udvardy frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1990-2006
 

találatszám: 78 találat lapozás: 1-30 | 31-60 | 61-78

Névmutató: Nagy B. Sándor

2009. augusztus 26.

Egyre több színház ismerteti éves tervezetét, valamint a társulat átszervezését. Augusztus 28-án a Csávási balladával indítja évadját a sepsiszentgyörgyi Háromszék Táncegyüttes. Az előadásban szereplő világhírű szászcsávási zenészek révén a nézők eljutnak egy magyar lakodalomba, egy román keresztelőbe és egy cigánybálba, majd bemutatnak egy városi táncházat és egy fényes nyugati koncertet is. Az előadás egyedi kísérlet arra, hogy az egymás mellett élő három különböző nemzetiségnek egyszerre legyen kulturális követe a nagyvilágban, magyarázta az előadás lényegét Czilli Balázs. A táncjátékot nagy sikerrel játszották Erdély és Magyarország városaiban, a sepsiszentgyörgyi premier után teltház előtt mutatták be Budapesten a Nemzeti Színházban is. A sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Sínház első bemutatóját szeptember 29-re tervezik, tájékoztatott Nagy B. Sándor, a színház irodalmi titkára: J. B. P. Moliére Mizantróp című darabját mutatják be, Bocsárdi László rendezésében. Azt követően a Karnebál című produkciót, melyet Caragiale Farsang című darabja alapján Alexandru Dabija rendezett. A sepsiszentgyörgyi társulat hat év után újítja fel Tadeusz Slobodzianek – Ilja prófétáját. Szilveszterkor operett és szimfonikus zene gálaestet terveznek Selmeczi György szerkesztésében. A jövő esztendő első felében Gorkij A fény gyermekei című darabját Zakariás Zalán rendezi. Ezek mellett egyéni előadásokat terveznek a színészek, lesz egy vendégjáték, az elmúlt évad több produkcióját műsoron tartják. Váta Lóránt 14 év után a kolozsvári színházhoz igazol, Váta helyét a Sepsiszentgyörgyre nyolc év után visszatérő Szakács László tölti be. A színész 1994-ben szerződött a Tamási Áron Színházhoz, majd 2001-ben a veszprémi társulathoz igazolt át, onnan a zalaegerszegi színházhoz került. Keresztes Attila, a szatmárnémeti Harag György Társulat nemrég kinevezett fiatal igazgatója, állítja színre a Csehov-darabot, a Három nővért. Az október 3-án tartandó bemutató előadáson a helyi társulat mellett fellép Bíró József kolozsvári színművész is. A következő hónapokban további nyolc nagybemutatót ígér az új társulatvezető, mellette két gyermekdarabot is színpadra visznek. Csehov után Tóth Ede népszínművét, a Falu rosszát láthatja a nagyérdemű, Csurulya Csongor rendezésében. Kálmán Imre operettje, a Csárdáskirálynő lesz Keresztes Attila igazgató második rendezése. A további tervezett bemutatók: Malacbefőtt című szociobörleszk, melynek szerzője Tasnádi István a nyíregyházi színház igazgatója, rendezője Tasnádi Csaba, az anyaországi Kiss Csaba Hazatérés Dániába című drámája, a Veszett fejsze nyele című vígjáték, a Bohóc kerestetik című stúdió-előadás. A székelyudvarhelyi Tomcsa Sándor Színházban első ízben osztották ki a színészek által alapított Kulissza-díjat, amelyet a múlt évadban végzett háttérmunkájáért Szűcs-Olcsváry Gellért műszaki vezető kapott. Elkezdődtek Federico Garcia Lorca Bernarda Alba háza című drámájának és Matei Visniec És a csellóval mi legyen? című előadásának próbái. /Kovács Zsolt, Sike Lajos: Új évadra készülőben. = Új Magyar Szó (Bukarest), aug. 26./

2009. november 12.

Csökken a sepsiszentgyörgyiek érdeklődése a hangversenyek iránt, ezért előfordulhat, hogy csökkenteni kényszerülnek az előadások számát, tájékoztatott Nagy B. Sándor, a Tamási Áron Színház irodalmi titkára. A 2006-ban újraindított hangversenysorozatban az első két évadban 374 bérletet vásároltak a háromszékiek. Az érdeklődés tavaly kezdett csökkeni, amikor 275 bérletet váltottak, idén pedig alig 155 hangversenybérletre volt vevő. /Kovács Zsolt: Kevesebb a zenehallgató. = Új Magyar Szó (Bukarest), nov. 12./

2010. január 25.

Marosvásárhelyen turnézik a sepsiszentgyörgyi színház
Február első napjaiban rendkívüli eseményben lesz része a marosvásárhelyi színházkedvelő közönségnek: a Nemzeti Színház, a Művészeti Egyetem és a Yorick Stúdió támogatásával egy eddig egyedülálló, nyolc napon át tartó, hat előadást tartalmazó vendégjáték- sorozattal érkezik Marosvásárhelyre a sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színház társulata.
Február elseje és nyolcadika között mindennap megtekinthető valamelyik sepsiszentgyörgyi előadás: február 1-jén a Beaumarchais világhírű darabja nyomán készült Figaro házassága avagy Bolond 1 őrült nap!!! című produkcióval indul a vendégjáték-sorozat, az előadás rendezője Zakariás Zalán, aki az idei évadtól a Tamási Áron Színház művészeti vezetője. Február 2-án, 4-én és 6-án három alkalommal kerül bemutatásra Kolcsár József színművész Zabhegyező című egyéni előadása, mely Jerome David Salinger azonos című regénye alapján készült, és amelyre a belépés díjtalan. A marosvásárhelyi közönség február 3- án láthatja a sepsiszentgyörgyi színház Yvonne, burgundi hercegnő című, több díjat nyert előadását, melynek rendezője Bocsárdi László. A turné keretében bemutatott előadások közül a február 5-én játszott Karnebál című produkció a legújabb, Ion Luca Caragiale D’ale carnavalului című darabját decemberben állította színpadra a szentgyörgyi társulat Alexandru Dabija bukaresti rendező irányításával. Február 7-én sajátos stílusú előadást láthatnak a nézők: Molière A mizantróp című darabja Bocsárdi László rendezésében, a Tamási Áron Színház és a budapesti Égtájak Iroda közös produkciójaként került színre. A vendégjáték-sorozat utolsó előadása a Tamási Áron Énekes madár című színműve alapján készült A csoda című játék lesz, melyet február 8- án láthat a vásárhelyi közönség. Ez a produkció a Tamási Áron Színház 2001/2002- es évadának egyik legnagyobb szakmai és közönségsikernek örvendő, meghatározó jelentőségű előadása volt, melyet a Tamási Áron nevét viselő intézmény fennállásának 60. évfordulója alkalmából az elmúlt évadban új szereposztásban és néhány lényeges koncepcionális módosítással felújítottak az alkotók.
A csoda című produkciót a Művészeti Egyetemen, a többi előadást a Nemzeti Színházban láthatja a közönség. A Zabhegyező 2-án és 6-án a Yorick Stúdió által használt várbeli Mészárosok bástyájában kerül bemutatásra. Vendégjátékaira szeretettel várja a marosvásárhelyi nézőket a Tamási Áron Színház társulata.
Nagy B. Sándor. Forrás: Népújság (Marosvásárhely)

2015. március 19.

Szól a Lármafa (Új rádió Sepsiszentgyörgyön)
Január közepétől működik a Lármafa internetes közösségi rádió, mely civil kezdeményezésként született, és a Tein Teaházból sugározza műsorait. A Lármafa Rádió indításáról, műsorairól, céljairól az ötletgazdát és ügyvezetőt, Csernátoni Lorándot (fotó) kérdeztük.
– Mikor született a Lármafa Rádió ötlete, s a többi szentgyörgyi rádió mellett mi újat kínáltok a hallgatóknak?
– Már a Lármafa Egyesület megalakulásakor, 2007-ben játszadoztunk az internetes rádió gondolatával. Én a diákévek alatt, a sulirádió kapcsán szerettem bele a rádiózásba. Később egy ideig Pesten éltem, ahol a Tilos Rádió körül szédelegtem, és nagyon megtetszett az a fajta szellemiség, amit ők képviseltek. Tetszett, hogy politikai és anyagi tényezőktől függetlenül beszélgettek a világról, hogy szabadon véleményt nyilváníthattak bármilyen témában, hogy mindig jó zenét sugároztak. Az ő példájuk bátorított, hogy belevágjunk. Úgy látom, van egy nagyon erős, aktív, a város kulturális életét nagyban befolyásoló fiatal társadalmi réteg Sepsiszentgyörgyön, melynek nincs olyan nyilvánossága, amilyent érdemelne. Sokszor beszélgettünk arról barátaimmal, hogy rengeteg értékes ember van ebben a városban, de nem halljuk gondolataikat, ötleteiket, mert nyilvános helyen nem szólalnak meg, és milyen jó lenne egy civil fórum, amely a politikától függetlenül működne, és tényleg méltóképpen leképezné a város kulturális életét, szellemiségét. Ebből az ötletből született a Lármafa Rádió, melyben amatőrök saját szabad idejükben készítenek olyan műsorokat, amilyeneket ők is szívesen hallgatnának más rádiókban, ha léteznének ilyen műsorok. Nonprofit szervezetként csakis hallgatóinknak tartozunk felelősséggel, ami hatalmas szabadságot ad. Persze, igyekszünk megmaradni a jóérzés határain belül, senkit nem fogunk sérteni alapvető emberi jogaiban.
– Milyen műsorai vannak a rádiónak?
– Többnyire helyi jellegűek, megpróbáljuk több szempontból megvilágítani városunkat. Kéthetente hétfőn hallgatható a Beszélő szemek című, művészetekről szóló műsor Vetró Bajival, mely a legnagyobb rádióknál is megállná a helyét, szintén kéthetente kedden az irodalmi műsor Kali Ágnessel, aki legfiatalabb munkatársunk, de mivel maga is ír, nagyon mélyről és személyesen közelíti meg választott témáit. Minden kedden késő este jelentkezik az igényesen szórakoztató Éjjeli bagoly Nagy-Kopeczky Kálmánnal és Nagy Lázár Józseffel, kéthetente szerdán az Így éltünk... című történelmi műsor Zayzon Ágnessel, melyben a kommunizmus korabeli Szentgyörgyöt idézi fel meghívottaival. Szerdánként Ségercz Feri és Lőrinczi Zsolt népzenei műsorát hallgathatják az érdeklődők, kéthetente csütörtökön Makkai Zoltán tanár úr klasszikus zenei műsora jelentkezik, ugyancsak kéthetente csütörtökön 21 órától kezdődik a Tone Troopers Radio Show, mely a fiatal nemzedéket szólítja meg, és igen nagy a hallgatottsága, de ugyanilyen sikeres Kónya-Ütő Bence és Kolcsár József Kis, közepes és apróhirdetések a világból című szórakoztató műsora, valamint a kétnaponta hallható Mesefa című gyermekműsor Simó-Lakatos Barnával, aki főmunkatársam. Román nyelvű műsorunk is van, amelyben Elena Popa színésznő olyan embereket mutat be, akik értékes munkát végeznek Szentgyörgyön, de alig ismerjük őket. A Déli blá többnyire kulturális hírekről tudósító délelőtti műsor, melyet jómagam vezetek. Más műsoraink is lesznek, hogy milyenek, az egyelőre maradjon meglepetés.
– Kik segítettek neked a rádió elindításában?
– Sok nevet kellene itt felsorolni, de talán Forró Tamás zenei szerkesztőnek, Józsi Szabolcsnak, a MUKKK-nak, a Kónya & Kónya Ponopolnak, a Tone Troopers Egyesületnek, a Sound Stúdiónak és az Alternetnek tartozom a leginkább köszönettel. Nagyon hálás vagyok a Teinnek is, hogy helyet adtak nekünk, mert egy közösségi rádiónak nagy nyilvánosság kell, és éppen azt a réteget szeretnénk megcélozni, amely a Tein törzsközönségét is alkotja. Vállaltuk azt is, hogy élő adásban közvetítjük az itt zajló eseményeket, felolvasószínházi esteket, könyvbemutatókat; reméljük, ez még vonzóbbá teszi a helyet a szentgyörgyiek számára.
– Említetted korábban, hogy nagy figyelmet fordítotok a zenére is…
– Igen, csak minőségi muzsikát szeretnénk nyomatni a dzsessztől a klasszikus zenén és népzenén keresztül a dj-ktől összegyűjtögetett legmodernebb elektronikus zenékig, de nem bízzuk a gépre a válogatást, iszonyatosan nagy munkával próbáljuk elérni, hogy a különböző stílusú zenék közül mindig egymáshoz illő dalok kövessék egymást a rádióban.
– Melyek a hosszú távú céljaid?
– Szeretném, ha egyre több ember sürögne-forogna a Lármafa Rádió környékén, ha szerkesztők és hallgatók egyaránt magukénak éreznék. Tudom, hogy egy rétegrádió nem szólhat mindenkihez, de a réteg nagy tömeg is lehet. Szeretném, ha gondolatébresztő lenne, ha innovatívan hatna a társadalomra, ha kreativitást sugározna, és technikailag is jól szólna. Nem törekszem mindenáron a nagy hallgatottságra, fontosabbnak érzem, hogy a műsorvezetők és meghívottak szeressék a rádiót, hogy jó energiák működjenek benne. Tudom, hogy csak akkor lesz hosszú távon is fenntartható a kezdeményezésünk, ha őszinték és mindenki számára nyitottak maradunk.
Nagy B. Sándor
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

2015. április 15.

Ütő Gusztáv az utóvéd akcióművészetről
„A művészek doktorálnak, aminek én nem mindig örülök – indította Ütő Gusztáv Akcióművészet Székelyföldön című kötetének bemutatóját Vécsi-Nagy Zoltán művészettörténész, az Erdélyi Művészeti Központ vezetője – mert nem mindenki művész, aki elméleti szinten meg tudja védeni magát, de örülök, amikor azok a művészek, akik fogalmilag is alá tudják támasztani művészetüket, jelentős elméleti munkákat hoznak létre.”
A hétfő délután nagyszámú közönség előtt tartott sepsiszentgyörgyi könyvbemutatón fontos gondolatok hangzottak el az avantgárd művészetről, ezen belül az inkább utóvéd jellegű erdélyi és székelyföldi akcióművészetről és természetesen a kötet születéséről, mely Ütő Gusztáv doktori disszertációjának bővített változata, és a Sepsiszentgyörgy Könyvkiadó gondozásában jelent meg.   A szerző elmesélte, hogy a hetvenes évek végén Kolozsváron néhány diáktársával együtt úgy érezte, nem kielégítő számára az a helyzet, hogy festményeket készít, azokat kiállítja, mellyel mintegy meg is szűnt a művész szerepe. Elkezdtek tehát érdeklődni a festészettől, szobrászattól, grafikától eltérő, akkoriban tiltott műfajok iránt. Az installáció, a happening, a performansz, de akár az alternatív zene és a kísérleti színház is vonzó lehetőségnek tűnt számukra az önkifejezésre. A tiltás miatt, de talán azért is, mert a politikai rendszer burkolt leleplezése, kigúnyolása is célja volt ezeknek a művészeknek, nagyrészt titokban – erdőben, tömbházak tetején, magánlakásokban – szerveztek ilyen jellegű akciókat, megmozdulásaikról többnyire fénykép sem készült, csupán az oral history tartja számon ezeket. A szerző első olyan performance-e, amiről dokumentáció maradt fenn, 1980 februárjában volt a Sepsikőröspatak és Kálnok közötti Kápolna-dombon, műemlékvédelmi jellegű akcióként. A tiltott gyümölcs persze mindig édesebb, mint amit a kánon megkövetelt, de az akcióművészettel vagy cselekményművészettel – ahogy a szerző maga nevezi könyvében ezt a jelenséget – nem a festészet ellenében kezdett foglalkozni, hanem a festészet mellett. Mindig a téma jellege döntötte el, hogy melyik műfaj leginkább alkalmas ennek bemutatására. Az újítás és hagyományőrzés furcsa erdélyi összekapcsolódásáról is szó esett, Ütő saját bevallása szerint mindig arra törekedett, hogy ne utánozza a nyugati művészeket, hanem a helyi földrajzi, történelmi, kultúrtörténeti, zenei, és mozgáskultúrai hagyományokból próbáljon avantgárd értékeket létrehozni. „Érdekessége még a könyvnek – mondta Vécsi –, hogy személyes élményeken alapul, amitől az olvasót is személyesen érinti meg.” Beszélgettek még a Marosvásárhelyi Műhelyről, az AnnART fesztiválokról, melyek Ütő szerint úgy voltak újszerűek, előőrsök, hogy inkább utóvéd, védekező jellegű kezdeményezésekként indultak, ez általában jellemző az erdélyi kultúrára. A szerző hangsúlyozta, nem elmarasztalásnak szánta könyvét a témával foglalkozó korábbi foghíjas művészettörténeti kiadványokkal szemben, hanem hiánypótlásnak. A közönség részéről (Tamás Dénes, Vargha Mihály, Kispál Attila, Nagy-Kopeczky Kálmán és Berze Imre) érkezett kérdések, problémafelvetések, hozzászólások egyre kötetlenebbé tették a beszélgetést, melynek végén a Sepsiszentgyörgy Könyvkiadó nevében Barta Mónika megköszönte a jelenlétet, és kezdődhetett a szokásos dedikáció.
 Nagy B. Sándor
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

2015. május 27.

A hős honvédekre emlékeztek Nagybaconban
Alig múltak el 1989 decemberének történései, a nagybaconiak már megemlékezésre készültek. Volt is miért készülődniük: a két világháborúban 147 falustársuk veszett oda, ám áldozatvállalásukért soha köszönetet nem mondhattak.
Az első rendezvényeken még sok olyan hadfi vett részt, aki átélte a háború borzalmát, ám időközben sokan nyugodni tértek, mára hírmondónak alig hatan maradtak. A kevésnek is fogytán az ereje: Mokán Ferenc, Baló András, Kiss Árpád, Virág Mihály, Nagy B. Sándor és Nagy Máthé Árpád közül már csak az előbbi négynek engedte egészsége, hogy részt vegyen a rendszeresen pünkösd másodnapján tartott főhajtáson. Hetven esztendővel a világégés lezárulta után szülőfalujuk tapssal jutalmazta kiállásukat.
A református templomban Molnár Sándor lelkipásztor János evangéliumából vett igére alapozott prédikációjában a haszontalan háborúkról beszélt: mindegyiket az igazságosság nevében indítják, ám nem számolnak azzal, hogy mennyi szenvedést okoz. Feladatunk – mondotta a tiszteletes –, hogy az igazságot a mindennapokban keressük, s ha tehetjük, cselekedjünk úgy, hogy az ellenségeskedésnek elejét vegyük.
A Kós Károly tervezte református kultúrház falán elhelyezett Nagybaczoni Nagy Vilmos-emlékplakettnél a Történelmi Vitézi Rend nevében Dimény János, a Baróti Szabó Dávid Középiskola igazgatója mondott beszédet. Szólt az Erdővidékről származó kilenc – köztük hat Bacon községi – tábornokról, majd a székelyek szabadsághoz való ragaszkodását emelte ki: ha van Európában olyan népcsoport, amely megérdemli, hogy sorsát saját kezében tartsa és jövőjéről döntsön, az évszázadokon keresztül a határokat védő székely nép az.
A felújított központi parkban Simon András polgármester a veteránok példamutató kitartásáról beszélt, s arra kérte az egybegyűlteket, a hazájukért és népükért vérüket hullajtókra egy perc néma csenddel emlékezzenek. Nagy Kinga Sarolta történelem szakos tanár a falu háborús vesztességeit vette számba: nincs olyan család, amely valamilyen módon ne lett volna érintett – mondotta. A hősök napjának egyik első szervezője, a falut harminc esztendeig református lelkészként szolgáló Bereczki László a megemlékezés fontosságát emelte ki, s az utókort adósnak mondotta, amiért sem a harcokban elesett, sem a hazatért honvédeknek évtizedekig nem adóztak.
Az eseményen fellépett a nagybaconi fúvószenekar, a nyugdíjasklub Őszi Csokor Dalköre, a Benedek Elek Művelődési Egyesület Dalköre, a Konsza Samu Gimnázium xilofoncsoportja, szavalt Lakatos Ágnes, Bardocz Boglárka, Bartha Imre, Molnár Erzsébet, énekelt Szabó Tamara.
Hecser László
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

2015. június 18.

Nyolcvanéves a komédiás
Alig pár napja alkalmaztak a szentgyörgyi színházhoz, amikor először bekopogott hozzám az irodába. „Csak azért jöttem, hogy megismerjem az új kollégát” – mondta. Közvetlen és barátságos volt, úgy éreztem, bizalmába fogadott…
Később egyre gyakrabban meglátogatott, többnyire azzal a kéréssel, hogy gépeljek le neki egy rövid szöveget, amelyet el szeretne küldeni, felolvasni vagy megjelentetni. A fogalmazásban soha nem igényelte a segítségemet, szövegei mindig pontosak voltak, és szinte gondolkodás nélkül diktálta ezeket. Néha villámgyorsan improvizált hivatalos leveleket, újságcikkeket, laudációt, készülő könyvéhez egy-egy hosszabb-rövidebb bekezdést…
Évente egyszer egy hajléktalan ismerőse nevében írt kérést, akinek ingyenebédet igényelt egy jótékonysági szervezetnél. Egy alkalommal elkísértem a lakásától a színházig, szinte minden sarkon várta egy koldus, ő pedig kivétel nélkül mindegyiknek adott valamit…
Kevésszer láthattam játszani, mégis mindig a társulat aktív tagjának éreztem. Ha a színház történetéről, egykori színészeiről, rendezőiről kérdeztem, rendkívül kimerítő válaszokat adott, melyekből érezhető volt, hogy nemcsak munkahelye, élete volt a szentgyörgyi színház 1958-tól, mióta ide szerződött. Ma is figyelemmel követi a társulat munkáját, ha kollégáiról beszél, jóindulat sugárzik szavaiból…
Amikor a színház egykori alapító tagja, Kudelász Ildikó színésznő éppen nyolcvanadik életévét töltötte, meglátogattam otthoni magányában egy csokor virággal és egy emléklappal, mely fontosabb szerepeit idézte. Örömmel láttam, nem én vagyok Ildikó néni egyetlen látogatója. Ő is ott volt, aki ilyen alkalmakkor soha nem mulasztaná el felvillantani szeretetét, tiszteletét. Ma ő tölti a nyolcvanat… Szeretném, ha az alkalomhoz méltóak lehetnének a gondolataim, de úgy érzem, alulmaradok. Ő az én helyemben biztosan megtalálná a megfelelő hangot, ahogy mindig sikerül neki, megemlékezéseiben, laudációiban, nekrológjaiban, különböző alkalmakkor felszólalásaiban. Talán azért sikerül, mert ő nem szégyell őszinte lenni, úgy szólít meg bennünket, mintha ő lenne a színház élő lelkiismerete. Így szólít meg magánemberként és komédiásként – ahogy magát nevezi –, így szólít meg felnőttet és gyermeket, így fejezi ki együttérzését betegágyon fekvő kollégája iránt…
Egy interjúban, amikor művészi hitvallásáról kérdeztem, így válaszolt: Akkor érezném magam a legjobban, ha céltalanul elindulhatnék a nagyvilágba pár bohóckellékkel a zsebemben, amivel bármikor bemutathatnék egy-két mutatványt, egy almával a másik zsebemben, amelyet bárkivel megoszthatnék, egy szál virággal a kalapomban, és sok-sok verssel, dallal, mesével a lelkemben, melyeket bármikor odaadhatnék bárkinek…
Mi mást tesz nap mint nap Puki bácsi? Nyolcvanadik születésnapján azt kívánjuk neki, hogy még sokáig szórhassa kincseit, és hogy olyan időskora lehessen, amilyent szeretetével ő is teremteni próbált kollégáinak, sorstársainak, barátainak.
Nagy B. Sándor
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

2015. július 18.

Örömzene évről évre (IX. Dzsessz- és Improvizációs Zenei Tábor)
„Látva ezt a sok tehetséges fiatal zenészt, akik itt élnek körülöttünk, és annak tudatában, hogy néhány dicséretes próbálkozást leszámítva nincs dzsesszoktatás Romániában, adta magát az ötlet, hogy szervezzünk olyan tábort, ahol neves magyarországi mesterektől tanulhatnak az itteni zenészek” – mondta Lázár Prezsmer Endre művelődésszervező az idén kilencedik alkalommal megszervezett Dzsessz- és Improvizációs Zenei Tábor indulásáról.
A 2007-ben tartott első táborba csak tizenöten jelentkeztek, de azóta egyre nőtt az érdeklődés, az utóbbi években már negyvenen-ötvenen jelentkeztek. Egy részük visszatérő vendég, de új arcok is megjelennek évről évre. Általában olyanok jelentkeznek, akiknek vannak már bizonyos fokú hangszeres ismeretei klasszikus zenében, népzenében, rockzenében, egyesek zeneelméleti előképzettséggel is rendelkeznek, de ez nem elvárás, olyanokat is szívesen látnak, akik csak műkedvelő zenészek. Ebben a mostani táborban is van színész, közgazdász, elektromérnök. Más városokból, országokból is jönnek, eddig valamennyi alkalommal voltak budapesti diákok, de Berlinből, Genfből, Brüsszelből is érkeztek már dzsessz iránt érdeklődő fiatalok. A szervező szerint az évente megtartott tábor és az év közben tartott műhelyfoglalkozások legnagyobb eredménye, hogy Szentgyörgyön kialakult egy erős és igényes zenei élet a zenészek és befogadók szempontjából egyaránt, melynek fenntartása és fejlesztése lenne a további feladat. A tábor művészeti vezetője, Márkus Tibor elmondta: „szíve egyik csücske” ez a rendezvény, amire úgy készül mindig, mintha hazajönne. Sokfelé oktat Magyarországon és külföldön is, de a szentgyörgyi táboroknak van egy nagyon jellegzetes helyi sajátossága: a népzenei gyökerek. Az első rendezvényeken tartottak is attól, nehogy túlságosan befolyásolják, elrontsák azt, aminek lehetőleg meg kellene maradnia tiszta forrásnak. Szerencsére azt tapasztalják, hogy sikerül teljes tisztelettel viszonyulni a hagyományokhoz, tehát nem elvettek az itteni kultúrából, inkább hozzáadtak valamit oly módon, hogy a népzene és a dzsessz fúziójából kialakulóban van egy teljesen új és nagyon értékes zenei irányzat. Márkus szerint már évek óta megfigyelhető folyamat, hogy azok közül, akik itt sajátítják el a dzsessz alapjait, elég sokan jelentkeznek, és felvételt is nyernek a budapesti Bartók Béla Zeneművészeti Szakközépiskolába. Mint mondta, ha olyan emberekkel találkoznak a táborban, akiknek nagyon kevés zenei alapjuk van, inkább az improvizációs készségüket, a kreativitásukat próbálják fejleszteni. Bármilyen szinten lehet oktatni – állítja –, csak ott és olyan megközelítésben kell elkezdeni, ahol a tanuló befogadókészsége megengedi. Két-három hangból már lehet improvizálni, ha megfelelőképpen használja ezeket az ember. Az Erkel Ferenc-díjas művész így vélekedik a szentgyörgyi közönségről: „Egy zenész mást nem is kívánhat magának, mint azt a fajta érdeklődést és odafigyelést, ami a szentgyörgyi közönség részéről tapasztalható. Bevallom, ha év közben bármikor, akár a tévében Sepsiszentgyörgyről hallok, egy kicsit erősebben ver a szívem…” Veress Albert csíkszeredai színművész visszatérő vendége a tábornak. Szerinte ez jó alkalom arra, hogy jó zenét hallgasson, játsszon, és mivel érzi magán a hangszeres fejlődést, „megéri” eljönnie évről évre. A rendezvény hangulatáról is lelkesen nyilatkozik, mondván: jó érzés pár napra kiszakadni a mindennapokból, és intenzíven azzal foglalkozni, amit talán a legjobban szeret. A táborról azok is pozitívan vélekednek, akik zenei előképzettség nélkül, idén először jelentkeztek: az oktatás emberközeli, egyénre figyelő, a tanárok nemcsak elméleti oktatók, hanem gyakorló zenészek is, igazi mesterek, akik hatalmas zenei tudásuk mellett nyitottak és barátságosak. A végkövetkeztetés egyértelmű: jó érzés itt lenni, a rendezvényt csak ajánlani tudják mindenkinek.
Nagy B. Sándor
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

2015. augusztus 25.

Mit olvasunk manapság?
Felmérések is igazolják, hogy olvasási szokásaink változóban vannak. Ha több-kevesebb időre sikerül kiszakadnunk a mindennapok rohanásából, és lehetőségünk adódik az olvasásra, általában az internetet, közösségi oldalainkat böngésszük számítógépen, táblagépen, okostelefonon. Az idősebbek, akik kevésbé mozognak otthonosan a technika világában, többnyire tévéznek vagy újságot lapoznak. A jelenség okairól, valamint az írók, könyvkiadók, könyvtárak szerepéről és felelősségéről beszélgettünk Zágoni Balázs íróval, a Koinónia Könyvkiadó vezetőjével, Szonda Szabolccsal, a Bod Péter Megyei Könyvtár igazgatójával és Hollanda Andreával, a könyvtár olvasószolgálatának vezetőjével.
Könyvről, könyvkiadásról
„A kultúrafogyasztásnak is megvannak a maga gravitációs törvényei, és az ember, mint minden élőlény, mindig a kisebb energiakifejtés felé szokott elmozdulni, ha nincsenek kötelezettségei” – mondja Zágoni Balázs. Ha választanunk kell egy írott szöveg és egy videó között, egyszerűbb az utóbbit befogadni, a választék pedig ebben is óriási. Többnyire tehát nem tudatosan fordulunk el az olvasástól, de tudatosan kell figyelnünk arra, hogy része legyen az életünknek, mert az idő, amit korábban csak erre fordított az ember, most sokfelé oszlik. Zágoni Balázs szerint ha nem próbáljuk gyermekeinket tudatosan rávezetni az olvasásra, kevés az esélye annak, hogy a kínálkozó más lehetőségek mellett – internet, közösségi hálók, Youtube videomegosztó, tévécsatornák, rádió – éppen a könyvet választják majd. Bár ő filmes újságíróként és lapszerkesztőként szoros kapcsolatban áll a mozgóképpel, négy évvel ezelőtt azt a radikális döntést hozták meg feleségével, hogy kiiktatják a tévét a lakásukból. Ez nem azt jelenti, hogy egyáltalán nem néznek mozgóképet, ellenkezőleg: náluk a filmnézés közösségi, családi élmény, nem véletlenül vagy megszokásból történik. A döntés az olvasás szempontjából is nagyon jó hatással volt a gyermekeikre.
A Koinónia Könyvkiadó nevelési stratégiája a gyermekeknél és a kamaszoknál kezdődik, a kiadó gyermekkönyvei jó értelemben vett „elitista könyveknek” számítanak, amelyek nem az öt-tíz lejes kategóriába tartoznak. Zágoni Balázs szerint ennél jóval több csak a nyomdaköltsége egy könyvnek, nem számítva a kiadó más költségeit, ezért inkább arra törekednek, hogy értékes, szép kiadványokat mutassanak be, mintsem olcsó és gyenge minőségűeket. „Szerencsére, még vannak olyan emberek – mondja –, akik szerint egy értékes könyvért érdemes kiadni mondjuk két ebéd árát…”
Zágoni szerint amúgy 2009 óta nem lehet úgy megjelentetni magyar könyvet Erdélyben, hogy a kiadó csak a minőségre, az értékre koncentrál, nem törődve azzal, van-e kereslet a megjelenő termékre. Ma már minden kiadó kénytelen megtalálni azokat a szerencsés házasságokat, ahol az érték találkozik egy jól körülhatárolható potenciális olvasóközönséggel, mert az a néhány pályázati forrás, amely megmaradt, képtelen eltartani őket, sőt, a könyvek közvetlen előállítási költségeit is csak részben fedezi. Ha a kiadónak pénzbe kerül az előállítás, és utána semmit nem tud eladni a megjelent kötetből, sem az alkalmazottjait, sem a számláit nem tudja kifizetni, és csődbe jut. A Koinónia hat évvel ezelőtti könyvkiadó és könyvterjesztő partnereinek a fele sem létezik már. Örülnek, hogy nekik sikerült túlélniük az átállást, de fájó pont, hogy verseskötetre alig van kereslet. „Ha a magyar versirodalom értékeinek tudatában olyan pályázatokat is hirdetnének, amire csak verseskötettel jelentkezhetnének a kiadók, talán nem ott tartanánk ezen a téren, ahol jelenleg” – mondja keserűen. Használ e-book olvasót, és okostelefonon is olvas Zágoni Balázs, szerinte ezek az eszközök jó lehetőséget kínálnak arra, hogy olyan rövid időt, ami többnyire haszontalanul telik a mindennapjainkban – például várakozás a buszmegállóban, az orvosi rendelőben stb. –, olvasásra lehessen fordítani. Hangoskönyvet ritkán hallgat, ennek irodalma Amerikában virágzik a leginkább, mert az ott élők hatalmas távolságokat autóznak. Az sem mellékes, hogy ők fizetnek minden szellemi tartalomért, nem ingyen próbálják letölteni, lemásolni ezeket. A hangoskönyvek kiadása költségesebb, a szerzői és fordítói jogdíjakon túl a színészek honoráriumát és a CD előállítási költségeit is állni kell. Zágoni úgy véli, ma kevés szépíró él meg csak az írásból, de azért van pár ilyen. Ő nem osztja azt a nézetet, miszerint aki írásból él, az bizonyára ponyvát vagy gyenge irodalmat ír. „Mi általában Amerikát látjuk, ahol jobb a helyzet, mert világpiac, néhány szerencsés angol író meg is él ebből, de ők is keményen megdolgoznak egy-egy kötettel, mert a kiadók előlegéből ott sem lehet pár hónapnál tovább megélni”. Úgy véli, nem ördögtől való, ha valaki célul tűzi ki, hogy megéljen az írásból, ha ott publikál, ahol jobban fizetnek, vagy akár megrendelésre ír, mert a tehetség sokszor keretek között bontakozik ki a legjobban. Az angolszász világban a kiadók pontosan megmondják, mire van szükségük, az is előfordul, hogy más befejezést kérnek egy regény végére. Nálunk nagyobb tisztelete van az írói függetlenségnek, aktívabb a kiadók jelenléte az irodalomban – ha nem is egyenlő mértékben, de közösen hozzák létre a műalkotást.
Az irodalom jövőjét illetően Zágoni derűlátó. A gyermek is látja, hogy nem lehet egy napon említeni a regényeket az ezekből készült filmfeldolgozásokkal, elsősorban azért, mert egy több száz oldalas regénynek sokkal összetettebb az időkezelése, mint egy filmnek. „Mindig lesznek új divatok, új médiumok, új adathordozók, de hogy az ember szavakkal el tud mesélni egy történetet, le tudja írni, amit az életről gondol, annyira alapvető része az emberi létezésnek, hogy nem szűnhet meg sohasem” – vallja.
A könyvtár szerepéről
Sepsiszentgyörgy a város lélekszámához viszonyítva gazdag állományú, jól felszerelt könyvtárral rendelkezik, melyet az intézmény munkaközössége állandóan próbál gyarapítani és az olvasói igényekhez igazítani, mind a magyar, mind a román könyvállományt illetően, különös tekintettel a romániai magyar irodalomra és ennek az 1990 után megjelent kiadványaira. Szonda Szabolcs, a Bod Péter Megyei Könyvtár igazgatója lapunknak elmondta, nemcsak korosztályonként, szezononként, de akár évszakonként is változik, hogy mit olvasnak az emberek. A kicsik körében azok a sorozatok a legnépszerűbbek, amelyekben a szöveg vagy a történet még nem játszik fontos szerepet, inkább a képanyag és a figurák ragadják meg a képzeletüket, például a Bogyó és Babóca, a Geronimo Stilton vagy a Rosszcsont Peti sorozat. A nagyobbaknál azok a könyvek is népszerűek, amelyek jobban megdolgoztatják a fantáziát, ide sorolandók Varró Dániel vagy László Noémi versei, Berg Judit, Zágoni Balázs, Darvasi László prózája stb. A sulisok körében népszerű sorozatok – Leiner Laurától a Szent Johanna gimi, Maros Edittől a Hűvösvölgyi suli – kicsit olyanná tették az olvasást, mint a televíziós sorozatfogyasztás, de ez fenntartja az olvasási kedvet. Nagyon jó fordítások jelentek meg az európai ifjúsági irodalomból olyan témákban is, amelyek túlmutatnak a fantáziavilágon, valóságközeliek, a kamaszodás, az ifjúvá érés családon belüli és kívüli kihívásaival foglalkoznak. A felnőttek az újdonságokat követik, a kortárs szépirodalom a legvonzóbb számukra. „Ez valószínűleg azzal is magyarázható, hogy az utóbbi időben elég gyakran megfordulnak kortárs szerzők a könyvtárban, az író-olvasó találkozók pedig jól lekövethetően növelik az olvasási kedvet, a keresletet egy-egy szerző iránt” – mondja. Az olvasás kikapcsolódás is: a krimik, romantikus regények, családregények, fantáziaregények iránt is nagy a kereslet, de az életvezetési könyvek, alkalmazott pszichológia, ezotériával foglalkozó művek vagy a mindennapokban hasznosítható, gyakorlati jellegű kiadványok (kertészkedés, gyógyászat) is keresettek. Iskolaidőben marketing, menedzsment, közgazdaságtan, pszichológia és más szakkönyvek, nyáron pedig az útikönyvek, nyelvkönyvek iránt nagyobb az érdeklődés. A könyvtárosok nemcsak kiszolgálják az igényeket, hanem ajánlanak is, általában a felhasználók olvasói előéletének ismerete alapján.
Az új könyvek beszerzéséhez a könyvtárosok figyelik a különböző tematikákat, ezekről ajánlások és igénylések alapján listákat készítenek, így rendelik meg a fontosabbnak ítélt kiadványokat, összehangolva a könyvpiaci kínálatot a látogatók igényeivel. A beszerzésre szánt pénzösszeg tekintetében országos viszonylatban elég jól áll a Bod Péter Megyei Könyvtár, nemcsak a nyomtatott könyvek, hanem az elektronikus kiadványok, hangoskönyvek vonatkozásában is igyekeznek beszerezni minden fontosat.
Nemrég egy bukaresti alapítvány által készített felmérés tizenhat százalék körül határozza meg a könyvtárhasználók arányát Romániában. Kovászna megyében ugyanez az aktív olvasók száma, a kisebb településeken kisebb, a megyeszékhelyen nagyobb, de az átlag ekörül jár, amit az elmúlt időszak felújítási-átalakítási munkálatai közepette is tartani tudott a könyvtár. Úgy tűnik, az író-olvasó találkozók körüli állandó pörgés kezdett visszahatni a könyvtárhasználatra, sikerült az olvasás iránt is érdekeltté tenni a közönség azon rétegét, mely korábban csak a rendezvények iránt volt fogékony. Könyvkelengye, Varázskuckó
Hollanda Andreától, a könyvtár olvasószolgálatának vezetőjétől megtudtuk, hogy az intézmény már a kisbabák köré­ben elkezdi az olvasás népszerűsítését, 2010 áprilisától a sepsiszentgyörgyi újszülöttek szülei könyvcsomagot kapnak ajándékba, idén augusztus elejéig 853 család vette át ezt. Két éve elsősöknek is jár a csomag, és időközönként nagyobb diákok – negyedikesek, nyolcadikosok, végzősök – is kaptak ajándékkönyvet. A magyar és román nyelven működő Könyvkelengye program célja a gyermekek figyelmének a könyvekre irányítása, a csomagban lévő bibliográfiák által a szülők segítése abban, hogy különböző életkorokban mit érdemes olvasni. A programot a városi önkormányzat támogatásával valósítja meg a könyvtár.
Olvasóvá nevelés vonatkozásában más akciókat is kezdeményezett a könyvtár. Ilyen például a mozgókönyvtári szolgáltatás: könyvtárosok és önkéntesek kiadványokat visznek iskolákhoz, óvodákhoz, idősekhez és fogyatékkal élőkhöz, akik válogatnak ezekből, és két hét múlva cserélik a könyveket. A tapasztalat szerint ennek nyomán is nőtt az olvasás iránti érdeklődés, és azokban az osztályokban, ahol igénybe vették a szolgáltatást, a gyermekek szövegértése jobb lett. A könyvtár rendszeresen tart óvodásoknak és kisiskolásoknak szóló délutáni foglalkozásokat Varázskuckó néven, vakációkban pedig egyhetes napközis tevékenységet Csodalámpa néven – mindezek során az olvasásnak is fontos szerep jut.
A könyvtár igazgatója elmondta, az 5–8. osztályos diákokat általában kulturális, kreativitási, könyvtárhasználati vetélkedőkkel szólítják meg, partnerségben olyan intézményekkel, mint például a csernátoni Haszmann Pál Múzeum, hiszen közös céljuk, hogy értő, érdeklődő utánpótlást neveljenek. „Soha nem lehet hátradőlni – mondja Szonda Szabolcs –, figyelni kell arra, hogy minden lehetséges eszközzel fenntartsuk az érdeklődést a könyvtár és az olvasás iránt.”
Nagy B. Sándor
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

2015. augusztus 27.

Dávid Júlia vallomásos tárlata
„Egy csodálatos intő példázatnak is felfogható a kiállítás, mely azt üzeni, hogy merjük vállalni önmagunkat, merjünk azok lenni, akiknek az Isten teremtett minket, ebben a modern korban, amikor minden erő a nemzetek megmaradása ellen dolgozik. A művésznő megvallja nemzetiségi hovatartozását, és megvallja a közösséghez való tartozás gyönyörűségesen szép érzését is ezen a vallomásosnak is nevezhető kiállításon” – mondta Gazda József író, szociográfus a Dávid Júlia képeiből készült kiállítás kedd délutáni megnyitóján a sepsiszentgyörgyi Köntés Pincegalériában.
Amint az elhangzottakból kiderült, Dávid Júlia Marosvásárhelyen született, Kolozsváron tanult, jelenleg pedig Magyarországon, Szeged mellett él. Bár iparművészetet tanult, munkáiban túllép ezen, nála a díszítőművészet a kor és a nemzet arcát is megjelenítő kifejezőművészetté válik. Gazda József két nagyobb csoportba osztaná a művész munkáit. Az egyikben az önmagán túlmutató „díszítmény” uralja a képet, míg a másikban a tájmotívumok dominálnak, és ezek között sejlenek fel azok az elemek, melyek részben az egyetemes kultúrára, részben pedig arra a nemzetre utalnak, melyhez a művész tartozik. A tárlat képeinek egy részén ősi motívumaink jelennek meg, ilyen a szarvas-, életfa-, turul-, páva-, tulipán- vagy indamotívum, más részük többnyire tájkép vagy portré jellegű, női alakokkal, melyeken inkább a szín- és anyaghasználat, valamint a képeken túlmutató megfoghatatlan elemek, a hangulat, a benyomások vonzzák a szemlélő tekintetét. Gazda József szerint Dávid Júlia művei úgy tanítanak Istenre, hitre, önmagunk vállalására, hogy konkrét jelentéstartományaikon túllépve elvonatkoztatnak, absztraktba fordulnak, és bennünk gyűrűznek tovább. A megnyitó végén a művésznő megköszönte a részvételt és az érdeklődést a nagy számban megjelent közönségnek, és pár szóban a székelység küldetéstudatáról beszélt. Mint mondta, korunkban, melyre leginkább a megosztottság jellemző, elsődleges feladatunk, hogy összefogjunk és nyíltan, őszintén vállaljuk önmagunkat, mert olyan őserő rejlik bennünk, mellyel akár az egész világnak példát mutathatunk.
Nagy B. Sándor
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

2015. szeptember 7.

Magyar–román irodalmi határvidékek
Hétvégén tartották az Erdélyi Magyar Írók Ligájának (E-MIL) tizennegyedik írótáborát Árkoson, melyre magyar és román írók is hivatalosak voltak, ugyanis az Irodalmak, határvidékek elnevezésű rendezvény a magyar szerzők román nyelvre, román szerzők magyar nyelvre való átültetésének kérdéskörét próbálta többek közt körüljárni, érdekes és tanulságos gondolatokat fogalmazva meg általában a műfordításról, annak szépségeiről és nehézségeiről.
A csütörtök esti megnyitó után, melyen a főszervező Karácsonyi Zsolt, az E-MIL elnöke köszöntötte a vendégeket, elkezdődtek az éjszakába nyúló kötetlen, baráti beszélgetések, melyek a pénteki és szombati program hivatalos eseményein túl is végig jellemezték a tábort. Péntek délelőtt Hubbes László, Andrei Dosa és Markó Béla volt a házigazda Karácsonyi Zsolt beszélgetőtársa, akik az általuk végzett fordításokról, saját műveik fordításairól, a magyar–román irodalmi kapcsolatok alakulásáról és a műfordítói munka működésének támogatását célzó intézményrendszer szükségességéről értekeztek, majd a fiatal román szerzők bemutatkozása következett Fischer Botond közreműködésével. A három fiatal író – Andrei Dosa, Vlad Drăgoi és Alex Vasies –, mint felolvasott műveikből is kiderült, különbözőképpen használja a nyelvet, de mindhárman friss, élő, mai hangon szólalnak meg, és úgy tükrözik egyelőre még névtelen nemzedékük életérzéseit, hogy nem próbálnak teljesen szakítani a korábbi generációk versírói hagyományaival. Szombaton 10 órától magyar és román könyvkiadók képviselői osztották meg gondolataikat a résztvevőkkel: Király Zoltán, a Sétatér Egyesület ügyvezetője, Kovács Attila Zoltán, a Helikon Kiadó irodalmi vezetője, Dan Lungu író, a jászvásári Irodalmi Múzeumok Kiadó igazgatója és Marin Mălaicu Hondrari, a Charmides Kiadó vezetője, miután röviden bemutatták kiadóikat, fordításokkal kapcsolatos tapasztalataikról, a magyar és román irodalom általuk érzékelt viszonyrendszeréről, saját kiadói gondjaikról és a jelenkori könyvkiadás általános nehézségeiről beszélgettek, a házigazda Lakatos Mihály volt. A délben tartott E-MIL-közgyűlés után Filip Florian és Lucian Dan Teodorovici, valamint fordítóik, Lövétei Lázár László és Karácsonyi Zsolt az írás-fordítás folyamatáról, az író magányáról és saját fiktív világába való elvonulásáról, az időről, múltról, nosztalgiáról beszélgettek Szonda Szabolcs kérdései nyomán, később pedig Dan Lungu és Ioan Groşan, valamint fordítóik, Szonda Szabolcs és Lakatos Mihály közreműködésével az író és fordító személyes kapcsolatáról, az irodalmi művekben megjelenő humorról, a regények szerkezeti felépítéséről és más érdekes témákról esett szó. Este a fiatal magyar szerzők mutatkoztak be: Horváth Előd Benjámin, Varga László Edgár, Fischer Botond és Kali Ágnes a beszélgetést irányító Fekete Vince kérdéseire válaszolva őszinteségről és hitelességről, az erdélyi irodalomban való fogadtatásukról, a generációik közötti különbségekről és hasonlóságokról, egy esetleges írói csoportosulásba való szerveződésükről, valamint az erdélyi és magyarországi befogadói közeg sajátosságai­ról mondta el gondolatait a hallgatóságnak. Amint Karácsonyi Zsolt lapunknak összefoglalta, a táborban a már megszokott szintet és létszámot idén is tartani tudták, idén is érdemi eszmecsere zajlott a jelen lévő szerzők, műfordítók, kiadóvezetők között, és annak ellenére, hogy kicsit magába forduló ez a rendezvény, néhány irodalomkedvelő is ellátogatott az árkosi táborba, és végighallgatta a viszonylag zsúfolt program előadásait.
Nagy B. Sándor
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

2015. október 3.

Évről évre, szeretettel
„Az irodalom arra való, hogy a nyelv segítségével megteremtse, elősegítse a megértés lehetőségét az emberek között” – mondta Fűzfa Balázs irodalomtörténész a csütörtök este tartott Én sem volnék, ha nem volnál... című, erdélyi költők verseit bemutató irodalmi-zenés produkció során, mely immár negyedik alkalommal kínált lehetőséget arra, hogy a Sebő együttessel, Jordán Tamás színművésszel és a már említett elismert irodalmárral találkozhassanak a szentgyörgyiek a megyei könyvtár Gábor Áron Termében.
A könyvtárigazgató köszöntőszavai után Kovács András Ferenc megzenésített versei nyitották az estet a Sebő együttes nagyszerű tolmácsolásában, majd Fűzfa Balázs rövid eszmefuttatása következett, melyből megtudhattuk, a versekben mindig rend van, és azért érdemes a költészettel foglalkozni, mert az a nyelv segítségével új távlatok felé nyitja ki számunkra a valóságot.
A nyelv grammatikai rendszerén túl, melyet mindannyian értünk és használunk, van egy olyan, a mondatrészek mögött megnyilvánuló poétikája, belső tartalma is nyelvünknek, amelyet csak akkor érthetünk meg igazán, ha a költők segítségével felkutatjuk a versek mélyebb rétegeit. Fűzfa Balázs elmondta, a vers által a végtelennel léphetünk kapcsolatba, és jobban megismerhetjük önmagunkat. Az irodalomtörténész bevezetője után előzetes rövid verselemzések következtek, majd Jordán Tamás színművész Reményik-, Áprily- és Szilágyi Domokos-verseket olvasott fel a tőle már megszokott sajátos egyszerűséggel és ráérzéssel. Ezután Kányádi Sándor-költeményeket hallgathattunk ugyancsak felolvasásban és zenés előadásban, majd egy néző által találomra választott versre Fűzfa Balázs elemzést rögtönzött, a tanárparódiába hajló humoros produkció igen nagy közönségsikert aratott. Az est második felében újra Kányádi- és Kovács András Ferenc-versfeldolgozásokat, majd Markó Béla-szonetteket és KAF Babits-, Ady-, valamint Berzsenyi-átiratait hallhattuk még a neves előadók tolmácsolásában, és mivel a közönség egyetértett abban, hogy az előadók operettsikert arattak, Jordán Tamás a ráadás jogával élve József Attila A számokról című versével zárta a produkciót. Évről évre jó érzés találkozni ezekkel az előadókkal, és saját bevallásuk szerint ők is szívesen lépnek fel Sepsiszentgyörgyön. Fesztelenségük, közvetlenségük azt mutatja: már rég nem a megfelelés kényszere hajtja őket, csak élik és adják, amit szeretnek. Erre pedig – amint az idei nézőszám is mutatta – mindig van kereslet.
Nagy B. Sándor
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

2015. október 10.

Derűs emlékezés
Kézdivásárhely után Sepsiszentgyörgyön is bemutatták B. Kovács András Vándorszékely hazatalál. Egy ragaszkodás története című kötetét, mely a kézdivásárhelyi születésű, Bélafalván élő, Sepsiszentgyörgyön dolgozó Boldizsár Béla élettörténetét meséli el.
Szerdán este a megyei könyvtár Gábor Áron Termében tartott könyvbemutatón – miután Szonda Szabolcs könyvtárigazgató köszöntötte az egybegyűlteket, a szerző B. Kovács András pedig röviden ismertette a kötet megírásának körülményeit, és bemutatta interjúalanyát – Boldizsár Béla sajátosan ízes, humoros stílusában maga mesélte el röviden élete néhány fontosabb fejezetét. Az est meglepetésvendége Sebestyén Rita középiskolás diáklány volt, aki saját versét szavalta el a hallgatóságnak. Boldizsár Béla gyulafehérvári kántoriskolai élményeiről, házasságairól és hat gyermekéről, külföldi kirándulásairól, sokféle szakmájáról, a rendszerváltás utáni kalandos munkáséveiről, gyermekeivel kapcsolatos viszontagságairól és mostani életéről, az általa szervezett munkássztrájkokról, Márton Áron püspökkel való kapcsolatáról, az elismerésekről és kitüntetésekről, amelyeket rangos magyarországi politikusoktól kapott, saját politikai és társadalmi szerepvállalásairól, valamint egészségi gondjairól mesélt, melyek közül egyesek vaklármának bizonyultak, de amelyek egy anyajegy miatt végül komollyá változtak.
Bámulatra méltó az életkedv és elégedettség, amellyel visszatekint, a derű, amellyel életútjának kudarcait, szomorú eseményeit is szemléli és szemlélteti. Kemény harcához kitartást kívánunk, hogy egyszer majd vidám történetei közé sorolhassa anyajegyes kalandjait is.
Nagy B. Sándor
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

2015. október 27.

Egyházi éneklés Árkoson
Idén hatodszor szervezték meg a Háromszék-Felsőfehéri Unitárius Egyházkör egyházközségeiben működő, többnyire ökumenikus kórusok, dalárdák éves találkozóját. Az immár hagyományosan október végén tartott rendezvény házigazdája ezúttal az Árkosi Unitárius Egyházközség volt.
„Fontos, hogy lehetőség nyíljon másoknak is megmutatni mindazt, amiért egész évben heti rendszerességgel találkozunk, és komoly odaadással tanulunk, gyakorolunk; fontos, hogy együtt legyünk, jól érezzük magunkat, és a találkozó jeligéje szerint teljes szívvel dicsérjük az Istent” – nyilatkozta lapunknak Bíró Attila árkosi unitárius lelkipásztor a szombaton tartott kórustalálkozó kapcsán, melyre tizenhárom kórus, összesen háromszáznál is több vendég érkezett. Délelőtt 10 órától az árkosi unitárius vártemplomban a helyi lelkipásztor által tartott ünnepi áhítattal kezdődött a rendezvény, majd Erdő B. Vilmos köri felügyelő gondnok és Máthé Árpád árkosi polgármester köszöntő szavai következtek; előbbi a találkozó fontosságát hangsúlyozta, és köszönetet mondott a szervezésért a házigazdáknak, utóbbi az alkalomhoz híven, dalszerzőktől idézett gondolatok nyomán a szeretet erejéről és a magyar szó mellett a magyar dal éltetéséről és továbbadásáról mint megmaradásunk zálogáról beszélt. Ezután következett a kórusok fellépése – maratoni jelleggel, szünet nélkül –, az unitárius vártemplom kora délutánig hangos volt a többszólamú énekszótól. A vargyasi, ürmösi, szentivánlaborfalvi (innen kettő is), sepsiszentgyörgyi, nagyajtai, olthévízi, felsőrákosi, datki, feketehalmi, kökösi, brassói, és árkosi (mely ezúttal gyermekkarral is kiegészült) kórusok többnyire három egyházi és/vagy világi művet mutattak be, utána pedig a Végh Béniám Kultúrotthonban közös vendégség zárta a találkozót.
Nagy B. Sándor
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

2015. november 23.

Húsz éve él a Reménység
„Nézz utána, hogy minden napból, a legközönségesebb, sivár hétköznapból is ünnepet csinálj, ha pillanatokra is! Egy jóindulatú szóval. Méltányos cselekedettel. Udvarias mozdulattal. Nem kell sok az emberi ünnephez” – mondta Márai Sándort idézve Mihály Ibolya, a Reménység Nyugdíjas Klub megalakulásának huszadik évfordulója alkalmából tartott ünnepség megnyitóján a sepsiszentgyörgyi Park vendéglőben. A két óránál is hosszabb ünnepi műsor során előbb emlékezéseket, beszámolókat hallhattunk, aztán énekek, táncok és szavalatok következtek, végül pedig eszem-iszom, mulatozás zárta az estét.
Mivel a vártnál sokkal többen érkeztek, új asztalokat kellett beszorítani a terembe, de végül mindenki megtalálta a helyét, és a klubzászló behozásával, valamint a nyugdíjasinduló eléneklésével elkezdődhetett az ünnepség. Egy perc csenddel emlékeztek az elhunyt klubtagokra, majd Fábián Gizella A szegény asszony könyve című Vörösmarty-verset szavalta el. Demeter Irén – aki öt éve a klub elnöke – röviden összegezte az elmúlt évek tevékenységét, és elmondta, bár az alapítók is jelen vannak az ünnepségen, a klub fennállása óta eltelt húsz év alatt generációváltás történt, hiszen ez az élet rendje. A klubtagok hetente találkoznak, és nagyon jól érzik magukat ebben a közösségben: megosztják egymással gondjaikat, örömeiket, Veress Ibolya Ilona tanárnő közreműködésével táncot, éneket tanulnak, és nagyon sokat utaznak itthon és szerte a világban, egyszóval igyekeznek aktívan és vidáman eltölteni a nyugdíjaséveket.
Az elnöknő beszámolója után Opra Irén is verset adott elő, majd ő és Mihály Ibolya elmesélte néhány szép emlékét tagságuk korábbi éveiből. Ezután a klub csupán asszonyokból álló tánccsoportja következett, akik előbb moldvai csángó népdalokat és táncokat mutattak be, később pedig az est folyamán többször is felléptek, hogy háromszéki és ürmösi népdalokkal, valamint tíznél is többféle polgári kötött páros tánccal örvendeztessék meg a közönséget. A sepsiszentgyörgyi klubtagok közül Győri Beatrix és Fábián Matild verssel, András Mária és Máté Jolán énekekkel igyekezett fokozni az ünnepélyes hangulatot, fellépett a vargyasi Reménység Nyugdíjas Klub dalcsoportja is, akik az egykori sorkatonaság nosztalgikus hangulatát elevenítették fel katonadalokkal és Soós Ferenc vidám monológjával.
Az ünnepség során Sztakics Éva alpolgármester tolmácsolta Antal Árpád és a polgármesteri hivatal jókívánságait. A nyugdíjasok azzal foglalkozhatnak, ami igazán fontos az életben, de családjaik támogatásán, összetartásán túl a város életében is fontos tevékenységeket végeznek, és viszik Sepsiszentgyörgy hírnevét szerte a világba – mondta. „Egy kis jókedv sok gyógyszertől meg tud szabadítani” – emlékeztetett a városvezető, majd megköszönte a sok pozitív érzést, amit a klub tevékenységét követve megtapasztalhatott, és a város további támogatásáról biztosította az időseket. A műsor végén Lucia Gheţu a nyugdíjasok érzéseit-gondolatait szavakba foglaló saját versét mondta el, majd a hivatalos és a Szeressük egymást, gyerekek című spontán záróének következett. Már nagyon várhatták a műsor végét a résztvevők, mert ahogy a taps elült, azonnal felállt táncolni szinte mindenki. Egyértelmű volt: az igazi ünneplés csak ezután kezdődik. Hasonló időskort kívánunk mindenkinek!
Nagy B. Sándor
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

2015. december 7.

Két tenyérben
„Harmadik alkalommal mutatjuk be ebben a teremben Czegő Zoltán valamelyik könyvét, és jó érzés, hogy ismerős és ismeretlen arcok társaságában közösen ünnepelhetjük az írót, akinek az utóbbi tíz év alatt öt prózakötete jelent meg” – mondta Albert Ernő Czegő Zoltán Két tenyérben című új regényének bemutatóján, melyet vasárnap délben tartottak a sepsiszentgyörgyi unitárius egyházközség tanácstermében.
Albert Ernő elmondta, hogy a sepsiszentgyörgyiek elsősorban költőként ismerik Czegő Zoltánt, akinek 1970-ben jelent meg első verseskötete, és akinek a Megyei Tükör napilapban megjelent írásaiban is mindig érezhette az olvasó, hogy nyelvezetükben, gondolatgazdagságukban a publicisztikánál előbbre mutató szövegekről van szó. Czegő Zoltán ma is ritka szép gondolatok által fejti ki véleményét többek között a magyar sorsról és az anyanyelv ápolásának fontosságáról. A Két tenyérben című regény cselekménye napjainkban Budapesten játszódik, egy világhírű tudós és egy vak lány kapcsolatáról szól, de a két különleges ember szerelmének ezernyi mozzanatán, árnyalatán túl a magyar történelem több fontos eseménye is megjelenik benne utalások szintjén. Czegő Zoltán részletet olvasott fel regényéből, majd Kovács István unitárius lelkipásztor rámutatott: „Jó ürügy ez az esemény arról beszélni, hogy ilyen fogyatékosan és esendően is, amilyenek vagyunk, megérinthetjük a tökéletesség, a harmónia állapotát, ha tudjuk vállalni egymást, mert minden két ember, minden közösség a fogyatékosságaik jól egymás mellé illesztett kiegészítésében hozza létre a kerek egészet, teljeset, tökéleteset.”
Nagy B. Sándor
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

2015. december 14.

pulzArt: Modern kori szentképek (Kiállítás és könyvbemutató)
„Kétféle újrahasznosításról beszélhetünk: egyrészt újrahasznosítom és átértelmezem a nyugati művészettörténet bizonyos stílusait, másrészt összekeverem ezeket a mi helyi történelmünkkel, politikai valónkkal, traumáinkkal és vágyainkkal, mindazzal, ami mélyen mozgat bennünket” – mondta drMáriás író, festő, zenész azon a könyvbemutatóval egybekötött kiállításmegnyitón, amelyet péntek délben tartottak a Tein Teaházban a PulzArt kortárs összművészeti fesztivál részeként.
A kettős esemény azzal kezdődött, hogy Dezső Antal röviden bemutatta a művészt a közönségnek. DrMáriás 1966-ban született délvidéki értelmiségi családban, és azért kezdett először zenével foglalkozni, mert szülei nem akarták, hogy művész legyen. A háború elől menekülve 1991-ben települt át Magyarországra, ahol folytatta a már Jugoszláviában elkezdett Tudósok Zenekar vezetését, mely jövőben ünnepli harmincéves születésnapját. Mint megtudhattuk – és bejátszásokból hallhattuk is –, drMáriás fúvós hangszereken játszik, de dalszövegírója, zeneszerzője is az említett együttesnek, ezenkívül több száz festménye, két verseskötete és a mostanival együtt hét prózakötete jelent meg. A művész elmondása szerint a most kiállított festményeit modern kori szentképekként is értelmezhetjük, mert olyan személyeket ábrázolnak, akik közül egyesek sokkal többet jelentenek számunkra egyszerű embereknél, akik eszméket, történelmet, jövőt és múltat személyesítenek meg. Kádár János, Angela Merkel, Hitler, Kim Jong Un, Orbán Viktor, Ceauşescu, Horthy Miklós és más nagy nevek tűnnek fel a Nagyon örülök, hogy végre nem kell örülnünk című kiállítás képein, melyek a művész hírnevéhez méltóan provokálóak, és amelyeknek köszönhetően az alkotót szatirikusként, zsurnalisztikusként szokták jellemezni, bár ő maga csak kortárs tájképfestészetnek tartja saját vizuális művészetét. A művész rövid tárlatvezetése után a Mona Lisa és a tenger című új regény bemutatójára is sor került, mely drMáriás első szerelmi regénye, és amely Az öreg halász és a tenger című Nobel-díjas regénnyel párhuzamot vonva, egy elkeseredett küzdelmet, a művésznek a képzőművészettel való harcát írja le. A regény a Székelyfölddel is rokonítható gyönyörű Isztriában játszódik, és azzal a fajta bájjal, szépelgéssel meséli el a történetet, mely a mai általános diskurzus alapeleme, miszerint a problémákról fölösleges és unalmas beszélni, minden felelősségteljes, komoly állítás ciki, csupán a bolondozásnak, szórakoztatásnak van értelme.
Saját bevallása szerint drMáriás művészete abból a tapasztalatból indul ki, hogy a keleti alkotókat a nyugati művészettörténet nem tekinti saját részének, mi itt, Kelet-Európában árnyékzónaként vagyunk elkönyvelve, de nagyon sok olyan összefüggése van az életünknek, amiről érdemes beszélni. Mint mondta, nem tudja, honnan jött az ötlet, hogy munkássága egy részét bemutassák a PulzArt keretében, de jól érzi magát Székelyföldön, és hálás a szervezők kedvességéért, vendéglátásáért, kockázatvállalásáért.
Nagy B. Sándor
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

2015. december 15.

Alkotók és befogadók között (pulzArt)
Ez a negyedévente megjelenő színházi periodika azzal a céllal jött létre, hogy közös platformon lehetőséget kínáljon a megmutatkozásra az erdélyi színházaknak, színházkritikának, mindenfajta színházi kezdeményezésnek – mondta Zsigmond Andrea, a Játéktér folyóirat könyvrecenzió rovatának szerkesztője a pulzArt kortárs összművészeti fesztiválon vasárnap délben tartott lapbemutatón. Mint kifejtette, sok színházra érzékeny ember van Erdélyben, a szerkesztők pedig örömmel veszik, ha közülük bárki megkeresi őket mondanivalójával.
A színház büféjében tartott Játéktér-lapbemutató első felében a szerkesztők – Zsigmond Andrea mellett László Beáta Lídia, az interjú rovat, valamint Adorjáni Panna, a Határátlépések és a Talált kép rovat szerkesztője – röviden ismertették a folyóirat, valamint az általuk vezetett sorozatok sajátosságait, céljait, szerkesztési elveit. A bemutatkozás során elmondták, minden lapszámot próbálnak tematizálni, és ezen belül a teljesség igénye nélkül tárgyalnak bizonyos előadásokról, társulatokról, szólítanak meg alkotókat. Mivel igyekeznek minél szélesebb olvasóréteghez eljutni, arra törekednek, hogy a megszokott színvonalat tartva vizuálisabbá, könnyedebbé, olvashatóbbá tegyék a folyóiratot, adott esetben akár a képzőművészet vagy a szépirodalom bevonásával is. Mint mondták, még csak három- éves a Játéktér, most tanul járni, és úgy érzik, állandó nyitottság szükséges ahhoz, hogy messzire eljuthasson.
Az első hozzászóló a gyermekszínházról szóló írásokat vagy éppenséggel az állandó rovatot hiányolta a Játéktérből, mely gondolat nyomán mások is bekapcsolódtak a beszélgetésbe, előbb csak a gyermekszínház, gyermekszínházi képzés, és az erről szóló kritikaírás kérdéskörét tárgyalva, majd áttérve az őszi és nyári, testszínházról szóló lapszámok vélt hiányosságaira és az általános kritikaírás problémáira, miszerint a kritikusokat általában a színházak szokták meghívni, vendégül látni és megbízni, így ők az illető társulatok produkciói iránt általában elnézőbbek, mint lenniük kellene. Később még több irányba elmozdult a beszélgetés, egyre több nézőpont fogalmazódott meg a kritikaírásról, a jó és rossz bírálatról, arról, hogyan lehetne az átlagos nézőt közelebb hozni a színházhoz, esetleg előre felkészíteni egy-egy előadás befogadására, és hogy ennek az egykor szertartásjellegű művészetnek nem az eredményorientációról vagy ítélkezésről kellene szólnia. Mint elhangzott, a Játéktér általában olyan kritikákat közöl, amelyek új hangot ütnek meg, vagy amelyek jó előadásokról szólnak, nem a negatív dolgok felmutatására törekszik, inkább értékeket próbál keresni. Ezenkívül támogat, és igyekszik részt venni különböző szakmai eszmecseréken, közönségtalálkozókon, és színházi táborokat is szervezne, hisz éppen azt tekinti legfőbb céljának, hogy segítse a kommunikációt színházi alkotók és befogadók között.
Nagy B. Sándor
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

2016. január 26.

Bocz Borbálára emlékeztek (Kiállítás és könyvbemutató az EMŰK-ben)
Első látásra nem tűnik szerencsés időpontnak a vasárnap délután egy képzőművészeti kiállítás megnyitójához, Sepsiszentgyörgyön az Erdélyi Művészeti Központ rendezvényei azonban rendszeresen rácáfolnak erre. Így történt ez a legutóbbi, nagy érdeklődés által övezett kettős esemény alkalmával is, amikor a sokak által ismert, elismert és szeretett, tragikus sorsú sepsiszentgyörgyi Bocz Borbála /1955- 1988/ életművét ismertették a szervezők gazdag kiállítás és több szempontból is rendkívül értékes monográfia bemutatásával.
A Bocz Borbála képeiből készült kiállítást Jánó Mihály művészettörténész nyitotta meg, aki az 1955-ben született művésznő életútjának vázolása mellett, a korról, mint Bocz egyik fontos inspirációs forrásáról is beszélt, és a művész képeiről is rendkívül pontos és érzékletes, esszébe hajló bemutatást tartott. Megtudhattuk, hogy a bukaresti Nicolae Grigorescu Képzőművészeti Főiskolán a grafikai technikák elsajátítása mellett a román főváros furcsán mozgalmas, feszült hangulatú művészi világa is megérinthette Bocz Borbálát, hogy művészi gondolatvilágára nagy hatással volt Bortnyik Éva festőnő, valamint hogy többnyire fehér térben ábrázolt tárgyai – a rendkívül anyagszerű kötelek, láncok, drótok, drapériák – és a tapintható anyag gyötrelmeit bemutató furcsa kompozíciói egy rendkívül érzékeny és sokat szenvedett ember lelkivilágának kivetülései. Bár a kor ideológusa destruktívnak, depressziósnak nevezte alkotásait, Bocz művészete valójában „a fény grafikája, ahol a feketék csak segédeszközök ahhoz, hogy még nagyobb ragyogással éljenek a fehér felületek”. Gazda József Bocz Borbáláról szóló vaskos monográfiáját Jakabos-Olsefszky Imola képzőművész mutatta be, aki a könyv kivitelezőiről és szerzőjéről ugyanolyan elismeréssel szólt, mint a mindenkinek kedves Borikáról, aki rendkívül érzékeny és kíváncsi volt, és akinek „törékeny testében nagy szellemi erő lüktetett”. Mint mondta, a szerzővel együtt maga is azt vallja, hogy Bocz Borbála kiválasztott volt, akinek „a gondviselés bőkezűen osztotta a tehetséget, de ettől nem vált önjelölt géniusszá, mert a nagy tehetsége mellett bőkezűen kapott szép emberi tulajdonságokat is: szerénységet, a tehetsége iránti felelősséget és igényességet, őszinteséget, nagy akaraterőt, munkabírást, a kiszorítottak iránti érzékenységet és tiszta lelket”. Jakabos-Olsefszky Imola fontosnak tartotta külön méltatni a művésznő A fehér térben című sorozatának utolsó darabját, mely monumentális mű részlete a könyv borítóján is látható, és amely Bocz Borbála elmúlással kapcsolatos gondolatainak remekbe szabott megfogalmazása. A könyv kapcsán még elhangzott, hogy az írott tartalmában huszonnyolc évre visszatekintő dokumentáció és az író saját megállapításai, értékelései, leírásai mellett a nehéz sorsú festőnőhöz közel álló személyek – nővére, édesanyja, egyetemi évfolyamtársa és mások – idézett gondolatai teszik még hitelesebbé a művet, ezenkívül nyomatékosan megnöveli a kötet értékét a szellemi hagyaték javának a könyvben megtalálható reprodukciója is. Gazda József a könyvbemutatón a kötet személyes hangvételének igazolásaképp elmondta: a Gyárfás Jenővel való kapcsolata tette „lelkivé” a művészethez való viszonyulását, és ennek a lelki közeledésnek köszönheti feleségét, Olosz Ellát is, akivel folyamatosan arra törekedtek, hogy elkerüljék a vidéki lét tragédiáját. Felesége elvesztésének traumája íratta meg vele a róla szóló monográfiát, és miközben arra kereste a választ, hogy vajon van-e joga monográfiát írni arról, akit szeretett, rádöbbent, tulajdonképpen mindenkit szeretett, akiről monográfiát írt. Ugyanilyen lelki kapcsolata volt Borikával is, akinek munkásságában a harmat egyszerűség és lebegés súlyos gondolatokkal ellenpontozódott, és akinek fájdalmasan szép életművét már rég készült átmenteni az utókornak, vagy legalább csak a magyar köztudatba beemelni, más nagyok mellé. A könyvbemutatón a művész nővére és hagyatékának ápolója, Bocz Judit megköszönte mindenkinek a húga iránti figyelmet, majd a kötet kiadásával és más hasonló kiadványok megjelentetésével kapcsolatos kérdésekről, tervekről hallhattunk Kopacz Attilától, a kiadó vezetőjétől, és természetesen a házigazda Vécsi Nagy Zoltán is több ízben hozzáfűzte gondolatait az elhangzottakhoz.
Nagy B. Sándor. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

2016. február 2.

Segítenek feldolgozni a veszteséget
Tavaly novemberben indult Sepsiszentgyörgyön az unitárius templom közösségi házában az a kezdeményezés, mely tájainkon még kissé idegennek tűnik, de amelyet tőlünk nyugatabbra már nélkülözhetetlenül fontosnak tartanak a meggyengült közösségekben élő, egyre magányosabb és a gondjaival egyre inkább magára maradó huszonegyedik századi ember lelki egészsége szempontjából. Sánta Edit lelki gondozó és Nagy Enikő mentálhigiénés segítő szakember veszteségfeldolgozó csoportja iránt egyre többen érdeklődnek, akiknek élete különböző veszteségek miatt válságba jutott, és úgy érzik, a továbblépéshez szakemberek segítségére van szükségük. Írásunkban a csoport vezetőit és résztvevőket szólaltattunk meg.
Gyászfolyamat „Szeretteink halála mellett sok más veszteség is érhet bennünket, gyászfolyamata mindegyiknek hasonló. Akár válásról van szó, akár a munkahely, az egészség, a szülőföld, a bizalom vagy egy cél elveszítéséről, ezek mind-mind megviselhetik az embert. Azt is veszteségként élhetjük meg, ha a felnőtt gyermekünk kirepül a házból” – nyilatkozta lapunknak Sánta Edit lelki gondozó. Azért van szükség ilyen csoportra, mert ma már kikopófélben vannak a gyászmunkát segítő rítusok, egyre kevésbé jellemző, hogy a családtagok mellett a szomszédok vagy más kisközösségek is segítsék a veszteség feldolgozását. A gyászcsoport hatékony segítséget tud nyújtani a veszteséget megélt embereknek. A gyászfolyamat alatt a csoportmunka segít szembenézni a halállal, a veszteséggel, segít elfogadni a végleges hiányt, újrafogalmazni a jövőképet. Ez a tulajdonképpeni gyászmunka, amely során a veszteség minden lélektani szinten átdolgozódik. Bár a gyász egyetemes tapasztalat, minden ember gyásza egyedi. A folyamat függ a gyászoló nemétől, életkorától, a halál körülményeitől, attól, hogy mennyire erős a hite. Nagy Enikő mentálhigiénés szakember szerint a mai rohanó világban már nincs türelmünk végighallgatni egy gyászolót, nem tudjuk, mit mondjunk, hogyan reagáljunk, olyan panel-kijelentéseket használunk ilyenkor, mint a „szedd össze magad!”, „légy erős!”, „az idő mindent megold!” – pedig az idő önmagában nem old meg semmit, és ilyen helyzetben nehéz az embernek „összeszednie magát”.  Előítéletek Nagy Enikő szerint rengeteg tévhit él a gyásszal kapcsolatban. Az egyik az, hogy akkor gyászolunk „jól”, ha egész életünk folyamán folytatjuk, akkor szerettünk valakit igazán, ha nem mozdulunk ki ebből az állapotból. Pedig jó esetben erőt kapunk egy gyászmunkából, és ezt felhasználva úgy tudunk továbblépni az életünkben, hogy nem felejtjük el, akit vagy amit gyászolunk, hanem magunkkal visszük mindazt, ami értékes volt számunkra abból a bizonyos kapcsolatból, helyzetből. A másik felfogás ennek az ellenkezője: nem engedhetjük meg magunknak, hogy az érzelmek letaglózzanak, talpon kell maradni, és úgy kell folytatni az életet, mintha mi sem történt volna. De hogyan, amikor egy halál vagy veszteség az ember teljes életét átalakítja, alapjában rendítve meg az énképünket, világlátásunkat? Miként lehetne ezt problémamentesen elnyomni magunkban? Sánta Edit szerint fontos megállni néha, lepakolni azokat a terheket, amelyeket régóta cipelünk, így szabadabban tudunk továbblépni. Ha nem gyászoljuk el mindazt, aminek vége, nem tudunk teljes életet élni. Az el nem gyászolt veszteségek betolakodó gócként kötik le érzelmi energiáinkat, kibillentenek testi-lelki egyensúlyunkból, befolyásolják kapcsolataink alakulását, spontán alkotóképességünk kibontakozását.  Nagy Enikő úgy gondolja, azért is nehéz a gyásszal foglalkozni, mert minden veszteség, minden halál a saját elmúlásunkkal is szembesít bennünket, amit a huszonegyedik századi ember igyekszik nem venni tudomásul, pedig éppen a veszteségek vezetik el oda, hogy az élet minden pillanata értékes legyen számára. Nagyon sok gyászolóban ottmarad a befejezetlenség érzése az időben ki nem mondott szavak miatt, ezért mernünk kell búcsúzni, bocsánatot kérni, megbeszélni a problémáinkat, amíg nem késő.
A csoportról
A vezetők elmondták, Singer Magdolna magyarországi író, gyásztanácsadó képzésén döntötték el, hogy csoportot indítanak. Közösen vágtak bele a munkába, és a gyászcsoport fogalmát kitágították a veszteségekre.  Sánta Edit kifejtette, a magyarországi szakembertől tanultakat egy kissé átgyúrták, amikor elindították saját csoportjukat, pszichodrámás, bibliodrámás elemekkel is gazdagítva a gyakorlatok sorát, belefoglalva a munkába mindazt a sajátos többlettudást, amivel eddigi tapasztalataik alapján rendelkeznek.  Bíznak abban, a hitelesség és a csoporttagokban bekövetkező változások segíteni fogják, hogy a gyászcsoportnak idővel kialakuljon a folytonossága. Mint mondták, a résztvevők két-három alkalom után rájönnek, nincsenek egyedül érzéseikkel. Míg az emberek java része igyekszik elkerülni a halállal, gyásszal kapcsolatos beszélgetéseket, a gyászolók a csoportban nyíltan vallhatnak a veszteséggel kapcsolatos érzéseikről, gondolataikról, ezért erőforrás lehet számukra, hogy nincsenek egyedül gondjaikkal. A csoport vezetői tudják, hogy nagyon nehéz megosztani másokkal a legféltettebb érzéseket, ezért nagy hangsúlyt fektetnek a bizalom kialakítására, arra, hogy megfelelő légkörben történjen a gyászmunka. A csoportmunka folyamán strukturált gyakorlatokkal segítik elő a gyász feldolgozásának folyamatát. A gyász egyike a közös emberi tapasztalatoknak, a csoportban nem a különbségek éleződnek ki, hanem a közös vonások. A közösség megtartó ereje segít szembenézni a veszteséggel, megküzdeni a fájdalommal, bátorságot ad a továbblépéshez. Az egyéni fejlődés követése érdekében tíz-tizenkét személlyel indítanak csoportot, a jelenlegit hatvanórásra hirdették meg. Havonta egyszer, szombatonként találkoznak a résztvevők, és nyolc órát töltenek együtt, hogy kellő mélységben dolgozhassanak. A második alkalom után zárttá válik a csoport, hogy a megszületett bizalmat ne törjék meg az új bekapcsolódók. Sánta Edit elmondta, gyerekcsoportot is szeretnének indítani, ami más kihívás, mert a gyermekek nem tudják konkrétan megfogalmazni érzéseiket. Ebben a rajzolás, agyagozás, drámázás, meseterápia eszközei hatékonyan tudnak segíteni. Nagyon káros lehet a gyerekek lelki fejlődésére, ha egyedül maradnak a gyászukkal. A szakirodalom azt tartja, hogy aki tizenegy éves kora előtt jelentős veszteséget él meg, azt a további élete során bármilyen veszteség jobban megrendíti. Úgy vélik, tévedés tabuként, titokként kezelni a gyermekek előtt a halált, mert így az sokkal ijesztőbb számukra.
A résztvevők
A résztvevők közül ketten névtelenül nyilatkoztak lapunknak, mindketten nagyon eredményesnek tartják a csoportban zajló tevékenységet. Egyiküknek a közelmúltban egy elrákosodott anyajegye kapcsán kellett szembesülnie a halál gondolatával, és ez olyan mély nyomot hagyott benne, hogy bár úgy tűnik, meggyógyult, lelkileg még nem sikerült túltennie magát ezen a keserű tapasztalaton. Jelentkezésének másik oka, hogy a betegségével szinte egy időben többéves kapcsolata megszűnését is veszteségként élte meg. Mint mondta, mindkét esemény hozzájárult ahhoz, hogy úgy érezze, dolgoznia kell önmagával, veszteségeivel, a halálhoz való viszonyával, és nem bánta meg, hogy jelentkezett, ugyanis a csoportfoglalkozások során érdekes gyermekkori élményeit sikerült felelevenítenie az édesanyjával kapcsolatosan, melyek által sokkal közelebb került a halálfélelme megértéséhez, elfogadásához, és bízik abban, jó irányban halad a legyőzésének útján. A másik résztvevő arról számolt be: az utóbbi tíz évet úgy élte végig, hogy valahogyan mindig „átcsusszant a komolyabb gondokon”, de a nagy rohanásban soha nem szakított időt magára, és ez egy idő után hangulatingadozásokhoz vezetett, olykor egyszerűen rátört egy olyan állapot, amikor mindent feketén látott. Ennek próbál rájönni a nyitjára a csoportfoglalkozásokon. A csoportban annyira meghitt, barátságos hangulat fogadta, hogy feloldódtak a félelmei, meg tudott nyílni a többiek előtt. Mint mondta, csak most értette meg, hogy mit jelent foglalkozni magával, milyen sok a probléma az életében, amelyekkel eddig nem mert szembenézni.  Mindketten elismerően nyilatkoztak a csoportvezetők felkészültségéről, szakmaiságáról, mint mondták, türelmük és odafigyelésük csodákra képes, pedig csak tükröt tartanak nekik, hogy maguk vegyék észre a problémáik hátterében húzódó okokat. Persze az is fontos, hogy csoportosan zajlik ez a tevékenység, mert mindenki tapasztalatából tanulni lehet. Ha nem is akarnának mindent megosztani, mások hasonló gondjainak hatására egyszer csak megnyílnak, és olykor maguknak is bevallanak bizonyos dolgokat. Mint mondják, sokszor sírásra fakadnak, de ez segít nekik abban, hogy letegyék a terheket. Mindenkinek javasolják, hogy vegyen részt a jövőben induló hasonló csoportokban, ha veszteséget élt át.
Nagy B. Sándor. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)



lapozás: 1-30 | 31-60 | 61-78




(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2020
Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék