udvardy frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1990-2006
 

találatszám: 6 találat lapozás: 1-6

Névmutató: Németh Lajos

1996. május 21.

Kolozsváron a Brassai Sámuel Elméleti Líceumban megkezdődött a 27. Brassai-hét. A rendezvénysorozatot Cucu Imola igazgató, majd Erdő János unitárius püspök beszéde nyitotta, majd a debreceni Brassai Sámuel Műszaki Középiskola igazgatója, Németh Lajos méltatta a két iskola kapcsolatát. A diákok megkoszorúzták az előcsarnok Brassai Sámuel, illetve Berde Mózes mellszobrát, majd a Házsongárdi temetőben Brassai sírját. Vetélkedőre került sor, ahol a Brassai Líceum, az Unitárius Kollégium és a debreceni iskola diákjai mérték össze tudásukat. A következő napokon lesz a Kriza János Önképző Kör napja tudományos előadásokkal, továbbá irodalmi műsor is szerepel a programban. A tudományos ülésszak keretében dr. Garda Dezső tart előadást A székelyek Erdélyben címmel. /Sz. Cs.: Megkezdődött a Brassai-hét. = Szabadság (Kolozsvár), máj. 21./

2001. március 15.

Rockenbauer Zoltán, a magyar művelődési tárca vezetője március 15-e alkalmából művészeti díjakat adott át Budapesten. A kitüntetettek között az eddiginél jóval nagyobb számú erdélyi magyar művész is található: Terényi Ede zeneszerző-zenetudós, a kolozsvári Konzervatórium tanára (Erkel Ferenc-díj), Csíky András kolozsvári színművész és Czintos József, a szatmárnémeti Északi Színház színművésze (Jászai Mari-díj), Ferenczes István csíkszeredai költő, a Székelyföld főszerkesztője és Fodor Sándor kolozsvári író (József Attila-díj), Demény Attila zongoraművész-karmester, a kolozsvári Magyar Opera főrendezője (Nádasdy Kálmán-díj), Murádin Jenő művészettörténész, kolozsvári képzőművészeti főiskola (Németh Lajos-díj), Almási István népzenekutató, kolozsvári Folklórintézet (Szabolcsi Bence-díj) és Beke György újságíró (Táncsics Mihály-díj). /Művészeti díjak nemzeti ünnepen Az egész nemzet művészetében gondolkodtak. = Szabadság (Kolozsvár), márc. 15./

2001. március 17.

Március 15-e alkalmából az anyaország Németh Lajos-díjjal tüntette ki Murádin Jenő kolozsvári művészettörténészt, a Ion Andreescu Képzőművészeti Akadémia előadótanárát. A díjat Rockenbauer Zoltán, a nemzeti kulturális örökség minisztere adta át, aki hangsúlyozta, hogy amikor a magyar művészetről beszélünk, egyre fontosabb, hogy az egész nemzet művészetében gondolkodjunk. Az "egész nemzet művészetében" azonban nem könnyű gondolkodni, hiszen a múlt századi határtologatások következtében az anyaországtól elszakított nemzetrészek művészete egészen sajátos módon, más-más hatások alatt és körülmények között alakult olyanná, amilyen. Erdélyben művészgenerációk sora úgy nőtt fel, hogy a magyarországi művészeti vérkeringésből szinte teljes mértékben kimaradt, az anyaország tudomására viszont édes-kevés jutott az itteni művészek által elért eredményekről. Ha nem lett volna néhány olyan megszállott művészettörténész, amilyen Murádin Jenő is, akkor az anyaország ma a művészet terén nemzetben gondolkodni egyszerűen képtelen lenne, mert nem állnának rendelkezésére azok a forrásértékű munkák, amelyeket éppen ez a gárda tett le a nemzet asztalára. Murádin pedig a megszállottak között is élenjáró. Afféle napszámosa ő az erdélyi magyar művészetnek. Részletekig menően tisztázta a nagybányai festőtelep és -iskola történetét, az ott tanuló és alkotó művészek életútját. Murádin Jenő és a nagymértékben segítségével-munkájával Miskolcon megjelent Nagybánya Könyvek tíz kötete után kevés újat mondhat bárki az erdélyi Barbizonról. - Klein Józsefről, a Ferenczy művészcsaládról, a Barabás Miklós Céhről, Gy. Szabó Béláról, Nagy Istvánról, Maticska Jenőről, Gruzda Jánosról, Nagy Oszkárról, Kovács Zoltánról, Dömötör Gizelláról és Mund Hugóról írott monográfiái mércét állítanak a hazai művészettörténészek és kutatók számára, hangsúlyozta Tibori Szabó Zoltán. / Tibori Szabó Zoltán: Murádin Jenőről, az erdélyi képzőművészet napszámosáról, magyar állami kitüntetése ürügyén. = Szabadság (Kolozsvár), márc. 17./

2013. október 12.

„Tiszta” Romániát! (12.) – Megtorlások Észak-Erdélyben: Szárazajta
Amikor a szárazajtai tragikus eseményekről beszélünk, meg kell említenünk az 1940. szeptemberi ablakbeveréseket, a Szárazajta melletti, 1944. szeptember 4-i német–román katonai összecsapást, végül az 1944. szeptember 26-i vérengzést.
Ezek az események kapcsolódnak egymáshoz, akárcsak az ötvenes évek derekáig elhúzódó különböző meghurcolások. A Szárazajtán történtek elsősorban a magyarokat érintik, de megszenvedik az itt élő románok is.
Szárazajta neve azért válik emlékezetessé, mert a Maniu-gárdisták a középkort megszégyenítő vad kegyetlenséggel mészárolnak le békés gazdálkodókat, fiatalokat és öregeket egyaránt, többgyermekes családanyát és családapákat, mint partizánokat. Olyan embereket is, akik a szeptember 4-i katonai összecsapás idején nem is tartózkodtak a faluban. A hamis vádak mögött többnyire személyi bosszú húzódik.
A tömegmészárlásokra nem kerül sor, ha a román értelmiségiek egy csoportja, valamint a politikai pártok, elsősorban a parasztpárt nem támogatja a voluntároknak nevezett félkatonai egységek szervezését. Ezekre a szovjet–román csapatok háta mögött nem volt szükség, megalakulásuk célja a magyar lakosság terrorizálása és megfélemlítése. A Maniu-gárdák garázdálkodása idején szervezett rablásokra, fosztogatásokra és kegyetlen gyilkosságokra kerül sor.
1940. szeptember előtt
A korábbiakban, amikor bemutattam Szárazajtát, elsősorban a népesség számát és etnikai összetételét vizsgáltam, rámutattam arra, hogy a békés együttélés idején, a szórványosan beköltöző román családok többsége elszékelyesedett és békességben élt az első világháború végéig. Az egyik adatközlő, Egyed Rezső szavaival: „Akkorjában nem lehetett tudni, hogy melyik román, melyik magyar. Olyan összetartás volt a faluban.”
A gyűlölet magvát a két világháború közti időben, a nyíltan meghirdetett visszarománosítási program veti el. Az addig békés románok közt akadnak, akik a román uralom propagandája következtében magyarellenessé válnak. Nagy Gergely, a lefejezett Nagy fivérek testvére visszaemlékezésében elmondja, hogy „a románok [most már] nagyobbnak érezték magukat”, pedig „a szárazajtai románok nem is tudtak románul… Csak aztán, amikor a román katonaság bejött, akkor lettek románok. Románul nem beszélt senki… Hát együtt jártunk iskolába, bálba, soha verekedés nem volt… Nekik csak a vallásuk volt más.”
Közös ünneplés vegyes érzésekkel
Miután a rádióból értesülnek arról, hogy Észak-Erdélyt a második bécsi döntéssel visszaadták Magyarországnak, a románok is belenyugvással fogadják a hírt. Augusztus 30-án, a bécsi döntés napján, a falu elöljárósága – köztük a román csendőrparancsnok, a román pap, a végrehajtó, az adószedő – együtt kuglizik. E napon – olvassuk a visszaemlékező Incze Pál soraiban: „összegyűltek, és egy nagy kuglipartit rendeztek. Hajnalig kugliztak együtt.” A következő napokban a magyarság ünnepel, a helyi románok „nem ünnepeltek, ők dolgoztak”. Ez teljesen normális és érthető, hisz a többségi nemzet fiaiból nemzeti kisebbséggé váltak. A határváltoztatás elsősorban azokat zavarja, akik a 22 éves román uralom alatt, a román származásuknak köszönhetően, előnyökhöz juthattak. A forrásokat tanulmányozva úgy tűnik, hogy néhány román család fiataljainak lelkét megmérgezték a kitalált dákoromán őstörténettel, valamint az évszázados magyar elnyomás képével. Ezzel magyarázható, hogy ezek a fiatalok később szorosan együttműködnek a magyargyűlölő Maniu-bandával. Az 1950-es évek kihallgatási jegyzőkönyveiben Berszán Simon (Simion M. Bârsan) a románokkal ellenséges, igazságtalan viselkedésű magyarokat, Berszán Egyed János (Ioan Egyed Bîrsan) románellenes elemeket, Bardóci Ferdinánd (Ferdinánd Bărduţ) a románokkal szemben ellenséges magatartású magyarokat emleget.
1940. szeptemberi üröm
Szárazajtán az események kereke már szeptember első hetében rossz irányba fordul, megromlik a faluközösség békéje. Szeptember 4-én a falu közelében kisebb német–román katonai összecsapásra kerül sor, amelybe belekeverik a szárazajtai magyar lakosságot is. A román csendőrök szeptember harmadika-negyedike körül eltűnnek a faluból, majd – Nagybacon irányából – szeptember 6-án katonákkal teli, gépfegyverrel felszerelt kocsi érkezik. Ahogy a falu közelébe érnek, megszólítják az idős Németh Lajost és a vele együtt gyalogló idős nőt, Nagy F. Jánosnét. Idézzük Incze Pált: „Románul szóltak hozzájuk, de a két öreg nem tudott románul, nem tudtak semmit felelni. Az öregasszonyt összerúgódták, és belökték a csihányok közé, az öreget pedig beültették a sofőrfülkébe. Behozták egészen a hídig, s ott kirakták az útra, s őt is megrugódták, megverték.”
A román katonák e durva provokációja, magyarellenes viselkedése beárnyékolja a kialakulóban lévő békésséget.
A magyar bevonulás idején
Szárazajta népe szeptember 11-ére várja a honvédek megjelenését, úgy tudják, hogy falujukba is lesz díszbevonulás, erre azonban csak a szomszédos Nagybaconban kerül sor. Szárazajtára csupán négy motorkerékpáros érkezik, akik körbejárják a falut, majd elmennek. A szárazajtai székelység örömében, hogy megszabadul a megalázó nacionalista-sovén román állam vasgyámságától, estére „nagy bált” szervez, ahol még egy szakasz magyar katona is vígan táncol, de azok éjféltájt visszamennek Nagybaconba. „No, akkor éjjel történt meg az, aminek nem kellett volna megtörténnie: az ablakverés” – mondja a visszaemlékező Incze Pál. A néhány óráig „gazdátlan” településen, az éjszakai bálozás után néhány részeg fiatal beveri a román családok ablakait. Az ablakverők részegek voltak, állítja Dávid Albertné Németh Magdolna is. Egyed Géza szerint „csőcselék banda” veri be a visszaemlékezők szerint három, hét, kilenc román család ablakait. Nagy Gyula erről azt mondja: „egypár hitvány legény a románságnál az ablakot beverte, aztán ebből lett a harag”.
Amikor másnap a magyar csendőrség átveszi a falut, első teendőjük, hogy megnyugtassák a románokat, és helyreállt a rend. Bár ablakbeverés volt – olvasható Németh Béniám visszaemlékezésében –, „testi sértés nem (…). Na, aztán jött a magyar csendőrség, kérem szépen, senki sérthető nem volt. Azt mondták, hogy tiszteletben kell tartani mindenkit, ha román, ha magyar, ha akármilyen. Ott mese nem volt”. Hasonlóképp nyilatkozik Szép András is: „a magyar csendőrök nem engedtek senkit bántani. Azt mondták, hogy a románokkal kesztyűs kézzel kell bánni.” Incze Pál visszaemlékezése is hasonló. Amikor megérkeztek a magyar csendőrök: „végigjárták az egész falut, főleg az alsókat, akiknél az ablakokat beverték, s megnyugtatták őket, hogy: »Ne búsuljanak, mert ettől a pillanattól semmi bántódásuk nem lesz, s ha valaki magukat bántja vagy leoláhozza, jelentsék, s mi majd intézkedünk«.” A lakosság túlnyomó többsége a felelőtlen részeg fiatalok ilyen bosszúját, igazságtevését határozottan elítélte, de a szárazajtai románok egy része ezt nem felejtette el. Nagy Gyula úgy véli, hogy később ennek az ablaktörésnek a „levét” mások itták meg.
Partizán falu?
1944. szeptember 4-én a falu mellett, a Bacon hegye irányába kerül sor a német–román katonai összecsapásra. A német utóvédcsapat, a Thams-csoport próbálja kiverni a szeptember 2-án a falu közelében befészkelődött román alakulatot. A románok a németek váratlan támadása miatt veszteséget szenvednek. A román katonák haláláért a felelősség a németeket terheli, ennek ellenére már a csata utáni napokban megszületik az a hamis vád, hogy a vereségért a németek oldalán harcoló civil lakosság a hibás. Elterjesztik azt a valótlan hírt is, hogy a székelyek román sebesülteket ölnek. Az alaptalan vádak híre eljut Olteanu önkénteseihez is. A gárdisták hetvenfős bandája a helyi románok hívására hivatkozva érkezik Szárazajtára, hogy megleckéztessék az itt élő magyarokat.
A tömegmészárlások utáni években bebizonyosodik, hogy a vádak alaptalanok, mert a szárazajtaiak nem vettek részt az 1944. szeptember 4-én a falu mellett zajló katonai összecsapásban és nem öltek román katonákat. 1952. őszén, miután Mauriţiu Adler szekushadnagy több mint félszáz személyt kihallgatott, az október 14-i összegező jelentésében megállapítja: „Nem helytálló a Maniu-gárdáknak az indoklása, miszerint a meggyilkolt szárazajtai magyarok a román csapatok ellen harcoló horthysta hadsereg szolgálatába álló terroristák lettek volna.” A Bukaresti Törvényszék büntetőtanácsának bírója, Dan Vârgolici is átolvassa a Szárazajta környéki összecsapással kapcsolatos hadparancsokat, kikérdezi a minisztériumi szakértőket is. Megállapítja: a csapatnaplók nem említik, hogy a román egységeket magyar vagy német csapatok támadták-e, de „a legkevésbé sincs utalás arra vonatkozóan, hogy a román egységeket civilek támadták volna meg”.
A fentiek alapján a vádak ejtésére kellene gondolnunk, de furcsa módon – ahogy Benkő Levente, a kérdéskör kutatója Szárazajta című könyvében is állítja – ennek ellenkezője történt. A Legfelsőbb Törvényszék 1954. augusztus 4-i ítéletének meghozatalában arra hivatkozik, hogy a csapatnaplók azért nem említik az ellenséges katonai egységeket, mert a román katonai alakulatok elleni támadást a szárazajtai civil lakosság követte el, ezért is vonult be a román katonai alakulat a faluba és hozta meg a megfelelő intézkedéseket a magyar lakossággal szemben. Az említett jelentések ilyen értelmezése csak úgy lehetséges, ha a vádemelők elfogadják az 1944. szeptemberi híreszteléseket a románellenes partizán faluról. Úgy tűnik, 1954-ben a román államhatalom abban érdekelt, hogy minimalizálja az 1944 őszi szárazajtai tömegmészárlást, magyarokat ítél el azzal a váddal, hogy román katonákat gyilkoltak. A Legfelsőbb Törvényszék egyszerűen nem veszi figyelembe a tanúvallomásokat. Paraschiv Tomescu és Ioan Chirilă alezredes, a román alakulatok parancsnoka nem tud arról, hogy a falusiak beavatkoztak volna a harcokba. Tomescu is csak hallomásból tud erről. Chirilă arra hivatkozva, hogy Baróton és Felsőrákoson a civilek rálőttek katonáira, feltételezi, hogy az itt is megtörténhetett, de határozottan kijelenti: neki nincs tudomása arról, hogy a szárazajtaiak valóban részt vettek volna a harcokban. Mindezek ellenére a vizsgálóbírák mint tényt rögzítik, hogy a civil „bandák egyes tagjai kegyetlenkedtek a visszavonulni nem tudó román katonákkal”.
Az egyik vádlott, Nagy Dániel nyilatkozatban állítja, hogy a csata a reguláris csapatok közt zajlott. Egy másik beadványában megemlíti, hogy szeptember 10-én Szárazajtára román és szovjet katonai egységek jöttek, és kivizsgálták az alig hat nappal korábban történt csatározással kapcsolatos eseményeket. A vizsgálat végén megállapítják, hogy a feljelentések „minden valós alapot” nélkülöznek, és „senki ellen semmilyen eljárást nem indítottak”.
A bírákat nem érdekli a szárazajtai tömegmészárlás három román nemzetiségű kulcsfigurájának: Bardóci Tódornak (Teodor Bărduţ), Bogdán Ágostonnak (Augustin Bogdan) és Berszán M. Simonnak (Simion M. Bârsan) a vallomása sem. Ők is azt állítják, hogy semmit nem tudnak arról, hogy szárazajtaiak román katonákat gyilkoltak volna. Tény, hogy 1944. szeptember 3-a és 11-e között a Szárazajta határában zajló katonai összecsapásban valóban 13 román katona esett el, köztük két tizedes és két szakaszvezető. Ezért minősítették Szárazajtát partizán faluvá.
(folytatjuk)
Kádár Gyula
Szabadság (Kolozsvár)

2015. március 14.

Erdélyieket is díjaztak (Magyar Állami kitüntetések)
A Pesti Vigadóban adta át tegnap Balog Zoltán, az emberi erőforrások minisztere az úgynevezett művészeti középdíjakat: a Kiváló Művész-, az Érdemes Művész- és Babérkoszorú-díjakat, valamint különböző szakmai elismeréseket. Idén a kitüntetettek között három erdélyi van: Ferenczes István József Attila-díjas költő, a csíkszeredai Székelyföld folyóirat egykori főszerkesztője Magyarország Babérkoszorúja-díjat kapott, Gálfalvi György szerkesztőt, esszéírót József Attila-díjjal tüntették ki, Elekes Botond a kulturális nemzetpolitika kidolgozásáért részesült Bánffy Miklós-díjban.
Az emberi erőforrások minisztere a nemzeti ünnep alkalmából 75 alkotónak adott át elismerést, 18 kategóriában. „A márciusi ifjak között sokféle kultúra, habitus, akarat volt jelen a világról, Magyarország jövőjéről, de együtt tudtak valamit megvalósítani a döntő pillanatban” – hangsúlyozta beszédében. Mint fogalmazott, olyan Magyarország lebeg a szemünk előtt, amilyet 19. századi hős elődeink akartak: a béke, a szabadság, a közös teherviselés, a felelős minisztériumok Magyarországa, „ezt keressük a magyar emberek alkotásaiban, teljesítményében, és felismerjük benne a márciusi ifjakat mozgató erőt”. Balog Zoltán arra is kitért, hogy mostanában is „öntudatos, nemzeti magyar cinkosság kellene újra Brüsszelben, Moszkvában, Berlinben, Washingtonban, sőt, leginkább Budapesten”. A tárcavezető öt alkotónak nyújtott át Kiváló Művész címet (köztük Lorán Lenke és Tordai Teri színművésznek), tizenhatnak Érdemes Művész elismerést (mások mellett megkapta Bencze Ilona színésznő, Illényi Katica hegedűművész, Koltay Gábor filmrendező), Babérkoszorú-díjban részesült Ferenczes István mellett Tamás Menyhért és Zalán Tibor. Balog Zoltán emellett hét-hét művésznek Jászai Mari-díjat, József Attila- és Munkácsy Mihály-díjat adományozott, a Liszt Ferenc- és a Ferenczy Noémi-díjat öten-öten érdemelték ki. Balázs Béla-díjban négyen, Bánffy Miklós-díjban hárman, Balogh Rudolf-, Harangozó Gyula- és Erkel Ferenc-díjban ketten-ketten részesültek. Nádasdy Kálmán-díjat, Németh Lajos-díjat, Szabolcsi Bence-díjat egy-egy, szakmájában kiváló teljesítményt nyújtó személynek ítéltek oda, a Táncsics Mihály-díjat idén hárman kapták meg, köztük Gundel-Takács Gábor, az MTVA műsorvezető-szerkesztője. Balog Zoltán a hátrányos helyzetben lévők támogatása érdekében végzett kiemelkedő, példamutató tevékenysége elismeréseként Pro Caritate-díjat adományozott Mága Zoltán hegedűművésznek.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

2017. május 20.

Hollósy Simon (1857–1918)
II. rész (folytatás május 13-i lapszámunkból)
A müncheni Akademie der Bildenden Künste törzskönyvének II. kötetében a 3634. sorszám alatt olvasható a bennünket érdeklő név: Hollósy Simon, beiratkozott 1878. nov. 30-án, 21 éves.
Hollósy Simon művészi talentumának kibontakozása tehát a művészeti akadémiák klasszicista konzervativizmusa és a század tudományos-technikai haladásának tanulságait is magába olvasztó modern képzőművészeti törekvések indulásának időszakára esett.
Hollósy Simon magyar–örmény családban született Máramarosszigeten 1857-ben. Édesapja a forradalmi események hatására változtatta Korbulyról Hollósyra nevét. A Hollósy családban az 1848-as szabadságeszményeket ápolták továbbra is. A tehetős kereskedőcsalád, felismerve a fiú tehetségét, támogatta művészeti tanulmányait, először az 1871-ben létrehozott pesti Mintarajz tanodában, majd – a fiatal magyar festőgenerációk kitaposott útját követve – a müncheni Festőakadémián (1878). Rendkívüli tehetsége, kiváló rajzkészsége miatt tanárainak kedvence lett. Tanulmányai befejezése után szóba került akadémiai tanári kinevezése is, ám egy Münchenben megrendezett francia kiállításon látottak (különösen Corot, Courbet és Bastien-Lepage művei) megerősítették meggyőződését a bajor Akadémia szellemiségének elavultságáról. München a technikai tökéletességre alapozó, de a fantáziátlan akadémizmus központjaként még mindig a történelmi és zsánerképfestészet európai erődjeként oktatott.
Hollósy inkább magániskolát nyitott Münchenben (1886), és rövid idő alatt a Münchenben tartózkodó fiatal magyar művészek irányítója lett. Tanítványai csodálták, szerették, rajongtak érte. Az ő szemével kezdték nézni a környező világot, a művészet problémáit, az embereket. Az Akadémiáról is átjártak hozzá növendékek, idegen nemzetbeliek is. A párizsi mozgalmakkal való kapcsolata kihatott piktúrájára és pedagógiai munkásságának irányára is, de sajnos, egyre kevesebbet festett, egyre inkább a beszéd hevével fejtette ki társadalomra, művészetre vonatkozó eszményeit. A természet végtelen változatosságát, a hangulat és az érzés princípiumainak a művészi alkotásban való elsődlegességét hirdette apostoli hévvel tanítványainak. Lenyűgöző személyiségét a festőtárs Mednyánszky László így jellemezte: „bármily sokan is vannak valahol Hollósyval egy társaságban, ott egyedül csak Ő látszik”. Kétségtelen, a müncheni Hollósy-kör a fiatal magyar művésztanítványok számára az emberré válás iskolája volt.
Hollósy Simon neve a magyar művészettörténetben az újkori magyar festészet egyik legnagyobb hatású művészközösségének, a nagybányai művészkolóniának a létrehozásához, alapításához kapcsolódik. Tulajdonképpen müncheni szabadiskolájának növendékeit hozta át 1896-ban egy nyári szezonra nagybányai származású tanítványának, Réti Istvánnak és Thorma Jánosnak a csábítására. A Münchenből Nagybányára utazó művészcsoport még megtekinthette Pesten a millenniumi ünnepségek alkalmából rendezett kiállításon Szinyei-Merse Pál 1873-ban festett Majálisát, s ez az élmény tartósan megmaradt emlékezetükben. Az egy nyárból több évtizedes alkotói közösség lett. A nagybányai művésztelep korszakos jelentőségét tudomásom szerint a nemrég sajnálatosan korán elhunyt Szabó Zoltán muzeológus-festőművész már ismertette. Hollósy kulcsalakja, zászlóvivője lett a Nagybányán kialakuló művészi mozgalomnak, függetlenül attól a ténytől, hogy néhány éves irányító szerep után végleg elszakadt, eltávolodott Nagybányától.
Ki volt hát Hollósy Simon, a festőművész?
Hollósy Simon festészetét és művészetpedagógiai tevékenységét általában három jellegzetes periódusban lehet bemutatni:
A közel 16 évet felölelő müncheni tartózkodás 1884 és 1896 közötti szakasza.
Szemléltethető festményei: Nevető leány (1883), Kendős leányfej (1885), Tengerihántás (1885), majd a Merengő (1886), Áldomás (1887), Mulató társaság (1888), Két tűz között (1891), valamint Az ország bajai (1893),
Zrínyi kirohanása (1896).
Ennek a korszaknak a legkiemelkedőbb alkotása a Tengerihántás. A kép sikere Münchenben óriási, Hollósy tekintélyét a fiatal művészek között ez a mű alapozta meg. Hollósy naturalizmusának művészi jellegét szemléltetően demonstrálja a festmény, itt a természetnek a megfigyelése nem eszköz, hanem végcél, boldog fölolvadás a látványban. A részletek gazdagságát feloldja a tónusok finom átmenete, érzelmessége. A Tengerihántás csupa halkszavúság, kedvteli elmerülés az aprólékos, de mégis egységes felületformálásban. Hollósy a 80-as években festett magyar paraszt életképeiben lehetőleg egyszerű emberi állapotokat igyekezett megfesteni, lehetőleg kerülve az anekdotikus elemeket.
Ezek a festői kvalitások fellelhetők, sőt tovább gazdagodnak Az ország bajai című képén is. Két alak ül a mögöttük lévő ablak ellenfényében. Az ellenfényben bizonytalanná, vibrálóvá válik az alakok körvonala. Ám Hollósy belekémlel az árnyék mélységébe, a formát, az anyagot szándékszik érzékeltetni, a parasztmellény pitykéinek csillogását, a huszármente anyagát. Észreveszi a körvonalakon foszforeszkáló fény nyugtalanságát, anyagtalanságát. Tulajdonképpen ezzel a festménnyel zárult a müncheni korszak. München a népies életképek korszaka volt. Alkotásai frissebbek, életteljesebbek a kortárs festők anekdotikus jeleneteinél, a német és francia naturalista (realista) festészettel mutatnak rokonságot.
A nagybányai művésztelepi tartózkodás periódusa (1896–1902).
Szemléltethető festményei: Huszt vára (1896), Kosztolányi Gyula portréja (1896), Illusztrációk Kiss József verseihez (1899), Üres a pénztárca (1899), Ősz (1900), Rákóczi-induló (1899), Zászlóvivő, vázlat (1898).
Hollósy elévülhetetlen érdeme a művésztelep létrehozásában kifejtett lendülete, az öt éven át tartó küzdelme a nagybányai festészet szellemiségének a magyar, a budapesti közízlésben való elfogadtatásáért. A nagybányai művészek érdeklődése ebben az első periódusban megoszlott az ember és a tájkép között, a tájképben is inkább az emberi motívumra, a hangulatra helyezték a hangsúlyt. Hollósyt is foglalkoztatta a plen-air problémája, de az általa irányított telep művészi programjában a magyar társadalom szociális problémáinak felmutatását kívánta előtérbe helyezni.
Érdekes, hogy Hollósy a bányai gyönyörű természeti környezetben mozogva a tájkép előtt közönyösen állt, figyelmét csak az ember lelki karaktere kötötte le, ennek megformálását tekintette művészete fő céljának. Először illusztrációkat készített Kiss József költő verseihez. Ezek között valóban van egy igazán megdöbbentő darab, az „előttem semmi, mögöttem semmi” öreg emberének vigasztalan tekintetű alakja. A festőtárs Réti István az 1927-ben Hollósyról szóló írásában összesen 3-4 tájképről tesz említést: az Ősz és egy Szénaboglyák című képről, valamint Németh Lajos 1956-os monográfiája reprodukál egy Nagybányai utcarészlet című fehér-fekete nyomású reprodukciót. Más, Bányán festett tájképéről nincs említés. Talán kényelmetlen lehetett a műteremben meditáló festésmódhoz szokott Hollósynak az ilyenkor bámészkodó közönség előtt dolgozni.
Nagybányán festi a Rákóczi-induló című, nagyméretűnek tervezett festmény első vázlatát. Ez a kép volt Hollósy életének legnagyobb vállalkozása, küzdelme és bukása. A mű eszméje lelkéből fakadt, a Rákóczi-induló mindent elsöprő, heroikus erejét szándékozott megfogalmazni. Az előzetesen készített résztanulmányokra alapozó vázlatban a kompozíció lendületét inkább a képi tér lüktetése, a felszálló porból előbukkanó alakok látomásszerű megjelenése helyettesíti. Húsz éven át viaskodott a témával, sikertelenül, befejezett mű soha nem lett belőle. Végül is a nagybányai vázlat volt az, a később festett sok változat közül, amely a legmeggyőzőbben fejezte ki Hollósy ötletét. Ez a vázlat tanúsítja, hogy ekkor már festésmódja is szabadabbá, levegősebbé változott.
A teleket továbbra is Münchenben töltötte magániskoláját vezetve, nyaranta pedig lázadó vezérként tért vissza, a végsőkig harcolt, hogy a művésztelepen az általa elképzelt és irányított művészi mozgalmat egyben tartsa. Csakhogy az idők is változtak. Festőtársai a nagybányai festészet sikerei, fokozatos elfogadottságára alapozva immár saját művészi egyéniségük megvalósítását is fontosnak tekintették. Budapesti első két csoportos kiállításuk után a nagybányai festők 1899-ben már a Képzőművészeti Társulat rendes téli tárlatán mutatták be alkotásaikat, a Hollósy-tanítványok pedig külön a Nemzeti Szalonban. A kialakuló nézetkülönbségek az irányításhoz szokott Hollósy és művésztársai között kiéleződtek, és egy személyes jellegű konfliktus alkalmat nyújtott arra, hogy az ekkor 45 éves Hollósy 1902-ben végleg elhagyja nagyszerű művét, a nagybányai művésztelepet.
A volt tanítvány, majd festőtárs Réti István írja a Nagybányai művésztelep című könyvében: „A szakadás a tudatok alatt régóta lappangott. Hollósyban az öntudatlan, de természetes féltékenység is munkálkodott... kényelmetlennek érezte helyzetét és egyre világosabb lett előtte is, hogy a nagybányaiak kiállításain, amelyek az egész mozgalomnak a művészi értelmét s igazi eredményét jelentették, a művészi súlypont az ő személyéről lassan eltolódott… szívünkben mélyen sajnáltuk ezt a szakadást. Vele indultunk, az indulás energiáját tőle, az ő körében kaptuk, fiatalságunk kohójának ő volt a fújtatója… Hollósy nélkül, a nagybányai együttes munkálkodás nélkül, ki tudhatja, mily kerülőkkel fejlődhettünk volna a magyar művészet számára azzá, amikké lettünk”.
A técsői periódus alkotásai (1904–1918). Szemléltethető festményei: Aratás után (1908), Felhős táj (1910), Bozótos rét (1910), Udvarrészlet (1910), Kislány nagy zöld kalappal, Parasztudvar szekérrel (1912), Szénaboglyák (1912), Falusi utca (1914?), Técsői táj (1916), Tisza-part (1916), Önarckép (1916).
Nagybányáról távozva, a továbbra is működtetett müncheni iskolájának növendékeit ezután Fonyódra, majd Vajdahunyadra, 1904-től pedig minden nyáron Técsőre vitte. (Técső a festő szülőhelyéhez, Máramaros-szigethez közeli, a Tisza jobb partján fekvő település, amely ma Ukrajnához tartozik.) Ezt a nyári vándorló iskolarendet Nagybánya után is megőrizte. Megbántottsága nem oldódott fel, Técső egyfajta belső emigráció volt számára, lassan kizárta magát a művészeti közéletből, az öregedő festő már az akkori tanítványai között is egyre társtalanabbá vált.
Ami a técsői periódusban a legmeglepőbb, a tájképfestészettől Nagybányán ódzkodó Hollósy számára Técső a tájképeké lett. Tanítványai és helybéli barátai társaságában órákig barangolt a Tisza partján, a mezők és szántók liláskékbe elvesző horizontját, a Nereszen-hegyet, a poros utak mentén sorakozó szegényes parasztházakat választotta festői motívumnak. A természettel való azonosulása e festményekben melankolikus, sejtelmes. „Nem ecsettel, hanem lélekkel kell festeni” – vallotta. Képei közül egynéhányat még el-elküldött a pesti kiállításokra, ám a modern művészet nagy zsivajában az ő melankóliájának halk szava elveszett. 1912 után festett képeiben mintha új lendület mutatkozna. 1916-ban festette Önarcképét és legjobb técsői tájképeit. Sajnos, ezekből a művekből a nagyközönség szinte semmit sem ismer. 1917-ben már nem nyitotta meg müncheni szabadiskoláját, és végleg letelepedett Técsőn. Egy évvel később, 1918 májusában, súlyos veseelégtelenségben, 61 éves korában hunyt el. Máramarosszigeten helyezték végső nyugalomra. Técsőn köztéri mellszobor őrzi emlékét.
Befejezésül ismét a volt tanítvány és művésztárs Réti Istvánnak Hollósy halála után írt méltató soraiból idézek: „Személyes varázsa több bámulót szerzett neki, mint művészete… Pedig mint művész is ama kevesek között áll Pantheonunkban, akiknek művészetünk világviszonylatban is előkelő helyét köszönheti. Nem olyan lobogó őstűz, mint Munkácsy zsenije, nem olyan mélyszándékú és nagy koncepciójú, mint Székely Bertalan, nincs meg benne Szinyei-Merse Pál belcantója s pogányos szépségereje, sem Ferenczy Károly magas intellektusa és céltudatossága, de kedélyének és szemének érzékenységét, részletekbe is elmerülő érzését-melegét tekintve különleges helyet foglal el művészetünkben”.
Forrás: Németh Lajos: Hollósy Simon és kora. Képzőművészeti Kiadó, Bp. 1956. Réti István: A nagybányai művésztelep. Vince Kiadó, Bp. 2004. Dr. Szöllősi Tibor: Hollósy Simon Técsőn. Honismeret, 2003/1. szám.
Bordi Géza / Népújság (Marosvásárhely)



lapozás: 1-6




(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2020
Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék