udvardy frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1990-2006
 

találatszám: 3 találat lapozás: 1-3

Névmutató: Mózer István

1999. október 11.

Az aradi Szabadság-szobor kálváriája címmel Békéscsabán megjelent ott élő hetvenéves aradi újságíró, Mózer István könyve. /Könyvbemutató október 6- ra. = Romániai Magyar Szó (Bukarest), okt. 11./

2017. március 25.

Hatvan éve történet – Szomorú emlék (2.)
Egy iskolaigazgató halála – előzmények – következmények
Ha volt egyáltalán ennek a hányatott sorsú iskolának a XX. században „aranykora” akkor annak gyökerei a „Schön-korszakhoz” is kötődtek.
Akkor miért váltották le az 1957-es szeptemberi tanévkezdés előtt?
Hol keressük a jegyzőkönyveket? Nincsen már senki, akit szóra bírhatnánk.
Ugyanakkor megváltak a másik magyar gimnázium, a 4-es számú középiskola talpra esett fiatal igazgatójától, Schmidt Máriától is.
Mi latolgattunk, kombináltunk.
Az elbukott magyar forradalom és szabadságharc erdélyi utórezgéseivel hoztuk kapcsolatba a két magyar iskola igazgatójának a menesztését. A példastatuálás hatásos lépését láttuk a hatóságok intézkedésében. Mindezt kapcsolatba hoztuk a békéscsabai magyar gimnázium 1955. október 6-ai aradi látogatásával, amelynek fogadásában a két iskola lelkesen vett részt.
Közszájon forgott egy történet, miszerint Schőn igazgató úr (elvtárs) oda mondogatott az iskolájába látogató pártaktivistának. A vita zárásaként állítólag elhangzott a következő mondat is:
– Ha legközelebb belép az irodámba, illik levennie a sapkáját.
Kovách Géza több alkalommal is bizonygatta nekem, hogy a két igazgató együttes leváltásának prózaibb oka volt: véget akartak vetni a két magyar iskola rivalizálásának, az igazgatók közötti vitáknak.
Így volt-e vagy másként?
Bizonyos vagyok abban, hogy a súlyosan szívbeteg Schön István halálát nem a hat év igazgatói munka siettette. Kedvére való volt a vezetői munkakör, örömét lelte benne, eredményeket ért el.
Sokkal inkább a leváltásában végződő méltatlan eljárás, a tanári státuszba való visszahelyezése viselte meg.
Ebben a vonatkozásban már nem a szóbeszédre, hanem saját tapasztalataimra építve fogalmazom meg véleményemet.
Az újonnan kinevezett igazgatót, Kristóf Ilonát a 4-es középiskolából importálták a 3-ba. A tanárkodást (francia nyelv és irodalom) 1930-ban kezdte, leányiskolákban (tanítóképzőkben) működött. Felkészült, olvasott, művelt oktató volt, de már nem rendelkezett annyi rugalmassággal, hogy a meglehetősen zavaros helyzeten úrrá legyen. Az igazgatói munkát erőszakkal tukmálták rá. Nem lévén más választása, elhagyta Aradot, visszament Kolozsvárra a húgával, Sárival együtt. Az aligazgatóként mellé rendelt Mózer István elszegődött újságírónak, s csak félkatedrás tanárként maradt az iskolában.
A 4-es középiskola is új igazgatót kapott az orosz szakos, holokauszt túlélő, Berger Margit személyében, akit elsősorban kedvessége miatt hamar elfogadtunk. Ezt elősegítette a leváltott igazgatónk, Schmidt Mária nagyvonalú, sérelmektől mentes viselkedése is.
Azokban a napokban, amikor Kristóf Ilus menekülésszerű távozása miatt a 3-as középiskola ismét igazgató nélkül maradt, Berger Margit a következő kérdést tette fel nekem:
– Nem gondoltál még arra, hogy kérjed felvételedet a pártba?
Gyorsan és meggondolatlanul válaszoltam:
– Nézd Margó, én mindennel egyetértek, csak az osztályharc túlkapásait nem fogadom el. Én maradnék egyelőre csak a KISZ-ben.
Akkor még nem tudtam, hogy ezt a tapogatódzó kérdést a hatóságok utasítására tette fel nekem. Abban is biztos vagyok, hogy válaszomat nem az általam megfogalmazott formában továbbította, mert néhány nap múlva kézhez kaptam írásos igazgatói kinevezésemet a 3-as iskolába. Csak évek múlva tudtam meg, kiknek „köszönhettem”, hogy rám, a más városból jött, ismeretlen kezdő tanárra esett a választás. Határozott nemet mondtam, s ezért a Városi Pártbizottság propagandatitkára elé citáltak. Ő kiszámolta, hogy a négy egyetemi évem alatt összesen mennyit költött rám az állam. Figyelmeztetett, itt azt ideje, hogy törlesszek.
– Megy igazgatónak a 3-asba, vagy úgy rúgom fenéken, hogy a városból is repül.
Megijedtem! Bár sejtettem mi vár rám, mentem igazgatónak a 3-as számú középiskolába. Így pottyantam bele, akaratom ellenére, egy olyan helyzetbe, amit huszonhat évesen, tapasztalatlanul és felkészületlenül nagyon nehezen tudtam kezelni.
Jelen írásom szempontjából nincs jelentősége annak, hogy mint friss diplomás miért vállaltam vegyészi állást 1954 nyarán az aradi vagongyárban. Mindennel elégedett voltam, talán a gyár futballcsapatába is beverekedhettem volna magamat, jó volt a fizetésem, mégis szeptemberben az iskola felé vettem az irányt.
Okmányokkal felszerelve megjelentem Bognár Gergely tanfelügyelő előtt, aki egy cédulával a 3-as iskola igazgatójához, Schön Istvánhoz irányított, mint frissen kinevezett kémia–fizikatanárt.
Az igazgató úr közölte a katedrám összetételét: matematika, orosz nyelv és fizika az estiben.
A matematikára és a fizikára bólintottam, az orosz nyelv ellen tiltakoztam. Kértem néhány óra kémiát, jeleztem, hogy latinórákat is vállalok, de oroszt nem tudok tanítani.
– Én ismerem a maga feleségét, tanítottam. Maga örülhet, hogy egy ilyen nagy iskolába került. Ezek a lehetőségei.
Ez határozottan, megfellebbezhetetlenül hangzott.
Ma is sajnálom, magamtól is szégyellem azt a mondatot, amit az iskola méreteire és igazgatójának emberi nagyságára építve fogalmaztam meg.
Döntöttem: egyelőre marad a vagongyár. Elköszöntem. Illendőségből visszakerékpároztam Bognár Gergely tanfelügyelő irodájához.
Nem jutottam szóhoz, végighallgattam egy a sorsomat érintő telefonbeszélgetést s egy újabb cédulával a zsebemben a másik magyar középiskola felé karikáztam.
Akkor még nem tudtam, hogy tanári pályafutásomnak legszebb, legboldogabb három éve vette kezdetét. Olyan lehetőségek nyíltak meg előttem, hogy rövidesen akár imáimba is foglalhattam volna Schön István igazgató urat, amiért elfogadhatatlan feltételeket állított elém. Ebből az időből való két osztály, sok szép emlékem forrása, május 13-án tartja 60 éves érettségi találkozóját.
Beismerem, nincs miért szégyenkeznem miatta, szorosan felzárkóztam a Schmidt Mária-Czédly Károly igazgatói kettőshöz, s hatékony támaszuk lettem a másik magyar iskolával folytatott rivalizálásban. Annak, hogy milyen eredményeket mutattunk fel a testvériskolával folytatott „versengésben”, ma már nincs jelentősége.
A 3-asból való „kiebrudalásom” története ismert volt a magyar tanügyi berkekben, a következő beszélgetésről azonban kevesen tudtak.
Az 1954/55-ös tanévet követő nyári vakációban az iskolában dolgoztam. Az egyik teremben amfiteátrumszerű kémia–fizika előadót építettünk. Meglepetésemre az udvaron, az egyik deszkarakáson Schön igazgató urat pillantottam meg. Egyedüli tanárként voltam akkor jelen az iskolában. Odamentem, köszöntöttem. Maga mellé ültetett.
– Fiatalember! Hagyja itt a nőket! Jöjjön át hozzám!
– Igazgató úr! Ott voltam, nem kellettem.
– Rosszul informáltak.
Nem tudom, miért látogatott el a nyári vakáció közepén az ellenlábas igazgató iskolájába.
Két év múlva, 1957 novemberében, egy nyirkos őszi napon, a Kálvin utcai református templom falához támaszkodó, erős légszomjtól gyötört Schön tanár urat kísérhettem haza. Kísérhettem? Vittem, szinte a két karomban. Mentőt hívtunk. Semmi másról nem beszéltünk, csak a betegségéről.
Nem tudom, hogyan gondolt rám, csak sejtem mi volt a véleménye rólam. Egyszer nem sokkal a halála előtt, visszajutott hozzám egy megjegyzése:
– Annak a fiatalembernek legalább van modora.
Ilyen előzmények után, Fábián György és Gnandt János aligazgatóktól megtámogatva jött létre a 3-as iskola „Igazgatóság”-a. Ez az elnevezés Ficzay Dénesnek, iróniától csepegő szellemes tréfálkozásra is alkalmat adott. Három kihangsúlyozottan rendpártivezető fogott hozzá az iskola kormányzásához.
Eltekintve néhány idősebb, a katolikus gimnáziumból visszamaradt tanártól, a fiatalok, a „Schön-pártiak” meglehetősen tartózkodva fogadtak. Tartottak attól, hogy a korábban részben visszaszorított (?) „régi” tanárok törleszteni fognak a leváltott igazgatóval és híveivel szemben.
Urbán Jóska nagyváradi iskola- és kolozsvári egyetemi társam figyelmeztetett is:
–Jóskám! Csak arra vigyázz, ne te legyél az ököl, amivel mások ütnek.
Tapasztalatlanságomat, hiányosságaimat figyelembe véve is, ilyen célra engem senki sem használhatott volna fel. Azt hiszem igazgató társaimat sem vezette ilyen szándék. Az egyik tanári értekezleten, szigorúbb igazgató kollégám részéről mégis elhangzott egy megjegyzés.
– A szolgálatos tanárnak nem elég csak panyókára vetett kabáttal végigsétálni az első emeleti folyosón. Van az iskolának második emelete, földszintje, sőt udvara is.
Nyílván nem csak az erősen szívbeteg Schön tanár úrnak szólt ez a megjegyzés, de ő magára vette.
Magyarázkodásra nem kerülhetett sor, mert néhány nap múlva a leváltott igazgató egy szívrohamot követően elhunyt.
– Megöltétek az igazgatót!
Ezt Kovách Géza mondta. Nem a kocsmában, nem az utcasarkon, hanem a tanári szobában.
Innen kellett folytatnunk.
Nem lelkesedésből, inkább kényszerből, úrrá lett rajtam a bizonyítási vágy. Meg akartam felelni. Két mérce állt előttem: Schön István és két utolsó nagyváradi diákévem igazgatója, Péter Sándor.
A Csiky Gergely Főgimnázium épületének első emeleti folyosóján Schön Istvánnak emléktáblája van, néhány egykori „Schön-párti” és „ellenzéki” tanárkolléga márványlapja között.
Az 1957 decemberében történtek jelentősége 1959 szeptemberére – az iskola tagozattá minősült – szertefoszlott.
Ma, 60 év után is csak az emlékezésnek van jelentősége.
Azért is munkálkodtam ezzel az írásommal, hogy ne csak a nyolcvanasok és a hetvenesek tisztelegjenek az egykori Igazgató – Schön István – emléke előtt, tudjanak róla a fiatalabbak is.
Réhon József
Nyugati Jelen (Arad)

2017. április 22.

Beszélgetés Király András tanárral, oktatási államtitkárral
„Úgy érzem, hogy semmi sem hullott az ölembe véletlenül” (1.)
– Mikor jöttél haza?
– Tegnapelőtt, csütörtök este. Tegnap Temesváron részt vettem egy konferencián. Azt feszegették, hogyan lehetne magyar iskolába csalni a többnyelvű családok gyerekeit.
– Mi a magyarázata annak, hogy az ország sokadik kormánya megtartott téged a tanügyminisztérium kisebbségi államtitkári posztján?
– Amikor 2010-ben odakerültem, épp kormányváltás történt, de az RMDSZ-é volt ez a poszt. Előttem Béres András, Kötő József, illetve Pásztor Gabriella voltak a kisebbségi oktatásért felelős államtitkárok, tehát létezett egy folytonosság. És ebben senki nem látott semmi kivetnivalót, hisz kormányon volt az RMDSZ. Közben változott a kormánykoalíció összetétele, de megegyeztek, hogy ez a tisztség marad az RMDSZ-nél. Ezen a szinten a többségieknek benőtt a feje lágya, és belátták, hogy ezt az államtitkárságot egy kisebbséginek kell vezetnie, aki ismeri a kisebbségi oktatást, amelyben a lelket a magyar oktatás tartja… Ezenkívül nekem van még egy kompetenciám a tanügyminisztériumban: felelek a parlamenti kapcsolatokért. Képviselőként én már megismertem a parlamenti munkát… Február 10-én töltöttem ott a hetedik évemet. De most már elég volt!
– Fárasztó lehet ez a munka.
– A hét eleje macerás. Hétfőn és kedden dolgozik a parlament. Hétfő délután 4 órakor kezdődik a plénum mind a szenátusban, mind a képviselőházban. Volt olyan helyzet, hogy azonos időben kellett fenntartani vagy elutasításra javasolni egy-egy törvénytervezetet mindkét házban. A kedd bolond nap számomra, mert déli egy óráig mind a két ház plénumot tart, és ahogy végeznek, kezdődik a munka a bizottságokban. Minden bizottság ugyanabban az időben kezd, megtörténik, hogy ugyanabban az órában 4-5 helyen kell megjelennem. És egy régebbi határozat szerint csak államtitkári szinten lehet fenntartani az álláspontokat.
– Nem fáraszt túlságosan az állandó ingázás?
– Úgy megyek oda, hogy felvállaltam azt, ami evvel a tisztséggel jár. Úgy gondolom, hogy azok közé tartozom, akik teljes mértékben komolyan veszik ezt a feladatot.
– Meddig akarod még csinálni?
– Másfél évvel ezelőtt már kértem a helyettesítésemet. Mert valóban sok! 2010 és 2017 között 10 miniszterrel dolgoztam, 10 ember munkastílusát kellett megszoknom. Az első időszak jól telt, több türelmem is volt. Az utolsó 2-3 évben egészen más koncepcióban dolgozott a minisztérium, vagy inkább koncepció nélkül, ami a közoktatást illeti. Mindenesetre, addig maradok, míg nem találják meg a helyettesemet. Nem engedhetem meg magamnak, hogy jókedvemben írjak meg egy lemondást.
***
– Szeretsz repülővel utazni?
– Nagyon szeretek. Az ország majdnem minden repülőterén jártam már.
– Szereted a munkádat?
– Szeretem, attól függetlenül, hogy nem vagyunk kormányon, és nincs mögöttem az a támasz, amire szüksége van egy minisztériumban még az államtitkárnak is, hogy megvalósíthassa maradéktalanul a közösség elvárásait.
– Hogy kerültél kapcsolatba annak idején a politikával?
– ’89 decemberében nagyon örültünk, vártuk, hogy történjen valami. Úgy éreztem, hogy lehetőség van arra, hogy tegyünk valamit. Nem felejtem el azokat a napokat, amikor a Vörös Lobogó 8-as szobájában vezettük a beiratkozásokat az alakuló RMDSZ-be. Több mint hétezren jelentkeztek. Arra is emlékszem, amikor egy éjjel segélyszállítmányokat kellett kipakolnunk az állomáson egy vagonból… Lassan kerültem bele ebbe a tevékenységbe, és ott ragadtam. Azután különböző megbízatásokat kaptam: ’92-ben a Pedagógusszövetség megyei szervezete elnökének választottak. Szép tíz év volt. Azután 2001-ben, meglepetésemre, az RMDSZ megyei elnöke lettem. Tíz évig töltöttem be ezt a tisztséget. Úgy érzem, hogy semmi sem hullott az ölembe véletlenül.
– 2004 decemberében bekerültél a parlamentbe.
– Négy évig voltam képviselő. És ha nem változik meg a mandátumszerzés rendszere, akkor még két mandátumot szerezhettem volna.
– Jobb lett volna neked a képviselőség, mint az államtitkári tisztség?
– Két különböző típusú munka. Amikor parlamenti képviselő voltam, megyei elnökként is működtem. Pontosan ismertem a megyét, megyei szervezeteinket, állandó kapcsolatom volt a helyi elnökökkel, a székházban dolgozókkal, és megvallom, szerencsém is volt, mert 2004–2008 az egyik legsikeresebb parlamenti ciklusa volt a romániai magyarságnak, és egyben az Arad megyei magyarságnak is. Felfelé ívelő gazdaságban, jó parlamenti, jó kormány-, és jó helyi pozíciókkal szinte mindent meg tudtunk valósítani abból, amit kellett. Akkor még a kormány osztotta le a pénzeket különböző beruházásokra. Megkérdezték, mit szeretnék megvalósítani Arad megyében. Eszembe jutott a Nagyvarjas–Nagyiratos út leírhatatlanul rossz állapota. Azt javasoltam, hogy ez legyen az első megvalósításunk. Utána jött a többi községi út modernizálása, aszfaltozása: Nagyiratos–Kisiratos, Tornya–Kisvarjas, a szentpáli bekötőút, a bélzerindi bekötőút. Abban az időben építettük újra a megye magyar iskoláit. Külön fejezet a sportcsarnokok és tornatermek építése… Szerencse is kellett ezekhez a dolgokhoz. Amellett, hogy jól működött a szervezet, többen a szövetségünkből fontos tisztségekbe kerültek. Nagyon erős megyei struktúránk volt: megyei tanácselnök-helyettes, alprefektus, aradi alpolgármester, községi polgármesterek. Jó személyes kapcsolataink voltak az RMDSZ csúcsvezetésével, s ezen keresztül azokkal az emberekkel, akik országos tisztségekbe kerültek.
– A Csiky Gergely Főgimnázium új épülete finanszírozásának megszerzése is személyedhez kapcsolódik?
– A Csiky új épülete helyi kérdés volt. Bognár Levente alpolgármesterként „nyomta az ügyet”, Horváth Levente alprefektusként segített. Csapatmunka volt. Én csak prezentáltam a kérdéseket.
– Mit tartasz legnagyobb politikai sikerednek?
– Két dolgot szeretnék külön kiemelni. Első helyen áll a Szabadság-szobor helyreállítása, második pedig a Csiky, az önálló magyar középiskola létrehozása. Én is szereplője voltam ezeknek a sikertörténeteknek. Lenne egy harmadik is: az, hogy 2007-ben Aradra tudtam hozni az RMDSZ kongresszusát.
– Mi köt Aradhoz?
– Itt születtem. Apám 11 éves volt, amikor 1919-ben a családja Aradra költözött. Anyám családja tősgyökeres aradi. Az ő nagyapja Augsburgból jött városunkba, míg anyjának a családja aradi szerb határőr-leszármazottak. Egy bajor és egy szerb család keverékéből lett egy tökéletes magyar. Nagyanyám nem is tudott és nem is akart a magyaron kívül más nyelven beszélni.
– Egy év folyamán körülbelül mennyit töltesz itthon?
– A pihenőszabadsággal együtt több mint 150 napot vagyok távol a fővárostól. Szabadságomat igyekszem nem Aradon tölteni.
– Lokálpatrióták az aradiak?
– Egy részük. Azok, akik kötődnek a városhoz, főleg a mi generációnk. Ők emlékeznek még az aradi korzóra, a nagy UTA-meccsekre, a Csálai erdőre, meg a Hármas szigetre. Igen, mi lokálpatrióták vagyunk.
– Vannak kedves gyerekkori emlékeid az Ilona utcából?
– Az Ilona utcát le kellene védenünk márkanévnek. Többen, egykorú fiúk nagyon jó barátok voltunk: Dávidházy Imre, Matúz András, Orosz István, aki már nincs köztünk. Ha összejövünk néha, nagyon jókat tudunk beszélgetni, nosztalgiázni azokról az évekről. Együtt járkáltunk meccsekre, az erdőbe… Én a mai napig ott lakom.
***
– Beszélnél röviden tanulmányaidról?
– A Süveg téri óvodába írattak. Ott találkoztam későbbi jó barátaimmal. Azután kényszerből átírattak az OCL kereskedelmi vállalat napközijébe. Keserves volt, mert nem volt magyar csoport. A sok román gyerek között találtam ott is egy Ilona utcait, Czirmer Ferit, akivel „alcsoportot” alkotva átvészeltük az iskola előtti időszakot.
– Következett az iskola.
– Az Ilona utcában hagyomány volt, hogy mindenki a 3-as Számú Líceumba járt. Elsőtől érettségiig ott tanultam. A szülők kiharcolták, hogy az Ilona utca ne a Fürj utcai iskolához tartozzék.
– Kedvenc pedagógusaid?
– Első két évben Vajda Ilona volt a tanítónőnk. Pályakezdő. Miután felavattuk a visszaállított Szabadság-szobrot, felhívott telefonon Marosvásárhelyről. Utána felkerestem. Szép találkozó volt. Ugyanolyan búgó volt a hangja, mint annak idején. Később, a tanárok közül nem különösképpen kedveltem a reál tantárgyakat tanítókat, annak ellenére, hogy reál szakra jártam. Borzasztó sokat olvastam, és ösztönszerűen a történelem felé vonzódtam.
– Gazsi tanította?
– Kovách Géza sohasem tanított. Calvasina Károly, „Csoszi bácsi” tanította nekem a történelmet. Nagyon megfogott a stílusa. Másik érdekesség, hogy magyarra Ficzay sem tanított soha. Elkezdtem az ötödiket Sántha Alajossal, folytattam Princz Palival és befejeztem Mózer Istvánnal. Mindhárom elvégezte tisztességesen a munkáját, senki sem reklamált a szülők közül… Bennem maradt egykori diákként nagy keserűen, hogy abban az időben nem volt egyetlen lyukasóránk sem. Később került be a köztudatba ez a fogalom… Azért, ha tanáraimról beszélek, meg kell említenem, hogy később nagyon jó viszonyba kerültem Kovách Gézával, de Vadász Ernő az, aki kiemelkedik közülük, hisz ő volt első osztályfőnököm, ötödik-hatodikban. Megmaradt bennem az a komoly hozzáállása, ahogy a kisebb diákokat is kezelte. Egyébként jó volt az iskolában. Nekem nem volt vele különösebb bajom. Lehet, hogy az iskolának több baja volt velem, mint fordítva.
– Következett az egyetem.
– Egy sikertelen felvételi után Kolozsváron a Babeș–Bolyai Tudományegyetem történelem karára, egy évig futballoztam az országos bajnokságban, a Vagongyár ifjúsági csapatában. Nagyon jó évet töltöttem el. Volt munkahelyem; műszaki rajzoló voltam – papíron. S közben tanultam. Végül a 360 jelentkezőből bejutottam a 45 hely egyikére.
– Jól érezted magad Kolozsváron?
– Élveztem a város hangulatát. Másrészt, nagyon jó közegbe kerültem, és még sikerült elfognom a Bolyai nagy tanári gárdáját.
– Például?
– Bodor András – ókor, Jakó Zsigmond – középkor, Pataki József, Imreh István… Olyan asszisztenseik voltak, mint Magyari András, aki később prorektor lett.
– Mi történt veled az egyetem elvégzése után?
– Megtapasztaltam, hogy nem minden úgy történik, ahogy szeretném. Elkezdtem tanítani falun. Szapáryligeten bekerültem egy olyan falusi közösségbe, amely még megőrizte a régi zamatát. Abban a faluban magyarok, svábok és szlovákok laktak, de az utca nyelve a magyar volt. Két kilométernyire volt egy román kolónia; nem zavartuk egymást. Jól működő kollektív gazdasága volt a falunak. A fiatalokkal sportkört szerveztünk, és tornatanár kollégámmal, Varga Andrással megalapítottuk a falu futballcsapatát, beiratkoztunk a bajnokságba, én is velük fociztam, bajnokok lettünk… És ott ismerkedtem meg a feleségemmel. Tehát jó hozadéka volt ennek az egésznek… Négy év után elkerültem Nagyiratosra, egy egészen más közegbe. De nem volt rossz. Két év után átvettem ott az iskola igazgatását. Iratos mai vezetőgárdája a kezem alól került ki. Papp Attila polgármester mindig elmondja: „Igaz, hogy kaptam néhány pofont, de nem biztos, hogy eleget.”
– A falusi epizód 15 éve után kerültél a Csikybe?
– A 21-es iskolába és a gáji általánosba jutottam. Amikor újraalakult Mosóczy-telepen a magyar tagozat, felvállaltam ott is a történelem tanítását Komádi Sanyival, aki a földrajzot tanította. Óriási fájdalmamra, miután felfuttattuk, négy év után megszűnt. Akkor elvállaltam nagyon szívesen Ujj Jancsi katedrájának az óráit a Csikyben, ugyanis ő igazgató lett.
Juhász Béla / Nyugati Jelen (Arad)



lapozás: 1-3




(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2020
Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék