akkoriban, ahogyan a mai magyar tudományban, nem volt demokrácia: csak egyetlen tudományos nézetet engedtek meg, aki pedig ellene szegült, nem engedték tovább kutatni és publikálni. Bálint Gábor is így járt, ugyanis helytelenítette mind a két módszert: vagyis a magyar nyelv besorolását az ugor vagy a török nyelvek közé. Ő az 1870–1880-as években zajló, ugor–török háborúban Fo­garasi János akadémikussal együtt azon az állásponton volt, hogy a magyar önálló nyelv, amely közeli rokonságban áll a japán és a mongol nyelvvel. Bálint azt állította, hogy a két távoli nyelvvel még a nagy eurázsiai hun birodalomban érintkezhettünk. A könyv kiindulópontja lehet Bálint Gábor további munkássága feltárásának. Bálint 1200 hasonló mongol szó magyar kapcsolatát mutatta ki, melyek helyességét a későbbi magyar turkológusok és mongolisták (Németh Gyula, Ligeti Lajos, Futaky István, Kara György) saját ered­ményeik alapján megerősítették. Sőt, Bálint már olyan általános nyelvészeti megállapításokat is tett, melyekre most jön­nek rá a magyar nyelvészek. Dr. Obrusánszky Borbála történész-orientalista, a filozófia doktora (Ph. D) 1997-ben végzett az Eötvös Loránd Tudományegyetem történelem–mongol szakán, majd kétéves posztgraduális képzésen vett rész a Mongol Állami Egyetemen, ugyanakkor ösztöndíjasként több ázsiai tanulmányutat tehetett az utóbbi évtized során. Itt olvasható könyvismertetése angol nyelven készült egy amerikai folyóirat részére, a magyar változatot maga a szerző bocsátotta a lap rendelkezésére. /Obrusánszky Borbála: Szentkatolnai Bálint Gábor Budapesten. = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), 2006. április 4./

2011. január 22.

A székely társadalom
A kavarok és a székelyek
A kavar (kabar) nép nem volt egységes etnikumú, különböző csatlakozott néptöredékekből állt — horezmiek, alánok, jászok, barszilok és óbolgár székelyek stb. Kniezsa István Ligeti Lajosra hivatkozva azt állítja, hogy a kavar népnév jelentése: lázadó. László Gyula a három kavar törzsnevet a tárkánnyal, a varsánnyal és a székellyel azonosítja.
A kavarok nemzetségei (törzsei), miután sikertelen polgárháborút vívtak a kazár kagánnal, és a harcokban alulmaradtak, szövetségre léptek a magyarokkal. Bíborbanszületett Konstantin bizánci császár azt írja: ,,a polgárháborúban az uralom kerekedett fölül, és némelyeket közülük levágatott, a többi, aki elmenekült, elment, és a turkokkal együtt él". A menekülőkből, a különböző néptöredékekből a megyer törzs fejedelme önálló törzset szervezett, amely katonai szövetségi, segédnépi státust nyert. Ez nem volt szokatlan eljárás a pusztai népek körében. A tradicionális nemzetségi szervezési kereteket nem bontották meg, hanem a jobb, a szorosabb kapcsolattartás céljából a különböző segédnépek irányítását egy kézbe összpontosították. Az egyesített új törzs létszáma jelentős, mindenképp egy nagyobb magyar törzséhez hasonló lehetett. Konstantin császár 950 táján készült művében a magyar törzsszövetség nyolc törzsének felsorolását nem véletlenül kezdte velük: ,,Az első a kabaroknak a kozároktól elszakadt nemzetsége, a második a Neké, a harmadik a Megeré, a negyedik a Kurtugermat." Konstantin nem részletezi, hogy a kavarok a magyar törzsszövetséghez vagy valamelyik magyar törzshöz csatlakoztak-e, mivel az ő korában természetesnek számított, hogy a magyarok több törzsből álló törzsszövetséget alkotnak. Úgy tűnik, hogy a székely, a bolgár––hun származású eszkil mint határvédő csatlakozott népcsoport is része a kavarok több nemzetségéből létrehozott törzsének, melyben megőrizték sajátos nemzetségi szerkezetüket és bizonyos fokú különállásukat. Tény, hogy a székely, az eszkil (eszegel) még a kavarok csatlakozása előtt a megyer törzs segédnépe volt. Ibn Ruszta és Gardézi arab krónikás leírása szerint a székelyek a magyarok szomszédságában éltek, majd egy részük hozzájuk csatlakozott. Véleményem szerint egyáltalán nem lehet véletlen, hogy a magyarok hét törzsből álló szövetségében a honfoglalást megelőző évtizedekben miért épp a megyer törzs ragadta magához az egész törzsszövetség katonai irányítását. Egyértelmű, hogy a megyer törzs katonailag erősebbé vált azáltal, hogy csatlakozott hozzá a székelység jelentős katonai ereje is. Később, a kavarok csatlakozása idején az összes magyar törzzsel együttműködő néptöredéket, nemzetséget, köztük a székelyt is egy törzsbe, illetve egy vezetés alá helyezték. A magyar törzseknél ismert harmadik fejedelmi méltóság, a horka (kharkha) cím arra utal, hogy még a honfoglalás idején a csatlakozott népeknek külön, önálló vezetője volt. Ha az egyesített kavar nemzetségek lélekszámát ― óvatos becsléssel ― egy magyar törzsre taksáljuk, akkor mintegy 125 000 fős segédnéppel kell számolnunk. Elfogadva László Gyula feltételezését, amely szerint a székely a három, kavarnak mondott törzs egyike volt, akkor arányuk a kavar közösségen belül egyharmadra tehető. Rugonfalvi Kiss István a honfoglalás kori székelység létszámát százezer főre becsülte, e sorok írója ezt –– nagyon óvatosan –– 41 666 főre teszi, miközben tudja, hogy Kristó Gyula a székelyek számát mindössze 5000—10 000 főre taksálja. De Kristó nemcsak a székelyeket, de a magyarságot is oly nevetséges létszámban határozta meg, amely számomra –– a forráskritika és demográfiai elemzéseim alapján ― teljesen elfogadhatatlan. Egy 5000—10 000-es székelységet megbízni egy több száz, sőt, ezer kilométeres határszakasz őrzésével akkor, amikor egy ilyen kis közösség aktív, harcra használható férfinépessége alig egy-kétezer ember, képtelenség. Az általam számolt székely közösség már komolyabb haderőt állíthatott ki. Ha közülük csak minden ötödik székelyt tartjuk fegyverre foghatónak, akkor teljes mozgósítás esetén több mint 8333 fegyverest, lovast tudtak kiállítani. Az egész kavarság mozgósítható katonai ereje pedig elérhette a 25 000 főt, így a 10. század első felében kialakult gyepűvonalak védelmét már rájuk lehetett bízni.
(folytatjuk)
Kádár Gyula. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)



lapozás: 1-2




(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2020
Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék