udvardy frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1990-2006
 

találatszám: 22 találat lapozás: 1-22

Névmutató: Páll Árpád

1995. április 6.

Az utóbbi években nyilvánvaló a budapesti Nemzeti Színház törekvése, hogy színházi kapcsolataival, játékrendjével a magyar kultúra egységét tükrözze színpadhoz juttassa a magyarországi és határon túli szerzők műveit, állapította meg Páll Árpád színikritikus. Ezt példázza az, hogy a színház meghívásos drámapályázatot írt ki. Három egyforma díjjal jutalmazta a zsűri Sütő András Balkáni gerle, Hubay Miklós Lavina és Páskándi Géza Diana és a róka című drámáját. A díjkiosztás márc. 16-án történt. /Romániai Magyar Szó (Bukarest), ápr. 6./

1996. szeptember 7.

Új román történelmi folyóirat indult augusztusban, a Dosarele istoriei címmel /magyarul: A történelem iratcsomói/. Az első szám 1956 hatásával foglalkozik. Ioan Cristoiu a folyóirat igazgatója, Mircea Suciu a főszerkesztője. A főszerkesztő kifejtette, hogy Romániában a hivatásos történészek és a nagyközönség között nincs átjárás, ezen akar segíteni a folyóirat. Az 1956-os forradalom leverése után a szovjetek annyira megbíztak a románokban, hogy Nagy Imre kormányának letartóztatott tagjait Romániába deportálták, Snagovba, ahol a Román Kommunista Párt magyarul tudó veteránjai, Valter Roman, Goldberger Miklós és Vass László hallgatták ki őket. /Páll Árpád: Új román történelmi folyóirat. = Szabadság (Kolozsvár), szept. 7./

1997. február 15.

A gyergyószentmiklósi városi RMDSZ választmánya febr. 17-i ülésén eldöntötte, hogy a szervezet jelöltjét a március közepén esedékes polgármester-választásra előválasztások útján jelöli ki. Ugyanezen az ülésen kidolgozták az előválasztások ütemtervét is. A két jelölt: Páll Árpád ideiglenes polgármester és Romfeld János tanácsos, jelenlegi alpolgármester. A mozgóurnás előválasztás február 21-23. között lesz, majd február 24-26-án a RMDSZ városi székházában felállított urnákban adhatják le voksukat azok, akiknek 21-23-án nem sikerült szavazniuk. /RMDSZ Tájékoztató (Bukarest), febr. 21., 972. sz./

1997. március 14.

Gyergyószentmiklóson márc. 16-án urnák elé járultak a polgárok, hogy megválasszák a Dézsi Zoltán prefektusi kinevezése folytán megüresedett polgármesteri tisztégbe a választási listára felvett öt jelölt közül az egyiket. A város szavazati joggal bíró polgárainak csak 47,1%-a ment el szavazni, így két hét múlva újra választaniuk kell a gyergyóiaknak. Az első fordulóban Páll Árpád, az RMDSZ polgármester-jelöltje kapta magasan a legtöbb szavazatot, a 7619-ből 5636-ot. Seer Mihály független jelölt 1291, Gheorghe Bantu (Demokrata Párt) 366, Szakálli Ferenc független jelölt 146, míg Ambrus Costel (Szocialista Munkapárt) mindössze 80 szavazatot gyűjtött. A következő fordulóban, március 30-án a szavazatukat leadók számától függetlenül az eredményeket érvényesnek tekinti a törvény. /RMDSZ Tájékoztató (Bukarest), márc. 18., 989. sz./

1999. november 16.

Az Erdélyi Múzeum-Egyesület Természettudományi és Matematikai Szakosztálya és a Radó Ferenc Matematikaművelő Társaság munkatársai Kolozsváron évi munkaülésük keretében tudományos értekezleten számoltak be kutatási területük eredményeiről és a matematikatanítás legkorszerűbb módszereiről. A közelmúltban minimálisra csökkentették a magyar nyelvű matematikai képzés lehetőségét, nem alakulhatott ki szabatos matematikai szaknyelv. Ezért is szükségesek az ilyen munkaülések. A tudományos értekezlet végeztével dr. Kása Zoltán egyetemi tanár, dékán-helyettes meleg szavakkal köszöntötte a kolozsvári matematikai élet jeles képviselőit, dr. Balázs Márton, dr. Orbán Béla és dr. Páll Árpád nyugalmazott egyetemi tanárokat hetvenedik születésnapjuk alkalmából. Az összejövetel baráti beszélgetéssel ért véget. /Matematikusok egymást között. = Szabadság (Kolozsvár), nov. 15./

2000. február 17.

Febr. 17-én Németh Zsolt politikai államtitkár Csíkszeredában négy székelyföldi város magyar polgármesterével folytatott megbeszélést. A találkozón Csedő Csaba István csíkszeredai, Szász Jenő székelyudvarhelyi, Páll Árpád gyergyószentmiklósi és Albert Álmos sepsiszentgyörgyi polgármester vett részt. Az erdélyi magyarságnak csak egyharmada él Székelyföldön, mégis a Székelyföld egyfajta központot jelent az egész romániai magyarság számára, s azok az intézmények, amelyek az egész romániai magyarságot szolgálhatják hosszú távon, egyre hangsúlyosabban jelennek meg és fognak megjelenni itt - hangsúlyozta a találkozó után Németh Zsolt. Fontosnak nevezte, hogy a magyar kormány támogatásával létrejövő egyházi hátterű magyar magánegyetemnek legyen egy lába Székelyföldön is. Az egyetem helyéről az elkövetkező hónapokban dönt az illetékes kuratórium. Elmondta, hogy jelenleg két koncepció létezik: az egyik szerint egy erős központnak kell lennie, míg a másik több város intézményei közötti együttműködésben látja az egyetemet. - Elmondta, hogy a magyar és a román kormányfő már eldöntötte: Csíkszeredában és Konstancában magyar konzulátus nyílik. A polgármesterekkel tartott találkozót követően Németh Zsolt a csíkszeredai Corvina könyvesházban mutatta be Fábián Ernő A megmaradás parancsolatai című esszékötetét. Az erdélyiséggel mint politikai entitással foglalkozó írások gyűjteménye a budapesti Osiris kiadó gondozásában jelent meg. /Németh Zsolt Csíkszeredában. = Népújság (Marosvásárhely), febr. 18./

2000. június 20.

A két választási forduló után Hargita megye 59 polgármesteri székéből 34-et szerzett meg az RMDSZ, 17-et független jelöltek. A Szociális Demokrácia Romániai Pártja (PDSR) 3, a Demokrata Párt (PD) 2, a Nemzeti Liberális Párt (PNL) és a Szövetség Romániáért (APR) 1-1 polgármesteri mandátumot szerzett. Független jelölt nyert az RMDSZ jelöltjével szemben Csíkszeredában, Székelyudvarhelyen, Borszéken, Balánbányán, Gyimesközéplokon, Homoródalmáson, Csíkszentsimonban, Tusnád községben és Parajdon. Az RMDSZ jelöltje nyert függetlennel szemben Gyergyószentmiklóson, Gyergyószárhegyen és Csíkszentmihályon. Gyergyóremetén egyedül indult az RMDSZ jelöltje, Zetelakán pedig két független jelölt közül választottak. Csíkszeredában a részvételi arány 27 százalék körüli volt, azonban dr. Csedő Csaba István tisztségben lévő polgármester a leadott érvényes szavazatok 87 százalékát kapta meg, míg ellenfele, az RMDSZ színeiben induló Bíró Albin tisztségben lévő alpolgármester 13 százalékot szerzett. Székelyudvarhelyen szintén a tisztségben lévő polgármester nyert újabb mandátumot, Szász Jenő 10 813 szavazatot, míg ellenjelöltje, az RMDSZ színeiben induló Antal István 9012 szavazatot kapott. A részvételi arány Székelyudvarhelyen kétharmados volt. Gyergyószentmiklóson az RMDSZ színeiben induló Páll Árpád tisztségben lévő polgármestert választották újra. /Vasárnap a függetlenek fordulója volt. = Hargita Népe (Csíkszereda), jún. 20./

2000. december 29.

Megjelent Murádin Jenő művészettörténész monográfiája Kovács Zoltán festőművészről a kolozsvári Minerva Művelődési Egyesület gondozásában. Páll Árpád Kovács Zoltán visszaemlékezéseit az 1950-es évek elején szalagra rögzítette. Ez volt az alapja a monográfiának. Ezt egészítette ki - a pályaképet föltárva - Murádin Jenő. Kovács Zoltán 1913. szeptember 30-án született Kolozsvárott, öt esztendeig (1937-1942) a budapesti Képzőművészeti Főiskola hallgatója volt. /Kovács Zoltán-monográfia. = Hargita Népe (Csíkszereda), dec. 29./

2001. november 2.

Az 1956-os forradalom budapesti eseményeinek gyergyószentmiklósi résztvevője, az 1999-ben az 56-os Lovagrend Vitézévé avatott Salamon László, aki 1956 után börtönbüntetést szenvedett, idén október 13-án újabb kitüntetést vett át az 56-os Vitézi Lovagrendtől: a Nagykeresztet Csillaggal, ami Erdély főkapitányává avatja. A kitüntetést a lipótvárosi római katolikus templomban vette át az országos főkapitánytól azon az ünnepségen, amely újabb 28 erdélyi 56-os meghurcoltat avatott az 56-os Vitézi Lovagrend Vitézévé. Salamon László tudomása szerint eddig ő az egyetlen kitüntetett Erdélyből a Nagykereszt Csillaggal, és a vele járó törzskapitányi címmel, amelyekkel együtt felhatalmazást kapott a lovagrendtől, hogy vitézzé avassa Németh Zsoltot Székelyudvarhelyről, Kacsó Tibort Mezőfeléről, Lakatos Pált Alsórákosról, Bordás Attilát Székelyudvarehelyről és Lőrincz Károlyt Vargyasról. A kitüntetésnek kizárólag erkölcsi értéke van, anyagi adomány nem társul hozzá, tájékoztatott Salamon László, aki a forradalom október 21-én tartott gyergyószentmiklósi megemlékezésén megvonta a magyar szabadságharc eseményeinek mérlegét. A megemlékezés után a gyergyószentmiklósi temetőben, az 56-os áldozatok emlékművénél Páll Árpád polgármester, Dézsi Zoltán alprefektus, Pest megyei önkormányzat alpolgármestere és a történelmi egyházak képviselői is méltatták a forradalom üzenetét. /(gál): Salamon László, Erdély főkapitánya. = Romániai Magyar Szó (Bukarest), nov. 2./

2001. november 10.

Folyik a színház-vita: Megoldódott, hogy ki a szerzője a Színházi közlemény támadások ellen (Szabadság, 2001. okt. 30.) című írásban említett közleménynek. Ugyanis a Romania Libera is lehozta teljes terjedelmében azt, de már aláírással ellátva. A művészeti vezetőségről kiderült, hogy ők egyszemélyben Tompa Gábor főigazgató úr. A Szabadság szerkesztősége nerm vállalta, hogy akár "fizetett hirdetésként" leközöljék saját költségükön (Sebesi, Madarász, Jancsó) Tompa Gábor előbb másra kent, majd aláírt közleményét. Jancsó Miklós színész visszatekintett a vitára. A "Moszkva téri színház" című írását (Szabadság, okt. 19.), humoreszknek, szatírának szánta. Gondolta, humorral búcsúzik el a kolozsvári magyar színháztól, ahol 32 évet töltött. Ez a humoreszk "támadás a színház és az egyetemes magyar kultúra európai értékei ellen" - mondta T. G. (Erdélyi Napló, nov. 6.) Jancsó humoreszkjéből kiderül, hogy Tompa nemzetellenes, állította T. G. Ezt Jancsó nem írta. Végül így lett Jancsó Moszkva téri színházából "Jancsó és társai terroristák" és "imbecilii". Jancsó szerint érdemes újraolvasni az 1999-ben megjelent Szőcs István - Tompa G. - Páll Árpád vitát. Azok a gondok, amiket Szőcs I. és Páll Á. felvetettek, ma is léteznek. "Tompa Gábor véleményem szerint minden normális mértéket meghaladó türelmetlenségről, gőgről, vádaskodásról tesz tanúbizonyságot, amikor kijelenti, hogy a (főként) Szőccsel, de nemcsak vele, hanem valakikkel is támadt vitájának és az angliai vendégszereplés sajtóvisszhangjának anyagait, május 28-án Milánóban, mint a testület frissen választott tagja, esetleg az Európai Színházi Uniójának Tanácsa elé terjeszti, és ezt a címet adja neki: "Fasizmus a nemzeti kisebbségi kultúrában". (Szabadság, 1994. máj. 24.) - írta Páll Árpád. Évekkel ezelőtt látott napvilágot: "ő is (Tompa Gábor) mint annyi más színházigazgató, aki eredetileg jó művész volt, beletöppedt a hatáskörök összekeverésébe. Művészi döntéseit igazgatói tekintélyével támasztja alá: visszaminősít, elbocsát, fenyeget. Igazgatói ügyetlenkedéseit pedig művészi rangjával próbálja fedezni." (Szőcs István, Szabadság, 1994. május 7.) - "Antiszemitizmus, nacionalizmus" - Ezeket a hangokat hallom ki most ezekből a cikkekből, amelyek amolyan Romania Mare-s írások." (T. G., Szabadság, 2001. nov. 2.) Ha a Moszkva téri színház nacionalista, akkor baj van a főrendezői olvasattal. - A feljelentéshullám tovább tart. A román lapok sorra közlik Tompa írását: terrorizmus a magyar színházban! (Romania Libera, nov. 1., Observator, nr. 88, 2001.) /Jancsó Miklós: Feljelentés - aláírva. = Szabadság (Kolozsvár), nov. 10./

2002. augusztus 3.

A 75 éves Beke Györgyöt köszöntötte a lapban Sütő András. Emlékezett arra, hogy 1987-ben szerette volna köszönteni a hatvanéves Beke Györgyöt. Nem engedélyezték. Sütő főszerkesztőként akkor úgy gondolta, ha a magyar írókat egyenként nem ünnepelhetik, megemlékeznek róluk csoportosan. Akkor hatvanadik évét töltötte Beke mellett Páll Árpád, Bajor Andor, Szász János, őket méltatta volna a lap. Ezt sem engedélyezték. A cenzorok dühösen kérdezték: "Mit akar Beke az erdélyi magyarok számbavételével?!" Azt akarta, "amitől régóta rettegett minden rossz lelkiismeretű román nacionalista." Orbán Balázs-i ihletésű munkáját már korábban elkezdte Beke György. Sütő szerint a Maniu-féle "román jobboldal tömegmészárlásai elől csak balra menekülhettünk". Beke "életre szóló rabsága": "az erdélyi magyarság megmaradásának szolgálata". /Sütő András: Beke György születésnapjára. = Népújság (Marosvásárhely), aug. 3./

2003. október 23.

Csupán "november elejére" várható a központi fűtés elindítása Gyergyószentmiklós 3700, a hálózatra kapcsolt lakrészében - nyilatkozta Pál Árpád polgármester és Nagy Attila, a közüzemek igazgatója. A fűtésrendszer műszakilag megfelelő állapotú, viszont a városi tanács tulajdonában levő részvénytársaság közel 32 milliárdos adósságot halmozott fel, emiatt nem tudta beszerezni a fűtéshez szükséges üzemanyagot. Jelenleg a nulla fok alá süllyedő hőmérséklet ellenére mindössze a melegvíz-szolgáltatás üzemel. A fogyasztók kintlevősége közel 16 milliárd lej. A lakók mintegy 20 százalékának 10,5 milliárdnyi adóssága van. Páll Árpád azzal biztatja a lakosságot, hogy ez lesz az utolsó nehéz fűtésidény, amit még ki kell bírniuk , jövőre a svájci támogatással elindítandó korszerűsítés e gondokat megoldja. /Gergely Edit: Késik a fűtés. = Krónika (Kolozsvár), okt. 23./

2003. december 13.

Magyarságunk élő lelkiismerete, egyik legszorgalmasabb és legtermékenyebb írónk, jellemezte Beke Györgyöt Bölöni Domokos, aki Erdély magyarságának ébresztője, prédikátora, anyanyelvi kultúránk propagátora. Beke György intézmény volt, és tán ma is az. Barangolások Erdélyben címmel jelennek meg szociográfiai sorozatának darabjai, az ötödik kötetet - címe: Déva vára alatt - két másik könyvével együtt (Advent a kaszárnyában, Makacs realizmus) novemberben mutatták be Magyarországon. A Makacs realizmus. Tanulmányok, interjúk, portrék /Közdok, Budapest, 2003/ két kötetbe gyűjtött írásai között van 1946-os keltezésűt (az Új Székely Népben megjelent interjúban Szabédi Lászlóval), hatvanas-hetvenes-nyolcvanas években írottak és természetesen az 1990-2002 között keletkezett termés legjava is itt sorakozik.Olyan alkotókról ír, mint Veres Péter, Móricz Zsigmond, Illyés Gyula, Bánffy Miklós, Kós Károly, Tamási Áron, Nyirő József, Molter Károly, Mikó Imre, Féja Géza, Ilia Mihály, Horváth Imre, Sütő András, Czine Mihály, Veress Dániel, Kibédi Varga Áron, Sombori Sándor, Pomogáts Béla, Páll Árpád, Holló Ernő, Viljo Tervolen finn vendégprofesszor, Tamás Menyhért, Lakatos Demeter csángó költő stb. Hiteles a beszéde, mert nyílt, egyenes, őszinte, érthető. Népét, nemzetét híven szolgálja. /Bölöni Domokos: Egy társadalmi gyalogló hajtóereje. = Népújság (Marosvásárhely), dec. 13./

2004. március 26.

A tizenöt éve Budapesten élő Beke György író tanulmányokat, interjúkat, portrékat tartalmazó kötete /Makacs realizmus – Tanulmányok, interjúk, portrék, I–II. kötet, Közdok, Budapest, 2003/ széles sávot fog át az időben, közel hatvan évet ölelnek fel, az Új Székely Népben 1946-ban megjelent írástól napjainkig. A kisebbség ügyeinek szószólójaként munkálkodik – ez Beke György írói munkásságának legsajátosabb, legjellemzőbb vonása. A sorskérdéseinkhez való viszonyulást jelzi, hogy kik kerülnek vizsgálódásai középpontjába: Veres Péter és Móricz Zsigmond, Illyés Gyula és Féja Géza, Tamási Áron és Czine Mihály, továbbá Nyirő József és Kós Károly, Bánffy Miklós és Molter Károly, Horváth Imre és Szabédi László, Páll Árpád és Lakatos Demeter, Veress Dániel és Sütő András, Kántor Lajos és Cseke Péter, az anyaországi Pomogáts Béla, a vajdasági Hornyik Miklós, a felvidéki Duba Gyula, a müncheni Juhász László és Borbándi Gyula, az amszterdami Kibédi Varga Áron, a bécsi Szépfalusi István, a cambridge-i Gömöri György… /Máriás József: Beke György: Makacs realizmus = Hargita Népe (Csíkszereda), márc. 26/

2005. május 10.

A különbözőségek varázsa címmel tartottak egyhetes bemutatót a romániai nemzetiségek a kormány és az Etnikumközi Kapcsolatok Hivatala rendezésében, a megnyitót Markó Attila államtitkár tartotta. A rendezvényt a FUEN kongresszusára időzítették, hogy a kisebbségvédelmi kongresszuson részvevők láthassák román kormány kisebbségekkel kapcsolatos politikáját. A folklórrendezvényre a gyergyóalfalvi Domokos Pál Péter Népi Együttes kapott meghívást. A meghívott népművészek között volt Nagy Margit a Maros megyei Nagykendről, aki természetes anyagokból készült virágkompozícióit állította ki. Az immár veterán meghívott Páll Ágoston korondi keramikus mellett megjelent fia, Páll Árpád is. Péter Julianna, gyergyókilyénfalvi népi alkotó a kiállításon élőben mutatja be a gyöngyfűzést. A mezőfelei Pápai házaspár nádból font tárgyaival aratott sikert. A gyergyóalfalvi népművészeket Kanadába hívják, ahol magyar találkozót akarnak szervezni. /Béres Katalin: A romániai nemzeti kisebbségek újabb seregszemléje. = Romániai Magyar Szó (Bukarest), máj. 10./

2005. december 13.

Korond nem szűkölködik hírességekben. Elsősorban korongozói, naiv szobrászai, virágozó asszonyai váltak ismertté. Id. Páll Lajos, Páll Antal, István Lajos, Szász Erzsébet, Györfi Imre, Páll Árpád, Páll Domokos, Babos Miklós, Józsa János, Józsa László, a nők közül Molnos Karolina, Páll Katalin, Páll Antalné Rózsika, Molnos Margit, Györfi Imréné Páll Magdolna és Orbán Judit nevét emlegetik a leggyakrabban. Koronddal köthető össze az ott tanítóskodó Benczédi Sándor szobrász (1912-1998) neve, Svédországban élő művészlánya, Ilona is ott született 1948-ban, innen indult Venczel Árpád szobrászművész, ott él és alkot Páll Lajos, akit festőként és költőként egyaránt nagyra becsül a szakma, és ez a sor most újabb névvel gazdagodott: Józsa Judit szobrászkeramikus mára ismert és elismert tehetség Magyarországon és Erdélyben. Nagyhírű fazekascsalád sarja, Józsa János és Judit leánya, kiskorától kezdett ő is korongozni. Budapestre települt, oklevelet szerzett a Pázmány Péter Katolikus Egyetem művészettörténet szakán. 1995-ben 73 kisszoborral mutatkozott be a Gellért Szálló halljában. Aztán elkezdte sorozatát Magyarország nagyasszonyairól. Kilencévi aprólékos tanulmányozás, kutatás előzte meg ezt a munkát, táltosokat és szenteket mintázott. A Magyar Kultúra Alapítvány 2004. augusztusában 26 magyar nagyasszonyt mutatott be, amelyek közül az első Emese, a legenda szerint az Árpád-ház ősanyja. Az utolsó személy pedig Árva Bethlen Kata volt. A kiállítás középpontjában a Patrona Hungariae, a Magyarok Nagyasszonya állt. További nagyasszonyok: Sarolta, Boldog Gizella királyné, Árpád-házi Szent Piroska, Árpád-házi Szent Erzsébet, Árpád-házi Szent Kinga, Árpád-házi Szent Margit, Anjou Mária királynő, Rozgonyi Cecília, Szilágyi Erzsébet, Beatrix királyné, Ráskay Lea, Sövényházy Márta, Kanizsay Dorottya, Izabella királyné, Nagykárolyi Károlyi Zsuzsanna, Lorántffy Zsuzsanna, Bedeghi és Berencsi Nyáry Krisztina, Széchy Mária, Báthory Zsófia, Borosjenői Bornemissza Anna, gróf Zrínyi Ilona, Petrőczy Kata Szidónia, Géczy Julianna. Azóta a nagyasszonyok száma 46-ra szaporodott. Józsa Judit budapestiként is székely-magyar maradt. Időnként hazajön, és a Firtos alatti faluban mindig feltöltődik. /B.D.: Egy művészpálya kiteljesedése. = Népújság (Marosvásárhely), dec. 13./

2008. június 21.

1958 áprilisában indult el útjára, de csupán a következő esztendő szeptemberéig látott napvilágot szülőhelyén, Marosvásárhelyt, havonként, a Művészet, ezzel az alcímmel: Színház, zene, képzőművészet, film. A beharangozó vezércikket a kinevezett főszerkesztő, Sütő András írta. A szerkesztőbizottságban ott volt Abodi Nagy Béla festőművész, Jagamas János zenetudós, Kovács György színművész és Tompa Miklós rendező-színigazgató. A színházi rovat vezetője jó ideig az a báró Kemény János volt, akit Sütő a mészégető kemencék mellől hozott be a szerkesztőségbe. A színház állt a lap érdeklődésének középpontjában. A Művészet munkatársai közé tartoztak azoknak az éveknek a legjobb tollú színházi, képzőművészeti, zenei kritikusai: Jánosházy György, Deák Tamás, Földes László, Oláh Tibor, Lőrinczi László, Páll Árpád, Halász Anna, Banner Zoltán, Lukácsy András, Ditrói Ervin, Gazda József és Pintér Lajos. Működött a cenzúra, kötelező volt a romániai és a szovjet „vívmányok” állandó népszerűsítése. Azután jött az átmeneti engedmények visszavonása, a Művészet felsőbb parancsra egyik napról riportlappá alakult át – Új Élet címen, így jelent meg – most már kéthetenként – egészen 1989 decemberéig, majd a kilencvenes években Erdélyi Figyelő címmel fejezte be pályafutását. (Nagy Pál: Volt akkor egy Művészet. Hitel /Budapest/, 2008. június). /B. D. : Egy kérészéletű folyóiratról. = Népújság (Marosvásárhely), jún. 21./

2008. szeptember 10.

Gyergyó vidékét a képviselői körzetek kialakításakor a szó szoros értelemben megcsonkították. Borszéket és Gyergyóditrót Maroshévíz körzetéhez csatolták. Garda Dezső képviselő többször próbálta meggyőzni az RMDSZ felső vezetését Gyergyó körzetének a visszaállításáról, de erőfeszítései sikertelenek maradtak. Az előválasztásoknak küldöttgyűlésekkel való helyettesítése az RMDSZ részéről a köznéppel történő konzultációról való lemondást jelképezi. Garda Dezső kampányolt a küldötteknél, képviselői tevékenysége bemutatásával. Udvarhely vidékén támogatták, Csíkban viszont nagy ellenállást tapasztalt. Egy magas rangú RMDSZ-es tisztségviselő nyomására a gyergyóiak többségükben Páll Árpádra szavaztak. A csíkszeredai küldöttgyűlés bebizonyította, hogy egyes helyi tisztségviselők döntéseit napjainkban is lehet felülről befolyásolni. /Dr. B. Garda Dezső,országgyűlési képviselő: Előválasztások helyett küldöttgyűlés. Egy szavazás tanúságai az RMDSZ-ben. = Erdélyi Napló (Kolozsvár), szept. 10./

2013. február 8.

Székely nép vagy székelyföldi magyar kisebbség?
Mi teszi indokolttá annak vizsgálatát, hogy a székely nép fogalma napjainkra már letűnt történelmi kategória, vagy ma is létező, élő és cselekvésre kész közösség?
Először is a székely nép nehéz, szinte reménytelennek mutatkozó mai helyzete és ennek jövőbeli kilátástalansága. Amennyiben a jelenlegi folyamatok nem vesznek gyökeres és radikális fordulatot, akkor néhány évtized leforgása alatt megvalósul az „erdélyi magyar nemzeti közösség homogenizálódása”, azaz a Székelyföld szórvánnyá változtatása. Ez lesz az ára a székelykérdés elbagatellizálásának, kisebbségi (a szó közjogi és nem a számbeli arányosság értelmében) kérdésként kezelésének, más szóval a székely nép beolvasztásának, átalakításának „székelyföldi magyarsággá”.
Ez természetesen egyet jelent a székely népnek mint történelmi, etnikai és kulturális közösségnek a végleges felszámolásával. A kérdés eldöntése abból a szempontból is sürgető, mivel ez alapvetően befolyásolja, sőt meghatározza és behatárolja a székelyföldi politizálás stratégiáját és a kivitelezés során bevethető eszközöket! Kissé leegyszerűsítve a kérdést, arról van szó, hogy „székelyföldi magyar kisebbségként” vagy pedig a „Székelyföld őstelepes népeként”, más szóhasználattal, nemzeti kisebbségként, vagy önálló múlttal, önigazgatási gyakorlattal rendelkező népként hirdetjük-e meg autonómiaigényünket, azaz önrendelkezési akaratunkat.
Kisebbségi politizálás vagy önrendelkezési stratégia?
Lehetséges stratégiák egy államon belüli kisebbségnek (a romániai magyarságnak) mint nemzeti közösségnek a fennmaradása és közösségi jövője megteremtése érdekében. Hogy egy államon belüli számbeli kisebbség melyik utat választja, az mindenekelőtt attól függ, hogy az illető közösség milyen történelmi feltételek mellett jutott számbeli kisebbségi helyzetbe, de a döntő az, hogy saját magát hogyan határozza meg! Az emberi és egyéni kisebbségi jogokra építő stratégia (kis lépések stratégiája, vagyis a lassú beolvadás vagy aránylag fájdalommentes felszívódás stratégiája) fő eszközei az egységes politikai képviselet, a parlamenti jelenlét és a kormányzati tényezővé válás, egyszóval szerves beépülés az adott ország politikai kultúrájába és gyakorlatába. Kik vehetik ezt igénybe?
Ez az út mindenekelőtt a bevándorló kisebbségek számára kecsegtet sikerrel. Ennek a stratégiának megfelel az erdélyi magyar nemzeti közösség, kisebbségi jogok, egységes magyar képviselet, székelyföldi magyarság, „regionális tudat”, erős parlamenti képviselet, kormányba lépés stb. fogalma. Fő jellegzetessége, hogy folyamatos harcot jelent a többségi hatalommal, és jellege az erőviszonyok helyzetétől függően húzd meg, ereszd meg folyamat.
Ezzel szemben az önrendelkezési jogra építő stratégia az illető ország területén őshonos, erős és öntudatos népi-nemzeti közösségek számára járható és eredménnyel kecsegtető út. Legfőbb eszköze az illető őshonos nép erős nemzeti önazonosság-tudatára, önkormányzati, kulturális (vallási) elkülönülésére, önigazgatási hagyományaira és gyakorlatára építő közösségi akarat kinyilvánítása és közösségi fellépés ennek elérése érdekében, ha kell, áldozatok árán is. Kik vehetik igénybe? Mely közösségek számára járható ez az út? Mindenekelőtt az illető országban élő vagy oda csatolt területek őshonos közösségei számára, melyek önmagukat népként határozzák meg. Eme stratégiának megfelelő fogalmak: „székely nép”, „székely nemzet”, társnemzet, népek önrendelkezési joga stb.
Fő jellegzetessége, hogy a magát népként meghatározó közösség önakaratából táplálkozó és önerejére támaszkodó egységes fellépéssel próbálja célját, területi önigazgatását, függetlenségét elérni, a népek számára nemzetközileg elismert önrendelkezési jogára támaszkodva. Míg utóbbi, a „népstátus” az összetartozás, a saját közösségi értékeink ismeretére, azok megóvására, közösségi jövőnk iránt érzett felelősségtudatra mint erkölcsi értékekre és ezek parancsára alapoz, addig az első (felolvadás-beolvadás) az anyagi érvényesülést, a közösségi értékek mellőzését, a kisebb ellenállás irányába való sodródást, a liberális életfelfogást mint erkölcsi értékeket helyezi védőpajzsként maga elé. Azzal is számolnunk kell, hogy míg a „népstátus” megtartása és erősítése mindenekelőtt a közösség évezredeken át felhalmozódott belső tartalékain alapszik és azok felszínre hozásával erősíthető, addig a felolvadás-beolvadás folyamata kívülről vezérelt, külső források és külső erők bevonását teszi szükségessé, és ezek hatásában bízik (lásd uniós polgári kezdeményezés).
A diktatúra megszűnését követő, több mint két évtized tapasztalata azt mutatja, hogy a romániai magyar politikai elit és értelmiség – megalkotva az egységes erdélyi magyar nemzeti közösség fogalmát – mereven ragaszkodik ennek koncepciójához és az erre felépített „kisebbségi politizáláshoz”. Ha úgy tetszik, közismert nevén a „kis lépések stratégiájához”, vagyis a maga „egységes nemzetállami” koncepciójához. Ezen belül tudomást sem akar venni a székely közösségnek mint „népnek” a létéről. 1990-től vizsgálva az erdélyi magyar politikai életet, majd 2003-as megalakulásától figyelemmel követve a Székely Nemzeti Tanács (SZNT) tevékenységét, sorsát a 2010. november 19-ei budapesti ülésig, továbbá mai helyzetét, világosan kirajzolódik, hogy „a kis lépések stratégiájában” mint egyedüli célravezető elképzelésben lényegi egyetértés uralkodik, és eredményes együttműködés jött létre a hazai magyar politikai pártok, a magyarországi politikai hatalom, valamint a hozzájuk igazodó egyházak és civil szerveződések körében.
Az is nyilvánvaló, hogy ez az egyetértés egyértelműen hátrányos helyzetet teremtett a székely közösség számára, már-már székelyellenes összefogást eredményezve. Ennek az egyetértésben született stratégiának a kifejezése és megnyilvánulása volt a 2011-ben rendezett népszámlálás szégyenteljes, nemzetáruló propagandája, amelynek során arra biztatták, sőt hazugságokkal ijesztgették a székelyeket, hogy tagadják meg „székely magyar” önazonosságukat, és vallják magukat csak magyarnak. Izsák Balázs SZNT-elnöknek ebben a szégyenteljes kampányban való részvételével veszítette el végérvényesen az SZNT 2003-ban kinyilvánított közképviseleti jellegét, és vált végérvényesen a Magyar Polgári Párt szatellitszervezetévé.
Ennek a politizálásnak a legnagyobb, mondhatni történelmi vesztese maga a székely nép, hisz történelmi lehetőségét szalasztotta el annak, hogy statisztikailag felmutassuk a székely népet. Nyugodtan kijelenthetjük, hogy ez a magatartás és az említett erők összefogása volt tetten érhető az erdélyi magyar politizálás minden olyan mozzanatában, mely felcsillantotta a reményét annak, hogy a székelykérdés kikerülhet a kisebbségi politizálás tárgyköréből, és elindulhat az önrendelkezési jogra építő, közösségi akaratot érvényesíteni szándékozó, önálló székely politikai küzdelem.
Kik is a székelyek?
2003-ban az SZNT-t azzal a gondolattal hoztuk létre, hogy kiemelje a székelykérdést a kisebbségi politizálás tárgyköréből, és elindítsa a népek önrendelkezési jogára építő, önálló politizálás útján. Sajnálatos módon 2008-tól kezdve fokozatosan adta fel a szervezet a megkezdett önrendelkezési stratégiáját, és lépett rá lassan a kisebbségi politizálás RMDSZ-es útjára. Ez a fordulat végérvényesen 2010-ben, az SZNT budapesti ülésén vált nyilvánvalóvá, majd teljesedett és csúcsosodott ki a 2011-es népszámlálási kampány során, a székely nép létének nyílt tagadása formájában. „Ha mi magunkat székelyeknek mondjuk – vagy valaki csak így emleget minket –, ezzel csak arra az erkölcsi, nemzeti és népi jelentésre teszünk külön hangsúlyt, amelyet nekünk ez a szent név jelent: magyar” – szerepel az SZNT 2010. november 19-én, Budapesten született határozatában.
„Székely vagyok, annak a népnek a fia, amely Urunk születése után a negyedik században az ősi Dácia területén telepedett meg, és amely ma az Erdélyi Fejedelemségben él” – írta Kőrösi Csoma Sándor, a világhírű székely tudós 1825. január 28-án Kennedy századoshoz, a brit alakulatok parancsnokához írt bemutatkozó levelében. Mi sem mondhatunk mást, hisz számunkra a népi emlékezet nem csak hit, de bizonyosság is. A szkíta–hun származástudat családi örökségként él ma is minden székely családban. A székelység tudja, hogy a Kárpát-medence őstelepes népe. Mindezek felidézését elégségesnek tartom ahhoz, hogy ne legyen kétséges, a székelyek jogosan határozták meg önmagukat népként (nemzetként a fogalom akkori értelmében), és nevezték dokumentumaikban szülőföldjüket, a Székelyföldet „a mü országunknak”. Ez az önmeghatározás szervesen illeszkedett az akkori Magyarország, a Szent Korona országának jogrendjébe, az országszervezés koncepciójába. A székely nép léte tehát a 20. század elején még történelmi valóság: az 1890-ben Csomafalván rendezett népszámlálás során például 62-en magyarnak, 2400-an székelynek vallották magukat.
Orbán Dezső így vall a székelyekről Székely Gesta című írásában: „A székely nép történelme folyamatos harc a megmaradásért és hihetetlen véráldozattal járó küzdelem a szálláshely, a szabadság megtartásáért, a mindenkori központosító hatalommal és idegen hódítókkal szemben.”
Egy ezeréves és annál régebbi időkre visszanyúló múltat akar felejtetni, közösségi önazonosság-tudatot lerombolni a nemzeti egység jelszava mögé bújtatott politikai érdek. A folyamat érdekessége és sajátossága, hogy ebben a törekvésben segítő partnerként jelenik meg a magyarországi politika. Orbán Dezső Székely Gestájában keserűen állapítja meg: „Keserűség fogja el a székely embert, ha az elmúlt 1000 év együttélési tapasztalataira gondol, és próbálja számba venni a kölcsönösség alapján az egymást segítő gesztusokat. A székely nép az elmúlt ezer esztendő során mérhetetlen áldozatokat hozott a magyar állam védelme és fenntartása érdekében. Ezzel szemben magyar részről nemhogy semmit nem kapott, hanem úgy bántak vele, mint a mostohagyerekkel, teljesen megfeledkezve arról, hogy a székely nép a magyar államnak talán legfőbb tartóoszlopa volt, és ha ez elsorvad, annak kárát az egész ország megérzi”.1 Az első világháború végén még feléledt a felismerés, hogy a székelykérdés megoldásának kulcsa az önálló Székelyföld és ennek politikai jogalanya maga a „nemes székely nép” (Székely Nemzeti Tanácsok megalakítása, Rugonfalvi Kiss István, Páll Árpádék, Urmánczy Nándor stb.). Magyar politikai támogatás, sőt ellenséges magatartás következtében (a Székely Hadosztály hátbatámadása és lefegyverzése) természetesen gyorsan kifulladtak. „A magyar nemzetet nem a vér, nem a nyelv, nem az államiság teremtette meg, hanem egy merőben szellemi tényező” – vallotta Joó Tibor 1939-ben. Ennek szellemében született meg a Magyarok VII. Világkongresszusán elfogadott meghatározás, mely megadja a székely nép méltó helyét a magyar nemzet testében: „3.1. A magyar nemzet a Szent Korona közjogi rendje szerinti államot megalkotó nép. A magyar néppel egymást kiegészítő, mellérendelő viszonyban él az ugyancsak magyar anyanyelvű, határőrző székely nép, amelynek tagjai születésüknél fogva nemességet élveztek.”2
Mi a helyzet ma, 2012-ben, a 21. század elején? Létezik-e ma a székely nép fogalma mai értelmezésben mint önmagát meghatározni képes, sajátos identitástudattal rendelkező, önvédelemre képes, cselekvő közösség? A kérdésre határozott igennel válaszolhatunk. A székely nép ugyan önbizalmában megtépázottan, közösségi kohéziójában gyengítetten, értelmisége és politikai vezetői által többszörösen is félrevezetett és elárult közösségként, de ma is létező valóság. A mai Székelyföld 10 ezer négyzetkilométer kiterjedésű területén a 808 739 lakosból a 2002-es népszámlálás alkalmával 609 739 vallotta magát magyar nemzetiségűnek (75,33 százalék) és 175 787 román nemzetiségűnek (21,73 százalék). A székelyek hun eredetét először a 18. században kérdőjelezték meg. Célja megfosztani a székely népet történelmileg kialakult, ősidők óta lelki táplálékként szolgáló ősi önazonosság-tudatától. Sajnos ez a szervezett tudatrombolási folyamat napjainkban is tart. Fő zászlóvivői az úgynevezett „elismert”, a Magyar Tudományos Akadémiához kötődő és a finnugrizmuson nevelkedett történészek, az oktatás irányítói, a szellemi életbe egyre nagyobb szerepet játszó liberális szemléletű internacionalisták, a politikai élet irányítói, az írott és elektronikus sajtó és sok esetben az egyházi szereplők.
Érdemes megvizsgálni azt is, hogyan lát minket a hivatalos magyar politika, a magyar állam. Mennyire illeszkedik ez a magatartás és megnyilvánulás a 2010/XLV. törvényben foglaltakhoz? Az alábbi idézet önmagáért beszél. Schmitt Pál, a Magyar Köztársaság volt elnöke 2010. október 18-án Traian Băsescu román államfővel tartott sajtótájékoztatóján Bukarestből üzent nekünk, határon túliaknak, és az alábbi kijelentést tette: „Arra biztatom a romániai magyar közösség tagjait, hogy elsősorban jó állampolgárként tartsák tiszteletben a szabályokat, gyermekeiket neveljék rendre, legyenek jó adófizető polgárok, és ezek alapján várhatják el az őket megillető kisebbségi jogokat…” Az SZNT néhány tisztségviselője akkor nyílt levelet fogalmazott meg, melyet eljuttatott a budapesti elnöki hivatalba. Ebből egy idézet: „Tisztelt Elnök Úr! Emlékeztetjük, a székelység nem Romániába beszivárgott nemzeti kisebbség, melynek tagjai kisebbségi jogokért kellene folyamodjanak, hanem szülőföldjén őshonos, ma is többséget alkotó NÉP, mely a magyar nemzet részének tekinti magát, és élni akar a népeket megillető önrendelkezési jogával!”3 (A történelmi igazság kedvéért jegyezzük meg, hogy Izsák Balázs SZNT-elnök elutasította a levél aláírását.) Jó úton jár-e a magyar nemzetpolitika, ha a hivatalos állampolitika szintjére emeli a székely nép önazonosság-tudatának gyengítését, veszélybe sodorva ezáltal önrendelkezési esélyeit?
Nézzünk szét itthon, Erdélyben és a Székelyföldön. A székelyföldi szellemi élet egyik, ma is jelesnek tartott képviselője, a Székelyudvarhelyen élő dr. Hermann Gusztáv Mihály történész fennen hirdeti, hogy a székelységnek van egy úgynevezett „virtuális (képzeletszülte) múltja” (a szkíta–hun eredet), és mellette létezik a valós, melyről ugyan semmit sem tudunk, de mindenként valami sárba ragadt, a honfoglaló magyarsághoz tapadt, Erdélybe betelepített népesség lennénk.4 Tulajdonképpen ez a szemlélet dominál a mai szellemi életben és az oktatásban. Hogy ez a népesség hogyan volt képes saját írást alkotni, önigazgatásra alkalmas sajátos jogrendet, katonai és adminisztrációs szervezetet létrehozni, és évezreden át működtetni, arról nem beszél a szerző. A fontos számára „a mítosszal való leszámolás”, az egészséges nemzeti önazonosságtudat lerombolása, sárba tiprása. Megkockáztatom, hogy a székely társadalom értékvesztésének, elbizonytalanodásának, jelenlegi, kilátástalanságot tükröző állapotának előidézésében legfőbb tényező a saját, értsd székely önazonosság-tudattal rendelkező, népe iránt elkötelezett székely értelmiség hiánya. Ennek a kérdésnek a megválaszolása talán a legbonyolultabb az összes tényező között. Miért nincs, ha volt, hová lett, ha meg van, miért hiányzik belőle az elkötelezettség, a tisztánlátás? Ha nincs, milyen módszerekkel lehet újratermelni és csatasorba állítani?
A politikai és közéleti megnyilvánulások
Izsák Balázs SZNT-elnök szerint „a székelység a magyarság legmagyarabb törzse”. A kijelentés – amellett, hogy paradoxon – rendkívül irritáló lehet a magyarországiak és általában a magyarok szemében, ugyanakkora nyílt tagadása a székelységnek mint népi közösségnek. (Ha magyarabb a magyarnál, az már nem magyar, mint ahogy, ami pirosabb a pirosnál, azt már nem pirosnak hívjuk, hanem bordónak.) Ugyancsak Izsák Balázstól származik az alábbi meghatározás arra a kérdésre, hogy ma kit tekint székelynek. „Székely az, aki a Székelyföldön lakik, és magyarul beszél”. Innen már csak egy lépés annak dokumentumba erőszakolása és megszavaztatása, hogy a székely nép olyan közösség, mely egyformán őrzi magyar nemzeti és sajátos regionális önazonosságát,5 azaz a székely önazonosság tudat nem őseinktől örökölt meghatározó tudati elem, hanem a régióban tartózkodás következtében felvett tulajdonság, amely természetesen megszűnik, eltűnik a régióból (értsd a Székelyföldről) történő távozással. Így születik meg a székely nép fogalma helyett, és helyettesíti azt a politikai és közéleti szóhasználatban a székelyföldi magyarok közössége, mint bizonyos regionális önazonossági jegyekkel rendelkező, önrendelkezési jogától megfosztott kisebbség.
Ez képezte, és képezi ma is az elvi alapját a 20 éve folytatott, és egyedi lehetőségnek beállított kisebbségi politizálásnak, más néven a kis lépések politikája egyeduralkodóvá tételének. Ebből következően és ezzel az elvi megalapozottsággal mondanak le a székely nép önrendelkezési jogának követeléséről és érvényesítéséről, hisz a Székelyföld többségi lakosságát nem a székely nép, mint e terület őshonos népe, hanem a székelyföldi magyarok teszik ki. A cél visszautalni a székely önrendelkezés kérdését a kisebbségi jogok területére és ezzel a román hatalom belügyeként annak jóindulatára bízni. És történik mindez az „egységes magyar nemzet”, „az egységes erdélyi magyar nemzeti közösség”eszméjének égisze és jelszava alatt, mely éppúgy nem igaz, mint az úgynevezett „egységes román nemzetállam”.
Hogy mennyire így van, arra a 2011-es népszámlálás előtt kifejtett, összehangolt és hazugságokra alapozott, székelyellenes kampány derített egyértelműen fényt. Az elmúlt 20 év legszervezettebb és legátfogóbb, a székely önrendelkezés elvi alapját támadó, lényegében székelyellenes kampányának lehettünk tanúi. Egyetlen táborba verődtek a magyarországi, az erdélyi politikai pártok, az egyházak és a civil szerveződések jeles képviselői, a lakájsajtó teljes támogatását élvezve, hazug érvekkel beszélni rá a székelyeket arra, hogy tagadják meg székely–magyar kettős identitásukat, és vallják magukat csak magyarnak. Mindezek ellenére a székely nép múltja része történelmünknek, léte pedig mai valóságunknak. Minden közösségi megnyilvánulása azt jelzi, hogy magát a magyar nemzet részének tekinti. A kérdés csak az, hogyan értik, értelmezik, és miként értékelik ezt a kinyilvánított akaratot a felek?
Ilyen körülmények között tehát az alapvető elvi kérdés, aminek eldöntése halaszthatatlan, melynek egyértelmű megválaszolása nélkül lehetetlen székely jövőstratégiát készíteni: létezik-e ma a Székelyföld őshonos, ma is többségi lakosságát alkotó székely nép mint sajátos önazonosság-tudattal rendelkező etnikai-történelmi-kulturális, önigazgatásra és önvédelemre képes közösség, melynek önrendelkezési jogára építhető egy, a megvalósítás reményével kecsegtető jövőkép? A kérdés mind a mai napig megválaszolatlan, holott megválaszolására egyedül és kizárólagosan a székely értelmiség az illetékes, és köteles javaslatot tenni, majd a politikai vezetéssel közösen ebben népi közmegegyezést kialakítani. Ennek a kérdésnek az eldöntését a székelyekre kell bízni. Egyedül csak ők illetékesek. A felelősség tehát mindnyájunké, székely értelmiségieké. Lehet félrehúzódni, lehet értetlenséget mutatni, lehet másokra mutogatni és várni, lehet kifogásokat találni, de ez nem mentesít senkit a történelmi felelősség alól, éljen itthon a Székelyföldön vagy bárhol a világon; legyen fiatal vagy idős.
A felelősség hatalmas. A 2013-as esztendő sorsunk és jövőnk vízválasztó éve lesz. A székelység beolvasztására tett kísérletek, sorozatos lépések (szándékosan nem írtam Székelyföldet, hisz a cél a székelység, nem pedig a Székelyföld) újabb, mondhatni döntő szakaszba érkeztek. A Ponta-kormány eltökélt szándéka véghezvinni az ország közigazgatási átszervezését, előzetesen pedig lezajlik az alkotmánymódosítás vitája a parlamentben. Csak parlamenti eszközökkel ezekre döntő befolyást nem tudunk gyakorolni. Eredményes stratégia semmi másra, csak a székely nép önrendelkezési jogára építhető. Ehhez mindenekelőtt a székely népre van szükség, annak őszinte és hiteles megszólítására, az igazság nyílt és kendőzetlen képviseletére.
Fel vagyunk-e készülve mi, a székely közösség arra, hogy ezt véghezvigyük, vagy kénytelenek leszünk néhány látszatakció kifulladtával és néhány látszatengedmény elfogadásával belenyugodni felszámolásunkba? Egyet biztosan állíthatunk: nem a székely népen fog múlni. A politikusok, értelmiségiek, az egyházak és a sajtó viseli a felelősség 90 százalékát. A 2011-es összefogást kell megismételni, de ezúttal a székelyek érdekében, és nem ellenük. A nép követni fogja a menet élére álló, megválasztott vezetőit.
A nagy kérdés, hogy lesznek-e ilyen vezetők?
Jegyzetek: 1 Orbán Dezső: Székely Gesta
2 Magyarok VII. Világkongresszusa, Budapest, 2012. augusztus 16–20., Nemzetstratégiai Konferencia 3 Nyílt levél Schmitt Pál úrnak, a Magyar Köztársaság elnökének, 2010. október 21.
4 Hermann Gusztáv Mihály: Székely történeti kistükör 1848-ig (rövidebb változata megjelent a Limes 2004 (XVII). 1-2. számában)
5 Elvi nyilatkozat a SZNT történelmi folytonosságáról, Budapest, 2010. november 19.
Borsos Géza József
A szerző a Székely Nemzeti Tanács alelnöke
Krónika (Kolozsvár),

2014. október 25.

Pomogáts Béla: Egy nemzeti közösség szószólójaként - Az Erdélyi Szépmíves Céh és az erdélyi magyar közélet
A kolozsvári Keleti Újság 1924. március 20-i számában (alig kilenc évtizede) Nyírő József, Ligeti Ernő, Kós Károly, Páll Árpád, Zágoni István és Kádár Imre jelentette be Erdély (és az egész magyar nyelvterület) népességének az Erdélyi Szépmíves Céh megalakítását. „Néhányan Erdélyben dolgozó munkásai az írószerszámnak – ütötte meg a hangot a nevezetes felhívás – összeállottunk; nemes elhatározás üllőjén, lelkünkből való igaz vágynak lelkes kalapácsával tervet kovácsoltunk. […] Amit alkotni, amit dolgozni fogunk, azt adjuk azoknak, akik megbecsülni tudják és akarják ennek az elhatározásnak lelkes elszántságát, fanatikus hitét. Mi összeállottunk néhányan, kevesen, akik írunk, s akik ki akarjuk válogatni az Erdélyben dolgozó írók munkáinak legjavát, és keressük a felhívásunk szavaival azt a száz embert, akik értékelik is, de fel is ölelhetik, a megvalósulás biztos útjára vezethetik s egyben magukénak vallhatják ezt a vállalkozását s legszebb eredményeit. Erdélyi Szépmíves Céh a mi vállalkozásunk, amely tisztán a miénk és senki másé. Szeretnők azt a bizalmat bírni, amely aláírásunkat kezességnek tudja arra, hogy nem lesz és nem lehet ebben senkinek nyereséges üzlete. Szeretnők hinni a bizalmat, mely úgy tudjuk, hogy tartalomban csak értékeset és jót, külsőben csak igazán szépet és művészit adhatunk.” Az erdélyi magyar irodalom bizonyára legnagyobb, azóta „klasszikusnak” bizonyult vállalkozását kezdeményezte ez a felhívás. Ennek az irodalomnak a megszületésekor az irodalomalapítás nehéz felelőssége és temérdek munkája várt az ottani magyar értelmiségre. A trianoni tragédia idején: a húszas évek elején hiányoztak a könyvkiadók és a folyóiratok, hiányzott az irodalmi életnek az az intézményrendszere, amely megteremti az alkotó munka kibontakozásának jobb feltételeit, és kapcsolatot hoz létre az írók és az olvasók között. A teljes szervezetlenség körülményei között mégis szinte naponta alakultak kérészéletű könyvkiadók, alapítottak ambiciózus fiatalemberek rövid életű folyóiratokat. Az irodalmi élet mozgalmasságát jelzi, hogy az uralomváltozást követő első hat esztendőben 1066 magyar könyv látott napvilágot Erdély városaiban, elsősorban Kolozsvárott, Nagyváradon, Brassóban, Aradon, Temesváron és Marosvásárhelyen. Ezek a könyvek sajnos kérészéletű vállalkozások termékei voltak, a megszülető irodalomnak viszont mindenekelőtt tartós intézményekre kellett törekednie. Ez a törekvés hívta életre a két világháború közötti erdélyi magyar könyvkiadás legeredményesebb, kiadványait tekintve máig legnépszerűbb intézményét: az Erdélyi Szépmíves Céhet, amely természetesen a korabeli Magyarországon is a legnépszerűbb kiadók közé tartozott. Jelentősége messze túlterjedt azon a körön, amelyet egy könyvkiadó tevékenysége megjelöl. Valójában az erdélyi magyarság önszerveződésének és fennmaradásának egyik legfontosabb intézménye és központja volt, amely kiadványai  révén befolyásos szerepet vállalt a két világháború közötti korszakban az egész magyar irodalmi kultúra fejlesztésében és az egyetemes magyar nemzeti identitás szolgálatában. Nem lehet eléggé értékelni az irodalmi kultúra és természetesen a könyvkiadás szerepét, azt a küldetést, amelyet az Erdélyi Szépmíves Céh magára vállalt a trianoni kényszerrendezés, a történelmi ország megcsonkítása után, az úgynevezett „utódállamok” hatalma alá került kisebbségi magyar közösségek magára találásában és öntudatra ébredésében. Azt az egyetemes bénultságot, amely az idegen államok határai közé kényszerített, nagyjából három és félmilliós (Erdélyben közel egymillió nyolcszázezres) magyarságot sújtotta a húszas évek elején, először és hatékonyan az irodalom orvosolta. Ebben az időben alig működtek politikai szervezetek és intézmények, vagy ha működtek, kiszolgáltatva az idegen hatalomnak, az új államalakulat adminisztratív nyomása alatt, miként Erdélyben is. A kisebbségi sorsba taszított magyarság első és legfontosabb közös intézménye az irodalom és ennek fórumai: a folyóiratok és könyvkiadók voltak, közöttük is a legfontosabb, az Erdélyi Szépmíves Céh. Az irodalomnak valóban „közösségi cselekvés” küldetését kellett vállalnia, és az erdélyi magyar irodalom történelmi rangját igazolja, hogy ezt a küldetést mindig, maradéktalanul és magas színvonalon vállalta. Ahogy a transzilván irodalom nagy hatású költője, Reményik Sándor írta Az egyetlen tett című versében: „Mikor a lét pillérei inogtak / És mint viasz, minden elhajolt, / Egyetlen ércnél szilárdabb valóság, / Egyetlen tett a költő álma volt.” Ez az „álom” öltött formát az Erdélyi Szépmíves Céh kiadványaiban. Magát a kiadót, miként előadásom elején már jeleztem, 1924-ben alapították a befolyásos kolozsvári szabadelvű napilap, a Keleti Újság munkatársai: Kós Károly, a reneszánsz-módra sokoldalú író-grafikus-építész, aki mint tapasztalt nyomdai szakember a kiadóvállalat igazgatója lett; Kádár Imre, a budapesti forradalmak bukása után Romániába emigrált író, publicista; Ligeti Ernő, a polgári liberalizmus nyugat-európai szellemiségét és értékeit képviselő író-újságíró; Nyírő József, a népi radikálisok egyik vezető személyisége, egyszersmind az erdélyi magyar elbeszélő irodalomnak már akkor is nagy reménysége és mestere; továbbá Paál Árpád és Zágoni István, mindketten az önmagára eszmélő kisebbségi magyarság mozgalmainak és a demokrata sajtónak vezető egyéniségei. A Szépmíves Céh tevékenységét mindvégig Kós Károly irányította, mellette Kovács Lászlónak, a kiadó szerkesztőjének volt vezető szerepe: voltaképpen ők ketten szabták meg a Céh kiadói politikáját, ők döntöttek a beérkező kéziratok sorsa felett. Az ő irodalmi ízlésük, felkészültségük és erdélyi elkötelezettségük alapozta meg a kiadó szakmai munkáját és történelmi érdemeit. A kiadóvállalat alapításáról és működéséről egy 1972 januárjában, a kolozsvári Korunkban megjelent interjújában Kós Károly a következőképpen nyilatkozott: „Nekem voltak nyomdai tapasztalataim, és volt egy névsorom azokról, akiknek az érdeklődésére lehetett építeni. Kikalkuláltam, hogy ha tízíves könyveket adunk ki, kétszáz amatőr előfizetővel meg tud indulni a vállalkozás. Felhívást bocsátottunk ki. A sztánai kézinyomdán nyomtuk, mind a hatan aláírtuk, és elküldtük azoknak, akiknek előfizetésére számítani lehetett. Várakozásunkat meghaladó módon 250 előfizető jelentkezett. Meg lehetett indítani a kiadót. Weisz Sándor, a kolozsvári Lapkiadó igazgatója hitelezett nekem váltóra annyit, amennyiből a papírt beszerezhettük, a nyomdaszámlát kifizethettük. Egy év múlva már a saját lábunkon álltunk, betéti társaságot alapítottunk, volt tőkénk és volt hitelünk. […] Minden költséget az előfizetésekből, a könyvek árából teremtettünk elő. Sem a banktőkétől, sem Bánffy Miklóstól vagy Kemény Jánostól nem kaptunk támogatást. Nagy tételekben, olcsón vásároltunk péterfalvi papírt, és minden évben árveréssel adtuk ki a nyomdáknak a munkát. Nekünk persze nem volt nagy irodánk, tekintélyes létszámú szerkesztőségünk és kiadóhivatalunk. Egy íróasztal a nyomdában: ez volt a szerkesztőség és a kiadóhivatal.” Az Erdélyi Szépmíves Céh gazdálkodása az előfizetők táborára támaszkodott: a kiadó pártoló tagjai – ők részben az erdélyi, részben a magyarországi tehetősebb olvasók közül kerültek ki – részére bibliofil kiállítású amatőr-könyvsorozatot jelentettek meg, de ugyanezeket a könyveket fűzött változatban jóval olcsóbban is kiadták. Később jelentek meg az Erdélyi Szépmíves Céh „jubileumi díszkiadásában” az azóta is népszerű nyers színű vászonba kötött, Erdély régi (fejedelmi) címerével díszített kötetek. A Céh irányítóinak szándéka egyfajta „társadalmi könyvkiadás” létrehozására irányult, olvasóközönséget kívántak nevelni, és ezt szorosan a kiadóhoz, illetve ezen keresztül az erdélyi magyar irodalom ügyéhez akarták kapcsolni. Minderről a kiadó 1937-ben közreadott Aranykönyve, amely a leghűségesebb előfizetők megjutalmazását célozta, a következőképpen beszélt: „Az Erdélyi Szépmíves Céh elindító gondolata az volt, hogy megnemesítve intézménnyé alakítja át az író és olvasója e kényszerű közvetlen kapcsolatát. Kollektív összefogással, kiküszöbölve az író és olvasó között álló kiadóvállalkozót, előfizetést hirdetett 10 erdélyi magyar író új könyvére. Ezzel felmentette az írót a házalástól, az előfizető-olvasónak pedig biztosítékot nyújtott azzal, hogy a könyvet, amelyet kiad, egy egész írói kollektivitás tekintélyével fedezi.” A könyvsorozat kiadása ilyen módon egyszerre szolgálta az igényes olvasóközönség és a közéleti felelősségtudattal fellépő íróközösség kialakításának eszméjét.
A kolozsvári vállalkozás évente tíz-tizenkét eredeti erdélyi magyar irodalmi mű kiadásával jelentkezett, elsőnek saját felfedezettjétől, a később nagy írói sikereket aratott Gulácsy Iréntől jelentette meg a Hamueső című regényt, ezt követte Kádár Imre Bujdosó ének című verseskötete, Kós Károly Varjú-nemzetség, Ligeti Ernő Föl a bakra és Makkai Sándor Ördögszekér című regénye. Kós és Makkai műve a születő erdélyi magyar irodalom két sikerkönyve lett. Kezdetben pár száz példányt nyomattak, később, az erdélyi magyar olvasóközönség anyagi gyarapodásának és a kiadványok magyarországi népszerűségének hatására a Céh könyvei elérték a huszonöt-harmincezres példányszámot. (Ez manapság is tekintélyes példányszámot jelent, különösen az igényesebb szépirodalom területén.) A kiadóvállalat húszéves (1925-1944) fennállása során összesen százhatvannégy kötetet jelentetett meg, de a számozott sorozaton kívül is adott ki könyveket, például 1934-ben az Erdélyi Helikon íróinak antológiáját, 1940-ben a Séta bölcsőhelyem körül című „erdélyi képeskönyvet”, amely erdélyi magyar íróknak a szülőföldről írott vallomásait gyűjtötte össze, illetve az Erdélyi Szépmíves Céh több alkalommal is megjelentetett Kalendáriumát. Az elért eredményekre támaszkodva, az erdélyi magyar irodalom gyors kibontakozásának ösztönző légkörében született meg a helikoni íróközösség gondolata. Szervezői, Kemény János, Kós Károly és a Budapestről szülőföldjére visszaköltözött tehetséges író és szerkesztő, Kuncz Aladár 1926 júniusában huszonhét erdélyi mai írónak küldtek meghívót a Kemény János báró marosvécsi kastélyában tartandó irodalmi összejövetelre. „Ennek a vécsi találkozásnak ez volna a célja – hangzott a meghívólevél –, hogy irodalmi terveinket, szándékainkat megbeszéljük, és együttes, alapos tanácskozásban mintegy helyzetképet vegyünk fel az erdélyi irodalom mai állapotáról és jövő lehetőségeiről.” Ennek az írói tanácskozásnak a résztvevői hozták létre a marosvécsi Helikont, amely minden nyáron megtartotta éves összejövetelét Kemény János családjának bőkezű vendégszeretetét élvezve az ősi kastély parkjának árnyas fái alatt, majd 1928 májusától – Áprily Lajos, Kuncz Aladár, később Kós Károly szerkesztésében – létrehozták az Erdélyi Helikon című folyóiratot, amely az erdélyi magyar irodalom legfontosabb organizátoraként, nyilvános fórumaként tevékenykedett egészen 1944 őszéig. Az Erdélyi Helikont, illetve a marosvécsi íróközösséghez tartozó írók műveit az Erdélyi Szépmíves Céh jelentette meg, az íróközösség, a folyóirat és a könyvkiadó tevékenysége ilyen módon szorosan összetartozott.
A húszas évek végétől a negyvenes évek elejéig tartott a kolozsvári kiadó alkotó munkája: a Szépmíves Céh a modern magyar irodalom eszményeit követő, a kisebbségi humánumot képviselő íróknak adott otthont, megjelenési lehetőséget, utat talált az olvasóközönséghez, és egész sor maradandó, máig érvényes írói alkotást juttatott a nyilvánosság elé. A Céh jelentette meg Áprily Lajos, Tompa László, Reményik Sándor, Olosz Lajos, Szentimrei Jenő, Bartalis János, Dsida Jenő, Szemlér Ferenc, Kiss Jenő és Horváth István verseit, Kós Károly Erdély és Kalotaszeg című „kultúrtörténeti vázlatait”, Bánffy Miklós Erdélyi történet című hatalmas regénytrilógiáját, Makkai Sándor történelmi regényeit, Nyírő József igen nagy sikert elért regényeit, így Isten igájában című önéletrajzi vagy Sibói bölény című történelmi regényét, Tamási Áron Ábel-könyveit és elbeszéléseit, Kuncz Aladár Fekete kolostor című emlékiratregényét, Karácsony Benő ironikus színezetű társadalmi regényeit, továbbá Berde Mária, Molter Károly, Tabéry Géza, Szentimrei Jenő, Szántó György, Kemény János, Balázs Ferenc, Kacsó Sándor, Asztalos István, Gagyi László, Wass Albert és Jékely Zoltán prózai műveit. A Helikon és a Szépmíves Céh irodalomtörténeti pályázatának eredményeként látott napvilágot 1934-ben Szerb Antal Magyar irodalomtörténete: mindmáig a legnépszerűbb magyar irodalomtörténeti összefoglalás. Kiadványainak összpéldányszáma húsz esztendő leforgása alatt meghaladta a kétmilliót, ezek a kiadványok ma is igen keresettek az antikváriumokban búvárkodó könyvbarátok körében. Az Erdélyi Szépmíves Céh könyveinek magyarországi terjesztését ugyanakkor a budapesti kiadók is elősegítették; kezdetben – Heltai Jenő, a neves író és kiadói igazgató személyes közreműködésével – az Athenaeum, később a Révai könyvkiadó, amely rendszeresen megszerezte a Céh kiadványainak másodkiadási jogát, s jelentékeny példányszámban, több kiadásban hozta forgalomba az erdélyi magyar könyvsikereket. A Szépmíves Céh kiadói politikája az Erdélyi Helikon írói körének eszményeihez igazodott, és ez bizonyos mértékben „politikamentességet” jelentett, pontosabban azt, hogy a Céh igyekezett elkerülni a radikálisabb politikai megnyilatkozásokat, mindazt, ami veszélyeztethette volna a Helikonban képviselt – a konzervatív reformereket, a polgári liberálisokat és a népi radikálisokat egyaránt magába foglaló – irodalmi koalíciót. Ezért zárkózott el néhány erősebben kritikai szellemű könyv, például Tamási Áron Címeresek, Kacsó Sándor Vakvágányon, Berde Mária Szentségvivők és Bözödi György Székely bánja című munkáinak megjelentetése elől. (Ezek a könyvek más erdélyi kiadók gondozásában kerültek a közönség elé.) Mindez természetesen vitákat is okozott és időnként szakadásokat eredményezett a Szépmíves Céh írógárdáján belül. Mindazonáltal az Erdélyi Helikon és maga az Erdélyi Szépmíves Céh sohasem veszítette el hatékonyságát és vezető szerepét: a két világháború közötti korszakban nemcsak az erdélyi magyar irodalmi élet legfontosabb műhelye volt, fontos szerep illette meg az egyetemes magyar szellemi életben is. Áldozatos munkája példát jelentett, kiadói eredményei igen értékesek: ez a példa és ez az érték ma is vonzó szellemi örökségünk, amely megérdemli a figyelmet és a megbecsülést.
Valójában fájdalmas, hogy az 1989 karácsonyi romániai rendszerváltozás után többek áldozatos erőfeszítései és munkája ellenére sem sikerült tartósan felújítani a Szépmíves Céh tevékenységét. Annak idején sokan (magam is) bíztunk abban, hogy az Erdély történelmi címerével díszített kötetek ismét az erdélyi irodalom legjobb termését fogják felkínálni az olvasóközönségnek, nagy kár, hogy ez a felújulás (szervezési és személyi okok következtében) végül elmaradt. Az erdélyi magyar irodalom mindazonáltal a történelmi jelentőségű kolozsvári kiadó nélkül is folyamatosan eleget tesz nemzeti és erkölcsi kötelezettségének: az erdélyi magyarság, az egész magyarság szolgálatának. Igazolván egyszersmind azt is, hogy a kisebbségi helyzetben az irodalomnak közösséggondozó, azaz nemzetfenntartó küldetése van. Az úgynevezett „rendszerváltás” óta eltelt negyedszázad alighanem meggyőzően tanúsította azt, hogy a politikai pártok (nem egyszer hiteltelen és hataloméhes) küzdelmei helyett az irodalom, egyáltalán a kultúra jelenti azt a közösségi erőt, amely a magyarságot meg tudja erősíteni a történelem újabb viharaiban, és fenn tudja tartani a nemzeti identitást.
Helikon (Kolozsvár)



lapozás: 1-22




(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2020
Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék