udvardy frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1990-2006
 

találatszám: 32 találat lapozás: 1-30 | 31-32

Névmutató: Matekovics János

1993. május 12.

Matekovits Mihály /sz. Arad, 1946/ az RMDSZ Arad megyei szervezetének alelnöke, a Romániai Magyar Pedagógusok Szövetségének /RMPSZ/ megyei elnöke, az RMPSZ országos alelnöke aradi diákokat kísért el Sepsiszentgyörgyre, az ott folyó Határtalan Tanulmányi Versenyre. Matekovits Mihály már a fordulat előtt is az Arad megyei vezető magyar értelmiségiek között volt. Elmondta, hogy a fásultság és a közöny jelei náluk is megmutatkoznak. Sok aradvidéki gyermeke jelenleg Magyarországon tanul. Az aradi RMFDZ nagy gondja a magyar gazdasági szakemberek hiánya, sokan eltávoztak, kivándoroltak. Matekovits Mihály hangsúlyozta, hogy a szórványban élő biztonságérzetét Székelyföld adja. Náluk inkább az érdekvédelemnek van jelentősége, ezért jogi tanácsadás folyik az RMDSZ-szlkházban. Aradon a könyvtár számára négyezer könyvet tudtak összegyűjteni. /Matekovics János: Szórványban a határ mentén. = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), máj. 12./

1996. május 21.

A nagyváradi Erdélyi Napló hetilap munkaközössége 22 aláírással felszólította Szőcs Gézát, hogy a továbbiakban ne szerepeljen főszerkesztői státussal a lapnál. Követelték, hogy mondjon le a lap feletti tulajdonjogáról és adja át azoknak, akik biztosítani tudják a kiadás feltételeit. A beadványra Szőcs Géza azzal válaszolt, hogy a kiadót "ellenséges politikai erők meg szeretnék semmisíteni" és felszólította a munkatársakat, nyilatkozzanak, hajlandók-e tovább is a vezetésével működő lapnál dolgozni. /Szerkesztőlázadás az Erdélyi Naplónál. = Szabadság (Kolozsvár), máj. 21./ Kilenc szerkesztő megtagadta ezt a nyilatkozatot. Szőcs Géza kitért arra a vádra, hogy tarthatatlanok az anyagi viszonyok az Erdélyi Naplónál, közölte a kilenc kilépő újságírónak az utóbbi négy hónap alatti keresetét. A hetilap kilenc munkatársának névsora: Ferencz Zsuzsanna, Matekovits János, Kinde Annamária, Papp Sándor Zsigmond, Simon Judit, Szőke Mária, T. Szabó Edit, Varga Eleonóra, Telegdi Gyula. /Szabadság (Kolozsvár), máj. 23./ Szőcs Géza megtiltotta ennek a kilenc újságírónak a szerkesztőség berendezéseinek használatát. /Magyar Hírlap, máj. 20., - A megindult vita után Szőcs Géza másik lapja, a Kelet-Nyugat folyóirat bejelentette megszűnését. Indig Ottó főszerkesztő búcsúzó vezércikkében a kiadót tette felelőssé a megszűnéséért. Szőcs Géza jelezte, hogy elégedetlen a szerkesztőség munkájával. /MTI/

2002. augusztus 5.

Matekovics János könyve /Eljutni a túlsó partra, Lehel Kiadó, Sepsiszentgyörgy/ hatvan riportot és interjút tartalmaz. /Eljutni a túlsó partra. Matekovits János riportkönyve. = Szabadság (Kolozsvár), aug. 5./

2003. február 24.

Mintegy hatvan riportban és interjúban ismerteti meg az erdélyi magáncégek, vállalkozók világával az olvasót Matekovics János Eljutni a túlsó partra /Lehel Kiadó, Sepsiszentgyörgy/ című könyvében. /Megjelent. = Erdélyi Napló (Nagyvárad), febr. 25./

2003. február 25.

Mintegy hatvan riportban és interjúban ismerteti meg az erdélyi magáncégek, vállalkozók világával az olvasót Matekovics János Eljutni a túlsó partra /Lehel Kiadó, Sepsiszentgyörgy/ című könyvében. /Megjelent. = Erdélyi Napló (Nagyvárad), febr. 25./

2003. március 1.

Matekovics János könyvében /Eljutni a túlsó partra, Lehel Kiadó, Sepsiszentgyörgy, 2002./ arra vállalkozott, hogy bepillantást adjon a romániai privatizáció rejtelmeibe, főleg a székelyföldi magánvállalkozások mindennapjaiba. Matekovics éveken át, riportok tucatjaiban követte nyomon a vállalkozások sorsát. /Magyari Lajos: Mi is van azon a ,,túlsó" parton? = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), márc. 1./

2005. január 13.

Az Erdélyi Riport /Nagyvárad/ hetilap 42. számában, 2004. október 21-én Matekovics János méltatta Ioan Balan vállalkozói és politikai érdemeit. A terjedelmes cikk Ioan Balannak, a Kovászna megyei NLP elnökének ,,egészséges” politikai felfogásáról szólt, aki hangsúlyozta, hogy: ,,Háromszék élére amúgy is magyar prefektust kellene kinevezni” . Balan rokonszenvesen beszélt a Kovászna megyei magyar–román barátságról. Ugyanez a Balan ma a leghevesebben tüntet az ellen, hogy Kovászna megye élére magyar prefektust nevezzen ki a kormány, sőt, meg is fenyíti Románia kormányát, hogy igazságügyi feljelentést tesz ellene, amennyiben mégis magyar prefektus kerülne Kovászna megye élére. /Ábrahám Árpád, a Covalact Rt. vezetőtanácsának volt tagja: A kétszínű politikus. = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), jan. 13./

2006. augusztus 26.

A 60–70-es évekbeli Romániáját mutatja be Bányai Éva Sikertörténetek kudarcokkal. Bukaresti életutak /Komp-Press Kiadó, Kolozsvár, 2006/ című könyvében, melyben az egyéni emlékezés – kollektív emlékezet – történelmi emlékezet egybefonódása követhető nyomon. Az interjúkötet összeállításához a szerző személyesen vagy levélben kereste fel a bukaresti, vagy egy ideig Bukarestben tartózkodó magyar értelmiségieket, akik meghatározói voltak az akkori magyar intézményeknek (Ágoston Hugó, Beke György, Bodor Pál, Csiki László, Demény Lajos, Domokos Géza, Ferencz Zsuzsanna, Gálfalvi Zsolt, Halász Anna, Horváth Andor, Huszár Sándor, Kacsir Mária, Matekovics János, Molnár Szabolcs, Rostás Zoltán, Szász János, Vári Attila). A magyar intézmények létrehozásának célja az volt, a magyar értelmiségieket Bukarestbe költöztessék. A könyv bemutatja, kik voltak a magyar szellemi élet meghatározó egyéniségei; kik voltak a cenzorok, hogyan működött a cenzúra. /Vetési Júlia: „Ember tervez, Központi Bizottság végez…”– bukaresti életutak. = Szabadság (Kolozsvár), aug. 26./

2007. október 20.

Kell-e a hit a ma emberének témával hirdetett meg beszélgetést Sepsiszentgyörgyön a művelődési ház terefereklubja. Házigazda Matekovics János, a meghívott pedig Kovács István unitárius lelkész volt. A globalizált, minden eladható, minden megvehető világnézet, a fél évszázadig tartó, Istent, hitet, vallási erkölcsöt kizáró, materialista elméletre, filozófiára épülő, romba dőlt társadalmi rendszer örökségeként a ma embere valamiféle vallási vákuumba: hitűrbe került. Ennyi tévelygő, lebegő, irányvesztett, hamis erkölcsöket valló és kereső ember még talán soha sem élt. Az emberi szívekből, lelkekből, ha hiányzik egy fix pont, amelyre alapozni, építeni lehet. Napjainkban ezt a lebegő, önmagát, Istenét kereső, tévelygő embert keresi meg az a magát hitesnek nevező ,,kereszteshadsereg”, amely gyors megoldást kínál. A kereső ember így könnyen áldozatává válik álprófétáknak és guruknak. A hitre minden embernek szüksége van. Még a magukat istentagadóknak, ateistáknak nevezőknek is. Mert a hit Isten ajándéka, enélkül az ember nem lehetne ember. /Simó Edmund: Kell-e a hit? = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), okt. 20./

2008. február 8.

Közérdek rovására elkövetett visszaéléssel vádolják az oktatásügyi minisztert. Az elmúlt 19 évben annyit változott a tanügyi törvény, hogy immár minden javítási szándék zsigeri ellenkezésbe ütközik. Bűnvádi panaszt tett a főügyészségen Cristian Adomnitei tanügyminiszter ellen az AEACE – Oktatás Minőségét Értékelő Ügynökség – nevű szakmai szervezet, szolgálati hanyagság és a közérdek rovására elkövetett szolgálati visszaélés vádjával. Az egységes félévi dolgozatok bevezetését nem előzte meg hatástanulmány, és a minisztérium nem konzultált az érintett társadalmi csoportokkal – jelentette ki Gheorghe Radulescu indoklásként azt követően, hogy bűnvádi panaszt nyújtott be a tanügyminiszter ellen az egységes félévi dolgozatok miatt. Matekovits János kisebbségi oktatásért felelős igazgató megkérdőjelezi a vádak megalapozottságát. /Oborocea Mónika, Pásztor Krisztina: Nebulófárasztó reform. = Új Magyar Szó (Bukarest), febr. 8./

2009. február 4.

Napjainkban a közösségi összetartozás alkalmait a különböző klubok igyekeznek megteremteni. Sepsiszentgyörgyön például a városi művelődési ház pincehelyiségében a hét különböző napjain különböző klubok tagjai találkoznak, a Huszárik filmklub, a Holló Ernő Sajtópince, a Terefereklub és a Dzsesszklub. Ambrus Attila, a Magyar Újságírók Romániai Egyesületének elnöke mondta, hogy az országban a Holló Ernő Sajtópince az egyetlen, folyamatosan működő magyar sajtóklub. Az évek során számos szerkesztőség munkatársai fordultak meg itt; Kolozsvárról például öt szerkesztőséget láttak vendégül (Szabadság, Krónika, Művelődés, Korunk, Magyar Kisebbség), Csíkszeredából és Székelyudvarhelyről kettőt-kettőt (Hargita Népe, Csíki Hírlap, illetve Udvarhelyi Híradó és Polgári Élet). Kézdivásárhelyről már többször a sajtóklub vendége volt a Székely Hírmondó, és az új évadot ismét egy kézdivásárhelyi szerkesztőség meghívásával kezdik: február 4-én a tavaly új sorozatával induló, 105 éves Székely Újság a vendégük. A következő héten a könyve megjelenése előtt álló színművész, László Károly, majd a három sepsiszentgyörgyi rádióból a Sepsi Rádió, végül a Brassói Lapok szerkesztősége lesz a vendégük. /Matekovics János: Újra találkozunk! (Pinceklub Sepsiszentgyörgyön). = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), febr. 4./

2009. december 23.

Sepsiszentgyörgyön az akkori lap, a Megyei Tükör főszerkesztője, Vasas Ferenc keményen kézben tartotta a lapot, s űzte az újságírókat az üzemekbe, beszámolni a szigorúan ellenőrzött közhangulatról. A szerkesztőség egyik hátsó szobájában – melyet az újságírók maguk között Kelet-Európai Klubnak neveztek – szabadon beszéltek, vitatkoztak. Akkoriban úgy gondolták, ha már le nem írhatják, legalább szóban mondják el véleményünket. Utólag kiderült, jól gondolták: lehallgatókészüléket szereltek a szobába. Később – többszöri kérelmezés után -, máig sem szerelték azt le. 1989 decemberében készültek az ünnepekre. Beszerezték a névsor szerint osztott fejenként fél kilogramm sertéshúst, feketén kávét szereztek. Az újságírók lakásán is voltak lehallgatókészülékek. Amikor győzött a forradalom, Sepsiszentgyörgyön az akkori párttitkár, Rab István társaival a hátsó kapun elmenekült. Az újságírók rohantak a szerkesztőségbe, lapot kell csinálni. Jecza Tibor, leváltás előtt álló főszerkesztő-helyettes már megérkezett. Percek alatt összefutott a társaság kevésbé gyáva része, Áros Károly, Kisgyörgy Tamás, Gajzágó Márton, Sylvester Lajos, Incze Ibolya, Páljános Mária, B. Kovács András, Albert Levente, Tompa Ernő és Torma Sándor, akit az előző hónapokban főszerkesztő-helyettesnek készítettek elő Jecza Tibor helyett. Új lapot indítunk – döntötték el. Bejött a megyei pártbizottságtól az első titkárral együtt menekülő főszerkesztő, Vasas Ferenc is. Szokásával ellentétben csendes volt, kiment, telefonálgatott, újra visszatért. Vasas megszólalt: vegyék kicsit vissza az iramot! B. Kovács András megkérdezte: Te azt hiszed, hogy ezt a lapot veled fogjuk csinálni? Vasas hitetlenkedve szétnézett, majd sértődötten elment. Megegyeztek, Háromszék lesz a lap címe. Megérkezett Magyari Lajos. Akkoriban jó formában volt, hónapok óta nem ivott, tehetségét mindenki tisztelte, úgy határoztak, ideiglenesen irányítsa Magyari Lajos a lapot, majd sort kerítenek a vezetőségválasztásra is. Magyari Lajos két és fél évig vezette az újságot (1992-ben elment szenátornak), s el kell ismerni, a nehéz időkben végzett munkájával, napi politikai kommentárjaival beírta magát a romániai magyar sajtótörténetbe. Az első szám Győzött a nép akarata szalagcím alatt jelent meg. Az első oldalra került Magyari Lajos Kérdések című verse, Páljános Mária kis gazdasági beszámolója. A belső két oldalon Gajzágó Márton, Sylvester Lajos, Matekovics János, Áros Károly publicisztikái sorakoztak. Gyorsan elfogyott az első szám, s hónapokig 25–30 000-es példányszámban jelent meg a napilap. /Simó Erzsébet: Volt egyszer egy nap, született egy lap (Húszéves a Háromszék). = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), dec. 23./

2011. 11.

Élet a Leveles-ér partján 2.
Vadászi időmúlatásunk befejeztével (lásd Erdélyi Riport 2011/13.), indulunk napkelet irányába, Tőzmiske község legtávolabbi és legfiatalabb helysége, Simonyifalva felé. Számunkra ismerős helyszín, hiszen lapunk egykori munkatársa, Matekovics János több ízben írt riportot szülőfalujáról. A világháló is meglepő bőséggel kínál háttéranyagot, beszédes bizonyítékául annak, hogy az isten háta mögötti településen gyakran történik sajtóba kívánkozó esemény. Már Vadászra érkeztünkben észrevettük, amit portyánk többi állomásán is megtapasztalhattunk, hogy a község magyar többségű falvainak bejáratánál nemcsak a törvény előírta kétnyelvű szabvány-helynév látható, hanem jókora táblákon román feliratok piros-sárga-kék, magyar feliratok pedig piros-fehér-zöld mezőben díszelegnek. Szemlátomást a két nemzeti trikolór békésen megfér egymás mellett, mintegy jelzi, hogy Tőzmiske 36 százaléknyi magyarságának arányánál nagyobb súlya, befolyása van, hiszen a harmadik ciklusát töltő RMDSZ-es polgármester, Haász Tibor, és a tizenhárom tagú tanács kilenc RMDSZ-es tagja „kényelmes” kétharmados többséget képez. És – mint utunk során többször is meggyőződhettünk róla – nem csupán a magyarság, hanem román és roma falusfeleik érdekeit is felelősen képviselik az önkormányzatban.
Az alapítástól a kirajzásig. A falu névadójának, az alapító birtokos Simonyi Lajosnak az apja báró Simonyi József huszár ezredes, ahogy inkább ismerik: Simonyi óbester, a napóleoni háborúk korának legvitézebb magyar huszárja volt, aki tizenhét évesen megszökött az iskolából, és beállt közlegénynek. Hősiességéről országszerte legendák keringtek. Főhadnagy korában, 1802-ben kiérdemelte a legnagyobb katonai kitüntetést, a Mária Terézia-rendet, aminek alapján 1804-ben báróságot, majd több ezer holdas birtokot kapott adományul Vadász és Bélzerind határában. Fia, a falualapító báró Simonyi Lajos szintén hősies katona volt, a honvédségben harcolt, Görgey mellett futárszolgálatot teljesített. A szabadságharc leverése és osztrák várfogság után Vadászon, Arad megyei birtokán élt. Részt vett a passzív ellenállásban, majd a kiegyezés idején politizálni kezdett. Parlamenti képviselő, később ipar- és kereskedelemügyi miniszter volt két kormányban is. 1878-ban Tisza Kálmánnal ellentétbe került, lemondott mandátumáról és visszavonult vadászi kastélyába. Gazdálkodott és megalapított egy életképes magyar települést. Voltaképpen szorult anyagi helyzetében kényszerült arra, hogy kiparcellázva próbálja értékesíteni Simonyifalva mostani határát, ahová 1881-től a Monarchia különböző vidékeiről érkeztek telepesek, zömmel a szomszédos Békés megyéből. Az 1885-ben községi státust elnyerő Simonyifalva népe hamar öntudatos közösségé kovácsolódott. Pedig az otthonteremtés keserves, küzdelmes feladat volt. Matekovics János szerint: „Simonyifalva telepes népe kemény küzdelmet folytatott a megélhetésért. Le kellett csapolni a határt uraló mocsarakat, s embert próbáló volt a falu egész területén az erdőirtás után maradt tuskók kitermelése. Aki egyetlen fatönköt – itt inkább tuskóként ismerik – kiszedett már a földből, az fel tudja mérni, mit jelent a telkek és a határ megtisztítása a sok tízezer tuskótól. És közben fizetni kellett a parcellák után járó részleteket. Az öregek ma is mesélik a nagyszülőktől hallott történeteket. Hogy az egész utcának egyetlen lova volt, vagy csak egypár tehene, nem is ökre, és sorra azzal szántották fel a földet a többieknek is. Vagy volt olyan család, amely a nagy küzdelemben összeroppant, éjszaka felszedte a cókmókját és továbbállt, de égni hagyták a lámpát, hogy ne vegyék észre eltűnésüket. (…) S alig erősödött meg a falu, jött Trianon, jött az impériumváltás, Arad megye s benne a színmagyar Simonyifalva is Románia része lett.”
A több hullámban érkező telepesek közül a kertészkedés terén elsősorban a svábok jeleskedtek, s hamarosan a többiek is eltanulták tőlük az intenzív zöldségtermesztés fogásait. Már az első csoportokkal több kisiparos is érkezett a faluba, biztos megélhetést találhattak a gyorsan fejlődő településen, hiszen annak fénykorában több mint száz mesterember tevékenykedett. Akár megannyi falu a környéken, Simonyifalva is Gyula vonzáskörzetéhez tartozott. A vidék akkor lendült fel igazán, amikor 1906-ban elkészült a 42 kilométeres kisvasút, mely hét települést és több uradalmat kapcsolt össze. A körösközi kishaza terményei, főleg a gabonafélék nemcsak Gyuláig, hanem a MÁV hálózatára átrakodva a fiumei kikötőig is eljutottak. Trianon elvágta a vidéket természetes központjától, ma már csak egy-egy nemrégiben Gyulán, illetve Simonyifalván felállított emlékmű idézi a hajdani kisvasút élénk világát. Az alapítást követő első népösszeíráskor, 1890-ben 1402 lelket számoltak össze, 857 magyar mellett 487 német, 30 szlovák és 28 román ajkú lakost. Korabeli kimutatások szerint – igaz, nagyfokú gyermekhalandóság mellett – a születések számát tekintve az 1909. esztendő csúcsidőszaknak bizonyult a gyarapodás szempontjából, hiszen nem kevesebb, mint 130 újszülöttet jegyeztek fel! A legnépesebb éppen 1920-ban, a trianoni békeszerződés táján volt, 2770 lakójából 2434 magyarnak, 293 németnek vallotta magát. Azután minden összeíráskor egyre kevesebb dolguk akadt a számlálóbiztosoknak: egyik népszámlálástól a másikig három-négyszáz fős apadás következett. Várhatóan az idei „őszi betakarításkor” alig haladják majd meg a hétszáz lelket… A már-már általánossá váló egykézésen kívül az el- és kivándorlás is rohamos apadást okozott a Ceauşescu-éra végén falurombolásra ítélt településen. Kollégánk így foglalta össze a szétszóratás időszakát: „1989 után még évekig nem volt sok jele annak, hogy az utolsó pillanatban megmenekült falu nem múlik ki belátható időn belül »természetes« halállal. A talpraesettek, mozgékonyabbak rendre másfelé keresték a megélhetést, és a »létező szocializmus« utolsó esztendeiben majd a sváb eredetű lakosoknak is eszükbe jutott származásuk, s kivándoroltak Németországba. Úgyhogy ma simonyifalvi emberrel bármelyik földrészen találkozhatunk, de a legtöbben a származás okán Magyarországon és Németországban telepedtek le. Idehaza is a közelibb városokba, Kisjenőbe, Aradra, Nagyszalontára és Nagyváradra költöztek be, de jutott belőlük Temesvárra, Petrozsényba, Bukarestbe, Kolozsvárra és a Székelyföldre is.”
Első intézményük az iskola volt. Egy esztendővel az alapítás után már ötszáz népes család teremtett otthont magának az új kishazában. A gyerekeknek nem volt hol tanulniuk, s nem volt ki tanítsa őket. Kezdetben egy értelmes-lelkes parasztember, Hegyi Imre oktatta őket betűvetésre egy magánháznál. Egy esztendő elteltével, a sokfelől érkezett, immár közösséggé formálódott simonyiak összefogtak, és 1882-ben két iskolaépületet emeltek. Az apró vályogépítmények helyén 1958-ban, majd 1973-ban emeltek tágasabbakat. Az utóbbi években – akár a községhez tartozó valamennyi településen – teljes mértékben felújították és korszerűsítették az épületeket. Beszédes bizonyítékául annak, hogy Tőzmiske Haász Tibor vezette önkormányzata a községközpont mellett Vadászon, Simonyifalván és Bélzerinden is prioritásként kezeli az oktatás ügyét. A simonyi iskola főépületét bármelyik városi intézmény megirigyelhetné. Ízlésesen kimódolt előcsarnok, fényes műkő padlózatú folyosók, tágas, világos termek, s az előcsarnok falán két jeles pedagógus: Hévvizi Otilia és Héja Emma irodalomtanár portréját ízléses domborműveken megörökítő táblák, s bár vakáció idején toppanunk be, az emléktáblák alá friss virágcsokrokat helyezett valaki. Egyébként mindkét emléktáblát a helybeli Szívós László készítette, Hévvizi Otilia bronzplakettjét Deák Árpád nagyváradi, Héja Emmáét Brittich Erzsébet aradi (simonyifalvi születésű) képzőművész remekelte. Szabó Attila igazgató, testnevelő tanár (képünkön) büszkesége a 2009-ben felavatott sportcsarnok. A modern csarnok maga és az előtte kialakított, multifunkcionális szabadtéri pálya is jelzi, mennyire fontos a sporttevékenység. Ami pedig a szellemieket illeti, az intézmény apraja-nagyja minden kulturális rendezvényen szerepel. Gyermekeik tagjai a sokfelé fellépő néptánccsoportnak. Immár hagyománya van a falut, a környékét és a testvértelepüléseket megmozgató, az elszármazottakat is hazacsábító Simonyi-napoknak és a falu szülötte, Simonyi Imre költő tiszteletére rendezett szavalóversenyeknek. „A simonyifalviak összetartó közösség – bizonygatja az igazgató. – Ha valamit meg kellett csinálni, azt velük meg lehetett. Iskolai szinten is bármit akartunk rendezni, mindig akadtak szülők, akik mellénk álltak, és segítettek. Ennek köszönhetően is vannak nagyszabású rendezvényeink. Iskolánk keretében a nemzeti ünnepeket mindig megtartjuk, október hatodikát, március tizenötödikét. Van egy hagyományunk, a Mikulás-váró ünnepség, amikor a hetedik osztályosok felöltöznek, kis jelenetet játszanak el mind a három falu iskolájában. Voltunk már a tőzmiskei önkormányzatnál is, előadták a kis rigmusos jeleneteket, a karácsonyi ünnepséget mindig megtartjuk, farsangi ünnepségre az apraja-nagyja mind felöltözik, az óvodások is, az iskolások is.”
A látottak-hallottak alapján azt gondolhatná a riporter, hogy népes diáksereg jár a simonyifalvi magyar tannyelvű nyolcosztályos iskolába. Szinte hihetetlen, hogy a lét és a nemlét határán küszködő intézményről van szó… Hiszen Szabó Attila elmondása szerint a nyolc osztályba – a felső ciklusban itt tanuló vadásziakkal és bélzerindiekkel együtt – a múlt tanévben összesen 87 tanuló járt, az iskola alá rendelt óvodában 36 gyermekkel foglalkoztak. „A legnépesebb, akikkel büszkélkedhetünk, a most végzett hatodik osztály, huszonegy diákkal. A legszegényebb a harmadik osztály volt, csak négy tanulóval. Mire ötödikesek lesznek, ide iratkoznak a vadásziak és a bélzerindiek, velük együtt tíz tanulóban reménykedhetünk. Sajnos, egyre gyakrabban vannak hullámvölgyek, s a következő időszakban ilyenre számítunk. Két évben csak tíz-tíz diákra futja. Ez nagy probléma lesz, hiszen a tanügyi törvény értelmében most már tizenkettő a minimális létszám osztályonként. Ha ezt a két évet átvészeljük, akkor talán megint kiegyensúlyozódik a helyzet. Nehogy megismétlődjön iskolánkban a hat évvel ezelőtti állapot, amikor az ötödik és a hatodik osztályt összevonni kényszerültünk.”
Mivel az igazgató nem tudott pontos számokkal szolgálni a jelenlegi népmozgalmi adatokat illetően, gondoltam, a falu katolikus és evangélikus papját faggatom ki. Az iskola mellett magasodik a kecses, 1914-ben felszentelt, Nagyboldogasszony titulusát viselő plébániatemplom (képünkön). Főtisztelendő Hegedűs János nem tartózkodik itthon, telefonon tájékoztat a jelenleg mintegy 650 léleknyi, 1910-hez képest harmadolódott katolikusság helyzetéről. Az idén még egyetlen gyermeket sem keresztelt, az előző években öt-hat keresztelő volt, tavaly tizenhétszer temetett, tavalyelőtt huszonháromszor. Az idén még esketni sem esketett, tavaly két, tavalyelőtt három ifjú pár járult az oltár elé. A fogyatkozás ellenére kívül-belül renoválták a templomot, a tornyot is javítani kellett, mert tavaly éppen a templombúcsú napján, augusztus 15-én hatalmas vihar kerekedett, a szélvész lesodorta a toronysisak gömbjét keresztestül. Gyors összefogással sikerült helyrehozni a károkat. Deák Bálint evangélikus lelkipásztor éppen a Maros völgyében, Kladován táboroztatott gyerekeket és fiatalokat. A lutheránus egyházközség indulásból kisebb lélekszámmal dicsekedhetett, mint a katolikus, legtöbben 330-an voltak, jelenleg 140-en vannak. Ennyire kicsi közösségben évente legfeljebb egyszer-kétszer örülhetnek gyermekáldásnak. 2011-ben „csoda” történt: négy gyermek született. Négy, öt, hat temetés mellett jó évnek számít az az esztendő, amelyikre legalább egy-egy esküvő jut. És mindezek ellenére parókia és az imaház helyett templom építését tervezik a simonyifalvi evangélikusok…
Látogatóban a Szívós portán. Akár kudarcnak is minősíthetnők mostani etnoszportyánkat, hiszen minden előzetes próbálkozás, egyeztetés ellenére több helyütt nem sikerül diktafonvégre kapnom remélt riportalanyaimat. Balszerencsénkre a falu egyik legfontosabb személyisége – igaz, vele nem egyeztettünk… –, Szívós László kőfaragó mester, kultúrmindenes tíz perce indult el Békésre egy sírkövessel tárgyalni. Felesége, a tanító Irma fogad bennünket (képünkön), jóízű beszélgetésre. Vele hányjuk-vetjük meg a falu dolgait. „Nagyon kevesen munkálják meg a földeket, egyrészt nem éri meg, másrészt nincs aki művelje, a fiatalok a környező gyárakban dolgoznak, Borosjenőben, Kisjenőben, Nadabon. Azért Simonyifalvára jellemző, hogy a kertészkedés még megy, vannak, akik nagyobb területen foglalkoznak vele. Paradicsomot, paprikát, káposztát, karfiolt, uborkát, zöldségeket termelnek. Sokan el is adták a földjüket. Jelentkeztek olasz felvásárlók, magyarországiak is, van egy nagyobb mezőgazdasági vállalkozás, a polgármesteré, még van két család, amelyik nagyobb földterületen gazdálkodik.”
A simonyifalviak sokfelől telepedtek ide, aziránt érdeklődöm, van-e kapcsolatuk a gyökereikkel, azokkal a településekkel, ahonnan érkeztek. A rokoni kapcsolatokon kívül a közelmúltban testvértelepülési egyezményt írtak alá a magyarországi Békésszentandrással, ahonnan többségükben származtak. A svábok s a szlovákok már csak a nevükben léteznek. A németeket az 1930-as években érte az első nagy csapás, amikor iskolájukat megszüntették, s román tannyelvű intézményt indítottak helyette. Már nem használják az anyanyelvüket, otthon sem. A gazda távollétében Irma asszonyt faggatom ki a férje „viselt dolgairól”. Szívós László tősgyökeres simonyifalvi, az édesapja polgármester volt, az édesanyja tanítónő. „Férjem afféle művészlélek, mindenhez ért – mondja a felesége. – Már a szülői házból magával hozta a szép iránti érzékenységet. Az édesapja jól hegedült, az egész család színjátszott, táncot tanítottak, ők maguk is táncoltak. László középiskolás korában vakáció idején a helybeli kőfaragóműhelyben dolgozott, szépen rajzolt, és kitanulta a mesterség minden csínját-bínját. Igaz, másra, többre vágyott: kétszer is felvételizett – sikertelenül, a marosvásárhelyi színművészetire. Végül itthon maradt, és megnyitotta saját műhelyét. Az egész környéket ellátja sírkövekkel, messzebbről is megkeresik.” Még felsorolni is nehéz, mi mindennel foglalkozik Simonyifalva „mindenese”. Tanácstagságot vállalt, a 2000-ben Nagyzerinden megalakult, a vidék magyarságának összefogását célul kitűző Körös-vidéki Egyesület egyik alelnöke lett, fontos szerepet vállalt a 2001 óta rendszeresen megtartott simonyifalvi napok rendezvényein, és nem véletlenül vált a 2002-ben újraalakult Simonyi Társaság titkárává. Mire riportom megjelenik, lezajlanak a 2011-es simonyifalvi napok is… Hogy Szívós László mennyire megbecsült művelője a kőfaragásnak, azt a nem szokványos munkák igényes megtervezése és kivitelezése bizonyítja. Például az elhurcolt simonyifalvi németek általa megálmodott emlékműve (képünkön). Néha különleges felkéréseknek kell eleget tennie. 2002-ben az aradi Csiky Gergely Líceum padlásán lomtalanítás közben fehér márványdarabokra bukkant Éder Ottó, az iskola igazgatója. Az egyik épebb kődarabon döbbenten ismerték fel Petőfi Sándor arcvonásait. További illesztgetés során kiderült, hogy a dombormű alkotója Aradi Zsigmond neves szobrászművész – ugyanaz, aki a szabadságharcban elesett honvédek emlékére A búsuló Arad című márványkompozíciót is megmintázta. Az igazgató Szívós Lászlót kérte fel az értékes dombormű összerakására, s ő néhány nap alatt összeillesztette és megtisztította a műalkotást, majd Kocsis Rudolf aradi szobrászművész restaurálta.
„László rengeteg munkája mellett arra is szakított időt, hogy felelevenítse a szülei által kezdeményezett népi táncmozgalmat. 2000-ben támadt egy ötlete, alakítsunk néptánc együttest. A prímás szerepét – míg egészsége engedte – Szívós Imre vállalta fel. Összetoboroztuk a felnőttek Leveles együttesét, táncoltunk éveken keresztül, kezdtünk kiöregedni, és megalakítottuk a gyermekek Pitypang táncegyüttesét. László ugyan nem profi táncoktató, még táncos sem, kazettáról, könyvből, füzetből kellett újra megtanulnia táncolni, hogy betaníthassa a gyerekeket. Híresek lettünk a környéken, Budapesten is felléptek a gyerekeink, a fiunk is táncolt, majd ő vette át a táncoktatást. A csoport most is működik, de már csak gyerekekkel. Bárhol fellépnek falunapokon, mindenhová hívják őket. Mi is szívesen mentünk bárhová, kicsit kikapcsolódni. Helyi hagyományok nem nagyon voltak, a ruhákat mi varrattuk. Sokat jártunk a gyerekekkel tánctáborokba, Temes megyébe, a csanádi Nagy Albert bácsi híres táncoktató volt, ő tanította be a lépéseket, a fiunk is elvégezte a tánciskolát, amit máshol tanult, azt adta tovább a gyerekeknek.” Azon sajnálkozom, hogy ottlétünk alatt nem adódik alkalom Pitypangék táncaiban gyönyörködni. A magunk és olvasóink számára a Nyugati Jelen egy 2003 februárjában közölt tudósításából idézem az összefogás szép példáját, Kiss Károly kolléga tollából: „Minden várakozást felülmúlt annak a jótékonysági bálnak a sikere, amelyet szombaton este rendeztek Simonyifalván a helybeli Pitypang gyermek táncegyüttes támogatására. Szinte az egész falu összefogott Szívós László hívó szavára, aki feleségével, Irén asszonnyal együtt foglalkozik a gyerekekkel. Férfiak reggeltől felváltva fűtötték a művelődési ház helyiségeit – a nagytermet, az öltözőt és a büfének helyt adót – fatüzeléssel, s a nagytermet külön még négy gázkályhával, hála a falu pékje, Mészáros István által felajánlott gázbödönöknek, a mamák, nagymamák aprósüteményei és Bier Ferenc 30 liter borával töltött palackok várták a megterített asztaloknál a vendégeket, az utcát homokkal szórták le. Hivatásos együtteseknek is dicséretére válhatna az a több mint másfél órás, többször is vastapssal jutalmazott pergő műsor, amivel a gyerekek bebizonyították a termet zsúfolásig megtöltő közönségnek: jó helyre kerül az a pénz, ami a 270 meghívó megvételéből és egy dél-alföldi népviseletbe öltöztetett vándorbaba elárverezéséből összejött. (…) Az együttesnek jelenleg 57 tagja van, a legkisebb, Péter Adél tegnap volt hároméves, a legnagyobbak nyolcadik osztályosok, de az érdeklődés egyre nagyobb, s a létszám ennek arányában folyamatosan nő. (…) Az előadást gépzene kísérte. A zenekar prímása, Szívós Imre ugyanis egy komoly műtét után most még csak lábadozik, s otthon szurkolt könnyes szemmel a sikerért. De mindenképp boldog lehet, mert van, aki tovább vigye a faluban a hagyományápolást.”
Emlékház és emlékmű. Szívós Irma kíséretében látogatjuk meg a falunapok jelképesen is fontos színterét, a Simonyi-emlékházat. Az épületet, az öntörvényű, sokszor és sokat zaklatott költő Simonyi (családi nevén: Szmola) Imre szülőházát a gyulai önkormányzat támogatásával vásárolták meg és újították fel. A háromosztatú ház egyik helyisége a költőnek, másik Simonyi óbesternek állít emléket, a harmadikban helytörténeti kiállítást rendeztek be. Többszörösen zarándokhely a Simonyi-porta, hiszen 2008-ban az udvarán állították és szentelték fel a kényszermunkára hurcolt simonyifalvi németek emlékművét. Hatalmas talapzaton áll a svéd gránitból készült, középen szögesdróttal övezett, a tetején eltört, fekete gránitoszloptól megosztott emlékmű, amelyen egy csoportban a 26 helybeli deportált nő, a nagyobbik részen a 33 férfi neve van bevésve. A talapzaton román, magyar és német felirat: „A Szovjetunióba elhurcoltak emlékére”. Körülötte 13 kopjafa „a malenkij robot” halálos áldozatainak állít emléket (fenti képünkön). Silabizálom a neveket, az évszámokat. Apa és fia, meglett korú asszonyok és férfiak mellett gyermekkorukból alig kilépett fiatalok: 1903–1947, 1926–1946, 1896–1947, 1927–1945, 1929–1947, 1923–1946, 1919–1947, 1920–1947, 1927–1945. Több név mellől a halálozás időpontja hiányzik, a mai napig nem derült ki, hol, mikor pusztultak el. A falubeliek és vendégeik számára felejthetetlen élményt jelentett a 2008-as emlékműavatás. Tőzmiske község önkormányzata, illetve a Simonyi Társaság nagyszabású rendezvénysorozattal adta meg a módját a simonyi napok alkalmával. A krónikás feljegyzése szerint: „Vasárnap, a katolikus templomban megtartott ökumenikus, kétnyelvű istentiszteleten magyarul ft. Hegedűs János plébános és Deák Bálint helybeli, németül Walter Sinn szemlaki evangélikus-lutheránus lelkész hirdetett igét. A feszület nyomában átvonultak a Simonyiak Emlékházának az udvarába, ahol a nyakuknál fekete szalaggal átkötött egy-egy fehér lepel borította 13 kopjafa, illetve a svéd gránitkőből készült közös emlékmű várt a leleplezésre. A kényszermunkára hurcolt 59, közülük ott elhunyt 13 simonyifalvi emlékére a Balogh Csaba közreműködésével egy-egy kopjafát faragó Brittich Erzsébet képzőművész személyes indíttatású, lélekbemarkoló beszédben ismertette az elhurcoltatásuk, a kínlódásuk történetét. A műsorvezető Szívós László felszólítására nemzeti viseletbe öltözött fiatalok a neveket és születési, esetleg a halál évszámát viselő kopjafákhoz járultak, amelyek lábainál egy-egy nemzetiszínű szalaggal övezett, jelképesen búzakalászt és fenyőágat tartalmazó koszorúcskát és mécsest helyeztek el, miközben a hozzátartozók leleplezték, sírva körbeállták a kopjafát. A külön csoportot alkotó öt női, tulipános kopjafával kezdték, és a nyolc férfinak emléket állító, szív díszítésűvel fejezték be. (…) Az emlékmű Haász Tibor polgármesterrel az élen a tőzmiskei tanács, a Megyei Kulturális Központ, illetve számos helybeli cég és magánszemély anyagi támogatásával készült, a kőmunkát Szívós László és csapata, a parkosítást a felesége, Irén végezte.”
Nagyapám falujában. Még a Szívós-portán beszélgetve derült ki, hogy kedves riportalanyom, Irénke portyánk utolsó falujában, Bélzerinden tanít. A jelenleg alig százhetven lelkes, apró településen az elmúlt tanévben mindössze négy kisiskolásra futotta, Irénke tanító néni az öt helybeli óvodást is a szárnyai alá vette. Kész csoda, hogy – a bezárásáról szóló vészhírek ellenére – az önkormányzat, személyesen Haász Tibor fellépésének köszönhetően a liliputi tanintézmény a mai napig működik. 1900 táján, amikor anyai nagyapám, dr. Gyenge János pásztorolta néhány évig a gyülekezetet, akkor is a vidék legkisebb falujaként tartották számon, mintegy félezren lakták, pedig a 19. század második felében élte a virágkorát. Fényes Elek geográfiai szótárának adatai szerint – a simonyifalvi határrész leválasztása előtt – a falu határának közel háromnegyed részét erdőségek borították: „Róna lapályos határa 4000 hold, mellyből 676 h. szántóföld, 250 h. legelő, 175 h. rét, 2899 hold tölgyes erdő. Sok sertést és marhát tenyészt. Vizei: a Fekete-Körös, Szartos, Tőz, és Leveles folyók, és Kalakampós tó.”
A történelemnek a falut érintő viharai mellett több árvíz és egy tűzvész is pusztította Bélzerindet. Volt, amikor elnéptelenedett, s a természeti csapások következtében háromszor költöztették át a települést, míg – mire nagyapám odakerült – meg nem állapodott a mostani helyén. A múlt századelőn gyakran megközelíthetetlen volt a nagy esőzések idején, ennek ellenére, mint Gyenge János hagyatékából kiderült, a falu nagy tudományú fiatal lelkipásztora nem szigetelődött el a világtól. Amikor 1908-ban megírta a Servet Mihály pöre című könyvét, több mint húsz francia, angol, német és magyar forrásmunkát használt fel, sűrűn levelezett Párizs, London, Genf professzoraival. Vadász és Tőzmiske között jobbra térve jó minőségű mellékúton kanyarodunk Bélzerindre. Annyira kihalt a falu, hogy amíg elérünk a templomig, ahol a polgármester vár bennünket, egy teremtett lélekkel sem találkozunk. Mint utólag megtudom, mindenki a határban dolgozik, most van a „fokhagymaszüret” dandárja. Ugyanis ez a fűszernövény a paprika mellett legfontosabb megélhetési forrása a falubelieknek. Annyira jó híre van a bélzerindi fokhagymának és paprikának, hogy jószerével nem is szorulnak piacozásra, a viszonteladók helyben vásárolják fel a terményeket. Erről nagyapám kései utóda, Petrucz János helybeli lelkipásztor tájékoztat, méghozzá telefonon, ugyanis – lásd fentebb emlegetett pechsorozatunkat – előzetes egyeztetésünk ellenére, halaszthatatlan ügyei Nagyváradra szólították. Ilyenformán az apró gyülekezet népmozgalmi adatairól is távbeszélőn keresztül kapok tájékoztatást. Petrucz tiszteletes 2004 óta szolgál a faluban, ez alatt a hét esztendő alatt hatszor keresztelt, hatszor esketett, és tizenötször temetett. „Régóta fennálló demográfiai egyensúlyborulás következtében fura helyzet állott elő: mindig több fiúgyermek születik a faluban, mint leány. Belterjesen köttetnek házasságok, a felcseperedett ifjak nem törik magukat, hogy másfelől szerezzenek párt maguknak, s ennek a mentalitásnak tulajdoníthatóan nagy az agglegények száma.” A lelkész legalább tíz családtalan öregfiút emleget, ez egy ennyire kis lélekszámú közösség esetében nagyon magas arány. Jelenleg négy olyan fiatal házaspárt tart számon, amelyiknél a „gyermekreménység” reális. Nagyon szorgalmas emberek a bélzerindiek. Sokatmondó köszönési forma, hogy a hagyományos „jó napot!” kívánás helyett a „mit dolgozik?” kérdéssel üdvözlik egymást. Nemcsak szorgosak, hanem segítőkészek is. Jellegzetes szokás, hogy a lakosság jelentős részét kitevő néhány nagycsalád, szélesebb rokonság nagy munkák idején – lett légyen szó akár építkezésről, akár betakarításról – mindig összefog. Az összetartás régi tradíció, szép példája volt a 19. század második felében, az 1860 és 1870 között évente megismétlődő nagy árvizek után, melyek teljesen elsöpörték az akkor ezerlelkes falut, s a lakosság fele elmenekült, a maradék félezer úgy teremtett magának új lakhelyet, hogy először a régi középületeket bontották le, építették újra közös erővel. Így lett Bélzerindnek „új” iskolája a templom mellett, a Simonyi bárótól kapott területen.
Hatszemközt a polgármesterrel. A parókiára ülünk be Haász Tiborral (képünkön) beszélgetni, s a lelkészék távollétében is szíveslátásban részesülünk. A polgármester tősgyökeres simonyifalvi, de az eddigi tapasztalataink alapján bizton állíthatjuk, hogy mind a négy település gondját a szívén viseli. Ő maga is gazdálkodó lévén – 150 hektárnyi területen –, nagyon sajnálja, hogy a község 11 ezer hektáros határának, melyből 5 ezer hektár a szántó, már alig a felét művelik meg. A nagyállat-tartás is vészesen visszaesett. Egy gazdának van negyvenvalahány szarvasmarhája, a falu tíz tehene mellé csordás sem szükségeltetik. A község felségterületén működő három, egyenként 8160 sertést hizlaló farm olyan mértékben gépesített, számítógéppel irányított rendszer, hogy csupán négy-négy alkalmazottat foglalkoztat. Egyetlen kisüzem működik Simonyiban, 16 alkalmazottal. A többi munkavállaló a közeli kisvárosokba ingázik.
A mostoha körülmények ellenére a polgármester szerint jelentős eredmény, hogy a románok és a magyarok mellett az igen nagy létszámú – Vadászon 800, Tőzmiskén 330 lelkes – cigányság többsége is dolgozik valahol. „Hogy ilyen magas a romák lélekszáma, sok gonddal jár, nem könnyű kezelni őket, nagy szociális problémáik vannak, a mindennapi megélhetés is gond nekik, most is van négyszáz személy, aki szociális segélyen van. Őket nem könnyű munkára fogni. Lényegében az okoz feszültséget köztük és az őshonos helybeliek között, hogy ők nem tudnak úgy elmenni a termény mellett, hogy ne vigyenek belőle. Minden nyári szezonban, amikor jön a gabonaérés, meg kell szerveznünk az őrizetet. Ilyen csoportokat hozunk létre őrszolgálatra, akiket felhatalmazunk azzal a joggal, hogy megállíthassák őket, főleg Vadászon. A hidakat részben felszedtük, hogy ne járhassanak bárhol szekérrel keresztül, végig kell jöjjenek a falun, hogy lássák őket. A modernizációt elkezdtük a cigánytelepeken is. Amikor először megválasztottak, 2000-ben, sokkal elmaradottabb volt az egész cigány közösség. Most egyre több fiatal, emancipált család van, akik eljárnak dolgozni a gyárakba, meg lehet nézni a lakásukat, vásároltak háztartási gépeket, vannak már ilyenek. Azt lehet mondani, hogy tíz évvel ezelőtt 90 százalékuk tengett-lengett, meg alkalmi munkából élt, most úgy gondolom, csupán 30 százalék körül vannak ilyenek. A többi már el van helyezkedve, be van illeszkedve a társadalomba. Nagy változás történt. Vannak testvértelepüléseink is, támogatják a roma közösséget, hoznak nekik mindenféle dolgot, a gyerekeket segítik, a gyerekek öltöztetését, tanszerekkel való ellátását. Belga partnerünk főleg a vadászi iskolát támogatja és a nemrégiben – mondhatni számukra – felépült új vadászi óvodát. A cigánytelepen minden utca járhatatlan volt esőzések idején. Elkezdtük rendbe szedni és lekövezni. Most már eljutottunk oda, hogy elkezdtünk aszfaltozni. Ezt szeretném folytatni, erre dolgoztunk ki egy projektet. Több mint 7 kilométert fogunk aszfaltozni augusztusban. Csak abban látom a perspektívát, hogy minden cigánygyerek járjon iskolába, tanuljon szakmát. A modernizáció, az életkörülmények javulása számos részeredményt jelent. A bélzerindi bekötőutat 2004-ben aszfaltoztuk le. Az itteniek szerencséje, hogy a közösséget támogató holland testvérgyülekezetnek köszönhetően már tizenhárom éve kiépült a falu vízhálózata. Most az egész községben a vízprogram megy. Mindenütt le van fektetve a vezeték, a vízüzem Vadászon lesz, meg vannak fúrva a kutak, még egy arzéntisztító állomással is el lesz látva, mivel a mélyfuratok arzéntartalma magasabb a szabványnál. Az iskolákat mind felújítottuk, részint kormányzati pénzekből, részint önerőből. A kultúrotthonokat is renováltuk minden településen, a simonyifalvin még dolgozunk, oda akarok most egy hűtőházat építeni, és vízblokkos belső vécéket.”
Bélzerind büszkesége. Beszélgetésünket a parókiával átellenben ékeskedő kultúrotthonban folytatjuk. Később a lelkipásztor is megerősítette, amit Haász Tibor bizonygat, hogy a bélzerindiek „olyanok, mint a székelyek”. Kőművességhez, fafeldolgozáshoz, ácsmunkához, de még a szövéshez is értő emberek. A polgármester igyekszik maximálisan igénybe venni az „aranykezűeket”, olyan brigádot alakított ki helybeliekből, akik szívesen elvállalják minden középület építését, bővítését, felújítását. Jól jár a község, hiszen megbízhatóak, és jól járnak ők is, hiszen helyben biztosítanak számukra munkalehetőséget. A 2011 tavaszán általuk felújított, belül még festékszagú épület bárhol megállhatná a helyét. A nagytermet citromsárgára festették, a falak alsó részét préselt falemezzel körbeburkolták, új színpadot építettek, az épület helyiségeit – a hozzáépített, lakodalmak alkalmával használatos, oldalsó termet és tálalót is – a falak színéhez illő, világosbarna, csúszásgátló csempével burkolták, központi fűtéssel, vezetékes vízzel látták el az épületet. A négy kisdiáknak és öt óvodás fiókának fészket nyújtó iskolaépület is vadonatújnak tűnik. „Nem hagyom bezáratni ezt a legapróbb intézményünket sem, megszüntetése a falu halálát jelentené” – mondja búcsúzóul Haász Tibor polgármester.
Szilágyi Aladár. Erdélyi Riport (Nagyvárad)

2012. 28.

Elhunyt Matekovics János
A betegséggel küzdő 73 éves újságíró, műfordító, szerkesztő vasárnap este hunyt el.
Matekovics János Nagyváradon érettségizett, majd a Babeş-Bolyai Egyetemen magyar nyelv és irodalom szakos diplomát szerzett. Pályáját az Ifjúmunkás munkatársaként kezdte, riporter, szerkesztő, majd a nevelési osztály vezetője volt. 1972-től sepsiszentgyörgyi tudósítóként dolgozott, majd a Kovászna Megyei Mozivállalat szervezőjeként 30:30:30 címmel film-versenyfüzetet szerkesztett két nyelven. Rendezvényeinek betiltása miatt lemondott, és különböző gyárakban esztergályos munkát vállalt, majd munkanélküli, cikkdíjas újságíróként tevékenykedett. Az 1989-es fordulat után a Háromszék belső munkatársa. Gazdasági lapot szerkesztett, majd az STV helyi televízió munkatársa volt. Évek óta vezette a sepsiszentgyörgyi Holló Ernő Sajtópincét. Temetése kedden délután 5 órakor lesz katolikus szertartás szerint a közös temető ravatalozóházától.
Bús Ildikó
Matekovics János /Simonyifalva, 1939. szept. 3. – Sepsiszentgyörgy, 2012. augusztus 26./
Székelyhon.ro

2012. 28.

Búcsú Matekovics Jánostól
Néhány hónapja, utolsó találkozásunkon Weöres Sándor Bolero című verse felől érdeklődött, te mindent tudsz, nézett rám, kissé kételkedve, nem létezik, hogy ezt, éppen ezt ne tudnád. És én rögtön el is kezdtem, nehogy gyanakodni kezdjen, mert voltak pillanatai, amikor fölöttébb gyanakvónak tűnt ez az örök rebellis, tántoríthatatlan újságíró, a romániai magyarság száguldó riportere, a hatvanas évek legendás Ifjúmunkás című hetilapjának vezető riportere, a soha nem elég éber, viszont bosszúálló cenzorok és kultúrairányítók pofozóbábuja.
„Mind elmegyünk, a ringatózó fák alól mind elmegyünk, / a párás ég alatt mind indulunk a pusztaságon át! / A száraz ég alá, ahányan így együtt vagyunk, / olyik még visszanéz, a holdsugár lábnyomába lép, / végül mind elmegyünk...”
Kissé kétkedve nézett rám, és elfordult, amikor faggatni kezdtem, ki lesz a következő meghívott a sajtóklubban. Élete utolsó nagy vállalkozása volt ez az évekig működő sajtóklub, ahol az irodalom, a művészetek, a kultúra, a politika, a gazdaság jelesei is megfordultak. Sokat búsongtunk, jöhetnének többen is, de hát a törzsközönség megvolt, s ebben a változó világban már ez is sokat jelentett. Hogy mégis mennyit, azt világosan látjuk most, hogy nincs. Lényegét megmutatja hiánya. János riporterként kezdte pályáját, és műfajához évtizedekig nem lett hűtlen, egyszer kötetbe is gyűjtötte jobb(nak gondolt) riportjait, ez a könyv nyilván a jéghegy csúcsa, száz és száz és ezer riportja, cikke rejtőzik a hatvanas-hetvenes-nyolcvanas-kilencvenes évek lapjainak sárguló, barnuló oldalain. Fáradhatatlanul mérte fel a valóságot, térképezte fel esélyeinket. A kisemberhez, az örökké megalázott, meghurcolt kisemberhez volt hűséges. Életének egy periódusában viszont nem írt riportot, egy művelődési házat vezetett a fővárosban, és a bukaresti magyarok kedvelt találkahelyévé, fórumává tette a Petőfi Házat. Itt a pénzügyi ellenőrök szálltak rá, és lehetetlenítették el, de nem adta fel. Visszatért a sajtóba.
Hogy is végződik a Weöres-vers? Ahányan végre így együtt vagyunk, mind elmegyünk... Nem hittem volna, hogy ilyen hamar bekövetkezik, s ő is elmegy a többiek után, elindul a pusztaságon át, s „még visszanéz, mert látni vágy”.
Bogdán János
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

2012. 4.

Elhunyt Matekovics János, Simonyifalva szülötte
Későn jutott el hozzám a szomorú hír, hogy „falusfelem” (ahogyan ő mondotta), Matekovics János újságíró, író, szerkesztő, műfordító, közösségszervező 2012. augusztus 26-án Szepsiszentgyörgyön hosszas betegség után elhunyt.
Simonyifalván született 1939. szeptember 3-án. Az általános iskolát szülőfalujában végezte, majd Nagyváradon érettségizett, Kolozsváron a Babeş–Bolyain magyar nyelv és irodalom szakos diplomát szerzett 1961-ben. De sohasem tanított iskolában… mintha József Attila gondolatait tette volna magáévá: „én egész népemet fogom / nem középiskolás fokon / taní- / tani”.
Pályáját riporterként kezdte, örökmozgóként a legeldugottabb falvakat is bejárta, hogy írjon a meghurcolt, megalázott kisemberekről. Mindig megtalálta a témát, amellyel felkeltette nemcsak hatalmas olvasótábora figyelmét, de a kommunista hatalomét is. Örök lázadó volt.
Már egyetemi évei alatt közölt cikkeket a kolozsvári Igazságban és a nagyváradi Fáklyában. 1961-től az Ifjúmunkás riportere, majd osztályvezetője. Megszervezte az Ifjúmunkás Matiné első sorozatát, melynek keretében számos egyfelvonásosát mutatták be. 22 fordulós Ifjúmunkás Műveltségi Versenyt vezetett. 1969–1972 között a bukaresti Petőfi Sándor Művelődési Ház igazgatója. A fáradhatatlan szervező tevékenységét egyre éberebben figyelték, zaklatások sora következett, és ő lemondott.
Visszakerült az Ifjúmunkáshoz szerkesztőként, majd csak mint tudósító dolgozott. Aztán letelepedett Sepsiszentgyörgyön, a Kovászna Megyei Mozivállalatnál szervezői beosztásban dolgozott, 30:30:30 címmel kétnyelvű filmkultúra-műveltségi versenyfüzetet szerkesztett.
A „Hófehérke és a tizennégy törpe” című brassói riportjából a Kolozsvári Állami Magyar Színház felkérésére dokumentumdrámát írt „A lány volt a tizenötödik” címmel. A darabot betiltották még a bemutató előtt. Ugyanez lett a sorsa „Áramütés” című televíziós játékának is.
A sok zaklatás, visszaminősítés és rendezvényeinek betiltása miatt visszavonult. Esztergályosként, segédmunkásként dolgozott különböző gyárakban, majd munkanélküli lett. De nem adta fel. Szabadúszó újságíróként állt őrhelyén, éberen figyelve az élet visszásságait a szocializmus, a diktatúra legsötétebb éveinek idején. Közben román szerzők darabjait és elbeszéléseit fordította magyarra. Az uralkodó osztály tagja című regényének néhány fejezetét közölte a Megyei Tükör és annak Fórum című időszaki melléklete.
Az 1989-es fordulat után a Háromszék napilap munkatársa lett, rendszeresen közölt az Erdélyi Riportban is.
Sepsiszentgyörgyön éveken át sajtóklubot szervezett. Az irodalom, a művészetek, a politikai és a gazdasági élet jeles képviselői voltak hetente a Holló Ernő Sajtópince meghívottai.
A Sepsiszentgyörgyi Televízió belső munkatársaként vezette a „Lapozgató” című sajtókommentár műsort, „Felkiáltójel” címmel nagy népszerűségnek örvendő nyelművelő vetélkedőt szervezett/vezetett Zsigmond Győző egyetemi tanárral közösen gyermekek számára, László Károly színművésszel megalapították az ország első magyar televíziós gyermekszínházát „Puki bácsi és a Mesekaláka” címmel, melynek ő volt a produkciós vezetője.
2002-ben nyugdíjba ment. Kötetbe szerkesztette a romániai privatizáció lehetetlen hétköznapjairól és a kreatív vállalkozók sorsáról szóló 60 riportot és interjút „Eljutni a tulsó partra” címmel (Lehel kiadó, Sepsiszentgyörgy 2002). 2005-ben ugyancsak a Lehel kiadónál látott napvilágot három novelláját tartalmazó kötete: „Mentünk az utcán és vittük a gyereket”.
Közben, amikor bírt, ameddig tehette, hazalátogatott. Nagyon ragaszkodott a szülőfalujához.
Emlékezzünk rá kegyelettel.
Brittich Erzsébet
Nyugati Jelen (Arad)

2012. 24.

Elismerés a közösség és a kultúra őreinek (Magyar Művészetért-díjak)
A magyar kultúra érdekében tevékenykedő, az értékmegőrzést, hagyományápolást felvállaló, a magyar közösség megmaradása és erősítése mellett elkötelezett civil szervezetek, oktatási intézmények, színészek és újságírók munkáját jutalmazták tegnap este a Bod Péter Megyei Könyvtár Gábor Áron Termében, ahol Gubcsi Lajos, a Magyar Művészetért Díjrendszer elnöke tizenkét Ex Libris-, illetve egy színészdíjat adott át. A Magyar Művészetért Díjrendszer közössége ugyanakkor így állított emléket az 1956-os szabadságharcnak, a sepsiszentgyörgyi gálát azokban az órákban szervezték, amikor 56 évvel ezelőtt Budapesten kitört a forradalom a belső elnyomás és a szovjet megszállók ellen.
Kis székelyföldi társadalmunk, közösségünk rendelkezik azzal a tartalékkal, azzal az erővel, hogy közös ügyeinkért valóban egységesen álljon ki, s mindaddig, míg ez a tartalék megvan, képesek vagyunk elérni céljainkat, s maguk a díjazottak, kitüntetettek azok, akik leginkább őrzik, ápolják, erősítik ezt tevékenységük által – fogalmazott tegnap este köszöntőjében lapunk főszerkesztője. Farcádi Botond a Háromszék szerkesztőségének járó Ex Libris-díjat Gubcsi Lajostól vette át, aki megjegyezte: az elismerést a lapnak s rajta keresztül egész Sepsiszentgyörgy magyarságának szánják. Gubcsi Lajos laudációjában kiemelte: a Háromszék leginkább azzal vívta ki a rangos elismerést, hogy immár több mint két évtizede minden politikai és hatalmi szférával szemben megőrizte függetlenségét, s ezért ma már nagyon sokan a magyar nyelvterület legbefolyásolhatatlanabb, legfüggetlenebb napilapjának tekintik. A bukaresti televízió magyar adásainak szerkesztőségét illető Ex Libris-díjat Kacsó Sándor főszerkesztő vette át, s hasonló elismerésben részesült Csúcs Mária csíkszeredai újságíró, a Duna TV munkatársa. Díjazták a helyi civil szervezetek összefogásán, támogatásán immár hét éve munkálkodó Civilek Háromszékért Szövetséget, a közösségfejlesztésben aktív szerepet vállaló Háromszéki Közösségi Alapítványt, az erdélyi magyarság nemzeti öntudatra ébredése, szülőföldjén való maradása érdekében végzett munkájáért az Erdélyi Magyar Ifjak háromszéki és kézdivásárhelyi szervezetét. Elismerésben részesült továbbá a hagyományápolásban hosszú évek óta jeleskedő csernátoni Haszmann Pál Múzeum, a brassói magyarság közösségi és kulturális központja, a Reménység Háza, a csíkszeredai Sapientia Egyetem, illetve a Székely Mikó Kollégium. Ex Libris-díjban részesítette a Magyar Művészetért Díjak Kuratóriuma Zorkóczy Zenóbia színművészt, aki műsorai által a magyar kultúra és irodalom mélyebb megismerését tette lehetővé. A gálán egy másik művész, László Károly színészdíjat vehetett át. „A mi Puki bácsink”-at reményt, hitet adó, utat mutató, kultúrát és szépet terjesztő művészként méltatta Matekovics János Zoltán, megjegyezvén: az igazi komédiás tükröt tart elénk. Antal Ágnes és Antal Imre rövid zenés-verses momentumaival hangsúlyozta a tegnap esti gálán: nyelvünk valóban végső menedékünk, s vannak eszközeink, hogy újra felfrissítsük őseink hátrahagyott nyelvi kincseit.
Demeter Virág Katalin
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

2013. 21.

Könyvvel harcolva autonómiáért, népnevelésért
Beszélgetés Kádár Gyula sepsiszentgyörgyi történésszel, publicistával.
– Amikor pályát választott, nem tartott attól, hogy a kommunista rendszer által meghamisított történelmet kell majd tanítania?
– Számomra ez nem okozott gondot, mert már ötödik osztályos koromban szilárdan elhatároztam, hogy történelem szakra megyek. Gyermekként arról álmodoztam, hogy a Székely Köztársaság első elnöke leszek. Minderre az a magyarázat, hogy anyai nagyapám nagyon szerette a történelmet és a politikát, gyakran beszélt az első világháborúról, a történelmi eseményekről, ezzel felcsigázta az érdeklődésemet. Azon nem gondolkoztam, hogy a kommunizmusban ez számomra mit fog jelenteni.
– Már diákkorában megírta szülőfaluja, Illyefalva történetét. Most, felnőtt fejjel milyennek látja azt a dolgozatot?
– 1970 augusztusába kezdtem el írni a falumonográfiát. Később felrótták nekem: hogy mondhatja Kádár Gyula, hogy Illyefalva város volt, mikor még a nevében is benne van, hogy falu? Az érdeklődés és a tenni akarás indított el, elsősorban Illyefalva temetőit leltároztam fel, a határneveket, a gerendafeliratokat, az utcaneveket írtam össze, nyilván a lehetőségekhez mérten használtam a szakirodalmat, sőt titokban még a levéltárba is beengedtek. Hivatalosan nem lehetett, de kerültek olyan emberek a Székely Nemzeti Múzeumban és a székely levéltárban, akik segítettek. Az anyag szépen összeállt, de egységében még nem került kiadásra. Most már nagyobb témákkal foglalkozom, olyan horderejű anyagok vannak a birtokomban félig kidolgozva, hogy nem tudom, lesz-e idő Illyefalva helytörténeti monográfiájára. Megírtam jeles szülötte, Gál Dániel, az 1848-49-es önvédelmi harc háromszéki forradalmi pártja elnökének és Németh László 1849-es kormánybiztos életrajzát. Ugyanakkor más dolgozataimban is megjelenik Illyefalva, például a nemrég napvilágot látott, Sepsiszentgyörgy korai története és népessége című kötetemben folyamatosan szerepel az összehasonlításokban, mint Sepsiszék másik városa. A monográfia része ilyen módon beépült a közlésbe.
– Kutatási területe több témát felölel, mégis melyik korral foglalkozik legszívesebben?
– Érdekesen alakult, mert korábban azt hittem, soha nem fogok a klasszikus értelemben vett erdélyi középkor, az írásbeliség 15–18. századánál korábbi korszakot tanulmányozni. Úgy éreztem, ezt a kort tudom megközelíteni az írásbeliség alapján. Aztán rájöttem, hogy a kutatók többsége ugyanígy gondolkodik, nem merészkedik a korábbi korszakokba, ezért alakult úgy, hogy a szerint kezdtem kutatni, amivel kapcsolatban hiányt, űrt éreztem. A már említett legújabb kötetem szintén egy ilyen hiányzó korszakot vizsgál, hiszen a köztudatba úgy épült be, hogy Székelyföldön Sepsiszentgyörgy híres szláv település volt, magyarok nem voltak sehol, jöttek a székelyek és letelepedtek. Pedig sűrű magyar településhálózat létezett, vármegyerendszerbe és egyházi szervezetbe szervezve. Az elmúlt években Sepsiszentgyörgyről több kötet jelent meg, nagyon jó könyvek, monográfiák, ám a legtöbb így kezdődik: Sepsiszentgyörgy első említése 1332, holott ez az jelenti, hogy 540 esztendő hiányzik a város történetéből. Megünnepeltük a város említésének 550 éves évfordulóját, és a köztudatba úgy épült be, hogy a településnek 800 éves története van, holott 1100 éves. Honfoglalás kori sírok kerültek elő, legalább négy magyar, illetve magyar–szláv települést ástak ki a régészek. A szlávok beolvadtak a letelepedő magyarságba, a magyarság aztán beolvadt a székelységbe.
– Milyen munkamódszerrel dolgozik?
– Nem szakkönyveket akartam írni, agyonhalmozva forráshivatkozásokkal, rideg adatokkal, hanem azt gondoltam, szükség van ennek a népnek a nevelésére, hiszen négy-öt nemzedék óta megfosztották saját történetének ismeretétől. Úgy kell írni, hogy megértsék, emiatt hosszú évtizedeken keresztül inkább népszerűsítő jelleggel próbáltam írni, és a forráshivatkozásokat elhagytam. Nem az a cél, hogy negyven év múlva azt mondják: jaj, de ügyes fiú volt ez a Kádár, milyen hatalmas apparátust használt fel. Mégis a legújabb kötetemben úgy éreztem, ez megkerülhetetlen, ezért a Sepsiszentgyörgy korai története és népessége és a Székely vértanúk című könyvek majdnem 40 százaléka hivatkozás. Erre azért volt szükség, mert az említett korszakot be akarom vinni a köztudatba, Sepsiszentgyörgy ürügyén az egész Székelyföldre vonatkoztatva, ezért muszáj volt a hivatkozásokat közölni.
– Tizennyolc évfolyamon keresztül jelent meg a Történelmi magazin című kulturális kiadvány, soha nem volt székháza, szerkesztősége, pénz rá. Miért érezte most mégis, hogy abba kell hagyni?
– A Ceauşescu-rendszerben, kihasználva a húzd meg, ereszd meg időszakokat, történelmi népszerűsítő írásokat közöltem. A rendszerváltás után el kellett döntsem, mit teszek. Akkor Matekovics János volt újságíró kollégánk Varázsszem címmel akart ötventagú szerkesztőséget felállítani, emiatt évekig halogattam az önálló lap indítását. Azt is láttam, hogy gond van a háromszéki történelem szakos tanárok irányításával, kilenc történelemtanár volt Háromszék 69 általános iskolájában, közben hívtak Kolozsvárra is. Mérlegelni kellett, végül elvállaltam a tanfelügyelői megbízatást, és beindítottam a Háromszék az én hazám című vetélkedőt, amit a tanfelügyelőség keretében is partizán módon kellett szervezni, mert a kilencvenes években Bukarestből számon kérték, mi történik. Akkor jelentettem meg a háromkötetes Magyarságtörténetet, Erdély-szerte kezdtek ebből fakultatív módon tanítani. Elsősorban segédkönyveket adtam ki a világtörténelemből Fogalomtárak címen, ebből nyolc jelent meg, ezekbe a szócikkekbe próbáltam bevinni a magyarságra vonatkozó adatokat nevekhez vagy eseményekhez kötve. Mátyás királyról, a fekete seregről jelentek meg kisebb kiadványok, az 1848–1849-es forradalom és szabadságharccal kapcsolatos könyvek kiadását is vállaltam. 1998-ban úgy gondoltam, a tanügyi munkámat nem végezhetem megfelelően, mert nagy a nyomás, el akarnak hallgattatni. A vetélkedőn több ezer gyerek vett részt, kijöttek a bukaresti ellenőrök, és eldöntötték, hogy nem kapok fizetést, mert nem dolgom, közben én terepen voltam, sokszor az állomáson aludtam, hogy szervezhessem a történelmi versenyt. Lemondtam a tanfelügyelői állásomról, de tudtam, hogy a közösségi munkáról nem mondok le. Éreztem, szükség van egy olyan folyóiratra, mellyel a nemzeti öntudatot alakítani, fejleszteni lehet. Így indult be 1996-ban az a lap, melynek utolsó száma a napokban jelent meg. Először Történelmünk címmel, aztán rájöttem, nem lehet csak történelmet közölni, mert a diákok voltak a célközönség, tehát szórakoztató olvasmányokra is szükség volt. 1998-ban vette fel a Történelmi magazin nevet, legalább 50-60 százaléka mindig népünk történelmével, kultúrájával foglalkozott, vagy ha más népekkel, akkor valahol biztos csatlakozott a téma a magyarság történetéhez. Éveken keresztül sikeres volt a kiadvány, előfordult, hogy húsz-harminc iskolából jöttek a visszajelzések, történelmi vetélkedőket tartottak a magazinban közölt anyagból. Ez elég ösztönző volt arra, hogy hosszú ideig csináljam. Aztán a fiatal tanárok már nem vállalták a nehéz munkát, a lap terjesztését, így lassan csökkent a példányszám, majd a gazdasági válság hatására annyira visszaesett, hogy 2010 körül már ráfizetéses volt. Éreztem, meg kellene szüntetni, de nem vitt rá a lélek, másfél évig húzódott, aztán mégis kijött az utolsó lapszám. Rájöttem, a könyveimet jobban megveszik, mint a folyóiratot. Nem is annyira a pénzről van szó, egyszerűen nincs igény komoly kiadványra. Amikor nemrég egy író-olvasó találkozón bejelentettem, hogy meg lehet vásárolni az utolsó lapszámot, mindössze kettőt vettek, közben meg tucatnyi könyvet. A legutolsó számban is legalább tizennégy olyan dolgozat van, mely egy 120 oldalas könyvnek felel meg, mégsem lehet eladni 5 lejért. De amint az elköszönőben is írtam: a harcot másként, könyvvel folytatjuk. Néhány évvel ezelőtt volt a negyvenéves érettségi találkozónk, mindenki el volt keseredve, hogy megöregedtünk, nyugdíjba megyünk. Én akkor is azt mondtam: még negyven évet fogunk élni, dolgozni kell, és megfogadtam, harminc kötetet írok. Ebből már négy el is készült.
– Elkötelezett autonómiaharcos, több ízben megfogalmazta, hogy az a nép, amelyik nem ismeri a gyökereit, nem tudja kivívni a közösségi jogait. Hogy látja, mennyire eredményes most ez a harc?
– Bennem már rég megfogalmazódott, hogy autonómia nélkül a székelységnek nincs jövője. Világossá vált, hogy a 95 százalékban magyarok lakta Nagyvárad, a 90 százaléknál magasabb arányú magyar lakosságú Kolozsvár, Marosvásárhely, a több mint 70 százalékos magyar–szász lakosú Brassó, a kétharmadnál több magyar és szász lakosú Szeben rövid idő alatt elrománosodott, részben a természetes folyamatok, a politika és a betelepítés által. Ez a sors vár a Székelyföldre, a két és fél megyényi területre, melynek sikerült a történelmi Székelyföld határai között még a román statisztika szerint is a 76-77 százalékos magyar többséget megőriznie. Meg kell teremteni Románia keretén belül azt a területi önkormányzatot, autonómiát, amely lehetővé teszi ennek a népnek a fennmaradását. Látjuk, hogy a román politikai hatalom ennek a közösségnek a felszámolására tör; itt nem történelmi magyarságban, nem Erdélyben kell gondolkodni, hanem azt a maradék területet kell menteni, amit még meg lehet szervezni. Pár évvel ezelőtt mosolyogtak az írásaimon, akkor az RMDSZ csúcsvezetése kormányon, mindenki boldog volt és kövér. Senkit nem tudtam meggyőzni, hogy miért írok folyamatosan az autonómiáról. Hiába magyaráztam, hogy a politika változik, jönnek nacionalista kormányok, pár törvénnyel a kivívott jogokat is visszavonhatják, Székelyföld három-négy nagyobb várost jelent, ezek felszámolása igazán nem nagy dolog. Egyszerűen nem hitték el, hogy sor kerülhet arra, hogy a Székelyföldet feldarabolják, betagolják nagyobb régióba. Ilyeneket mondtak: Gyula, erre nem kerül sor, ha kell, majd kiállunk és tüntetünk. Sajnos a történelem nem ismerete miatt a politikusok nem értik meg, hogy az nem a multikulturalitás, hogy Marosvásárhely 18 iskolájának a fele vegyes, tehát magyar és román, hiszen tizenhatnak román neve van, a megemlékezések, az ünnepségek román nyelven, a román kultúra szellemében történnek. A multikulturalitás azt jelenti, hogy óvodától egyetemig saját intézményrendszerünk van, a falon Ady Endre képe, a gyerekek magyar dalokat énekelnek, megélhetik a magyarságukat. Ez a kulturális autonómia. Amikor néhány hónap múlva arra ébredhetünk, hogy a kormány betagolta Székelyföldet, a magyar média megosztott, a nagy tömegek nem értik, mi a cél, mi a küzdelem, nagyon veszélyes helyzet alakult ki. Az én írásaimat egyenes, határozott stílus jellemzi, nem vagyok szélsőséges. Soha nem mondtam mást, csak azt, hogy az autonómia azt jelenti, az itt élő székelyek és a kisebbségben élő románok helyi erőforrásokra támaszkodva olyan helyzetet teremtenek, hogy néhány év múlva kialakulhasson a magasabb életszínvonal. Másik feladat, hogy a románság kérdését mintaszerűen oldja meg az autonóm Székelyföld, hogy a dél-erdélyi, bánsági, partiumi magyarság érdekében példamutató legyen. A székely autonómia összmagyar érdek, ezért nem tudom felfogni, hogy lehetnek olyan politikusok, akik az autonómia ellen beszélnek, gettósítást emlegetnek. Meggyőződésem, hogy Európa térképe át fog rajzolódni, újabb önálló államok alakulnak ki, Észak-Itália, Bajorország, Skócia, Spanyolországban pár állam. Európai szinten ezt a kérdést rendezni kell, hiszen legalább százmillió fős őshonos nemzeti kisebbség él a kontinensen. Hogy jól érezzék magukat, biztosítani kell számukra az alapvető jogokat. Ebbe a sodrásba kell a következő öt-hat évben Székelyföld népének is betagolódnia.
– Említette, sok feldolgozásra váró anyaga gyűlt össze. Beszéljen a terveiről!
– Novemberi megjelenésre tervezett könyvem politikai publicisztika lesz, fontosnak tartom, mert most kell tudatosítani a székelyekben, hogy mi történik. A nép nyelvén a publicista tud írni, én az vagyok, a történelemtanár általában tudja, mi van a fejekben, én az is vagyok, az adatok ismeretében a történész meri vállalni az egyenes beszédet. Támogatást eddig sem kaptam, de ha addig eladom a korábban megjelent könyveimet, akkor novemberben megjelenhet az új kötetem, ugyanakkor megjelennek érdekes történelmi témák. Írtam például a Basarab-dinasztiáról, amely nem a román történelem része, hiszen a kunok leszármazottai magyarként élnek az Alföldön, Kiskunság–Nagykunságban, a románság kialakulásában is szerepet vállaltak, a Basarab nemzetség az 1700-as évekig uralkodott vajdaként Moldvában, Havasalföldön, a magyar királyság kiegészítő részeként. Benne lesz a székelység sorsfordulója, Madéfalva, a székely gyilkolás, a véres farsang 1596-ban, a nándorfehérvári győzelem. Jövőre 1848–1849-cel kapcsolatos kötetet tervezek, majd a székely várrendszerek kialakulásáról készítek dolgozatot. Erről már kiadtam 1990-ben egy kis füzetet, de szeretném kibővíteni, mert zavar, ha a fogalmakat rosszul használják, például ha székely templomerődökről beszélnek, holott ez a szászokra jellemző. Három székely templomra tudjuk ráfogni, hogy erődítették: a székelyderzsire, a zabolaira és a sepsiszentgyörgyire. Rengeteg anyag van még, haladok előre, meg tudom csinálni. Csak legyen erő, egészség, pénz és érdeklődés!
Kádár Gyula Kádár Gyula történész, helytörténész Illyefalván született 1953. február 18-án. Középiskoláit a sepsiszentgyörgyi 1. számú líceumban végezte, néhány évig helyettes tanár, közben a Babeş–Bolyai Egyetemen történelem szakos tanári oklevelet szerzett. Igazgató és tanár Lisznyóban, Uzonban, tanár Bodokon, majd Sepsiszentgyörgyön. Város- és falutörténeti írásai különböző lapok hasábjain jelennek meg, nagyobb tanulmányait sorozatban közölték. Az 1989-es fordulat után középiskolában tanított Sepsiszentgyörgyön, tanfelügyelői feladatokat is ellátott, sokat tett a történelmi hagyományok ápolásáért, a szülőföld megismertetéséért. Az 1990-es években megalapította és szerkesztette Történelmünk, majd Történelmi magazin című folyóiratát, létrehozta a Scribae Kádár Könyv- és Lapkiadó Kft-t, amely kiadta a korábban tiltott, de hézagpótló történelmi, néprajzi köteteket. 2010 novemberében indított könyvsorozatából két év alatt négyet adott ki. Az első, a Székelyföld határán című politikai publicisztikai kötet témája a székely autonómia, a Székely hazát akarunk kiadvány a magyarság honfoglalás kori hadtörténetét tárgyalja, a harmadik kötet címe Múltunk kötelez, bemutatja Szent István történelmi szerepe mellett Erdély 10. századi történetét, valamint Erdély egészségügy-történetét 1400-tól 1900-ig. A negyedik kötet nemrég látott napvilágot Sepsiszentgyörgy korai története és népessége – Székely vértanúk címmel.
Bíró Blanka
Krónika (Kolozsvár)

2013. 9.

A magyar film- és fotóművészet hírvivői (Akadémikusok Sepsiszentgyörgyön)
Érdekes tanácskozás zajlott/zajlik a helyi egyetem földszinti Shakespeare Termében. Nagy Attila, a Babeş–Bolyai Tudományegyetem sepsiszentgyörgyi tagozatának főigazgatója közösségünket érintő témákat feszegető kétnapos vitakonferenciát hívott össze, sikerrel.
A tanácskozáson tizennégy akadémikus vesz részt, nagyrészt az anyaországból, a vajdasági Magyarkanizsáról, valamint Erdélyből. Ők a 2011. november 2-án Budapesten autonóm köztestületként megalakult Magyar Művészeti Akadémia tagjai, melynek célja többek között, hogy őrködjön a magyar művészeti élet szabadsága és a művészeti közélet tisztasága fölött. A Magyar Művészeti Akadémia gondoskodik a magyar művészi élet szereplőinek személyes megbecsüléséről ösztöndíjak és pályázatok kiírásával, együttműködik a határon túli magyar kulturális és művészeti szervezetekkel és intézményekkel. Szentgyörgyi akadémiai tagok: Farkas Árpád költő, Bogdán László író, Vargha Mihály szobrász, Vinczeffy László festő, Zakariás Attila műépítész és a mostani rendezvény házigazdája, Nagy Attila. Péntek délelőtt elsőként Dárday István Kossuth- és Balázs Béla-díjas filmrendező szólalt fel, előadásában a művészet befogadásának minőségét, a lokalitás erősségének feltérképezését hangsúlyozta. Ez utóbbi azt jelenti, hogy a helyi közösségek csak akkor tudnak fejlődni, ha feltérképezik azokat a helyi erőforrásokat, amelyekkel rendelkeznek, majd olyan stratégiai megoldásokat dolgoznak ki, amelyekkel meg lehet keresni a központi, döntő pozícióban levő illetékeseket. Akik ezen munkálkodnak, azokat hírvivőknek nevezte. Ugyanakkor fontos a globalizáció és a lokalizáció közötti egyensúly megtalálása. Bicskei Zoltán vajdasági magyar filmrendező és grafikus a képi megjelenítés válságára hívta fel a figyelmet. A moziban tapasztalható igényes, művészi képi megjelenítés ma már, úgy tűnik, a múlté, századunkban már mindenféle technikai eszközök jelentek meg, előbb a tévé, majd a különböző számítástechnikai kütyük – számítógép, táblagép –, ahol az igényes képi ábrázolás elsilányul, a mozik eltűnése egyfajta közösségi élmény eltűnéséhez is vezetett. Ugyanakkor az előadó reményének adott hangot, hogy a technika fejlődése segíti majd a mozi talpra állását is. Xantus Gábor előadásában a hazai filmművészeti gondokat ecsetelte; szerinte a kolozsvári filmművészeti egyetemről kikerülők alig tudnak a szakmában elhelyezkedni. Nagy Attila elismert Shakespeare-kutató szellemes előadása szórakoztató és ugyanakkor elgondolkodtató volt. Shakespeare hitt a személyen túlmutató szellemvilágban, és remekül ábrázolta a szellemeket, például a Hamletben és Julius Caesar című drámájában. Ezt filmbejátszásokkal is illusztrálta. A péntek délelőtti programot Tulit Éva és Dósa Attila egyéni, az alkalomhoz méltó Shakespeare-produkciói zárták. Érdemes tehát benézni ma is a Shakespeare Alapítvány és a Magyar Művészeti Akadémia által szervezett – filmvetítéssel egybekötött – ingyenes programokra.
Matekovics János Zoltán
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

2013. 9.

A humanista alispán
Könyvbemutató és reneszánsz hangulat volt szombat este a sepsiszentgyörgyi unitárius templom tanácstermében. Barabássy Sándor professzor Egy reneszánsz mecénás főúr a 15–16. századi Erdélyben című művét mutatta be.
Az est házigazdája, Kovács István lelkész kiemelte, Barabássy Sándort – bár húsz nemzedéknyi távolságra van a könyvében szereplő Barlabássy Lénárd rokonától – nemcsak családjának története izgatta, hanem egy küldetés: helyreállítani a múlt örökségét, amely előremutat, és erőt adhat a jövő nemzedékeinek. Héderfájai Barlabássy Lénárd (1462–1525), Erdély alvajdája és a székelyek alispánja tulajdonképpen a harmadik közjogi méltóság Erdélyben a király és Szapolyai János vajda után, hatáskörébe tartozott a közigazgatás, a katonai vezetés, valamint a bíráskodás. Barlabássy, aki 1508-ban kúriát épített Héderfáján, és oda tette a székhelyét, igazi reneszánsz humanista volt, adományokkal segítette a különféle erdélyi szerzetesrendeket. A szombati előadás hangulatát fokozta Plugor Sándor Művészeti Líceum Gyűszűvirág zenekarának reneszánsz muzsikája. A résztvevők megkóstolhatták a héderfájai Küküllő menti bort is.
Matekovics János Zoltán
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)



lapozás: 1-30 | 31-32




(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2020
Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék