udvardy frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1990-2006
 

találatszám: 6 találat lapozás: 1-6

Névmutató: Makk Ferenc

1999. június 10.

A Szegedi Középkorász Műhely kiadványa Makk Ferenc professzor, a szegedi József Attila Tudományegyetem tanára munkája: A turulmadártól a kettőskeresztig /Szeged, 1998/. Makk Ferenc 10 könyvével és több mint 200 tanulmányával a középkori magyar történelem tudósa. Ez a kötet a szerző 1979 és 1998 között megjelent 14 tanulmányát foglalja magába. A honfoglaló magyarokról kevés forrás áll rendelkezésre, de ezek száma lassan növekedett. Az írott kútfőket számba vevő első könyv 1900-ban jelent meg Pauler Gyula és Szilágyi Sándor szerkesztésében, ez 31 kútfőt tartott számon. A másodikat 1958-ban Györffy György tette közzé. A harmadik a Kristó Gyula szerkesztette sorozat kötete /A honfoglalás történetének írott forrásai, Szeged, 1995/, ez már 70 forrást tartalmaz. /Demény Lajos: A magyar államalapítás centenáriuma elé. = A Hét (Bukarest), jún. 10./

2000. április 28.

Nagyenyeden, a Bethlen Könyvtárban megnyílt az államalapításunk ezeréves múltját felidéző munkák kiállítása. Az első tárlóban, a honfoglalás ezeréves emlékére a Magyar Tudományos Akadémia megbízásából Pauler Gyula és Szilágyi Sándor szerkesztésében a Magyar honfoglalás kútfői c. munka látható, szomszédságában Hóman Bálint: Magyar történet (őstörténet - törzsszervezet - keresztény királyság) c. munkája, továbbá a Katolikus Magyarság c. munka, mely a magyarok megtérésének és a magyar királyság megalapításának kilencszázados évfordulója alkalmából látott napvilágot, a III. Béla magyar király emlékezetének szánt tekintélyes munka, melyet Forszter Gyula szerkesztett s adott ki Budapesten 1900-ban. S ugyanott a Frölich Róbert, Kuzsinszky Bálint, Nagy Géza és Marczali Henrik által írt Magyarország a királyság megalakulásáig c. munka. A következő tárlóban Szent István király halálának kilencszázadik évfordulóján kiadott háromkötetes Emlékkönyv van, továbbá a dr. Márki Sándor által szerkesztett Mátyás Király Emlékkönyv, mely királyunk kolozsvári szobrának leleplezése alkalmából látott napvilágot, Benedek Elek A Magyar nép múltja és jelene /Budapest, 1898/. Az 1848-49-es forradalmat az 1868-ban kiadott Honvédalbum idézi. Az aradi vértanúk emlékszobrának leleplezési ünnepségéről készült eredeti, kétoldalas fénykép a Vasárnapi Újság 1890. október 19-i számából került közszemlére. Látható A magyar viseletek története c. munka Nagy Géza kísérőszövegével, Heltai Gáspár Magyar krónikája, Árva Bethlen Kata eredeti önéletírása, Székely István 1559-es krónikája, mellette Magyar- és Erdélyország 1791-es históriája. Ott vannak a tárlókban a legújabb történelmi munkák is, melyek a Széchényi Könyvtár jóvoltából gazdagítják a nagyenyedi Bethlen Könyvtár állományát. Néhány név és cím sokatmondó, például Kristó Gyula - Makk Ferenc: Az Árpád-ház uralkodói, Csorba Csaba: Árpád örökében; "Árpád jöve magyar néppel, Magyar Zoltán: Szent István a magyar kultúrtörténetben, Esztergályos Jenő: A magyarok bejövetele, Závodszky Géza: Hazáért és szabadságért, Magyar mondák, László Gyula: A honfoglaló magyarok. /Millenniumi kiállítás a könyvtárban. = Romániai Magyar Szó (Bukarest), ápr. 28./

2000. október 13.

Kétnapos tudományos ülésszakot tartanak Temesváron okt. 13-14-én a helyi temesvári Bartók Béla Alapítvány (elnök Halász Ferenc tanár) és a Bartók Béla Elméleti Líceum (igazgató Erdei Ildikó) szervezésében az 1000 éves Magyarország története kezdeti korszakáról. A témák önmagukért beszélnek: Szent István király belpolitikája - előadó dr. Kristó Gyula /Szeged/ egyetemi tanár, Szent István király külpolitikája - előadó dr. Makk Ferenc /Szeged/, tanszékvezető egyetemi tanár, Temesvári és bánsági millenniumi ünnepségek a sajtó tükrében - előadó Miklósik Ilona, a Banat Múzeum muzeológusa, A tájegység történetírói az Árpád-kori Temesközről - előadó Szekernyés János helytörténész, A Bánság tájnévtörténete - előadó Vicze Károly, a Bartók Béla Líceum tanára. Okt. 14-én a Bartók Béla Líceumban történelmi-irodalmi vetélkedővel folytatódik a rendezvény, hazai és külföldi diákcsapatokkal: Szent László Gimnázium, Budapest, Árpád Vezér Gimnázium, Sárospatak, II. Rákóczi Ferenc Szakközépiskola, Munkács, Ady Endre Elméleti Líceum, Nagyvárad, Csiky Gergely Iskolacsoport, Arad, Orbán Balázs Líceum, Székelykeresztúr, Bartók Béla Elméleti Líceum, Temesvár. /1000 éves Magyarország. Tudományos ülésszak - történelmi-irodalmi vetélkedő. = Nyugati Jelen (Arad), okt. 13./ Szekernyés János helytörténész beszélt a temesvári történetírók aranykoráról: a XIX. század végén a helyi Történész-Régész Egyesület számos történész-akadémikust adott Magyarországnak. Vicze Károly történelemtanár a tájegység nevének helyes használatáról kifejtette, hogy a történelem folyamán Temesköznek, Bánátnak és Bánságnak is neveztek, jelenleg Az utóbbi elnevezés használatos. - Dr. Makk Ferenc szegedi történész a lapnak adott nyilatkozatában leszögezte, hogy a Szegedi Egyetem (korábban József Attila Tudományegyetem) és a temesvári Nyugati Egyetem testvéregyetemek. A rendszerváltás után lehetőség adódott, hogy a kapcsolatokat a jogtudományra, bölcsésztudományra is kiterjesztették. A dáko-román kontinuitás elméletéről elmondta, hogy a "román kutatók álláspontja régóta kialakult, pártdogmává, majd állami tantéllé szilárdult." A magyar középkorászok döntő többsége elutasítja ezt az elméleteket, megalapozatlannak tartják. "A románság szerintünk a Balkán déli részén alakult ki, lassan húzódott föl északra, és Magyarországot tulajdonképpen a XII. század végén érték el. Minden, a román betelepedésre utaló adat Fogaras-Szeben vidékére irányul. Nem lehet véletlen, hogy az 1200-1241-es években egyszerre hat oklevélben jelennek meg a románok, addig egyetlen hiteles kútfő sem említi őket." - A jelenlevő történészek zsűritagokként vettek részt a Bartók Béla Líceumban tartott történelmi-irodalmi vetélkedőn. A hét csapat küzdelméből a sárospataki Árpád Vezér Gimnázium középiskolás diákjai, kerültek ki győztesen. A második helyet a temesvári Bartók Béla Líceum csapata szerezte meg, "bronzérmes" lett a budapesti Szent László Gimnázium csapata. /Pataki Zoltán: "Ne bántsuk a román elvtársak érzékenységét..." Temesköz, Bánát vagy Bánság? = Romániai Magyar Szó (Bukarest), okt. 21./

2000. október 17.

Temesváron okt. 13-14-én az 1000 éves Magyarország története kezdeti korszakával foglalkozó tudományos ülésszakot tartottak. A szegedi József Attila Tudományegyetem két neves tanára - dr. Kristó Gyula akadémikus és dr. Makk Ferenc tanszékvezető - előterjesztése az államalapítás eseményét a legújabb felfedezések fényében tárgyalta. Kristó Gyula nem lehetett jelen, dolgozatát Szabados György tanársegéd olvasta fel. Kristó szerint az államalapítás szinte kizárólagosan Szent István műve. Nem zárható ki, hogy apja, Géza fejedelem keleti rítus szerint keresztelkedett meg. Erre utal a veszprémvölgyi ortodox apátság létesítése, a görög nyelven írt oklevelek kibocsátása, az ortodoxia egyeduralma szűkebb pátriánkban Marosvár (Őscsanád) székhellyel stb. Emiatt lehetséges, hogy a harcok, melyekről azt mondjuk, hogy Szent István a pogányság ellen viselt, jórészt a keleti rítusú egyház kiszorítását célozták. Egyéni, megközelítést tárt a hallgatóság elé erről a korszakról Makk Ferenc. A sok csata, amit István úgymond a kereszténységért vívott, jórészt hatalmi harc volt, a központosított állam kialakításáért folytatott küzdelem. Bizonyítéka ennek az Ajtony ellen viselt hadjárat, aki a legújabb ismeretek szerint keresztény volt (igaz, keleti rítusú), és akit azért kellett megbüntetni, mert megvámolta a király sószállítmányait. - Szent István érdeme, hogy felismerte a nyugat felé nyitás fontosságát, aminek elengedhetetlen feltétele volt vallásilag Rómához csatlakozni. - Miklósik Ilona, Szekernyés János és Vicze Károly a magyar államiság helyi vonatkozásairól tartottak előadást. /Az államiság 1000 esztendeje. = Nyugati Jelen (Arad), okt. 17./

2011. április 9.

A székely társadalom (A székelység népessége 1330 táján)
Az 1330-as években a 83 426 fõs székelység a 3,5 milliós magyarságnak mindössze 2,38 százalékát alkotta, míg a székelység mai székelyföldi lélekszáma legkisebb számítással is a magyar nemzet 4,66 százaléka.
?gy vélem, ezek az arányok mutatják, hogy e sorok írója nem túlozza el a székelység lélekszámát a nevezett idõszakra vonatkoztatva, még akkor sem, ha a számításai alapján megállapított székely népesség száma többszöröse a szakirodalomból ismerteknek. Feltevõdik az a logikus kérdés, hogy a korábbi kutatás miért számolt kisebb lélekszámot. Amint a korábbi részben is említettem, ennek egyik magyarázata az, hogy a kutatók csak az oklevelekben szereplõ, 1350 elõtt keltezett településszámot, azaz a székely települések 40 százalékát vették figyelembe, miközben kis lélekszámú faluátlaggal kalkuláltak. Kristó Gyula például a Szabó István által 1960 táján becsült 118 fõs átlagnépességû településmodellt használta számításai alapjául. E kis létszámot beszorozta az oklevelekben említett, plébániával bíró települések számával, és így jutott el a 19-25-28 ezer fõhöz. Az alacsony lélekszám azért nem tûnt fel, mert a szakirodalom a magyarság lélekszámát is alábecsülte. Így például Makk Ferenc az 1200-as évekre vonatkoztatva mindössze másfél milliós népességet valószínûsít. Ehhez hasonló lélekszámot emleget Hóman Bálint is. A demográfusok, a történészek egyszerûen átvették a szakirodalombeli becsléseket, esetleg összeadták õket, és középarányost számoltak.
Alaposabb és úttörõ munkát végzett a sepsiszentgyörgyi Bálinth Gyula. ? a plébániák számát, illetve a lehetséges településlétszámot vette alapul. Mivel nem volt történész, ezért elfogadta a 20. század derekán ismert neves szakemberek állításait, akik az Árpád-kor településeit kisebb lélekszámúnak tekintették. Így Bálinth a kis lélekszámú faluátlaggal számolva jut el a 43 000 fõ körüli székely lélekszámhoz. Ez ugyan jóval több, mint a szakirodalomban ismert korábbi adatok bármelyike, de jóval kisebb, mintegy fele annak, amit e sorok írója állít. Bálinth munkája mellett logikus, áttekinthetõ rendszerezést köszönhetünk Egyed Ákos akadémikusnak, de õ is óvakodik a lélekszám meghatározásától. A székelység letelepedésérõl a szakirodalom általában keveset beszél, a korábbi korszak szakemberei azt sugallják, hogy letelepedésük lassú folyamat volt. Így alakult ki az a közismert elképzelés, hogy a székelyek a dél-erdélyi német ajkú lakosság fokozatos kolonizálásával párhuzamosan vonultak a mai Székelyföldre. Talán e spontán vándormozgalom képzete miatt gondolták úgy a kutatók, hogy a székely falurendszer létrejötte is lassú, hosszú évszázadokon átívelõ folyamat eredménye volt. Ezzel magyarázható is lenne, hogy miért csak a pápai dézsmákban szereplõ plébániákat és az oklevelekben 1350 elõtt említett néhány települést vették számításba. Márpedig e sorok írója, újabban Egyed Ákos is, határozottan állítja, hogy az áttelepítések tervszerûek, és nagyon gyorsak lehettek, mert a székelyeket a határvédelmi szempontok erre késztették. Már a letelepítéskor kialakult a késõbbi székely falurendszer, a székely falvak döntõ többsége.
Makk Ferenc Magyarország népsûrûségét a 12. század közepére vonatkoztatva négyzetkilométerenkénti hét fõre becsüli, falvanként 20-40 háznépet számol, amely valójában alig több a honfoglalás kori Kárpát-medencei népességnél. Számomra elfogadhatóbb Kovács Zoltán adata, aki a francia demográfiai kutatásokat figyelembe véve az 1200-as évekre 2,4-2,6 milliós népességet tart valószínûnek. Ha a Makk Ferenc által becsült lakható területtel, a 220 000 négyzetkilométerrel elosztom a Kovács által becsült népességet, akkor az 1200-as években a négyzetkilométerenkénti átlagnépsûrûség 11,8 fõ. 130 évvel késõbb, az 1330-as években Magyarország nagyhatalom, gazdági fejlõdés jellemzi, népessége elérte a 3,5 milliót, a népsûrûség pedig a négyzetkilométerenkénti 15,90 fõt, amely az 1300-as évhez mérve mintegy 25,26 százalékos szaporulatot feltételez. Ha a fenti adatok függvényében a Makk által benépesített területi arányt kivetítjük Székelyföldre úgy, hogy a kétharmados országos arány helyett a székelyek lakta területek felét tartjuk lakhatónak a földrajzi-domborzati viszonyok miatt, akkor talán közelebb járunk a valós lélekszám megállapításához. További kérdés azonban, hogy mekkora kiterjedésû a történelmi Székelyföld? Több jeles kutató adatai közül megemlítem Györffy György (13 500 km2), Orbán Balázs (12 800 km2) és Vofkori László (10 880 km2) számításait. A tévedés elkerülésére, a népesség meghatározására itt is a legkisebb területet, Vofkori adatát vettem kiindulási alapként. Ha a székelyek által benépesített területet, az 5440 négyzetkilométert beszorozzuk a 15,90 õs átlagnépsûrûséggel, akkor 86 496 fõs népességszámhoz jutunk, amely igencsak megközelíti az általam számolt 83 426 fõs székely lélekszámot.
Kádár Gyula
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

2014. január 11.

Többnyelvű magyar őstörténet és származás (1.)
Részigazságok A magyarság származásáról, őstörténetéről alig-alig tudunk. Csak reménykedhetünk abban, hogy egyszer lehetővé válik a 9. század előtti korszak megismerése. Jelenleg a régészeti, történelmi, nyelvészeti és embertani ismeretek „mozaikdarabkái” alapján nem lehet egyértelmű magyar őstörténetet írni. E képtelen helyzetet Kristó Gyula és Makk Ferenc 2001-ben így mutatta be: „Szinte mindenki más-más képet állít össze, úgyszólván, ahány szerző, annyiféle a 9. század előtti magyar történelem.”
A magyar nép őstörténetének kutatásában három nagy irányzatot figyelhetünk meg. A hivatalos történetírást, amely a finnugoroktól való származás tézisét támogatja, az ázsiai török származás híveit, míg a harmadik tábor a magyarság több ezer éves Kárpát-medencei őstörténetét karolja fel. Zsirai Miklós nyelvész már 1943-ban úgy gondolta, hogy sok az „őstörténeti csodabogár”. Ezek tévutakra vezetik az érdeklődőt, és befolyásolják a történettudatot. Ám nemcsak a fellegjáró dilettánsok, de a keményvonalas finnugristák és a több ezer éves Kárpát-medencei ősiséget hirdetők is akadályozzák a tisztánlátást. Fontos feladat lenne újraértékelni az eddigi kutatások eredményeit. Akik nem fogadják el a hivatalos finnugor irányzatot, bírálhatók, de azok is, akik nem tartoznak az őshonosságot, illetve az egyoldalú türk származást hirdetők soraiba. Mivel a magyar őstörténet sokrétű, el kell fogadni a „részigazságok” elvét, ezeket kell egyberakni. Erre azért van szükség, mert a magyarság kialakulása, etnogenezise nem egygyökerű, hanem többágú. A magyar nép nyelve, származása és származási helye az egész népre kivetítve nem fedi egymást. Népünk különböző származású törzsek, nemzetségek, néptöredékek összeolvadásából alakult ki külön őstörténettel. A jelenlegi „tudományos” világban bármit írhatunk, mindig lesz olyan „szakember”, aki az általunk leírtak hitelességét kétségbe vonja. László Gyula régész szavaival élve, a „termékeny bizonytalanság” talaján állva állítjuk, hogy a történeti „igazság” középen van. Nem azon kell vitatkozni, hogy finnugor, türk vagy őshonos leszármazottak vagyunk-e, hanem el kell fogadni, hogy mindhárom, mindezek mellett iráni, mongol és más néptöredékek ötvözete is. Dr. Székely Zsolt régész helyesen állapítja meg, hogy az elmúlt évtizedekben nagyszámú tanulmány látott napvilágot: „Részben a ma hivatalosnak tekinthető finnugor rokonságon alapuló őstörténet mellett, részben pedig ez ellen foglalnak állást. Közös jellemvonásuk, hogy egyetlen szerző sem merészkedik az időszámításunk előtti 3–4. évezrednél korábbi időkig.” Új tudományágak megjelenése által – így a humángenetika, a fizikai antropológia, a paleontológia stb. – talán a nem is olyan távoli jövőben mélyebb bepillantást nyerhetünk a magyar őstörténetbe. E téren – a magyar nép eredetét, az uráli népek eurázsiai-amerikai őstörténetét kutatva – úttörő munkát végez Szabó István Mihály.
Többnyelvű őstörténet
Morávcsik Gyula bizantinológus helyesen látja, hogy „a magyar nyelv szerkezete és szókincsének alaprétege finnugor eredetű”, nyelvrokonaink a Szibériában élő vogulok és osztjákok is. Ők az Urál vidékén szoros kapcsolatban éltek a magyarokkal. Morávcsik rámutat: „a honfoglalás korabeli magyar nép törökös vonásokat mutat, s legrégibb törzs-, személy- és méltóságneveink egy része török eredetű”. Következtetése: a honfoglalás előtti korban a finnugor és a török elemek keveredtek, e kettő eredménye a magyar nép.
Kristó Gyula az uráli ősnyelvről azt írja, hogy az abból származó nyelvek „kivétel nélkül agglutináló (ragasztó) nyelvek, vagyis a nyelvtani viszonylatokat nem elöljárókkal, hanem ragok, jelek, képzők hozzátételével fejezik ki”. Kristó, bár nagy szerepet tulajdonít a török nyelvű népcsoportoknak, mégis úgy véli: az „altaji nyelvcsalád részeként számon tartott török nyelvek is ugyanebbe a tipológiai csoportba tartoznak”, de „a magyar nyelv és a török nyelv genetikus rokonsága kizárható”. Sára Péter is hangsúlyozza, hogy „a magyar és török nyelvek forrásvidéke közös”, de a magyar és a török nyelvek között „oly nagyszámú szó- és nyelvtani egyezés található, hogy ezek alapján nyugodtan beszélhetünk nyelvi rokonságról”. Úgy gondolja, az előtöröknek mondott népek nemcsak fajilag, hanem nyelvileg is keveredtek a „finnségi és észak-eurázsiai ősnépekkel valahol az Urál-hegység és Nyugat-Szibéria déli térségeiben. Ebből a nagyfokú keveredésből alakultak ki lassú folyamatban az ugor, a magyar és a török népek, nyelvek”. Feltételezi, hogy a magyarság a Kárpát-medencébe érkezésekor nem volt teljesen elszakadva sem az ugor, sem a török nyelvektől, ezért megértették egymást. A török nyelvnek a magyaréval hasonló nyelvszerkezete elősegíti török nyelvű törzseink és más néptöredékek elmagyarosodását. „A török nyelvek szelleme, szerkezete, építkezése szinte teljesen azonos a miénkkel – írja Kiszely István az említett szerzőre hivatkozva. – Náluk sincsenek nemi megkülönböztetések. A szótövek végéhez illesztett ragjaikkal, képzőikel, jeleikkel ugyanúgy bánnak, mint mi. Kerülik ők is a mássalhangzó-torlódásokat.” 2012-ben az Ankarában a Török Nyelvi Intézet által szervezett tudományos konferencián Mátéffy Attila turkológus elemezte a magyar nyelvben található ótörök eredetű igei állományt, és összehasonlította a más nyelvekből átvett igékkel. Rámutatott: az ótörök igéket „külön képző nélkül használjuk, vagyis az igető után közvetlenül az időjel, majd a személyrag következik. Például: arat-; árt-; bocsát-; csökken- (…) stb.” Szerinte „a magyar nyelv ótörök eredetű igéi úgy ágyazódnak bele a magyar nyelv igerendszerébe, mint az uráli elmélet hívei szerinti finnugor eredetű igék, vagyis az idegen eredetű igéknél látható külön képző használata nélkül”. Felteszi a kérdést: „mi az oka annak, hogy a magyar nyelv ótörök (vagy régebbi) eredetű igéi ugyanolyan rend szerint vannak használatban, mint a finnugor eredetűnek tartott igék, míg a más nyelvekből átvett igéket teljesen más szabály szerint használjuk?”
Az urál–altaji nyelvcsalád meghatározás ma is jogos. Az 1900-as években még az urál-altaji nyelvcsalád fogalmát általánosan használták, ezt később szorítja ki a finnugor nyelvcsalád fogalma. Ezt azonban nem mindenki fogadja el. Burchard Brentjest a Chane–sultane–emire című – Lipcsében (1974-ben) megjelent – művében a török nyelvekről ezt írja: „Nyelveik az urál-altaji nyelvcsalád egyik ágát alkotják. Az uráli ághoz egyrészt a finnugor nyelvek tartoznak, amelyeken többek közt a magyarok, a finnek, a karélok, az osztjákok és a komik beszélnek. Az uráliak másik ágát a szibériai szamojédok alkotják. Az altaji ághoz tartoznak pedig a törökökön kívül a mongolok és a mandzsu-tunguzok.” Rásonyi László turkológus nyelvészprofesszor ugyancsak urál-altaji nyelvcsaládot emleget, amelynek egyik ágát a finnugorok és a szamojédok alkotják, míg az altaji ághoz a török népek tartoznak.
(folytatjuk)
Kádár Gyula
Háromszék (Sepsiszentgyörgy),



lapozás: 1-6




(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2020
Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék