udvardy frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1990-2006
 

találatszám: 20 találat lapozás: 1-20

Névmutató: Mózes Huba

1991. június 7.

Újraindítják a Bolyai Szabadegyetem előadássorozatát Kolozsváron, Erdély történelme, művelődéstörténete, irodalomtörténete, néprajza, valamint egyház- és vallástörténet témakörökben. Az előadók között ismert tudósok és irodalomtörténészek vannak: Bodor András, Jakó Zsigmond, Bitay Ilona, Csucsuja István, Magyari András, Imreh István, Egyed Ákos, Csetri Elek, Kovács András, Murádin Jenő, Benkő András, Szabó György, Székely Erzsébet, Mózes Huba, Egyed Emese, Antal Árpád, Kozma Dezső, Cs. Gyimesi Éva, Kántor Lajos, Erdő János és Buzogány Dezső. /Szatmári László: Bolyai Szabadegyetem. = Szabadság (Kolozsvár), jún. 7./

1996. október 9.

Térképlapok Kolozsvár történetéből címen napvilágot az Erdélyi Szépmíves Céh (Kolozsvár) 4. füzete, Mózes Huba és Turánicz J. Lajos összeállításában. Régi térképek sorakoznak a füzetben. /Romániai Magyar Szó (Bukarest), okt. 9./

2002. november 18.

A budapesti Petőfi Irodalmi Múzeum és az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület Szatmár megyei szervezete közös szervezésében emlékeztek meg nov. 15-én, a 95 éve Szatmárnémetiben született költőről, Dsida Jenőről a Kölcsey Ferenc Főgimnáziumban /Szatmárnémeti/. Kabán Annamária és Mózes Huba debreceni irodalomtörténészek tartottak előadást Dsida Jenőről, majd Boér Ferenc színművész mutatta be a költő emlékére összeállított Mindenki szíve voltam című pódiumműsorát. /E. Gy.: Dsida Jenőre emlékeztünk. = Szatmári Friss Újság (Szatmárnémeti), nov. 18./

2004. február 14.

Dr. Lisztóczky László egri főiskolai tanár az erdélyi magyar líra egyik legjelesebb anyaországi szerelmese, Dsida Jenő életművét kutatja és népszerűsíti. A professzor kezdeményezésére Egerben megalakult a Dsida Jenő Baráti Kör, mely egy újabb kiváló munkával ajándékozta meg az olvasókat, fölsorakoztatván a Dsida-irodalom legkiválóbbjait, Láng Gusztávot, Mózes Hubát, Sas Pétert, Kaba Annamáriát, Marosi Ildikót, Cseke Pétert, Gömöri Györgyöt és Pomogáts Bélát. S természetesen a könyvet szerkesztő Lisztóczky László is szerepel e tanulmánykötetben, rádöbbentvén, hogy Dsida vallásossága egy mélyen megélt katolicizmus természetes folyománya. A könyv címe Poeta Angelicus. Írások Dsida Jenőről és költészetéről, Eger, 2003. Kiadta a Dsida Jenő Baráti Kör, szerkesztő Lisztóczky László. /Magyari Lajos: Az angyali költő. = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), febr. 14./

2006. január 7.

Több évvel a rendszerváltozás után hagyta el a sajtót egy volt középszintű pártvezető emlékidéző könyve /Tompa István, Hogyan történhetett? Dacia Könyvkiadó, Kolozsvár, 1995/, amely új megvilágításba helyezte a kolozsvári Bolyai Tudományegyetem történetének, valamint a költő és tudós Szabédi László életének utolsó éveit, hónapjait. Az egyetem felállítását a Groza-kormány előterjesztésére 1945. június 1-jei hatállyal rendelte el a román király, részint azért, hogy a Kolozsvárt 1872-ben létesített magyar egyetem működésének folytonossága megszakadjon, részint azért, hogy az új létesítmény a béketárgyalásokon az ország kisebbségpolitikájának „helyességét” bizonyítsa. Szabédi Lászlót 1947 októberében meghívták tanárnak a Bolyai Tudományegyetemre. Az intézménynek és tanárának a sorsa ekkortól kezdve, előbb a birtokon belüliség illúziójának, majd a kisemmizettség bizonyosságának a jegyében, összefonódott. A Bolyai Tudományegyetem felszámolása érdekében összehívott gyűlésekről a korabeli sajtó, például a kolozsvári Igazság adott hírt. Szabédi László az 1959. február 27-i tanári nagygyűlés szünetében, a körülötte állók egyikének kérdésére válaszolva, megfogalmazta: nincs szándékában felszólalni, mert esetleg olyasmit mondana, „ami nem lenne a felsőbbség tetszésére”. (A történések színe és visszája, Tánczos Vilmos beszélgetése dr. Antal Árpád irodalomtörténész professzorral, Székelyföld (Csíkszereda), 2003, 9. sz.) 1959. február 28-án a nagygyűlésen valaki ezt a beszélgetést nyilvánosan felidézte, ezután kellett Szabédi Lászlónak felszólalnia. Felszólalásának egyes kitételei zavarhatták a gyűlés szervezőit. Szabédi azt mondta többek között: „Némelyek azt mondják, hogy a főiskolások országos konferenciájának határozataiban lényegileg a B. egyetem megszüntetéséről, a Babes egyetembe való beolvasztásáról van szó” (Kántor Lajos: Szabédi egyeteme = Szabédi napjai, szerk. Cseke Péter, Komp-Press, Kolozsvár, 1998). A durván kioktatott Szabédi Lászlót újabb, önbírálatot megfogalmazó hozzászólásra beszélték rá. Az emlékezők egy része nem biztos abban, hogy az önbírálat 1959. március 1-jén valóban elhangzott. A második felszólalásban az első felszólalás „helytelen” megfogalmazásait kellett helyesbíteni. Tompa István emlékiratában jelezte, nem emlékszik arra, hogy „Szabédinak ez a hatalom előtt teljesen kapituláló szövege nyilvánosan elhangzott-e”. Mózes Huba idézte Szabédi felszólalását tanulmányában /Mózes Huba: A Szabédi-filológia árkusa = Szabédi napjai, szerk. Cseke Péter, Komp-Press, Kolozsvár, 1998/ Az egykori tartományi párttitkár, Tompa István másképpen idézte a felszólalást, feltehetően eredeti kézirat nyomán. Szabédi László ekkorra befejezte a magyar nyelv őstörténetéről szóló könyvét, s mert tudta, hogy ennek megjelentetésére nincs remény, a kézirat sorsát abszurd módon az elnyomó hatalom egyik vezető képviselőjének ajánlotta figyelmébe. A Szabédi-levél egyfajta végrendeletként olvasható. A levél bevezető sorai két különböző kiadványban máshogyan szerepelnek. Az első változat: „Titkár Elvtárs! Sietek, és talán nem fejezem ki magam a kellő pontossággal. Életem mélypontjára jutottam. Bármely órában letartóztathatnak. Ebben a kétségbeesett pillanatban engedje meg, hogy közöljem Önnel a következőket […]” (Kántor Lajos: Szabédi egyeteme = Szabédi napjai). A második változat: „Titkár elvtárs! Sietek, és lehet, nem fejezem ki magam a megfelelő pontossággal. Életem delére értem. Bármely órában elfoghatnak. Ebben a reménytelen pillanatban engedje meg, hogy a következőket közöljem önnel […]” (Kántor Lajos, Erdélyi sorskerék). Végül Szabédi könyvét /A magyar nyelv őstörténete/ 1974-ben adták ki. Valószínűleg azért, hogy a könyv megjelenése feledtesse: Szabédi László 1959. április 18-án öngyilkos lett. /Mózes Huba: A beváltott ígéret tragikuma. = Szabadság (Kolozsvár), jan. 7./

2006. május 15.

Május 13-án Szabédi László házsongárdi sírjának megkoszorúzásával zárult az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület, a Korunk Stúdió és a Magyar Nyelv- és Kultúra Nemzetközi Társaság – Anyanyelvi Konferencia által szervezett Szabédi-napok ünnepségsorozata. Május 12-én a Kolozsvár Társaság szervezésében a konferencián neves irodalomtörténészek előadásai hangzottak el 1956, Erdély és a magyar írók témában. A temetőben Egyed Emese egyetemi tanár beszédében Szabédi életét és munkásságát ismertetve hangsúlyozta: korai halála mérhetetlen veszteség a magyar nyelvtudomány számára, hiszen a magyar nyelv őstörténetének megírására, valamint összehasonlító szótár elkészítésére készült. Balázs Imre József elmondta: 1956 a csomópontja az 50–60-as évek zsúfolt, érdekes korszakának. Erdélyi irodalom – az olvadástól a megtorlásig címmel Dávid Gyula tartotta meg előadását, a romániai írók 56-hoz való viszonyulását vizsgálva. A megtorlás nem váratott magára: Páskándi Géza letartóztatása, az ő és Kányádi könyvének bezúzása, korábbi kiadói kezdeményezések visszavonása. Az 56 után offenzívába szorult romániai magyar értelmiség és írótársadalom helyzetét nem lehet fehéren feketén értelmezni – szögezte le az előadó. Pomogáts Béla személyes élményeivel indított: 56 őszén negyedéves bölcsészhallgatóként cikkezett, az elsők között sürgetve a magyar állam és a határon túli közösségek kapcsolatának rendezését, hat hónapos szabadságvesztéssel fizetve ezért, aminek hozadékaként több éves késéssel kezdhette meg szakmai előre menetelét választott területén. Egy mondat a zsarnokságról – több mondat a szabadságról című előadásának kiindulópontja Illyés Gyula 1950-ben született „szakralizálódott” verse volt. Antal Árpád nyugalmazott egyetemi tanár nem lehetett jelen, 1956, ahogy egy fiatal tanár megélte címet viselő visszaemlékezését felolvasták. Kántor Lajos Szabédi októberéről beszélt. Egyes kérdések még megoldásra várnak – Mózes Huba irodalomtörténész 56-ra írt irodalmi munkákra, újságcikkekre építő előadásának címe végkövetkeztetése lehet az idei Szabédi-napoknak. /F. I.: Az óvatos álmodozó – Szabédi Lászlóra emlékeztek. = Szabadság (Kolozsvár), máj. 15./

2006. augusztus 2.

A Helikon /Kolozsvár/ 14., július 25-én megjelent számában Lászlóffy Aladár köszöntötte a 70 esztendős Sigmond István írót. Orcsik Roland a vajdasági Új Symposionról írt, Mózes Huba pedig egy Dsida vers kéziratos változatáról. /Helikon / 14. = Szabadság (Kolozsvár), aug. 2./

2007. január 8.

Január 5-én Kolozsváron, az Erdélyi Múzeum-Egyesület székhelyén négy irodalom- és nyelvtudományi kötetet mutattak be maguk a szerzők, akik a kolozsvári közönség előtt régi ismerősök, innen kerültek a Miskolci Egyetemre, és munkáikban is gyakran vissza-visszatérnek a szülőföldre. Dr. Mózes Huba irodalomtörténész, docens Amit az ember álmodni tud című kötetében Karácsony Benő regényeinek magas fokú szakmaiságát, Wass Albertnek pedig az Elvásik a vörös csillag és a Tizenhárom almafa című regényeinek sajátosságait vizsgálta. A Repülőhíd a sínek felett című kötetében Mózes Huba gyermekkori kolozsvári élményeit elevenítette fel. Dr. Kabán Annamária nyelvész, docens, a Lét és nyelv című tanulmánykötetében az erdélyi magyar nyelvtudománnyal és nyelvhasználattal foglalkozott. Ötven évvel ezelőtt jelent meg a először Kolozsváron a Nyelv és Irodalomtudományi Közlemények folyóirat, hasábjain fontos nyelvjárási, módszertani, névtani, nyelvtudományi vizsgálatok, nyelvi kölcsönhatásokat kutatómunkák láttak napvilágot. A szerző külön méltatta Szabó T. Attila és Szabó Zoltán professzor szakmai pályáját, de figyelmet szentelt Méliusz Péter herbáriumtörténeti írásának is, amely 175 évvel előzte meg Linné általánosan elfogadott rendszertani munkáját. Kabán Annamária a Szabadság és a Hargita Népe kiadványait nyelvtani és hangtani vizsgálatnak vetette alá. A szerző Szövegek színváltozása című kötete főleg versek elemzését tartalmazza. /Ö. I. B.: Két szerző, négy kötet. = Szabadság (Kolozsvár), jan. 8./

2007. április 25.

Dsida Jenő költőre emlékeztek születésének századik évfordulója alkalmával a kolozsvári Szent Mihály Caritas és az Erdélyi Piarista Diákszövetség által szervezett rendezvényen, április 23-án. Dr. Mózes Huba, a Miskolci Tudományegyetem docense tartott előadást Dsida Jenőről. Ercsey-Ravasz Ferenc, a Szabadság munkatársa Hit és költészet a Halál terítéke mellett című írását felolvasták. Elhangzott egy Ercsey-Ravasz Ferenc által megzenésített Dsida-vers is. A költő életművének recepciójáról dr. Kabán Annamária, a Miskolci Tudományegyetem docense értekezett. /Nagy-Hintós Diana: Életmű a halál közelségében. = Szabadság (Kolozsvár), ápr. 25./

2008. május 21.

Május 19-én Kolozsváron két, a miskolci Bíbor Kiadónál megjelent kötetet ismertettek a szerzők és Balázs Imre József. Mózes Huba Világfigyelő tető című antológiája az Erdélyi Helikon történetét öleli fel, amely nyolcvan évvel ezelőtt indult útjára régiónk vezető irodalmi folyóirataként. 1928-ban (Kisbán) Bánffy Miklós vezetésével, pontosan meghatározott célkitűzéssel látott napvilágot, és 1944-ig olyan kiválóságok szerkesztették, mint Áprily Lajos, Kuncz Aladár, Lakatos Imre, Kovács László stb. Az Erdélyi Szépmíves Céh által támogatott folyóiratban magyarországi nagyságok is helyet kaptak. Mózes Huba és Kabán Annamária közösen írt, a hetven éve elhunyt Dsida Jenő életét és költészetét idéző, Vers és lélek című kötetet az utóbbi szerző mutatta be. /Világfigyelő, Dsidával. = Szabadság (Kolozsvár), máj. 21./

2008. május 22.

A kolozs-dobokai római katolikus főesperesi kerület, a kolozsvári Szent Mihály Caritas és a Piaristák Romániai Rendtartománya Az Isten-szeretet Dsida Jenő költészetében című rendezvényét tartotta május 19-én Kolozsváron. Kovács Sándor kanonok, főesperes-plébános elmondta: Dsida kimagasló tisztelettel viseltetett az egyház iránt. Fodor György piarista confráter örömmel számolt be arról, hogy magyarországi barátja Dsida kéziratot hozott Kolozsvárra. Kabán Annamária textológus előadásában több Dsida verset elemezve végigvonultatta az Isten-szeretet motívumát. Elmondta: Dsida Jenő élete és költészete magában válasz az Isten-szeretetre. Mózes Huba irodalomtörténész Assisi Szent Ferenc Naphimnuszának Dsida Jenő féle fordítását elemezte. /D. I. : Dsida költészete és élete válasz az Isten-szeretetre. = Szabadság (Kolozsvár), máj. 22./

2008. június 8.

Május 19-én a kolozsvári Szent Mihály plébánia keretében tevékenykedő nőszövetség Dsida-emlékestet rendezett. Az előadók a téma szakértői, a Miskolci Egyetem kolozsvári származású tanárai: Kabán Annamária és Mózes Huba voltak, akik ismertették az életmű egyes vonatkozásait. Az ünnepi alkalomra különleges meglepetést készített Kolozsvár értő közönségének Kovács Sándor főesperes: egy vaskos kötetnyi eredeti Dsida-kéziratot szerzett vissza a szülőváros számára. Egy budapesti Dsida-rajongó üzletember vásárolta és gyűjtötte össze azokat a lapokat, gép- és kéziratokat, amelyek a kolozsvári Státus-ház, Dsida Jenő egykori lakójának hagyatékát képezik. Ezeket küldte el Kovács főesperes kérésére az ünnepi alkalomra. A kötet kincseit egyelőre a Szent Mihály plébánián őrzik, míg méltó helyet nem találnak számukra. /Bodó Márta: Hazaérkeztek a Dsida-kéziratok. = Vasárnap (Kolozsvár), jún. 8./

2008. július 26.

Nem készült mindeddig átfogó válogatás a legendás kolozsvári folyóirat, az Erdélyi Helikon anyagából. Mózes Huba kezdeményezésére végre kézbe vehetik az olvasók a Világfigyelő tető. Mozzanatok az Erdélyi Helikon történetéből. 1928–1944./Bíbor Kiadó, Miskolc, 2008. Szerkesztette Mózes Huba/ című könyvet, amely mintegy háromszázötven oldalon mutatja be a folyóirat anyagát: szövegeket, képeket, dokumentumokat. Mit lehetett korábban tudni az Erdélyi Helikonról? Talán azt, hogy a két világháború közötti erdélyi magyar irodalom legjelentősebb folyóirata? Igen, kétségtelenül. Hogy az egyik legstabilabb, leghosszabb életű lap Erdélyben? Nyilvánvalóan. Az Erdélyi Helikonról szóló szakszerű tanulmányok, dokumentumkötetek (Szemlér Ferenc versantológiája, Marosi Ildikó és Mózes Huba dokumentumkötetei, Galambos Ferenc repertóriuma, Vallasek Júlia és mások tanulmányai) után körvonalazódott a folyóirat. Hiányzott viszont jónéhány alapszöveg újraközlése. Pomogáts Béla 1983-ban közzétette A transzilvánizmus című könyvét, akkor alcíméül ezt választotta: Az Erdélyi Helikon ideológiája. Méltán kapcsolódhatott össze a köztudatban az Erdélyi Helikon az „erdélyi gondolat”, a transzilvanizmus fogalmával. /Balázs Imre József: Ami eddig nem volt, s most lett. = Szabadság (Kolozsvár), júl. 26./

2008. augusztus 25.

Augusztus 23-án emlékezett a helikoni írókra és a marosvécsi találkozók házigazdájára, Kemény Jánosra a Helikon-Kemény János Alapítvány jubileumi rendezvényén Marosvécs református lelkésze, Benkő Mihály. Külföldről is érkeztek érdeklődők a 80 éves Erdélyi Helikon évfordulójára és a helikoni leszármazottak találkozójára. Adamovits Sándor, az alapítvány elnöke köszöntötte a megjelenteket. Mózes Huba, a marosvécsi találkozók kutatója, a nemrég megjelent Világfigyelő tető című kötet szerkesztője ismertette a nagy írónemzedék örökségével kapcsolatos legfontosabb tudnivalókat. Kabán Annamária pedig a helikoniak egyik legkiválóbb lírikusa, a 70 éve elhunyt Dsida Jenő életművéről olvasta fel esszéjét. Kemény János és felesége, Kemény Auguszta síremléke, Wass Albert emlékköve és a Helikon-asztal megkoszorúzásával ért véget az emlékezés. Az ünneplők azután megtekintették látványos tájházat. A leszármazottak találkozóján Kemény János utódai, az Erdélyi Helikont egy időben szerkesztő Kovács László rokonai mellett "tiszteletbeli" helikonista követők is jelen voltak, így például a helikoniak által nagyra becsült bibliafordító Csia Lajos utódai. A Helikon-antológiát és a Vers és lélek című kötetet, a miskolci Bíbor Kiadó újdonságait Mózes Huba ismertette. /N. M. K. : Együtt, egy akarattal. Helikoni megemlékezés Marosvécsen. = Népújság (Marosvásárhely), aug. 25./

2010. február 26.

Dsida Jenő évfordulóhoz nem kötött, időtlen tiszteletére
A Kriterion Könyvkiadó gondozásában tavaly megjelent Dsida Jenő emlékezete című kötetet ismertette Sas Péter magyarországi művelődéstörténész, a kiadvány szerkesztője szerdán délután, a Kolozs-Dobokai Római Katolikus Főesperesi Kerület által szervezett Dsida-nap záró mozzanataként.
A nőszövetség Szentegyház utca 2. szám alatti székházában tartott rendezvény keretében Laczkó Vass Róbert színművész Dsida költeményeiből, Fodor György piarista konfráter pedig Dsida prózai műveiből olvasott fel részleteket, a Potyó István karnagy által összeállított zenei műsorban pedig Mányoki Mária és a kórus tagjai működtek közre.
– Dsida Jenő egész élete során kimagasló tisztelettel viseltetett az egyház iránt: a költészetére jellemző istenszeretet annyira áthatotta a lelkét, hogy nem csak saját vallásfelekezetét szerette, hanem valamennyi, a keresztényi szeretet eszmeiségét képviselő egyházat is tisztelte. Ennek felismerésében a Kolozs-Dobokai Római Katolikus Főesperesi Kerület nem csak születésének vagy halálának évfordulója kapcsán tartja fontosnak a róla való megemlékezést, lehetőség szerint igyekszik hozzájárulni megérdemelten és örvendetesen megerősödött kultuszának fenntartásához és annak az ifjúság számára történő átörökítéséhez. Ehhez a célhoz járult hozzá a ma megvalósított elképzelés, hogy ne csak egy röpke időt, néhány órát, hanem egy teljes napot szenteljünk a Dsida Jenő életműve előtti tisztelgésnek – ezekkel a gondolatokkal köszöntötte a rendezvény népes hallgatóságát Kovács Sándor kanonok, főesperes-plébános.
Sas Péter művelődéstörténész elsőként annak fontosságát emelte ki, hogy erdélyi magyar tudósaink, kiváló történészeink és levéltárosaink mellett íróink és költőink emlékének is méltó helyet kell biztosítanunk, jelen esetben méltán érdemes figyelmünket „a nagyon fiatalon elhunyt, mégis teljes életművet maga után hagyó” Dsida Jenő munkásságára irányítani. – Dsidának továbbra is szerepe van az erdélyi művelődéstörténetben, ezért tettem kísérletet arra, hogy irodalomtörténészek munkáinak felhasználásával bemutassam életművét – magyarázta Sas az általa szerkesztett Dsida Jenő emlékezete (Összeállítás születésének és munkásságának évfordulóhoz nem kötött, időtlen tiszteletére) című kötete kapcsán. Mint mondta, a hat fejezetből álló könyv összeállítása során olyan, a Dsida-kultusz felélesztése érdekében közreműködő személyek munkáit szemlézte, mint Láng Gusztáv, Lisztóczky László, Mózes Huba és Kabán Annamária.
Megtudtuk: Lisztóczky László, az egri Dsida Jenő Baráti Kör megalapítója korábban arra kérte Sas Pétert, hogy olyan nézőpontból próbálja meg bemutatni Dsida Jenő életét, amellyel eddig még senki nem próbálkozott, nevezetesen, hogy a költő életművében mennyire fellelhető a ferences szellemiség. Ennek megválaszolására tett kísérletet Sas Péter a kötetben szereplő egyik írásában. – Dsida mindig hitet tett katolicizmusáról, kiemelve annak nagyszerűségét, és nagy előszeretettel kereste fel a kolozsvári ferences templomot is – hangsúlyozta a művelődéstörténész, aki reményét fejezte ki azzal kapcsolatban, hogy nemsokára emlékszobát is berendezhetnek a költő Fürdő utca 14. szám alatti egykori lakásában.
H. Szabó Gyula, a Kriterion Könyvkiadó igazgatója szerint a kolozsváriaknak kötelességük, hogy Dsida gazdag életművét felkutassák és a fiatalabb generációknak is megmutassák, és reményét fejezte ki azzal kapcsolatban, hogy a kultusz építésének az elkövetkező időszakban is lesz folytatása. Forrás: Szabadság (Kolozsvár)

2011. augusztus 25.

Kolozsváron is felköszöntötték Mózes Huba egyetemi oktatót
Kettős könyvbemutatóval köszöntötték fel kollégái és barátai hétfőn a Babeş–Bolyai Tudományegyetem Bölcsészkarának székhelyén, a VII. Nemzetközi Hungarológiai Kongresszus egyik kísérő rendezvényeként a kolozsvári gyökerekkel rendelkező Mózes Hubát, aki több éven át volt a Miskolci Egyetem Magyar Nyelv és Irodalomtudományi Intézet egyetemi oktatója. A születésnap kapcsán bemutatták a Versében él... című tanulmánykötetet, amelyet Mózes Huba miskolci, budapesti, debreceni, nyíregyházi, egri, kolozsvári, marosvásárhelyi, haarlemi, helsinki és nápolyi hungarológus kollegái ez alkalomra írtak, továbbá Mózes Huba és Kabán Annamária ötödik Dsida-kötetét. Mindkét kiadvány a Miskolci Bíbor Kiadónál jelent meg.
Gréczi-Zsoldos Enikő, a Versében él... kötet szerkesztője először a miskolci születésnapi könyvbemutató bensőséges hangulatát ecsetelte, majd kifejtette: az a gondolat, miszerint versében él a nemzet Mózes Huba életének mottója is lehetne. A kötet 36 szerző tanulmányait tartalmazza.
A kötetből egy példányt odaajándékoztak a Bölcsészkar Magyar Irodalomtudományi Tanszékének, Berszán István egyetemi oktató, tanszékvezető pedig elmondta: Mózes Hubát és feleségét, Kabán Annamáriát még mindig kolozsváriakként tartják számon.
Mózes Huba kiemelte: nagyra értékeli a születésnapi tanulmánykötet írásait. Péntek János emeritus professzor a közösen eltöltött egyetemi évekről és Mózes Huba Kolozsvárhoz való kötődéséről beszélt. – Kolozsvár az életünkké vált, és Mózes Huba életéhez most is hozzátartozik ez a város. Örülök annak, hogy az itt megkezdett szakmai pályáját töretlenül folytathatta Miskolcon. A hetven év teljessége szakmai és emberi szempontból is érezhető – vélekedett az ismert nyelvészprofesszor.
Cseke Péter egyetemi oktató szerint az ünnepelt verstani tehetségét Dsida-kutatása során is kamatoztatta. Kozma Dezső nyugalmazott egyetemi oktató Mózes Hubának a Nyelv- és Irodalomtudományi Közlönyben kifejtett igényes munkásságát emelte ki.
Mózes Huba és Kabán Annamária több évtizede foglalkoznak Dsida-kutatással. A legfrissebb, ötödik kötet – Ó, múzsa, tedd, mi istened parancsa. Dsida-versek és fordítások szövegépítése – is több tanulmányt tartalmaz. – A sorozat önmagát alakította. Ebben a kötetben is igyekeztünk a versek lényegét, a költői szakaszok ívét megvilágítani – összegzett az ünnepelt.
NAGY-HINTÓS DIANA. Szabadság (Kolozsvár)

2012. március 17.

A kisebbség kisebbségijeként szolgálatnak tekintem munkám”
Sas Péter irodalomtörténésszel a művelődés és a kultúra „földjéről” beszélgettünk
„Nem tudnék nem foglalkozni az erdélyi művelődéstörténettel, mely mindig tartogat meglepetéseket, s ha valaki elég kitartóan udvarol, elnyerheti kegyeit” – vallja Sas Péter budapesti művelődés- és irodalomtörténész. A Magyar Tudományos Akadémia Bölcsészettudományi Kutatóközpontja keretében működő Irodalomtudományi Intézet kutatójának fő érdeklődési köre, szakterülete Erdély művelődéstörténetének feltárása. Az elmúlt években szinte sorozatban jelentek meg tudományos munkái az adott témakörben. Honnan ered Erdély iránti vonzalma, hogyan lehet ilyen ütemben dolgozni, miként látja a kutatási lehetőséget – faggattuk a vele készített beszélgetés során.
– Magyarországi születésűként honnan ered Erdély művelődéstörténete iránti érdeklődése? Mivel magyarázható ez a vonzalom?
– Erre két magyarázat lehetséges. Az egyik: a kolozsvári Óvár egyik házának emléktábláján olvasható, hogy abban élt és alkotott Kőváry László, a 19. század jeles történésze. Egyik híres mondása szerint „Erdély egy gazdag, de ismeretlen múzeum”. Véres és tusakodásokkal terhes történelmének ismerete ellenére mindig a művelődés és a kultúra földjének tekintettem, ahol a beáramló európai értékek erdélyi színezetet kaptak, az erdélyi elme szüleményei pedig bebizonyították, hogy a világ értékítéletében egy ország megítélése során nem mindig a terület nagysága és a lakosság lélekszáma a meghatározó. Ösztönösen az Erdélyben született formák, színek, gondolatok, ízek között érzem otthon magam, szinte hihetetlen, de ezzel az érzésvilággal születtem. Nem tudnék nem foglalkozni az erdélyi művelődéstörténettel, mely mindig tartogat meglepetéseket, s ha valaki elég kitartóan udvarol, elnyerheti kegyeit. Az nem lehet véletlen, hogy három évszázad alatt csak nekem jutott eszembe, hogy a piarista templom egyik ereklyetartójában megkeressem az oda rejtett igazoló okiratot, amely szerint a benne foglalt ereklye a rendalapító szövettel felfogott vércseppje. Azóta a megillető tisztelet veszi körül. Korábban nem olvashattunk arról, hogy a ferences templomban reneszánsz, virágos mennyezetmaradvány van, vagy a Szent Mihály-templom orgonakarzatán milyen kormeghatározó bekarcolás–nyomok vannak. Vagy, hogy a századfordulón a szerző megjelölése nélkül megjelent novella–füzérecske Bánffy/Kisbán Miklós zsengéit tartalmazza. Ezekkel és egyéb felfedezéseimmel nem kérkedni akarok, sőt, rámutatni arra, hogy a nagy dolgok mellett milyen fontosak a részletek, amelyek csak úgy mutatják meg magukat, ha valaki megfelelő alázattal közelít feléjük. Én – a kisebbség kisebbségijeként – szolgálatnak tekintem a munkámat, melynek az a fedezete, hogy semmilyen címem és rangom nincsen, a tudományos kutató másnak semmitmondó titulusa tökéletesen kielégít. A másik indoklás: egyik nagyanyám révén a nemes Háromszék egyik településéből erednek ama bizonyos meghatározó gyökerek, amelyekre egy Brassóban készült családi címer emlékeztet. Az egyik magyarázat nem zárja ki a másikat.
– Az utóbbi időszakban gyakran előfordult, hogy egy év alatt több kötetet is letett az asztalra. Hogyan lehet ennyi idő alatt több könyvet is írni?
– A hangya testtömegének meghatározhatatlan többszörösét képes összegyűjteni a rendelkezésére álló egy esztendő alatt. Az én testtömegemhez arányosítva végképp nem elegendő az évi egy kötet. Már több kombináció született, például, hogy esetleg valamilyen segítő csapatom van, akik összegyűjtik az adatokat, és megírják a könyveket. Erre csak azt válaszolhatom, amit a helyi Karitásznál szociális munkára jelentkezett csilingelő tájszólásban megszólalt székely leányka, hogy van egy csoportja, amely körülbelül belőle áll. Így vagyok ezzel a dologgal én is. Egy korábbi időszakban szocializálódtam, amikor nem külön pályázati pénzből, ösztöndíjból vagy egyéb juttatásból, hanem a rendelkezésre álló havi fizetésből kellett megoldani egy-egy tudományos kutatás költségeit is. Aki foglalkozott valamilyen téma kutatásával, feldolgozásával, tudja, hogy egy hosszabb munkafolyamatról van szó. Egy-egy kötetben sok-sok esztendő munkája rejlik, s arra nincs garancia, hogy az elkészült kézirat hamarosan könyvvé formálódhat. Ezen a területen is a pénz diktál, egyetlen kiadó sem kockáztat saját zsebből, főleg, ha üres. A kiadáshoz pályázati forrás, vagy egy mecénás, utolsó reményként lottónyeremény szükségeltetik. Ezért összegyűlhetnek a kéziratok, amelyek a szerencsés véletlen összjátéka folytán egyszerre formálódhatnak át egyik kedvencem, a Gloria nyomdagépe segítségével könyvekké. Tíz kéziratom fekszik évek óta más-más kiadónál, melyre eddig nem jutott támogatás. Az egyik Gyalui Farkas, az Egyetemi Könyvtár igazgatójának emlékirata. Most azért izguljak, nehogy egyszerre kapjanak támogatást, és ugyanazon évben megjelenjenek? Az más kérdés, ha évfordulós jellegű kiadványról van szó, ott kötelez a határidő, s a szerző nem várhatja meg, amíg az 50. évfordulóból 100. lesz. Szabad világunk szótárából mintha hiányozna a „kell” kifejezés. A kolozsmonostori apátság megalapításának 950. évfordulójáról, vagy a Marianum felszentelésének 100. jubileumáról meg kellett emlékezni. Ezekkel a könyvekkel is meg kellett haladnom a szokványosnak és elfogadhatónak tekintett évi könyvkiadási mértéket. Nem állt rendelkezésre másnak egy kiérlelt kézirata sem, pedig egy évforduló elkövetkezésének kiszámítása nem egy túlságosan bonyolult matematikai művelet.
– Ilyen alkotási ütem esetleg nem megy a minőség rovására? Ön hogyan látja ezt?
– Ez is egy komoly és profi kérdezőre valló tudakozódás, amelyet külön köszönök. Szakmám, foglalkozásom és hivatásom szerint tudományos kutató vagyok a Magyar Tudományos Akadémia Bölcsészettudományi Kutatóközpontjának Irodalomtudományi Intézeténél. Most egy igazán fontos irodalomtörténeti jellegű feladatom van, a két világháború közötti erdélyi irodalmi viták bemutatásának kötetté formálása. Munkaköri leírásom szerint az erdélyi művelődéstörténet kutatása és feldolgozása a fő feladatom. A hivatalos jellegű megfogalmazás szerint irodalom- és művelődéstörténész vagyok. Ez azért lehetséges, mert soha nem hagytam magam beskatulyázni, és soha nem hagytam magam letéríteni arról az útról, amin végig szeretnék menni. Olyan is volt korábban, hogy az erdélyi kutatásaim támogatásának hiányában inkább elmentem szellemi szabadfoglalkozásúnak, mint a biztos kenyér reményében mással foglalkozzam. Akkor csak abból éltem családommal együtt, amit kutattam és feldolgoztam. Kétszer voltam az Országos Tudományos Kutatási Alapnál három-három, és hétszer a Nemzeti Kutatási Alapnál egy-egy éves kutatásnál témavezető (és beosztott egy személyben). Ha munkáim fércművek lettek volna, biztosan nem kellettek volna, s nem dobtak volna ki értük pénzt az ablakon. (Megjegyzem, onnan is maradt még egy-két kéziratom, amiket folyamatosan bővítek.) Minden hasonló területen dolgozó erdélyi szakember tudja, hogy olyan gazdag a helyi művelődéstörténet, és olyan különleges személyiségek voltak művelői, hogy két élet kevés lenne bemutatásukhoz. A másik nem szubjektív, tudományosabb magyarázat. Az Európai Unió mindent szabályoz és minősít. Az akadémiánál közleménystatisztikát és tudománymetrikai adatokat állítanak össze. Személyes adataimnál 138 publikációmat (ebből 50 könyv, a többi könyvfejezet és tanulmány) jegyzi a rendszer, valamint félszáz olyan tudományos hivatkozást, amelyekben valamelyik munkámra utalnak.
– Miként használja ki az országhatárokon átívelő kutatási lehetőségeket? Ütközött-e valamilyen akadályokba munkája során?
– A monarchia korában kialakult Budapest-központúság és a hányatott magyar történelem okán a források jelentős része átível az országhatárokon. Ezeket kell egyesíteni, hogy megkaphassuk az egykori egészet, vagy a most létező részét, ami a feldolgozásnak csak kiindulópontja. A kutatás egyfajta nyomozás, mindig előkerülhet újabb adat, vagy kialakulhat más értelmezés. Ezért lehet újat mondani Kós Károlyról, vagy más szemszögből láttatni a már számtalanszor bemutatott Bánffy Miklóst. Utóbbi kapcsán a nemrég megjelent Mózes Huba emlékkönyvben bemutattam, nem minden hamvadt el Bonchidán, sok különleges tárgynak ma is meg kellene lennie. Nemcsak a közgyűjtemények anyagai, családok is kényszerűen szétváltak, fontos irat- és levelezésanyagok szóródtak szét, amelyeket a leszármazottak sok esetben kidobtak, vagy eladtak. Láttam nagyon becses levelezésanyagot tyúkok alá tett fészekként, hogy végül trágyázzák a kertet. Ha egyszer elmesélném Kós Károly levelezése kiadásának „műhelytitkait”, nagy mennydörgések hallatszanának Sztána felől, és nem Pesten ütne be az istennyila. Nagyon sok a kényes ügy, nem politikai, inkább etikátlannak tűnő hátterük miatt. Hiába dolgoztam fel a zabolai Mikes-kastély 1945-ös leltárát, melyből tudhatnánk a falakat díszítő száz festményről, Sepsiszentgyörgyön két éve halogatják a kiadását. A Kelemen Lajos hagyatékának firtatásakor kapott válaszokról aztán végképp ne beszéljünk. Ezzel le is zárom, mindenki a maga lelkiismeretével kell, hogy lefeküdjön és felébredjen.
– Magyarországiként milyen az erdélyi kutatókkal, értelmiségiekkel való együttműködése? Milyen módon lehetne jobban ösztönözni a közös munkát?
– Igyekeztem a honi szakerőkkel együttműködni, inkább személyes módon, mint intézményi keretben. Jelentkeztem Jakó Zsigmondnál is, aki megértette és méltányolta fiatalos lelkesedésemet. Többedik találkozásunk után – egy utcában laktunk, ha Kolozsvárt voltam, a telefonhívás után átmentem a túloldalra, egy kávéra, később ötórai teára – egész életre szóló buzdítást adott az általa összeállított Erdélyi okmánytár első kötetében: „Sas Péternek, aki segíteni akar nekünk az erdélyi múlt feltárásában, sok sikert kívánva. Kolozsvárott, 1998. márc. 12-én, Jakó Zsigmond.” Nem cigarettafüstként elszálló nosztalgiázásból, tárgyszerűen tudom bemutatni, hogy Mályusz Elemér, Benda Kálmán, Bözödi György, László Gyula, Balogh Jolán, Szabó T. Attila, Entz Géza, Kónya Ádám, Jakó Zsigmond, Kós András dedikációi és levelei, vagy akár Kacsó Sándorral, Mátyás Vilmossal, Dr. Kós Károllyal, Balogh Edgárral, Vita Sándorral és Zsigmonddal, Wass Alberttel, Teleki Bélával, Óváry Zoltánnal folytatott írásbeli diskurzusaim okán, és nemcsak akadémiai kutatóként érzem magam feljogosítva, hogy próbáljam tenni, amit úgy gondolom, és úgy érzem: tennem kell. S ha van feléjük földi jellegű elszámolási kötelezettségem a tőlük is kapott ama képletes bibliai talentumokkal, akkor érthetőbbé válhat, miért próbálom kivenni a részem a romániai könyvforgalom átlagon felüli fellendítésében. Kolozsvárt sokat megtudtam Gy. Szabó Bélától, aki újévkor egy-egy kis metszettel üdvözölt, Debrecezeni Lászlótól, ő Kelemen Lajos fényképét hagyta rám, valamint Györkös Mányi Alberttől és persze Kós Andrástól. A fametszés mestere kérés nélkül is pózba igazította magát, meg is örökítettem, ahogy az Isteni színjáték egyik dúcán dolgozott. A velük való ismeretséget pedig Gábor Dénes bibliográfusnak, a kisgrafika, főleg az ex-libris akkori legnagyobb szakértőjének köszönhettem. Mennyi szeretettel csiszolta és nem láb-, hanem lapalji jegyzetekkel fejelte meg zsengéimet, hogy a Művelődés folyóiratban a témához méltó módon megjelenhessenek. Ezek az emlékek nem a megszépítő múlt miatt kedvesek... A jelenben is kialakultak korrekt munkakapcsolatok, sőt, baráti jellegű kötelékek, melyek számtalan próbát kiálltak. Hozzám legközelebb álló mentorom Kiss András nyug. főlevéltáros, aki lelkileg mindig velem van egy tőle kapott feleki gömbkő képében. Nem hallgathatom el, egyesek részéről vannak ellenérzések, melyek abból fakadnak, vagy azzal magyarázzák, hogy bölcsőmet nem a Szamos, hanem a Duna partján ringatták. Ha rajtam állt volna, talán még békát is szereztem volna a gólyának, hogy tegyen velem még egy kört. Ha már nem így történt, legalább munkáimmal bizonyíthassam – ha már feleségem miatti kétlakiságommal nem sikerült –, hogy az erdélyi művelődéstörténet értékeinek átörökítés-kísérletében talán nem a havonta megteendő négyszáz kilométeres távolság a legfontosabb szempont. Nem tudom, mennyire lenne ösztönző a közös munkára, ha feleségem egyre jobban felerősödő kérésének engedve, egyszer az ő kolozsvári lakása lenne az én állandó lakhelyem is.
– Jelenleg milyen témákon dolgozik? Milyen újabb munkával szeretné meglepni a közeljövőben az olvasóközönséget?
– Jelenleg – és remélem, hogy ez hosszú időre kitolódó időszak lesz – a Szent Mihály egyházközséget és vezetőjét, Kovács Sándor főesperes urat érezhetem magam mögött. Nyilvánvaló, hogy az ő mecénási támogatása nélkül nem sokszorosítanák más szerző és az én könyveim oldalait sem a Gloria nyomdagépei. A római katolikus egyháznak két évezred óta ugyanaz a hivatása, a Krisztuson keresztül Istenhez vezető utat igyekszik minél jobban megtisztítani az akadályoktól. A földi értékek oktatásban, kultúrában és művelődésben kimutatható jelenkori gyarapítása mellett a régebben keletkezett becses emlékeknek is igyekszik emléket állítani, a kereszt jele alatt átörökíteni. Ennek a küldetésnek lehetek most egyik munkatársa, aki legújabban az egyházközség 20. századi történetének bemutatására kapott megbízást. A tordai országgyűlés óta létező, hagyományos erdélyi ökumené szellemében nem kizáró jelleggel, hiszen a közös kisebbségi létben eleve nem lehet a távolságtartás oka a más vallás. Hirschler József plébános az unitárius Kelemen Lajosnak mutatta meg először a plébániakönyvtár kincseit és főszerkesztőként felkérte, írjon tanulmányokat a Művészeti Szalon folyóiratba. Mailáth Gusztáv Károly erdélyi püspök halálakor a református Ravasz László azt írta, hogy csak akkor fogja elfelejteni őt, ha olyan hideg és néma lesz, mint a halott főpásztor. Ezért volt természetes, hogy a Római Katolikus Nőszövetség dísztermében Kós Károlyról és Kelemen Lajosról előadást tarthattam. Ha a rítus nem is ugyanaz, az imák ugyanahhoz az egy és örök Istenhez szólnak. Talán az idő méhében már fogamzik, mely reményeink szerint önfeladás nélkül megadhatja mindezek teljes egységét. Mindenről éppen nem számolhatok be, mert akkor nem tudom meglepni az olvasóközönséget. Közelesen Kelemen Lajos levelezéskötetein dolgozom, amely a Magyar Tudományos Akadémia és az Erdélyi Múzeum-Egyesület közös kiadványaként nyújtana segítséget a 20. századi erdélyi magyar művelődéstörténetnek megbízható forráson alapuló megírásához. A 21. század elbizonytalanodott emberének is szellemi fogódzkodót nyújtva a századok malomkövei között letisztult, Kelemen Lajos által is képviselt, az Erdélyre jellemző értékrend felmutatásával.
PAPP ANNAMÁRIA
Szabadság (Kolozsvár)

2014. június 11.

Konferencia a 90 éve alapított Erdélyi Szépmíves Céhről
Az Észak-magyarországi Irodalmi Kör és a Dsida Akadémia az MTA Miskolci Területi Bizottsága és a Miskolci Egyetem Magyar Nyelv- és Irodalomtudományi Intézete közreműködésével június 3-án nemzetközi konferenciával emlékezett meg a 90 éve alapított Erdélyi Szépmíves Céhről.
A konferenciát az akadémia területi bizottsága és az egyetemi intézet nevében Kecskeméti Gábor (Budapest−Miskolc) köszöntötte, és Mózes Huba (Miskolc) Egy intézményhármas szerepe az önazonosság- és összetartozás-tudat ápolásában című előadásával nyitotta meg. Előadást tartott Kötő József (Kolozsvár), Cs. Nagy Ibolya (Debrecen), Márkus Béla (Debrecen), Amedeo Di Francesco (Nápoly) és Kabán Annamária (Miskolc). Ugyanakkor felolvasták a betegség miatt távol maradó Pomogáts Béla (Budapest) előadását. Szabadság (Kolozsvár)

2016. május 7.

Emlékkonferencia az erdélyi Helikonról
z Észak-magyarországi Irodalmi Kör és a Dsida Akadémia az MTA Miskolci Területi Bizottságának és a Miskolci Egyetem Magyar Nyelv- és Irodalomtudományi Intézetének támogatásával május 5-én, a Miskolci Akadémiai Bizottság székházában tudományos emlékkonferenciát tartott.
Megnyitó előadásában Mózes Huba a 90 éve alakult erdélyi Helikon írói csoportosulás két világháború közötti értékteremtő-értékközvetítő szerepét méltatta. Ezt követően Pomogáts Béla az írói csoportosulás eszmevilágáról, Szücs György az író és képzőművész Szántó György korai regényeinek művész-szereplőiről, Gróh Gáspár Tamási Áron háborús tematikájú novelláiról, Boka László Kuncz Aladár és a Helikon kapcsolatáról, Amedeo Di Francesco Dsida Jenő és Kuncz Aladár barátságáról, Sipos Gábor az egyházi életben is szerepet vállaló Helikon-tagokról, Márkus Béla a nem „egykönyvű” Kuncz Aladárról, Cs. Nagy Ibolya Bánffy Miklós emlékezetéről, Lisztóczky László Dsida Jenőről és Kós Károlyról, Kabán Annamária Reményik Sándor négy verséről, Sájter Laura Bánffy Miklós A nagyúr című drámájáról értekezett.
Szabadság (Kolozsvár)

2017. szeptember 26.

Vitorla-ének
Minálunk tavasztól télig csak úgy potyognak az ünnepek. Most nem magamba fordulok ezzel az irodalmi évfordulóval, hiszen én még nem írtam akkor, amikor a könyv összeállt nagy politikai vajúdások közepette. 1967-et írtunk akkor, ragyogott a VITORLA-ÉNEK nevű antológia. Egek. Huszonnyolc erdélyi, magyar s fiatal költő.
A könyv hatalmas sikert aratott, nagy feltűnést keltett. Még a sorra is emlékszem, amelyben türelmesen várt sorára Salamon Ferenc, Antal Miklós és megannyi tanár úr, fiatal civilek és nagydiákok, szövőnők és színészek. Jelenség volt, esemény. Mert úgy vagyunk az ágas-bogas történelmi korokkal, hogy elkövetkezik óhatatlanul, minden szekuritáté és pártdiktatúra idején is egy időpont, amikor már nem lehet a jogi, a szellemi s anyagi nyomort véka alá rejteni. Kibúvik a szög s a vers a zsákból.
Remek költői réteg állott össze. Bizalomkeltő versek és nevek. Hogy nem mindenkiből lett koszorús-koronás, egész életet az irodalomnak szentelő? Mindig is így volt e világi élet. Az akkor már jó hírű, maga is fiatal költő Lászlóffy Aladár, a szerkesztő mindenkit magához ölelt volna, aki mert szólni ama romániai világban a világról. Már ahogy lehetett.
1967-re már annyira rühellte az akkor még rajongva olvasó közönség az egész párthozsannát, hogy ama fiatalokat istenítve állta a sarat s a sorokat a könyvért. És abban a 190 oldalas kis gyűjteményben egyetlen párt-ima nincs; ama 28-ak azokat kirekesztették a szívükből, szellemükből. Ötven esztendővel ezelőtt ők huszonévesekként, a mennyekbe vivő létra alsó fokán. Apáthy Géza, Aradi József, Balázs András, Balla Zsófia, Bokor Katalin, Bordy Margit, Cseke Gábor, Cseke Péter, Elekes Ferenc, Farkas Árpád, Hodos László, Kenéz Ferenc, Király László, Komán János, Komzsik István, Krizsán Zoltán, Magyari Lajos, Mandics György, Máté Imre, Miklós László, Molnos Lajos, Mózes Huba, Paizs Tibor, Soós László, Szabó Barna, D. Szabó Lajos, Tatár György, Vásárhelyi Géza.
Számomra és a megmaradottak számára ma már ünnepes ez a versgyűjtemény. Vitorla-ének. Bevitorláztak ötven éve a magyar irodalomtörténetbe. Éltesse őket a jelen s a jövő, illesse őket tisztelet.
Czegő Zoltán / Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)



lapozás: 1-20




(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2020
Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék