udvardy frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1990-2006
 

találatszám: 3 találat lapozás: 1-3

Névmutató: Lustig, Oliver

1990. május folyamán

Az ötvenes évek elején öngyilkos lett Nagyváradon dr. Nyiszli Miklós, a Mengele boncoló orvosa voltam című dokumentum értékű könyv szerzője. Amikor öngyilkos lett, sokan azt gondolták, hogy Nyiszli nem tudott tovább "együttélni" auschwitzi emlékeivel. Jóval később derült ki, hogy Nyiszli a román hatóságok zaklatása elől menekült az öngyilkosságba. Meg akarta írni ugyanis a romániai zsidóság drámáját. Azokról a vérengzésekről akart írni, amelyeket tagadott minden román. - Ezután olyan könyvek születtek, amelyek tagadták a zsidóüldözést. Ennek egyik fő képviselője Oliver Lustig volt, aki Exceptie? Da, a fost o exceptie! /Kivétel? Igen, kivétel!/ című munkájában hamis képet festett a román politika makulátlanságáról. Ez a hang vált a hivatalos román ideológia alapjává. A romániai zsidóüldözés történetét híven megírta Matatias Carp háromkötetes munkájában /Cartea neagra suferientele evreilor din Romania, 1946 = Fekete könyv. A romániai zsidóság szenvedései/, amely Bukarestben jelent meg. Jellemző a könyv utóélete. A könyvet gyorsan indexre tették. A könyv példányait összeszedték, házkutatások során elkobozták, sőt a román titkosszolgálat emberei ellopták a példányokat a világ nagy könyvtáraiból. Carp ugyanis a valóságról beszélt a román propagandával szemben. Munkájában megállapította: "Ellentétben a legtöbb érintett európai állammal, Romániában annak a 450 ezer zsidónak a szenvedését, akik közül 350 ezret meg is gyilkoltak, nem a német kényszer idézte elő." A besszarábiai és a bukovinai mészárlásokat /1941 júliusában és augusztusában/ kizárólag románok követték el. /Ara-Kovács Attila: Antiszemitizmus és a romániai holocaust. = Erdélyi Magyarság (Budapest), máj. - 2. sz./

2001. június 11.

Jún. 10-én Kolozsváron emlékeztek a zsidók elhurcolására, a Deportáltak Emléktemplomában. Az ünnepi rendezvényt dr. Kallós Miklós, a helyi zsidó közösség elnöke nyitotta meg. A vendégként jelen levő Menahem Hakoen bukaresti főrabbi mondott emlékbeszédet. Vasile Nussbaum, a deportálást túlélő közösségi tag. Elítélte a történelmi adatok meghamisítására tett kísérleteket és azokat a személyeket, akik a holokauszt áldozatainak számát túlzottnak tartják. Oliver Lustig, a Holokauszt Áldozatai Egyesület képviselője az antiszemita eszmék terjedésének megakadályozása végett a határozott fellépést tartja fontosnak. Vasile Soporan prefektus a megbocsátás nemes cselekedetére hívta fel a figyelmet. /Borbély Tamás: Emlékezés a halálnapokra. = Szabadság (Kolozsvár), jún. 11./

2015. szeptember 29.

Heyman Éva, a mosoly nélküli jelkép
Október 15-én avatják fel a holokauszt nagyváradi gyermekáldozatainak emlékművét, amit a tizenévesen meggyilkolt Heyman Éváról mintáztak, aki 1944 tavaszán naplót írt a gettóban. TESZLER EMÍLIÁVAL, a szoborállítást kezdeményező Tikvah Egyesület alapítójával, Szűcs László beszélgetett.
- Mit kell tudni az emlékművet kezdeményező egyesületről?
- A Tikvah – jelentése remény – 2010 szeptemberében jött létre, édesanyám, egy holokauszt túlélő emlékére alapítottuk, akit Szilágysomlyóról deportáltak. Nonprofit egyesület, célja hozzájárulni a zsidók kommunizmus előtti életének dokumentáláshoz, megismertetéséhez, egész a deportálásukig. Célunk nem csak a 20. század történelmi fordulatait, ezen belül a holokauszt időszakát feldolgozni, hanem elmesélni mindennapi életüket, ismertebb váradi családok történetét, hiszen a dokumentumok szerint száz esztendeje a város egyharmadát képezte a zsidóság. A legtöbb család a háború végére eltűnt, de szeretnénk megtartani őket a város kollektív emlékezetében, hogy Nagyvárad mai lakói tudják, ők léteztek, éltek, nemcsak a közösség nevesebb képviselői, hanem mindenki. Nem csak azok emlékezetét őrizzük, akik látványos módon hozzájárultak a város fejlődéséhez, hiszen nem mindenki volt gazdag, hogy híres palotákat építsen. Többségük hétköznapi ember volt, aki itt élte életét.
Ez a misszió egyik része. Továbbá szeretnénk hozzájárulni ahhoz, hogy dokumentáljuk azt, ami a deportáláskor és az azt megelőző években történt. Ezt két okból tesszük: részint az odaveszettek emlékére, másrészt, hogy megértsük, hogyan történhetett mindez. Sokszor halljuk, hogy tanulunk a múltból, de hogy ezek ne csak üres szavak legyenek, meg kell érteni, milyen lépések vezettek ehhez a tragédiához.
- Azért van szükség a Tikvah programjaira, mert eddig ez a múltból tanulás nem nagyon történt így?
- Nem tudom, de valami erre ösztönzött minket. Lehetséges, hogy nem volt elegendő, ami ez irányba történt, különben nem lett volna késztetésünk e munkára, hiszen rendelkeztünk volna az erre vonatkozó információkkal. Persze információk voltak, kezdve Mózes Teréz könyvétől, Katona Bélán át, sokan mások írtak erről. De mi nem csak a dokumentáláshoz akartunk hozzájárulni, hiszen nem vagyunk történészek, sem kutatók. Azt akartuk, hogy didaktikai anyagot teremtsünk a rendelkezésre álló információkból. A fiatalokhoz szeretnénk eljutni, a különböző etnikumú, vallású, akár ateista fiatalokhoz, hogy megismerjék a város történelmét. Úgy véltük és továbbra is úgy véljük, hogy a mai fiatalok többsége nem ismeri a város történelmét. Azt szeretnénk, ne csak tudják, hanem meg is értsék, mi történt, miért történt ez meg, és mi történhet. Szeretnénk, ha odafigyelnének minden apró jelre, ami ilyesmihez vezethet. Amikor találkozunk velük, bemutatjuk nekik az általunk felvázolt gyűlöletpiramist, amely az előítéletekkel, a sztereotípiákkal kezdődik, a másik ember nem ismeretével, ami a tolerancia hiányához vezet, és ami, ha nem állítjuk meg idejében, verbális, fizikai agresszióba torkollhat. És a történelem bizonyítja, hogy a folyamat eljuthat a népirtásig.
Továbbá megpróbáltunk, – sajnos nem túl sikeresen, mert kevesen vagyunk, és adatok sem állnak rendelkezésünkre, – segíteni a volt váradiak hazalátogató leszármazottainak megtalálni a gyökereiket. Legalább igazítsuk útba őket, hogy hol, mit keressenek. Előfordult, hogy egy-egy csoportnak megmutattuk, hol laktak a nagyszüleik, hol dolgoztak, honnan deportálták őket. Mindezek mellett vannak projektjeink az általános emberi jogokkal kapcsolatosan, feltehetően ezek dominálnak majd későbbi tevékenységünkben.
A szerző a gettó foglya volt
A naplóírást Heyman Éva a tizenharmadik születésnapján, 1944. február 13-án kezdte meg, s az utolsó bejegyzés május 30-i keltezésű, vagyis a napló közvetlenül Éva elhurcolása előtt zárul. A naplóíró odaveszett; Zsolt Béla (Éva mostohaapja, író, a Kilenc koffer című könyv szerzője – szerk. megj.) szavaival „ezt a csillagszemű kislányt 1944. október 17-én megégették”.7 Mi is e kis kötet lényege? Újból Zsolt Bélát idézem: „A gyermek észleletei, majd félelmei, előbb az emberektől, majd a haláltól. A fasizmus gyermekszemmel.”
Éva feljegyzéseit az édesanyja, Zsolt Ágnes adta ki a háború után. Azt állította, hogy a naplót a család házvezetőnője, Szabó Mariska lopta ki a gettóból; tőle kapta meg 1945-ben. Később az anya öngyilkos lett. A napló eredetisége vitatott, mivel a kézirata elveszett. Feltételezik, hogy Zsolt Ágnes megváltoztatott részeket és részleteket, az is elképzelhető, hogy a teljes szöveget maga írta. Elemzésében Frojimovics Kinga kimutatta, hogy a napló kétséget kizáróan olyan személy műve, aki a nagyváradi gettó foglya volt.
(Lőwy Dániel: A Soá nagyváradi naplóírói, Várad folyóirat, 2010/8.)
Mit kíván jelképezni Heyman Éva szobra?
Amikor megalakult az egyesület, s megfogalmazódott, hogy mit szeretnénk tenni, kezdettől nyilvánvaló volt, hogy a deportált gyerekek emlékhelyét hozzuk létre. Gondolkodtunk, hogy egy park volna kézenfekvő, hiszen abban az időben a gyerekek ott játszottak, görkorcsolyáztak, bicikliztek. A másik ok, hogy a Rhédey parkból – mai nevén Bălcescu – indultak a deportáltakat szállító vonatok, ugyanis közel volt a gettóhoz. Az emlékmű Heyman Éva (1931. Nagyvárad – 1944. Auschwitz) nevét viseli, de nem csak az ő emlékét őrzi majd, hanem az összes deportált gyermekét. Őt szimbólumként választottuk. A venezuelai származású, Angliában élő szobrásznő, Flore Kent, akinek számos alkotása van Bécsben, Prágában, Londonban, tudott Heyman Éváról, meghatotta a kislány naplója. A legtöbb gyermek neve nem ismert. De az édesanyja által publikált napló nyomán Éva megszemélyesíti a holokauszt áldozatává vált összes gyermek és kamasz emlékét. A szobor nem feltétlenül hasonlít Heyman Évára, már csak azért sem, mert nem mosolyogva ábrázolja őt. Az egyetlen fennmaradt tinédzserkori fényképen, melyen vélhetően 12-13 éves volt, Heyman Éva fülig érő szájjal mosolyog. Antropológos vagy más tudós kellene legyen valaki, hogy tudja, hogyan nézhetett ki ez az arc, ha nem is szomorúan, de elgondolkodva, mosolytalanul ábrázoljuk. A szobor egy kislány arcát ábrázolja, aki bárki lehet a deportált kislányok vagy kisfiúk közül.
Heyman Éva naplója sok évtizedes késéssel kezd ismertté válni.
A napló Magyarországon jelent meg először, azt hiszem ’47-ben, Éva édesanyja, Rácz Ági adta ki, aki pár évvel később öngyilkos lett. Folyik a vita, hogy az anya mennyire nyúlt bele ebbe a naplóba, esetleg kihagyott-e valamit, mert az eredeti naplót nem találták meg.
- Akár az is lehet, hogy újságíróként inkább hozzátett?
- Nem tudni. Amit biztosra vehetünk, mivel mi kapcsolatban voltunk olyan személyekkel, akik ismerték Évát, hogy ez Éva stílusa. Nagyon intelligens, érzékeny kislány volt, ráismertek a naplóban, de soha nem tudhatjuk meg, hogy kimaradt-e valami, történtek-e változtatások. Lényegében ez nem is fontos, mert amit leír, az reális. Ha valami ki is maradt, az vélhetően az anya és lánya kapcsolatára vonatkozott, ami viszont nem releváns abból a szempontból, ami a gettóban történt.
- Más nyelveken mennyire ismert ez a napló?
- Néhány oldala román és angol nyelven a mi honlapunkon is megtalálható. Romániában 1991-ben jelent meg, Oliver Lustig fordításában. Nemrég megjelent francia nyelven, tudom, hogy fordítják spanyolra. Héberül és angolul is olvasható. (A Napló magyarul 2011-ben Éva lányom, majd 2015-ben A piros bicikli címen jelent meg, mindkét alkalommal a XXI. Század Kiadó gondozásában - Szerk megj.)
- Kik voltak az emlékmű-állításban segítő partnereik?
- Először is maga Flor Kent, aki ingyen készítette el a tervet, az öntőformát. Aztán szükségünk volt mindenféle engedélyre a helyi hatóságoktól, ebben Emődi Tamás támogatott, előkészítve a beadandó dokumentumokat. Nem szeretem dicsérni a hatóságokat, de az igazság az, hogy a polgármesteri hivatal első perctől, ahogy megemlítettük az emlékmű tervét, nyitottnak mutatkozott. Olyan feladatokat, melyeket a törvény szerint 30 nap alatt oldhattak volna meg, hamarabb elintézték. Hét vagy nyolc intézményhez, például a hőszolgáltatóhoz, vízművekhez kellett elmenjünk engedélyekért, ez okozott egy kis fejfájást, de sikerült mindent rendezni. Szintén le a kalappal a Bihar megyei Művelődési Igazgatóság előtt, segítségükkel megkaptuk a művelődési minisztérium engedélyét. Persze, szükségünk volt pénzre is, hiszen ki kell fizetni a szobor öntését, a talapzatot, ki kell fizetni az emléktáblát, a munkásokat és az eszközöket, amellyel szállítják, s a helyére emelik. A pénzt adakozásból gyűjtöttük. Nagyváradról négy támogatót említenék: a görög-katolikus és a római-katolikus püspökséget, Stern Pétert, és a Messianisztikus Zsidó Hitközséget. Kaptunk még támogatást az Egyesült Államokból, a Jointtól, továbbá segített az egyesület tiszteletbeli tagja, Susan Geroe, azaz Gerő Zsuzsi, három izraeli és amerikai család, a teljes lista olvasható a honlapunkon. Kanadából és Franciaországból is hozzájárultak, valamit Mózes Teréz és a fia Izraelből.
- Hogy halad az előkészítő munka, mikor lesz az emlékmű avatása?
- A szobrásznő már megvette a repülőjegyét, úgyhogy, ha semmi nem jön közbe, október 15-én tartjuk az avatást. A szeptembert ki kellet hagynunk, mert számos zsidó ünnep volt ebben a hónapban. Mi meghirdetjük, és aki akar jönni, szívesen látjuk. Lesz néhány rövid szónoklat: a szobrásznő biztos beszél, én is mondok néhány szót, s ha valaki akar szólni a városi tanács részéről, vagy bárki más, az megteheti. Remélem, lesznek középiskolások és egyetemisták, mindennél fontosabb, hogy a fiatalok eljöjjenek.
Már kiöntötték a fundamentumot, László Attila kőfaragó hozta el Magyarországról a talapzatot. A szobor egy kislányt ábrázol. A fényképről ismerjük a ruháját, a haja két copfban, a kezét egy könyvön tartja majd, ami a naplóra utal. Egy komoly arcú lány lesz, tinédzser. Talán a fiatalok, akik majd elmennek mellette, megállnak, elolvassák, amit ír a táblán, leülnek mellé, és megértik, hogy egy generáció elveszett.
- Említette, olyan projektekben is gondolkodnak, melyek az általános emberi jogokkal foglalkoznak. Erről elárulna részleteket?
- Például érdekel a roma közösség, és minden sebezhető közösség. Nem csak a nemzeti kisebbségekre gondolunk, hanem minden kisebbségre, a hátrányos helyzetű emberekre, a kiszolgáltatottakra, például a mozgássérültekre. Arra, hogyan tud bejutni egy mozgássérült egy nem akadálymentesített középületbe, hogyan intézi az ügyeit egy halláskárosult.
Közben azzal is szeretnénk foglalkozni, hogyan történt a deportálás, meg akarjuk érteni az ezt megelőző éveket, a kor passzív szemlélőjét. Mert voltak ugyan emberek, akik a deportálás idején vagy még azelőtt segítettek és kockáztattak, de hol voltak a jóérzésű emberek, amikor kezdtek életbe lépni a megkülönböztető törvények? Akkor még nem volt veszélyes hallatni a hangjukat. Ezt szeretném megérteni. Például azt, hogy szüleim szilágysomlyói szomszédjai, akikkel nagyon jó viszonyban voltak, a gyerekek együtt játszottak, átjártak egymáshoz, amikor látták, mi történik, asszisztáltak, nem tettek semmit. Mi több, amikor Somlyóról vitték őket Csehibe a gettóba, sokan álltak az ablakban és azt mondták: jól teszik veletek, mert megérdemlitek. Ezek a kérdések gyötörnek engem.
Voltak rossz emberek, akik lelőttek, gázosítottak, elégettek, mindig lesznek rossz emberek. De a nagy tömeg miért tűrte ezt? Nekem ez az, ami nagyon fájdalmas. És ez az, amire figyelnünk kell, ez az, ami manapság is veszélyes, amikor vannak szenvedő embertársaink, és mi úgy teszünk, mintha nem látnánk. Vagy sajnáljuk, de a kisujjunkat sem mozdítjuk. Egyikünk sem angyal, mi sem vagyunk angyalok, de több együttérzésre lenne szükség.
- Hányan dolgoznak az egyesületben?
- Nagyon kevesen, nem is merem mondani. Reggeltől estig dolgozunk, az én egészségem már megsínylette. De nem panaszkodom, mert ez az én választásom.
-
Egyszuszra, egyetlen révületben
1951. augusztus 3-án öngyilkos lett Zsolt Ágnes. Az újságírónő haláláról csupán kenyéradó lapja, a Magyar Nemzet számolt be, az is meglehetősen szűkszavúan. A tizenhárom soros kishírbe a temetés időpontján kívül egyetlen méltató jelző („kitűnő újságíró”) fért csak bele, no meg az, hogy a lap és a Magyar Újságírók Országos Szövetsége az elhunytat saját halottjának tekinti. A tömör közlemény – a kor új szokásának megfelelően – azt is elhallgatta, hogy a lap belső munkatársa önkezével vetett véget életének. (Hogy is nézne ki, hogy az épülő szocializmusban valaki kilátástalannak érzi a jövőjét?) Alighanem ugyanezért, a kínos kérdések elkerülése miatt nem írták meg azt sem, hogy Zsolt Ágnes mindössze 39 esztendőt élt. A gyászhír névtelen szerzője még azt is elfelejtette megemlíteni, hogy munkatársának neve alatt négy évvel korábban – Éva lányom címmel – egy megrendítő könyv jelent meg. (...)
Zsolt Ágnes neve a köztudatba 1947 őszén robbant be, amikor az Új Idők kiadó közreadta első (és egyetlen) könyvét. Formája, tartalma szerint az Éva lányom című karcsú kötet – napló, Zsolt Ágnes megfogalmazása szerint „Éva baba” naplója, amelyet „hűséges szakácsnőnk” őrzött meg. Ennek tükrében sokak számára talán érthetetlen, hogy a kötet címlapján szerzőként mégsem Heyman Éva, hanem Zsolt Ágnes neve szerepelt. A maga idején a kötet szerzői „kisajátítása” egyáltalán nem okozott problémát. A szép számmal megjelent korabeli – és tegyük azért hozzá: döntő részt barátoktól, a szerzőt ismerő kollégák tollán született – kritikák megállapításai, utalásai szinte kivétel nélkül azt támasztják alá, amit az egyik recenzens fehéren feketén ki is mond, vagyis hogy Zsolt Ágnes „emlékezetből, egyszuszra, egyetlen révületben írta meg lánya utolsó hónapjainak naplóját. Ebbe a kapcsos könyvbe akkoriban lopva belepillantott. S az anya agyveleje pontosan felitta az imádott gyermek hangjának színét.” E recenzest, Kellér Andor írót nyugodtan tekinthetjük koronatanúnak, hiszen a könyvet magasztaló s egyben az anyát vigasztaló kritikája abban az újságban, a Világosságban jelent meg, ahol az idő tájt Zsolt Ágnes dolgozott, s ahová a Szabadság-hegyi szanatóriumból mindig visszavárták.
(Murányi Gábor: Kettős dráma, Várad folyóirat 2013/1.)
erdelyiriport.ro



lapozás: 1-3




(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2020
Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék