udvardy frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1990-2006
 

találatszám: 37 találat lapozás: 1-30 | 31-37

Névmutató: Pákey Lajos

2002. december 24.

Pákéban dec. 22-én a református gyülekezet, a faluközösség és a faluból elszármazottak felidézték a százesztendős kolozsvári Mátyás-szobor talapzata tervezőjének emlékét. Pákéi Pakey Lajos építész életét és munkásságát Kisgyörgy Zoltán ismertette. Jelen volt Márkos Ervin, a Pakey tervezte fogarasi unitárius templom szórványlelkésze. Pákéban leleplezték a templom belső falán elhelyezett Pakey-emléktáblát, melyen a Pakey-portré Péter Alpár sepsiszentgyörgyi fiatal képzőművész munkája. Az emléktábla szövege a következő: "A faluból származó / Pákéi Pakey Lajos / 1853-1921 / műépítész emlékére. / A kolozsvári Mátyás-szobor / centenáriumának alkalmából / (1902-2002)". /(Kisgyörgy): A tűz szüntelen égve maradjon... Pákéi Pakey Lajosra emlékeztek Pákéban. = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), dec. 24./

2003. december 8.

Immár harmadszor kerül sor a Zene és Építészet elnevezésű rendezvényre Kolozsváron. Idén az 1853-ban született Pákei Lajos építészre és Bachra emlékeztek a Belvárosi Unitárius Egyházközség, az Amaryllis Társaság és a Kelemen Lajos Műemlékvédő Társaság közös rendezvényén. Dec. 7-én a Házsongárdi temetőben dr. Gaal György beszélt Pákei életéről. Pákei Lajos tervezte többek között az egykori New York (ma Continental) Szállót, a Mátyás-szobor talapzatát, a Sétatér csónakházát, a kioszkot, az Unitárius Kollégium épületét. Pákai tervezett több mint 50 középület, 20 templomot, 5 kastélyt, ezenkívül számos emlékművet, emléktáblát és síremléket. Kolozsvár vízvezeték- és csatornahálózatát is kidolgozta, szabályozta az utcák frontvonalát, új utcákat nyitott, mederbe szorította a városon átfolyó patakokat. Délután elhangzott dr. Angi István zeneesztétikai előadása, dr. Murádin Katalin pedig Pákei építészetéről beszélt. László Bakk Anikó, az Amaryllis csoport vezetője és Bálint Benczédi Ferenc unitárius lelkész elmondták: három éve volt az első Zene és Építészet rendezvény. /Farkas Imola: Százötven éve született Kolozsvár nagy építésze. Pákei Lajosra emlékeztek a Zene és Építészet rendezvény résztvevői. = Szabadság (Kolozsvár), dec. 8./

2004. február 23.

A kolozsvári ünnepek között hagyományossá vált Mátyás-napok idei rendezvénysorozata az első napján, február 21-én a Mátyás-házban megtartott megnyitón az alig maroknyi közönség színvonalas előadást hallgathatott meg. A főszervező, László Bakk Anikó kiemelte: a tizenkettedik Mátyás-napok alkalmával számban ugyan kevesen, ám lélekben annál többen töltik meg igaz szellemiséggel a házat. Dr. Gaal György tartott előadást a nagy király szülőháza sorsának alakulásáról. Kolozsvár legrégebbi lakóháza gótikus stílusú épület. 1889-ben felavatták a ma is látható emléktáblát, amelyet Pákey Lajos építész tervének alapján Zala György szobrász készített. Az Erdélyi Kárpát Egyesület múzeuma volt a ház, 1934-ben azonban a múzeum anyagát egyszerűen kiszórták az utcára. Néhány évvel később az emléktáblát is eltávolították, ez a lépés azonban olyan hatalmas tiltakozást váltott ki, hogy a város akkori polgármestere kénytelen volt bukaresti parancsra visszahelyeztetni azt az eredeti helyére. A szülőház mai formája Kós Károlynak köszönhető: a bécsi döntés után őt kérték fel tervezőnek, Kós pedig szinte korhű módon állította helyre az épületet. Jelenleg a Ion Andreescu Képzőművészeti Akadémia épülete. 1996. január 15-én még egy tábla került a ház falára, ezúttal két nyelven, és a valóságnak megfelelő tartalommal. /Sándor Boglárka Ágnes: Tizenkettedik Mátyás-napok. = Szabadság (Kolozsvár), febr. 23./

2005. október 26.

A Házsongárdi temetőben „az unitáriusok Pantheonjában” nyugszik Brassai Sámuel. Brassai síremléke magyarországi támogatással és hazai szakemberek munkája révén a közelmúltban megújult. Az „utolsó erdélyi polihisztorként” emlegetett Brassai művelte a botanikát, mennyiségtant, az általános nyelvtudományt, a logikát, tanított több ritka nyelvet, közgazdaságtant, bankismeretet és pedagógiát. Pályája az egyetem matézis katedrájáig és a rektorságig ívelt. A Magyar Tudományos Akadémia előbb levelező, majd rendes tagjának választotta. Diákjai élén aktív szerepe volt 1848-ban, emiatt a szabadságharc után egy ideig bujdosni kényszerült. Brassai 1910. október 2-án leleplezett síremlékének alkotója Pákey Lajos, Kolozsvár egykori unitárius főépítésze, több jelentős kolozsvári és más erdélyi középület, templom tervezője. A bronz mellszobrot Veressné Kozma Erzsi mintázta. 2004 nyarán Nagy Benjámin szobrász-restaurátor munkatársaival együtt megkezdhette a síremlék javítási munkálatait. A Brassai-síremlék – és a tavaly helyreállított Bölöni Farkas Sándor-sír – az unitárius egyház szándékai szerint csak a kezdet: terveik szerint a soron következő restaurálandó síremlék az unitárius egyház nagy jótevőjéé, a Berde Mózesé. /Paskuczné Szathmáry Viola: A megújult Brassai-síremlék. = Szabadság (Kolozsvár), okt. 26./

2007. november 28.

Heves vita közepette szavazták meg a Kolozsváron a tanácsülésen negyven új utca elnevezését. A város új villanegyedeiben lesz Bocskai István, Pákei Lajos, Mátyás Mátyás, János Zsigmond, Báthory István és Reményik Sándor nevét viselő utca is. Molnos Lajos városi tanácsos határozott fellépése következtében leszavazták azt az indítványt, miszerint Ion Lancranjanról, a Ceausescu beolvasztási politikáját szolgáló bérencről is utcát nevezzenek el. /N. -H. D. : Hat új magyar utcanévről döntöttek. = Szabadság (Kolozsvár), nov. 28./

2007. december 4.

Az utcanevek körüli acsarkodások továbbra is napirenden vannak, ha nem is olyan intenzitással, mint a Funar-korszakban. Nemrég negyven új utca nevéről kellett dönteni, a Kolozs Megyei Tanács által jóváhagyott jegyzéken szereplő utcaneveket szavazták a tanácsosok. Legutóbb a város új villanegyedeinek egyre sokasodó utcaneveiről döntött a tanács. A negyvenből hat utcát neveztek el magyar személyiségről: Pákei Lajos építész, Mátyás Mátyás orvos, Bocskai István, János Zsigmond és Báthory István fejedelmek, illetve Reményik Sándor költő nevét egy-egy kolozsvári villasor viseli. A Nagy-Románia Párt tanácsosai nagy vehemenciával emeltek szót a magyar utcanevek ellen. Tiltakozásuk akkor érte el a tetőfokot, amikor Molnos Lajos RMDSZ-es városi tanácsos javasolta, hogy Ion Lancranjan – a Ceausescu-korszak asszimilációs törekvéseit helyeslő író – nevét viselő utcát ezentúl hívják Regina Maria utcának. Végül mégis elfogadták ezt az utcanév-változtatást. A tanácskozás után egy román újságíró felkiáltott: Bocskai utca Kolozsváron? Ez meg hogy lehet? Miután tájékozódott, az újságírónő arca felderült: ha azt a sáros utcát hívják majd Bocskainak, akkor nincs baj. /Nagy-Hintós Diana: Utcanevek. = Szabadság (Kolozsvár), dec. 4./

2010. május 5.

Mátyás a „román” király és „román vezérei”
A román televízió egyik adásában egy olyan „dokumentumfilmet” láthattunk, amely alapján nehezen hihető, hogy a bemutatott város – néhány évtizeddel korábban –, magyar település volt.
Egy kívülálló semmiképp sem gondolna Kolozsvárra, arra a városra, amely az erdélyi magyar kultúra fellegvára volt, ahol az 1941. évi magyar népszámlálás szerint a románok számaránya alig érte el a 8,9%-ot. Nem meglepő tehát az, hogy az elmúlt félévszázadban igyekeztek megváltoztatni a város etnikai jellegét, miközben eltűntek a magyar feliratok, hagyományos magyar utcanevek, megjelentek az újabbkor műemlékei: Mihály vajda, Baba Novac, Avram Iancu szobra stb. A kisebbséggé vált őslakos magyarság még annyit sem érdemel, hogy a város nevét évszázados formájában használhassa. Az 1974-ben Kolozsvár nevét a volt diktátor, Nicolae Ceauşescu vezényletével, hatalmas tömeg előtt, győzelmi mámorban keresztelték át. Senkit sem érdekelt az őslakos magyarság érzékenysége. A Cluj-Napocára érkező külföldi turistának nincs honnan tudnia, hogy Kolozsvár magyar város volt, s a város története és műemlékei az őshonos magyarság kultúrájához, történelméhez kötődnek. Azonban a városismertető kiadványok többsége nem teszi lehetővé a történelmi magyar város tényszerű, tárgyilagos bemutatását.
Műemlék-ismertetés román módra
Az alábbi történet egy kis ízelítőt nyújt abból a „tudásanyagból”, amellyel román nemzetiségű kortársainkat felvértezik Erdély műemlékeinek, múltjának ismeretére. E sorok írója fül- és szemtanúja volt egy olyan előadásnak, amelyet a Kolozsvár központjában álló Mátyás-szoborcsoport előtt, nagyszámú tanuló okítására tartottak. Az idegenvezető-tanár magyarázata szerint, Mátyás király, Magyar Balázs, Kinizsi Pál… nem léteztek. A gyanútlan tanulók áhítattal nézték a híres Ioan Fadrus alkotást, a „jeles román személyiségek” szobrait. A magyarázó-ismeretterjesztő előadás ferdítései, jellemzőek. A Szent Mihály-templom melletti tér lovas királya, tehát nem Mátyás király, hanem Matei, a magyarok román királya. A Matei mellett álló hadvezérek: Baba Novac, Pintea Gligor… Az már nem érdekes, hogy e személyek nem lehettek a nagy magyar király kortársai. Bizonyára a helyes, az egészséges életmódnak, táplálkozásnak köszönhetően éltek matuzsálemi életkort. Sőt, még többet is élhettek volna, ha a kegyetlen magyarok nem teszik be lábukat Erdélybe, a 2600 éves szent román földre. Baba Novac, a szerb zsoldos katona, Mihály havaselvi vajda hadvezére volt, talán ma is élne, ha Kolozsvár magyar polgárai, eléggé el nem ítélhető módon, 1601-ben, megunva a zsoldosok fosztogatásait, a rablásokat, nem végeztették volna ki. Nem csoda, ha az utókor, Kolozsvár új telepesei, e román nemzeti hős tiszteletére a Szabók tornya (más néven a Bethlen bástya) mellett szobrot emeltek. A másik „kortárs”, Mátyás király 1490-ben bekövetkezett halála után, mintegy 214 év elteltével jutott hasonló sorsra. Őt, Pintea Gligort, a nagybányai polgárok koncolták fel, ugyancsak katonái rablásai és tolvajlásai miatt, bár a betyárok a kurucok oldalán vettek részt a magyar szabadságharcban.
Ezek ismeretében érthető, hogy néhány évvel korábban, a 76 százalékban magyar lakosságú Sepsiszentgyörgy városában, az egyik magyar vezetésű és még magyar többségű iskola miért nem vehette fel Mátyás király nevét, miért ragaszkodtak a román nemzetiségű tanárok a Matei Corvinhoz.
Műemlék-ismertető magyar módra
Miután a fenti gondolatsor végére értem, döbbentem rá arra, mennyire szükséges a Mátyás-szoborcsoport történelmi valóságnak megfelelő bemutatása. Erdélyben már három-négy olyan nemzedék nőtt fel, amelyik nem tanulhatta a magyar történelmet. Mivel e kérdésről egész könyvet lehetne írni, ezért bővebben csak Mátyás király „román” származását, illetve a király moldvabányai „vereségét” ismertetem.
E gyönyörű szoborcsoport – az emlékmű gipsz mintája – az 1900. évi párizsi világkiállításon aranyérmet nyert, alkotóját a Grand Prix-díjjal tüntették ki. Hogy a művész mit akart kifejezni, azt legjobban a saját szavai érzékeltetik. Fadrusz Jánosnak a szoborbizottsághoz írt leveléből idézzük: „A kolozsvári Mátyás szoborban Magyarország fénykorát ábrázolom, amikor a magyar rettegve tisztelt és csodált nemzet volt Európa népei között. Ha a magyar ember szíve elborul, és vigasztalást keres a régmúlt idők fényében és nagyságában, akkor e dicsőségteljes, pazar és világraszóló korszakba bolyong vissza, és ott találja azt a csodás alakot, a magyar nép királyát, Hunyadi Mátyást, aki egyszerű ember tudott lenni az egyszerű emberekkel, de az akkori kor fejedelmei között olyan volt, mint sas a verebek között”.
Maga a szultán, II. Mehmed, a világon saját magán kívül csak egy uralkodót ismert el, éspedig a magyarok királyát, Mátyást. A szoborcsoport fő alakjának, a babérkoszorús magyar királynak a neve természetesen Mátyás volt és soha nem Matei, még a mesékben sem, ahol mindent mondanak róla, de legtöbbször az Igazságos Mátyásként emlegetik. A lovát délcegen megülő király alakja erőt sugároz, olyan hadvezért mutat, aki győztesen tér meg a csatákból. A király előtt hűséges hadvezérei állnak. Bal oldalt az idős Magyar Balázst láthatjuk, amint sisakját levéve néz fel a királyra, mellette Kinizsi Pál szikár alakja emelkedik. Jobb oldalt Szapolyai István tárja szét karját, vállra vetett köpenyben szemléli a győzelmi lobogókat, míg az erdélyi vajda, Báthory István mindkét kezében zászlót tart. A három vértezett harcos alakja a győztes csatából való hazatérést szimbolizálja.
A szobor talapzatát a város főépítésze, Pákey Lajos tervezte, amely önmagában is művészi alkotás. Az emlékmű felavatására 1902. október 12-én került sor. Az emlékmű talapzatát a magyar címer díszítette, föléje a Mátyás király feliratot vésték. Az 1918 végi, decemberi román megszállás után, a magyar címert eltávolították, 1921-ben a szoborral szemben felállították a capitoliumi farkas-szobor másolatát. Néhány évvel később, 1932-ben, a talapzatára olyan táblát helyeztek el Nicolae Iorga szövegével, amelyet a történelemhamisítás iskolapéldájaként lehetne oktatni. Idézem: „A csatában győzedelmes volt, csak saját nemzetétől szenvedett vereséget Moldvabányán, mikor a győzhetetlen Moldva ellen indult.”
Mátyás király származása
A történelemhamisítás abban áll, hogy Mátyás királyról azt állítják, román nemzetiségű, és azt, hogy Moldvabányán vereséget szenvedett. Mindkét állítást érdemes elemezni. Mátyás király származását csak a legfontosabb nevekre korlátozva igyekszünk bemutatni. Kezdjük a bemutatást a király anyai ágával. A Szilágyiak négy nemzedékét név szerint ismerjük, magyar nemesek. Mátyás üknagyapja, Szilágyi Loránd, dédapja, Szilágyi Miklós a harctereken jeleskedő hadvezér, nagyapja, Szilágyi László boszniai és délvidéki hőstetteiért nyerte el a Temes megyei Horogszeg-kastélyt. Édesanyja Szilágyi Erzsébet. Ezen az ágon tehát nagyítóval sem találunk más nemzetiségűt.
Apai nagyapja Vajk szintén kardjával szerzett hírnevet és birtokot. A dédapát Serbanak (Sarbanak) hívták. Ő a 14. század második felében élt, akkor, amikor az 1330-as években Basarab tatár herceg kunokra, a kun vezetőrétegre támaszkodva megszervezte a vlachok (a korabeli magyar szóhasználatban az oláhok) államát. E vezetőréteg csak a 15. században románosodott el. Ennek ismeretében kétséges Mátyás király dédapját egyértelműen románnak nevezni, hisz nagyapja Vajk neve is török. Rásonyi László professzort idézem: „… a kunok jó katonák voltak. A legfényesebb pályát egy Munténiából bevándorolt kenéz család futotta be, melyből Vajk, Zsigmond király udvari vitéze származott. Az említett Vajk vitéz Hunyad várát kapta a királytól, és a Hunyadiak őse lett. A Vajk név István királynak megkeresztelése előtti nevét juttatja eszünkbe. A Vajk nevet a szlávból nem lehet magyarázni. De meg lehet oldani a törökből.” ...A Vajk nevet a szlávból nem lehet magyarázni. De meg lehet oldani a törökből.”
FOLYTATJUK
2010. május 6.: Mátyás a „román” király és „román vezérei”
FOLYTATÁS LAPUNK MÁJUS 5-I SZÁMÁBÓL
Mátyás román eredetének hívei az 1430 táján, Milánóban írt levélre (levelekre) hivatkoznak, amelyben Hunyadi Jánost „Oláh Jánosnak” írják. Ez többféleképp értelmezhető. Gondolhatunk arra, hogy Hunyadi Oláhországban, a vazallus magyar tartományban, valamilyen címmel, hatáskörrel bírt. Ne feledjük, 1439-ben nevezték ki szörényi bánnak. A Szörényi bánságot, a mai Olténiát, a középkorban még Kisoláhországnak is nevezték. Lehetséges az is, hogy a milánói hercegi udvarban a magyar király jeles kapitányáról tudták, hogy havaselvi származású. E megnevezés a származási helyet jelölte, akkoriban elterjedt szokás volt az, hogy a származási hely népességéről neveztek el családokat oláhnak, szásznak, tótnak, rácnak stb. De azt nem szabad elfelejteni, hogy a 15. század negyedik évtizedében a levélíró nem tudhatta, hogy az 1390-es években, amikor Serba fia Vajk Magyarországra telepedett, a vlach (oláh) állam vezetőrétegében még nagyszámban voltak kunok, illetve kun származásúak. Az oláh megnevezés tehát nem egyértelműen jelent etnikumot, mert Hunyadi Mátyás dédapja, nagyapja lehetett kun, türk blak, délszláv, elszerbesedett vlach is.
Nem szabad elfelejtkezni a többi lehetséges származtatással kapcsolatos forrásról sem. A híres nyomdász, Heltai Gáspár, az 1575-ben kinyomtatott Chronica az magyaroknak dolgairól című históriájában Mátyás apját, Hunyadi Jánost, a magyar király törvénytelen gyermekének mondja. Ő úgy tudja, hogy Zsigmond beleszeretett egy Morzsinai nevű nemesi család lányába, és e frigy eredményeképp született Hunyadi János. A király az áldott állapotba került leányt férjhez adatta Serba fiához, Vajkhoz. E származtatással megmagyarázható a Hunyadi család gyors felemelkedése, Hunyadi János példátlan karrierje.
Bonfini, a király olasz krónikása, a Hollós címer alapján, Mátyás származását a római Corvinusokig vezeti vissza. Egy másik elképzelés szerint, Hunyadi János édesanyja a bizánci császári család tagja volt. Mátyás egyik levelében a török szultánt, II. Mehmedet rokonának, azaz egyazon vérből származónak nevezi. A királyi udvarba menekült Dzsem török trónkövetelőről azt mondja a pápai követnek, hogy rokona, mert a görög nagyanyja nővérének a fia. E szerint II. Murát és II. Mehmed szultán anyai ágon Mátyás rokonai.
Egy biztos: Hunyadi János Magyarország kormányzójaként, a magyar történelem egyik legnagyobb birtokkal és hadsereggel rendelkező, római katolikus főura volt. Fia, Mátyás, a Szilágyiak hadvezéreket adó családjából is származva, Szilágyi Erzsébet nevelésében, magyar anyanyelvű és műveltségű, márpedig az etnikai hovatartozás kérdése mindig a nyelvi és művelődési hatások függvénye.
A király származásának ilyen részletes elemzésére azért volt szükség, mert még a magyar történészek is gondolkodás nélkül elfogadják Mátyás havaselvi román származását, miközben egy szót sem szólnak a Szilágyi-ág hadvezéreiről, illetve a származással kapcsolatos más történeti forrásokról. Akarva nem akarva, lehetőséget teremtenek a nacionalista román történetírásnak arra, Hunyadi Jánosból Iancu de Hunedoara-t és Mátyásból Matei-t „faragjanak”. Nem véletlen a Mátyás-szoborcsoport talpazatán olvasható szöveg, mely szerint Mátyás a saját nemzete, „a román” ellen harcolt.
Mátyás moldvai hadjárata (1467)
E csatát azért kell bővebben bemutatni, mert akárcsak Mátyás származásával kapcsolatban, még a magyar történelmi kiadványokban is találunk olyant, amelyik Mátyás király vereségét emlegeti. Ennek történelmi gyökere csupán annyi, hogy az 1460-as években Mátyás-ellenes összeesküvésre került sor. Mivel a lázadók, az elégedetlenkedők hátterében, felbujtásában Moldva vajdája, István állt, így érthető módon igyekeztek a királyt befeketíteni.
Miután Mátyás király 1467-ben a királyi hadak élén felszámolta az erdélyi lázadást, elhatározta, hogy megbünteti a török hűbéres és lengyelbarát Nagy Istvánt is. Bár késő ősz volt, Mátyás elrendelte a hadjárat megindítását. A király hadereje 12 ezer főnyi elit hadtestből állt és ennek vezetésére több tapasztalt hadvezért állított. A kor jeles, csatákban edzett hadvezérei: Giskra János, Magyar Balázs és Kinizsi Pál irányítják a sereget. A Szebenből kiinduló haderő 1467. november 2-án Segesváron pihent meg, majd november 6-án Erdővidék központját érintve a barcasági Földvár irányába haladt. November közepe táján átkeltek az Ojtozi-szoroson. A tehetséges moldvai vajda azonban időben értesült Mátyás hadi készülődéseiről és segítséget kért IV. Kázmér lengyel királytól. Bevágatta és eltorlaszoltatta a Keleti-Kárpátok szorosait. Ezek az intézkedések azonban nem tudták meggátolni a magyar király hadának az előrenyomulását, mert a magyar csapatok elhamvasztották a fatorlaszokat és szétverték a lengyel lovas alakulatokat. Mivel István vajda seregei csupán könnyűfegyverzetű lovasokból és gyalogosokból álltak, ezért nem merte vállalni a csatát egy olyan magyar hadsereggel szemben, amely kitűnően fel volt szerelve és kiképezve, amelyben a lovasság nagy része páncélos vagy félnehéz felszerelésű volt. Ebben az előnytelen katonai helyzetben a moldvai haditaktika csak a cselvetés, a portyázás és a felperzselt föld stratégiája lehetett.
2010. máj. 7.: Mátyás a „román” király és „román vezérei”
FOLYTATÁS LAPUNK MÁJUS 6-I SZÁMÁBÓL
Mátyás serege az Ojtozi-szoroson kelt át, már november 19-én elfoglalta Tatrosvásárhelyt, vagy Tatáros mezővárost (Tîrgu Trotuş), november 26-án Bákót (Bacău), majd a Szeret folyó völgyében haladt előre Szucsáva (Suceava) főváros felé. November 29-én már a jól megerősített Románvásárhelyt foglalták el. Itt került sor az első hosszabb pihenőre. Ez idő alatt István vajda több tárgyalást kezdeményezett, de a király és a tanácsadói nem hittek a vajda szóbeli ígérgetéseinek. A magyar királyi had – december 6-án – ellenállás nélkül folytatta útját. December 13-án sor került Moldvabánya megszállására. E római katolikus püspöki székhellyel büszkélkedő városkában, amelynek katedrálisát még 1410-ben építették, vert szállást a király. A főemberek, az udvari bandérium és a főtisztek katonai kíséretei kaptak helyet a város központjában, míg a hadsereg a városon kívül táborozott, mert nem tartottak semmilyen meglepetésszerű támadástól. Ez érthető volt, mert a vajda követei itt is felkeresték a királyt, de a megegyezésre ekkor sem kerülhetett sor, mert a követségnek nem ez volt a feladata, hanem a kémkedés, a királyi sereg stratégiai helyzetének a megfigyelése, valamint a közelgő moldvai orvtámadás gyanújának az elterelése. Ez bevált, a király és főemberei, valamint az egész magyar sereg békésen készült vacsorázni és lepihenni, nem gondoskodtak még őrségállításról sem, miközben a vajdai sereg óvatosan körülvette a várost, úgy, hogy a tábori poggyászt és a lovakat, a szekereket a közeli Somuz és Moldva folyók erdeiben hagyta. Lévén, hogy a városközpontot szászok és magyarok lakták, a támadók számára nem okozhatott különösebb gondot a város felgyújtása. Egyszerre több oldalról kezdtek hozzá a gyújtogatáshoz. Amikor Mátyás értesült a támadásról, akkor már nem lehetett alaposan megszervezni a védelmet, nem lehetett sánccal, szekérvárral körülvenni a szétszórt táborozókat, és egységes irányítás alá helyezni a sereget. A piactér és a város központjának védelmét maga a király irányította. Hamarosan két nyíllövés és egy dárdaszúrás éri, vérzik, de nem teszi le a fegyvert. Körülötte mindössze 200 veterán zsoldos, a királyi bandérium és a főemberek tömörülnek. A védelemben kitűnt a máramarosiak egy csoportja. Később az egyik vitézt köznemesi birtokkal jutalmazták.
Csak négy órás küzdelemben sikerült legyőzni az orvul támadókat. István is fogságba esett, de az egyik erdélyi hadnagy futni engedte az őrizetére bízott vajdát. A szemtanú, Janus Pannonius leírása szerént a moldvabányai csatában 11 ezer moldvai és 4 ezer magyar vesztette életét. E csatát kétség kívül Mátyás király nyerte meg. Győzött, de sebesülései, a tél gyors érkezése miatt, távol az utánpótlás lehetőségétől, kénytelen volt hazaindulni. Seregének háromnapi pihenőt engedélyezett, majd december 16-án elrendelte a hazatérést. Erdélyben a Gyergyó–Brassó vonalon haladt a nagy barcasági szász városba, ahol lehetőség nyílt a sebesültek ápolására.
A győzelem jelképeit, aranyozott hadilobogókat, a moldvai jelvényeket, a fegyvereket a budavári Boldogasszony templomban helyezték el. Az új hadjáratra, a Moldva-ellenes háborúra már nem került sor, mert István vajda követei a magyar királyi székhelyen vazallusi esküt tettek, elfogadták Mátyást hűbéruruknak.
E történelmi tények alapján, az olvasót nem kell meggyőzni arról, hogy a moldvabányai nagy moldvai győzelem, mennyire tekinthető „román” győzelemnek, mennyire jogos a Mátyás király szobrának talpazatán éktelenkedő tábla, illetve, hogy milyen szintű a történelemhamisítás. Mindazok, akik sérelmezik a szoborcsoporton elhelyezett, a legyőzött Moldvát jelképező zászlót, azok tehát megnyugodhatnak. 1940-ben, amikor Észak-Erdélyt visszaadták Magyarországnak, akkor természetesen nemcsak az etruszk (római?) farkast távolították el, de a hazug propagandaszöveget is, visszaállítva Fadrusz szoborcsoportjának eredeti állapotát. Pár év múlva, 1945-ben, amikor a szovjet hadsereg megszállta Kolozsvárt, a városvezetés a magyar Mátyás király felirat helyébe a latin nyelvű Mathias rex-et helyeztette. 1992. december elsején, Gheorghe Funar magyarellenes kolozsvári polgármester, a Mathias rex felirat alá feltétette az 1932-es táblát. Így adódik az a helyzet, hogy a fiatal nemzedék, e tábla felirata alapján, immár 18 éve ismét olvashat a saját, azaz a román nemzete ellen támadó Mateiről.
Most, amikor Kolozsváron véget ért a tizennyolcadik alkalommal megrendezett Mátyás napi rendezvénysorozat, amikor a magyar és a román kormány közös költségén, néhány hónap múlva befejeződik e szoborcsoport restaurálása, csak remélni merjük, hogy a táblára felkerül Mátyás király és vezéreinek neve. Természetesen nem Matei Corvin, Paul Chinezu, Ştefan Báthory, Ştefan Szapolyai, hanem édesanyjuk ékes magyar nyelvén: Hunyadi Mátyás, Kinizsi Pál, Magyar Balázs, Szapolyai István és Báthory István. (Forrás: Történelmi Magazin)
KÁDÁR GYULA
A szerző történész
Szabadság (Kolozsvár)

2011. január 26.

Használt az RMDSZ „bombázása” a kolozsvári Brassai Sámuel Gimnázium ügyében
Úgy látszik, megmenekült a kolozsvári Brassai Sámuel Gimnázium. Az intézménynek az utóbbi években egyre jobban össze kellett húznia magát. Az ingatlant, amelyben működött, visszakapta az unitárius egyház, mely a János Zsigmond Unitárius Kollégium megerősítését tekintette feladatának. Az ókollégium felajánlásával azonban a Brassainak is az unitáriusok nyújtottak mentőövet.
Nemrég a Brassaiért internetes blogra is felkerült az örömhír, hogy megoldódni látszik az ingatlanügy, mely az elmúlt években meglehetősen megnehezítette a kolozsvári Brassai Sámuel Gimnázium működését. A blogon az a levél is közszemlére került, amelyben az RMDSZ Kolozs megyei szervezete tájékoztatja az érintetteket, hogy a „közös igyekezetük” következtében, az unitárius egyháznak köszönhetően a Brassai Sámuel Gimnázium továbbra is önálló intézményként működhet, továbbra is a város központjában maradhat, és egyedül lakhatja be azt az épületet, amelyben jelenleg a román tannyelvű Victor Babeş Egészségügyi Szakközépiskola működik. Utóbbi intézmény 2011 szeptemberében már más épületben kezdi a tanévet. A levelet László Attila, az RMDSZ Kolozs megyei szervezetének elnöke és Molnos Lajos, a szervezet ügyvezető elnöke írta alá.
A kétoldalas dokumentumnak szűk ötödrészét teszi ki a helyesírási hibákban és elütésekben bővelkedő üzenet. A levél négyötöd részét annak a 296 névnek a felsorolása adja, akiknek a válasz szól.
„Ez az első hivatalos válasz, amely az utóbbi nyolc évben küldött megannyi levelünkre az RMDSZ-től érkezik” – tájékoztat Kósa Mária, a Brassai igazgatója. Hozzáteszi, a válaszban felsorolt nevek listája korántsem teljes. A tavaly szeptemberben indított akció során ugyanis az RMDSZ irodájába naponta öt szülő vagy volt brassais véndiák levelét vitték el, és mindig csak egy iktatószámot kaptak. Az RMDSZ-re nehezedő levélnyomást az iskola gerjesztette. Az itt tanuló diákok megkapták a szüleik nevében megszerkesztett szöveget, amelyet csak alá kellett íratniuk és vissza kellett vinniük az iskolába. Ebben az unitárius egyház beleegyezésére hivatkozva kérték az RMDSZ-t és személyesen László Attila megyei elnököt, Kolozsvár alpolgármesterét, járjanak közben annak érdekében, hogy a Brassai költözhessen az unitárius ókollégium épületébe, amelyben jelenleg a román nyelvű egészségügyi szakközépiskola működik. Felvetésünkre az igazgatónő elmondta, a leveles nyomásgyakorlást zokon vették a szövetség illetékesei, annak mégis döntő szerepe volt a helyzet megoldásában. Az igazgatónő megjegyezte, a sikerhez az is hozzájárult, hogy a brassaisok panaszlevelét az RMDSZ Szövetségi Képviselők Tanácsa előtt is felolvasták, és a szövetség országos vezetői számára is kezdett kellemetlen lenni az évek óta húzódó kolozsvári iskolaügy.
Öt magyar iskola egy négyzetkilométeren
A kevésbé tájékozottak akár meg is lepődhetnek azon, hogy Kolozsváron magyariskola-ügy borzolja a kedélyeket. Erdély fővárosa ugyanis azzal büszkélkedhetett, hogy a ’89-es fordulat után konfliktusmentesen állította vissza a magyar iskolákat. Míg a folyamat Marosvásárhelyen és több erdélyi nagyvárosban is feszültségeket szült, Kolozsváron már 1990-től magyar oktatási intézményként működhetett a Báthori István, az Apáczai Csere János és a Brassai Sámuel nevét viselő gimnázium. A Brassaiban még ottfelejtettek pár esti tagozatos román tannyelvű osztályt, de a 2000-es évek elejétől immár ezek is más intézménybe költöztek. A Brassai abban a tekintetben is sajátos helyzetben volt, hogy nem kellett a változások után nevet változtatnia. Az egykori kolozsvári unitárius polihisztor nevét 1957-ben vehette fel a kommunista hatóságok nehezen magyarázható kegyessége folytán. Az intézménynek otthont adó patinás épületet az erdélyi unitárius egyház építtette Pákei Lajos építész tervei alapján. Az 1901-es átadáskor szenzációnak számított, hogy az alagsorba úszómedencét is terveztek a diákoknak. Termeibe az unitárius kollégium költözött, mely kinőtte már az unitárius templom másik oldalán álló ókollégium épületét, de itt kapott helyet az unitárius püspöki hivatal is. A kommunista hatalom 1948-ban államosította az ingatlant, a püspökséget azonban megtűrte falai között.
A kilencvenes évek elején a református, a római katolikus és az unitárius egyház is iskolát alapított Kolozsváron. A Pázmány Péter Katolikus Kollégium később beolvadt a Báthoriba, így öt magyar gimnázium maradt Kolozsvár belvárosában. Az egyházi iskolák versenyképességét a restitúció erősítette. A történelmi magyar egyházak ugyanis nagyobbrészt visszakapták egykori iskolaépületeiket, amelyekben a törvény szerint öt évig kellett megtűrniük a közintézményeket. A türelmi időszak lejártával szabadon választhatták meg az ingatlanok rendeltetését. A kolozsvári egyházi iskolák közül az 1993-ban indult János Zsigmond Unitárius Kollégiumnak sikerült a legjobban megerősödnie. Mára a legtöbb évfolyamán két párhuzamos osztály működik.
Unitárius terjeszkedés, brassais összehúzódás
Az unitárius egyház 1999-ben kapta vissza a Pákei Lajos tervezte iskolaépületet, és már a következő években kiderült, nem fér el az ingatlanban a János Zsigmond Unitárius Kollégium, a püspökség és a Brassai. Az egyház értelemszerűen a saját iskolája teremgondjainak a rendezését tartotta elsőrendű feladatának. Évről évre annyi termet adott át a Brassainak, amennyit a János Zsigmond nélkülözni tudott. Ez viszont azt is jelentette, hogy a Brassai évről évre újabb és újabb felszólításokat kapott további termek felszabadítására. Míg az egyházi iskola igényei szerint terjeszkedhetett, a Brassai a délutáni iskolai váltás bevezetésére kényszerült. A mostani tanévben már így sem tudott valamennyi osztálya számára tantermet biztosítani. Ekkor a közeli unitárius ókollégiumban működő Victor Babeş Egészségügyi Szakközépiskola engedett át három tantermet a brassais diákoknak. „Ha volt feszültség az épületben működő intézmények között, azt mindenképpen a Brassai teremhiánya okozta – nyilatkozta a Krónikának Popa Márta, a János Zsigmond Unitárius Kollégium igazgatója. – Nem nekünk kellett volna veszekednünk, mert nem az unitárius egyházra és nem a János Zsigmond-kollégiumra tartozott egy állami intézmény teremgondjainak a megoldása. De sajnos az állam szervei nem tettek meg mindent a Brassaiért.” A feszültségnek olykor tárgyi jelei is akadtak. „Magam jártam végig és fényképeztem le a legutóbbi tanévkezdésre átadott termeket. Mindent tönkretettek, még a zárat is kitépték az ajtókból – említi az egyház sérelmét Bálint Benczédi Ferenc unitárius püspök. – Ezt az épületet Pákei a kilincstől a kupáscserépig megtervezte, most meg arra sem ügyelnek, hogy a régi bútorzat megmaradjon.”
Kútba esett intézményegyesítés
Az érintettek sokszor összeültek megtárgyalni a Brassai helyzetét, és a két iskola egyesítését is sokszor mérlegre tették. László Attila, Kolozsvár alpolgármestere egy 2005-ös dokumentumot említ, amelyet mind a két intézmény igazgatója, mind az akkori unitárius püspök, mind a tanfelügyelőség aláírt. A nyolcéves terv azt irányozta elő, hogy a Brassai folyamatosan csökkenti, a János Zsigmond pedig növeli az osztályai számát. Így alakult volna ki egy olyan iskola, amelyben minden évfolyamon három párhuzamos osztály, egy világi és két egyházi működik. A megegyezést azonban egyik fél sem tartotta be. Popa Márta, az unitárius kollégium igazgatója egy újabb intézményegyesítési próbálkozást idéz fel. Az általa vezetett intézmény a püspökség szorgalmazására készített fuzionálási tervet, amelyet tavaly a két intézmény vezetőtanácsának az együttes ülésén is megvitattak.
A felajánlott kompromisszum az volt, hogy a közös intézménynek a Brassai adja a nevét, a János Zsigmond pedig a szellemiségét és az egyházi oktatási formát. Ez a terv azonban mindkét oldalon ellenkezésbe ütközött. Popa Márta szinte szabadkozva említi: tulajdonképpen ő is a különállásnak a híve, csupán a püspökség kérésének eleget téve terjesztette elé a fúziós tervet. „A nyáron aztán én is beláttam, hiába erőltetem a megegyezést – említi a püspök. – Azt pedig nem akartam, hogy egy magyar iskola nekem felróható módon szűnjön meg.” Így merült fel annak a lehetősége, hogy a Brassai az unitárius ókollégiumba költözzék. Ennek azonban két akadálya körvonalazódott. Az épületben működő román tannyelvű iskola kiköltöztetése érzékenységeket sérthet. Az intézmény szakszervezeti vezetője meg is adta a nacionalista értelmezés alaphangját. Kósa Mária a Babeş igazgatója, Anca Podoleanu józanságának tulajdonítja, hogy végül az értelem felülkerekedett az indulatokon.
A másik problémát viszont az ókollégium jogi helyzete képezte. Hiába adta vissza 2005-ben az országos restitúciós bizottság az ingatlant az egyháznak, a birtokba helyezés öt évet késett. Az adóhivatal pedig arra az időszakra is az egyháztól követelte az adót, amikor az csak papíron volt az ingatlan tulajdonosa. A Brassai vezetői úgy vélték, mindkét ügy megoldásának a kulcsa László Attila alpolgármester kezében van. Ezért vették őt célba a szülői levelekkel.
Egy irányba mutató érdekek
„Az RMDSZ megtette, és megteszi a dolgát. Egyesek viszont nem merik vállalni a tetteik felelősségét, és a gyermekeket, a szülőket küldik, hogy helyettük nyomást gyakoroljanak” – sommázta a véleményét a brassais levéláradatról László Attila. Úgy vélte, a két iskola vezetői nem tudták elkülöníteni a gyermekek érdekeit a tantestületek és az igazgatók érdekeitől. Az alpolgármester ma is úgy látja, a közösség hosszabb távú érdeke a két intézmény egyesítése lett volna. A fúzióval ugyanis a beiskolázási számokat is, a tantestületeket is meg lehetett volna őrizni, épp csak egy igazgatói és egy igazgatóhelyettesi tisztség szűnt volna meg. Az új tanügyi törvényben bevezetett kvótarendszer alapján ugyanis az ezret meghaladó diáklétszámú iskolákat erősíti. Két ötszázas nehezebben tud boldogulni.
László Attila szerint ezt immár a tapasztalat is alátámasztja. Kolozs megyében ugyanis a kvótarendszert már öt éve bevezették kísérleti jelleggel. Az alpolgármester szerint a mostani megoldáshoz az vezetett, hogy szerencsésen egy irányba mutattak az egyház, a Brassai és az ókollégiumban működő egészségügyi szakközépiskola érdekei. Utóbbi jelezte, szívesen elköltözne egy olyan iskolaépületbe, amelyik az önkormányzat tulajdonában van. Ezzel ugyanis pályázati lehetőségek nyílnának meg előtte. Mindez olyan pillanatban történt, amikor több kolozsvári iskolát is be kellett zárni az apadó gyermeklétszám miatt. Így hát a városházának volt lehetősége alternatívát ajánlani. 2010 októberében pedig az ókollégium átadása is megtörtént.
Túl a demográfiai hullámvölgyön
„Fenntartható-e öt magyar iskola Kolozsvár belvárosában, amikor vészesen csökken a gyermekek száma?” A kérdést Bálint Benczédi Ferenc unitárius püspök tette fel, némiképp arra a felvetésre is válaszolva, hogy miért csak egy évre hajlandók bérleti szerződést aláírni a Brassaival. A kérdés ma már kevésbé költői, mint pár évvel ezelőtt volt. A decentralizáció során ugyanis a személynyilvántartás feladatait is a városháza vette át Kolozsváron. A város vezetői ma már a születési adatok birtokában tudják tervezni az oktatást. László Attila elmondta, míg 1989 előtt évente 1200–1400 magyar gyermek kezdte az első osztályt a kolozsvári iskolákban, 2010-ben csak 293 magyar elsős gyermek akadt. Az anyakönyvezési adatok azonban arra utalnak, hogy a kolozsvári magyarság túljutott a demográfiai hullámvölgyön, a következő években jelentősen fog növekedni a magyar iskoláskorúak száma.
A növekedés a román nemzetiségűek gyarapodásánál is nagyobb mértékű. Az idén indított 11 első osztály után 2014-ben már 20 osztálynyi elsős gyermek lesz. Megtörténhet tehát, hogy jól jön még valamikor a Brassai mostani makacssága.
Gazda Árpád. Krónika (Kolozsvár)

2011. február 23.

Mátyás a „román” király és „román hadvezérei” (1.)
A román televízió egyik adásában egy olyan „dokumentumfilmet” láthattunk, amely alapján nehezen hihető, hogy a bemutatott város – néhány évtizeddel korábban –, magyar település volt.
Egy kívülálló semmiképp sem gondolna Kolozsvárra, arra a városra, amely az erdélyi magyar kultúra fellegvára volt, ahol az 1941. évi magyar népszámlálás szerint a románok számaránya alig érte el a 8,9%-ot. Nem meglepő tehát az, hogy az elmúlt félévszázadban igyekeztek megváltoztatni a város etnikai jellegét, miközben eltűntek a magyar feliratok, hagyományos magyar utcanevek, megjelentek az újabbkor műemlékei: Mihály vajda, Baba Novac, Avram Iancu szobra stb. A kisebbséggé vált őslakos magyarság még annyit sem érdemel, hogy a város nevét évszázados formájában használhassa. Az 1974-ben Kolozsvár nevét a volt diktátor, Nicolae Ceauşescu vezényletével, hatalmas tömeg előtt, győzelmi mámorban keresztelték át. Senkit sem érdekelt az őslakos magyarság érzékenysége. A Cluj-Napocára érkező külföldi turistának nincs honnan tudnia, hogy Kolozsvár magyar város volt, s a város története és műemlékei az őshonos magyarság kultúrájához, történelméhez kötődnek. Azonban a városismertető kiadványok többsége nem teszi lehetővé a történelmi magyar város tényszerű, tárgyilagos bemutatását.
Műemlék-ismertetés román módra
Az alábbi történet egy kis ízelítőt nyújt abból a „tudásanyagból”, amellyel román nemzetiségű kortársainkat felvértezik Erdély műemlékeinek, múltjának ismeretére. E sorok írója fül- és szemtanúja volt egy olyan előadásnak, amelyet a Kolozsvár központjában álló Mátyás-szoborcsoport előtt, nagyszámú tanuló okítására tartottak. Az idegenvezető-tanár magyarázata szerint, Mátyás király, Magyar Balázs, Kinizsi Pál… nem léteztek. A gyanútlan tanulók áhítattal nézték a híres Ioan Fadrus alkotást, a „jeles román személyiségek” szobrait. A magyarázó-ismeretterjesztő előadás ferdítései, jellemzőek. A Szent Mihály-templom melletti tér lovas királya, tehát nem Mátyás király, hanem Matei, a magyarok román királya. A Matei mellett álló hadvezérek: Baba Novac, Pintea Gligor… Az már nem érdekes, hogy e személyek nem lehettek a nagy magyar király kortársai. Bizonyára a helyes, az egészséges életmódnak, táplálkozásnak köszönhetően éltek matuzsálemi életkort. Sőt, még többet is élhettek volna, ha a kegyetlen magyarok nem teszik be lábukat Erdélybe, a 2600 éves szent román földre. Baba Novac, a szerb zsoldos katona, Mihály havaselvi vajda hadvezére volt, talán ma is élne, ha Kolozsvár magyar polgárai, eléggé el nem ítélhető módon, 1601-ben, megunva a zsoldosok fosztogatásait, a rablásokat, nem végeztették volna ki. Nem csoda, ha az utókor, Kolozsvár új telepesei, e román nemzeti hős tiszteletére a Szabók tornya (más néven a Bethlen bástya) mellett szobrot emeltek. A másik „kortárs”, Mátyás király 1490-ben bekövetkezett halála után, mintegy 214 év elteltével jutott hasonló sorsra. Őt, Pintea Gligort, a nagybányai polgárok koncolták fel, ugyancsak katonái rablásai és tolvajlásai miatt, bár a betyárok a kurucok oldalán vettek részt a magyar szabadságharcban.
Ezek ismeretében érthető, hogy néhány évvel korábban, a 76 százalékban magyar lakosságú Sepsiszentgyörgy városában, az egyik magyar vezetésű és még magyar többségű iskola miért nem vehette fel Mátyás király nevét, miért ragaszkodtak a román nemzetiségű tanárok a Matei Corvinhoz.
Műemlék-ismertető magyar módra
Miután a fenti gondolatsor végére értem, döbbentem rá arra, mennyire szükséges a Mátyás-szoborcsoport történelmi valóságnak megfelelő bemutatása. Erdélyben már három-négy olyan nemzedék nőtt fel, amelyik nem tanulhatta a magyar történelmet. Mivel e kérdésről egész könyvet lehetne írni, ezért bővebben csak Mátyás király „román” származását, illetve a király moldvabányai „vereségét” ismertetem.
E gyönyörű szoborcsoport – az emlékmű gipsz mintája – az 1900. évi párizsi világkiállításon aranyérmet nyert, alkotóját a Grand Prix-díjjal tüntették ki. Hogy a művész mit akart kifejezni, azt legjobban a saját szavai érzékeltetik. Fadrusz Jánosnak a szoborbizottsághoz írt leveléből idézzük: „A kolozsvári Mátyás szoborban Magyarország fénykorát ábrázolom, amikor a magyar rettegve tisztelt és csodált nemzet volt Európa népei között. Ha a magyar ember szíve elborul, és vigasztalást keres a régmúlt idők fényében és nagyságában, akkor e dicsőségteljes, pazar és világraszóló korszakba bolyong vissza, és ott találja azt a csodás alakot, a magyar nép királyát, Hunyadi Mátyást, aki egyszerű ember tudott lenni az egyszerű emberekkel, de az akkori kor fejedelmei között olyan volt, mint sas a verebek között”.
Maga a szultán, II. Mehmed, a világon saját magán kívül csak egy uralkodót ismert el, éspedig a magyarok királyát, Mátyást. A szoborcsoport fő alakjának, a babérkoszorús magyar királynak a neve természetesen Mátyás volt és soha nem Matei, még a mesékben sem, ahol mindent mondanak róla, de legtöbbször az Igazságos Mátyásként emlegetik. A lovát délcegen megülő király alakja erőt sugároz, olyan hadvezért mutat, aki győztesen tér meg a csatákból. A király előtt hűséges hadvezérei állnak. Bal oldalt az idős Magyar Balázst láthatjuk, amint sisakját levéve néz fel a királyra, mellette Kinizsi Pál szikár alakja emelkedik. Jobb oldalt Szapolyai István tárja szét karját, vállra vetett köpenyben szemléli a győzelmi lobogókat, míg az erdélyi vajda, Báthory István mindkét kezében zászlót tart. A három vértezett harcos alakja a győztes csatából való hazatérést szimbolizálja.
A szobor talapzatát a város főépítésze, Pákey Lajos tervezte, amely önmagában is művészi alkotás. Az emlékmű felavatására 1902. október 12-én került sor. Az emlékmű talapzatát a magyar címer díszítette, föléje a Mátyás király feliratot vésték. Az 1918 végi, decemberi román megszállás után, a magyar címert eltávolították, 1921-ben a szoborral szemben felállították a capitoliumi farkas-szobor másolatát. Néhány évvel később, 1932-ben, a talapzatára olyan táblát helyeztek el Nicolae Iorga szövegével, amelyet a történelemhamisítás iskolapéldájaként lehetne oktatni. Idézem: „A csatában győzedelmes volt, csak saját nemzetétől szenvedett vereséget Moldvabányán, mikor a győzhetetlen Moldva ellen indult.”
Mátyás király származása
A történelemhamisítás abban áll, hogy Mátyás királyról azt állítják, román nemzetiségű, és azt, hogy Moldvabányán vereséget szenvedett. Mindkét állítást érdemes elemezni. Mátyás király származását csak a legfontosabb nevekre korlátozva igyekszünk bemutatni. Kezdjük a bemutatást a király anyai ágával. A Szilágyiak négy nemzedékét név szerint ismerjük, magyar nemesek. Mátyás üknagyapja, Szilágyi Loránd, dédapja, Szilágyi Miklós a harctereken jeleskedő hadvezér, nagyapja, Szilágyi László boszniai és délvidéki hőstetteiért nyerte el a Temes megyei Horogszeg-kastélyt. Édesanyja Szilágyi Erzsébet. Ezen az ágon tehát nagyítóval sem találunk más nemzetiségűt.
Apai nagyapja Vajk szintén kardjával szerzett hírnevet és birtokot. A dédapát Serbanak (Sarbanak) hívták. Ő a 14. század második felében élt, akkor, amikor az 1330-as években Basarab tatár herceg kunokra, a kun vezetőrétegre támaszkodva megszervezte a vlachok (a korabeli magyar szóhasználatban az oláhok) államát. E vezetőréteg csak a 15. században románosodott el. Ennek ismeretében kétséges Mátyás király dédapját egyértelműen románnak nevezni, hisz nagyapja Vajkneve is török. Rásonyi László professzort idézem: „… a kunok jó katonák voltak. A legfényesebb pályát egy Munténiából bevándorolt kenéz család futotta be, melyből Vajk, Zsigmond király udvari vitéze származott. Az említett Vajk vitéz Hunyad várát kapta a királytól, és a Hunyadiak őse lett. A Vajk név István királynak megkeresztelése előtti nevét juttatja eszünkbe. A Vajk nevet a szlávból nem lehet magyarázni. De meg lehet oldani a törökből.” ...A Vajk nevet a szlávból nem lehet magyarázni. De meg lehet oldani a törökből.” (Forrás: Történelmi Magazin)
KÁDÁR GYULA
A szerző történész.
FOLYTATJUK
Erdély.ma

2012. május 25.

Eckstein-Kovács Péter: Visszaadom a New York szállót!
Eladják a kolozsvári Continental szállodát a június 15-én megtartandó árverésen – jelentette ki tegnapi sajtótájékoztatóján Eckstein-Kovács Péter. Az RMDSZ kolozsvári polgármesterjelöltje kifejtette: a helyi önkormányzatnak elővásárlási joga van, jómaga pedig élni fog ezzel, arra utalva, hogy a fentebbi időpontban már a város polgármestere lehet. Eckstein-Kovács az 1894-ben Pákey Lajos tervei alapján épült ingatlan földszintjén a hagyománynak megfelelően kávézót alakítana ki, az emeleten pedig civil szervezeteknek biztosítanának székhelylehetőséget, továbbá kulturális központként üzemeltetné az ingatlant.
Kolozsvár és Erdély szíveként romjaiból éled újjá az egykori New York, ma Continental szálló. Ez nemcsak a kolozsváriaknak tett ígéret itt, a Conti előtt: Kolozsvár polgármestereként ez az első megoldott feladatom lesz – mondta Eckstein-Kovács Péter.
Úgy vélte, a Continental szálló megérdemli, hogy hamvaiból újjáéledjen, és újra a kolozsváriaké legyen. Mivel a kulturális tárca nem gyakorolja elővásárlási jogát, a Polgármesteri Hivatal meg fogja vásárolni, és ezáltal visszaadja a kolozsváriaknak. Eckstein-Kovács tájékoztatása szerint elkészült a helyreállítási terv, a felújítás 6,7 millió euróba kerül, de ez a befektetés megtérül a kolozsváriaknak hozott haszonból.
– A felújítást európai uniós forrásokból kell megvalósítanunk. A Conti Kulturális Központnak a kolozsvári kultúra 0. kilométerkövévé kell válnia, azzá a jelképpé, amely magába sűrítené mindazokat az energiákat, amelyek hitelesen akarják Kolozsvárt élő, nyitott és kozmopolita európai fővárossá tenni. A Conti a „Kolozsvár Európai Kulturális Főváros 2020” projekt otthona lehet – mondta Eckstein.
Az RMDSZ polgármesterjelöltje leszögezte: ellenfelei, akik nem reális projektekben, hanem felmérésekben versenyeznek, és próbálják felhívni magukra a kolozsváriak figyelmét, arról beszélnek, hogy Kolozsvár 2020-ban Kulturális Főváros lesz, a sétatéri parkban található egykori Kaszinót kulturális központtá alakítják, mi több, hogy törődnek Kolozsvárral!
Nem telik el sok idő, és a bukaresti felfüggesztett utakat Kolozsváron is megépítjük. Nem részletezem, hogy mennyire légből kapottak és megfontolatlanok ezek az ígéretek. De azért mindenképpen meg kell említenem egy példát: áprilistól júliusig a Műcsarnok, Budapest legfontosabb kortárs művészeti galériája, a kolozsvári művészeti utóbbi tíz évének szentelt kiállításnak ad otthont. Ez nemzetközi elismerését jelenti azoknak a művészeknek, akikre Berlin, New York kiállítótermeiben figyelnek fel, de saját városukban, amely európai kulturális fővárosi címről álmodik, nincs egy reprezentatív kiállító terük – tette hozzá Eckstein-Kovács Péter. Szabadság (Kolozsvár)

2012. június 22.

Brassai-átalakulás: új iskola régi név alatt
Közel egy évtizedig tartó állóháborút követően a 2011/2012-es tanévet új épületben kezdte a nagy múltú kolozsvári Brassai Sámuel Elméleti Líceum. Nem egyedülálló jelenség ma Romániában, hogy ha az egyháznak visszaszolgáltatnak egy épületet, az ott működő intézménynek –rossz esetben – költöznie kell.
Mivel az Erdélyi Unitárius Egyház által működtetett János Zsigmond Unitárius Kollégium és a Brassai Sámuel Elméleti Líceum esetében nem sikerült létrehozni a szimbiózist, a világi iskola kénytelen volt kiköltözni az épületből. Többéves vita után – amikor már-már reménytelennek látszott bármiféle konszenzus – egyetlen megoldásnak a két intézmény egybeolvasztása tűnt, az Erdélyi Unitárius Egyháznak az állam visszaszolgáltatta az „Ókollégium” hajdani épületét, amelyet a régi-új tulajdonos bérbe adott a Brassai Sámuel Elméleti Líceumnak, abból a meggondolásból, hogy egy épületben egy iskola működjék.
Nem mindennapi iskolatörténelem
A hányatott életű iskolát a 16. század közepén, a reformáció terjeszkedésének korában, a független erdélyi fejedelemség kialakulásának idején alapították. Felekezeti hovatartozását az idő változtatta: előbb lutheránus, majd református, végül – 1568-tól – unitárius volt. 1806-ra elkészült a tanintézet kétemeletes épülete, amelyet ma Ókollégiumként emlegetnek. A jelenlegi épület, amelyben a János Zsigmond Unitárius Kollégium működik, Pákey Lajos tervei szerint készült, 1901. szeptember 21-én ünnepélyes megnyitó keretében adták át rendeltetésének. 1948-ban az iskola minden fokon állami fennhatóság alá került, és az 1-es számú Magyar Fiúlíceum nevet kapta. 1957-ben – az illetékes felsőbb hatóságok engedélyével – a Brassai Sámuel Líceum nevet vette fel. 1969-ben – igaz, csupán rövid ideig – az iskola 7-es számú Líceum megnevezés alatt működött. 1977-ben a Brassait ipari líceummá alakították, 1979-ben indították a Brassaiból az első – a 10. osztályt akkor végző – diákcsoportot (úgymond) nyári gyakorlatra a Duna–Fekete-tenger-csatornához. 1985 őszétől kezdve a nappali tagozaton erőszakkal román tannyelvű osztályokat indítottak, ezzel párhuzamosan pedig csökkentették a magyar osztályok számát. 1989-re odáig fajult az iskola elrománosítása, hogy a ballagás alkalmával vagy a különböző iskolai ünnepségeken kizárólag román nyelven hangzottak el a diákok és a tanárok beszédei, az iskola zászlaját nem volt szabad elővenni az ünnepségeken, a Brassai vezetősége pedig szinte kizárólag román káderekből állt. 1990-ben a nappali tagozat román osztályaiba járó mintegy 2500 tanulót az újonnan létesített Avram Iancu Líceumba költöztették, kivéve azokat a diákokat, akik a magyar tagozatra iratkoztak át. Miután az unitárius egyház visszakapta az épület tulajdonjogát, 1993 és 2010 között párhuzamosan működött benne a Brassai Sámuel Elméleti Líceum, illetve a János Zsigmond Unitárius Kollégium.
Brassai Sámuel vagy János Zsigmond?
Az iskola épületében az unitárius egyház 1993-ban kezdte működtetni a János Zsigmond Unitárius Kollégiumot, 2004-ben pedig visszaszolgáltatták az unitáriusoknak az Ókollégium épületét is. A fellebbezések miatt csak 2006-ban, a Legfelsőbb Semmítő- és Ítélőszék határozata nyomán került véglegesen is az egyház birtokába az épület, így az egyház immár két iskolaépület tulajdonosává vált. Ekkor már nyilvánvaló volt, hogy a Brassainak előbb-utóbb ki kell költöznie a kollégium épületéből – hacsak a két tanintézmény össze nem olvad. „Mindenkit megnyugtatok, az a célunk, hogy valamennyi magyar gyerek magyar oktatásban részesüljön” – nyilatkozta 2010 októberében az Erdélyi Naplónak László Attila alpolgármester, biztosítva az érintetteket, hogy nem szűnik meg a líceum. Akkor még úgy vélte helyesnek, ha az önkormányzat biztosít épületet a Brassai további működéséhez: „Nem várható el, hogy azt mondjuk, menjenek másnak az épületébe, amikor a mieink üresen állnak” – hangoztatta az alpolgármester, utalva arra, hogy az Ókollégium is az egyház tulajdona.
A kolozsvári önkormányzat 2009. december 15-én kivette a köztulajdonból az ingatlant, majd 2010. október 14-én ténylegesen is megtörtént az átvétel az egyház részéről. Ezt megelőzően – már 2010 áprilisában – az unitárius egyház felajánlotta és írásos beleegyezését adta, hogy a Brassai költözzék át az Ókollégium épületébe. „A Brassainak ekkor már öt vándorosztálya volt, a kollégium minden évben újabb osztálytermeket sajátított ki, ami némileg természetes is, hiszen saját iskolájukat akarták fejleszteni” – tájékoztat Kósa Mária, a Brassai igazgatója. A két iskola vezetőtanácsainak hosszas egyeztetése után arra a következtetésre jutottak, hogy előnyösebb, ha különválik a két tanintézmény, így a világi iskola a2011/2012-es tanévet már a szomszédos, kisebb épületben kezdhette el, a probléma pedig hirtelen megoldódni látszott. Az igazgató állítása szerint minden más változat – például, hogy a Brassai a külvárosba költözne – csupán pletyka szintjén terjedt el a városban, soha egyetlen hasonló célzatú hivatalos ajánlás sem hangzott el az önkormányzat vagy a tanfelügyelőség részéről. Furcsa helyzet alakult ki azonban az intézmények szétválását követően, hiszen a két iskola egy tőről eredezteti történetét. Fennállásának 450. évfordulóját – közös megegyezés alapján – még együtt ünnepelte a két intézmény. „Biológusként azt kell mondanom, hogy a történet a divergens evolúcióra hasonlít, hiszen egy közös ősből két új faj fejlődött ki” – érzékelteti a folyamatot Kósa Mária igazgató.
Az Unitárius Kollégium történetében nem szerepel az a periódus – 1948 és 1992 között –, amikor az épület állami tulajdonban volt, és kizárólag világi iskola működött benne. „Mi ebben a periódusban is próbáltuk megőrizni a hagyományokat, a világi iskola megőrizte az imatermet, letakarva bár, de megtartottuk a püspökök portréit, a zászlókat. A kommunista időkben kommunista iskola volt, ez ellen nem tehettünk semmit, de legalább nem rongáltunk” – hívja fel a figyelmet Kósa Mária.
Szétválás után
Az intézmények szétválásával elméletileg valamennyi érintett jól járt: az Unitárius Kollégium teljes, 40 tantermes épületet tudhat magáénak, a Brassai 24 tanteremmel rendelkezik, az önkormányzat pedig megszabadult egy tehertől. A gondok viszont ott kezdődnek, hogy a világi iskolával csupán egyéves bérleti szerződést kötött az unitárius egyház, igaz, a meghosszabbítás lehetőségével. Értesüléseink szerint ez a következő tanévre is megtörtént. Hogy miért csak egy évre, arra Dácz Tibor, az Erdélyi Unitárius Püspökség gazdasági igazgatója a következőképpen reagált: „Nincs törvény arra, hogy a bérleti szerződést mekkora időintervallumra kössük meg. A tulajdonos határoz. Egyházunk elvi döntést hozott akkor, amikor egy évre kötötte meg a bérleti szerződést.” A tanügyben sűrűn előforduló változások miatt nem látják értelmét a hosszabb időtartamra való bérbeadásnak. Ennek hátulütője azonban, hogy ilyen körülmények között a líceum semmiféle nagyobb beruházásra nem kap pénzt az önkormányzattól, emiatt például a tetőteret – ahol akár egy dísztermet is létre lehetne hozni – sem tudják kihasználni. „Semmi garancia nincs arra, hogy ha húsz évre adnánk bérbe az ingatlant, az önkormányzat nagyobb beruházásokra utalna ki pénzt. Amikor egy épületben voltunk, akkor sem adtak pénzt a tető vagy az épületfalak felújítására” – érvel Dácz Tibor.
A Brassai jelene
A Brassai Sámuel Elméleti Líceumban nem indul előkészítő osztály a 2012/2013-as tanévben. „Olyan gyerekeket is beírattak első osztályba a szülők, akiket még előkészítő osztályba is lehetett volna adni. A bizonytalanság vezette őket, mivel a kerettanterv, a program későn jelent meg. A mai napig terjed a szóbeszéd, miszerint a Brassai megszűnik, vagy ismét költözik, ez pedig érthető módon a szülők belénk vetett bizalmát is kikezdi. Igaz, hogy a gyerekek létszáma is csökken, miközben az iskolák száma nő” – fogalmaz Kósa Mária. Az igazgató reméli, hogy a nyári vakációban sikerül befejezni az udvar rendbetételét. Az iskola húsz osztállyal zárta az idei tanévet, ebből egyet-egyet alsó tagozaton, kettőt-kettőt pedig öt-nyolcas, kilencedikes, illetve tizedikes szinten működtetnek, valamint három-három osztályban tizenkettedikesek tanulnak. 42 tanár biztosítja a mintegy 500 diák oktatását 18 osztályteremben, három laboratóriumban és egy tornateremben. A diákok matematika, természettudomány és filológia profilú osztályokban készülnek, mindegyikhez intenzív angol felkészítés járul. „Örvendetes tény – mondja az igazgató –, hogy az érettségizők közül sokkal többen jutnak be államilag támogatott helyekre az egyetemeken, mint fizetésesre, ez pedig az oktatási-tanulmányi színvonalat dicséri.” Erdélyi Napló (Kolozsvár)

2013. március 25.

Sipos Zoltán
ÍGY AVATUNK MI
Mi rejlik a magyar-román szobor- és táblacsaták mögött? Jakab Albert Zsolt szerint a konfliktusok oka, hogy a magyarok és a románok ugyanúgy emlékeznek. A néprajzkutató a kolozsvári emlékállítások történetét, a megemlékezési gyakorlatokat kutatta tíz évig, ebből született könyv.
/Jakab Albert Zsolt: Ez a kő tétetett… Az emlékezet helyei Kolozsváron (1440–2012). Adattár, Kriza János Néprajzi Társaság - Nemzeti Kisebbségkutató Intézet, Kolozsvár, 2012./
Emlékállításról szóló könyved bevezetőjének a legelején írod, hogy Kolozsvár főtere egy különleges hely, ahova vissza-vissza térsz. Amikor ezt olvastam, arra gondoltam, hogy ha a könyvet ezzel kezded, biztosan van valamilyen jelentősége a kutatás szempontjából. Igaz ez?
Jakab A. Zsolt: – Valóban a Főtérrel kezdődik az első mondat, mondjuk úgy, ez a város metaforája. Mindig úgy válogattam az albérleteimet, hogy a munkahelyemre vagy az egyetemre indulva utam átvezessen a Főtéren. Ez a középkori város közepe, az emlékállítási gyakorlatok – hogy a kutatási témámra térjek – itt kezdődtek el, majd a város növekedésével együtt térben is elterjedtek.
Nem vagyok ezzel egyedül, szerintem minden kolozsvári úgy érzi, hogy ha nem megy a Főtér fele egy ideig, akkor hiányérzete támad, attól fél, hogy lemarad valamiről. Ez volt az a tér, amit mindig átformáltak, átépítettek, felástak, mindig itt zajlottak a különféle események, ünnepségek, tüntetések, élőláncok, ez volt és ez maradt a legfontosabb tere a városnak.
A Főtér amiatt is érdekes számomra, mert mindig itt találkoztam a külföldről – többnyire Magyarországról – érkező turistacsoportokkal. Korábban hobbiként, baráti segítségként turistavezetéssel is foglalkoztam, és mindig itt történtek olyan dolgok, amelyek miatt úgy láttam, hogy Kolozsvár más.
A könyv azonban többről szól, mint a Főtér.
Hogyan kezdődött ez a kutatás?
– Ez ismét a Főtérhez kapcsolódik. 1998-ban, a Funar-korszak közepén kerültem Kolozsvárra, és akkoriban a Főtéren mindig zajlottak az események: mindig volt valami forrongás, folyton emléktáblákat, emlékműveket avattak akár a téren, akár a közeli kis utcákban.
Székely városból érkeztem, és egy ideig furcsállottam ezt a világot, mivel itt az együtt élő etnikumok olyan dolgokat engedtek meg maguknak egymással szemben, ami az én szülővárosomban objektív okok miatt sem történhetett meg.
Számomra Kolozsvár volt a pluralizmusba, többnyelvűségbe szocializálódás terepe. Mindig kérdezgettem a kolozsváriakat, kollégáimat, hogy a különféle eseményeket hogyan értelmezik. Ekkor jöttem rá, hogy annak megélése, amit tágan a múltértelmezés, múlthasználat, kollektív emlékezet kategóriájába sorolunk, mennyire eltérő tud lenni az egyes embereknél: a vehemenciától az elutasításig vagy akár a közömbösségig, a megnyilvánulásoknak mennyire széles skálája van.
Emlékszem meglepett, hogy olyan emberekkel is találkoztam, akiket egyáltalán nem érdekeltek ezek a szimbolikus machinációk. Voltak olyan, egyébként a társadalmi problémákra érzékeny ismerőseim is, akik azt mondták, hogy az éppen zajló balkáni polgárháborúhoz képest az, ami Kolozsváron történik, nem kell, hogy elérje az emberek ingerküszöbét.
Közben részt vettem néhány emléktábla-avatáson, elkezdett foglalkoztatni Kolozsvár helytörténete. Meglepődve tapasztaltam, hogy az, ami az emlékállítási gyakorlat, múltértelmezés, szimbolikus tér- és időhasználat kérdéskörébe tartozik, nagyrészt a helytörténészek szakterületén belül marad. Meglepő volt látni, hogy ez a labda nem a társadalomtörténészek, kultúrakutatók térfelén pattog.
Hogy a nagy, látványos eseményeket – például a Főtér vagy Mátyás-szobor körüli szimbolikus harcokat leszámítva – a helyi emlékezési kultúrát nem nagyon kutatták, nem értelmezték. 2002-ben kezdtem el a magiszteri dolgozatomban a kolozsvári emlékállításokról írni, mai szemmel nézve csak egy elnagyolt, vázlatos kutatói beszámoló lett belőle.
Doktori kutatásom során is ezt a témát folytattam, a kolozsvári emlékállítások történetét, megemlékezési gyakorlatokat kutattam tíz évig. A kutatás nagyon egyszerűen zajlott: végigjártam a várost, bekukkantottam minden bérház, középület udvarára, a kapualjakba, van-e ott valami emléktábla, szobor, felirat. Elkezdtem olvasni a helytörténeti irodalmat, a kolozsvári sajtóanyagot, hogy az egyes emlékállítások társadalmi-politikai mikrokontextusát megismerjem, hogy a gyűjtéseimet kiegészíthessem. Végül egy adatbázist építettem fel.
Tehát nem volt korábban hasonló jegyzék?
– Voltak kezdeményezések. Egy 1734-es városleírás után 1818-ban Letavay Sándor írt a „kő írások”-ról, mint kuriózumokról. Egyébként a 19. század első harmadától figyelnek ezekre az emlékezési alakzatokra. Ekkor nőtte ki a várfalakat a terjeszkedő város, így a városfalakat, várkapukat és vártornyokat elkezdték lebontani.
A helyi értelmiségiek úgy vélték, veszélybe került a múlt egy része. Nagyajtai Kovács István egy John Paget nevű, Angliából ideszármazott úriemberrel együtt készített egy jegyzék-formát a többrendbeli sétáik alapján megtalált tárgyi emlékekről, Vándorlások Kolozsvári várfalai körül 1840-ben májusban címmel. A művészettörténész Eszterházy János az 1860-as években készített leírásokat, az építész Pákey Lajos a századfordulón készített rajzokat, felméréseket.
Aztán a századfordulóra elszaporodtak a városkalauzok, ismertetők: ezekben mind helyet kaptak azok a nevezetes helyek, ahol emléktáblák, szobrok voltak, amelyeket érdemes számon tartani, az idegeneknek felkeresni. Ennek a témának tehát volt egy turisztikai irodalma, ugyanakkor a művészettörténészek esztétikai szempontból értékelték azokat az épületeket, amelynek része volt az emléktábla vagy a felirat.
A legnagyobb közlés a Lőwy Dániel–Demeter V. János–Asztalos Lajos által jegyzett Kőbe írt Kolozsvár volt 1996-ban. Ennek a könyvnek erőssége az, hogy a szerzők művelődéstörténeti, lexikoncikk-szerű történeteket gyűjtöttek össze egy-egy emléktábláról, emlékműről vagy szoborról, illetve a hozzájuk kötődő személyekről vagy eseményekről. Az én munkám viszont az emlékállítások regisztrálását tekintetve jóval nagyobb.
Egészen későn, 1989 után kezdtek történészek, antropológusok, szociológusok is ráállni erre a témára. Ez természetesen összefügg a forradalom után a közélet szintjén is újra felvetődő nagy kérdésekkel: kié itt a tér, kinek van hozzá legitim története, ki beszélhet erről stb. Ugyanakkor az interetnikus értelmezések mellett megjelent, erősödött egy másik szemlélet is: a felhalmozott múltat, a hagyományt örökségként kell kezelni. (Ehhez kapcsolódik Keszeg Vilmos interjúja az örökségesítési folyamatról – így válik ma patrimóniummá az, amit elődeink felhalmoztak.)
Közéletben, nyilvános eseményekre járatos kolozsváriak számára valószínűleg ismerős vagy. Úgy ismernek, mint egyfajta újságírót, akinek van egy fényképezőgépe, és ott van, megfigyel, de mégsem újságíró, hanem valami más. Te magad hogyan írnád le azt a munkát, amit elvégeztél?
– Ha szakterületem felől közelítem, azt mondom, ez néprajzi-antropológiai terepmunka. Egyébként mostanában, mivel a fényképezőgépek eléggé elszaporodtak, már nem vagyok annyira csodabogár ezeken az eseményeken, mint kezdetben. De például egy Funar-féle megemlékezésen, miután a szónok minden jelenlevő hatalmasságot a protokollnak megfelelően köszöntött, felém fordult, és engem is köszöntött: „atotputernica presă” – mondta. Többször névjegykártyákat kaptam a résztvevőktől, hogy legyek szíves a megjelölt címre nekik is képet küldeni.
Mindig van nálam fényképezőgép, diktafon, ez hozzátartozik a „terepen való élésemhez”. Ezekkel az emlékállításokkal legtöbbször a városban járva-kelve találkoztam. Bár naponta átnézem a helyi sajtót, sokszor ezekről a megemlékezésekről nem adnak hírt csak utólag.
És ha látsz egy összegyűlt tömeget, akkor odamész, és megnézed miről van szó.
– Igen. Készítek néhány képet, hangfelvételt, beszédbe elegyedek velük. Gyakori eset, amikor a vezető fotón a helyi napilapban ott van a szónok, a tömeg, és közöttük ott állok én. Nem tudtam elkerülni, hogy ennyire látható legyek a terepen. Ugyanakkor látni kell, hogy sok eseményen több a sajtós, mint a résztvevő: egyre inkább a média fele orientálódnak ezek az események, nekik szólnak, mert ők nagyobb tömegnek közvetítenek.
Csak nekem tűnik úgy, hogy csak az idősebb generációk számára fontosak ezek a megemlékezések, a fiatalok jóval kisebb mértékben jelennek meg egy-egy ilyen eseményen?
– Tudni kell, hogy ezeken a megemlékezéseken – akár magyar, akár román rendezvényekről van szó – vannak visszajáró résztvevők. A kisebb rendezvényeken már látásból ismerjük egymást, sőt, vannak olyan „belterjes” megemlékezések, ahol csak ez a „kemény mag” jelenik meg: ő szervezi, ő vesz részt rajta, ő írja meg az eseményről beszámoló újságcikket.
De vannak nagyobb események, ünnepek, ahol tömegek gyűlnek össze. Az, hogy mennyire lehet mozgósítani az időseket és fiatalokat, nem csak az ünnepnapról szól, hanem az ünnepnap körüli társadalmi-politikai kontextusról is, a megemlékezés aktuálissá tételéről, annak újraértelmezéséről is. Valamiért a kolozsvári március 15-e tömeges részvétel szempontjából szerencsés helyzetben van, mert előtte mindig leterhelődik a közélet, ami érdekeltté teszi a magyarságot. Idén például a székely zászló-ügy és az autonómiatüntetés körül generált nagypolitikai feszültségek voltak ilyenek, de volt év, amikor a Bolyai Egyetem körüli nyilatkozatok miatt mentek el sokan, vagy amikor a magyarországi eredménytelen népszavazás vitte az utcára az embereket. Máskor csak azért volt nagy tömeg, mert végre nem Funar a polgármester.
Valahogy ennek az ünnepnek mindig megvannak az aktualitásai. Mert egy ünnep nem csak a múltról szól: a szónokok folyton újraaktualizálják ezeket a nagy történeteket, elmondják, mire emlékezünk, hogyan emlékezünk, mit mond ez az esemény ma nekünk, akik itt állunk a Szent Mihály-templomban vagy a Biasini-szálló előtt. Paul Connerton, aki az emlékezés nyilvános akcióinak szerkezetét elemzi, ezt az állandó gesztust az újraelőadás retorikájának nevezi.
Vannak ugyanakkor más események, amelyekről nagyon kevesen tudnak: ilyen például Baba Novac emléknapja február 5-én, Horea, Cloşca és Crişan február 28-ai emléknapja stb. Azon 5-10 ember vesz részt: létezik egy társaság, amely kizárólag azzal foglalkozik, hogy ezeket a megemlékezéseket megszervezi, a koszorúkat elhelyezi és meghív a következő hasonló eseményre.
Van különbség magyar és román megemlékezések között?
– A magyar megemlékezések a fent említettek miatt sokkal impulzívabbak, a magyarok számára sokkal fontosabb a jelentéses múlttal való kapcsolattartás, illetve az, hogy a nyilvános térben rituálisan megjelenjenek. A január 24-i (ekkor a román fejedelemségek egyesülését ünneplik), vagy pedig a december 1-i nemzeti ünnep nem vonz nagy tömegeket, főleg ha azt nézzük, mekkora a város román lakossága.
Nincsenek nagy tömegek előtt mondott beszédek, az egész kimerül egy koszorúzásban, illetve a katonai díszmenetben, amely elvonul a helyi vezetőség és a polgárok előtt. Úgy látom, próbálják a látványosság irányába eltolni az ünnepet, a szokásos díszmenetelés és tűzijáték mellett újabban a harckocsis felvonulás, a szabadtéri történelmi színjáték, a hórázás és az esti könnyűzenei koncert is az ünnep kínálatához tartozik. Az emberek valahogy nem motiváltak részt venni ezeken az ünnepségeken, nincs akkora szimbolikus tétje, nincs akkora tömeg – ez persze lehet a tél miatt is.
Egy helyen azt írod, hogy ha egy csoport visszaszorul a hatalomból, akkor lassan a nyilvános térből is visszaszorul. Az, hogy a magyarok ragaszkodnak ahhoz, hogy nyilvános téren megjelenjenek, vajon nem egy fajta reakció arra, hogy úgy érzik, a hatalomból visszaszorulnak, így próbálván demonstrálni azt, hogy nagy számban vannak jelen a városban?
– Itt két dologról van szó. A tér egyrészt a hatalom tere, másrészt a nyilvánosság tere. A küzdelem – akárha szimbolikus is – a nyilvánosságért folyik. Mindenfajta ünnepnek a nyilvánosság a lényege, a fő utcán, fő téren, templomkertben, hősök emlékművénél, a település centrumában kell azt megejteni. Akié a tér, azé a hatalom. Aki a nyilvános térben meg tud jelenni, az jelen van, zárt térben ünnepelni csak kvázi-nyilvánosságot jelent. Ilyen egyszerű ennek a logikája.
Azt sem kell elfelejteni, kié az adminisztratív hatalom, ugyanis engedélyre van szükség ahhoz, hogy ki lehessen menni a térre. Az emléktábla- és szoborállításnak is van egy procedúrája, azt be kell jelenteni, engedélyt kell kérni, el kell küldeni a felirat szövegét, méretét, egy fantomképet, hogyan fog majd kinézni. Törvénytelenül csinálni sok értelme nincs, a Mátyás-szoborra törvénytelenül kitett tábla két órát állt.
Tehát a térért folyik a harc, az emlékállítás akkor sikeres, ha nagy tömegeket vonz, megjelenik a térben, maradandó nyomot hagy. Ha ez nem lehetséges, akkor azokban az etnikailag homogén terekben – templomokban, iskolaudvarokon – kezdenek emléket állítani, ahol a hatalom nem befolyásolhat. Ezért van az, hogy a kolozsvári evangélikus, unitárius templomok, iskolák udvarán, belsejében annyi emléktábla van. De ezzel az emlékezetközösség partikuláris marad.
A kutatásod a 15. századtól napjainkig tartalmazza a különféle emléktáblákat, szobrokat, emlékműveket. Lehet-e különféle periódusokat megállapítani, aszerint, hogy mit találtak fontosnak felírni a ház falára, milyen fajta emlékművek, milyen témák jelennek meg?
– A datálás, nyomhagyás, emlékeztetés történetiségükben változó kategóriákat jelentett, más-más konnotációja volt a különböző korszakokban, ugyanakkor más-más viszonyulás, magatartás kapcsolódott hozzájuk. A vizsgálat szempontjából van egy közös sajátosságuk: ezek a nyilvánosságnak vagy kvázi-nyilvánosságnak szánt objektumok és gesztusok a társadalmi időt tagolták, a mindenkori társadalmaknak az időkezelését és – főként a későbbi korokra érvényesen – a múlthasználatát reprezentálták. A datálás és emlékállítás tartalmairól, történeti funkcióváltozásairól akkor néhány szóban beszélnék.
1440-ből datálható az első adat, a római-kori feliratokkal nem foglalkozom. Kezdetben a jelent örökítették meg. Az embereknek biztosan mindig volt valamilyen fajta múlttudata, bár ennek írásbeliségben nincsen nyoma. Az első emlékállítások arról szólnak, hogy az egyén (polgár, egyházfő, városbíró, tanácsos) vagy a kisebb-nagyobb csoport (klérus, városi tanács, egyházközség) itt és most létrehozott valamit. Házat, templomot épített, várfalat, -tornyot, -kaput, középületet emelt. Történt egy esemény, és akkor azt datálták. Ez az első.
Ez is egy idő után kezd bonyolultabbá válni, jelmondatok, közmondások, szállóigék, bibliaidézetek jelennek meg a tárgyakon, épületelemeken. Általában az ajtó- és ablakkereteken, ezek készültek kőből, ezért is maradtak meg. Volt egy ilyen kor, hogy azon kívül, hogy megemlékeztek saját magukról és tetteikről, felmutattak egyfajta ideált a közösségnek. A kegyest, a lovagiast, a műveltet, a városlakóét, a polgárét.
A későbbiekben, a reformkortól a kolozsvári közösségi eseményeknek kezdtek emléket állítani, itt járt, megszállt nálunk a király, a császár, a császárné, nálunk járt ez vagy amaz a személyiség. A 19. századtól van meg az, amikor az emlékező jelen és a megemlékezett esemény között nagyobb az időbeli távolság, amikor a hét vezérről emlékeznek meg, ami egy iszonyú nagy távolság.
Ez a jelenben felismert múlt szemléletéhez képest – ami a korábbi korokat jellemezte – már egy történetibb szemlélet. A felhalmozott múltat, a hosszú időtartamot (Fernand Braudel fogalma) láttatja. Amikor az évfordulókról kezdenek megemlékezni, Kolozsvár társadalma elkezd differenciálódni, mindenféle egylet, társaság létrejön, ezek elkezdik a saját múltjukat felmutatni, hogy már 10-20-50 éve ezt csinálták, ezeket az utókor csodálatára és tiszteletére számot tartó teljesítményeket hagyták maguk után.
Megjelennek ebben a panteonban az uralkodók mellett a neves személyiségek, akikről nem tudnánk, hogy neves, ha nem lenne emléktáblája, szobra. Elkezdik észrevenni, hogy a jelen és a múlt között voltak történések, ahogy nekünk is van múltunk, vissza lehet vezetni minket az időben, ezt a hosszú időtartamot megteremtik. Ez hívja fel a figyelmet arra, hogy már 150-200 évre vagyunk mi a saját történetünk kezdetétől.
A 19. század végére már egyre inkább a nemzeti teljesítményekre kezdenek figyelni. Már nem az a fontos, mint az előző korokban, hogy itt járt az osztrák uralkodó (aki egyébként a legnagyobb szegénység, éhínség idején járt Kolozsváron, gondolom, nem véletlenül), hanem hogy a mi nemzeti hősünk, Rákóczi itt sebesült meg Kolozsvár mellett.
Ott nem állítunk emléktáblát, messze van, ezért a város határában, 2,5 kilométerre a történés helyétől helyezzük el a táblát, hogy ezt az eseményt a mi terünkhöz tudjuk kötni. A kiegyezés után az 1848-49-es eseményeket is térbeliesíteni lehetett. Ez a periódus tehát az életművek, nemzeti teljesítmények bemutatása a város terében.
A 20. század is hosszú volt, lezajlott két világháború, közöttük Trianon, a hatalom is többször átrendeződött, kétszer etnikai, majd ideológiai alapon. Az újabb hatalmak más múltakat jelenítettek meg, a számukra illegitim emlékezetet, a múlt előző reprezentációit mellőzték, felszámolták, átértékelték. És saját múltjukat, emlékezetüket jelenítették meg a térben, azaz hasonlóképpen emlékeztek. Mindig nagy tévedésnek tartom, amikor azt mondják, a magyarok és a románok másképp emlékeznek, nem, egyformán emlékeznek, ugyanúgy, ebből vannak a konfliktusok. Ha másképp emlékeznének, nem lennének konfliktusok. Itt jegyezném meg azt is, hogy a két említett eljárás, a lebontás és állítás az emlékezet szervezésének két vetületét jelenti, a felejtést és az emlékezést – ezek ugyanannak a kulturális viselkedésnek a két vetülete: az emlékezés azt jelenti, hogy használjuk, a felejtés, hogy nem használjuk a múltról való reprezentációkat, a múlttal kapcsolatos tudást. A román fennhatóság alatt eltüntetik azt, ami számukra nem bír legitimitással, a saját történetüket építik fel, jelenítik meg a térben. Az első román emlékmű a Mátyás-szoborral szemben felállított latinitás szobra, ami ugye arról szól, hogy volt itt ugyan magyar honfoglalás meg úgymond magyar történet, de azért a dákoromán kontinuitás, eredetmítosz nagyobb időbeli távolságot jelent, és legitimmé teszi a románság jelenlétét.
Felépítik tehát ők is a saját történetüket, a saját személyiségeiknek állítanak emlékművet. Mihai Eminescunak állították az első ilyen köztéri szobrot. Az Egyetem épülete elé állították, ahol csak néhány hétig volt látható, mert a művészietlensége miatt elszállították a Botanikus Kertbe. Azt láthatjuk, hogy ez egy szimbolikusan leterhelt tér, az Egyetem épülete meg maga a Farkas utca a tanintézményeivel, itt kellett megmutatni hogy nekik is vannak ilyen kulturális szereplőik, kulturális eredetmítoszaik. A „kis magyar világ” alatt, ami egy sajátos korszak, visszarendeznek, visszaállítanak emlékműveket amelyeket korábban leromboltak. Restaurálják a múltat, mert az ebben a szemléletben téves irányt vett fel illetve az előző meg az éppen zajló világháború hőseinek állítanak emlékeket. 1945 után ismét a román hatalom birtokolja a múltról való nyilvános beszélést, egy másik ideológia, a szocialista-kommunista rend eredetmítoszát építik fel, ez már a proletariátust jeleníti meg, a kommunista hősöket, személyiségeket, a munkássztrájkokat.
Majd bekövetkezik az 1989-es rendszerváltás, amikor egész Kelet-Európára jellemző módon rögtön elindul a történelem és emlékezet újraszerkesztése, a közgondolkodás és közpolitika egyik legérzékenyebb területe ismét a kollektív emlékezethez való viszonyulás lesz. A kollektív emlékezet befolyásolására, szervezésére tett kísérletek a múlt szimbolikus és morális lezárásaként, illetve a nemzeti identitások újragondolásaként is értelmezhetők. Az elmúlt évtizedek is arról szóltak, hogy kié itt a tér, a múltról való beszélés joga.
Lassan felnő az a generáció, amely a hagyományos terek helyett elsősorban kibertérben mozog. Mit gondolsz, 50 év múlva ezek a szimbolikus térfoglalások még mindig hasonló módon fognak működni, vagy valami más lesz?
– Ez alól a kérdés alól könnyen kibújhatnék azzal, hogy nem a jövőt kutatjuk. Nézd, ez így ment Kolozsváron 550 évig. Igen, lezajlottak itt nagy kulturális forradalmak, és egyértelmű, hogy az internet átszervezi a nyilvánosságot, a közösségeket. Egy Facebook-csoport tagjaként közösségben tudunk lenni valakivel, akitől 1000 kilométerre vagyunk. De a fizikai helyszínekre továbbra is szükség van, mert bár a tüntetéseket, ünnepségeket a Facebookon is szervezik, azokra továbbra is a valós térben kerül sor. Ha a megemlékezés eszköztárát a felvonulás, a szimbólumok viselése, díszbeszéd, koszorúzás stb. jelenti, akkor ennek továbbra is az utcákon, tereken lesz a helye.
A fizikai tér a leghatásosabb módja annak, hogy a konfliktusainkat, véleményünket megjelenítsük. Az persze elképzelhető, hogy a múltról való tudás, a múlttal kapcsolatos ideológiák, attitűdök módosulnak. De ezt majd 50 év múlva tudnám megmondani.
(Jakab Albert Zsolt a kolozsvári Babeş-Bolyai Tudományegyetem (BBTE) magyar-néprajz szakán szerzett diplomát, 2011-ben az Eötvös Loránd Tudományegyetemen védte meg doktori dolgozatát. Szakterülete: városantropológia, identitásdiskurzusok és identitásstratégiák, kollektív és kulturális emlékezet, írott populáris kultúra. A Kriza János Néprajzi Társaság elnöke, a kolozsvári Nemzeti Kisebbségkutató Intézet munkatársa.)
Transindex.ro,

2013. március 27.

Aki mindmáig rajtahagyta keze nyomát városán
Pákei Lajosra emlékeztek
Pákei Lajosra, Kolozsvár egykori főépítészére emlékeztek születésének 160. évfordulója alkalmából szombaton délelőtt a Kolozsvár Társaság, a Kelemen Lajos Műemlékvédő Társaság és a Magyar Unitárius Egyház közös szervezésében. A rendezvény helyszínéül a Kolozsvár Társaság főtéri székhelye szolgált, ahol Pákei tervrajzait és épület-alaprajzokat állítottak ki. A főépítész életútját Gaal György művelődéstörténész mutatta be, a levéltári hagyatékokat ifjabb Dávid Gyula építész ismertette, és levetítették Maksay Katalin műépítész összeállítását Pákei Lajos fontosabb munkáiról. A találkozó zenei műsorát Szőcs Márton és Gyenge Balázs biztosította.
– 160 év telt el azóta, hogy 1853 márciusában, egy régi kolozsvári unitárius család sarjaként megszületett Pákei Lajos. Bár nem éppen kerek az évforduló, mégis méltó alkalom arra, hogy felidézzük annak a mérnökembernek és művésznek az alakját, aki mindmáig rajtahagyta keze nyomát városán. Hiszen a Főtér, a Kossuth Lajos utca és a Sétatér meghatározó épületeit ő álmodta kőbe, téglába – mondta Gaal György. Kifejtette: tanulmányait, a családi hagyományoknak megfelelően az Unitárius Kollégiumban végezte, kitűnő rajztehetségének köszönhetően pedig már diákként a korban nem megszokott pályát, az építészetet választotta. Felsőfokú tanulmányait a budapesti Királyi József műegyetemen kezdte, majd egy év után átiratkozott a világhírű Müncheni Politechnikumba, ahol 1876-ban szerezte meg mérnöki diplomáját. Még abban az évben beiratkozott a Bécsi Művészeti Akadémiára. A család szűkös anyagi helyzete miatt 1880-ban hazajött, és elfoglalta Kolozsvár városának főmérnöki állását. Később pedagógiai munkában is nagy szerepet vállalt, és neki köszönhető az iparmúzeum (jelenleg a Műszaki Egyetem épülete) létesítése és az épület megtervezése.
Halálakor, 1921 márciusában, a nagy politikai változások idején alig emlékeztek meg róla, egyetlen cikk jelent meg csupán, Kelemen Lajos tollából, az Unitárius Közlönyben.
– Pákei Lajos nevéhez több mint ötven középület – húsz templom, öt kastély, családi házak, villák –, síremlékek, emléktáblák tervezése és kivitelezése fűződik – hangsúlyozta Gaal György, példaként pedig a Főtér sarkán lévő egykori New York (jelenlegi Continental) szállót, a város első, európai viszonylatban is ismert szállodáját és kávézóját említette. Pákei tervezte továbbá Kolozsváron a sétatéri korcsolyacsarnokot, a nemrég felújított Kioszkot, a János Zsigmond Kollégium épületét, a Mátyás király szoborcsoport talapzatát, a fellegvári Erzsébet királyné emlékművet, a Rhédey-palota színjátszási műemléktábláját, a Mátyás-ház bronzba öntött emléktábláját és Brassai Sámuel síremlékét is. Maksay Katalin műépítész kutatásának köszönhetően fényképsorozatban mutatták be a rendezvényen a főépítész által tervezett impozáns épületeket, vázlatrajzokkal és alaprajzokkal kiegészítve, Budapesttől Székelyudvarhelyig.
Ifjabb Dávid Gyula építész kifejtette: a művész-építész papír alapú hagyatékának kutatása elengedhetetlen az életmű vizsgálatában. Megköszönte azoknak a levéltárosoknak a segítségét, akik ebben a munkában támogatták (Ritoók Pál, Építészeti Múzeum, Budapest; Bakó Zsuzsanna,Műemléki Kutató és Dokumentációs Központ, Budapest; Molnár B. Lehel, Magyar Unitárius Egyház Gyűjtőlevéltára, Kolozsvár), továbbá megjegyezte: az iratok között templom- és villaépítészethez kapcsolódó dokumentumok, oktatási intézmények műszaki dokumentációi és tervben maradt épületkoncepciók egyaránt megtalálhatók.
– A törzsanyagot viszont egyértelműen a megvalósult épületekről szóló lapok jelentik Bölöntől Kolozsvárig, Pozsonytól Székelyudvarhelyig – magyarázta ifjabb Dávid Gyula. Elmondása szerint a kolozsvári anyag mennyiségileg is hatalmas, az iratok legnagyobb részét képezi. Az alaprajzok és dokumentációk mellett akvarellt is őriz a levéltár, valamint Pákei édesapja, idősebb Pákei Lajos grafikáit, tollrajzait. Mint kiderült, Pákei Lajos úgy tervezte, hogy Kolozsvár műemlékeiről jelentet meg útmutató kézikönyvet – Kolozsvár szabad királyi város építészeti műemlékei a 14. századtól a 19. század közepéig címmel –, ezt azonban végül nem sikerült befejeznie.
Kelemen Lajos levéltáros soraival zárta ismertetőjét ifjabb Dávid Gyula: „Pákei Lajos dolgozószobájában hatalmas kötegben maradtak hátra az ő híresen pontos szép rajzai, épület- és egyéb tervei. Rajzai hiányosan is becses emlékei egy művészetrajongó szép léleknek, s Kolozsvár művészeti múltjának, melynek Pákei Lajos nemcsak tisztelője, hanem alkotásaival a múlthoz méltó tevékeny s jelentős folytatója volt.”
PETHŐ HUNOR
Szabadság (Kolozsvár),

2013. szeptember 20.

Szellemi óriások emlékét idézik az unitárius kollégiumban: 456+20
János Zsigmond- és Dávid Ferenc-szobor a tatarozott díszteremben
A gyönyörűen felújított Felvinczi György-díszterem avatójával kezdődött a János Zsigmond Unitárius Kollégium alapításának 456. és újraindításának 20 évfordulója alkalmából szervezett négynapos rendezvénysorozat, amely Popa Márta iskolaigazgató szerint méltó emléket kíván állítani azoknak a szellemi óriásoknak, akik az építményt egykor pályájára állították, szellemiségét éltették, meghatározták. – Egy közösségnek jó iránytűkre és példákra van szüksége ahhoz, hogy a nehéz időkben is megmaradhasson, erőt meríthessen a megmaradásra, a helytállásra, az értékőrzésre, az értékek továbbadására. Ilyen példáknak állítottunk mi is emléket – hangsúlyozta. A díszteremben leleplezett két szobor az unitárius kollégium névadójának, Magyarország választott királyának, Erdély első fejedelmének, János Zsigmondnak, illetve az unitárius egyház alapítójának, az iskola első igazgatójának, Dávid Ferencnek állít emléket.
– Az épület tervezésekor Pákei Lajos az iskola homlokzatára hat szoborfülkét és szobrot képzelt el, kettő János Zsigmondot és Dávid Ferencet ábrázolta volna. Anyagi nehézségek miatt az egyházi képviselőtanács lemondott a tervről, az iskola homlokzatán azóta is üresen állnak a szoborfülkék. Elmondhatjuk, hogy ezúttal évszázados adósságot törlesztett az unitárius kollégium a két szellemi óriás szobrának elkészíttetésével és kiállításával – mondta Popa Márta iskolaigazgató, aki szerint régi tervük volt az emlékplakett-sorozat kiállítása is, amelynek erre az alkalomra öt darabjával sikerült elkészülni.
Emlékplakettek az iskolateremtőknek
A tegnap bemutatott plakettekkel az iskola meghatározó egyéniségeinek és szellemisége éltetőinek állítanak emléket: Emily Sharpnak, Pákei Lajosnak, Gál Kelemennek, Gálffy Zsigmondnak és Szabó Árpádnak. – Reménykedünk, hogy nemcsak ékesíteni fogják a feldíszített és felújított dísztermet, hanem életpéldáikkal, egyéniségükkel ihletni fogják az itt dolgozó pedagógusokat és diákokat egyaránt – jegyezte meg az igazgató megköszönve Sepsi József szobrászművésznek a kiállított alkotásokat.
– Amikor ismét az iskolaépület tulajdonosai lettünk, az egyház és iskola vezetői szívükön viselték az ingatlan sorsát, hogy az újra régi pompájában állhasson és működhessen, rendeltetését a mai kor igényeinek megfelelően tudja teljesíteni – mondta Bálint Benczédi Ferenc, az Erdélyi Unitárius Egyház püspöke. – Az újrainduláskor a megmaradást szem előtt tartva a mindennapok kemény küzdelmei között tervek és elképzelések születtek, hogyan lehetne az épületet tanteremről tanteremre felújítani. Ma egy nagyszerű munka eredményében gyönyörködhetünk, a János Zsigmond Unitárius Kollégium és az unitárius egyház dísztermében, amely méltó helyszínéül szolgál majd a tanintézmény és egyház rendezvényeinek – tette hozzá.
Négyszáz éves színjátszó hagyomány
Kovács Sándor teológiai tanár azok életútját és munkásságát részletezte, akiknek a szobrok és plakettek emléket állítottak, Solymosi Zsolt aligazgató, vallástanár az egykori színdarab-bemutatókat idéző kiállításról beszélt. – Az elmúlt hat év bemutatóinak fényképeiből készült kollázs meglepetés kíván lenni mindazoknak, akik ezekben a darabokban részt vállaltak, illetve azoknak is, akik látták az előadásokat és magukban őriznek, hordoznak valamit belőlük – mondta. – Az intézmény színjátszó múltjának nagy híre van, hiszen az unitárius kollégium színjátszó hagyománya a 16. századra nyúlik vissza. Remélem méltó folytatása volt az elmúlt évtized ennek a hagyománynak. Kívánom, hogy a fotók mindannyiunkat a minőségi, tiszta beszéddel megáldott, értékes színdarabokra emlékeztessenek – tette hozzá.
Máthé Ildikó magyartanár ismertetéséből kiderült: az unitárius kollégiumi évkönyv, jubileumi és összevont kiadvány, az elmúlt két tanév beszámolói, dokumentációi mellett az iskola újraindulásával kapcsolatos írásokat tartalmaz.
A rendezvény záróakkordjaként Varró B. Zoltán A tudás és élő hit iskolája című filmriportját vetítették. – Varró B. Zoltán keveset beszélt, keveset filmezett a négy év alatt, míg a kollégiumban tanult, így nem sejthettem, hogy csendben figyelte a kollégium reál és humán profilját – mondta a vetítés előtt Solymosi Zsolt, aki szerint a véndiák látásmódja sajátos, hiszen az általa közvetített képekben a lelke is benne van.
A teljesen felújított díszterem avatóünnepségét Garfield Adrienn zongorajátáka, a kollégium reneszánsz tánccsoportjának táncai és Tötszegi Zsuzsanna szavalata tették hangulatosabbá.
Szabadság (Kolozsvár)

2013. november 1.

Négy nemzetiség halottai nyugszanak a Hősök temetőjében
A sírkert 1914-ben nyílt meg az első világháborús áldozatok részére
A Tordai útról nyíló, de a Házsongárdi temetőből is megközelíthető kolozsvári Hősök temetője köztudottan 1914-ben nyílt meg az első világháborús áldozatok részére. Napjainkban azonban egyetlen akkoriban keletkezett sírra sem bukkanunk. Az osztrák–magyar hadügyminisztérium 1915 novemberében külön osztályt hozott létre a katonatemetők létesítésére, gondozására és a hősi halottak nyilvántartására. 1917-ben az Országgyűlés kimondta, hogy minden város és község köteles kegyelettel őrizni a hősi halottak emlékét, s valamilyen emlékművön megörökíteni névsorukat. Az 1920-as trianoni békediktátum szintén előírta a katonai sírhelyek kölcsönös tiszteletben tartását, gondozását és az elhunytak névjegyzékének összeállításához szükséges adatok kiszolgáltatását. Ilyen körülmények között jött létre a kolozsvári Hősök temetője, s azt be is temették a nagy háború végéig. A temető kialakulásának néhány mozzanatát a sajtó híradásai segítségével idézzük fel.
Az első világháború idején Kolozsváron és közvetlen környékén nem folytak nagyobb csaták, tehát nem az itt elesetteknek kellett külön „katonai temetőt” nyitni. Viszont az egyetemi várost tekintették Erdély legjelentősebb egészségügyi központjának: itt voltak a legnagyobb és aránylag jól felszerelt kórházak, s a legképzettebb orvosok. Ezért aztán több iskolaépületben is kórházat nyitottak, s százával szállították ide a sebesülteket. Ezek egy része menthetetlen állapotban került az orvosok kezébe, s rövidesen meghalt. Őket kellett egy külön temetőben elföldelni. Utóbb – főleg a Fellegvárban – hadifogoly-tábor is működött, az itt elhaltak is az új sírkertben kaptak helyet. Kolozsvárt 1915 januárjában a következő kórházakat keresi fel Ferenc Szalvátor főherceg, a Vöröskereszt Egyesület helyettes fővédnöke itteni látogatása alkalmával: Vöröskereszt Magyar utcai Kórháza és Szanatóriuma valamint ennek kisegítő kórháza az Eperjes utcában (a Tanítóképző épületében); Zápolya utcai Csapatkórház, Hunyadi téri kaszárnya (kórháznak berendezve), a Tanítók Házában működő Tartalékkórház, a Petőfi utcai Menza (itt az oroszok elfoglalta Csernovicból elmenekült Tartalékkórház működött), az Unitárius Kollégiumban felállított Tartalékkórház, az egyetemi klinikák, melyekhez a Pasteur Intézet új épületét is hozzácsatolták kórházként. (Csak ez utóbbi klinikák rövidesen 1500 fekvőhelyet biztosítottak!) A sajtó 1914. szeptember 10-től ad hírt a kórházakban meghalt sebesültekről. Az első egy lengyel katona, utána Király Ferenc torockói származású katona hal meg itt (Torockón temetik), a harmadik Burján Cirill 36 éves honvéd népfölkelő, ő az első, akit a Feleki (Tordai) úton megnyitott új temetőbe kísérnek ki. A városi tanácstól az itt elhunyt hősök számára kijelölt új sírkertet így írja le az Ujság szeptember 12-i száma: „Az új katonatemető a Feleki úton, a Nagy Gábor-féle tanya és az ortodox [zsidó] temető között foglal helyet. A 96 méter hosszú és 16 méter széles terület a hősök sírkertje lesz. A téglány alakú temető szélein az elhunyt altisztek és közkatonák, a középen elhelyezendő gruppokban a tisztek fognak örök nyugalmat találni. A katonatemetőt kegyeletoszlop fogja két részre osztani, s ez a kegyeletoszlop fogja hirdetni a késő utódoknak, hogy a hantok alatt a hazáért meghalt hősök porladnak”. E sírkert állapotával ezután még többször foglalkoznak a városi elöljárók. Valószínűleg eleinte minden különösebb rend nélkül, de katonai tiszteletadással hantolták el ide a halottakat. Jó ideig a temetésekről a sajtó is beszámolt. Csak 1915 tavaszán derült ki, hogy a sírkert egyáltalán nem méltó a hős katonák emlékezetéhez. Apáthy István professzor az 1915. március 23-i városi közgyűlésen szólal fel, s teszi szóvá, hogy a temetőben szégyenletes állapotok uralkodnak: a kijelölt telek tulajdonképpen egy gödör volt, amelyet aztán friss földdel feltöltöttek. A hóolvadás után rettenetes állapotok uralkodnak a nagy sár miatt. A közgyűlés 15 tagú bizottságot küld ki a temető helyzetének a megvizsgálására. Pont ekkoriban olvashatunk arról, hogy „600 fős sebesülttranszport” érkezik Kolozsvárra az északi harctérről.
A Hősök temetője
Az első „háborús” halottak napja újra előtérbe hozza a temető állapotát: „A hősök temetője ma még teljesen rendezetlen, nehezen hozzáférhető, eltekintve attól, hogy már a hely megválasztása sem valami szerencsés”. Most a katonai hatóságok Füredi Richárd szobrászművész-főhadnagyot – aki Kolozsvárt állomásozik – felkérték, hogy dolgozzon ki tervet a temető rendezésére – olvasható az Ujság november 1-jei számában. A hősök temetője, ahol „magyarok, németek, osztrákok, oroszok, szerbek, bosnyákok, románok, keresztények, zsidók és mohamedánok” nyugosznak békében egymás mellett, több százan, halottak napján búcsújáró hely lett. Virágokkal borították a hantokat. Két tábornok és a térparancsnok ezredes vezetésével két díszszázad vonult ki tisztelgésre. Megjelent Kolozsvár polgármestere és főjegyzője, az iskolák és az egyetem küldöttsége. A honvédzenekar eljátszotta az osztrák és a magyar himnuszt, a Szózatot, elhangzott néhány szavalat is. Végül a két díszszázad sortűzzel tisztelgett. Ekkor még aligha voltak megjelölve a sírok, mert csak november végén olvashatunk arról, hogy a város versenytárgyalást hirdetett, amelyet Gergely István nyert meg: kötelezte magát arra, hogy 200 keresztet készít, amelyekkel a hősök temetőjében a katonák sírját megjelöljék.
A Kolozsvárt állomásozó Füredi (Führer) Richárd (1873–1947) jelentős szobrászművész volt a századelőn, számos magyar személyiség szobrát mintázta meg, s a síremlékek tervezésében is szaktekintélynek számított. Nem tudjuk, hogy a temető tulajdonképpeni területi rendezésére dolgozott-e ki tervet, de az tény, hogy egy hatalmas hősi emlékmű makettjét készítette el a Hősök temetője számára. Erről már 1915 karácsonyán hírt ad a sajtó. „Bár ma még nehéz agyagcsizmák tapadnak a talpunkra, ha utolsó útjára kísérünk egy újabb drága halottat, s bár szomorú, sárga, agyagos a temető – mire utolsó halottját kísérjük ki e nagy véres emberáldozatnak (szeretnők hinni, hogy korán fog bekövetkezni), már emelkedni fog a temető központjában a hatalmas emlék, hirdetve szeretetünk, hálánk, örök emlékezésünk.” (Ujság, dec. 25.) A cikkből kitűnik, hogy a Trefort utcai katonai építési hivatalban Füredi már készíti „a monumentális emlékmű nagyszabású terveit”. Füredi tervét így körvonalazza az írás: „Mintázó agyagból, miniatűr mintában már áll műtermében a munka első gondolatának megrögzített képe. A négy folyam és hármas halom országának címere jellemzi a hatalmas piramist, melynek csúcsán áll az apostoli királyi kettős kereszt. Halottaink és szellemük apoteózisának képe adják a figurális részeit a nagykoncepciójú műnek, mely – mint a csatatereken a magyar katona – úrként fogja dominálni egész környékét”. A polgári és a katonai hatóságok együttműködésével meg is valósulhat az emlékmű.
Miközben februártól több híradás szól arról, hogy minden magyar katonasírt nyilvántartásba vesznek, hogy azokról a hozzátartozókat tájékoztassák, az emlékmű-állítás és maga az emlékmű terve márciustól vitát kavar a kolozsvári tanácsban. Március 9-én Füredi, a 23-as honvédfőhadnagy-művész bemutatja a város elöljáróinak „az emlékszobor hófehér gipszmintáját”. A beszámoló szerint „a szobor nemcsak a Kolozsvárt eltemetett, s máris több százra rúgó hősi halottak síremléke lesz, hanem megörökítője Magyarország nagy háborújának is.” A művész is nyilatkozik: „Magyarország címerének motívumait juttattam érvényre a hármas halommal, a négy folyóval s az emlékoszlop tetején a két angyal védőszárnyai alatt kiemelkedő kettős kereszttel. Mivel pedig a reménységem, hogy mihamarabb teljes győzelmünkkel ér véget nagy harcunk, a diadalmas felragyogó nap is helyet kap a középső oszlopon, hirdetve a győzelmes béke felragyogását. Hiszem, hogy az emlékszobor hűséges kifejezője lesz a győzelem szimbólumának is. A szobor méretei biztosítják impozáns és monumentális voltát. A közbelső oszlop magassága 16 méter, s a talapzat szélessége ugyanennyi. Az emlék maga határozottan architektonikus lesz. Az oszlop lábánál csatamező helyezkedik el, elöl a diadalmas honvéd alakjával, amint letiporja a háború sárkányát”(Ujság, márc. 10). Haller Gusztáv polgármester és Eszterházy László főjegyző szerint a kivitelezéshez szükséges 40 000 koronát a város tíz évi költségvetéséből tudnák részletekben biztosítani. Egyelőre egy szakértői bizottság elé terjesztik az emlékmű tervét.
A városi tanács március végén hallgatja meg a kiküldött bizottsági tagok véleményét az emlékműről. A bizottságban katonatisztek, egyetemi tanárok, Pákei Lajos építőművész, Szeszák Ferenc szobrászművész, Merész Gyula festőművész és több tanácstag vett részt. Arról is vita folyt, hogy az agyagos talajra lehet-e egy ilyen emlékművet emelni, másrészt a mű egyes részleteit tették bírálat tárgyává. Már másnap Cholnoky Jenő professzor külön nyilatkozatban reagál arra, hogy előző nap mint bírálót említették. Kifejti, hogy Kolozsvárnak van elég tehetséges művésze, nem látja értelmét, hogy egy budapesti művész modern (szecessziós ihletésű) alkotását állítsák fel a temetőben. Az április 5-re összehívott újabb értekezleten arról esett szó, hogy nem kellene-e elhalasztani az emlékmű-állítást a győzelem utáni időkre, tárgyaltak a pénzalap előteremtéséről. Most a katonaság a munkaerőt ingyen biztosítaná. Végül egy szakbizottságot küldtek ki, hogy az művészeti szempontból véleményezze Füredi Richárd tervét. Legutóbb 1916. június 6-án tárgyalt az emlékszobor állítására létrehozott „nagybizottság” Haller polgármester elnöklete alatt. Ezen Eszterházy László főjegyző ismertette a Magyar Mérnök- és Építészegylet kolozsvári osztályának a szakvéleményét, mely szerint az emlékmű kétféle kivitelezését tartják lehetségesnek. Az egyik az üreges megoldás volna, így a belső boltozatok alatt tiszteknek alakíthatnának ki kriptát, kívülről terméskő lapokkal borítanák az emlékművet. Lényegesen olcsóbb megoldás lenne a vasbeton-vázas kivitelezés, ennek megtervezésére ajánlják Moll Elemér városi főmérnököt, akit így soproni állomáshelyéről vissza lehetne vezényelni Kolozsvárra. Végül a mű elhelyezésére a haditemető közepének agyagos talaját nem találják alkalmasnak, mert már 2,4 méter mélységben mindenütt víz fakad, a talaj suvadásos, hanem a temető felső végének háromszögelési pontja volna a biztos és hatásos hely. További híradást az emlékműről nem találtunk. Valószínűleg időközben Füredit is elvezényelték innen. Úgyhogy a háború befejeztéig semmilyen emlékmű sem készült a Hősök temetőjében.
A bécsi hadilevéltárból megküldött, 1917-ben a katonai temetőről készült szakszerű térkép (Nr. 736/1917: Plan des Kolozsvárer Kriegsfriedhofes) egy nagyon rendezett sírkertre utal: a „Tordai Strasse” felől induló főút (Friedhof-Hauptsrasse) éppen úgy osztja ketté a temetőt, mint napjainkban. A délre eső rész közepén szabad tér található valamilyen emlékmű részére. A sírok római számmal jelölt parcellákba vannak elosztva, közöttük ösvények vezetnek. Az északra, a város felé eső részre láthatóan lépcső vezet le, s ennek csak a nyugati fele van beszámozva sírokkal, melyek száma eléri a 960-at. A Tordai út felé eső telekrész még szabad, itt sétányoktól elválasztott parcellák vannak kijelölve, a felirat szerint ez lesz az újabb katonai temető (Neuer Kriegsfriedhof). Valószínűleg ezt is betemették a világháború végéig: ide még vagy 400 sírt nyithattak. Úgyhogy az egész első világháborús katonai temető legtöbb 1400 sírt tartalmazhatott. Bizonyára levéltári kutatómunkával az eltemetettek névsora is összeállítható.
Ezt a sírkertet 1940-ben a szó szoros értelmében megpróbálták átrendezni, gyakorlatilag feltúrták, s a bécsi döntéssel beállt helyzetben végül is rendezetlenül hagyták. Az Ellenzék 1940. október 12-i száma így írja ezt le:
„A Hősök temetőjében még ennél is szomorúbb a helyzet. Ez a temetőrész, amelyben békésen aludták egymás mellett hősi álmukat Európa nagyszámú nemzetiségeinek világháborús halottai, a román katonai hatóságok rendezési dühének esett áldozatául. Alig néhány héttel ezelőtt – körülbelül a nyár elején – támadt az az eszméjük az illető katonai vezetőknek, hogy »rendet« teremtsenek a Hősök temetőjében. Milyen szándék vezette őket, nem tudjuk. Akkoriban azt hittük, hogy a tervük üdvös elgondoláson alapult, s a szent helyekké nyilvánított híres és gyönyörűen rendezett olaszországi katonatemetők képe lebegett illetékesek szemei előtt, amikor meghozták határozatukat a Hősök temetőjének rendezésére vonatkozólag. Tévedtünk. Rendezés helyett barbár módon feldúlták és siralmak völgyévé változtatták az addig egyszerűségében is fenséges temetőt.
Akkoriban azzal az ürüggyel leplezték tettüket, hogy kihantolják az összes sírokat, amelyeknek lakóiból néhányat a különböző nemzetiségek szerint kiválogatva díszsírhelyen helyeznek ismét nyugalomra, míg a többi hősök földi maradványait közös sírokba temetik el. Munkájuk azt eredményezte, hogy a temető keleti részében és a közbülső részeken minden tervszerűség nélkül kiástak 300–400 sírt, amelyeknek lakóit 30–40 parányi, megjelöletlen hant alatt helyezték el. A felásott sírok pedig, amelyekből a csont- és koporsómaradékokat kegyeletsértő felületességgel szedték össze, feldúlva, visszahantolatlanul maradtak, olyanná változtatva a temetőt, mintha ágyúlövedékek szaggatták volna fel. A sírokról levett kereszteket és kopjafákat az őrház közelében dobálták halomra, örök időkre meggátolva annak a lehetőségét, hogy valaha is meg lehessen állapítani, melyik sírhalmot jelölték. A zavarkeltésre különben egyéb módszerük is akadt. Az összes fejfákat és kereszteket vastagon lemeszelték, úgyhogy ma már csak egyes bevésett feliratú sírokról lehet megállapítani, hogy kinek a neve volt rávésve; a tusfestékes feliratok eltűntek a vastag mészréteg alatt. Hosszadalmas és odaadó munkára lesz szükség, hogy – részleteiben bár – megmentsék a halálra ítélt temetőt. Az ismeretlen katona sírhelyén a honvédség bevonulásának emlékére emelt hatalmas síremlék bizonyság reá, hogy ezt a munkát el is végzik…” (Nagy Kálmán: Elégtételt kér a megsértett magyar kegyelet).
A cikkből kiderül, hogy több száz első világháborús hős volt itt eltemetve, s hogy 1940 őszére az egész temető rendezetlenül maradt. Mindössze egy 1940-ben sebtében emelt új emlékmű utalt a hősi temetőre. Halottak napja előtt a Tűzharcos Szövetség munkásokkal rendbe hozatta e részt, legalább annyira, hogy ott meg lehessen emlékezni a hősökről. Október 31-én délután díszszázad vonult ki, a városparancsnokság tisztekkel, valamennyi felekezet papokkal képviseltette magát. Ima és beszédek után megkoszorúzták az emlékművet. Ezután évente itt koszorúztak a május végi hősök napján és halottak napján.
A temető jelenlegi állapotából az derül ki, hogy csak 1944-ben temették be újra a Kolozsvár környékén elesett hősi halottakkal. Ezeknek – természetesen – csak egy része kerülhetett ide. Most négy nemzetiség halottjai találhatók e sírkertben. A Tordai útról belépve a baloldalon az 1970-es években emelt, a román hős katonákat dicsőítő emlékmű két oldalán román, magyar és német hősök nyugszanak. A jobb oldalon, vagyis az úton alul két táblában csak magyarok vannak elhantolva. Közöttük egy orosz hadifogoly (Puskarov) is. Számításaink szerint összesen – e hadifogollyal – 252 magyar, 125 román és 55 német hős nyugszik itt. A sírokat kis betonkeresztek jelzik, nagyon felületes felirattal, csak a név, esetleg az „Ismeretlen” felirat és a katonai rangfokozat (honvéd, őrvezető, tizedes, főhadnagy) került bevésésre. A román hősöknek keletiesebb mintázatú a keresztje, s felírták a katonai egységük nevét, számát is. Sajnos a korra, elhalálozás idejére, helyére nincs utalás. A magyar hősök neveit nyilvántartja a Pataky József vezette Tordai Honvéd Hagyományőrző Bizottság. Az úton felüli táblában van egy ortodox jellegű, 1947 táján ide állított hármas fakereszt (troiţă) is, melynek felirata a hősöket a nép jogainak és szabadságának harcosaiként méltatja, s leszögezi, hogy a hősöket sohasem felejtik el. Az úton aluli tábla nyugati végén, tulajdonképpen a magyar-parcella végén van egy egyszerű fekete márványkereszttel jelölt emlékmű, felirata hiányzik. Nem tartjuk kizártnak, hogy éppen ezt helyezték ide 1940 őszén. Mindenesetre illenék, hogy ennyi magyar halottról valamilyen felirat is megemlékezzék.
A szovjet hősöknek az út bal oldalán külön kertet alakítottak ki, s napjainkban ez tűnik a legrendezettebbnek. Központjában egy lépcsőn megközelíthető talapzaton elkeskenyedő terméskőépítmény tetején ötágú vörös csillaggal. A beillesztett fehér márvány táblán három nyelvű (orosz, román, magyar) felirat, a magyar így szól: „Örök dicsőség a Szovjethadsereg Katonáinak kik az emberiség felszabadításáért folyó harcban életüket adták”. Az orosz és a román szöveg valamivel hosszabb, ott az a kiegészítés olvasható, hogy az emberiségnek a „fasizmus rabságából” való felszabadításról van szó. (Valószínűleg a tábla méretei tették szükségessé a magyar szöveg lerövidítését.) A sírok három táblába vannak elosztva. A hátsó nagy táblában 144, a két kisebb oldalsó táblában 40–40 sír található, összesen tehát 224 szovjet-orosz katona nyugszik itt. E kövek valamivel beszédesebbek, mert a név mellett a halál dátuma és helye is fel van tüntetve, természetesen cirill betűkkel, a román elnevezésnek megfelelően. Így Mócs, Sármás, Györgyfalva, Felek, Fenes, Gyalu, Szentlászló, Bács neve is feltűnik. Vagyis több tíz kilométeres távolságról hozták ide a halottakat. Valamennyien 1944 októberében haltak meg. Ebből arra következtethetünk, hogy a magyar, román, német hősi halottak is ebből a körből kerültek ki, s ugyanakkor eshettek el. Az egész sírkertet kis piros csillaggal díszített, láncokkal összekötött kerítésoszlopok övezik. A kert északnyugati sarkába 1990 decemberében helyezték el az akkori Győzelem (Victoriei) téren, a görögkeleti katedrális előtt és mögött egykor álló szovjet hősi emlékművek részeit.
A két emlékművet 1945. május 1-jén katonai pompával avatták fel. A katedrális mögött magas talapzaton egy bronzágyú állott, s a felirat a Második Ukrán Front nevet viselő hadsereg katonáinak dicsőségét örökítette meg. A katedrális előtti, de attól autóúttal elválasztott park közepén állott a magas, csillaggal lezárt obeliszk, s ennek alsó szegmentumán mind a négy oldalon cirill betűs feliratú tábla volt. Ezek egyike tudatta, hogy a Második Ukrán Front 1944 októberében Kluzs városánál elesett hőseinek állított emlékmű. A másik tábla a Szovjetunió függetlenségéért elesett hősöket dicsőítette. A további két tábla pedig az itt nyugvó hősöket sorolta fel: 20+22 katonatisztet. Ezek rangja a vezérőrnagytól az alhadnagyig terjedt. A tiszteket tehát – a köztudat szerint is – itt, a városközpontban temették el. Hogy mi történt velük 1993-ban, amikor az idétlen Avram Iancu-szobrot ide építették, arról nem tájékoztatták a közvéleményt. Ha valami csontokat találtak, valószínűleg a hősök temetője e szovjet parcellájába hozták. A két emlékműből ide, egy beton öntvényre telepítették a tankot, s az emelvény két oldalára felfogták az obeliszk két-két tábláját.
Egy utólag, a főút jobb oldalán alul, a magyar hősi parcella sarkába felállított keresztben végződő emlékmű a „Karlista diktatúra”, vagyis II. Károly román király által 1938 februárjában bevezetett parancsuralmi rendszer idején kivégzett 17 legionárius mozgalmi tagnak, „mártírnak” állít emléket.
A legújabb keletű itteni hatalmas keresztet magába foglaló emlékmű az 1989 decemberi „forradalom”, az önkényuralmi kommunista rendszer elleni felkelés kolozsvári áldozatai előtt tiszteleg. Román felirata: „Pentru ei demnitatea şi libertatea au fost mai presus decât viaţa” [Számukra az emberi méltóság és szabadság értékesebb volt az életnél]. Ez a főút jobb oldalán lévő két magyar hősi parcella közé illeszkedik be. Az akkor Kolozsvárt elhunyt 27 hősből 17-et temettek ide egyforma sírba, annyi különbséggel, hogy a két magyar vértanú (Egyedi Imre, Ballai Zoltán) márvány sírkövébe nem keresztet, hanem kelyhet kombináltak
Gaal György
Szabadság (Kolozsvár)

2014. február 13.

Funar szelleme lengi be Kolozsvárt
Kós Károlyra szobrok és emléktáblák emlékeztetnek szerte a Kárpát-medencében, ám Kolozsváron, ahol élete nagy részét töltötte, hiába is keresnénk ilyet. Rajta kívül több tucatra rúg azon jeles kolozsvári magyarok száma, akiknek nincs emlékhelyük a kincses városban. A közírók, műemlékvédők és politikusok egyaránt a Funar-korszak örökségének tartják ezt az állapotot, és érdemi változást sürgetnek.
A magyar történelem, tudomány- és művelődéstörténet mintegy 400 olyan jeles személyiségéről tud Gaal György irodalom- és helytörténész, a Kelemen Lajos Társaság elnöke, akik Kolozsváron születtek, nőttek fel, illetve pályájuk a Szamos-parti városhoz kapcsolódik. Ennek ellenére a turista nem nagyon bukkanhat olyan köztéri emlékműre, szoborra vagy emléktáblára, amely arról tanúskodik, hogy Hunyadi Mátyáson, Bocskai Istvánon, Bolyai Jánoson, Márton Áronon, Dsida Jenőn és Reményik Sándoron kívül élt volna más, munkája és élete révén Kolozsvárhoz kötődő neves magyar.
Úgy tűnik, mintha a kolozsvári magyarság kollektív emlékezete a Házsongárdi-temetőbe szorult volna vissza, több tucatnyi nagy előd életének csak a sírkő állít emléket. Mintha nem mernénk felvállalni értékeinket – legalábbis ezt sugallja az a tény, hogy a nem kellőképpen tájékozott látogató gyanútlanul elsétálhat a Római-Katolikus Egyház tulajdonában levő, látogatható Szervátiusz-gyűjtemény mellett úgy, hogy fogalma sincs annak létéről. A Szent Mihály plébánia homlokzatán ugyanis semmilyen utalás nincs az állandó tárlatra. A Szatmáry Papp Károly szülőházának táblával való megjelölése sem egy magyar civil szervezetnek, hanem a Lions Klub tagjainak jutott eszébe, a Fadrusz Jánosra vagy a kiváló asztaliteniszező és edző Paneth Farkasra emlékeztető tábla pedig kizárólag román nyelvű. Az a kezdeményezés sem magyaroktól indult, hogy avassák a város díszpolgárává a tavaly elhunyt Kőrössy Jancsit, akit a dzsesszrajongók és a szakírók nemzetiségtől függetlenül minden idők legnagyobb romániai dzsessz zongoristájaként tisztelnek.
Rossz beidegződések, régi frusztrációk
„A kérdésfelvetés jogos. Ennél sokkal többet lehetett volna tenni” – ismeri el Kántor Lajos közíró, a Kolozsvár Társaság elnöke. Szerinte a kolozsvári magyarságot ezen a téren jellemző apátia a Funar-korszakban gyökerezik, amikor szóba sem jöhetett, hogy magyar embernek emléktáblát, netán szobrot állítsanak. „Azóta természetesen sokat oldódott a légkör, ma sokkal nagyobb az esély a hasonló megvalósításokra. Felmerült ez már a Kolozsvár Társaságban is, az ügy szerepel majd az idei programunkban” – nyilatkozta Kántor Lajos.
Csoma Botond önkormányzati képviselő, az RMDSZ frakcióvezetője úgy látja, a régi, rossz beidegződések még mindig élnek. Nehezen kezelhető frusztrációk jönnek elő, ha nem is viseltetnek ellenszenvvel a magyarság iránt, a helyi román vezetők nagyon óvatosak, ha a szimbolikus térfoglalás kerül szóba. „Azt mondják, még nem érett meg rá az idő, és hogy a nacionalisták malmára hajtaná a vizet. A polgármester az ötnyelvű műemléktábláktól is tartott, amelyekről kiderült, hogy semmilyen indulatot nem kavartak. Kétségtelen, hogy jelenleg politikailag is jóval kedvezőbbek a körülmények, mint a megelőző ciklusban, Emil Boc ugyanis sokkal nyitottabb ilyen irányban, mint Sorin Apostu volt” – nyilatkozta Csoma Botond.
A képviselő szerint az áttörést az emlékállítás terén Márton Áron szobra jelentette, amelyhez, bár egyházi telken áll, az építési engedélyt a polgármesteri hivatal bocsátotta ki. Ez a vártnál zökkenőmentesebben ment végbe, nem lett volna ugyanis meglepő, ha a városvezetés akadékoskodik, lévén Márton Áron a második világháborút követően nyíltan állást foglalt a magyarság javára történő határmódosítás mellett. A potenciális ellenzőket akkor azzal sikerült elhallgattatni, hogy a püspököt a magyar hatóságok kiutasították Észak-Erdélyből azt követően, hogy szót emelt a zsidók deportálása ellen.
Csoma Botond reméli, hogy az Európa Kulturális Fővárosa címért folyó versengés kedvezőbb légkört teremt a multikulturalizmus számára a szimbolikus térfoglalás tekintetében is. Az első lépésnek a prioritások megállapításának kell lenniük a helyi magyar közösségen belül. Ennek érdekében az RMDSZ tavaly ősszel összehívott egy értelmiségi kerekasztalt annak eldöntésére, hogy kik azok a jeles kolozsváriak, akik emlékezete előtt emléktábla vagy szobor állításával kellene tisztelegni. Amint elkészül a lista, konkrét lépéseket fognak tenni az önkormányzatban – ígéri Csoma.
Ellenállnak a lakók
A Kelemen Lajos Műemlékvédő Társaság sajnos nem tud olyan eredményeket felmutatni, mint például a Partiumi és Bánsági Műemlékvédő Egyesület – ismeri el Gaal György. Meglátása szerint ennek két fő oka van: egyrészt a Partiumban és a Bánságban javarészt olyan városvezetések voltak, amelyek megértően viszonyultak az emlékhelyállításhoz, másrészt pedig ott a püspökségek is teljes mellszéllességgel kiálltak az ügy mellett. „Nálunk ezzel szemben, beütött a Funar-korszak. Kolozsváron védekezni kellett, örülhettünk, ha nem verték le a már meglévő emléktáblákat, bár fenyegettek vele” – nyilatkozta a helytörténész. Gaal György elmondása szerint a Kelemen Lajos Társaság megkísérelt emléktáblát tenni arra a Farkas-utcai házra, amelyben a jeles kritikus Gyulai Pál élt, ám ezt meghiúsította az ott élő két román nemzetiségű lakos.
Hasonló okból nem sikerült emléktáblával megjelölni a Bolyai-utcai bérházat sem, amelyben Gy. Szabó Béla lakott. Ilyen esetben perrel lehet kikényszeríteni a lakók beleegyezését, ha a bíróság úgy ítéli meg, hogy nem indokolt az elutasító magatartás, ám a Kelemen Lajos Társaság nem vállalkozott a jogi hercehurcára. Bánffy Miklós emléktábláját már ki is vésették, ám elhelyezésére kísérlet sem történt, a nagyközönség csupán egy emlékkiállítás során láthatta. „Kolozsváron elég szomorú a helyzet” – sommázza Gaal György, hozzátéve: az egyházak lehetnének kezdeményezőbbek ilyen téren. Főleg, hogy elég sok ingatlant, köztük iskolaépületet birtokolnak a belvárosban, ahol számos híresség tanult, tanított.
Kovács Sándor kolozsvári római-katolikus esperes szerint a Szervátiusz Jenő és Szervátiusz Tibor munkáiból álló, a főtéri plébánián lévő tárlat így is eléggé ismert és látogatott, nem szükséges, hogy annak meglétét köztéri táblával is tudassák az esetleges érdeklődőkkel. Ugyanakkor elismeri, hogy részben a korábbi évekre jellemző nacionalista acsarkodásnak tudható be az indokolatlan diszkréció. A gyűjteményt idén átköltöztetik a Szentegyház utca 4. szám alá, ahol az épület homlokzatán elhelyezett tábla hívja majd fel rá a figyelmet.
Táblára váró híres kolozsvári magyarok
Abodi Nagy Béla festő (1918–2012)
Apáczai Csere János filozófus, pedagógus (1625–1659)
Bálint Tibor író, műfordító (1932–2002)
Bánffy Miklós író, grafikus, díszlettervező, rendező, politikus (1874–1950)
Brassai Sámuel nyelvész, filozófus, természettudós (1800–1897)
Dávid Ferenc teológus, az Erdélyi Unitárius Egyház megalapítója (1520 körül–1579)
Harag György rendező (1925–1985)
Janovics Jenő színész, rendező (1872–1945)
Karácsony Benő író (1888–1944)
Kuncz Aladár író, kritikus, műfordító (1885–1931)
Mikó Imre történész, politikus, mecénás (1805–1876)
Misztótfalusi Kis Miklós nyomdász (1650–1702)
Pákey Lajos építész (1853–1921)
Polcz Alaine pszichológus, író (1922–2007)
Ruha István hegedűművész (1931–2004)
Senkálszky Endre színész (1914–2014)
Szabó Dezső író (1879–1945)
Szenczi Molnár Albert teológus, zsoltárköltő, filozófus, nyelvtudós, műfordító (1574–1634)
Székely Bertalan festő (1835–1910)
Szolnay Sándor festő (1893–1950)
Erdélyi Napló (Kolozsvár),

2014. június 24.

Halaszthatatlan a Pákei Lajos–Simonffi István-féle díszkerítés megmentése
Gaal György és Murádin Jenő könyvei részletesen ismertetik Kolozsvár  főterének átrendezését a Millennium és a Mátyás-szoborcsoport avatásának évtizedében, miliőjében. Ennek a virágzó korszaknak emlékét őrzi a Pákei Lajos városi főmérnök által 1896-ban tervezett díszkerítés is, amely 1898-ra készült el. A „Simonffi István Kolozsvárt” cégjelzéssel ellátott vaskerítés, faragott-hornyolt kőtalapzaton 32 kőoszlop között kovácsolt vasoszlopok által tagolt pompás gótikus, halhólyag-, levél- és rózsa/virágmintázatú kerítés-szakaszokból áll. A hasáb alakú kőoszlopok minden falát/oldalát kovácsoltvas, téglalap keretben/rámában gótikus mintázattal rendelkező díszítőelem borítja/borította, az oszlopokat pedig pálmaleveles kovácsoltvas díszgyűrű/gallér koronázta.
Hunyadi Attila Gábor adjunktus, Kolozsvári Magyar Történeti Intézet. Szabadság (Kolozsvár)

2014. október 28.

Fundálók, pallérok, építészek nyomában
Művelődéstörténeti kalandtúra
Az utókor igazságtalan a tervezőkkel, építészekkel. Míg egy festményen, zenemű kottáján ott van a szerző neve, az építészeti alkotásokon, remekműveken nem vagy csak elvétve találjuk meg a tervező és a kivitelező névjegyét. Így – néhány hangzatos kivételtől eltekintve – száz-kétszáz év alatt feledésbe merül, hogy kiknek köszönhetjük egy település jellegzetes arculatát, ismert középületeit, várakat, kastélyokat, az átlagosnál látványosabb lakóházakat, ipari létesítményeket. Munkásságuknak, életüknek a kutatását fiatal erdélyi művészettörténészek vállalták, akik rendszeresen be is mutatják munkájuk eredményét. Erről szólt a múlt pénteken és szombaton a marosvásárhelyi Kultúrpalota Tükörtermében megtartott művészettörténeti konferencia, amelyen az Erdélyben tevékenykedő hadmérnökök, mesterek, építészek munkássága rajzolódott ki a kora újkortól az első világháborúig. A fiatal erdélyi művészettörténészek mellett kiváló magyarországi szakemberek is előadtak, jelen voltak, hozzászóltak.
Régi idők idegen mesterei
– Amikor elkezdtem a pályát, a vásárhelyi származású B. Nagy Margit volt az egyetlen művészettörténész Kolozsváron. Ezért ha valaki azt mondta volna nekem 1996-ban, amikor az első művészettörténész évfolyam indult a Babes–Bolyai Tudományegyetem történelem karán, hogy 18 év múlva egy hónap leforgása alatt két művészettörténeti konferencia színhelye lesz Marosvásárhely, akkor nagyon furcsán néztem volna rá. A rendezők minden tiszteletet megérdemelnek, hogy támogatókat toboroztak, és megszervezték a konferenciát – mondta Kovács András akadémikus, a BBTE nyugalmazott professzora, aki dr. Sisa József, a Magyar Tudományos Akadémia Művészettörténeti Intézetének igazgatója mellett a rendezvény védnökségét vállalta.
– Ez a konferencia azért fontos, mert az erdélyi, az Erdélyre irányuló művészettörténeti kutatások építészetcentrikusak, és rengeteg az új eredmény, amit egy ilyen, építészpályákat vizsgáló tanácskozás keretei között be lehet mutatni. Ezentúl rendkívül fontos, hogy a Maros Megyei Múzeum keretet biztosít ehhez a tudományos tevékenységhez, a tudományos koncepciók kidolgozásához, és műhelye lehet a kutatásoknak és rendezvényszervezésnek – mondta Orbán János tudományos kutató a szervezők nevében.
P. Kovács Klára, a BBTE tanársegéde Simone Genga, a Báthoryak szolgálatában álló urbinói származású építészről megjelent újabb adatokat foglalta össze.
Giovanni Morando Viscontinak (1652–1717), az Erdélyt megszálló királyi csapatok kötelékében dolgozó hadmérnöknek köszönhetjük Erdély részletes térképét. Felmérte a fejedelemség erődítményeit, elkészítette a gyulafehérvári vár terveit és vezette az építkezést. Munkásságáról dr. Kovács András professzor számolt be.
Terdik Szilveszter, a budapesti Iparművészeti Múzeum művészettörténésze Josef Hoffmann nagyváradi építőmester munkásságáról osztotta meg újabb kutatási eredményeit.
A nagyváradi püspökség 18. századi építkezéseiben részt vevő helyi és külföldi mesterek beazonosítását célzó levéltári felderítő munkájáról Kémenes Mónika nagyváradi művészettörténész beszélt.
Bara Júlia ösztöndíjas kutató a Károlyi család szolgálatában álló würzburgi származású Josef Bittheuser (1755–1828) uradalmi építész tevékenységét ismertette.
Hagyomány és korszerűség
A Marosvásárhelyre költöző budapesti iparművész, Toroczkai Wigand Ede építésszé válásának korszakáról szólt dr. Keserű Katalin budapesti professor emeritus (ELTE BTK, Művészettörténeti Intézet) előadása. A 145 éve született Wigand Ede 1907-ben telepedett le Marosvásárhelyen. Építészeti stílusában az erdélyi hagyományokat ötvözte a századforduló nemzetközi mozgalmának jellegzetességeivel. Villatervei a belső és külső környezet egységére épültek, átjárható földszinttel, aszimmetrikus homlokzattal, az ellentétes sarkokra készült teraszokkal, nyeregtetővel. Középületein ezek a stílusjegyek középkori elemekkel ötvöződnek.
Kós Károllyal együtt készítették el Maros-Torda vármegye székházának tervét, ami sajnos nem valósult meg. Ő tervezte a Városháza bútorait, s sajátos építészeti anyanyelvének bizonyítéka a marosvásárhelyi Kereskedelmi és Iparkamara épülete. Városi villái szellemes, könnyed, modern stílusban épültek, mint például a Bernády Ház. De nemcsak Vásárhelyen tervezett, Árkos felé épült az érdekes, magas tetős Horváth- ház, Szombatfalván pedig a Nyirő-ház. Középületei közül a mezőségi (Komlód, Nagycég, Mezőújlak), nyárádmenti, kézdiszéki, háromszéki iskolákat említhetjük. A komlódi iskola hozzá nem értő felújításának bemutatásával az előadó szemléltette, hogy miképpen lehet egy épület eredeti stílusát tönkretenni.
Kós Károlyt 1909-ben személyesen kereste meg Budapesten dr. Bernády György, Marosvásárhely polgármestere, hogy megbízza a város közüzemi épületkomplexumának a megtervezésével. Az épület felépült, de Kós Károly terve, hogy valamelyik erdélyi nagyváros építőközösségével együttműködve egy modern, de ugyanakkor a helyi szellemi identitással is rendelkező várost létrehozzon, nem sikerült, s Kecskeméten sem talált fogadókészségre. Bár a marosvásárhelyi közüzem épületeit alulértékelték, a megbízás hozzásegítette Kós Károlyt, hogy a sepsiszentgyörgyi Székely Nemzeti Múzeum tervezésére felkérjék, amit talán a "legerősebben a lelkéhez nőtt" építészeti feladatnak tekintett – hangzott el Anthony Gall, a Szent István Egyetem docensének előadásában. Mint elmondta, Kós Károly elképzelése Sepsiszentgyörgyön valósult meg, ahol 14 terve öltött testet. Fél évszázados közreműködéséről az újabb levéltári kutatások tanúskodnak, s ezek eredményéről készül a Kós Károly- életművet szenvedélyesen kutató s gyönyörű kiadványokban megörökítő ausztráliai származású építész újabb könyve.
Ez a Kós Károly-i álom valósult meg a XX. század kezdetének Temesvárán, ahol dr. Telbisz Károly (1854–1914) polgármester és Székely László (1877–1934) műépítész közreműködése révén sikerült egy korszerű, elegáns, látványos városképet kialakítani. Erről Szekernyés János művészeti író tartott előadást.
Az unitárius bazilikák tervezője
Hárman választották témául Pákei Lajos (1853–1921), Kolozsvár Monarchia korabeli főépítészének rendkívül gazdag munkásságát. Az unitárius családból származó, a budapesti és a müncheni műegyetemet, majd a Bécsi Művészeti Akadémiát elvégző mérnök és művész 50 középületet, 20 templomot és öt kastélyt tervezett a családi házak, villák, emléktáblák, síremlékek mellett. Főépítészként kiemelkedő szerepe volt Kolozsvár tereinek az újragondolásában, a korszerű városkép kialakításában.
Kastélyépítő munkásságáról Bordás Beáta kolozsvári művészettörténész tartott előadást. A kupolás, bazilikára hasonlító bölöni unitárius templom építésének körülményeit Fehér János sepsiszentgyörgyi művészettörténész ismertette.
Pákei Lajos nemcsak művelte, oktatta is az építészetet, s ehhez kiváló feltételeket teremtett. A Monarchia számos városához hasonlóan épült fel Kolozsváron az ipariskolai és iparmúzeumi palota a historizáló városépítészet jegyében. A két épületben ma a műszaki egyetem működik. Pákei Lajos az építészeti szaktárgyak tanáraként igazgatta éveken át az iskolát, amely építészeket, kő- és fafaragókat képezett, s tanítványainak keze nyomát számos épület őrzi Erdélyben és Magyarországon – hallottuk sok egyéb érdekes részlet mellett a Budapestről érkezett Székely Miklós (MTA BTK, Művészettörténeti Intézet) előadásában.
Jelinek Antal királyi mérnökről, aki a római katolikus leányiskolát (ma Művészeti Líceum) és néhány polgári épületet (Marosi-, Törpényi-ház) tervezett Marosvásárhelyen a historizáló építészet jegyében, Barabás Kisanna, a Keresztelő Szent János-plébánia levéltáros-muzeológusa beszélt. Dósa László királyi mérnök munkásságát, aki a Mészárosok Ipartestületének székházát, a református elemi és felsőbb leányiskola, a mezőmadarasi elemi iskola tervét, továbbá a Református Kollégium főépületének és konviktusának első tervvariánsát készítette, Oniga Erika, a Maros Megyei Múzeum művészettörténésze mutatta be.
A rendezvény szervezője a megyei múzeum történeti osztálya. Partnerei a Magyar Tudományos Akadémia Bölcsésztudományi Kutatóközpont Művészettörténeti Intézete, az Entz Géza Művelődéstörténeti Alapítvány és a Marosvásárhely műemléki topográfiája projekt, támogatója a megyei múzeumot fenntartó megyei tanács volt. Befejezésül pedig hadd jegyezzük meg, hogy a Fundálók, pallérok, építészek Erdélyben címet viselő és ötletes plakáttal hirdetett rendezvényt a szervezők ügyesen kifundálták. Új ismeretekben bővelkedő, érdekes, tanulságos konferencia volt, különösen azért, mert neves szaktekintélyek szereplése mellett meggyőződhettünk a tehetséges, jól képzett fiatal művelődéstörténészek szárnybontásáról is.
Bodolai Gyöngyi
Népújság (Marosvásárhely)

2015. február 4.

Berde Mózsa itthon
Az 1848–49-es háromszéki önvédelmi harc jeles alakjának emlékévébe léptünk. Laborfalva nagy szülöttjére, Berde Mózsára (1815–1893) emlékeztet lapunk ez évi falinaptára is. Berde Mózsát a székely katonaság választotta meg népképviseleti országgyűlési követének, részt vett a kolozsvári országgyűlés jobbágyfelszabadítási törvénytervezetének összeállításában, s küzdelme eredményeként a képviselőház kimondta a határőrrendszer megszüntetését. Kormánybiztosként résztvevője volt az Agyagfalvi Nemzeti Gyűlésnek, szervezője Háromszék önvédelmi harcának, jótevője egyházának.
Barangolás a bölcsőhelyen
Egymást követik a rohanó gépkocsik a Laborfalvát átszelő nemzetközi úton. Rohan a nagyvilág, pereg az egyre gyorsuló jelen, s mi ebben a zajban keressük Berde Mózsa emlékét. Segítségül hívtuk életrajzíróit, néhai Benczédi Gergely unitárius főgimnáziumi tanárt, Jakab Eleket, a maiak közül pedig Egyed Ákost.
A kicsi Mózsa szülei, Berde Mózes és Márkos Krisztina a laborfalvi szájhagyomány szerint az unitárius templom mögötti régi temetőrészen pihennek, sírhalmukat tumba, a régiek nevén haskő, fedi. Tavasz keltével védelemre szorul. Az apa idős fejjel állt be a szabadságharcba. A gyerek Mózsa hétévesen ment a falusi iskolába, húszéves korában küldik szülei a Székelykeresztúri Unitárius Gimnáziumba (az intézmény ma az ő nevét viseli). Gyermekként és serdülőként volt alkalma, hogy megismerje, lelkileg is kötődjön szülőfalujához. Nyáron hozzászokott a munkás vakációkhoz, szülei takarékosságra nevelték: tudnia kellett, hogy csak a munka hozhat eredményt, csak dolgozva lehet javakat teremteni. Kilenc évig szívta magába a tudományt, s lelkébe a neves gimnázium szellemét. Családja székely nemes volt, oklevelüket a nagy református fejedelem, Bethlen Gábor adta „harci szolgálataik elismeréseként.” Két évszázad távlatából nem könnyű feladat Berde emlékét keresni szülőfalujában. Egykori lakóháza helyére a Sükösd család emelt új házat, ennek a családnak kell megköszönni az egykori régi Berde-udvarházról készített fényképfelvételt is. Az új ház előtt néhány éve még állt a két régi eredeti kapuláb, mára már csak Berde Mózsa cserefája maradt.
„Koránál fogva még láthatta az alatta játszadozó kicsi Mózsát. Mi úgy tartjuk, hogy olyan háromszáz éves lehet ez a fa – tájékoztatott 2008-ban az ott lakó Sükösd Gábor. – Ez a hely a Labor völgyétől fel a Seethal-tagig és ki egészen a Magyarok útja kanyarulatáig – mind Berde-birtok volt. Ők adták el a Bedőknek, s tőlük mi vásároltuk meg. Amikor a régi házat bontottuk, megtaláltuk azt a rejtekhelyet, ahol Berde a kincseit tartotta. Itt, az udvaron található még egy kőből rakott kút. Egy háromszögű kőre, lenn a kőrakatban, az 1837-es esztendő van bevésve, és egy W betű, lehet, hogy a kőfaragó monogramja” – mesélte e sorok írójának az azóta elhunyt Sükösd Gábor falutudós. Tőle tudjuk az anekdotává szentesült Berde Mózsa-történetet, miszerint egy nyári napon lovasfogatával bekocsikázott dolgait intézni Brassóba. Mikor hazajött, összegyűjtette udvarnépét, akiknek azt mondta: No ezt tegyétek ti meg, két kiflivel mejártam Brassót! Berde Mózsa emlékét keresve az egykori funduson Sükösdné Szőcs Erzsébet fogadott, aki elmondta: az emlékfát menteni-gyógyítani, nyesni kellene, az említett eredeti kapuláb pedig a vízvezeték lefektetésének lett az áldozata.
Berde Lenke és első unokatestvére, Kóródi Sándor (229. szám) segítségével összeállítottuk a jelenlegi szentivánlaborfalvi Berdék névsorát, akik közül néhány család Uzonban és Sepsiszentgyörgyön él. Családtörténeti adatok szerint a ma élő laborfalvi Berdék Berde Mózsa első unokatestvérének, a főiskolai tanár Berde Áronnak (1819–1891) lehetnek a leszármazottai. Hihető, mert ezen a falurészen, Laborfalva északi felében állt Berde Mózsa udvarháza, körülötte mind Berde nevű családok laktak s laknak ma is. Itt, a Kicsivíz utca 329. szám alatt állt a tudós-tanár Berde Áron kúriája. Innen egy dobásnyira nyílik a Berde utca, ahol ma is Berdék élnek. Élő tehát ma is, de számában apadó a laborfalvi Berdék nemzetsége.
A forradalom forgatagában
Berdét képességei, nem utolsósorban egyfajta aszketizmussal társuló szigora és mértéktartása miatt választotta fia, Daniel Gábor tanítójául báró Daniel Elek unitárius főgondnok. Egyházához és a valláshoz való ragaszkodását édesanyja famíliájának is köszönhette, amelyből az egyház egykori jeles püspöke, Szentiványi Márkos Dániel is származott.
Berde kolozsvári ügyvédként, jogászként mint katonacsalád sarja került a forradalom forgatagába. Agyagfalva után Háromszéken egyike az önvédelem megszervezőinek. A Sepsiszentgyörgyön székelő Kormányzó Hivatal, az ún. Berde–Horváth-féle Bizottmány vezetője, s kormánybiztosi minőségében is példátlan bizonyítékát adta a hazafiúi szolgálatnak.
„Az önvédelmi harc társadalmi-politikai hátterének kialakítója volt. Az egységfront érdekében küzdő Berde Mózsa révén Háromszéken csak azután válhatott teljessé a haladó erők szövetsége, összefogása a külső ellenség ellen, miután a szabadelvű nemesség csatlakozott e szövetséghez. Ez pedig Berde Mózes politikájának gyümölcse volt” – írja Egyed Ákos. 1848 tavaszán a katonarend követévé választották Háromszéken, mint katonaivadék, élvezte a katonarend bizalmát, szerették benne a nemes embert, a katonafiút. Ő élesztette újra az akkori nép- és falugyűléseket. Egyed Ákos szerint „a nemesség Háromszéken csak egy személyre volt hajlandó hallgatni: ez a személy Berde Mózsa volt!” Politikai bölcsessége abban állt, hogy látta: a sikerhez nem elég a lelkesültség, harci felszerelés is kell, ebben segítette a háromszékieket. Törekvéseit, eredményeit Orbán Balázs is méltatta. Berde Mózsa már Agyagfalván találkozott Gábor Áronnal, s itthon közösen tárgyaltak a lőszer- és ágyúgyártásról, megbízta Szacsvait, hogy szervezze meg a puskaporgyártást, s ekképpen szökkent szárba a székely hadiipar. Forradalmi tevékenysége eléggé ismert, most inkább „bűnhődéséről” szólunk, ugyanis a Habsburg-hatalom halálbüntetést rótt ki rá, melyet később várfogságra változtattak. A négyesztendei súlyos várfogság a josefstadti börtönben megviselte, s az isteni gondviselésnek tudható be, hogy megmenekült a haláltól. A Kincses városban és a laborfalvi birtokon pihente ki börtönéveit. Csak a kiegyezés után volt alkalma folytatni jogászi tevékenységét. 1872 után Sepsi- és Miklósvár-szék országgyűlési képviselőjének választották Sepsiszentgyörgyön. Ekkor huzamos ideig újra szeretett Háromszékjének volt a lakója. Ebből az időből Kádár Lajos korabeli laborfalvi tanító és rokona, Berde Ferenc adatai alapján Kiss Sándor akkori laborfalvi unitárius lelkész közölt adatokat.
A Berde-cipó
Illő, hogy röviden szóljunk „a legnagyobb jótevő” egyházi tevékenységéről. 1845-ben beválasztották az unitárius egyházi főtanácsba, a forradalom előestéjén az egyház jogtanácsosa volt. Fukar természetéről szóló szájhagyományok ellenére nemcsak egyházának volt jótevője, hanem egy sor korabeli közületnek, intézménynek, köztük az Erdélyi Múzeum, EKE, EGE, Székely Nemzeti Múzeum, Kézdivásárhelyi Erzsébet Leányárvaház és Szentkereszti Stefánia Menház, amelyeket pénzadományokkal segített. Végrendeletében jelentős vagyonát az unitárius egyházra hagyományozta. Hagyatékának felhasználásával épült fel a háromszéki származású neves műépítész, Pákéi Pakey Lajos tervei alapján a kolozsvári Unitárius Gimnázium, majd 1914-ben a székelykeresztúri Unitárius Gimnázium új épülete. Birtokainak jövedelméből a kolozsvári, tordai és székelykeresztúri iskolák diákjainak naponta egy-egy ingyencipót juttattak. Ez volt az a bizonyos híres Berde-cipó, melyet diákok nemzedékei, szegény sorsú és arra érdemes tanulók vehettek igénybe. Berde előrehaladott kora okozta, hogy elborult elmével hunyt el életének 78. évében 1893. szeptember 22-én egy budapesti magánklinikán. Kívánsága szerint a Házsongárdi temetőben, földije, az unitárius Bölöni Farkas Sándor sírja mellé helyezték örök nyugalomra. Temetésén a háromszéki származású unitárius püspök, a kilyéni Ferencz József mondott gyászbeszédet. Az unitárius egyház 1901-ben mellszobrot állított Berde Mózsának a Kolozsvári Unitárius Kollégium épületében. Margó Ede (1872–1946) budapesti szobrász alkotása. Háromszéken nincs emlékszobra.
Emlékezete Berde nem feledkezett meg szülőfaluja iskolájáról sem, amely a rendszerváltás utáni időktől az ő nevét viseli. Támogatta a laborfalvi unitárius eklézsiát, amiért az utókor, de a jelenkor is hálás. A laborfalvi unitárius templomban és az iskola falán emléktábla őrzi emlékét. A bécsi döntés előestéjén Szentiványi Gábor (1888–1950) jogász, közgazdász, Háromszék vármegye főispánja, állíttatott emléktáblát a laborfalvi unitárius templomban ezzel a felirattal:
E község hallhatatlan szülöttje
a legnagyobb unitárius jótevő
laborfalvi Berde Mózsa
emlékére Dr. Szentiványi Gábor 1939
1993. október 30-án, néhai Szalad Sándor iskolaigazgató idején, a szentivánlaborfalvi iskola felvette a Berde Mózsa nevét, s az egykori unitárius felekezeti iskola épületének falára elhelyezték Petrovits István sepsiszentgyörgyi szobrászművész Berdét ábrázoló bronz domborművét. Jeles szülöttjére halálának 120. évfordulója alkalmával is emlékezett a szülőfalu, a helybeli unitárius egyházközség 2013 novemberében. Ekkor állítottak Berde-emlékkopját a laborfalvi unitárius templom előterébe (Bálint Zoltán alkotása).
– Születésnapjához közeledve mi is ünnepi istentiszteleten emlékezünk Berde Mózsára – tájékoztatott Buzogány-Csoma István szentivánlaborfalvi unitárius lelkész –, s ez alkalommal szeretnénk átadni a szentivánlaborfalvi iskolában berendezett Berde-emlékszoba szomszédságába tervezett állandó jellegű falutörténeti kiállítást. Berde, mint a forradalmi események szervezője és aktív résztvevője megszámlálhatatlan alkalommal fordult meg Sepsiszentgyörgyön, örömmel-reménységgel fogadott személyisége volt a városnak. Éppen ezért lapunk úgy gondolja, hogy az egykori szabadságharcosok utódai, akik ma Háromszék székely-magyar közösségét alkotják, megye- és városvezetésünk, az unitárius egyház és helybeli egyházközség egy Berde-mellszoborral tudna méltó módon tisztelegni az önvédelmi harc jeles személyisége előtt születésének 200. évfordulója alkalmával.
Kisgyörgy Zoltán
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

2015. március 4.

Örökségünk marad-e a mezőzáhi Ugron-kastély?
Miközben Marosvásárhelyen emblematikus műemlék épületek megmentéséért folyik a harc, a megye távolabbi övezeteiben található, a magyar arisztokrácia által ránk hagyott gyönyörű épületek válnak az enyészet martalékává.
Nemrég az ősei erdővidéki birtokára visszatelepedett Kálnoky Tibor gróf egy interjúban azt állította, hogy az 1990-es évek utáni időszak többet ártott az erdélyi kastélyoknak, mint a kommunista éra, mert miután a kollektív gazdaságok, iskolák, állami intézmények kiköltöztek, a visszaszolgáltatás nem történt meg, s az épületek közprédává váltak. Téglát, cserepet, faanyagot, minden mozdíthatót elvittek, maradtak a csupasz és beázott falak, közel az összeomláshoz. Hasonló sors jut-e a mezőzáhi Ugron-kastélynak, vagy magyar vonatkozású építészeti örökségként, a mezőségi szórvány reprezentatív létesítményéről beszélhetünk róla az elkövetkező években?
Több évszázados múlt
Az Ugron család mezőzáhi ága Ugron Istvánra és nejére, báró Bánffy Annára vezethető vissza, ők telepedtek a 18. század második felében a feleség hozományát képező mezőzáhi birtokra. A birtok apáról fiúra szállt, az 1860-as évektől Ugron Sándor és felesége, malomvízi Kendeffy Rozália tulajdonát képezi. Négy gyermekük volt, Ugron Miklós volt a záhi uradalom várományosa, de korai halála miatt testvére, István örökölte, aki 32 éven át – Alexandriában, New Yorkban, Moszkvában, Varsóban, Bukarestben, Belgrádban – volt diplomata, éppen akkor Tbilisziben az Osztrák-Magyar Monarchia konzuljaként teljesített szolgálatot. Az első világháború után számos közéleti tisztséget is betöltött, az EME elnöke, az Erdélyi Református Egyházközség főgondnoka volt. A záhi birtok 1908. évi átvétele után Ugron István Varsóból irányította a kor legmodernebb igényeinek megfelelő új kastély építését.
A kastély hátsó homlokzatán olvasható: „ÉPÍTETTE / ÁBRÁNFALVI UGRON ISTVÁN / AUSTRIA MAGYARORSZÁG / R. K. KÖVETE ÉS M. H. MINISZTERE / CS. ÉS KIR. KAMARÁS / SÓGORÁNAK / LOSONCZI BÁRÓ BÁNFFY JÁNOSNAK / RAJZAI UTÁN / MDCDXI.” Az eredeti tervet Pákei Lajos kolozsvári építész dolgozta át. Az építkezés, melyet Koncz György kolozsvári építész vezetett, 160.000 koronát emésztett fel. Az épület 1912-re elkészült, de csak 1918-ra, Ugron István nyugdíjba vonulására rendezték be. Hét évre rá a kastélyt átengedte unokaöccsének, báró Bánffy Istvánnak és nejének, gróf Mikes Emmának. Báró Ugron István többet tartózkodott Kolozsváron, a kastélyban csak egypár szobát tartott fenn magának. Kolozsváron 1948-ban egy idősotthonban hunyt el. Birtokát államosították. És ekkor elkezdődött a kastély hányatott és pompájához méltatlan sorsa: 1954-ig gabonabegyűjtő központ, 1954–1959 között iskola, 1959–1962 között gazdasági líceum működött benne. Az épületben 1963-tól árvaház volt, amelyet három éve számoltak fel.
És ezzel a hányatott sors újabb fejezete veszi kezdetét.
Romosodik az üres épület
A kastélyt nem szolgáltatták vissza az örökösöknek, a Maros Megyei Tanács tulajdonában, de a Szociális Ellátási és Gyermekvédelmi Igazgatóság kezelésében van. Az örökösök véglegesen elvesztették az ingatlanért folyó pert, mert a visszaszolgáltatási kérelmet a törvényes határidő után adták be. Schmidt Loránd, a szociális és gyermekvédelmi igazgatóság igazgatója elmondta, hogy 2012 nyarán költöztették ki az intézmény gondozásában levő gyermekeket, mert eleget kellett tenni a nagy létszámú árvaházak felszámolását célzó elképzelésnek.
Ehhez igazodva a gyermekeket kisebb létszámú családi típusú otthonokban helyezték el, s a kastély üresen maradt. Sorsa nem dőlt el, minimális állagmegőrző munkálatokat végeztek rajta, ajtókat, ablakokat cseréltek, csatornát javítottak. Valójában nem is végezhetnek nagyobb munkálatokat, hiszen I. kategóriájú műemlék épületről van szó. Miután megszületett a végleges bírósági döntés, tisztázódott a tulajdonjog, az igazgatóság rádöbbent, hogy a „nyakukon maradt” egy nagyon értékes, de több millió eurós befektetést igénylő romos épület, amelyet csak uniós projekt révén lehet felújítani, hiszen a helyi, megyei költségvetésből ilyen tételre nem lehet számítani. Az idei megyei költségvetésben viszont van elkülönített pénz arra, hogy az előkészítő terveket elvégezzék.
Az igazgató szerint már az is pozitívum, hogy megoldották a kastély őrzését, s ezzel megóvhatják a garázdálkodóktól. De ez az állapot sem tartható tovább.
Valóban, minket is csak a kapun belül engedett be az őr, az épületbe nem lehetett belépni. Minden termet bezártak és lepecsételtek.
Milyen rendeltetést talál a megyei tanács?
– Egyelőre tárgyalásokat folytatunk arról, hogy milyen rendeltetést találjunk a mezőzáhi kastélynak. Mivel a Szociális Ellátási és Gyermekvédelmi Igazgatóság nem használja az épületet, hiszen a struktúrája, beosztása, a termek mérete sem olyan, hogy megfeleljen például öregotthonnak, az lenne a javaslatom, hogy az épület kerüljön a Megyei Múzeumhoz, s valamilyen módon a múzeum használatában találjunk megfelelő rendeltetést neki. Sok mindent el lehet képzelni, viszont nem klasszikus értelemben vett múzeumi létesítményre gondolok, mert Mezőzáh a turisztikai „vér-keringésen” kívül esik. Bizonyos célcsoportoknak képzési vagy konferenciaközpontot lehetne kialakítani. Soós Zoltán, a Megyei Múzeum igazgatója elfogadhatónak tartja a javaslatot. Ki kell találni egy stratégiát, amely valamilyen módon a kulturális szférában történő hasznosítását szolgálná. A múzeumnak már van tapasztalata a műemlék épületek felújításában, néhányat már rendbe tettek – mondta Kelemen Márton, a Maros Megyei Tanács alelnöke.
A megyei tanácsnak mint tulajdonosnak mielőbb meg kell oldani a kastély ügyének rendezését, ellenkező esetben csak egy romhalmaz marad belőle. Kár lenne érte, hiszen egyike az utolsó történelmi erdélyi kastélyoknak. Ugron István jelentős, külföldi utazásai és kiszállásai során gazdagított műgyűjteménye, festményei, keleti iparművészeti tárgyai, fegyvergyűjteménye, továbbá a kastély egykori berendezése szétszóródott. Illetéktelenek tettek kezet rá. Az épület maradt csak, ami az egykori magyar arisztokrácia létét tanúsítja. Olyan örökség, amit nem szabad veszendőbe hagyni. Mezey Sarolta
Népújság (Marosvásárhely)



lapozás: 1-30 | 31-37




(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2020
Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék