udvardy frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1990-2006
 

találatszám: 4 találat lapozás: 1-4

Névmutató: Lyka Károly

1999. július 28.

Júl. 26-án életének 91. évében elhunyt Kolozsváron Ferenczy Júlia (1909-1999). Ahhoz a művészcsoporthoz tartozott, amelynek az 1939. decemberi jelentkezése mérföldkőnek számított. Õk voltak az 1929-ben Marosvécsen életre keltett Barabás Miklós Céh fiataljai, csoportjuk a Tizenötök név alatt maradt meg az erdélyi művészeti köztudatban. Ferenczy Júlia Farkas utcai lakását, ahol a pályakezdő csoport tagjai sűrűn megfordultak, Kis-Helikonnak nevezték. A negyvenes évek sikerei után sötét évek jöttek azok számára, akik nem hódoltak be feltétel nélkül a szocialista realizmusnak. Ferenczy Júliát 1958-ban kizárták a Képzőművészek Országos Szövetségéből, s attól fogva munkái csak a legritkábban jutottak be a hivatalos kiállításokra. Művészi teljesítménye számottevő. Munkái hazai és külföldi magánlakások és gyűjtemények díszeivé váltak. Még 1990 után sem vették vissza a romániai szakszövetség tagjai közé, s a kolozsvári múzeumban mind a mai napig egyetlen képe sincs. Az 1990 után újjáalakult Barabás Miklós Céh sem ajánlott fel neki legalább egy tiszteletbeli tagságot. Viszont művészi munkásságáért 1996-ban a Magyar Köztársasági Érdemrend Tisztikeresztjével tüntették ki. Valamennyi méltatója kiemelte Ferenczy Júlia kiváló forma- és színérzékét. Műtermében gyakori vendég volt Kelemen Lajos, Erdély tudós történésze, Szabó T. Attila, a nagy hírű nyelvészprofesszor, de megfordultak ott Entz Géza, Felvinczi Takács Zoltán, Lyka Károly, Bíró Béla, Maksay Albert és László Gyula művészettörténész, Kós Károly, az erdélyi kultúra "nagy öregje", Keöpeczi Sebestyén József, a heraldikus, Nagy Imre, Nagy Albert és Fülöp Antal Andor festőművészek, Szervátiusz Jenő, Balaskó Nándor és Kósa-Huba Ferenc szobrászok, illetve neves irodalmárok Kiss Jenőtől Szabó Gyuláig, és Szabédi Lászlótól Pomogáts Béláig. Az erdélyi művészet egyik legegyénibb alkotóját veszítette el. /Ferenczy Júlia (1909?1999) = Szabadság (Kolozsvár), júl. 28./ Ferenczy Júlia /Nyárádszentbenedek, 1909. ápr. 3. - Kolozsvár, 1999. júl. 26./

2007. szeptember 15.

A neves budapesti kutató, Sümegi György újabb monográfiával egészítette ki a festő Nagy Istvánról szóló irodalmat. Az 1873-ban, Csíkmindszenten született és 1937-ben Baján elhunyt „nagy magányos, stílusirányzatokba nehezen sorolható” festő különleges egyénisége, sajátos életútja, művészete a művészettörténeti érdeklődés homlokterébe került, így született róla az idők folyamán több könyv, Surányi Miklós, Lyka Károly, Pap Gábor, Solymár István és Murádin Jenő monográfiái. A három országban, Romániában, Magyarországon és Jugoszláviában élt és alkotott festőről megszületett a hatodik monográfia. Sümegi György felkutatta és közzétette a bajai író, újságíró Lóránth László kutatásainak eredményeit, amelyek egy 1950-ben készülő monográfia részeként fontos adatokkal gazdagították a Nagy Istvánról szóló irodalmat. A kötet második felében Sümegi azokat a dokumentumokat adja közre, amelyeket kutatómunkája során fedezett fel. /Lóránth László – Sümegi György: Nagy István, Pallas-Akadémia Könyvkiadó, Csíkszereda, 2007./ A monográfiát Nagy István pasztelljeiről, szénrajzairól készített színes és fekete-fehér fotók egészítik ki. /Németh Júlia: Küzdelmes menetelés határokon innen és túl. = Szabadság (Kolozsvár), szept. 15./

2011. november 19.

A lámpás-ember (Csutak Vilmos-évforduló)
Készül a szobor Petrovits István műtermében. Középen a háttérben Bocskay Vince szobrász, a zsűriző bizottság elnöke
Csutak Vilmos alakja kiesett közösségünk, Sepsiszentgyörgy történelmi tudatából. A nagy többség – talán a Mikó Kollégiumban végzetteken kívül – vagy semmit nem tud róla, vagy csak hallotta a nevét.
Ez a felismerés késztette Keresztes Lászlót, a Mikó Kollégium nyugalmazott aligazgatóját, a Székely Mikó Kollégium Alapítvány kuratóriumának titkárát és Incze Sándor nyugalmazott esperest, az alapítvány elnökét, hogy a Székely Nemzeti Múzeum Alapítványával közösen kezdeményezze Csutak Vilmos egész alakos szobrának felállítását az egyre szépülő városközpontban, az iskola épületének közelében. Az alapítvány ebbéli szándéka szerencsésen illeszkedik a polgármesteri hivatal minden fontosabb magyar kulturális intézmény elé tervezett szoborállítási programjába, ugyanis Antal Árpád András polgármester elképzelése az, hogy a szobrokat a kapcsolódó intézmény közelébe állítanák, s ezek mintegy őrködnének ezen intézmények szellemisége, szellemi öröksége fölött. (A képtár bejáratához állított Gyárfás Jenő már példázza a fenti elképzelést.)
Pedig "Csutak Vilmos nagy fejezetet írt... a Székely Mikó Kollégium és a Székely Nemzeti Múzeum történetébe. Bár mindkét intézményt elődeitől örökölte, azokat megtartva, továbbfejlesztve hagyományozta az utána következő nemzedékekre. Mindkét intézmény magán viseli... egykori nagy hírű rektor-igazgatójának, illetve igazgató-őrének markáns kézjegyét. S bár ideje nagy részét a nevelői és igazgatói teendők vették igénybe, a történetírásban is maradandót alkotott" – olvashatjuk a Kriterion Kiadó 1993-ban megjelentetett, Csutak Vilmosnak emléket állító Közösség és művelődés című kötetének Egyed Ákos akadémikus által írt előszavában. Az egyre apadó emlékezet frissítésére elevenítsük fel Csutak Vilmos alakját, életpályáját, szerteágazó tevékenységét.
Zágon szülöttjét tanítójának biztatására az elemi osztályok elvégzése után a Székely Mikó Kollégiumba íratják. Az érettségin történelemből és latinból adott kitűnő feleletei arra késztetik az elnöklő Szádeczky Kardoss Lajost, a kolozsvári Ferenc József Tudományegyetem tanárát, hogy rábeszélje a jogásznak készülő diákot elképzeléseinek megváltoztatására. Így történt, hogy 1898 őszén már a kolozsvári egyetem bölcsészkarán találjuk. Történelem-latin szakos oklevéllel a kezében 1903-tól alma materében vállal tanári állást. 1916-ban kinevezik az intézmény igazgatójává, melyet húsz éven át, 1936-ban bekövetkezett haláláig odaadással, szakértelemmel és bölcsességgel irányít. Ez az időszak egybeesett az első világháború román betörést hozó heteivel, nélkülözésekben és kilátástalanságban őrlődő utolsó hónapjaival, az 1918-as impériumváltozás elkeseredettségével, a kisebbségi oktatásra ránehezedő Anghelescu-féle oktatási törvény nemzetiségpusztító paragrafusainak alkalmazásával. Ilyen körülmények között Csutak Vilmosra hárult, hogy a hajlék nélkül maradt elemi, valamint polgári fiú- és leányiskolák tanulói előtt megnyissa a Mikó Kollégium kapuját, vállalva a túlzsúfoltság okozta nehézségeket és a felekezeti alapon való újjászervezés kivitelezését. Kezdeményezésére 1926–27-ben Kós Károly tervei alapján közadakozásból felépítették a Székely Mikó Leánygimnáziumot (ma Kós Károly Iskolaközpont), majd 1935-ben az internátust. Kós Károly az építkezésről értekezve arra a kérdésre, hogy Csutak honnan vette a szükséges pénzt, így válaszolt: "Előteremtette. A semmiből. A háromszéki székelyektől szedte össze krajcáronként. Három és fél milliót." Csutak Vilmos pedagógusi munkássága mellett a helytörténeti értékek kutatójaként vált ismertté. Kedvelt kutatási területe a kuruc kor helyi vonatkozásainak feltárása, amelyek a Háromszék felkelése a Rákóczi-szabadságharc idején, Az utolsó gyulafehérvári országgyűlés, Bujdosó kurucok Moldovában és Havasalföldön 1707–1711-ben című tanulmányok megírásához vezettek. Élete harminc éven át egybefonódik a Székely Nemzeti Múzeuméval, melynek őrévé 1908-ban nevezik ki. 1911–12-ben jelen van a múzeum új hajlékának építésénél, s berendezését tudós kollégájával, dr. László Ferenccel kezdi meg. A világháború alatt az épületet katonai kórháznak foglalták le. Az 1916. évi román betörés nem okozott kárt a gyűjteményben, hála Csutak kitűnő diplomáciai érzékének és Alexandru Tzigara Samurcaş európai gondolkodású tudós közbelépésének (a háború és a politikai változások miatt a teljes bebútorozásra csak az 1921–22. évi gyűjtés után kerülhetett sor). László 1925-ben bekövetkezett halála után az intézmény minden gondja-baja az ő vállára nehezedett. Csutaknak köszönhetően maradt az intézmény "az erdélyi magyarság egyetlen igazán élő, sőt, határozottan fejlődő kulturális intézménye... egyetlen realitása nemcsak a székely, de az egész romániai magyar kultúrának." (Sas Péter) A pénzhiány mérséklésére tett intézkedéseiről Kós Károly említett írásából idézünk ismét: "a két múzeumőri lakásba két kollégiumi tanárt költöztetett (egyik ő maga); a tanári lakbért a múzeum kapja, a múzeumkertben teniszpályát építtetett, és azt bérbe adta, a múzeumőri fizetést megtakarítja: nem ád fizetést saját magának, a múzeum szolgáját, illetve kapusát nem pénzzel fizeti, de a szuterénban lakást és műhelyt ad neki, megengedi, hogy önkéntes adományokat adjon bárki a múzeum számára." Múzeumi és tudományos munkásságának fő műve s egyben betetőzője az általa szerkesztett és 1929-ben megjelent Emlékkönyv a Székely Nemzeti Múzeum ötvenéves jubileumára, melyben olyan ismert kutatók, a művelődés jelentős személyiségei közöltek írásokat, tanulmányokat, mint Kodály Zoltán, dr. Roska Márton, Keöpeczi Sebestyén József, Huszka József, Lyka Károly, dr. Szádetzky Kardoss Lajos, Al. Tzigara Samurcaş vagy Childe V. Gordon, akik abban az időben valamilyen vonatkozásban a Székelyfölddel és annak népeivel foglalkoztak. A múzeum építési munkálatainak történetét 1933-ban Kós Károly és a Székely Nemzeti Múzeum címmel megjelent tanulmányában tette közzé. Sokirányú munkálkodása közepette sem feledkezett meg egyházáról. Mint az Erdélyi Református Egyházkerület Igazgatótanácsának tagja hosszú éveken át eredményes egyházépítő tevékenységet fejtett ki. Az erőltetett munkaütem, az állandó feszültségben élés azonban végül is felőrölte szervezetét, és 1936. május 14-én agyvérzés következtében váratlanul elhunyt. Sepsiszentgyörgy városa sem azelőtt, sem azután nem látott akkora, végtisztességre összegyűlt tömeget, mint 1936. május 16-i búcsúztatásán. A szemerjai református temetőben alussza örök álmát. A legtöbb erdélyi folyóirat és újság megemlékezett a szomorú eseményről. Már 1936 májusában Csutak Vilmos Emlékbizottság alakult öröksége ápolására. "Csutak Vilmos lámpás-ember volt, aki akkor vállalta a Székely Nemzeti Múzeum vezetését, amikor a legnehezebb volt. Amikor mások kitelepültek Erdélyből, ő itthon maradt, azokkal együtt, akik éppen hazatértek, akár Benedek Elek, vagy Kós Károly. Nemcsak Csutak Vilmos, hanem szülőfaluja, Zágon is példája annak, hogy következetességgel és kitartó munkával jelentős eredményeket lehet felmutatni" – jellemezte Tamás Sándor, Kovászna Megye Tanácsának elnöke szülőfalujában 2010-ben leleplezett mellszobrának avatóünnepségén. A Mikó Kollégium déli szárnya mellett felállítandó egész alakos szobra Petrovits István munkája.
A szobor avatása november 19-én lesz.
József Álmos
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

2015. június 30.

A Barabás Miklós Céh fiataljai a Műcsarnokban
Metamorphosis Transylvaniae címmel nyílt meg 2015. június 16-án Budapesten a Műcsarnokban (Mélycsarnok) a Barabás Miklós Céh fiataljainak bemutatkozó kiállítása. A Kolozsvár 2015 Európai Ifjúsági Főváros ifjúsági nagykövetének, Szöllősi Tamásnak a kezdeményezésére Bán András művészettörténész, kurátor irányításával létrejött tárlaton Baász Orsolya, Berze Imre, Éltes Barna, Lini Enikő, Marincas Mira és Máthé László mutatja be festményeit, szobrait, grafikáit és fotóit. A kiállítást Szepes Hédi művészettörténész nyitotta meg. A fiatal erdélyi művészek tárlata szeptember 13-ig tekinthető meg.
A hazai képzőművészeti élet utolsó századának történetét át- meg átszövi a különböző csoportosulások, egyesülések, társaságok históriája. A magyar művészeti közéletben a hajdani festőcéhek kései utódai különösen a Trianon utáni esztendőkben sokasodtak meg – Lyka Károly szavaival „derűre-borúra”. A célok sokfélesége jutott kifejezésre a társulási szándékban. Egyesületekbe, társaságokba léptek műfaji alapon az arcképfestők, tájképfestők, rézkarcolók, újságrajzolók. Voltak, akik „nemi” alapon tömörültek csoportba, mások példaképeik neve alatt, zászlajukra tűzve Benczúr Gyula, Munkácsy Mihály vagy Szinyei Merse Pál nevét. A művészeti társaságok, egyesületek gyengébbjeit az idő zilálta szét, mások a második világégés forgatagában vagy pár évvel később, a könyörtelenül végrehajtott feloszlató rendeletek nyomán szűntek meg. A rendszerváltás után itthon sorra alakultak meg a művészeti társaságok, egyesületek.
A Barabás Miklós Céh 1929-ben alakult – Kós Károly és Szolnay Sándor vezetésével s Bánffy Miklós támogatásával –, az erdélyi magyar képzőművészek érdekvédelmi szervezeteként.
1994 januárjában 47 művész és elméleti szakember részvételével alakult újjá.
Az erdélyi képzőművészek jelentős hányada magyar identitásának megtartását tartja fontosnak művészetében, s ezért egy sajátos képzőművészetet teremtett, vagy őrzött meg. Ebből azután utak nyíltak az autonóm képi struktúrák kialakítása felé, melyeknél a képalkotás által teremtett világ adja a képet – s a kép önmagával azonos. Így válik a képiség kérdése hasonlóvá a társadalmi identitás kérdéséhez.
A Barabás Miklós Céh művésztagjait nem a közös szemlélet, művészi program, esztétikai elgondolás, mozgalom fűzi egybe. Életre hívtak egy közösséget, ahol festők, grafikusok, szobrászok, iparművészek, fotográfusok találják meg helyüket. Úgy gondolom, meggyőződésük az, hogy a mai összekuszálódott térben és időben, az intrikák szorításában, a pusztuló szellemi és metafizikai értékek kiüresedésében fel lehet mutatni egy tenyérnyi színes világot, önmaguk képbe, betűbe, anyagba oltott néma üzenetét.
A Céh fiatal alkotói újszerű módon jelenítik meg a világ dolgait, és egyben rá is kérdeznek. A „helyi” – erdélyi ízek nem valamely ideológia mentén, hanem spontánul, szinte észrevétlenül kerülnek a színek, vonalak, formák közé.
Baász Orsolya dinamikus, erős, életteli művészetet produkál. Eddigi pályaképe azt mutatja, hogy következetesen halad újabb és újabb figyelemreméltó eredményeket, műveket felmutatva a maga alkotói világában. Képi világa erőteljesen szubjektív – az anyagokkal, technikával, hagyományokkal és újításokkal folytonos kísérletezés terepe. Rátalált egy olyan közegre, a szellemi létezés olyan erőterére, amelybe bekapcsolhatja egyéni érzékenységét, már-már médiumszerű fogékonyságát, a látvány transzcendentáló képességét. A színek tudatos redukciójával tudja figyelmünket a „cselekményre”,- szenvedélyekre, kapcsolatokra, érzelmi állapotokra irányítani. Vergődő, forrongó életérzések ezek – rajzi, formai dinamikába öltöztetve. Gyötrő lelki harcát testbeszéddel, pózokkal fejezi ki – felbontja a figurát és expresszív rajzi köntösben jeleníti meg az elevenen boncolás minden gyötrelmét.
Lini D. Enikő festményei perspektívában, szín-, forma- és gondolatvilágukban egyaránt különleges mélységeket sejtetnek. A klasszikus festészeti hagyományt műveli, de úgy, hogy a néző „megéli” a láthatóvá válás tapasztalatát. A képeknek történésük van, érzelmek és érzetek dramaturgiája vezérli e történéseket, s a mozgás érzékeltetésével egy dinamikus összhangzat keletkezik. Az alkotások egymáshoz kapcsolódva új vizuális formát nyernek. Megtalálta azt a megjelenési formát, amely az ösztönös, őszinte gesztusok és a bizonytalanul tapogatózó, de mégis határozott mozgások – a figurák közötti kapcsolatteremtés érzékeltetésére alkalmas. A néhol konkrét, néhol jelzésszerű alakok és környezetük a rendezetlen káoszt kiegyensúlyozzák. Lini D. Enikő az expresszionizmus világához nyúl. A mozgásban megragadható pillanat, a felszín mögött rejtőző lényeg megfogalmazása izgatja.
SZEPES HÉDI
Szabadság (Kolozsvár)



lapozás: 1-4




(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2020
Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék